Hét tündérmese a cinikus és melankolikus J. K.-ról
– a világűr gyöngyszemű utasáról

J. K. szánkózik

Úgy esett, hogy a lurkó J. K. szülei elutaztak, és neki egyedül kellett elmennie az iskolában megszervezett alkalmi ünnepségre – átvenni a Télapó ajándékát. Igaz, apukájával még egyszer sem találkozott élete folyamán, mivel az – egy külföldi részvénytársaság ügyvezetőjeként – állandóan úton volt, de emiatt nem érheti szemrehányás, hisz örökös távolléte ellenére lelkiismeretesen gondoskodott fiáról: havonta ruhaneműkkel, készpénzzel, édességgel és kisebb-nagyobb játékokkal teli csomagot küldött neki. Most azonban anyukája is ellátogatott arra a tüneményes szigetre, ahol apukája tartózkodott éppen, hogy megbeszéljék az átköltözés apróságait, s végre valahára együtt lehessen a család.
A lurkó J. K. a háttérben húzódott meg, egy meleg radiátornál. A sietésre semmi oka sem volt. Annál inkább a többieknek. Amint a Télapó megjelent a nagy előcsarnokban – ami ezúttal kicsinek bizonyult –, megindult a tolongás. Szervezés, rendfenntartás érvényét vesztette. Az a gyerek került leghamarab a Télapó ölébe, akinek apukája vagy anyukája a legjobban tolakodott. Miután pedig odakerült és átvette a tarka zacskóba csomagolt ajándékot, annak rendje és módja szerint lefényképezkedett. J. K. nem értette, hová sietnek ennyire az emberek.
Néhány szülő megsajnálta a háttérben gubbasztó, alkalmatlanul felöltözött, kissé kócos J. K.-t. Felajánlották neki segítségüket, hogy minél hamarabb a Télapó ölébe kerülhessen ő is, de J. K. mosolyogva utasította el az ajánlatot.
Későre járt, amikor az utolsó szülő is elhagyta az iskolát gyermekével. A fényképész már alig állt a lábán. A Télapó lábai teljesen elzsibbadtak a kisgyerekülepek súlya alatt. Körülnézett, és látván, hogy még csak J. K. maradt, magához szólította:
– Gyere ide, fiam, te is!
J. K. nem ellenkezett. Odament. A Télapó éppen az ölébe akarta ültetni, amikor egy idős néni a füléhez hajolt, belemormogott valamit, majd kipirult arccal elkotródott a tanáriba.
– Izé… – szólalt meg a Télapó azután, hogy ketten maradtak.
A fényképész letelepedett a sarokba, és jóízűen vedelte a konyakot.
– Tudod…, hogyan is mondjam… – dadogta a fehér műszakállas alak, majd hamarjában kimondta: – A Télapónak elfogyott az ajándéka, nagyon sajnálom, hogy…
– Ne is eméssze magát emiatt – nyugtatta meg a kölyök J. K. – Nincs nekem szükségem arra a bugyuta földgömbre. De ha igazán nagylelkű akar lenni irántam, jöjjön el most velem szánkózni.
– Most?! – lepődött meg a pirosöltözékes férfi. – Mit szólnak majd a szüleid?
– Azok messze vannak.
– De hát, hogyan?! Hó sincs!
– Ugyan, ugyan – méltatlankodott J. K. –, Télapó létére ilyen közönséges. Jöjjön csak – mondta, majd felsegítette és a kijárat felé vezette a megrökönyödött alakot.
Amint kiértek a friss, hideg levegőre, a Télapó bebizonyosodott afelől, hogy a lurkó J. K. nem beszélt félre, a magas ég aljáról óriási fehér hópelyhek hulldogáltak lefelé. Érkezésükkor nedves kis flekket csókoltak a kabátra.
– Bejön vagy megvár, míg kihozom a szánkót? – kérdezte J. K. a Télapótól, amikor szülőházához értek.
– Inkább megvárlak.
A kölyök J. K. másodperceken belül megérkezett a szánkóval.
– Nézd! – mutatott a Télapó a postaládára. – Van benne valami.
J. K. kivette. Egy képeslap volt. Ez állt rajta:
MERRY CHRISTMAST!
Miután pedig kinyitotta, gépies, mégis csúnya kézírással:
Boldog szülinapot!
Fiamnak a paradicsomból!
– Kitől kaptad? – érdeklődött a Télapó.
– Apámtól – válaszolta közömbösen J. K. és zsebébe csúsztatta a képeslapot. – Gyerünk már, kitavaszodik, mire elkezdenénk szánkózni!
A település mellett kanyargó folyó felé vették az irányt. Szerencsére a közelben volt utcai megvilágosítás, a töltésoldal pedig ideális terepet nyújtott a legközkedveltebb téli hobbi űzéséhez. Ráültek hát a szánra, és HOPP! lefelé. Felesleges volna részletezni a lurkó J. K. elragadtatását. Hamarosan már a Télapó is minden apait-anyait beleadott a játékba. Teljesen megfeledkezett fáradtságáról és meggémberedett lábairól is.
Éjfélkor megkondult a harang.
– Kezdődik a mise – jegyezte meg a Télapó.
– Igen – mondta J. K.
– Áruld el fiam, de őszinte légy, tényleg nem bánt, hogy nem kaptál semmit?
– Ugyan már, hogyne kaptam volna.
– De egy képeslap igazán nem nagy valami.
– Ki beszél a képeslapról… – mondta J. K., ezzel meglökte a szánt, ráugrott, és hangos örömrivalgások közepette csúszott le a meredek töltésről.

J. K. és a nyáj

A fiatal J. K. érettségi után a forró nyári délutánokat álmodozással töltötte. Utazott. Ismeretlen, nemlétező tájakra.
Az idő múlt.
Egy reggeli után, amikor a Nap már jól feltornázta magát az égre, a fiatal J. K. felkelt a kenyérmorzsával telített asztaltól, és letépte a falhoztapadt naptárról az ismeretlen festő – síksági tanyát ábrázoló – művével díszített JÚLIUS című fejezetet. Rájött: mennyi mindent elszalasztott, amíg a szobában vesződött; könyvek, álmok és ideák között. Gondolta: valaminek változnia kell. Utazni kellene. De a valóságban. Korlát nélkül.
Hallotta valahol, hogy létezik a világon úgynevezett nomádpasszus, amelyet olyan személyek élvezhetnek csak, akik egész életüket nyájukkal töltik – legelőkeresésben. Nem akarom álmodni az életem, gondolta, élni akarom álmaim. Nem megyek egyetemre, dolgozni fogok: és összegyűjtöm a kellő összeget a nyájra.
Így is lett. Legalábbis részben. Tényleg kiíratkozott a biológiai tanszékről, és munkába állt. De a meló nem hozta meg a várva várt eredményt.
Az idő múlt.
És hogy, hogy nem, egy szerencsejátékon övé lett a főnyeremény. Óriási pénzösszegben részesült. Most már volt miből megvenni a nyájat, volt mivel megvesztegetni az illetékes urakat, hogy minél előbb kézbesítsék neki a nomádútlevelet. Amikor minden elkészült, a fiatal J. K. útnak indult saját álmait élni. Erdők, mezők, ligetek és legelők ösvényét taposta. Nappal énekelt, éjjel furulyázott.
Az idő múlt.
Egy este, az egykori fiatal J. K. szerény vacsorájának elfogyasztása után így morfondírozott: elindultam megtalálni a szerencsémet; elindultam találkozni a neves tudóssal, a szőke hajú és kék szemű hajadonnal; elindultam élni álmaim; de nem találtam semmit. Se szerencsét, se tudóst, se gyönyörű leányzót. Esztendők és esztendők óta még egy emberrel sem futottam össze. Birkákkal háltam, birkákkal társalogtam, birkákkal folytattam eszmecserét…
És amíg a meleg áramlattól duzzadt szél átjárta a fák dús lombjait, J. K. rádöbbent, hogy az élet és álom között áthidalhatatlan szakadék tátong – könyörtelenül. Mert csak az álmokban vezeti a pásztor a nyájat, az életben a birkák vezetik a pásztort. Elfújta a halványan lángoló tüzet és lefeküdt. Eszébe jutott az az augusztusi nap, amikor kitépett egy hónapot az idő roskatag várfalából. Gondolataiban ismét az időt szaggatta. Éveket és évtizedeket szakított szét icipici darabokra.
Újra álmodott. Laboratóriumban volt és lelkesen magyarázott valamit kolléganőjének a sejtek felépítéséről, aki elragadtatottan figyelte őt: bámulta tündöklő kék szemével…

