Egybehangzónak látszik a vélemény, hogy a magyarországi válságjelenségek legfontosabb okai az adófizetői öntudat hanyatlásában, az eluralkodó korrupcióban, és a vezéreszme veszedelmes térhódításában keresendők, s mindezt csak tetézi, hogy az elit tekintélye is a mélybe zuhant. De ha a tüneteket jól azonosítottuk (és ehhez aligha férhet kétség), a helyes diagnózis megállapításához azt kéne tisztáznunk, hogyan jutott Magyarország oda, ahová jutott?
Egybehangzónak látszik a vélemény, hogy a magyarországi válságjelenségek legfontosabb okai az adófizetői öntudat hanyatlásában, az eluralkodó korrupcióban, és a vezéreszme veszedelmes térhódításában keresendők, s mindezt csak tetézi, hogy az elit tekintélye is a mélybe zuhant. De ha a tüneteket jól azonosítottuk (és ehhez aligha férhet kétség), a helyes diagnózis megállapításához azt kéne tisztáznunk, hogyan jutott Magyarország oda, ahová jutott?
Nagy a csábítás, hogy a tüneteket a gulyáskommunizmus hedonista világfelfogására, a rendszer kollektivizmus nevében kultivált egyéni önzésére és individualizmusára vezessük vissza. Számos jel utal azonban arra, hogy ezúttal sem a legkézenfekvőbb magyarázat a leghelyesebb. A csapnivaló adómorál és az általánossá vált korrupció ugyan lehet az egyéni önzés következménye is, de amikor az előbbi kettő a vezérelvvel is társul, legalábbis alapos okunk van arra, hogy kételkedjünk a felvetés kizárólagos helyességében.
Annál is inkább, mert a „kádári individualizmus” számlájára írt jelenségek Magyarországon sem új keletűek. (Elég, ha csak a Buborékokra vagy a Rokonokra utalok.) Igaz, az Osztrák-magyar Monarchia tradíciói általában korlátok közé szorították őket. Főként azzal, hogy a 19. század liberalizmusa a társadalomban érvényesülő kulturális különbségeket programszerűen figyelmen kívül hagyta. Tehette, hiszen a társadalom legfontosabb erőforrásai fölött csaknem kizárólag a magyarság illetve az abba asszimilálódott nem magyar polgári rétegek rendelkeztek. A közalkalmazotti, az értelmiségi és a gazdasági szféra némileg elvált ugyan egymástól, de legalábbis a zsidó-törvényekig, majd a kommunista államosításokig a törvényesség első sorban (az asszimilánsokat is felölelő) magyarság érdekeit szolgálta, a kisebbségeknek, akik morálisan elutasították a rendszert, nem sok lehetőségük volt arra, hogy bármivel is visszaéljenek.
A helyzet Trianon után vált kritikussá, amikor is az ország megszabadult azoktól a kisebbségektől, melyek emancipációs törekvéseikkel a magyarságon belüli kulturális különbségek artikulációját akadályozták. Magyarország csak Trianon után léphetett rá arra az útra, melyet Románia legalább egy évszázada járt.
A román társadalomra már a 19. században jellemző volt a korrupció, a rossz adómorál, és a bizánci paternalizmus által megtestesített vezérelv. És azt sem nehéz megállapítani, hogyan alakultak ki? Moldva és Havasalföld egyesülését követően Románia legfontosabb problémája a nemzeti kultúra intézményrendszereinek kialakítása volt. Ez a célkitűzés azonban egyáltalán nem tűnt problémamentesnek. A nemzeti kultúra virtuális fellegvárai, a városok ugyanis „idegen kézen” voltak. A polgárság szinte kivétel nélkül zsidókból, görögökből, örményekből, németekből, azaz „idegenekből” állt. Arról nem is beszélve, hogy a román többség mellett milliós nagyságrendben éltek őslakosnak tekinthető idegenek is, törökök, bolgárok, ukránok, csángók, németek, lipovánok, akiket úgymond asszimilálni kellett.
