Nyílások (K.V. cover)

–        Nem, a hajón egyetlen Orbán sem tartózkodott, megjegyzem, nem is az ő kompetenciájuk, hanem az enyém és az embereimé, hogy…

–        Senki sem volt azon a szarládán?

–        De igen. A kormány három tagja vonult félre megbeszélésre, mindhárman lent tartózkodtak a kajütben, amikor meghallották fentről Borisz lépteit.

–        A kormány három tagja? Ezentúl csak szigonypisztollyal engedem el a fiamat úszni. Remélem, volt annyi ideje, hogy kinyissa a fenékszelepeket, mielőtt összeverték a tomfáikkal.

–        Roppant szellemes, uram!

Úgy tűnt, Szomor Károly kezdi elveszíteni az önuralmát.

–        Biztos benne, hogy az én fiam volt?

–        Gyurcsány jelvényt viselt a fürdőnadrágján.

–        Talán van valami kifogása a politikai nézetivel kapcsolatban?!

–        Csak azért hánytorgattam fel, hogy bizonyítsam önnek, ő volt az. Engem egyáltalán nem érdekelnek senki politikai nézetei, mint ezt már nem egyszer említettem. Ahogy azt is, hogy a rendszerváltás óta minden miniszterelnököt én védtem, akár jobboldali, akár baloldali volt. De felőlem lehettek volna anarchisták is! És a jövőben is meg fogom őket védeni, ahogy mindent megteszek azok életének védelmében is, akik minden előírásnak fittyet hányva hirtelen és váratlanul felbukkannak a miniszterelnök közelében! Tehát hivatalosan felhívom a figyelmét, a fiának egyszer és mindenkorra fel kell hagynia azzal, hogy szerelmi fészeknek használja a miniszterelnök vitorlását!

A kapitány hangja elakadt.

–        Szerelmi fészeknek? Ezt hogy érti?

–        Uram! Borisz már a kikötő összes hajóját használta erre a célra. Ma a Tóbiást választotta, mert azt hitte, nem lesz rajta senki.

A kapitány néhány pillanatig hallgatott.

–        Szomor úr! Az én fiam minden lányt, akivel valaha is járt, pironkodás nélkül bemutatott a szüleinek.

–        Pillanatokon belül megismerkedhetnek vele is. Ugyanis a kisasszony Borisszal tart, épp most engedjük ki őket a kapun. Feltételezem, így fürdőnadrágban egyenesen hazamegy.

A kapitány most döbbent rá, hogy vereséget szenvedett. Szinte megtört. A hangja elhalkult.

–        Megmondaná, ki az a lány?

–        A neve Orbán Ildikó, uram. A minap érkezett Felcsútról, a miniszterelnök úr negyedfokú unokatestvére.

Tíz másodperc múlva betoppant az ifjú pár, és Borisz bejelentette, szeretik egymást és összeházasodnak.

   Egyfelől szomorú, másfelől vidám, szeretetteljes vacsora volt az. Elfacsarodott a szívem, valahányszor a szépséges, kedves és okos Ildikóra néztem, ugyanakkor Borisszal való eltökélt, naív szerelmük meghatott, s harmóniával töltötte el szívemet. Klára arcáról eltűnt az állandó feszültség, vonásai kisimultak és ellenállhatatlanul tört elő belőle a kortalan szépség. Boldognak tűnt, azt gyanítottam, már nagyon hosszú ideje először.

   A kapitány csak egyszer pendítette meg a politikát.

–        Nos… nem tudom… hm… van-e kedved mostanában beszédeket tartani… országszerte… vagy… hm…

–        Azt hiszem, nem politizálok többé, Apa!

A kapitány sokáig nézte a villája hegyére tűzött húsdarabot.

–        Gondoltam, hogy így lesz – mondta végül, bekapta a falatot és tempós, megállíthatatlan őrlésbe kezdett.

