Névtelen szerző: Az álmatlan király

(…) Amint beköszöntött a tavasz, a király, − miként az ország lakói mesélik − Nantes-ba tette át a székhelyét, merthogy igen kedvelte a környező erdőket. Egy napon, ebéd után, amikor a király vadászni volt, a királyasszony egy gyümölcsöskertbe ment, hogy ott töltse ebéd utáni pihenőjét. Nemeshölgyek és kisasszonyok is elkísérték, a királynő az ő társaságukban kívánt pihenni. A hölgyek pompásan érezték magukat a kertben, közülük nem egy megkóstolta a gyümölcsöket is. A királyné egy gyümölcsfa tövében lefeküdt a fűbe, fejét egy ifjú udvarhölgy ölébe hajtotta, s hamarosan elszunnyadt. Ha a királyné úgy érezte, minden tagja ólomból van, kisasszonya tízszer annyira elnehezült. Az ifjú hölgy elaludt, a feje előrecsuklott, a királyné pedig felébredt. Kereste a társait, ámde nagy megdöbbenésére egyetlen hölgyet sem látott maga körül.

Akkor a kert végébe esett a pillantása, s egy nyugodt léptekkel, békésen közeledő lovagot vett észre. A világ legszebb férfija volt ez, sokkalta szebb azoknál, akik ma élnek. Délceg, daliás, sudár termetű lovag volt, a ruhája drága regensburgi kelméből készült. A királyné látva, hogy a lovag egyenest feléje közeledik, igencsak zavarba jött, és nagyon megijedt. Tudjátok-e mire gondolt? Arra, hogy a lovag bizonyára valamely hatalmas nagyúr, aki a királyhoz, aki a királyhoz jött, s a királyt nem találván, most őt keresi fel. Üdvözölnie kellett tehát az idegent. A lovag udvariasan megfogta a királyné bal kezét, és megköszönte a szíves fogadtatást.

− Felséges úrnőm – mondta néki -, kegyed miatt jöttem, mert végtelen nagy szerelmet és vágyat érzek kegyed iránt. Arra kérem, ha úgy véli, hogy tudna engem is oly szerelemmel szeretni, amilyet kívánok, ne várakoztasson sokáig! Én őszintén fogom szeretni felségedet. (…)
A hölgy sokáig nézte a lovagot, kinek daliás termete és szépsége úgy felgyújtotta szívét, hogy menten belészeretett. Megígérte néki, hogy szeretni fogja, azzal a feltétellel, hogy a lovag megmondja, kicsoda, honnan jött és mi a neve.
− Nos hát − felelte a lovag −, őszintén fogok válaszolni. Jöjjön velem felséged, mert csak így kaphat választ a kérdésére!

Azzal a kertből kilépve magával vitte a királyasszonyt. Hófehér lova egy fához kötve várakozott; az egész világon nem volt nála jobb paripa. A lovag fogta a kardját és a fegyvereit, sietve felfegyverkezett, majd nyeregbe szállt, a hölgyet maga elé ültette, és ellovagolt véle. Útjuk nem tartott sokáig: az erdő közelében, egy magas és széles domb lejtőjénél egy tó mellett a lovag lesegítette a nyeregből a királynét. Ezt a tavat jó néhányan megkísérelték már átúszni, mivelhogy aki úszva át tudott rajta kelni, az mindent megkaphatott, amit csak kívánt, és mindent megtudhatott, amit tudni akart.
A lovag leültette a királynét a tó partjára, ő maga pedig lovastul belépett a vízbe. A víz azon nyomban összecsapott a feje fölött, de ő egyenest a tó legmélyebb része felé tartott. Négy mérföldet tett meg ily módon, s a hölgy egész idő alatt meg sem moccant. A túlsó parton a lovag kijött a vízből, és a királyasszony felé indult.

− Felséges úrnőm, az erdő mellett, ezen az úton érkezem és távozom. De többet ne kérdezzen tőle, felséged!
Azzal újból felsegítette a királynét a lovára.
− Sokáig, mindaddig szeretni fogjuk egymást, amíg rajta nem kapnak bennünket. Kegyednek születni fog tőlem egy gyönyörű szép fia, akit Tydorelnek fog nevezni. Ez a gyermek a királyság valamennyi lovagjánál szebb és daliásabb, s nagy bátorságú és vitézségű ifjú lészen. Soha senki nem fog háborúzni ellene, mivelhogy vitézségben minden szomszédját felül fogja múlni. Ámde soha egyetlen percre sem fogja lehunyni a szemét, hogy aludjék. Ezért aztán amidőn felnövekszik és megokosodik, bárhol légyen is, minden percben virrasztania kell mellette valakinek. (…)

Részlet egy jelenleg ismeretlen szerző Tydoreljének Az álmatlan király címmel megjelent prózafordításából. (In: Szibilla királynő édene. Középkori francia szerelmi történetek. Válogatta, fordította és az utószót írta Szabics Imre. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1987. 40-51.)

Nagyapám börtönben

A színtelen örökségben kapirgálva
Egy analfabéta múlttalan nemzedék
Tárgyi emlékei között az ormótlan
Komódok kasztenek rongyhalmazában
Rátaláltam az egyetlen bizonyítékra

A lucskos inget a törülközők közé
Mosatlanul tette el nagyanyám
Így lappangott évekig a lelet
A veron eikon nagyapám testéről
Boldog békeidők bódító szagával

Hogy testalkatát én is örököltem
Kitetszik e siralmas másolatból
Akárcsak cellája nyirkos illatát
Tudom most már ez az mit annyira
Imádnak érezni rajtam is a nők

(Nem mesélte hogy megetették volna
Saját ürülékével nagyapámat
Hogy a seprű nyelével tolták volna
Le torkán a szart nem említette
Hallgatott végig hűen a rendszerhez)

S most örvénybe került a kíváncsi örökös
Őrzöm bűneiket mint gyűrűit a fa
A szavak üvegfalán átlátszik egy szoba
Üssétek üssétek üssétek üssétek
Kápók verjétek agyon a nagyapámat

A puszta ország

Et chevauche tant que il voit
Un chastel fort et bien séant;
Mes fors des murs n’avoit néant
Fors mer et eve et terre gaste.
(Perceval, 1706-1709.)