J. K. levelei

Barátjához írt levelét J. K. a következő mondattal fejezte be:
„Élő paradoxon – a halhatatlan halál.”
Érdekes, gondolta a postahivatalnok-kisasszony, miután véletlenül elolvasta a vékony fehér borítékon áttetsző szavakat. Máris megjegyezte J.K. nevét.
A következő levelet J. K., óvatlanul, nem ragasztotta le. A postahivatalnok-kisasszony, miközben pecsétet ütött a bélyegre, észrevette ezt. Nem tudott ellenállni a kísértésnek; tudta, hogy erkölcstelen dolog, amit tesz, sőt még a jogszabályokkal is ellentétben áll, mégis kinyitotta a borítékot, és elolvasta J. K. levelét. Ujjai megremegtek, szíve hevesen zakatolt, amíg tekintetével a párhuzamos tintafoltokat kísérte.
J. K. újabb levele az élet értelmével és az elmúlással foglalkozott, amelyet a feladó a következő – modern stílusban íródott, de metafizikus jellegű – mondattal zárt le:
„Ha találkozunk e sok szarás után, akkor létezik túlvilági élet.”
A postahivatalnok-kisasszony nyomban feljegyezte ezt a mondatot, és ezentúl – elvetve magától minden előítéletet – rendszeresen kibontogatta J. K. leveleit és többször is végigolvasta mindet. Külön füzetet vett, amelybe csak J. K. gondolatait jegyezte be.
A későbbiekben összeszedte bátorságát és felkereste J. K. házát; le-fel ólálkodott, várta, mikor jelenik meg. És ha netán feltűnt volna a láthatáron?! Ó, az az elragadtatás, az a lelkesedés, az a kimondhatatlan zsibongás teste minden pórusában, az a vágy, amely tettre késztet; és a félelem, a megmagyarázhatatlan szorongás: mi lesz, ha megtudja, hogy valaki beleolvas privát írásaiba, belekukkant sokszorosan elrejtett lelkének meztelenségébe, talán megvet majd, talán szóba sem állna velem… Nem, nem volt mersze a postahivatalnok-kisasszonynak J. K.-t leszólítani. Majd kivárom a megfelelő alkalmat, gondolta.
Telt-múlt az idő, a füzet is megtelt, és amikor a legkevésbé várta – már-már reményét is elvesztette – rámosolygott a szerencse. J. K. legutóbbi levele így végződött:
„Holnap mást írtam volna. De én ma írtam. És te holnapután fogod olvasni. Én a jövőnek írok, te a múltat olvasod. Mi van a jelennel… Hol van ő? Minden egybefolyik és mégis megismételhetetlen minden. Igen, pont ilyen. És innen a varázsa. Az, amire nincs magyarázat. Magyarázd meg mindezt… Kérlek!”
Amint elolvasta a fönti sorokat, a postahivatalnok-kisasszony előrántott egy papírt, és agya zegzugából – lelke utasításai szerint – előkotorászott és a lapra firkantott néhány mondatot. Nem törődve zsörtölődő főnökével, még kevésbé a méltatlankodó ügyfelekkel, magára rántotta kabátját és pillanatok alatt J. K. ajtaja előtt termett. Becsöngetett. J. K. háziköntösben nyitott ajtót. Szeméből kíváncsiság sugárzott.
– Igen? – mondta az izgatott nőszemélynek.
– Elnézést, hogy csak így betoppanok, de egy levelet hoztam önnek – ezzel átnyújtotta J. K.-nak a fehér borítékot. Ez átvette, le nem véve tekintetét a lányról, majd figyelmesen megvizsgálta.
– De hisz ezen nincs sem feladó, sem címzett. Honnan tudja, hogy nekem szól?
– Onnan, hogy én írtam. Önnek.
Ez igazán megrázó felelet volt J. K. számára. Még egyszer jól végigmérte a csodálatos leányzót, majd előhúzta a borítékból a levelet. Ez állt rajta:
„Magyarázatot kértél a megmagyarázhatatlan varázsra. Hát itt van: Én vagyok a jelen. Szeretlek.”

J. K. bűnei

J. K. bal kezét szorította a japán gyártmányú SEIKO karóra. Kitörte, nyomot vájt bőrében, gátolta a vérkeringését. J. K. szinte biztos volt benne, hogy pimasz karórája a felelős a napról-napra változó, egyre ráncosabb arcú és beesettebb szemű sziluettért a tükörben. Gondolt egyet, kikapcsolta a szíjat, és az órát a betonjárda közepére vágta. Dirib-darabokra tört, a benne élősködő féreggel együtt.
J. K. megállította az időt.
Vele szemben egy törpe jött. Látta J. K. lázadó gesztusát. Első pillantásra megtetszett neki. Megkérte, engedje meg, hogy vele tartson. J. K.-nak nem volt semmi kifogása ellene. Beesteledett, amikor egy rövid kis utcába értek. Az utca felénél, a törpe megkérdezte J. K.-tól:
– Látod, milyen hosszúak az árnyékaink?
J. K. csak bólintott. Kisvártatva:
– De mondd, hol van a fejed árnyéka?
– Már lefordult – válaszolta ridegen J. K.
– Ugyan, az árnyékod ennyire lepipál téged? – méltatlankodott a törpe, mire J. K. nekirohant az első sóderrakásnak, megtömte zsebeit apró kavicsokkal, és szép sorjában összevert minden lámpát a környéken.
J. K. megölte saját árnyékát.
Csakhamar a házához értek.
– Gyere be, vacsorázzunk együtt – mondta a törpének, de az alázatosan megköszönte a meghívást, és továbbment.
J. K. alighogy benyitott otthonába, még az égőt sem volt ideje felcsapni, máris váratlan támadás áldozata lett. Csapdába esett. Onnan az ágyba. A neje kifeszítette. Letépett róla mindent, majd a magáévá tette.
A szomszéd bácsi, esti sétáján, belebotlott az óradarabocskákba. Gyorsan hazasietett. Sehol sem látván J. K. árnyékát, elszörnyedve híresztelte: J. K. meghalt.
Mekkora tévedés!
J. K. épp akkor győzte le a halált.

J. K. mint idea

A fiatal J. K. reggel, amikor felébredt és a fürdőszobába ment néhány fontos dolgot elintézni, a tükörbe pillantott, s elszörnyedve vette tudomásul, hogy nincs arca. Vagy a varázslatos bogarak vakultak meg, vagy álmomban felejtettem az arcomat, gondolta.
Kint esett az eső.
Nyomorúságában mit volt mit tennie, leült a fürdőkád szélére. Szívesen tenyerébe eresztette volna arcát, de nem volt arca. Megpróbálta eljátszani azt a testhelyzetet, de csakhamar rádöbbent: keze sincs. Mondani sem kell, mennyire begolyózott az új felfedezéstől. Idegességében hátracsúszott és a kádba pottyant. Jól megütötte a fenekét, de az nem sajgott bele a fájdalomba. Furcsa, gondolta J. K., fájnia kellene. Majd felháborodottan hozzátette: Baszd meg, seggem sincs!
Kint esett az eső.
Odakint az apró esőcseppek halk muzsikát produkálva hulldogáltak a földre. A fiatal J. K.-nak eszébe jutott, miért is jött ide be. Vizelnem kell… De szerencsétlenségére, csakhamar arra is rá kellett ébrednie, hogy a pisáláshoz szükséges kellékek közül is csak az ingert sikerült áthoznia álmából. A többit otthagyta.
Kint esett az eső.
Kint esett az eső, és J. K. úgy vélte, az lesz a legjobb, ha kimegy egy kicsit sétálni, és elrendezi gondolatait. Sajnos, erre is képtelen volt. Nem volt lába. És ahogy így töprengett, ábrándozott, de jó lenne sétálni egyet, az illatozó esőcseppek alatt találta magát. De hiszen ez lehetetlen, hüledezett, hogyan kerülhetek az utcára, ha nincs lábam, és hogyan lehet az, hogy érzem az eső illatát, amikor nincsen arcom, és rajta orrom, és honnan tudom azt, hogy minden járókelő, aki mellettem elhalad, rámköszön, amikor szemem sincs és fülem sincs, és hogyan láthatnak ők engem, amikor testem sincs?! Mit köszöngetnek egy gondolatnak?! Érdekes, míg épp testtel rendelkeztem, senki rám sem hederített, most pedig, lám, mennyi rajongóm lett hirtelen… Bárcsak tudnám, hol hagytam a testem…
J. K. nem tudta, de én elárulom nektek. A fiatal J. K. teste le-fel szökdécselt egy álomban – meztelenül. Őrjöngött, szikrákat hányt, hangosan nevetett, s ide-oda lóbálva hímvesszőjét, hugyozott, miközben a következőket kiáltozta:
– Nesze nektek, emberek, akik sohasem értékeltétek testemet! Nesze nektek, rabok, egy mélabús alakzat! Nesze nektek, hitvány bogarak, egy eszmény, amelynek bókolva jobban érezhetitek magatokat!
És csak hugyozott, hugyozott szakadatlanul…
Kint esett az eső.