A turbékoló pár éjszakai vitorlázásra indult. Ezúttal a Bókay hajóval, mely az Éliás nevet viselte. A kapitány, a felesége és én kiültünk a verandára egy kis vacsora utáni borozgatásra. A tó felőli oldalra. Már sötétedett, a nyaralók távoli zsivaja megszűnt, a pázsiton tanyázó biciklisták is aludni tértek. A közelben valaki szívszaggató lassúsággal és érzéssel egy gitárt pengetett. A szobalány megkérdezte a kapitánytól, felkapcsolja-e a reflektorokat és a futófényeket a Gyurcsány alak körül.

–        Ma este inkább hagyjuk békén, Margit – felelte elgondolkodva a kapitány.

–        Igen, uram!

–        Na, nem azért! – fordult hozzánk a kapitány. – Én továbbra sem szűnök meg a híve lenni. Csak úgy gondolom, nem baj, ha ma lazít kicsit.

Mintha a bor, a lágy balatoni este és a lassú gitárfutamok a szokásosnál érzelmesebbé és közlékenyebbé tette volna a kapitányt.

–        Hadd pihenjen ma este az ország reménysége. Róla úgyis tudja mindenki, hogy kicsoda. De ki vagyok én?!

–        Egy szeretetreméltó ember! – válaszolt neki Klára.

Az ő szájából cseppet sem hangzottak patetikusan ezek a szavak. A kapitány folytatta.

–        Most, hogy Ferkó fényei kialudtak, s a fiam eljegyzett egy Orbán lányt, nem vagyok több mint aminek az a taknyos mondott a csónakban. Egy vén faszi, aki vedel a verandáján, és csak úgy magától dől hozzá a pénz.

–        Te okos, széles látókörű ember vagy és még jóképű is. És még mindig fiatal! – bizonygatta neki kedvesen Klára.

–        Egy frászt! Valami munka után kell néznem.

Klára hangja egy pillanatra elakadt az örömtől.

–        Az… az nagyszerű lesz, drágám! Engem boldoggá teszel vele! És akár így, akár úgy, én mindig szeretni foglak. De tudod, nagyon nehéz egy asszonynak felnézni egy férfira, aki a világon semmit nem csinál.

Mintha egy csapásra kisimult volna közöttük és körülöttük minden.

   Ekkor közeledő beszélgetés hallatszott a sétány felől. A kapitány felállt, tett néhány lépést arrafelé, a szemét meresztette a sötétbe. A kapu előtt két sötét sziluett állt meg, s néhány lépésnyire mögöttük még kettő. A kapunál állók egyike megköszörülte a torkát. Ahogy megszólalt, felismertem a miniszterelnök hangját.

–        Jó estét, kapitány úr! Hadd kérdezzem meg, valami baj van Gyurcsány úr képével?

–        Nem, semmi baja, elnök úr! – válaszolt készségesen a kapitány.

–        Akkor miért nincs kivilágítva?

–        Ma valahogy nem volt hozzá kedvem.

–        Itt áll mellettem Sárközy úrnak, a francia miniszterelnöknek az édesapja, és nagyon szeretné látni.

–        Kérem, elnök úr, máris! Margit!

A Gyurcsány kép kisvártatva fényárba borult, a szemei vörösen villogni kezdtek. Megvilágította a kertet egészen a miniszterelnöki rezidenciáig és a sétány egy darabját is.

–        Köszönöm, kapitány úr! – mondta a miniszterelnök –, és megkérem, hagyja is így!

–        Hogy mondta, elnök úr? – kérdezte hökkenten a kapitány.

A sötét alakok továbbindultak a sétányon, a miniszterelnök már mentében szólt vissza,

–        Így könnyebben hazatalálok.

 

Az írás Kurt Vonnegut „Hyannis Port-i történet” című 1963-as novellájának általam való orcátlan nyílása… bocsánat, nyúlása.