A gyors nemzeti homogenizáció azonban a gazdasági-kulturális elmaradottság körülményei közt aligha lett volna megvalósítható a nemzeti elit valamiféle „pozitív diszkriminációja” nélkül. Az elit bizonyos csoportjaitól a társadalom nem csak eltűrte, hogy a román nemzeti közösség nevében a törvények és a társadalmi méltányosság fölébe helyezkedjenek, hanem el is várta tőlük. De ha a negatív diszkrimináció az idegenekkel szemben indokoltnak minősülhetett, kézenfekvő volt, hogy egyesek a konkurens románokra is kiterjesszék azt. A közvélemény pedig előzékenyen elnézte, hogy a „jó románok” a „rossz románokat” rövid úton kiközösítsék. A „nemzetinek” tekintett kérdésekben egész a legutóbbi időkig akárcsak eltérő véleményre sem igen akadhatott példa. Annál is inkább, mert a helyzetet az Erdéllyel való egyesülés tovább súlyosbította. Az ország olyan, a nyugati kultúrkörhöz tartozó polgáriasult városok sorával gyarapodott, melyeket főként magyarok, németek, zsidók, örmények laktak. E városok gyors és programszerű elrománosítása csakis a pozitív és a negatív diszkrimináció megfelelő elegye révén válhatott lehetségessé. A társadalom széles csoportjaira vonatkozóan kellett fefüggeszteni a törvény előtti tényleges egyenlőséget.
A többségi társadalom, mely az értelmiségi funkciók és az állami bürokrácia intézményeinek birtokba vétele során a nemzeti közösség tagjaként maga is komoly egzisztenciális kedvezményekben részesülhetett, elnézte, hogy az elit tagjai egymást korrupt módon támogatják, ahogyan az elit is eltűrte, hogy az átlagember az államot olyan fejőstehénnek tekintse, melyet főként az „őslakosok” munkáján úgymond meggazdagodott „idegeneknek” kell táplálniuk. Ami ellen az „idegenek” – főként a demokratikus alapelvekre való hivatkozással – vehemensen tiltakoztak. Ezért aztán arra vonatkozóan is nemzeti konszenzus alakult ki, hogy az államot a nemzeti közösség érdekeit kemény kézzel képviselő atyuskának kell irányítania. A formális demokrácia ezeket a meggyőződéseket érintetlenül hagyta. A demokratikus politikai küzdelmekben pusztán az dőlhetett el, hogy éppen ki teszi rá a kezét az állami forrásokra.
Az szocializmusban is csak annyi változott, hogy a német, a zsidó, a magyar polgárság társadalmon kívül helyezését a szociális indokok ettől kezdve gyakorlatilag legalizálták. Beleértve a kisebbségben maradt „rossz románok” elleni törvénytelenségeket is. S mert a társadalom erőforrásait a hatalomra került csoportok a sajátjaikként kezelhették, az értelmiségi elit kénytelen volt a hatalom elnyerésének és/vagy megtartásának érdekében fittyet hányni mindenféle méltányosságnak és igazságosságnak. Ezzel azonban napjainkra társadalmi tekintélyének maradékát is elveszítette.
Igaz ugyan, hogy a korrupciónak, a rossz adózási morálnak, a vezérelv térhódításának és az elit hitelvesztésének a társadalmi normák és törvények hatékony korlátokat szabhattak volna. Nyugaton ez is történt. A közösségi önzés legitimmé tétele azonban lehetetlenné tett minden korlátozást, sőt mindenféle kompromisszumot.