J. K. a Moszkva–Mennyország útvonalon

A fiatal J. K. lelke zajától nem hallotta gondolatait. Lecsavarta a flaskó kupakját, jól meghúzta az üveget, majd lecsukta és a vonat padlójára helyezte, a lába közé. Kinézett az ablakon. A fákat figyelte. Eltűnődött, hogy a vonat robog, és a fák állnak, vagy a vonat gyökerezett le, és a fák loholnak? De az sincs kizárva, gondolta, hogy minden mozdulatlanul áll, csak a Föld forog. Vagy minden mozgásban van, csak különböző gyorsasággal teszi ezt. Minden céltalanul bolyong egy bizonyos cél felé. Én is?!
Lehajolt és tettetve, hogy cipőfűzőjét rendezgeti, a vele szembeülő fiatal hölgy olvasmányának a címét próbálta kibetűzni. Fél… ke… gyel… mű, böngészte ki. Felegyenesedett és megköszörülte torkát. Várt egy keveset, de mivel a nő nem reagált, újra megköszörülte torkát, és mindaddig folytatta a torokköszörülést, míg a nő az ölébe nem fektette a könyvet, az ülőhelyzetben kissé felcsúszott szoknyáját meg nem igazította – le nem húzta, ameddig csak lehetett: tehát a térdéig –, keresztbe nem tette a lábát és J. K.-ra nem meresztette tekintetét.
– Dosztojevszkij mellett a vodka a legnagyobb orosz találmány – szólalt meg ekkor J. K., felemelte az üveget, és megkínálta vele a nőt, aki két kézzel szájához emelte és jól belekortyolt, bár kissé megrázkódott utána. J. K. is meghúzta az üveget, majd maga mellé helyezte.
– Te miért nem mentél le? – kérdezte a nőtől.
– Nagyon izgalmas fejezetnél tartottam.
– Értem.
– És te? – kérdezte a nő rövid hatásszünet után.
– Nem tudom. Talán lustaságból. Meg nagyon korán van még az én számomra. Mindig irtóztam az olyan emberektől, akik korán reggel felébrednek, teljes erejükből nekilátnak aznapi teendőiknek, és este holtfáradtan buknak az ágyba. Ocsmányoknak találom őket.
A nő helyeslően bólintott.
– Számomra azok az igazi emberek, akik csak az esti órákban kezdik jól érezni magukat, miután már jónéhány gramm bennük van.
Felemelte a flaskót. Ittak.
– Igen – fejezte ki kisvártatva egyetértését J. K.-val útitársnője. – Lesújtó, hogy az embernek mennyi mindenre van szüksége ahhoz, hogy ha nem is boldognak, de legalább elviselhetőnek érezhesse ezt az életet – adta hozzá.
Elhallgattak. Mindketten elmélyedtek önmagukban.
– Még mindig megmenekülhetünk – mondta kis idő után fanyarul J. K. – A szakadék még messze van. Bármikor kiugorhatunk, csak akarnunk kell.
– Miért mondod ezt?! – hörrent fel a nő. – Jól tudod, hogy úgysem ugrunk ki.
– Igazad van. De miért?! Miért nem tesszük meg?
– El tudod képzelni az életed ez a vonat nélkül?
– Azt hiszem, nem.
– Meg még italunk is van.
– Igen – helyeselt J. K., ismét felemelte az üveget és jól meghúzta. Utána átnyújtotta a nőnek.
– Neked pedig még olvasnivalód is van – mondotta neki, míg az ivott.
– Így van. Nem nehéz magyarázatot találni bizonyos cselekedetekre, ha éppen arra van szükség – állapította meg a nő, visszaadta az üveget J. K.-nak, hátradőlt ülésén, és belemélyedt a könyvbe.
A fiatal J. K. a vagon poros ablaküvegéhez nyomta az orrát. Azon tűnődött, hogy a vonatok, amelyeken élete folyamán utazott, azonos irányban haladtak-e a Föld forgásával… Mert ha igen, akkor az idő számunkra gyorsabban múlik, mint egyébként, amikor egyhelyben legyökerezünk; és fordítva. Tehát az óra az időt csak akkor méri objektívan, amikor mozdulatlanok vagyunk. Így lehetséges az, hogy valaki sokkal fiatalabb, mint amennyi a naptár szerint lenne. Amíg az első csoportba tartozók a Földdel egyetemben a Nap körül forognak, addig a Nap az utóbbi csoport tagjai körül kering – láthatatlanul és észrevétetlenül. Ezeket az egyéneket és a hozzájuk hasonlóakat a Naprendszer eldobott bolygócskáin és holdjaik árnyékos oldalán a világűr gyöngyszemű utasainak hívják. A hagyomány szerint ők tartják az egyensúlyt a Világegyetemben – gyakran öntudatlanul, pusztán röpke létezésükkel.
A fiatal J. K. is minden bizonnyal közülük való volt.

J. K. utolsó és egyben legnagyobb tévedése

A fiatal J. K. titokban abban reménykedett, hogy temetésén elhangzik majd Edward Grieg Peer Gynt – Reggel című szerzeménye, és a kisszámú jelenlévő, ki-ki a saját világában elmerülve, egy szál ibolyát, nárciszt vagy rózsabimbót szorongatva a kezében, áhítattal hallgatja majd a csendben.
Nem így történt.
A család harmadosztályú, szedett-vedett együttest fogadott, amely képtelen volt bármilyen dal tisztességes előadására. Elképzeléseivel ellentétben nagy tömeg gyűlt össze: többségük kíváncsiságból érkezett. És mind hangoskodott. Egyesek zokogtak, de akadt olyan is, aki néha – amikor észrevette, hogy a videokamerát éppen felé irányították – fennhangon jajveszékelt. Az alacsony, kövér szomszéd öregasszony, akivel élete során egy szót sem váltott, mégcsak nem is köszönt neki soha, a halotti torra hívogatta az embereket. J. K. megdöbbent. Ilyen rendezvény nem szerepelt a számításaiban. Képzeletében a nagy esemény után mindenki hazamegy, bekapcsolja a rádiót, leül az ablak elé, rágyújt és elmélyed önmagában. De nem. Miután Ő örök nyugvóhelyére kerül, a házához mennek, az Ő székén ülnek, az Ő tányérjából esznek, az Ő poharából isznak. És ami a legborzasztóbb, vele senki sem foglalkozik majd. Az is mellékes lesz, hogy Ő hozta őket össze.
A fiatal J. K. nagyot csalódott. Ezért nem volt érdemes meghalnia. Alig ismert itt valakit. A saját temetésén. Átvillant az agyán, hogy itthagyja őket, de erkölcsössége meggátolta ebben. Mégiscsak ő a megboldogult. Egy temetés pedig nem temetés halott nélkül. Ezért csak azt várta, hogy minél előbb leeresszék a sárga földbe.
Miután lezárták a koporsót és rárakták a műanyag koszorúkat, amelyeknek giccses terhét nehezen viselte, ez is megtörtént. Kissé megnyugodott. Amikor pedig az éjszaka felhőket hozott magával, és az eső megáztatta sírhalmát, összeszedte bátorságát és megszólalt:
– Atyám, bocsáss meg, amiért meghaltam ezekért. Nem tudtam, mit cselekszem!