 

 

Szolgálati járat; Ez a délelőtt; Megfogott; Árnyjáték

EZ A DÉLELŐTT, tejfehér és lapos,

mint annyi minden errefelé. A szél

marginális, aláhúzza a teret. Liften

ereszkedem alá, megmártózni a piac

örömében: meleg kenyér, házitej,

olcsó fehérneműk. A kávé vizes, de

azonnal oldódik, egyperces ottlét

az öröm hőtérképén. A tér nélkülem

is időzik, jelenlétem marginális, a szél

keresztülhúz mindent, amit magam elé

mormolhatnék. A halvány utóizt sietve

vontatom föl a számban, szájpadlásom

hetedik szintjére, ahol már torkig vagyok

a szoba cinkos melegével, remélve odabenn,

valahol gyomortájon, hogy még nem késő

tejfehér súrolószert öklendezni a szemét-

ledobóba, lemeszelni azt az éjjeli nejlonzacskót,

ami ott zörög makacsul a párnám alatt, mert

egyszer csomót kötöttem rá, pedig felejteném.

 


MEGFOGOTT. Azóta nem térek magamhoz,  nem heverem ki az ujjlenyomatát,

még mindig akadnak nehézségeim a nyomolvasással, csak a kéz súlyát

méregethetem, de menthetetlenül melléfogok. Nincs az a futómű,

ami elhordaná az irhámat, hát szögreakasztom, úgyis szakad róla a víz.

 

SZAKÉRTŐI SEGÍTSÉGRE SZORULOK, a tüdőmet érte találat, ezt a végső

fúvóshangszert, amit nem érek fel ésszel, nem tudom felfogni,

mit melengettem a mellkasomon, kétségbeesett, a hiperventillációs

habogás a szám széléről folyik patakokban. Kívülről fújom, tüdő, légcső,

 

hangszalagok, ínyvitorla, ajkak, fogak, szájpadlás, nyelv. De hol van az még,

a tüdő kétséges, a hangszalagokkal torkig vagyok, mióta elfelejtettem rájuk

csomót kötni, hiába öblögetek oldószerekkel. Levonom ínyvitorlám,

ajkam a fogam közé szorítom, a nyelv a könyökömön jön ki.

 

ÁRNYJÁTÉK

 

I was moving through the silence without motion, waiting for you

In a room without window in the corner, I found truth.

/Joy Division: Shadowplay/

 

I.

Simára gyalul az idő. Nem akarsz

kimenni a fényre, mert ott túl sokan

vannak, és túl nagyra nő az árnyékod.

A hálóban csak a lyukakat látod,

a textúra hiányát, a vákuumot, ami

motivál, ami szippant önmagába.

Olajosnak, magvasnak gondolunk

mindent a héj alatt, pedig a lényeget

a felület barázdái rajzolják körül.

II.

Hol az az arcod, amelyik nem hord

homályos délutánokat a szemei körül,

marad-e valami  felfogható a belső  égés

végeztével, ami a pórusaidon kifér.

Számít-e, hány lépéssel, felszisszenéssel,

vagy csak hogy kilyukadsz-e valahol, ha

összetöröd a tükröket, és be mersz

nézni a csörömpölés utáni csend mögé.

A testben kotorászva születik-e más,

mint véres-fogkrémes hab,

az örvénylés ritmusára elfolyik-e minden,

ami ott van a nyelveden –

vagy a szádban romlik tovább

az is, ami nincsen. 

III.

Mire jó egy ablak és csipkefüggöny, ha

így is a jéghidegre meszelt fal futkos a hátamon.

Az unalomba fulladt naplemente fejlámpaként

ömlik a falinaptár spiráljára, egy rugóra járnak:

fény és idő. Csak bioritmusom fejlődött vissza

egy hüllő vérmérsékletéig, szembeköpni a törzsfejlődést.

A kétely beeszi magát az ínyem alá, nem tudom ez még ősz,

vagy már tavasz, mit mérlegelnék, inkább saját nyelvemre

harapok. Egynyári memóriám van, de ez nincs ellenemre,

nem rémlik, hogy valaha bármit is elfeledtem volna.