A kérdés, amely nem hagy nyugodni, az, hogyan juthatott a kétségtelenül jóval európaibb magyar társadalom mára gyakorlatilag ugyanabba a helyzetbe, mint a román? Gyanítható, hogy a magyarországi fejlemények hátterében is a romániaiakhoz hasonló mechanizmusoknak kell állniuk. Úgy vélem, hogy amíg ezeket a mechanizmusokat a magyar politikatudomány fel nem tárja, aligha lehet a helyzet normalizálódásában reménykedni. Az egyik társadalmi csoport korrupt mentalitását legfeljebb egy másik társadalmi csoport korrupt mentalitása válthatja fel. Az állampolgári nemzettől idegen „maradárokkal” szembeni diszkrimináció legitimitásába vetett hit helyébe a kulturális nemzettől idegen „haladárokkal” szembeni (jóval nehezebben kivitelezhető) diszkrimináció legitimitásának hite és „hitele” lép.
Azaz gyakorlatilag marad minden a régiben. Legfeljebb Magyarország presztízse bánja. De annak amúgy is annyi!
A Kádár-rendszer valóban rettenetes erkölcsi traumákat és szellemi torzulásokat okozott, de az elitek katasztrofális hitelvesztése egyértelműen nem Kádár-kori fejlemény. Sőt. A rendszerváltás pillanatában a magyar társadalom szinte határtalan bizalommal viseltetik az elitek iránt. Bukarest utcáin még bányászok lengetik csákányaikat, azt skandálva, hogy „Mi dolgozunk, nem gondolkodunk!”, meg hogy „Halál az értelmiségiekre!”, a magyar társadalom ezzel szemben az önmagát a nyugati értékrendnek elkötelező értelmiségi elit kezébe teszi le a sorsát. Amit a nyugat is a magyar társadalom érettségének jeleként értelmez. Joggal, hiszen egy gazdasági rendszer, egy társadalom, egy politikai közösség akkor működhet megbízhatóan, ha tagjaik megbízhatnak azokban az információkban, melyeket az elit számukra felkínál. Ez persze nem zárja ki az elitek közti konfrontációt, az eltérő elvekben és érdekekben gyökerező vitákat és konfliktusokat. Ha az érvek racionálisak és az érzelmek is egészségesek, s ezért egyrészt egy szélesebb körű társadalmi racionalitás részét képezhetik, másrészt kontrollálhatóak, a választónak lehetősége van arra, hogy kulturáltan dönthessen.
Ilyen körülmények között még az érzelmi logika is arra teremthet lehetőséget, hogy az egyén a másik szempontjait és érzelmeit empátiával közelíthesse meg, hogy a kölcsönös előnyöket fölébe helyezhesse az egyoldalú érdekérvényesítés csábításának.
Akkor azonban, ha a társadalmi rendszer az egyik csoportot (illetve annak tagjait) a másikkal szemben – bármely megfontolásból – kedvezményezett helyzetbe hozza, a sérelmekben gyökerező indulatok nem csak elszabadulhatnak, de a kölcsönös empátia, s ebből fakadóan a racionális mérlegelés lehetőségei is mindinkább semmivé foszlanak. A társadalmi rendszer rendeltetésszerű működése lehetetlenné válik.
Ez a fejlemény minden olyan kulturálisan inhomogén társadalomban szükségszerűen bekövetkezik, melyben a többségi érdekre való hivatkozással a törvény előtti egyenlőség elve informálisan felfüggeszthető. A súlyosabb probléma persze nem a kisebbség gyakorlati diszkriminálásából adódik. A hatalmi túlsúly a kisebbségi polgárt arra készteti, hogy – legalábbis formálisan – a mégoly méltánytalan játékszabályokhoz is megpróbáljon a számára legkedvezőbb módon alkalmazkodni.