Jaufré de Montigny lovagot szomjúság gyötörte. Fél napja volt már úton, hol üget-ve, hol poroszkálva az elnéptelenedett vidékeken át. Igazságtalan és megalázó volt, hogy a délelőtti tornán másodiknak kiáltották ki. Fáradt volt, fásult közönnyel gondolt vissza az elmúlt hetek, hónapok meddő vitáira, értelmetlen hatalmi csatározásaira is: „Istenem, meddig még, meddig?Intrikák, irigykedés és csalódások, meddig még?”
Egy gázló után a régi kút felé tartott az Áfonyás-erdő szélén vezető kocsiúton. Ennél a kútnál számos csoda történt a régi időkben, amikor még párducok és oroszlánok voltak az őrzői, s amikor az úton zarándokok vonultak a távoli Saint Wilfried-lez-Fontenoy kolostora felé. Hihetetlen gyógyulások mentek itt végbe, s gyakran tárult fel a jövő azok számára, akik elég bátrak voltak a kút mélyébe pillantani. A pusztává lett ország sorsa dőlt itt el ilyenkor. Emlékei szerint az út egy elhagyott majorság közelében vezetett el. Onnan szállna föl most egy vékonyka füstoszlop alig észrevehetően, ám bíztatóan az ereszkedő szürkületben? Elfogta a vágy egy barátságos és otthonos konyha után, ahol a tűzhely körül takaros fehérnép szorgoskodik, betölti a helyiséget a készülő vacsora illata, a vendégszobában pedig frissen vetett fekhely vár rád, légy bár kóbor lovag, vezeklő zarándok, egyszerű vándor, kósza garabonciás vagy szökött rab, az élet bármely hajótöröttje.
Egyszerre csak mint valami látomás, úgy tűnt föl előtte a leány alakja. Halványzöld selyemszoknyája szinte világított, akárcsak a hosszú ujjú, de könnyű, finom csipkés vászoning, amelyet fölötte viselt. Lazán kontyba kötött haját széles fésű fogta össze, amelyben meg-megcsillant a gyöngyházberakás.
– Isten áldása legyen rajtad, nemes kisasszony, és béke legyen veled! Megengeded, ugye, hogy így köszöntselek? Hisz ruházatod s hajviseleted azt mutatja, nem egyszerű szolgáló vagy.
– Légy üdvözölve, jó uram. Ki vagy s mi járatban vagy errefelé e kései órán?
– Láthatod: lovag vagyok, és kalandok után bolyongva járok hegyen, völgyön át.
– Még ha Arthur udvarából vagy is, lovag úr, jobb volna csöndben várakozni, semmint kalandokat keresni a sűrű, vad vadonban.
– Jól gondolod. És valóban Arthur háza népéhez tartozom. De hadd kérdezzem meg tőled: miért ne lehetne a keresés egyben várakozás is? Miért ne mehetnénk elébe annak, amit oly nagyon várunk? Nézz csak rám, s lásd be: kalandra csak keresve lehet várakozni. Ne vedd rossz néven, hogy így beszélek, de ez a néhány szó itt veled azt a reményt ébreszti föl bennem, hogy talán nem csalódom várakozásaimban!
– Minden attól függ, mit értesz ezen: „kaland”.
– Köszönöm, hogy ilyen tartózkodó vagy. Jólesik az embernek, ha ilyesmit tapasztal. Nem is tudom, hogyan válaszoljak. Számomra a „kaland”, „adventura”, ha lehet ezt így mon-dani, semmiképp sem játék. Nem szórakozás, hanem próbatétel. Áldozatok vállalását is követelheti, amelyeknek során tovább formálódhatunk.
– Hogy érted ezt?
– Biztos észrevetted már, nemes hölgy, hogy az aventure, azon túl, hogy meglepetésszerű vagy rendkívüli fordulat az eredeti értelme, újabban egyszerre jelenti azt is, aminek be kell következnie, és azt is, ami bekövetkezhet. Egyszerre jelent szükségszerűséget és véletlent. Sőt ugyanúgy jelenthet bajt, mint boldogságot. Furcsa dolog ez, de így van.
– Látod, lovag úr, ezért mondtam, hogy jobb csöndben várakozni. Az óvatosság sohasem árt.
– Igen, hölgyem. Van kockázat, de végül is, sokminden függ tőlünk. Baj, ha megijedünk attól, ami ránk vár. Ha szembenézünk vele, ha vállaljuk, akkor viszont jóra is fordulhat minden. Kockázatot vállalni annyi, mint bátran fogadni a ránk szakadó boldogságot is.
– Ezért jelentené manapság az aventure azt is, hogy „csoda”?
– Csoda, amelyet a Gondviselés tartogat a számunkra.
– Mit jelentsen ez a többes szám, lovag úr?
– Ha félénk választ vársz, azt mondom neked: „számunkra”, azaz gyarló halandók számára itt a földön. De ha megengeded, akkor inkább vakmerően fogalmazok, s azt mondom: kettőnk számára.
A társalgásban pillanatnyi csönd állt be. Hirtelen elmúlt az ólmos fáradtság. „Egészen biztos, hogy ez alkalommal nem egy rossz tündér, nem egy ártó szellem került az utamba. Ez a leány nem akar majd varázspraktikákkal foglyul ejteni, és bukfencet sem fog vetni, hogy aztán rusnya varanggyá vagy boszorkává alakuljon át” – gondolta Jaufré.
– Kérdezhetek még valamit, kedves lovag úr?
– Szíves örömest hallgatlak, úrnőm. És mindenek előtt: rendelkezz velem!
– Úgy látom, tapasztalt ember vagy. Nos, hát: előfordulhat-e, hogy meglepetésszerűen, vagy ha úgy tetszik, váratlanul, ám mégis bizonyos előjelek után következik be valamely fordulat az életünkben?
Megható volt a körülményesen föltett, de gyermekien őszinte kérdés. „Biztos olvasgat is néha, főleg regényeket.”
– Mit értesz előjelen?
– Például álmokat.
– Gyanítottam én, hogy nem véletlen ez a találkozás. Bocsáss meg, amiért megkérdezem: ez a kút itt, ahol annyi csoda történt már, ez is megjelent álmodban?
– Hadd kérdezzek vissza: lehetséges volna, hogy ugyanazt álmodtuk mindketten mára virradóra?
– Hadd adjak kitérő választ, az illendőség így kívánja. Tudhatod már, hogy számomra az aventure nem hétköznapi kaland, nem a szerencse játékossága, s nem is a véletlen szeszé-lye, hanem ránk rótt és vállalt szerep, amelynek titkos, mély értelme van. Mert rejtélyes történet minden aventure, jelképes fordulatokkal, igézettel, felejthetetlen találkozásokkal, és csoda, mert túlmutat önmagán. S ha nem veszed tolakodásnak, amit most mondok: számomra ilyen a bűvös szerelem is, mert ez nemcsak átélése egy csodának – ez azonosulás a csodával.
– Ezek szerint mind a ketten ezt a percet vártuk volna?
– Bizony, nemes hölgy, kedves barátném, így gondolom én is: várva várt óra ez. Virág nyílik most az éjszakában.
Újabb kis szünet után sejtelmes mosollyal így szólt a hölgy:
– Tudom ám, mi a neved. Elárulja a címer a pajzsodon. Különben megálmodtam ezt is. Mint ahogy megálmodtam, hogy délelőtt a tornán legyőzöd a kérőmet. Tudom, mi történt. Ha elsőnek nyilvánítanak, még ott volnál az ünnepségen. A kérőm megfeledkezett rólam, s én tu-dom, hogy végleg. Ismerem elég jól. Csak ünnepeltesse magát méltatlanul hajnalig, és azon túl is, éveken át! Már csak ezért sem megyek hozzá, s ez így van jól. Nem szorulok rá. Nem tudtak még mindenemből kiforgatni. Enyém ez az erdő s azon túl a legelők, a majorság, egész le a folyóig. Udvarházam tágas. A konyhában már szorgoskodnak szolgálóim, a vendégszobá-ban pedig frissen vetett fekhely vár rád. S ne feledd: épp a délelőtti, téged ért igazságtalanság-nak köszönhetően lehetsz most itt. Nem vagy az élet hajótöröttje! Ha kíváncsi vagy, hogy is hívnak engem, nézz az ingemre, a fehér szállal hímzett virágra! Így hívnak: Blanziflor de la Forêt aux Myrtilles. Gyerünk hát, kedves lovag úr, barátom: itt lakom a közelben. Mire oda-érünk, elkészül a vacsora is. Aztán pedig kipihenheted magad.
– Siessünk, mielőtt lenyugszik a hold, s nem látjuk jól az ösvényt!
– Siessünk hát: oly korán kel a nap!