IV.

Hogy hátra vagy előre, egyfelől relatív,

másfelől mindegy. A kérdés, hogy van-e egyáltalán:

tovább. – Ami magadban mantrázva is repeszti

dobhártyádat és nincs az az asztal, mi kibírná

nem a lapok együttes tömege, hanem gerincének

fajlagos súlya okán, de ez is csak egy mondat

a sok közül. A napra rozsdás perceket, az ágyba

morzsákat szór a lemenő nap. Utolsó  fényei bal

szemembe égnek, a jobb már a sötétbe néz.

Magamat középre rendezem, gerincem kérdőjelet

kurzivál. Nem hiányzik senki.

 

Leánybúcsú (37/5) – Tématerv

– A nő számára Istenhez a férfin keresztül vezet az út.

– Ez nagyon jól hangzott, Mariann. Valami igazság persze van benne. De miért értékeli le ennyire az Istent? A maga makacs pokoljárás-kényszere elhomályosította a látását. És ez a férfikultusz sem teljesen egészséges.

– Tudom. De nem akarom elfogadni, hogy a szerelem csak a saját teljességéig viszi el az embert! Én valóban feloldódni vágyom.

– És arra még nem gondolt, hogy ehhez először el kell érnie a saját teljességét?

– De… én már elértem.

– Hát, ezt aligha maga dönti el. De ne aggódjon, aki folyton ilyen fogalmakban gondolkodik, azt valóban ilyen fogalmakkal mérik.

– Szenvedek.

– Persze. De ez nem feltétlenül csak a szerelem súlya, hanem a bűn súlya is. Az Isten felé meg nem élt létezésé. Ezt ne felejtse el.

– Nem felejtem el. Csak éppen azt nem tudom, féljek-e az ilyen szavaktól vagy ne. És azt sem tudom, elhiggyem-e, hogy a szerelem ilyen mélységeket érint. Talán csak szerencse és ügyesség dolga.

– Szégyellje magát. Az előbb még elalélt az érzésektől, most pedig úgy csinál, mintha csak a szénanáthától zúgott volna annyira a feje. El kell döntenie, melyik oldalon áll.

– Mindannyiunknak el kell köteleződnünk rögeszméink mellett.

– Pontosan. Amikor azt mondja, a nő számára Istenhez a férfin keresztül vezet az út, akkor egyértelműen elárulja, hogy milyen úton jár, Mariann. Csodálkozik? Persze, hogy csodálkozik. Hiszen maga a szerelmet keresi, mondja magában, és fölháborodik arra a förtelmes feltételezésre, hogy valójában valami mást fog találni. Hogy valami mást kell megtalálnia. És voltaképpen igaza is van. Hiszen az, hogy tudunk valamit, mintegy előre, eleve, eredendő módon tudunk valamit, nem egyenértékű azzal, hogy kijárjuk érte az utat. S nem egyenértékű azzal, hogy megértjük azt is, miért kell végigmenni ezen az úton. Márpedig maga létrehozta ezt az utat, Mariann, és az értetlenkedésével, a kételyeivel éppoly biztosan ezen jár, mintha kísérletet tenne a megértésére, és hinne abban, hogy ami magával történik, rendkívüli. Ügyesség? Szerencse? Maga nem hisz ezekben, sőt, megveti ezeket, hiába próbál kétségbeesetten kapaszkodni beléjük, s mindabba, amit ezek kínálhatnak magának. Mert a maga számára a szerelem: sors. De akkor miért nem hiszi el, hogy a maga számára a szerelem: sors? Miért, Mariann?

– Mert nem tudom elhinni! Nem olyan könnyű ám elhinni, hogy a szerelem ekkora hatalom!

– Ezt nem is vitatom. Csakhogy maga ezt hiszi, Mariann! Maga pontosan tudja, hogy a szerelem ekkora hatalom, hiszen a választásával éppen erről tett bizonyságot. És nem félt ettől a szerelemtől, nem félt ettől a hatalomtól, mert maga hisz, Mariann, ha nem is tud róla! De miben hisz valójában?