Az igazi probléma a többségen belüli viszonyokban jelentkezik. Ha a kisebbségi polgárt (s itt nem feltétlenül nyelvi kisebbségekre gondolok) kulturális hovatartozása miatt „idegennek” tekinthetem, ha a többség ellenségeként bélyegezhetem meg, s ezen az alapon kiközösíthetem, eltávolíthatom az állásából vagy távol tarthatom tőle, ugyanezt „többségi” vetélytársaimmal is megtehetem, pusztán gyanús származással, idegenlelkűséggel, nemzetárulással kell (nyíltan vagy suba alatt) megvádolnom őket. Természetesen ő is hasonlókkal fog visszavágni. Megbélyegzőit az imigyen konstruált „kisebbség” is a nemzet valódi érdekeit eláruló, a nemzeti érzéssel alantas módon üzletelő szélhámosoknak, sőt szükség esetén fasisztáknak fogja minősíteni. S ezzel megnyílik az út a faji, kulturális, vallási többség-kisebbség relációból importált „mi” és „ők” dichotómiájára alapozott korrupció, a csapnivaló adómorál, a vezérelv érvényesítése előtt is. Mindkét csoportnak keménykezű és szélsőségesen elfogult vezérre van szüksége ahhoz, hogy a másikra érdekeit és akaratát rákényszeríthesse.
Ez az jelenség – paradox módon – az apartheidra alapozott társadalmakban, ahol a (mindig viszonylagos) „többséget” és „kisebbséget” éles és törvényileg szabályozott falak választják el egymástól, nem föltétlenül következik be. Ahhoz, hogy bekövetkezhessen a tételes törvények és az igazságszolgáltatási gyakorlat közti bújtatott (de a hazai és a nemzetközi közvélemény által egyaránt tolerált) diszkrepanciára, az igazságszolgáltatás szisztematikus és kvázi-legalizált kétértelműségeire van szükség. Ekkor az önérzetükben megalázott és meggyalázott, egyéni sérelmeiket kölcsönösen kozmikussá kozmetikázó felek képtelenné válnak arra, hogy a másik helyzetébe képzeljék magukat. S mivel a másik félben senki nem bízhat meg, a saját érdekek érvényesítésére egyetlen hatékony eszköz marad: a hatalom. Annak, aki biztonságban szeretné érezni magát, a hatalmat kell – bármi áron – megszereznie és megtartania. A társadalomban sem igazságosságnak, sem méltányosságnak nincs többé helye! A többségi közösségen belül sem! Sőt egyre inkább azon belül!
Az elfogulatlan választó (ha marad még ilyen) kapkodhatja a fejét, az érvek közt többé nem tudhat eligazodni. A politikusokban és a politika értelmiségi holdudvarában csak gátlástalan akarnokok gyülekezetét láthatja. S mire az értelmiség legjobbjai észhez kapnak, már jóvátehetetlenül késő.
1989-ben Magyarországon ez a fejlődési irány még nem szükségszerű. Miközben a környező országokban szinte már szabadon dühöng a nacionalizmus, a magyar társadalom abszolút többsége, a határon túli magyarok iránti aggodalom dacára, elfordulni látszik a nacionalizmustól is. A baloldal ekkor kap vérszemet. Gyurcsány egy törékeny választási győzelmet követően kísérletet tesz arra, hogy az értelmiségi elit támogatását is maga mögött tudva, a jobboldalt népszavazással kényszerítse térdre. A látszólagos siker azonban késleltetett katasztrófának bizonyul.
Egy józan eszének maradékát őrző értelmiségi ma már Magyarországon és Romániában egyaránt gyaníthatja, hogy tévedett. Talán még Nádas Péter is ráébredhetett arra, hogy Gyurcsány Ferenc Orbán Viktornál is súlyosabb csapást mért a társadalmi béke esélyeire, amikor az ellenzék – úgymond „szélsőjobb” – ideológiájának leleplezését, a közösségi összetartozás természetes érzésének „nacionalizmus” gyanánt való megbélyegzését használta ürügyül ahhoz, hogy egy korrupt „többség” érdekeit érvényesítse. Közben ugyanis nem csak a szélsőséges nacionalizmus elleni természetes reakciókat diszkreditálta, de jelentős választói tömegek szemében éppenséggel a szélsőjobboldali ideológiát tűntette fel pozitív színben, tette a maga „szókimondó egyenességével” nyilvánosan is vállalhatóvá. Azaz Gyurcsány Ferenc és hívei, végső fokon, engesztelhetetlen ellenségeikkel karöltve dezorganizálták a politikai társadalmat.