Az Úr 1456. esztendeje, valahol Nándorfehérvár falai előtt.

A földsáncok közé állított ágyúk égzengést megalázó erővel dördültek el, halálos terhüket méteres lángcsóvák és kénkőszagú füstfelhők kíséretében okádták a támadáshoz fejlődő szpáhik hátába. Az emberfejnyi kőgolyók véres ösvényeket hasítottak a szoros alakzatba rendeződött katonák közé, a csatamének patái alól felfelé kavargó porfelhőt a levegőbe freccsenő vérfátylak festették vörösre. Zavarodott, félelemtől eszüket vesztett lovak és emberek kanyarodtak egymás útjába, végképp összekuszálva a fegyelmezett hadrendet.
Hátrább, a csatamezőtől távol magasodó domboldal tetején álló II. Mehmed a fogait csikorgatva bámulta az egyre inkább irányíthatatlanná váló ütközetett, jobbja görcsösen szorította az övébe tűzött tőr markolatát. A kürtök rivalgására felkapta a fejét, épp időben, hogy lássa a földsáncok takarásából elővágtató lovasok csapatát, akik legázolták a sebesülteket, majd barbár nyelvükön vijjogva támadtak a sortüzet túlélt szpáhik oldalában. A rohamra lendült madzsarok élén éjsötét páncélos lovag vágtatott, kétkezes pallosa hol jobbra, hol balra villant, minden alkalommal egy-egy igazhitűt sújtott a vértől iszamós homokba. Maga a Hollók Lovagja állt a támadás élén, háta mögött válogatott vitézeinek acélfolyamával. A rommá lőtt várfalak árnyékából özönlöttek elő, elfoglalták a topcsik állásait, saját ágyúikat fordítva az igazhitűek ellen. Ha ez nem lett volna elég, a folyón keresztül egyre több és több csónak és hajó indult a török tábor felé, hátukon az ezerszer átkozott vén olasz keresztesei. Páncélos hangyaseregként özönlötték el a partoldalt, haragos acélhullámként csaptak át a fogadásukra küldött akindzsik között.
A szultán dühödten meredt az előrenyomuló hitetlenekre, majd magához intette a személyes testőrségét parancsoló agát, az oldalán felállított lófarkas hadijelvények árnyékából.
– Sorakoztasd az ezredet! – intett a dombot körbezáró janicsárok csapatai felé – Legyen meg Allah akarata. Magam vezetem a támadást.
A diadaltetoválásokkal ékes seregvezér sápadtan hajtott fejet, nem mert ellentmondani urának és parancsolójának. Amaz nem is várt választ, hátat fordított a csatamezőnek, és dombtetőn felállított sátrak felé indult, dühösen félretaszigálva útjából díszruhás kíséretét. Nem a saját palotasátrába sietett, hanem a mögötte felhúzott, kopott nemezlapokból állított jurta bejáratán lépett be, ami alaposan kilógott a dombtetőt elfoglaló díszes selyemalkalmatosságok közül.
Odabent parázsszínnel festett félhomály fogadta, a középütt kivájt tűzgödörben koromtól fekete rönkök izzottak, tovább melegítve a sátor amúgy is fojtogató levegőjét. Első ránézésre úgy tűnt, senki sincs odabent, a szultán mégis tisztelettel köszöntötte a némán várakozó sötétséget.
– Salem alejkum! – biccentett egyet, majd megigazította hófehér turbánját – A Büyü szaváért jöttem. – mondta a homálynak, és türelmesen várakozott, épp tizenhárom szívdobbanásnyi ideig, mikor megmozdult körülötte a sötétség. Testek moccantak az árnyékok peremén, súlyt és kiterjedést nyertek a fénytelen ürességből. Nehézkes lélegzett mozgatta meg a pállott levegőt, és a szultán már bizton érezte, hogy nincs egyedül a jurta sötétjében.
– Alejkum salem! – hallatszott valahonnan a homály mélyéről, mire a parázsló farönkök arasznyi lángokat vetettek a tűzgödör közepén, megvilágítva a körötte helyet foglaló alakokat.
A tűzverem túloldalán kopott farkasbőrbe burkolózó öregember gubbasztott, szikkadt, századéves vénség, arcán tintaszínnel tekergő tetoválások. Göcsörtös kezei között csontból faragott pipát dédelgetett, a mívesen kidolgozott készségből dohánnyal kevert ópium illata áradt a levegőbe. Az öreg oldalát két tanítványa vigyázta, jobbról egy hatalmas termetű, kopaszra borotvált szerecsen, balról tejfehér bőrű, ágyékkötős kölyök, akinek derékig érő, rézvörös haja szinte ragyogott a lángok fényében.
– A Büyü szaváért jöttél. – bólintott a szultán felé a farkasbőrbe burkolózó vénember, miután alaposan megforgatta tüdejében a zsibbasztóan erős dohányfüstöt – Mond hát, mire vagy kíváncsi?
II. Mehmed a próféta egyenesági leszármazottja volt – élet és halál ura a birodalom földjein – így hát igen ritkán fordult elő vele, hogy kérnie kellett valamit valakitől. Persze a csonttá aszott vénség nem volt akárki, a krónikák szerint már a szultán nagyapjának idején is öregnek számított, és inkább tűnt valami emberbőrbe börtönzött dzsinnek, mintsem egyszerű halandónak. Ha a szavának hinni lehetett, akkor erről a vidékről származott, mivel egy ősi nemzetség utolsó sarjának, Koppány vérének mondta magát. Ennek ellenére, jól szolgálta a dinasztiát, ravasz tanácsai és sötét varázsereje emelte a birodalmat olyan magasra, ahonnan a félhold ragyogása bevilágította egész Keletet, Konstantinápoly falaitól az Erdélyi Havasok bérceiig. Századéves véreskü kötötte hűségét a dinasztia mellé, de hatalmát csak külön paktumok szerint bocsátotta a birodalom szolgálatába.
– Segítened kell! – nyögte ki végül a szultán, kiszáradt ajkai között szinte úgy kellett kipréselnie a szavakat – Elveszítjük a csatát! A Hollók Lovagja, meg a vén szerzetes és a keresztesei! Nem bírunk velük!
A Büyü hosszan hallgatott, arcán időnként megvonaglottak a kanyargós tetoválások.
– Megmondtam neked, hogy ez lesz a vége! – horkant fel végül az öregember – A Fehér vár falai előtt csak vereség és halál vár rád! Nekem nem hazudnak a csillagok, úgy lesz minden, ahogy megjövendöltem. A hollók birodalma felemelkedik, sötét szárnyakkal takarja be az eget, árnyéka elnyeli a félhold hatalmát.
Sajnálkozva ingatta meg a fejét.
– Amúgy meg, mivel fizetnél a segítségemért? Nincs semmid, amire igényt tartanék.
A szultán keze ökölbe szorult az övébe tűzött tőr markolatán, majd lassan elengedte az ékkövekkel kirakott elefántcsontot. Egyvalamit ajánlhatott csak a vén mágusnak, amit még akkor vesztett el, mikor a félhold oltalma alá menekült a kereszt hatalma elől.
– Ha segítesz, szabadon engedlek! Feloldozlak a dinasztiának tett esküd alól, még a tanítványaid is megtarthatod. – az uralkodó idegesen dörzsölte meg verejtékes homlokát, a századéves kontraktus felrúgásáért nem akármit szándékozott kérni.
A Büyü mintha csak olvasott volna a gondolatai között
– Nem tudom kedvedre fordítani a csatát, ahhoz túl erős a Megfeszített Isten az ellenség szívében. Ezt az ütközetett – intett a harctér irányába – mindenképp elveszíted!
A szultán ingerülten bólintott, majd felállt a tűzgödör mellől.
– Akkor öld meg a hollókat! A Lovagot, és mindkét utódját. Ha magvát szeged a dinasztiának, nem lesz, aki a félhold ártalmára törne.
A vén varázsló hallgatott egy darabig, majd rábólintott az alkura.
– Rendben van. Három holló, a szabadságunkért cserébe. Esküdj a próféta vérével, és ránk bízhatod a fekete tollúak jövőjét.
II Mehmed elővonta a tőrét, majd gyors mozdulattal apró vágást ejtett bal tenyerén. Felemelte a karját, és a tűzgödörben lángoló rönkökre csepegtette a vérét.
– Atyáim vérére esküszöm! – ahogy kimondta a szavakat, és vére a lángok közé csöppent, a farönkök parazsa fényesen villant egyet, elvakítva az uralkodó szeme világát. Mire kitisztult a látása, már újra egyedül volt a sátor belsejében.