– Nem tudom, pedig tudom, hogy így van, így kell lennie. Igen, bevallom, hogy egyáltalán nem féltem rálépni erre az útra, nem féltem sem a veszélytől, sem az őrülettől, sem a magánytól, semmitől. Egyvalamitől mégis félek. A vallomástól. Attól, hogy el kell neki mondanom. Mert nem hiszem, hogy megértené. Nem hiszem, hogy számítana. Nem hiszem, hogy a szerelem, ami bennem van, elbeszélhető. Pedig, igen, bevallom, az a döntés, amit meghoztam, az a választás, amit megtettem, nem magyarázható mással, mint a hittel. Azt a szerelmet, ami bennem van, és éltet engem, a hit táplálja, de nem tudom, mi ez. Nem értem, mi ez. Mert én nem abban hiszek, hogy a szerelem, amit érzek, beteljesül, vagyis… nem tudom, hogy hiszek-e ebben, nem tudom, hogy mit jelenthetne a beteljesülés. Mintha nem is azt akarnám, hogy ő és én… szóval nem tudom, valójában miben hiszek.

– Maga szerelmes, Mariann. Fél, és nem tudja, hogy mitől. Hisz, de nem tudja, hogy miben. Maga szerelmes, Mariann. Ugye, érti az összefüggést?

– Értem. Az összefüggés az, hogy ez az út. De hová vezet ez az út?

– Ki fog derülni, Mariann. De azt, ugye, már most is tudja, hogy mit kell megtennie azért, hogy ne féljen attól, amitől fél? És azt is tudja, ugye, hogy mit kell megtennie azért, hogy el tudja hinni azt, amit hisz?

Amikor Tiszai professzor megcsókolta a kezemet, úgy remegett, mintha külön életet élne. Egy pillanatra meg is szorította. Ujjongóan szabadnak éreztem magam, órákig jártam az utcákat, az emberek megbámulták szakadozott lépteimet, melyek végül a Bernáth Antal utcára vittek. Rettegtem, hogy kilép valamelyik kapun, és mégis eszeveszetten kívántam. Ha akkor belébotlok, bevallok neki mindent. A tömjénfüst megült a torkomban, mint a keserű tengervíz, fuldokoltam tőle. Ez a fuldoklás néha átcsapott száraz zokogásba, olyankor valahogy mindig hátranéztem, mint akit a téboly kerget. Csakhogy a rémek bennünk laknak, gondoltam, mikor a lift tükrében megnéztem az arcomat – átkozott öntudat! –, hogy megőrültem-e már, de az övét láttam a magamé helyett, s akkor tudtam már, teljesen tisztán éreztem már, hogy semmi nem hozhat nekem enyhülést, mert azt a gyönyörűséget, melyet ennek a férfinak az arcán láttam meg életemben először, nem leszek képes feledni soha.

 

 