A román Cristian Tudor Popescu vagy Emil Hurezeanu mára már szintén világosan látja, hogy a nacionalista elődök hagyományait folytató Traian Băsescu hatalommániás manipulátor, aki a politikai szenvedélyek mesteri felkorbácsolásával hova-tovább a politikai közösség kohézióját számolja fel. Csakhogy mindezt már ugyanolyan hiába mondják el, mint a magyarországi értelmiségi elit képviselői. Most derül ki, hogy annak a politikai rendszernek a befolyásolására, melynek megszilárdításához – akaratuk ellenére, de önnön érvényesülésük érdekében is – jelentősen hozzájárultak, mára már tragikusan képtelenek.
S történt mindez annak ellenére, hogy a „népi-urbánus” ellentét hátterében eredendően mindkét társadalomban olyan közösségi törekvések húzódnak meg, melyek normális körülmények között semmiként sem vezethettek volna konfliktusokhoz. Hiszen a városok és falvak, belvárosok és a perifériák, a főváros és vidék semmi módon nem kizárják, hanem kiegészítik, feltételezik egymást. A szó szoros értelmében egymásból élnek. Hogyan történhetett, hogy kibékíthetetlen ellenségekként kerülhettek szembe egymással? Nyilván úgy, hogy egymást hajszolták bele a kizárólagosságba. Ezt pusztán az egyik fél nem tehette volna meg, méltó partnerre és főként „használható” hagyományra volt szüksége.
S a hagyomány és a partner egyaránt adott volt. Miközben a szemben álló felek mind radikálisabban elutasították egymás világképét, egy dologban a megkülönböztethetetlenségig egyet értettek. Abban, hogy Magyarországnak magyarrá, Romániának meg románná kell válnia. Az állam minden polgárának el kell sajátítania a többség nyelvét. A többségnek azonban nem kell elsajátítania még a vele helyileg együtt élő kisebbség nyelvét sem. Kölcsönösség nincs! Nemzetállam viszont van!
Trianon után a magyarországi kisebbségek számaránya nem csak megcsappant, de a kisebbségi polgár – talán a németeket kivéve – erős legitimációs válságba is került. Agresszíven magyarellenes többségi államai cserbenhagyták őket. A magyar közösség (általa is jogosultnak érzett) ellenszenve elől a kisebbségi értelmiség az asszimilációba menekült. Hanyat-homlok! A román és a magyar fejlődés ezen a ponton vált el egymástól. Az un. szocializmus éveiben Magyarország is sorsára hagyta a határon kívüli magyarságot, a határon kívüli magyar közösségekben azonban nem alakulhatott ki olyan mérvű kognitív disszonancia, mint a magyarországi kisebbségekben. (Utóbb még a németekben is.) Ezek a közösségek magyarok akartak, mert morálisan azok akarhattak maradni. Aki a többségi nyomás elől Romániában, Szlovákiában vagy Szerbiában az asszimilációba menekült, nem lelkiismereti okokból tette. Éppen fordítva. E társadalmak kulturális pluralizmusa, ha visszaszorulóban is, de megőrződött, s a tényt, gyakran fogcsikorgatva, a többségnek is el kellett fogadnia.
