Haja göndör, szeme csipás. Mintha most kelt volna ki az ágyból. Áporodott szag, némi boremlék a gyomor mélyéből; töredezett körmök, szakadt ingujj! Mínusz három, de neki luk van a csizmáján elöl, amit a zokni is mintegy megismétel: kiltászik a nagylábujja teljesen, ezt nem hiszem el.

-Azanyám, azanyám… – mondja. Hangosan.

Ezt párszor elismétli: beleheli a buszt flakonosbor-szaggal. Azanyám, azanyám. Fékez a busz, a sofőr kikiabál a fűtött fülkéből:

-Most már fogja be, különben leszállítom! Mások is utaznak magán kívül!

Legalább magázza, ez kedves tőle. A nő: – Jóvanna. Jóvanna.

Eztán már csak dünnyög, mintegy karácsonyi nótát, miután lekapcsoltuk a nagylámpát a nagyszobában, és csak a lemez pattog és az égők villognak eszelősen. Most figyelj: mellette ülök. Mindent érzek, mindent hallok és látok. Újság az ölemben, minek? Figyelj: kinyújtja a lábát lassan, mozgatja a nagylábujját, talán ellenőrzi, vajon megfagyott-e már? Nehéz erről beszélni, de megpróbálom a kedvedért. Hogy ti.nem tudom levenni a tekintetem a lukról. Ez normális szerinted? Te se tudnád, hidd el.

Képzeld, hogy egy hídon mész lassan, a szél vadul tépi a hajad, túl akarnál esni az egészen, de nem tudsz, mert hideg van és legyűrhetetlen a légellenállás: mintha egy nagy szivacson kéne keresztülgázolnod egyetlen nagy levegővétellel. Mész, mész tovább, mert muszáj (bedöglött a villamos, nincs más út a másik oldalra): előtted egy fazon, harminc körüli férfi, ahogy ki tudod venni magabiztosabb járásából. A híd hirtelen szakad be, a férfinak még csak mukkanni sincs ideje. Látod, ahogy mint egy kitömött fekete mackó, az egyik jégtáblára hull, beszakítja, egy ideig eltűnik, aztán elsodorja a víz: nem látod többé. De te vagy az egyetlen tanú!

Nos, egészen így, és félreértés ne essék, szerintem egyáltalán nem volt tervbe véve egyik fél részéről sem. Ácsorognak még páran körülöttünk, délután 5, mindenki hulla fáradt és haza akar jutni. Körülbelül akkor áll be a forgalom, baleset: talán elütöttek egy idős hölgyet templomból hazafele menet. Az ablakokat pára borítja, a világítás gyér és reménytelen. Kilesek, látom a templom tornyát.

És akkor a Nő hirtelen fojtogatni kezd.

Van már egy ilyen emlékem. Az Férfi volt és metrón. Újság az ölemben, minek? Lehuppan mellém, teste súlyos és valami egészen furcsa, de nem hajléktalan bűzt áraszt. Hogy is fogalmazzam? Mihez hasonlítsam? Akkor éreztem, mikor a kutyát először vittük állatorvoshoz.

És lassan tűnik fel, egészen lassan, ahogy az ember eleinte csak a körvonalát látja a szeme sarkából egy kellemetlen ismerősnek, aztán kénytelen oldalra fordulni, mert nem tud másképp, nem tud nem oda fordulni: tekintetük találkozik, a felismerés borzalma – szóval így tűnik fel: valamit állandóan csinál a kezével. Folyamatosan malmozik az ujjaival.

Mi zavarjon ezen? Tekintetem az olcsó újságra szögezem, talán elmúlik: leszáll a Férfi, vagy abbahagyja. Pár perc után (két megálló) rádöbbenek, hogy nem, nem fogja abbahagyni, ennek a kényszeres mozdulatnak pont az a lényegi magva, hogy sosem szűnik meg, sosem hagyódik abba, talán még alvás közben sem. Amit még látok: a Férfinak nagy, bozontos, sűrű fekete szemöldöke van és a megszokottnál kissé jobban előredomborodó homloka.

Szóval, hidd el, akkor is elkövettem ugyanazt a hibát: egyszer csak odanéztem, és mintha hipnotizáltak volna, képtelen voltam máshova nézni. A Férfi a negyedik megálló után fordul oda hozzám, még csak bele se néz az arcomba, nem néz a szemembe! Úgy kezd el fojtogatni.