Vacsora után Jaufré megpróbált rögtön elaludni a kényelmes ágyon, de sehogy sem akart álom jönni a szemére. Többször is újragondolta a történteket, a lo-vagi tornát, az igazságtalan döntést, majd a hosszú, nyomasztó utat, a találko-zást az udvarház úrnőjével, beszélgetésük részleteit. Sejtette, hogy nagy változás megy végbe az életében, de nem látta tisztán ennek természetét. Furcsállta, hogy csak két szolgálót látott egész este: egy fiatalembert, akire a lovát bízta, s egy leányt a konyhában. Meglepte a ház, a helyiségek berendezése is: az egyszerűség. Vagy inkább mértéktartás? El kellett azonban is-mernie, hogy mindez nem vallott szegénységre, s főleg pedig jó ízléssel párosult. Volt ebben valami megnyugtató. Azzal magyarázta álmatlanságát, hogy az alászálló telihold a szokásosnál fényesebben ragyog be az ablakon. Nagyot dobbant a szíve, amikor halkan kinyílt a szobájának ajtaja. Blanziflor lépett be nagy óvatosan.
– Bocsáss meg, Jaufré, jó barátom, de tudom, hogy te sem tudsz most elaludni. Pedig nem volt kiadós vagy nehéz a vacsora, s bort sem ittunk valami bőven.
– Kedves, jó barátném, próbálom megérteni a sors fordulatait, s gondolkozom. Milyen jó, hogy itt vagy: jobb, ha együtt fejtjük meg a mai nap rejtélyeit. Ha beljebb húzódom, van itt hely a számodra is mellettem.
– Köszönöm, elfogadom. Szeles, hűvös lesz az éjszaka. Nem zavar, hogy csak egy takaró van kettőnknek?
– Miért zavarna? Ha neked jó így, jó lesz akkor nekem is.
– Nem vagyok még egészen felkészülve lélekben. Meg kell még szoknunk egymást. Hirtelen történt minden, és mindez olyan különös. Váratlan és rendkívüli az is, ahogy itt most beszélgetünk.
– Rendkívüli, de mégsem váratlan. Talán csak elhinni nehéz, hogy mindez igaz lehet. Ha megszokjuk majd egymás jelenlétét, akkor az, ami igaz, természetes is lesz a számunkra. Gyere hát ide mellém, hadd melengessem a kezed, ha már ilyen őszintén és felszabadultan beszélgetünk. Könnyebb lesz az álmunk is így.
Még váltottak néhány érzelmes szót, aztán a leány egyenletes, mély lélegzése már azt jelezte, hogy elaludt. A lovag nagyot sóhajtott, majd őt is elnyomta az álom. Ekkorra már eltűnt a hold a láthatár mögött.
Reggel így szólt a leány:
– Nemes lelkű, derék lovag vagy. Próbára tettelek, s te nem éltél vissza a helyzettel. El kell még intéznem egy-két apróságot. Addig pedig menj, ismerkedj meg a környékkel. Barátkozz az emberekkel. Ne lepődj meg semmin. Ha faggatnak, van-e kedvesed, el ne áruld senki-nek a nevemet. Ne áruld el senkinek se a barátságunkat, még véletlenül se, különben örökre elveszítjük egymást.

Jaufré kipihenten indult el. Hosszan búcsúzkodtak, átölelve egymást mindenféle tréfás sugdolózással húzták az időt. Már magasan járt a nap, amikor egy tisztásra ért, ahol úgy vibrált a levegő, mint kinn a mezőkön, nagy nyári melegek idején. Aztán sűrűbb lett a vibrálás. Keringeni, majd táncolni kezdett egy levegőoszlop, akár egy lassan kialakuló forgószél. Kis idő múlva ebből köd lett, amely szétterült a tisztáson. Jaufré közelebb ment, s ekkor a ködből kilépett egy fehér őzsuta. Továbbszökkent, meglátva a lovagot, aki rögtön utána eredt. Hol gyorsabban, hol lassabban haladtak, de a távolság köztük nem változott. Amikor a folyóhoz értek, az őz irányt változtatott. Így folytatták tovább az utat, s köz-ben a lovagnak az az érzése támadt, hogy ez már időtlen idők óta tart. Teljesen elbizonytalanodott: valóság ez itt egyáltalán? Aztán egyszercsak a már ismert gázlónál voltak, ahol az őz hirtelen eltűnt egy galagonyabokor mögött.
Jaufré leszállt a lóról, óvatosan megkerülte a bokrot, de csak egy anyókát talált ott, aki a földet kapirgálta. Meglepődött, s ezt nem is leplezte. Udvariasan, kedvesen szólt hozzá:
– Isten áldása legyen rajtad, nénikém, és legyen jó napod! Biztosan gombát gyűjtesz, ez lesz az ebéded. Megengeded-e, hogy segítsek? Én könnyebben hajladozom, akár virágot, akár gombát szedek.
– Hagyd el, édes fiam, lassan tele már a kosaram.
– Aztán mondd csak: mióta járod az erdőt, kedves öreganyám? Mennyi idő alatt lesz tele egy ekkora kosár?
– Attól függ, hogy fáj-e a derekam. Ha nem, akkor fél délelőtt elég. És te merre igyekszel? Hová akarsz eljutni estére?
– Estére? Visszafordulok, mert hiába űztem eddig egy hófehér őzet. Különben itt tűnt el, ni, e mögött a bokor mögött.
– Ha visszafordulsz, akkor nyilván hazafelé igyekszel. Bizonyára várnak, biztosan van kedvesed: egy ilyen daliának könnyen jut szép fehérnép! Nincs igazam?
– Akár hiszed, akár nem, pillanatnyilag jobban érdekel, hogy hová tűnt az őz!
– Úgy látom, kerülöd a választ. Elég ügyefogyott lehetsz, és biztosan szégyelled, hogy nincs kedvesed, azt sem tudod, mit kezdjél egy neked való hajadonnal!
– Valószínű, jó anyókám, hogy úgyis tudod a választ, ha meg úgyis tudod, minek erről annyit beszélni? Ha esetleg mégsem tudnád, azt azért mindenesetre egészen biztosan tudod, hogy ha volna is kedvesem, s ezt elárulnám neked, akkor ezzel rögtön el is veszteném őt.
Ezek után az öregasszony így szólt:
– Derék lovag! Jól beszélsz! Nos, hadd adjak egy jó tanácsot! Ha esetleg eszedbe jutott volna, hát át ne kelj ezen a gázlón, se most, se később! Nehogy átkelj! Indulj vissza minél előbb! Még most!
Ezek után hátat fordított Jaufrénak, a levegőbe emelkedett, suhogva pördült néhányat, majd forgószéllé válva eltűnt az út végében. Még magasan járt a nap, amikor Jaufré hazaért. Mindent elmesélt hölgyének, aki már türelmetlenül várta, jó fél mérföldnyire eléje ment, a kútig az erdőszéli kocsiúton.
– Ugye jó tanácsot adtam? Hidd el, akkor is elveszíthettük volna egymást, ha netán átkelsz a gázlón: roppant nehéz és veszélyekkel teli onnan a visszaút. Milyen jó, hogy hallgattál az okos szóra!
A lovag elnevette magát:
– Melyik okos tanácsra gondolsz: arra, amit reggel adtál indulás előtt, vagy arra, amit ott adtál a gázlónál, a galagonyabokor mellett?
A leány azonban nem nevetett. Komoly hangon, csendesen mondta:
– Hadd marasztaljalak hát! Mindent tudsz már. Tegnap idefelé jövet volt alkalmad tájékozódni. Akkor és azóta is tapasztaltál egyet-mást. Itt kell maradnod, kell most a segítség a puszta országnak.
Látva barátja arckifejezését, fürkésző tekintetét, így folytatta:
– Ne tarts tőlem: én is csak halandó vagyok. Varázstudományomat csak magamon tudom néha kipróbálni, mások fölött nincs hatalmam. Téged azonban be tudnálak avatni egy-két titokba.
Majd hozzátette suttogva, két karját Jaufré nyaka köré fonva:
– Nemcsak illünk egymáshoz, szükségünk is van egymásra. A bűvöletes szerelemnek, amiről tegnap beszéltél, ez nem árt.