Rendetlen teológia

Ez a következőt jelenti: az Én csak Istenben jogosult, az Abszolútumra való vonatkozásban. Az Abszolút pedig nem az egyetemes. A mai teológia legföljebb az egyetemesig jut el: annak vég nélküli és hiábavaló hangoztatásához, hogy Isten megváltó tette minden emberre és minden népre vonatkozik, hogy az egy igaz Isten mindenki egyetlen istene, s hogy ez az üdvösség. Minden és egy, kevesek és mindenki: e szavak ebben a formában nem érnek fel Istenhez. Tekintsük rossz értelemben vett dogmának, vagy a kinyilatkoztatás teológiája egyetlen helyes értelmének az „isteneszmék”  vagy a keresztény hit szempontjából, ennek hangoztatásával semmit sem érhetünk el, mivel ha vélekedésnek tartjuk, akkor mindig vitatható marad, ha pedig az egyetlen igazságnak, akkor érvényessége úgy sem azon múlik, hogy minden hívő újra meg újra elismétli-e, még csak nem is azon, hogy áttér-e minden muzulmán a keresztény hitre, vagy – ahogyan a teológusok mondják: – „történetileg igazolódik”, hanem egyedül annak tényén, hogy Krisztus mindenkit megváltott. A megváltástörténet értelme nem az, hogy történetileg igaz, s hogy ezzel Isten magát igazolja. Isten nem a történelemben igazolja magát, csakis az ember számára igazolja magát a történelemben. Ez persze történetileg szemlélve mindig vitatható és relatív marad. Éppen ezért a kérdést csak metafizikailag lehet pontosan föltenni: mi annak értelme, hogy ami nem történelem, történelemmé lesz? Már ez a kérdés átnyúlik a történelmi horizontok kérdésén. A válasz is egyszerű, noha nem biztos, hogy egyből érthető is: ebben Istennek a véges emberi lény iránti szeretete fejeződik ki.

 

Aztán az emberek folyton arról fecsegnek, hogy ha Isten mindenható lenne, nem történne meg az a sok borzalom, ami elárasztja történelem és a természet világát, akkor nem lehetne ennyi szenvedés. Ők azok, akik túl könnyen akarnak üdvözülni, akik lustaságból vagy éppen túlbuzgóságból előbb veszik észre Isten „korlátait”, mint a saját korlátaikat, amelyek lehetetlenné teszik még annak felismerését is, ami megadatik, miközben azon munkálkodnak, hogy lényegesnek és létezőnek állítsák be azt, ami csak a saját képzelődésük Istenről. Próbálnának ők egy 2X2 centiméter nagyságú egérlyukban lakni 33 évig, hogy megváltsák az egereket a haláltól.

 

Az Én tehát csak Istenben jogosult, az Abszolútumra való vonatkozásában. És igen, ez is „öntudat”, de annak tudata, hogy az Úrban és az Úrral vagyok. Benne leszek, én magam az Úr leszek, mert fölemel magához és átölel. Csak az önmagát az Úr ölelésében, a végtelen űr teljességében megszüntető öntudat jogosult. Nincsen ebben semmiféle szintézis vagy dialektika. Ha valami, akkor ez az a paradoxon, ez az az antinómia, amivel körül lehet írni a hitet: Én vagyok és nem vagyok; Én mint Én már nem Én vagyok. Nem azért, mert az Én már eleve általános megjelölés az egyedire, tehát már meg van szüntetve az egyedisége, hanem mert abban a végtelen mozdulatban, amikor az Én ¬– éppenséggel e megjelölés általánossága ellenére, amely éppenséggel tagadja egyediségét – visszavonja magát az általánosból, úgyszólván meghal az általános, meghal az emberek számára és átnyújtja magát, megszünteti magát Istenben, a teljesség, a végtelen üresség Istenében. Az egyedi itt már nem beszél, nem mondja többé azt, hogy Én. Csak hallgatni tud, ahogyan Ábrahám hallgat, miközben a Mórijára tart. Hallgat vagy „nyelveken beszél.”

 

(B) Második magyarázat:
A történelem haszontalansága

 

A mai teológia az Én Abszolútra való vonatkozását, önmaga megszüntetését tévesen az eszkatológia posztulátumával próbálja kifejezni. E szerint mivel az emberi tudás relatív és történeti, Krisztus megváltó tettének nyilvánvalósága is csak relatív bizonyosság, relatív igazolódás az ember számára. Ezért van szükség teológiára, „istenbizonyításokra”, egyházra, papokra és hasonlókra. Krisztus azonban eljön másodszor is, amikor abszolút módon igazolja magát és ezzel véget vet a történelemnek. Csakhogy ebből az következik, hogy a hit mindig relatív, mindig jövőre vonatkoztatott, váradalom, nem pedig örök bizonyosság. Vagyis a történelem relativitásából következtetnek az abszolút viszony relativitására, azaz: abszolutizálják a történelmet. Istenhez azonban, éppen fordítva, abszolút módon viszonyulok: megszüntetem magam mint véges történelmi lényt.