*

A vihar napszállta előtt érkezett, hófehér szegélyű, feketén gomolygó felhőkkel, jéghideg széllökésektől hajtva. Eső egy csepp sem hullott belőle, csak a kékes fénnyel ragyogó villámok cikáztak a szakadozott felhőtornyok között, nyomukban szárazon recsegő égzengés hasogatta darabokra a nyárvégi alkonyat csendjét.
Orhen Mantar – aki a szultán kedvenc orvgyilkosának számított, már majd tizenkét esztendeje – igen hálás volt a váratlan égiháborúért, mivel így jóval könnyebben cserkészhette be a vén Büyüt, és kíséretét. Az egykori janicsár nem először eredt valami vajákosságban jártas személy nyomába, így aztán hálás volt minden könnyebbségért. Nem mintha tartott volna a mágus hatalmától – jómaga is ismert néhány ráolvasást, és igen sokféle óvó hatalmú talizmánnal rendelkezett – de azért nem bánta, hogy legalább a léptei zajára nem kell ügyelnie, mikor a közelébe férkőzik. A Fehér várat ölelő, századéves rengeteg fái recsegve hajladoztak a vihar ereje alatt, elleplezve minden áruló zajt, amit a lehullott avarban verhetne.
A veterán janicsár nem véletlenül számított az uralkodó kedvencének, mivel eddigi pályafutása alatt még egyszer sem vétett hibát. Még akkor sem, mikor a fényességes unokaöccsét, vagy Drinápoly legájtatosabb életű hodzsáját kellett a Paradicsomba segítenie. Már majd másfél napja volt a Büyü nyomában, mióta a szultán maga mellé szólította – épp mielőtt katonáit a pogányok ellen vezette – és megbízta küldetésével. Orhennek az ő nevében kellett elköszönnie a vén varázslótól, és búcsúajándékként néhány viperaméreggel kezelt nyílveszőt átadnia az öregnek és tanítványainak. Persze csak azután, ha feladatukat elvégezték.
A vén Büyü nem kapkodta el a dolgot, az biztos. Hajnal óta több kört is tett az erdőben, mire egy sűrű bozótossal és tölgyfákkal határolt tisztásra vezette tanítványait, a kétembernyi, feketebőrű óriást, és a rézvörös hajú kölyköt. A harminc lépés széles, mohával benőtt térség közepén asztallapnyi, faragásokkal ékes sziklakolonc hevert, körötte málladozó kőtömbök maradványai. Orhen – aki a bokrok között lapulva fürkészte a területet – úgy vélte, talán valami ősi, a madzsarok előtt a vidéket uraló népség szentélyének maradványa lehet.
Miután mindent szemügyre vett, a szultán orvgyilkosa kényelmesen elfészkelte magát a bozótos alacsonyra lógó leveleinek takarásában, íját az oldala mellé fektette. Ha jól sejtette, most lesz egy kis ideje pihenni, mielőtt a Büyü végez a szertartással. Amiatt nem kellett aggódnia, hogy esetleg felfedezik, mivel az erdőbe érve egy zöld és barna foltokkal kivarrt bőrruhára cserélte kaftánját, arca elé pedig vékony kéregmaszkot rögzített selyemzsinórral. Még közelről sem tűnt másnak az erdő egy darabjánál.
Közben a tisztáson a Büyü hozzálátott a szertartás előkészítéséhez. Odalépett a széles kőkolonc mellé, kopottas zsákját a szikla tetejére csapta. Torokhangon morrant valamit két tanítványa felé, akik gyorsan az oldalára zárkóztak, elhelyezkedve a kőtömb hosszában. A vén varázsló kibogozta a zsák száját lezáró bőrszíjakat, és gyors egymásutánban három összekötözött lábú madarat, három hollót rázott az időtől kopott sziklatömb hátára. A béklyók ellenére a madarak el is lehettek kábítva, mivel csak erőtlenül mozgolódtak egy kicsit, amikor a Büyü sorba rendezte őket. A legnagyobbat önmaga, a másodikat a balján álló tagbaszakadt szerecsen, míg a legkisebbet a rőtvörös hajú kölyök elébe.
Mikor végzett, egy darabig némán, vonalba rendeződve álltak a sziklatömb oldalán, mindegyikük előtt egy-egy széttárt szárnyú holló hevert. Hármuk közül az öregember mozdult elsőnek, göcsörtös ujjaival kanyargós jeleket rajzolt a madarak köré, kezei követhetetlen táncot jártak a levegőben. Közben különös, andalító dallamot kezdett énekelni a hollók fölé, ami még Orhen fülébe is belopózott, olajosan lassú sodrásba mosva a gondolatait. Alig néhány szívdobbanásig tartotta bilincsben a bűbáj, aztán lepergett róla a varázs, akár sátorlap oldaláról a záporverés. Az ujján viselt gyűrű, egy szurokköves, aranyló félholddal és csillagokkal díszített ékszer – amit még Konstantinápoly ostromakor szerzett egy haldokló ulema kezéről – lassan felforrósodott a balján, óvó hatalma eltaszította magától a Büyü varázslatát. Ennek ellenére, Orhen egyre nagyobb tisztelettel tekintett a vén mágusra. Nem akármilyen mágiát űzhetett, ha ekkora távolságból ilyen visszhangot vert a környéken.
A vénember közben egyre inkább beleélte magát az énekébe, majd mikor az odafent gomolygó viharfelhők végképp elnyelték a lefelé ereszkedő napkorong vörhenyes fényét, aranyozott pengéjű tőrt húzott elő a ruhája alól, és apró bemetszést ejtett bal tenyerének ráncoktól szabdalt bőrén. A sebszélek között kicsorduló vért az előtte heverő holló mellkasára csepegtette, gondosan ügyelve rá, hogy a némán tátogó madár csőrébe is jusson egy nyeletnyi. Az eddig kábán heverő jószág vergődve tiltakozott, szénfekete tollai alatt görcsösen rángatóztak az izmai, hogy aztán néhány szívdobbanás elteltével végleg elcsendesedjen. A Büyü fáradtan lépett hátra a sziklakolonc mellől, de az éneklést nem hagyta abba, csak baljával intett az oldalán álló szerecsen fellé, aki némán húzódott közelebb a második hollóhoz.
Szálas, majd két méter magas óriás volt, kopaszra borotvált feje akár a simára csiszolt, fekete márvány. Orhen úgy hallotta, hogy valahonnan a Nílus mellől származott, és a Büyü rabszolgakereskedőktől vásárolta még gyermekkorában. A nagydarab szerecsen érdes baritonján csatlakozott a vén varázsló énekéhez, miközben egy széles pengéjű obszidián tőrt húzott elő a háta mögül. Néhány pillanatig összpontosított, majd teljes erejéből lesújtott az előtte heverő madárra, egyetlen tiszta csapással elválasztva fejét a törzsétől. A megcsonkított holló nyakából széles legyezőben freccsent ki a vér, elnagyolt félhold alakját festve a sziklatömb tetejére.
Dolga végeztén a szerecsen is hátralépett a kőkolonc mellől, helyet adott az utolsónak maradt kölyöknek. A lángvörös hajú ifjú kezében keskeny, ezüstből kovácsolt tűpenge nyugodott, azzal lépett közelebb a harmadik hollóhoz. Nem sokat tétovázott, gyors mozdulattal emelte magasba a karcsú pengét, de lecsapni már nem maradt ideje.
Orhen leshelyével szemközt, a tisztás övező fák között sötét alakok mozdultak, majd kisvártatva valóságos nyílzápor zúdult a tisztásra, hátralökve a rőthajú kölyköt a kőtömb mellől. A Büyü, és a fekete bőrű óriás is kapott az áldásból, a horgas végű acélhegyek véget vetettek szentségtelen daluknak. Három szívdobbanással később már semmi sem mozdult a tisztáson, csak az utolsónak maradt holló csapkodott erőtlenül a sziklakolonc tetején.
A szultán orvgyilkosa óvatosan hátrább húzódott, még beljebb egy alacsonyra hajló bokrok leveli alá, onnan figyelte, ahogy a katonák elözönlik a tisztást. Szálas, sokat próbált végvári vitézek voltak, láncingbe, mellvértbe öltözve, mellkasukon hollós címerrel. A kardforgatók gyűrűjében földbarna csuhát viselő, galambősz szakállú papféle sétált ki a tisztásra, embermagas botjára támaszkodva.
Szigorú tekintette sorra végigvette a földön heverő testeket, végül odalépdelt a Büyü mellé, akinek mellkasából hét fehértollú nyílvesző meredt elő. Ennek ellenére, a vénember még mindig életben volt, bár szája sarkában minden lélegzet után apró vérbuborékok ütöttek tanyát.
– Itt vagy hát! – guggolt le mellé a szerzetesforma öregember, aki a vitézekkel érkezett a tisztásra. – Gondolom érdekel, hogy jutottam a nyomodra, bár kétlem, hogy egy magadfajta pogány megértené. Az Úr álmot küldött nekem, álmot, ami megmutatta hol talállak. Eleget ártottál a népének, itt az idő megfizetni a bűneidért.
A Büyü vértől vörös ajkakkal vicsorgott rá, majd nagy nehezen pár szót is kipréselt az ajkai között. Orhennek igencsak hegyeznie kellett a fülét, hogy megértse.
– Nem számít, mert elkéstél! – hörögte – Elkéstél, és most már semmit sem tehetsz!
A vén szerzetes összehúzott szemöldökkel egyenesedett fel, és gondterhelt arccal sétált a sziklakolonc mellé. Hümmögve vette szemügyre a két döglött hollót, és a harmadikat, ami egyre inkább öntudatra ébredt, ahogy a Büyü hatalma a vérével együtt fogyatkozott. A bokrok között rejtőző Orhen már rájött ki lehet a kopott ruhás papféle, minden bizonnyal a kereszteseknek parancsoló itáliai szerzetes, akit valami Janos néven tiszteltek, épp mint a Hollók Lovagját.
– Háromból kettő! – mormogta az öreg, és óvatosan megpiszkálta a döglött madarakat. – Nem jutottál a végére! Az Úrnak legyen hála! – mondta, és keresztet vetett – Három holló, de vajon melyik maradt életben? Gondolom, nem szándékozd elmondani nekem igaz? – fordult vissza a földön fekvő Büyü felé, de az már nem válaszolt, szemei üvegesen meredtek az égboltra. A szerzetes elhúzta a száját, majd kért egy kést az oldalát vigyázó vitéztől. Miután megkapta, visszalépett a kőtömb elé, és gyors mozdulattal elvágta az életben maradt holló lábait béklyózó kötelékeket. A madár már amúgy is észhez tért, de amint lekerült róla a béklyó, egyből lábra kapott, majd némi tétova szárnycsapkodás után levegőbe dobta magát, és a magasba emelkedett.
Orhen összehúzott szemmel követte az útját, egész addig, míg bele nem veszett az égbolton oszladozó viharfelhők árnyékába. Akkor aztán óvatosan hátrább húzódott, távolabb a sziklatömböt körbezáró katonák közeléből. Hosszú út állt előtte, a szultán serege már lassan két napja visszavonult a Fehér vár falai alól, nyomukban az üldözésükre indult hitetlenek csapataival. Soká fog tartani, míg utoléri őket, és megviszi a híreket urának és parancsolójának. A vén Büyü nem járt sikerrel, az életben maradt holló pedig a magasba szárnyalt, olyan magasra, amilyenre annak előtte talán még egyik sem merészkedett.