(2005. május; 2008. január-február)

Okafogyott Oroszország? (Viktor Jerofejev: Az orosz lélek enciklopédiája)

Mit jelent ma orosznak lenni? Mennyiben állják meg a 90-es évek posztszovjet valóságában az évszázadok alatt Oroszországgal kapcsolatban felhalmozott klisék, sztereotípiák?

Aligha akad még egy ország, amely annyit foglalkozott volna saját identitásának meghatározásával, mint Oroszország, ahogy minden bizonnyal kevés olyan nép van, amelynek mibenléte annyit foglalkoztatta volna a külföldieket. A „Mi is Oroszország és hova tart?”, „Mit kezdjen Oroszország saját magával és múltjával?”, „Van-e egyáltalán orosz haza?” – és más, ehhez hasonló kérdések elementáris erővel jelentkeztek a szovjet birodalom széthullását követően.

 

Már a magyar rendszerváltás nyomán kialakult társadalmi és morális közállapotok számbevétele sem egyszerű, ám mennyivel bonyolultabb arról fogalmat alkotni, hogy hogyan festett mindez egy olyan országban, ahol a rendszerváltást a hidegháború és a befolyási övezetek, a világhatalmi státus, a szovjet birodalom és az állam széthullása kísérte. Ebben a tekintetben feltétlenül tanulságos Jerofejev regénye a magyar olvasók számára is, amely irodalmi kísérletként is figyelemreméltó.

Az orosz irodalmi újhullám egyik legismertebb képviselője, Viktor Jerofejev 1999-ben írt, és 2006-ban, magyar fordításban is megjelent regénye a fenti kérdéseket igyekszik körbejárni.

Az orosz lélek enciklopédiája, ahogy címe, (és különösen alcíme Regény enciklopédiával) jelzi, sajátos posztmodern műfaj-kísérlettel van dolgunk. Miként Milorad Pavić 1984-ben megjelent Kazár szótár című műve a szótárral kísérletezik, Jerofejev az enciklopédiát választja regénye keretéül. Mind a szótár, mind pedig az enciklopédia azzal az igénnyel lép fel, hogy egy adott dologra vonatkozó tudásunk összegyűjthető, valamiféle értelmes rendbe foglalható. A szótár-, vagy enciklopédia-regény különösen alkalmasnak ígérkezik letűnt birodalmak sajátosságainak archiválására.

Az enciklopédikus szemléletre utal Jerofejev regényének szerkezete is, hiszen a mű fogalmak, nevek köré, valamint négy nagyobb egységbe rendeződik. Ám ez egyben az enciklopédia paródiája is, hiszen az orosz lélek „tudományos igényű” leíráshoz segítéségül hívott fogalmak, úgy, mint számjelvény, munka, fáradtság, festőiség, célpont, Nyura néni, beleszarás, büszkeség, illemhely, Lenin, alsónemű, történelem, haza, fekáliatelep stb., kiválasztásában csak annyi a logika, hogy a szerző mindegyikről az oroszokra asszociál. Elrendezésük pedig már végképp teljességgel önkényes: a szerző az abc-rendezőelvtől is eltekint. A könyv így igazi hiperszöveg, a négyes tagolás ellenére sincs igazán vége vagy eleje, az olvasó bárhol belekezdhet, és kedve szerint ide-oda lapozgathat benne. Jerofejev regénye aforizmák, aranyköpések, bölcsességek, ugyanakkor mély filozófiai összefüggések, másutt ügyes vagy annál laposabb poénok hevenyészett gyűjteménye. Ám a műből minden töredezettsége, befejezetlensége ellenére is kihámozható valamiféle cselekmény is.

A regény egy összesküvés története, amelynek célja Oroszország jobb útra térítése. Ehhez pedig az orosz képlet, az orosz Formula-1., azaz az igazi orosz, Tahó megtalálására és meggyilkolására van szükség. Tahó kiiktatása ugyanis azzal az eredménnyel kecsegtet, hogy végre megszűnik Oroszország mesedimenziója, zavarossága, s ezzel megnyílhat az út egy új orosz fejlődés előtt.

A regény főszereplői egytől-egyig annak a szenvedélynek a foglyai, hogy minden áron meg akarják fejteni az „orosz rejtélyt”. Az elbeszélő, egy orosz író, sehogy sem találja helyét, állandóan az orosz lélek mibenlétén gondolkodik, mígnem maga is az összeesküvés részévé válik, olyannyira, hogy neki kell felkutatnia és megölnie Tahót, minden orosz tulajdonság letéteményesét. Pal Palics, minden rendszer erőszakszervezeti szakija, az összeesküvés kiagyalója, valamint beosztottja, Szása szintén Tahót üldözik. Mindketten igazi túlélő-művészek: Szása például hol zoknikkal csencsel, hol bankokat vásárol fel, a vallásokat és felekezeteket pedig úgy váltogatja, mint más a fehérneműjét. A regény külföldi szereplői is az „orosz rejtélyt” kutatják: míg az amerikai Gregory Peck az Oroszországba küldendő amerikai kémek tökéletes kiképezéséhez az orosz képletet keresi, francia barátnője, a nimfomán fiatal irodalmár, Cécile leginkább érzéki tapasztalatok útján bővíti ismereteit. A regény szereplői, Nyura nénit és a kapafogú menyasszonyt leszámítva, kivétel nélkül hiperműveltek, bármikor képesek filozófiai eszmefuttatásokra.

De ki is az a Tahó, akit mindnyájan üldöznek? A bunkó és brutális, ám szintén művelt Tahó igazi átváltozó-művészként maga a következetlenség: hol önkényúrként kormányozza az országot, hol terrorista, hol meg a demokráciáért vívott harc bajnoka, hol a Szovjetunió hőse, hol mezei gengszter, vagy pitiáner strici, ám minden helyzetben imádja az erőszakot és a könyörtelenséget. Szadista és szentimentális egyszerre: a gyilkolás közben szívesen „megsimogatja az emberiség buksiját.”, vagy ahogy egyik önkényúri utasítása hangzik: „Törjétek el az orrcsontját és öltöztessétek fel rétegesen!” Tahó utálja a zsidókat, és gyerekeket eszik, de könnyedén megbánja bűneit: ha a bűnbánathoz az kell, akár a legfanatikusabb szerzetes-aszkéta lesz. Túl jón és rosszon, állandóan a halállal játszadozik; gyilkol, de önmagát is lerombolja: egyszerűen „kiszúrja az élet szemét.” Néha négy lábon jár, máskor repül, de arra is képes, hogy öregként elaludva másnap fiatalemberként ébredjen fel.

Az „orosz rejtély”, Oroszország jövőjének kérdése maga a rögeszme, amely a „túlvilágon” sem hagyja nyugton a regény hőseit. Miután már szinte mindenki, így vagy úgy, gyilkosság áldozatává vált, beleértve az elbeszélőt is, Tahó és az elbeszélő egy rafináltnak szánt performansszal megalkotják a jövőt, az új orosz világkezdeményezést: felállítanak egy követ az új, ismeretlen Istennek Moszkvára való kilátással.

.

