Tizenkettő

(Részlet a Lepkeháló c. regényből)

Fél négykor, egy-két jógagyakorlat után kilépett a csatakos hajnalba.

Átkozta a hiúságát. Úgy hozta a sors, hogy világos színű ruhában kell végigosonnia a sétányon. Micsoda botrány! A Fahrienhescburgenbung vezérigazgatója, amint a villasoron egy zárfésűvel a zsebében ólálkodik! De már nem volt mit tenni. Végiglopakodott az úton, és körbekerülte Horváth Péter villáját.

Az erdő felőli részen mintha a hajnali derengés is elbátortalanodott volna. Lena átküzdötte magát a bokrokon, megmászta a kerítést, aztán a vizes fűben, amit a harmat mintha elektromossággal töltött volna föl, átvágott a házat körbeölelő málna- és rózsabokrokon. Végre ott állt a tornácon! Levegőt vett, és egy nagy sóhajtás után feszegetni kezdte a hátsó ajtót. A filmekben minden mennyivel könnyebb! De a zár gyenge volt, a fésű megadóan rásimult, az ajtó egy-két perc múlva kitárult.

Talán a betörők is ezt a torokba szoruló izgalmat érzik, mikor besurrannak valaki életébe. És ugyanezt a megkönnyebbülést, mikor szembenéznek a vakon vigyorgó riasztóval! De itt az előszobában olyan erős volt valamilyen rumos-vaníliás aromájú cigaretta illata, hogy Lena majdnem visszarettent. Hogy megnyugodjon, kinyitotta az erdő felőli spalettákat, és óvatosan körbejárta a szobákat. De a félelem, mint a cigarettaszag, ott maradt a nyomában.

Végül is mi történne, ha meginna egy kávét a konyhában? Lebeszélte magát, aztán a lassan, lépésről lépésre oszladozó sötétben elkezdte feltérképezni a tárgyakat. Mint a megnyúzott nyulak, felaggatott teakeverékek lógtak a konyhapultról − lám-lám, ámbátor dohányzik, ad az egészségére ez a Péter! Derék dolog.

Majd a festőnövendékek szobácskájába nyitott be. Amíg a villa Herczegh Ferencé volt, és nem egy magányos rajzoló búvóhelye, ez az áporodott kis lyuk a cselédszoba lehetett. Most vigyorgó mackók a polcokon, meseposzter a falon, összegyűrt tinimagazin a szőnyegen. A hajdani cselédlány ágya helyén borvörös pléddel borított franciaágy. Lena elképzelte, ahogy tavasszal Horváth rázárja a tiniszagra az ajtót, és merő szentimentalizmusból nem rak rendet a vendégei után. Betette az ajtót, aztán tovább sétált, és az ebédlőben felfedezte a mutatós, de nem túl értékes tálalószekrényeket.

Mondd, Péter, ma  hány vendéget vársz?

Már régóta töprengett, hogy a pedofilok többsége miért gyűjt porcelánokat. Talán mert annyira finomak és áttetszőek, és mert minden porcelán néhány vétkes ujjra vár, dúdolta magában. Horváth igazi gyűjtő volt, jó ízlésű, ha nem is túl pénzes. Lena anyja régi útmutatása nyomán felismerte a majd’ százéves, melegsárga fényű, cseh porcelánokat. Ilyesmiket finom, de nem túlságosan gazdag úriemberek gyűjtenek, és már ezért is biztos volt benne, hogy nem Horváth, a „nemzetközi hírű festőművész” a hálózat feje. Úgy döntött, hogy a kutatás végére hagyja a porcelántálak mögött lapuló többi régiséget.

Hátha rábukkan valami értékesebbre.

Festményeknek egyelőre nyomát sem látta, ahogy könyveknek vagy rajzeszközöknek sem.  De a villa falainak így is volt valami édesen könnyű, túlfinomult sugárzása. Lena becsukta az ebédlő ajtaját, és belépett a babákkal, nippecskékkel díszített hálószobába. Mielőtt a holmikba beletúrt volna, próbálta megfogalmazni magának, kire vagy mire emlékezteti a ház. Semmiképp sem egy pedofil fenevad rejtekére, hanem egy idős, a tárgyait ide-oda rakosgató, szentimentális úrinő villájára, aki neveletlen lányunokáinak is fent tart egy szobácskát.