Na már annak hasonló a végkimenetele, mint ennek: iszonyú erős ujjai vannak – s miközben alszik ki a fény a szememből s fogy az oxigén, egészen nyilvánvalóvá válik, ezért gyakorolt, nem másért (egyébként zongorista is, mint később kiderül), azért gyakorolt, hogy engem, csakis engem, egy novemberi szerda délután 5-kor (még az időpont is!) megfojtson. Puszta kézzel. Az ujjaival valaha kést is fogott, komoran folyatta a disznó vérét, tizenhat évesen sírt, de úgy, hogy senki ne vegye észre. Könnyű volt a hidegre fogni, a decemberi fagyokra és a hajnalra.

Oh, persze belekerül a hírekbe. Az emberek szorongani kezdenek, vannak akik nem ülnek többé metróra. (A második eset után buszra sem.) Mi lesz így a világból?, kérdezik. Mit érezhetett az áldozat?, kérdezik.

Pedig, hidd el, semmi különöset nem. A Férfi ujjainak pl cigarettaszaga volt, az még kifejezetten jól is esett, hiszen Apám is cigarettázott, és őrá emlékeztetett. Gyengülnek a Férfiak, senki nem siet a segítségemre: meg valahogy a gyors reflexek is hiányoznak! Ki se hűl a testem, már benne vagyok az újságokban.

A Nőnek csak az anyjával voltak problémái. Szomorú, de ilyen világot élünk: vannak Anyák, akik kidobják a lányukat otthonról, mert idő előtt vesztették el a szüzességüket. A Nő utána pontosan két és fél órát mesél nekem (vagy három cigarettát elkunyerál) arról, hogy s mint történt az egész. „Én nem akartam”, mondja, „de P. azt mondta hogy kihajít a francba, ha nem teszem meg neki.” De mindegy: ő is odafordul, és el nem tudnád képzelni, mennyi de mennyi nyers erő lakozik egy megsértett Nőben! Alázatosan fekszem alá, mint egy sebész első operációjakor. A sofőr ordibál: „tudtam, tudtam!” Már késő.

Az emberek szorongani kezdenek, a biztosító fogcsikorgatva fizet a családnak. Mielőtt leülnek a metrón vagy a buszon, jól végigmérik, ki mellé. Van, aki le se ül. Van, aki el se indul.

Valamit még el kell mondanom. Mindkét eset emlékeztetett valamire, egy korábbi esetre. Kicsit durva lesz, bevallom. Hogy eset-e valóban? Igaz: álom. De mi a különbség, most őszintén. Néha félek, csak az érzések és az érzések csiganyomai számítanak, amiket a valós események kennek agyunk satnya barázdáira. Szóval ott állok kikötözve egy oszlophoz egy ringben, és – el nem hiszed – ver egy gép. Egy gép, aminek csak két karja van gömb alakú kemény műanyag ököllel (feje nincs), és képes jobbra-balra forogni körülbelül harminc-harminc fokot. Néha előredől, de úgy átlagosan a bordáimat veri ütemesen, ha előredől akkor a gyomorszájamat. Nézem, a ringen kívül a családom: Apu, Anyu, Húgom, Öcsém, még a Kutya is. Drukkolnak, szorítanak. „Mindjárt, mindjárt vége! Drukkolunk, szorítunk!”, mondják, és mosolyognak.

Tökéletesen megértem, hogy át akarnak küldeni a másvilágra: a penészes almák, a kitakarítatan szobasarkok, a titokban felhurcolt fiúk, a mosatlan edények és rothadó citromok miatt. Igazából lényegtelen.

Hogy miért ez az emlék jutott eszembe? A másvilág szép hely, bár hogy elhidd nekem, keresztül kell menned még pár dolgon. Szép hegedűjáték a háttérben és valami eszméletlenül nagy, párás rét. Napsütés. A réten átlátszó ruhában nők táncolnak, a rét mellett földutak futnak és az utakon szekerek döcögnek. A szekerekről néha leszól egy-egy bajszos bácsi: „merre, merre?” És velük tarthatsz, ha meguntad a rétet.

Szóval általában azt a kérdést teszik fel leggyakrabban az esetekkel kapcsolatban: MIÉRT?

Pedig olyan világos, mint a nap. Mindkét esetben néztem, és nem tudtam elvenni a tekintetem a látványról. Hipnotizált, letaglózott a látvány.

Első esetben a Férfi folyamatosan, megállás nélkül malmozó ujjai.

A második esetben pedig a Nő kékülő, sárga körmű nagylábujja.

Szóval mi ezen a csodálkoznivaló? Én voltam a hibás. Néztem.