A regény számba veszi gyakorlatilag az összes klisét, amit az oroszok önmagukról eddig gondoltak és az összes képzetet, amelyet a külföldiek az oroszokhoz kapcsoltak. Ezekből felsejlik mind a különleges, de leginkább az „ördögi és lúzer” Oroszország. A regényben felvonultatott sztereotípiák hol Csaadajev, a francia Custine márki, hol a szlavofilok, a klasszikus orosz írók, vagy német gondolkodók írásaiból merítenek.

Oroszország a minden és a semmi országa, mágikus hely, a mese, az egzotikum, az igazi költészet, a féktelenség és a fenségesség birodalma.  De a balsors hazája is egyben, mintha az oroszokat szakadatlan szerencsétlenségre és szerencsétlenség előidézésére teremtették volna. Az oroszok rendetlenek, slamposak, alkalmatlanok a normális életre, az önelemzésre, a módszeres munkavégzésre és gondolkodásra, és nemcsak az emberi természet szélsőségeit, de a szabadság haszontalanságát is jelképezik.  Az örökös orosz utánzási hajlamnak pedig megvan az ezredvégi változata: a már levedlett nyugati „cool” szánalmas átvétele. Jerofejev aforizmákba tömörítve elemezgeti az orosz lélek különösségét: „A mindent igazolni tudásban rejlik az orosz igazság.”, „Oroszországban az élet az élet ellenére zajlik.”, „Minden elfelejtődik és megismétlődik.”, „Az oroszok morális színtévesztők.”, Az oroszok szeretik a gyilkolást”, „Oroszországban mindenki felesleges.”, „A haszontalanság az alkotókészség nulladik  fokozata.”, „Oroszországot gyarmatosítani kellene, de ki?” 

Jerofejev úgy tart szemlét az orosz civilizációhoz és lélekhez kapcsolódó sztereotípiák felett, hogy közben nevetségessé is teszi őket, kiváltképp, ami az oroszok kiválóságát, különösségét illeti: „Az orosz esetlensége sikkes. Hebegése költemény.”, a sokat emlegetett orosz festőiség pedig nem más, mint vérszomjjal átitatott szórakozás. Annál komolyabban veszi viszont az orosz jellem démoni vonásait: Oroszország az a hely, ahol mindig kiirtják a jobbakat, az oroszok különösen hajlamosak a becstelenségre: „az orosz az a nép, amely a nagymamát is karóra ülteti ”.

Az egész regényt átszövik a gyakran öncélú trágárságok, a testnedvekre és nemi szervekre tett kendőzetlen utalások, az emelkedett, magasztos dolgok és a legalpáribb testiség összecsúsztatása: „A Vörös tér a tetűség ellenőrzésére szolgál. Ha valakinek tetszik, az százszázalékos pöcs. Akinek nem tetszik, az is százszázalékos pöcs. Elvarázsolt térség. A Vörös téren számtalan népviseletbe öltözött pöcs járkál fel-alá.” „Oroszország egy nagy ázsiai valag.” Az orosz kultúra: ötcsillagos hullaház.” „Oroszország nem boldogult a világgal, ezért belerondít. Környezettudatlan.” Jerofejev Oroszország-átkozódása, és káromlása annyira szélsőséges és kérlelhetetlen, hogy e tekintetben biztosan Csaadajev örökösének tekintheti magát.

Néhol azonban megcsillan, Jerofejev kíméletlenül gunyoros, fekete humora is: „Történelem: Napfényes nap: nuku.”. Vagy másutt Jerofejev kommentárja se utolsó, amikor azt taglalja, hogy a franciákat mániákusan utánzó Oroszország egyszer csak kiábrándul Franciaországból, majd önmaga felé fordult: „Rejszolj hazám, az se rossz!”

Az elmúlt évszázadok során rögzült klisék felvonultatása közepette feltárul a 90-es évek, többség által megélt Oroszországa, az igazi orosz mélytársadalom. Merthogy az ezredvég Oroszországában nemcsak ügyeskedő túlélők, Szásák és Tahók, nemcsak a Côte d’Azur-ön mindent felvásárló újgazdagok vannak, hanem az örökös passzív áldozatok is, olyanok, mint Nyura néni, a Pravda takarítónője, aki egyszerűen átaludta a birodalom bukását és most „mint egy hátára fordított bogár, nem tudja, hogy mi történik vele.”

.

Az „Élő középkor” szócikk alatt Jerofejev mintha néhány oldal erejéig akaratlanul is kizökkenne a regényt uraló ironikus, trágár hangvételből. Megrendítő sorokban írja le az orosz roncstársadalmat, a romlott ágyútöltelékek hazáját, a lerongyolódott társbérleteket, a foszladozó villanyvezetékeket, az elhagyatott, szánalmas lavórokat, az örökös doh- és gázszagot, a magányos csöveket, a bődületes alkoholizmust, igénytelenséget, kedvetlenséget, az összerondított lépcsőházakat és kapualjakat, a kábult beletörődést, a reménytelenséget és a kezdeményezőkészség totális hiányát. „Ez hát az a népség, amelyik él, azaz nem él, hanem van, és amellyel ritkán számolunk valóságosként.” „Az elhanyagolt Oroszország ez: soha ki nem szellőztették, soha nem méltatták emberi szóra, nem is értette saját fejlődésének logikáját. S hány ilyen ember lehet? Milliók? Tízmilliók? „Csörömpölnek szobáikban silány kis kredenceik.” Moly rágta szét a díszpárnák plüsshuzatát.”

Az orosz mélytársadalom, a már-már állati sorban leledző nép többoldalas leírását a szerző egyébként a kiváltságosokhoz, az orosz értelmiséghez címzett egyfajta vádbeszédnek szánja. Jerofejev szerint az orosz tömeg, a nép, állapota Nagy Péter óta mit sem változott, ma is a legalpáribb demagógia kiváló terepéül szolgál, miközben az értelmiség, beléértve önmagát is, a humanisták, a szánakozók, a pragmatikus felvilágosítók, a pánikkeltők, az örökös népboldogítók rendre kudarcot vallottak. A szerző nem tagadja, hogy neki magának sincs elképzelése arról, hogy a néppel mi is a teendő: „Becsapjuk? Leléptessük? Átneveljük? Kivárjuk, míg kihal? (-) Egyvalami marad hátra: koncentrációs táborokba zárni őket. Csakhogy már úgy is ott vannak.”  Az orosz nép olyannyira ellustult, leépült, hogy már népnek sem lehet nevezni: „A felkapaszkodottak cinizmusa és az alullévők „beleszarása” (-) az, ami legyilkolja az orosz demokráciát.”

Az elfelejtett társadalom bemutatásakor Jerofejev nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy az alullévők sem ártatlanok – attól hogy nyomorultak, nem feltétlenül jobbak, mint a róluk tudomást sem vevő kiváltságosak: „A nép az igaztalan ügy lényegét közvetíti Oroszországban.” Az orosz jövő az elbeszélő szerint csak akkor jöhet el, ha Oroszország kilép a népből, azaz ha szakít az individuumot negligáló  népbálványozással.

Jerofejev regénye horrorisztikus képet fest a 90-es évek Oroszországról, és az orosz emberekről.  A morális lezüllés, a brutalitás, a tömeges bűnözés, felelőtlenség, közöny, a drasztikus népességfogyás, alkoholizmus és a környezetrombolás nyomán kialakult anarchisztikus közállapotokra, a tömeges neurózisra az orosz értelmiségnek valamilyen választ kellett adnia. A 90-es évek végére egyre másra jelentek meg a történelem és Oroszország végét sugalló apokaliptikus írások.