Hátra volt még a dolgozószoba a tóra nyíló hatalmas ablakokkal.

A fonyódi Hugh Hefner álomvilága, titkos birodalma csak ebben a szobában tárult fel. Itt nem volt cigarettaszag, és Lena biztos volt benne, hogy ide a ház gazdája csak bizonyos időközökben, szertartásos magányban lép be. Sűrű, nehéz, szinte tapintható volt a sötétség, de itt nem nyithatta ki a zsalukat.  

Ahogy téblábolt az ajtóban, majd elbotlott egy drága filmfelvevőgépben és egy berakásos íróasztalban. Hogy lásson valamit, kinyitotta a nappali ajtaját, de a sötétség így is ide-oda bujkált, ragacsos volt, álnokul megfoghatatlan. Lena felkattintotta a zseblámpáját, és csodálkozva látta, itt már képek is vannak a falon: Velazquez csinibaba-hercegnője és egy jó másolat az Avignoni kisasszonyokról.

Ez a szoba volt a lakás szíve. A zárfésűvel kikattintotta az íróasztal zárját, és hálát adott a sorsnak, hogy Horváth régimódi gyűjtő lévén a kincseit nem bízza elektronikus adathordozókra. Annyi mappája, akkora gyűjteménye volt, hogy a Thumberlina-honlap lelepleződése után nem is tudta volna az egészet egy fordulóval elszállítani. És melyik gyűjtő venné a lelkére, hogy megbolygassa hirtelen a kiszámított, évek óta tiszteletben tartott rendet? Mert a fotókat Horváth napló módjára rendezte el, mégpedig kihívó büszkeséggel: lássátok, ez az én igazi történetem. A dossziék az 1988-as évtől kezdődtek, szegényes kis válogatással, tinédzserújságból kitépett lapokkal, szégyenlős pillanatfelvételekkel.

A képek bármilyen szégyenlősek is voltak, szinte vibráltak az életörömtől. Horváth, meglehet, rossz mesekönyv-illusztrátor lehetett, viszont nagy szenvedéllyel, komoly odaadással fényképezett. Lena ezért is hökkent meg a „Tavaszév91”feliratos dossziéban talált amatőr felvételeken: matrózblúzos lányok verset mondanak az iskolai ünnepségeken, vagy ügyetlenül kifestve, tinisztárokat utánozva bájolognak rossz műtermi felvételeken. Talán azért olyan esetlenek ezek a képek, mert nem Horváth csinálta ezeket! Pedig a lányok mind milyen helyesek! Mosolygósak, széparcúak, jó testfelépítésűek. És Lena csak most vette észre, hogy hátul a képek ceruzával odafirkált kódokat rejtenek: Veszprém IV, Óbuda II, Nagyatád I, Miskolc III, Szentes V, és utána lánynevek: Kitti, Zsuzsa, Nikolett, Anna, Brigi.

 

Csak egy cigi

 Lajos Krisztián tiszteletére

 

A hulló zimankó Lali vállain cseppfolyóssá vált. Egyre csak húzogatta az öngyújtó forgófejét, a hüvelykujján a bőr már keményre dagadt, de továbbra is csak a tűzkövet karistolta, lángot nem tudott csiholni.

– A rohadt életbe! – ideges ritmussal verte a tenyerébe a gyújtót.

Újra próbálta. Az előtte álló kocsi kipufogójából áradó füst, most kezdte igazán idegesíteni.

– Most beszállsz, vagy megvárod, amíg hóember leszel? – a parkoló kocsiból Krisztián úgy szólt ki, hogy a kinyitott ajtóba addig kapaszkodott, amíg neki nem vágta a megállni tilos táblának.

– Cseszd meg, ez jól sikerült. – öntudatlanná vált rutinnal kikapta a cigit a szájából, az ujjai között az öngyújtóval együtt addig forgatta, míg a másik kezével felnyitott cigarettásdobozba feltűnés nélkül be nem csúsztatta őket.

– Most aztán pláne nem szállok be! – idegességében keresni kezdte a szájából eltűnt cigit. Lassan kapott észbe.

Krisztián kidugva a fejét rápillantott az ajtóhorpadásra, brekegett egy jó ízűt Lali felé, de ő láthatóan nem vette a lapot.