 

A „történészteológusok” csak úgy tesznek, mintha számolnának azzal a ténnyel, hogy ami itt történetileg fejeződik ki, az Abszolútum bizonyossága felől nézve relatív. Metafizikailag gondolkodva azonban a relativitás itt valójában ugyanazt jelenti, mint az, hogy Krisztusnak meg kell halnia, mivel belépett a végesség történetébe. Az, hogy föltámadt viszont azt fejezi ki, hogy legyőzte a végességet, a relativitást és a történetiségét.

 

Az eszkatológia posztulátuma, mint minden, ami történetileg fejezi ki Istent: példa. Nem olyan értelemben példa, hogy Isten először megmutatta mintegy virtuálisan vagy elméletben, hogy micsoda is a megváltás, hogy majd eljöjjön másodszor, amikor ténylegesen is igazolja saját valóságát. Aki ilyen értelemben beszél a „történelem végéről”, az még mindig a történelemről beszél, egy utánról, egy időbeli mozzanatról, ami egy előttre vonatkozik. Nem, a példa nem ezt jelenti.

 

A példa azt jelenti, hogy az ember, a történelem, az emberi beszéd világában ez a megfogalmazás áll a legközelebb ahhoz, ami az igazság, ami Isten végtelen teljességének igazsága. A példa a lehető legpontosabb közelítés ahhoz, ami történetileg a maga teljességében, a maga tökéletes igazságában nem fejeződhet ki, mert a történelem maga a relativitás végtelen rétegzettségű mezeje, az emberi értelmezések és vélekedések tengere.

 

 

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

         Galagonyabokrokkal szegett, napfényes sétaúton jutottak el a völgyig. És megrendülten tapasztalta, most már hallja is az erdő hangjait: a madarak csattogását, a kakukk diadalkiáltását, a bokrok oldaláról fel-felcsapó pacsirtát.

      Hát nem járvány pusztít, akarta volna tőlük kérdezni, de ezek négyen olyan elevennek, magabiztosnak és makulátlannak látszottak, hogy a járvány szóra talán csak kacagtak volna.

         Mint négy kristálykehely, amit teletöltöttek fiatalsággal.

         Meglehet, túlságosan is elevenek, gondolta a Herceg, és újra elszégyellte magát a sáros cipője, a szakadt nadrágja, az ütött-kopott vértje miatt. A lány nevetése, mint a galambok hangja, úgy búgott-suhogott  az erdei ösvényeken. A Herceg részegnek érezte magát, pedig egy kortyot sem ivott a sörükből. Tántorgott, mintha alvajáró lenne.

         Mintha a tavasz érkezésének az örömére kiköltöztek volna a városból, a völgyben csak fiatalok tanyáztak.

         Talán a járvány csak az öregeket pusztította el, morfondírozott a Herceg. Szolgafiúk, apródok, rabszolgagyerekek, szurtos szobalánykák, brokátruhákban pompázó hölgyikék – és sehol egy pufók asszonyság, sehol egy gyerekekre felügyelő, idősebb varázsló.

           És hogy-hogy mi nem hallottuk ezt az égtelen gyerekzsivajt a tisztásról?

         – Pihenj le, barátom! Csak egy órácskára! – mondta a legidősebb normann herceg, ahogy odaértek egy brokáttal bevont, fejedelmi sátorhoz – Nagy a szarvas, nem is tudnánk egyszerre megenni. Meghagyjuk majd a legjobb falatokat.

         A hercegnő forrásvízzel teli kupát hozott, és rászólt a sátor körül játszó nagyobbacska gyerekekre: ne zavarják az ő vendégüket. A Herceg egy pillanatra lehunyta a szemét, de így is a lány aranyfürtös, vidám arcocskája lebegett előtte. Most is úgy érezte, egészen közel van hozzá, pedig a lány hangja már a sátoron kívülről érkezett.