VÉGE

Kellemes, nyár végi szellő borzolta fel Laurena haját. Szeretett kilépni a levegőtlen kastélyból. Ilyenkor úgy érezte, szabad, mint a madarak, melyeket annyira csodált. Hallgatta vidám, néha panaszos éneküket. Ezek a dalok ismerősek voltak számára, hiszen a boldogságot nem ismerte. Tizenkét esztendős volt, mikor apja, Poitiers grófja bemutatta neki vőlegényét, az akkor húszéves Renaud-t. A férfi barátságosnak tűnt, míg Laurena meg nem látta azt az összetéveszthetetlen mosolyt ajkán. Az ifjú, aki harmad szülött volt családjában, alig várta, hogy Laurenával együtt megkapja a kislány hozományát. A mosolyt egyedül a lány vette észre, míg öreg édesapjának egyre jobban megtetszett leendő veje. Nem csoda, hiszen az ifjú szellemes volt, imádott vadászni, s híres volt gyengédségéről. Mielőtt Renaud elhagyta a kastélyt, leguggolt Laurena mellé.

– Alig várom, hogy közelebbről is megismerhessem, kisasszony – búgta bariton hangján. A kislány félelmét látva felnevetett, s kilovagolt szürke lován.

Erre visszaemlékezve, Laurena maga előtt látta a magas, izmos férfit, aki képes volt minden nőt elcsábítani a francia udvarban. Hosszú, hullámos, fekete haja kísértésbe hozta még a legtisztább asszonyt is. A lány mégis félt a közelgő házasságtól.

Elmerengve közelgő jövőjén, sétálni indult, egyedül. Meg sem állt, míg ahhoz a forráshoz nem ért, ahol édesanyja életét vesztette. Senki nem tudta, milyen betegség tört rá, hiszen nagyon fiatal volt. Poitiers grófja ötvenévesen házasodott újra, és feleségül vette a huszonöt éves özvegy Anne-t. Csodának tartották Laurena érkezését. Anyja egy-két évvel Laurena születése után halt meg a forrásnál, ahová, ha tehette, Laurena mindig ellátogatott.

Mikor odaért, szoknyáit elrendezve leült a fűbe.

– Holnap férjhez megyek, édesanyám – suttogta maga elé. Remélte, hogy anyja meghallja.

– Bár itt lennél velem, s felkészítenél! – mondta. Félt, sőt rettegett esküvőjétől. Rossz érzései voltak. Tudta, hogy sosem lesz képes szeretni Renaud-t.

„Mintha csak tegnap lett volna…” kezdte el a merengést:

„Maga mögé ültetett a lován. S csak száguldottunk. Olyan érzés volt, mintha repülnék. Egyenrangúként bánt velem, úgy, ahogy még senki sem. Mindenkinek a szemében csak egy eszköz vagyok. Vagy a pénzszerzéshez, vagy a jó házassághoz. Szerettem Robert-et. Egy fiatal lány naiv szeretetével. Azt hittem, hogy a szerelem mindent legyőz. De rá kellett döbbenem, hogy a nőknek semmi esélyük sincs a boldogságra. Robert egy angol lord fia volt. Azért érkezett Franciaországba, hogy megerősödjön. Elsőszülött volt, s emellett igen beteges. Az itteni levegő sokat javított egészségén. Boldogok voltunk. Azt ígérte, beszél apámmal a házasságról. Mikor apám tudomást szerzett románcunkról, visszaküldte Angliába. Nekem azt mondta, hogy Robert-nek már van menyasszonya, s édesapja soha nem egyezne bele ebbe a házasságba. Fél esztendeje már, hogy nem láttam. Eleinte írtunk egymásnak, de később ráeszméltem, hogy leveleink csak még fájdalmasabbá teszik különválásunkat. Két hónapja nem írtam neki, s amit tőle kapok, zokogva elégetem.”

Laurena nem figyelt a külvilágra. Könnyei egyre csak patakzottak szeméből. Lassan álomba sírta magát.

Patadobogásra ébredt. Felemelkedett a fűről, s ijedten vette észre, hogy a hold már magasan jár. Szoknyáit megemelve szaladni kezdett.

„Már biztosan keresnek. Renaud, és apja, egy feleségén keresztül meggazdagodott kereskedő, már biztosan megérkezett.” Futott, amilyen gyorsan csak tudott. Így is majd egy órájába került, mire megpillantotta a kastély körvonalait. Ekkor közelebbről hallotta a lódobogást. Nemsokára meg is pillantotta a lovat. A sötétben nem ismerte meg a lovast, akinek csuklya takarta el az arcát. A csuklya lehullott, mikor a lovas átugrott egy kidőlt farönköt. Laurena megpillanthatta azokat a fekete fürtöket, melyeket már négy éve nem látott, s melyektől rettegett. Remélte, hogy a lovas nem vette észre, s megbújt egy fa árnyékában.