Magyarországon azonban a magyar kultúra „végre” egyeduralkodóvá vált. A kizárólagosság reflexei mégsem tűnhettek el. A zsidó Budapest elleni harc ultramontan tradíciói, illetve a főnemesi allűröket asszimiláló polgári társadalom paraszti kultúra iránt érzett megvetése kitűnő talajnak bizonyult e reflexek gyakorlására. Ha csak egyetlen kultúra létjogosult, akkor jogos a kérdés, hogy kinek a kultúrája uralkodjon Magyarországon? A városok polgári, vagy a vidék paraszti kultúrája? A főváros kozmopolita magabiztossága vagy a vidéki polgárság bizonytalan magyarsága? A Nyugat vagy a Kelet? Kompromisszumos megoldásokról szó sem lehetett. Így vált az újabb harc hevében a városi kultúra mindinkább „idegenné” (a saját értékrendben „haladóvá”), a vidék kultúrája pedig mindinkább „maradivá” (a saját értékrendben „nemzetivé”). A másikat mindkettő legfeljebb ideig-óráig és akkor is csak a nyilvánosság perifériáján lett volna hajlandó eltűrni. Vagy-vagy! A kultúrharc áthatotta a politikát, a politika önnön szolgálatába állította a kultúra falanxait.
Trianon óta mikor az egyik, mikor a másik fél tesz kísérletet arra, hogy homogenizálja a magyar kultúrát, implicite a magyar államot. Persze egyikük kísérlete sem járhatott, s nyilván a jövőben sem járhat maradéktalan sikerrel. De a kísérletezésnek sikerült a korrupciót, az adómorált, a vezérelvet mindkét oldalon maradéktalan sikerre vinni.
A szocialisták választási csalását (ugyanis a választótestület tudatos megtévesztésének tényét) beismerő öszödi beszéd kapcsán már „haladó” értelmiségiek tucatja fejtette ki (a lényegileg mélységesen antidemokratikus) gondolatot, miszerint a politika alapjaiban erkölcstelen. Csaltunk ugyan, de tovább kell uralkodnunk. Zárnunk kel a sorokat Gyurcsány Ferenc körül, hiszen a fasisztákkal kokettáló Orbán Viktor ellenében a mi oldalunkon is keménykezű politikusra van szükség. Hogy aztán döbbenten szembesüljünk a ténnyel, hogy a magyar választópolgár szó szerint veszi azt, amit mondanak neki, úgy véli, a politikában tényleg nincs helye erkölcsi fenntartásoknak és korábbi gátlásait lelkesen levetkőzve, a szélsőjobbra adja mámoros szavazatát.
A kultúrkampf mára a „tiszta beszéd” szakaszába jutott. S ebben, mármint a „tiszta beszédben” a szocialista és liberális oldalnak – egy továbbra is „egységes” nemzetállamban – egyszerűen nem lehetnek esélyei. Ők nem ismerhetik be, hogy homogenizálni szeretnék a magyar társadalmat (mert milyen alapon?), a szélsőjobb azonban ezt minden további nélkül megteheti, hiszen az analóg törekvéseket – a szomszéd államok vonatkozásában – a nemzetközi közvélemény is tolerálni, hogy ne mondjam, bátorítani látszik.
Lehetetlen, hogy Kertész Imre ne tudná, hogy Svájcban kimondott szavai idehaza – de még a nemzetállamian multikulturális Svájcban is – ennek az éleződő kultúrharcnak az erőterébe kerülve fejtik ki, mert az adott körülmények közt csak abba kerülve fejthetik ki, hatásukat. Ha a magyar irodalom Márain kívül (aki nyilván nyugati sikerei miatt kerül szóba) Kertészből és Nádasból áll, akiket az ő körükhöz tartozó Esterhazy és a posztmodernek követnek, joggal merül fel a kérdés, mi az a kritérium, melynek jegyében Kosztolányi, Szentkuthy, Ottlik, Mészöly, sőt világirodalmi használatra még a Kertész által közismerten szeretett Krúdy is kimarad a modern magyar irodalomból?
A másik oldalon nyilván a kertészi névsor kerül a szemétdombra. Az önmagát – jellemző módon – Magyar Demokratának aposztrofáló sajtóorgánum egyik tisztabeszédű újgátlástalanja arra bíztat, hogy árasszuk el a könyvtárakat és csonkítsuk meg a szóban forgó szerzők könyveit. Máglya még nincs, de miért ne lehetne? Hiszen a hideg – szó szerinti és képletes értelemben egyaránt – mind didergetőbb. Egymás könyvei mellett melegedhetnénk…
Radnóti Sándor nem is olyan régen a Mindentudás Egyetemén fejtette ki meggyőzően, hogy korunknak nincs uralkodó stílusirányzata. A legkülönbözőbb tradíciók élnek és élhetnek egymás mellett. Korunk uralkodó ízlésiránya az ízléstelenséget is integráló korlátlanság.