A Jerofejev által képviselt úgynevezett fekete irodalom kimondja, hogy a klasszikus orosz irodalmi és filozófiai hagyomány nem folytatható. Szakítani kell azzal a hipermoralizmussal, miszerint az ember (a nép) alapvetően jó és boldogságra teremtett és bármelyik pillanatban megváltható, míg a gonoszért mindig a külvilág a felelős. Jerofejev szerint, ahogy azt egyik előadásában kifejtette, a klasszikus orosz irodalom morális és esztétikai megfontolásokból „elhazudta” az ember igazi arcát: miközben negligálta testi mivoltát, rosszra való hajlamát is eltagadta.  E szakítási kísérlet eredménye azonban lesújtó: az új moszkvai irodalom a végletes nihilizmus és elidegenedés, a teljes lenullázás irodalma, ahol esztétikai és morális szempontok szóba sem jöhetnek. Nincs megváltás, nincs boldogság, nincs poézis, csak szadizmus, naturalizmus, pőre testiség van. A „testet öltött” ember alapvetően gonosz, semmi fény nem lelhető fel benne.

És valóban az orosz valóság szép számmal ontja azokat a tényeket és jelenséget, amelyek a jerofejevi szemlélet jogosságát látszanak igazolni. Mert milyen ország az, ahol például Dimitrij Mevegyev elnökké választását egy moszkvai művészcsoport, a Vojna nemrég úgy kívánta támogatni, hogy a moszkvai Biológiai Múzeumban nyilvános orgiát rendezett? (Még a magyar sajtó is beszámolt róla, képekben is.) És milyen ország az, ahol e nagy művészi performanszban senki semmilyen kivetnivalót nem talál? Ám a fekete irodalom az irodalmat magát is megszünteti.

Aligha vitatható, hogy a kényszeresen moralizáló, humanizáló, állandóan megváltást, vagy legalábbis reményt ígérő orosz emberképet is súlyos felelősség terheli a huszadik századi orosz történelemért. A Szovjetunió széthullása végső soron a messianisztikus remény csődjét is jelenti. Jerofejevnek minden bizonnyal igaza van abban is, hogy a bolsevik forradalom és a szovjetrendszer rémtettei után nem lehet úgy írni, mintha mi sem történt volna. Ám aligha kerülhető meg a kérdés, hogy a jerofejevi emberkép alternatívaképes-e és nem vezet-e hasonlóan katasztrofális következményekhez. A végtelenített és parttalan „Hányjunk önmagunktól!” – bármekkora népszerűségre tegyen is szert akár külföldön is – ugyanis nem csak irodalmi, de bármiféle értelmes diskurzust lehetetlenné tesz Oroszországgal, de általában az emberi létezéssel kapcsolatban is. Ugyanakkor kérdéses, hogy ezzel az elbeszélőmóddal sikerülhet-e Oroszországot „feloldani a varázslat alól”. A szélsőséges, már-már szakrálisba forduló önátkozódás egy tekintetben a szakítást biztosan megkérdőjelezi: feltűnően jól illeszkedik az Oroszországot mindennek és (/ vagy) semminek tekintő, transzcendens önreflexió hagyományaihoz.

 

( Viktor Jerofejev: Az orosz lélek enciklopédiája, Európa, 2006, 280 oldal 2700 Ft)



Viktor Jerofejev: Az orosz irodalom filozófiája, Lettre. 26. szám 1997. Ösz. in http://epa.oszk.hu/00000/00012/00010/07.htm

Nyilvános orgiát rendeztek Medvegyevért, Index, 2008. március 14. http://index.hu/politika/kulfold/mdvszx5442/