– Nocsak! – mondta Renaud. Megállította lovát a pataknál, leszállt, s megveregette az állat nyakát. Majd maga is mohón inni kezdte a vizet.

Laurena befogta száját, hogy a férfi nehogy meghallja légzését. Szíve olyan hangosan vert, hogy félő volt, a férfi meghallja. A lány hátra felé indult. Ismert egy keskeny ösvényt, mely a kastélyba vezet. Lábujjhegyen lépkedett. Nem vett azonban észre egy kis faágat, melyben elbukott. Halk sikoly tört elő torkából, melyet rögtön kezével tompított. A férfi meghallotta a csöndben a lány hangját.

– Van ott valaki? – kérdezte fennhangon. Laurena eldöntötte, nem válaszol. Hadd higgye a férfi, csak egy állat volt. Nem számolt azzal, hogy a férfi már igen tapasztalt volt a női sikolyok terén.
– Megsérült, hölgyem? – kérdezte, s elindult Laurena felé.

– Nem, nincs semmi bajom. Nyugodtan folytassa az útját – kiáltott ki a lány a fa mögül. Megpróbált felállni, de olyan rosszul esett, hogy bokája megsérült. Felszisszent, s visszaesett a földre. Lehajtotta fejét, s némán azért imádkozott, hogy az ifjú továbblovagoljon.

– Szerintem segítségre lenne szüksége – hallatszott a férfi hangja, túl közelről. Laurena lassan megemelte fejét. Nem is emlékezett, hogy Renaud ennyire szemrevaló férfi. Arca csak pár centire volt a férfiétől.

– Köszönöm, de egyedül is boldogulok – mondta a lány. Hangjában sértettség lapult.

– Jöjjön, felül a lovamra, s hazaviszem, ahol beborogathatja a bokáját. Úgy látom csúnyán megdagadt – mondta, és közben megemelte a lány bokáját, s a lány nagy megdöbbenésére, lehúzta cipőjét, majd harisnyáját.

– Hogy merészeli?… – csattant fel Laurena, ám Renaud egy intéssel elhallgattatta. Óvatosan karjába vette a duzzogó lányt, s elindult a lova felé. Felültette a lányt, majd maga is felszállt mögé. Laurena csak ekkor döbbent meg igazán. A férfi, egy számára vadidegen lányt csak úgy átkarol, s maga elé ültet. Laurena most kezdte el sejteni, hogy miért lesz nehéz ez a házasság. A gondolatra dühös lett, s mérgét egy nagy sóhajjal eresztette ki.

– Nagyon fáj? – kérdezte a férfi. A lány válaszul csak vállat vont. Nem volt kedve vőlegényével bájcsevegni.
– Maga igazán nehéz eset, hölgyem. S emellett igazán gyönyörű is. – Az utolsó mondatot belelehelte Laurena fülébe. Laurena nem tartotta magát gyönyörűnek. Igaz, apja mindig dicsérte külsejét, s eszét, ő mindig csak arra gondolt, hogy szülői elfogultság. Haja, bármit tett is, egyenes maradt. Színe azonban valóban kivételes volt. Aranyszőke, s mikor a nap megcsillant rajta, vöröses színben pompázott. Alakja kecses, s emellett nőiesen telt volt. Valójában elégedettnek kellett volna lennie külsejével. Ő mégis tartott tőle.
– Tudja, mikor először megpillantottam, olyan ismerősnek tűnt az arca. Ám biztosan emlékeznék egy ilyen szép hölgyre, – s karjait szorosabbra fonta a lány körül.
Míg a többi fiatal lány már kacéran flörtölt volna, addig Laurena tovább duzzogott leendő férje karjaiban.
– Éppen a kastélyba tartok. Elviszem oda, majd ott ellátják – mondta, és gyorsabb tempóra ösztökélte lovát. Ez azt eredményezte, hogy Laurenának meg kellett kapaszkodnia a férfi karjaiban. Renaud megfeszült a nyeregben, s Laurena maga előtt látta a férfi kéjes mosolyát, mellyel négy évvel ezelőtt megajándékozta.
A kastélyhoz érve a kapus először Laurenát látta meg. Meg sem kérdezve, ki az ifjú a lány mögött, kinyitotta a kaput, s meghajlással üdvözölte.
– Kisasszony, a gróf úr már mindenhol kerestette. A könyvtárban ül, s addig nem hajlandó aludni térni, míg a kisasszony biztonságba haza nem tér. Engedélyével, előreszaladnék, hogy értesítsem – szólt a kapus. Laurena csak bólintott, s kihúzta magát a nyeregben.
– Kisasszony? – kérdezte pajkosan megmentője. Laurena úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzést. Miután a férfi megállította lovát, leugrott. Megfeledkezett dagadt bokájáról, s a földet éréstől éles fájdalom hasított lábába. Egy pillanatra úgy érezte, elájul. Mégis, büszkeségének hála, úrrá lett a fájdalmon, s egyenes háttal, bebicegett a kastélyba.
Tudta, hogy a férfi követi őt. Érezte magán mohó pillantásait, melyekkel méregette.
A könyvtárszoba ajtajánál rövid időre megállt, s mély lélegzetet véve bekopogott. Várta, hogy apja beinvitálja. Senki sem szólt a szobából. Lassan, nehogy Renaud utolérje, benyitott.
Apja, az idősebb Olivier de Poitiers, egy kényelmes széken ült, szemben az ajtóval. Vele szemközt, egy nála fiatalabb férfi foglalt helyet. Laurena belépésére mindketten az ajtó irányába néztek.
– Lányom!
– Édesapám! – szólt Laurena elvékonyodott hangon, s apja felé nyújtott kezéhez térdelt. Megcsókolta kezét, s térdelve nézett apja izzó szemébe.
– Minek köszönhetjük, hogy megvárattad vendégünket? – kérdezte.
– Elaludtam a forrásnál… – súgta a lány, hogy csak apja hallja.

Ebben a pillanatban lépett be Renaud az ajtón. Bokáját összecsapva meghajolt a két idősebb férfi felé, s Laurenára kacsintott. A lány lesütötte szemét.
– Fiam! Csak holnapra vártunk – mondta a fiatalabbik férfi, s felkelve a székből, megszorította fia kezét.
– Tudom, apám. Hamarabb végeztem az udvarnál. Szerencse, hogy most jöttem – mondta, s Laurena felé tekintett.
A lány, lassan megemelte fejét. Mikor tekintete összetalálkozott a férfiéval, fejét elfordítva a könyvespolcokat kezdte vizsgálgatni.
– Gróf úr! – köszönt Renaud a rangidős férfinek. A gróf felkelt a székből, s botjára támaszkodva, elindult az ifjú felé.
– Örömmel tölt el, hogy végre itt láthatlak. Érzem, nincs már túl sok időm hátra, ezért boldog vagyok, hogy lányom egy megbízható férfi irányítása alá kerül.
– Ígérem, nem fogok csalódást okozni – mosolyodott el az ifjú.
– Bemutatom a lányomat, Laurena de Poitiers kisasszonyt – mondta Olivier. Laurena némán felkelt, s nőiesen meghajolt a két férfi felé. Bokája, melyet szoknyájával próbált eltakarni, eközben égett a fájdalomtól. A lány már csillagokat látott tőle, de erőt vett magán, s egy pisszenés nélkül tűrte a szemlét. – Mi a véleménye róla, de Segre úr?
Kérdését most idősebbik vendégéhez intézte.
– Bájos. Igen csinos teremtés. Látom a szemeiben, hogy a fiam nem fog unatkozni mellette – mondta, s harsányan felnevetett. A gróf és Renaud is csatlakozott hozzá.
Laurena ismét lesütötte szemét. Félt, hogy kínzói megpillantják arcán a pírt. Engedélyt kért a távozásra, majd pukedlizve elhagyta a szobát. A kilincs kattanása után is hallotta a férfiak élcelődését. Nem bírta tovább. Zokogva sietett fel szobájába, ahol nevelőnője aggódva pillantgatott ki az ablakon. A nőt meglátva megtorpant, és sietve letörölte könnyeit.
– Galambom! Úgy aggódtam! – kiáltott fel Marie. – Merre jártál? De hiszen csupa sár vagy. Az arcod… Miért sírtál? Bántottak? Megtámadtak?
– Most ne… – kérte Laurena. A nevelőnő ekkor abbahagyta a kérdezősködést. Végigsimított védence haján, melyre olyan büszke volt, s csendben vetkőztetni kezdte. Meglátta a lány dagadt bokáját, s megjegyzések nélkül, elégedetlen pillantásokkal kisérve borogatást tett rá.
– Reméljük, holnapra elmúlik. Annyira nem súlyos… – mondta magának.
A lány fáradtan rogyott az ágyra. Marie halkan dúdolni kezdett. Laurena nyugodtabb lett, s egy szép álom reményében átadta magát a fáradtságnak.