Arról nem is beszélve, hogy egy normális kultúrában természetesen minden szerzőnek szíve joga, hogy elődei vagy kortársai közül kit szeret és kit nem. Mindig is a művészeti alkotás logikájához tartozott, hogy a szerzők a hagyomány meghatározott vonulataival szemben és meghatározott vonulataihoz csatlakozva alakítják formavilágukat. Ady nem szerette Goethét és utálta Szabolcskát. Néha Aranytól sem volt túlságosan elragadtatva. Ahogy Kosztolányi meg őtőle. De mindettől még nem omlott össze a világ. Kit irritálna, hogy Kertész Imre mint magánember, vagy akár mint Nobel-díjas magyar író is, kit szeret jobban, Kosztolányit vagy Esterhazyt? Ízlés dolga. A Magyar Demokrata szerzőjének is szíve joga, hogy kit szeret jobban, vagy éppenséggel kit utál, feltéve, hogy azt is olvassa, akit utálni méltóztatik, mert ha nem, akkor nem csak ahhoz nincs joga, hogy könyvtárakat romboljon, lévén az erre való nyilvános felszólítás szerintem közbűntényes cselekedet, de ahhoz sincs, hogy Esterhazyról, mint íróról nyilatkozzon.
Csakhogy sem az első, sem a második esetben nem arról van szó, hogy szeretjük, vagy nem szeretjük egyik-másik írónkat vagy éppenséggel egymást, hanem arról, hogy ki író és ki nem? A kérdést az egyik fél (korántsem mellékesen!) beszédes elhallgatással is megválaszolhatja. (Kertésznek tudnia kell, hogyan megy ez, hiszen odahaza az ő világirodalmi rangú remekműveit is „csupán” elhallgatták, s a Nobel-díjjal járó csinnadratta ellenére továbbra is meglehetősen mély körülötte a befogadói csend). A másik ugyanezt könyvoldalak töredelmes tépdesésével (szeret, nem szeret?) véli elérhetni. Időnként azonban mindkét fél bekeményít. Mint most is. A „magyar demokratát” éppúgy a német (azaz a nemzetközi) nyilvánosság elé citáljuk, mint Kertészt a magyar elé. Az előbbi mosdatlan „mondatait” tiszteletre méltó magyar értelmiségi fordította tiszta németre, azzal a megjegyzéssel, hogy – Orbán Viktor egy könnyelmű kijelentésére alapozva – a leendő miniszterelnök „kedvenc lapjában” jelent meg. Ami ki nem mondott, de mindenki által pontosan értett allúzió arra, hogy Orbán Viktor és általában a Fidesz, mindenben a demokrata-névtelen nézeteit osztaná. Azon sem igen csodálkozhatunk hát, ha Kertész könnyelmű állítását, miszerint a magyar nyilvánosságot a szélsőjobb uralja, a kultúrkampf honvédői sietnek a magyar közvélemény elé citálni, azzal a ki nem mondott, de mindenki által pontosan értett allúzióval, hogy a zsidók ismét a magyarságot gyalázzák.
Azon persze tényleg érdemes kissé elmerengni: mire alapozza Kertész ama feltevését, hogy a magyar nyilvánosságot (egészében) a szélsőjobb uralná? És hogy milyen magyar nyilvánosságot ural? És mióta? És hogyan? És, ha tényleg, akkor vajon miért?