A róka szól

Én vagyok a róka a mesékből. Nem, nem az a sajtos, dehogy. Hanem az örök róka, a bolygó róka, történetek élesztője, ez vagyok én.
Mert ugyan mi lenne nélkülem abból a sok meséből, abból a sok összehordott, nevetséges, de inkább szívszorító, engem mindenesetre halálra bosszantó történetből, amit öreg krapekok mesélgetnek ámuló unokáiknak, ha még így van ez egyáltalán…
A sajtos koma (testvérem mellesleg) nagyon okos és szerencsés alak, a rókanemzetség büszkesége, a pozitív ellenpélda (számomra főleg), ahogy apánk mondotta volt. Azért létezik, hogy láthassam, mennyivel jobb volna nekem, ha ugyanolyan szerencsésen forgolódnék a történetekben, mint öcsém, a végén sajttal gazdagodván, mert, ugye, folytatta bölcs nevelőnk, nincs is annál mocskosabb érzés, fiam, mint minden mesében elölről kezdeni azt, amit már rettenetesen unsz, és még csak egy parányi sajtreszelék sem jut neked.
– Ezennel rád ruházom ezt a hálátlan szerepet, édes gyermekem – suttogta a halálos ágyán –, amelyet annyira gyűlölök, hogy szívem szerint legkisebb királyfikat gyilkolásznék egész életemben a halál után. Légy méltó követőm, ó fiam, s vigyázz bundád minden egyes szálára. Metaforikus jelentésük van – s azzal lehunyta szemét.
Öcsém ekkor már énekórákra járt, de amúgy is nekem kellett volna továbbvinni a hagyományt; igaz, én örököltem többet, gyűlölt is az öcsisajt érte, azt sziszegte, hogy túltesz majd rajtam mindenben, fejre is állhatok a nagy vagyonnal (itt gonoszul felröhögött), s segíthetek a harmadik fiaknak életem végéig! Mondtam neki, hogy dögöljön meg, s a varjú lakmározzék a testéből, de ezen is csak nevetett.
Az örökösödési vitát emígy lerendezvén nekiláttam, hogy beteljesítsem azt, amit rám mért a sors: vesződni kezdtem a bamba királyfiakkal.
Mert a királyfi furcsa egy teremtés.
Először is, pontosan úgy néz ki, mint egy paraszt. Valószínűleg azért, mert a parasztok eszelik ki őket. (Igaz, én is egyszerű, vidéki rókának látszom első ránézésre… Hol vagyok én, ó, uram, hol vagyok a fejedelmi udvarokban használt, egészségesen fényes szőrű rókáktól, akiket hajtás előtt gondos vadászkezek táplálnak hetekig!)
Másodszor: nem értem, hogy apjuk, az öreg király, miért csinál először két vázlatosan és elnagyoltan rossz kölyköt, miért nem kezdi nyomban a harmadikkal, azzal a kis dundi rózsapofikával, aki szintén együgyű, de legalább nem olyan szemét, mint a másik kettő.
Mert ugye, miből élek én (nekem sem a jogdíj hozza a nyulat a konyhára), teszem fel a kérdést. Ülök, drága jó emberek, a fa alatt, s várom, hogy arra vetődjön a legnagyobbik fiú. (Aztán a középső s a kicsi. Mindig ebben a sorrendben jönnek – már nem áltatom magam.)
Ülök és növesztem a szőrömet, azt a metaforikust.
Aztán megjelenik az első királyfi, a legnagyobb.
Leül a fa alá. Pontosan az én fám alá ül le, mert az alatt a fa alatt neki el kell töltenie néhány vázlatos percet. (A fa is metaforikus, noha nem minden levelével, hanem anblokk, így mondják, ha jól hallottam.)
Kenyér, bicska elő, szalonna csak akkor, ha tényleg nagy a királyság. Nézem, nézem, aztán elősomfordálok, közelebb lépek, egészen a hagymaszagú, bűzös pofája elé. Mondom neki, adjál egy kis kenyeret, jóember. Az meg csak néz, mint a gomba, egyáltalán nem zavarja, hogy nicsak, itt egy állat, s beszél, hát ez meg hogy lehet, szóval ilyesmi meg sem fordul a fejében, csak néz a szemével, s aztán megrázza a nagy bugris fejét (mindegyiknek tele a haja szalmaszállal, fogalmam sincs, történetünk előtt hol éjszakáztak, de hogy nem palotában, az bizonyos), hogy nem.
Hogy dehogy ad.
Az évek megtanítottak arra, hogy ne guruljak nyomban dühbe, olyan vagyok, mint a kezes bárány, mostanában még egyszer kérek a hitvány kenyeréből, rólam igazán ne mondja senki, hogy aljas vagyok, s hivatásból, elsőre szopatok. Az meg csak néz, sőt, egyes találékony mesélők szerint (hűha, hogy szeretik az ilyet a néprajzosok, „az apróbb részleteket is kiszínezi”, mondják élvezettel, s közben a tarisznyájuk rojtjait babrálják!) egy jó nagy husángot kap elő, s ráver a hátamra, hogy csak úgy porzik.
Pedig ugye, ha kölyökkorában a kretén apja olvasott volna neki legalább egy mesét, most egészen más sors várna rá. De mindenki a maga szerencséjének s szőrcsillogásának a kovácsa, mondom én ilyenkor, arrébb sétálok, s szánalommal vegyes undorral nézem, ahogy vitézül elindul, bele a nagyvilágba.
Noha manapság egyre kevesebb királyfi jár erre (úgy tűnik, nem trendi már ez a fajta mese), én tudom a dolgomat, visszaülök a fa alá, szorgalmasan várok, s a nagy után általában tényleg beesik a középső testvér.
Ha szabad ezt mondanom, ez még a bátyjánál is köcsögebb, üt az első szóra, nem szereti, ha ugatnak az állatok, mondja, kopasz és nagyfejű, nem is ennék az avas szalonnájából, még ha adna, akkor sem.
(Itt jut eszembe, igazán bajban lennék, ha mondjuk egyszer az első két testvér közül valamelyik nem kergetne el, hanem így szólna: nesze, róka koma, töltsd meg a beled, ne mereszd itt a szemed, bazmeg! Mert ugyan mihez kezdenék akkor?! Mit tennék? A szabályzat azt írja, hogy az első kettőnek nincs szőr, még akkor sem, ha leszopnak (Isten ments.). Ott állnék valószínűleg, pofára esve, a szerencsétlen jószívű meg várna valamire. (Szőrre, na ja, hogy megfújhassa, s mindenféle kívánságot suttoghasson a fülembe aztán.) Én meg tépelődnék, mindjárt itt a kiskirály, gondolnám, mi lesz azzal, főne a fejem, szépen ideér nekem, szőr persze nincs, ő meg körbejárja a küldetést tiszta potyára, mert ez az ábrándos itt előttem addig learat minden babért, megdug minden (szintén király)kisasszonyt. Jobb is, hogy nem történik ilyesmi, gondolom, amikor megnyugszom, azért vagyok hagyományos mesék hőse, hogy minden hagyományosan, hadd mondjam: tradicionálisan történjék velem és általam.)
Szó nélkül eltűröm hát, hogy rámhúzzanak a husánggal (igaz, olyan is akad, aki csak nyelvet ölt, mostanában egészen kicsi, óvodás királyfik is elindulnak szerencsét próbálni, ha már az összes pályát megcsinálták otthon a Diablóban), s nézem, amint eszik a penészes kenyerüket vagy isszák a kakaójukat. Alig bírom kivárni, hogy elhúzzanak, s folytathassam az asszonnyal az ebédet – nálunk ugyanis munkanapokon is kacsasült van.
Szóval lefutom a két (még egyszer: amúgy teljességgel fölösleges) kört a két fajankóval, s várom a legmarhábbat, a kicsit.
Legkisebb királyfinak lenni talán a legszarabb dolog a világon.
Én nem tudom, mi folyik ezekben a királyi udvarokban, de nagy a gyanúm, hogy a két báty rendszeresen elveri az öcsköst, s apjuk, a „nagy király”, ahelyett, hogy lekeverne azoknak egy-egy pofont, csak adja a lovat alájuk: előszeretettel csúfolja a kicsit ő maga is, s ironikus megjegyzéseket fűz a versekhez, mivel ezek a legkisebb fiúk általában verseket is írnak (vagy legalábbis szavalnak). Úgyhogy mire elindulnak szerencsét próbálni, teljesen szét vannak frusztrálva, gyávák és oda az életkedvük, mondják is nagy flegmán, hogy egy életem, egy halálom, mert nekik már úgyis mindegy.
Nemsokára odaér a kiscsávó a fa alá, látszik rajta, hogy be van tojva, a szeme egyik zizzenő falevélről a másikra ugrál (ezeket persze egy hosszú dióverő bottal mi lökjük le az ágakról az asszonnyal, szerintem ennyi szórakozás igazán kijár nekünk is). Nekiveti a hátát a fatörzsnek, s előveszi a cipót (van olyan is, különösképp a vékonyabb dongájúak között, aki müzlit zabál), kinyitja a bicsakot, vívóállásba helyezkedik, kicsit döfköd vele, ilyenkor nem fél, hősnek képzeli magát, gyermek még az istenadta, mosolygunk össze a feleségemmel. (Jaj, ez az asszony! Egyfolytában ott nyüstöl a seggemben, s nézi, hogy dolgozom, néha az agyamra megy. Mondtam már neki egy párszor, hogy menjél fiam, s fogjál nyulat, a faszomba, de ő csak néz, s úgy látom, nagyon büszke rám, hogy ilyen járatos vagyok a hagyományban. Persze máskor meg be kell látnom: úgy megszoktam már, hogy nem is tudom, mi lenne velem nélküle… bár alighanem semmi különös, hiszen agglegény koromban is ezt csináltam reggeltől napestig, s akkor még hétvége vagy egyéb ilyen kedvezések sem voltak.)