Felfrissülve ébredt. Egy rigó szállt ablakpárkányára, s vígan énekelt neki. Laurena teljesen elfelejtette előző napi bánatát. Még az esküvőről is megfeledkezett. Odalépett az ablakhoz, s kihajolt rajta. Egy nem várt alakot pillantott meg alatta.
– Éppen itt az ideje, hogy felkeljen. Még átalussza a menyegzőnket! – kiáltott fel Renaud de Segre. Hangjára felfigyelt a kastély népe is. A férfiak mosolyogva, a nők pedig kuncogva folytatták munkájukat.
Laurena, elvörösödve menekült vissza ágyába. Tiltakozásképpen magára húzta lepedőjét.
– Kisasszony? Ébren van? – kérdezte Marie. Laurena felsóhajtott. Kibújt ágyából, és hagyta, hogy a nevelője felsegítse rá fehér, csillogó ruháját. Még hátra volt fejdísze, mikor nővére benyitott szobájába.
– Húgom! – mondta, s Laurena felé sietett. A lány, mit sem törődve Marie tiltakozásával, nővére nyakába borult. Nővére, aki egy gazdag földesúrhoz ment feleségül, boldogan nézett kishúga szemébe. Nagy volt közöttük a korkülönbség, mégsem gátolta őket a pletykálkodásban és az összetartásban. Sylvie de Paule most töltötte be harmincötödik esztendejét. Két csodálatos fiú anyja volt.
Az esküvőre egyedül érkezett, mivel férje üzleti úton volt Párizsban.
– Milyen gyönyörű szép hölgy lett belőled – csodálkozott el Sylvie. Laurena elpirult, de nővére elől nem rejtette el arcát.
– Hidd el, tényleg így van – mondta a nő, látva Laurena kétkedését.
– Érzem, bajba fog sodorni – mondta halkan a lány.
– Hogy érted ezt? A szépség sosem lehet átok. Érkezésemkor találkoztam Renuad de Segre úrral, s igazi úriember. Szerintem örülnöd kéne, hogy ilyen csodálatos férjed lesz. Szellemes, és nem utolsósorban gyönyörű.
Erre a jelzőre Laurena összevonta szemöldökét, mire Sylvie pirult el.
– Tudom, nem használunk ilyen kifejezést a férfiakra, de őrá nem tudsz mást mondani.

– Elismerem, valóban szemrevaló – mondta Laurena. – Sok fájdalmat fog még okozni ez a szépség.
– Ne törődj vele. A kicsapongásokat, ha erre gondolsz, senki nem akadályozhatja meg, s senki nem ítélheti el. Én is szemet hunyok felettük. Te leszel az egyetlen felesége. Te szülsz neki törvényes fiú utódokat.
Laurena csak bólintott. Ő nem csak egy elismert feleség akart lenni. Szerelemre vágyott.
– Marie, felraknád a fejdíszemet? – kérte a lány. A nevelőnő könnyezve helyezte el a fejdíszt. Tudta, hogy a mai nappal védence felnő. Soha nem lesz már szüksége az ő tanácsaira.
– Ne sírj, drága Marie. Azért még fogunk találkozni – mondta. Átölelte Marie-t.
– A bátyáim is itt vannak?- fordult Sylvie felé.
– Csak Jean jött el. Oliviernek dolga akadt az udvarnál – mondta. Mindketten tudták, hogy Oliviert csak az érdekli, hogy megörökölje a grófságot. Soha nem vett részt családi ünnepségeken. Csak akkor ment haza, ha az érdek úgy kívánta.

Laurena elszomorodott. Igaz, hogy nem számított bátyja megjelenésére, de reménykedett benne. Nem értette Oliviert. Mikor ő kislány volt, idősebbik bátyja volt a leglelkesebb védelmezője. Sokszor meglátogatta, s ő tanította meg lovagolni is. Nevetésük mindig vidámságot csalt szomorú apjuk arcára. Jean is kedves volt hozzá, de Jean más volt. Ő mindenkivel kedves, vidám és játékos. Oliviert mindig bosszantotta öccsének meggondolatlansága és komolytalansága. Ő csak nagyon kevés embert tisztelt, vagy szeretett. Felesége nem tartozott ezek közé. Az asszony fiatal, üde és forró vérű volt. Olivier nem tehetett ellene semmit. Az asszony gyermekkel sem ajándékozta meg, s előreláthatóan nem is fogja. Nemrégiben, ugyanis a király is szemet vetett ifjú feleségére.
– Szegény bátyám… – sóhajtott Laurena.
– Ne sajnáld! Ha több gyengédséget adott volna Isabellenek, akkor nem menekült volna más férfiak karjába – mondta Sylvie. Ő nem ismerte Oliviernek a kedves oldalát. Vele mindig hidegen bánt. Senkinek sem mondta, hogy neki ez mekkora fájdalmat okoz. Még húgának sem. Mindig úgy tett, mintha Olivier nem tartozott volna a családba. Fiatalkorában irigykedett Laurenára, mert Olivier, láthatóan mindenkinél jobban szerette. Most azonban már belátta, hogy húga, ismerve a jó Oliviert, még nála is jobban szenved.
Laurena némán megszorította nővére karját, majd szoknyáját megemelve, kiment a szobából. Marie szorosan mögötte, szemeit törölgetve.
Sylvie, néhány pillanatig élvezte az egyedüllétet. Laurenára gondolt, s házasságára. Elképzelte, ahogy húga, karjában egy csecsemővel várja. A gondolatra megrázta fejét.
– Nem… Hihetetlen, de úgy érzem, nem illik hozzá egy anya szerepe – mondta halkan. Megfordult, és vállat vonva lesietett a kápolnába.

Az esküvőre eljöttek a közeli szomszédok, valamint Laurena testvérei. Nem volt nagy ünnepség, de senki nem várta, hogy az legyen. A vőlegény harmad szülött, a menyasszony pedig csak egy késői házasságból született lány.
Laurena nem érzett semmit. Nem volt izgatott, s boldog sem. S ami leginkább bántotta, szerelmesnek sem érezte magát. Arcára mosolyt erőltetve vonult végig a padok között, hogy végül odaérjen Renaudhoz. A férfi minden báját bevetette. Fehér fogai elővillantak mosolya alól. Testét a legdrágább anyagok fedték, s nyakában egy drága medál lógott. A medál közepére egy zafír követ rakott készítője, melyen meg-megcsillantak a fények. Mikor Laurenát először meglátta, szemei felcsillantak, s ajka egyik sarka mosolyra húzódott.
Laurena, felismerve a gyűlölt mosolyt, szíve szerint elszaladt volna. Azonban nem akarta apját szégyenbe hozni. Észrevette a medált, melynek színe hasonlított az ő szemének színére. Összezavarodott. Tudta, hogy nehéz élete lesz a férfi mellet, aki híres volt hódításairól, de mikor meglátta az ékszert, elbizonytalanodott. „Lehetséges lenne, hogy megszeressen?” kérdezte magától.
Renaudt kéjes örömmel töltötte el a lány bizonytalansága. „Könnyű lesz megszelídíteni” gondolta, s már előre örült a sok álmatlanul töltött éjszakának.
Laurena megállíthatatlanul közeledett az oltár felé. Észrevétlenül egyre lassabban haladt. De így is odaért Renaud mellé. A férfi, felé nyújtotta karját, hogy a lány rátámaszkodva, könnyen letérdelhessen. Laurena dacosan megtámaszkodott, majd elengedte a kart. Szemeit a papra függesztette, aki belekezdett a szertartásba. Az eskü közben, arca kifejezéstelen maradt. Elgondolkozott, mi történne, ha „nem”-mel válaszolna a pap kérdésére. De apja iránti tisztelete erősebb volt.