         Csak egyetlen perc, gondolta a Herceg, és máris elnyelte valami sötét és rettenetes álom.

 

         Csak este riadt fel. A völgy szürke és halott volt, nyoma sem volt benne a vidáman bugyborékoló jókedvnek, a hatalmas gyerekseregletnek. Olyan szépek voltak, és mégis mind elmentek mind, gondolta a nyakát vakargatva. Megtalálta a kupát, amiben a hercegnő friss forrásvizet hozott, de semmi nyomát annak, hogy itt egy egész társaság táborozott volna. A háta mögött úgy nyúlt el az erdő, olyan semmitmondón és névtelenül, mint a bűntudat. Fázott.

         Valami varázslat történt, gondolta a nyakát forgatva. Ezek a szép fiatalok túl elevenek voltak. Felkapta a fegyvereit, és rohant, hogy jelentkezzen az apjánál: igen, nem volt szerencséje, ma sem volt szerencséje, nem talált semmilyen vadat. De legalább nem esett bajod, fog erre felelni az apja. Nem buktál orra, nem szakítottad el a nadrágodat. Végignéz az emberein, aztán a sebhelyes harcosok szeme majd összevillan…

         A Herceget elfogta a vágy, hogy a másik irányba rohanjon, kifelé ebből az elviselhetetlen, ördögi és csalóka erdőből.

         De késő volt. A tenger felé vivő ösvényen fáklyák lobogtak, de a fáklyákat nem bőrmellényes ír harcosok tartották, hanem szakállas normann férfiak. Már nem lehetett megfordulni: érezte a düh szagát a levegőben. Ezek az állig felfegyverzett katonák mind őt keresték.

         Az egyik rávetette magát, és a tisztás felé kezdte rángatni. – Szolgafajzat, gyilkos, fattyú, leprás!

         Míg a normann hercegek lágy beszéde úgy hangzott a fülének, mint a zene, ebből a rázúduló szitokáradatból csak egy-két szót értett. – Rabló! Kutya! Gyilkos! Hol bujkáltál? Hogy kerülsz ide?

         A Herceg hunyorgott, erre az egyik vaskezű normann az arcába vágott.

        A tisztáson kiterítve feküdtek az ír harcosok. A felzavart madarak rikoltoztak, a bokrok között harsány lángnyelvek csaptak az égig. A lefejezett, kibelezett katonák között kiterítve feküdt Gulterix, a kormányos, a vörös Hallighaen, aki eddig hétszer jött vissza a halálból, és a saját apja is , Halix király. A kezével egy félig sült fácáncombot markolt, összevert arcából csak az egyik szeme maradt, és most ez a fél szem bámult rá gonoszul, üvegesen.

          De legalább nem buktál orra. A herceg mátr-már hányi tudott volna a megkönnyebbüléstől.

         Egy-két óra, és azt a megmaradt szemet is elnyeli majd a föld.

         A normannok nyilván falatozás közben támadtak az írekre.

         Az egyik normann előrelökte, és ekkor megpillantotta végre Normandia urát, Vilmos herceget. A hatalom úgy beleivódik némelyek vérébe, hogy nem is kell magasabbra nőni, mint a katonáik.

         Vilmos született herceg volt.

         – Hagyjátok! Ez még gyerek! – kiabált a katonákra. Lecsillapította a harcosokat, és közelebb lépett.

           – Hát nem érted? Azt kérdezem, eddig hol bujkáltál?

         A Herceg összeszedte a bátorságát.  Igen, ő is vadászni indult. Akár a többiek. De az ösvényen találkozott a három ifjú herceggel és a hercegnővel. Együtt elmentek a Gyerekek völgyébe. Nem is érti, hogy mi lett velük, hova tűnhettek.

         Minden harcos meghökkenve rámeredt.

         – Nincs is gyermekem – mondta Vilmos herceg.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info