A szélsőjobb évtizedeken át szóhoz sem juthatott Magyarországon, amitől a helyzet (mint utóbb kiderült) egyáltalán nem vált rózsásabbá. S a rendszerváltást követő első két évtized nagyobbik részében, amikor már szabadon megszólalhatott is, a helyén maradt, a nyilvánosság perifériáján kellett kucorognia. Politikai és (kulturális aspektusban) befogadói támogatottsága talán épp a Fidesz kormány uralmának végére érte el a mélypontját. Miért éppen a szocialista-liberális koalíció kormányzásának (eseménydús) éveiben válhatott „dominánssá”?
Kertész e kérdéseket sem az inkriminált interjúban, sem utóbb (amikor már valóban megtehetné), nem feszegeti. De ha a lehetséges okokat elhallgatjuk, feltevése nehezen értelmezhető másként, minthogy azt szeretné közölni a világ közvéleményével (és közvetve az ország népével), hogy a magyarok rasszisták. Nem azért, mert a szemben álló politikai pártok – kifinomult összjátékkal – a társadalom jelentős részét azzá heccelték, hanem azért, mert ilyenek. Ilyen a fajtánk, hogy úgy mondjam. Ámbár kabar eredetű székelyként erősen zavarban vagyok: vajon ebbéli minőségemben uralhatom-e még a közvéleményt? Vagy már én sem…?
A Nyugat sajnos ezúttal sem fogja helyettünk rendezni a „magyar kérdést”. Pedig az idő sürget.
Nem vagyok optimista.
A nyár végén a régi Brassói Lapokat olvasgattam. 1918. július 30.-án, azaz kerek négy hónappal Erdély Romániához való csatolása előtt a lap vezércikkírója (a H szignó mögött feltehetőleg Halász Gyula, a híres fotóművész Brassai édesapja rejtőzhet) annak ellenére sem érez semmit a közelgő összeomlásból, hogy a román hadsereg egyszer már végigvonult Erdélyen. A lap a brassói román honleányoknak (tény, ami tény, gyűlölködés nélkül) fel is rója a román csapatok bevonulásakor mutatott nemzeti lelkesedést. Aztán a román kérdésről fejti ki baráti nézeteit. Ígyen:
„Az egyetlen szempont, amiből a magyarországi román illetve nemzeti kérdés megérthető: a magyar nemzeti állam jövőjének a biztosítása.
Ebből a szempontból egyedül azt a dönthetetlen igazságot vallhatjuk, hogy a területi közösség maga nem hazafiság, a magyar állam földjén lakó millióknak föl kell olvadniuk a magyar államisághoz való rajongó hűségben és odaadásban is.
Amint a román fajt arccal és szívvel a magyar nép felé látjuk fordulni, s látható lesz benne az öntudatos akarat is, hogy ebben az irányban megmaradjon, megszűnik a román kérdés.”
A kommentár, azt hiszem, fölösleges. Csak a román fajt kell urbánus vagy népi magyarokkal helyettesíteni (teljesen egyre megy), s a magyar államiságon kell állampolgári vagy kulturális nemzetet érteni (ugyancsak egyre megy), s a szöveg továbbra is érvényben van. Az országot sajnos már feldarabolni sem lehet. Vagy az egyik vagy a másik tábornak kell arccal és szívvel a másik felé fordulni, s láthatóvá tenni öntudatos akaratát, hogy ebben az irányban megmaradjon. Hogy melyik fél legyen az, mely ezt megteszi? Nos, ez itt a kérdés! Mindkét fél úgy véli, hogy csak és csakis a másik köteles ezt az „áldozatot” – Magyarország érdekében – meghozni. Hogy esetleg mindketten meghozhatnák? Aki ilyesmit állít, az kétszeresen is undorító. Egyszerre árulja el az állampolgári és a kulturális nemzetet!
Hát igen, ha máshonnan nem, Madách Évájától jó másfélszáz éve tudhatjuk: biztosítva áll már a jövő!
Még néhány hónap és Káin megszületik. Sovány vigasz, hogy Ábelról azóta sincsen semmi hír…