No, de ott tartottam, hogy megjön a kis pojáca, eszik nagy hősiesen, s akkor én – egy adott pillanatban, ahogy atyánk tanította – eléje toppanok: adjál egy falás cipót, kicsi gazdám, mondom neki táltos koma modorában, csak éppen unott hangon (mert még lelkesedjek is, mi?!). Annak meg a bicskája megáll a levegőben s a morzsa a nyeldeklőjében, köhög, hogy az asszonynak kell hátba veregetnie, attól aztán tényleg majd’ elájul, jesszusom, nem egy, hanem két beszélő róka! Remegve nyújtja át az egész cipót (a múltkor egy különösen félőstől két zacskó csipszet szereztem), s a tekintete könyörög, hogy akármit megtesz, csak ne üssek. (Jaj, mit nem adnék, ha egyszer valamelyik rámvágna vagy belém rúgna, tán még a csizmáját, azaz a bocskorát is megcsókolnám!)
Ami ilyenkor következik, tényleg szörnyű: először is lelket verek bele, s elmondom neki, hogy öregem, rendes csákó vagy, hogy tényleg adtál, látod, én vagyok a te jó szerencséd, ide lettem vezérelve, hogy a fene megenné, az utadba, nem leszek hálátlan, satöbbi, satöbbi. Aztán lejátszunk még néhány kötelező udvariassági meg ömlengő kört, s végre (végre?!) elérkezünk a nagyjelenethez (legalábbis számomra az): amikor ki kell tépnem a szál szőrt a bundámból. Eszméletlenül fáj, a franc tudja, miért, talán mert – mivel, ugye, metaforikus – nagyon be van ágyazódva a tüszőbe, s nehezebben jön ki. Van, amelyik inkább szakad, az ilyeneknek a tövük gyullad be két-három nap múlva, tiszta katasztrófa ez a része a mesének, úgy nézek ki utána, mint valami ragyás, baszatlan, szingli szűzróka, csúfol is az asszony, hogy na, nyomkodhatom a pattanásaidat, róka koma!
Érkezik aztán néha olyan mohó alak is, akinek rögtön három szál szőr kell, ez a halálom, kész vagyok az ilyen történetektől, meg tiszta ideg s gyulladás hetekig, az asszony meg majd megszakad a nevetéstől!… Mondtam is neki, beváglak ide magam helyett, hülye picsa, mit röhögsz, azt hiszed, ezeknek a királyfiknak számít, hogy te vársz itt vagy én?! Azt se tudják, mi a különbség a nőstény róka meg a hím róka között, ezek már városiaknak képzelik magukat, a falu szélén a táblára a név alá odaírják, hogy sziti, hát mit vársz tőlük?! Ilyenkor aztán elhallgat, s csend van egy darabig.
Egyszóval szőrök ki, a királyfi meg elindul velük. Persze, nyomban erős lesz, szinte hegyet lép, mint ama bizonyos Mohamed, én vagyok a hibás, mert olyanokat mondok neki, hogy ha baj van, öregem, csak fújd meg azt a szőrszálat, s nyomban ott termek, mindent elintézek! Ha pedig valaki bántani akar, mondjad, hogy az én haverom vagy, kotródik az összes medve az útból, meglásd, szóval átmosom az agyát, ahogy tanultam, rendesen.
Megy, mendegél a legkisebbik fiú, s persze azt hiszi, most már mindent lehet neki, hogy például akár a vízen is át tud menni, mint ama bizonyos Jézus. Aztán mikor kiderül, hogy mégsem (mert miért is lehetne? Szőrrel lehet hegyet elhordani egy éjszaka alatt, meg szétválasztani a gyöngyöt a disznótól, de száraz lábbal pocsolyán átgázolni nem lehet, még a faszom is nem kéne?!), ott káromkodik nekem, mi meg röhögünk az asszonnyal, hogy fáj bele az oldalunk – direkt úgy választottam fát, hogy legyen a közelben egy pocsolya, amelyik még nyáron sem szárad ki. Egy kis másféle szórakozás, ennyi belefér, nem?
Aztán már csak ki kell várni azt a csepp időt, amíg a hülye királyfija megtalálja a gonosz királyt, sárkányt vagy boszorkát, s a kollega, látván, hogy megint milyen amatőrt küldtek a nyakára (mondom is néha, szinte versbe szedve, hogy inkább vagyok róka az országút fájánál, mintsem rút boszorka a mese végénél), mindenféle próbát kieszeljen, hátha ezzel sikerül lekoptatni. Vágja ki az erdőt, hordja el a hegyet, válogassa szét a fehér homokot a vöröstől, persze egyetlen éjszaka alatt – ilyen dolgok vannak általában, a munkatársak sem fárasztják magukat, hogy valami érdekeset találjanak ki, több ezer éve csinálják már ők is.
Persze a gyerek meglepődik, áll, mint az apja tehene az üres jászol előtt, s azt sem tudja, hogy kell megfogni a fejszét. Látszik rajta, hogy mindjárt elájul a félelemtől, mi lesz itt reggel, lefejeznek, motyogja, remeg a lábszára, s gyakran még a könnye is kicsordul (ilyenkor leveszi a szemüvegét, s papír zsebkendővel törölgeti magát – elképesztő, hova jutottunk!). Aztán hirtelen megvilágosodik, hogy jé, a rókaszőr, keresni kezdi, kotorászik a zsebében, ott állok tőle tíz méterre, alig bírom kivárni, hogy megtalálja, de meg kell várni, ez a szabály, sajna… Aztán előkap egy szőrt, de persze az a töke szőre, fújja az idiótája, mintha klarinét lenne nádsíppal a hegyében, de persze semmi, a nagy erdő még mindig ott van, s úgy röhög, hogy zöld bele. Aztán végre rájön (ez is mindig ugyanúgy történik), hogy az ő szőre parasztosan fekete, az enyimé meg faszán vörös, mint egy igazi úri rókáé, így már megtalálja, megfújja, én meg, mint egy hülyegyerek, odafutok („ott termek”, értik, ugye?) s kezdem, hogy így kicsi gazdám, meg úgy kicsi gazdám, mit tegyek, miben legyek a segítségedre?
Ő csak szipog s mutatja nagy durcásan az erdőt, én meg sóhajtok, s elkezdem kivágni, fütyörészek közben, s néha odalesek, mit csinál. Higgyék el, még soha egyetlen királyfi sem jött oda, hogy né, te, róka koma, húzzuk ketten azt a fűrészt, vagy hogy most én vágom egy darabig, menj, szusszanj egy keveset… Ehelyett ott állnak az erdő szélén, és sírdogálnak, de van olyan is, aki a királykisasszony egész alakos portréjára recskázik – én meg dolgozom, mint a bolond.
Reggelre alig állok a lábamon, úgy ki vagyok nyiffanva, a gyerek meg jön (most már magabiztosabb, úgy fújja a szőrszálat, mint a sípot), hogy izé, te, mi vagy, figyi, nem lehetne, hogy ezt a hegyet is elhordod, vagy mi. Válaszolok neki, hogy most meg mi a tökömet mondjak, persze, hogy nem lehetne, de muszáj, a fene a beleteket enné ki, s azzal nekilátok. Jó, hogy van a madár, tudják, a kismadár, az mindig jön, segít, a csőrével hordja, persze nem sokat ér az egész, de legalább van társaságom, igaz, beszélgetni nem lehet vele, mert ha kitátja a csőrét, még az a kis hegymorzsa is kiesik belőle – röhög öcsém eleget rajtam.
Ne is kérdezzék, hogy tudom másnap reggelre elhordani, mert kurva nehezen.
A végén már alig kapok levegőt. S akkor még mindig hátra van a harmadik próba, amit szintén én teljesítek, na attól aztán meg lehet kergülni, általában ez a szétválogatósdi, hát nem kívánom senkinek. Harmadik reggel káprázik a szemem, s ötnek látom a királyfi önelégült pofáját, mondjuk, lehet is annyi, úgy megered a hangja. Ilyenkor, ugye, várna az ember valamit, nem jutalmat, tényleg, hanem egy jó szót, egy köszönömöt, de nem, ezek, öregem, ezek olyan szemtelenek, hogy semmi… egyből rohannak a királyhoz, s dicsekedve előadják, hogy készen vannak, tessék, ki van vágva, el van hordva, szét van válogatva.
Én meg ott fekszem a porban, kinyúlva, alig tudok mozdulni, s hát egyszer csak látom, amint jön a fiú, azaz nem is jön, hanem hintón parádézik az idióta nejével. Persze már akkora király, hogy meg sem ismer, illetve megismer, csak félrefordul, pedig én emelem a kalapomat, akarok valami szépet mondani nekik én is, hogy sok boldogságot, vagy ilyesmi, de nem hajlandó megismerni, már büdös neki a róka. Ilyenkor felkapok egy követ az út széléről, van elég, hálistennek, s odabaszom, hogy csak úgy reccsen; nem nézem én, melyiket találja, a lényeg, hogy vér folyjon! Aztán megyek vissza posztolni, a fa alá, tiszta csoda, hogy felnőtt, vén róka létemre még hiszek olyasmikben, hogy munka meg becsület.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info