– Ne legyél gumi zsuzsi! Már tíz perce jár a motor! Nyomom a fűtést tökig. Toppanjál már be! – kiáltotta feldúlt hangon. Az arcán mintha a hajszálerek felrobbantak volna, mert a szeme körül a bőre vörösre vált. Ez a hirtelen feltűnő élénk szín nem túl előnyösen emeli ki a szúrós zöld szemeit, gondolta nevetve Lali.

 – Olyan vagy, mint egy hüllő, ha felhúzod magad, tudsz róla? – beszállt a kocsiba, nevetésével próbálta kedélyesebbé varázsolni felpaprikázott barátját.

– Nem tudtam. De most már igen. Köszönöm professzor úr. – ingerült hangja a feneke alatt forgolódó sebváltónak szólt. Lali azonban szokás szerint magára vette.

– Prométheusz magamra hagyott. – Lali melankolikus arccal figyelte, hogyan halványodik el a lehelete a kocsi fűtött terében.

– Ja. Ja. Gondolom nem ő volt az első. – Krisztián érdektelenül válaszolt, a rádióadók keresése gyermeki figyelmet követelt tőle. Miután megtalálta a legjobb zenét, a feje a zavarodottságtól hátrarúgott.

– Mégis ki a faszom az a Prométheusz?

– „Ne legyél már tufa!” – idézett a Moszkva tér című film párbeszédjéből, majd válaszolt – Az a görög hérosz, aki az embereknek odaadta a tüzet. – szólt okító hangon.

– „Anyád a tufa!” – folytatta a film párbeszédjének replikájával, mielőtt értetlenkedni kezdett volna – Mi? Hérosz? – mintha keserű lenne a tudatlanság, összegyűrt arcbőrrel rázta a fejét.

– Az, hérosz. Egy kibaszott hero!

Krisztián majdnem feltolta a hajára a szemöldökét, olyan felderült arccal kiáltotta, – Vágom, a csávó olyan volt, mint a Chuck Norris.

– Mondjuk. – hagyta annyiban.

– Na figyelj! Én vagyok a te hősöd. – laza ujjmozdulattal benyomta a szivargyújtót.     

Lali ajkai közül kibuggyanó mosolyra Krisztián azonnal lecsapott.

– Te figyelj, ne parázz, patent kis autó ez. Senki nem fogja észre venni, hogy elvisszük.

– Csak a tulaj? – kérdezte segítő szándékkal Lali.

– Nem gondolhatok mindenkire.

– Az igaz.     

– Most miért vagy ekkora geci? Félórával ezelőtt még te is benne voltál! – fakadt ki Krisztián, láthatóan nagyon a szívére vette az ügyet.

– Igen, mert rá akartam gyújtani. Egyébként is, hova mész ezzel? – kezével rátenyerelt a vezetőülés fejtámlájára, hogy könnyebben hátranézhessen.

– A hátunk mögött ott áll egy kisteherautó, épp csak a rendszámtábláját nem akasztotta rá a kocsi lökhárítójára. Előttünk itt van ez a kibaszott fényes hatos BMW. – a mutatóujjával kocogtatta a szélvédőt – Nem tudsz kiállni úgy, hogy neki ne menj valamelyiknek. Ha előre mész, a BMW riasztója tuti sípolni kezd, mögöttünk, a kisteherautóból, pedig még vagy egy óráig pakolni fogják a cuccot ide a boltba. Válassz, melyiknek a sofőrjével akarsz egyezkedni?

Ebben a pillanatban pattant ki a szivargyújtó.

Lali előkaparta a rágott szűrőjű cigijét, és boldogan érintette hozzá az izzó fémrugót. Krisztiánnak az egész úgy tűnt, mintha egy eszkimó dugná az orrát valami meleghez.

 

Néhány út, ami a Nirvanához vezet

Ahhoz képest, hogy Kurt Cobain hány olyan zenekart emelt be a köztudatba, amelyek egyébként észrevétlenül tűntek volna el a garázsok sűrűjében, és hogy a Nirvana amúgy is elég nagy számban játszotta elődeinek dalait, na, ahhoz képest, az utókor mintha nem igazán foglalkozna a Nirvanával.

 

 

 

Egy-egy újrakiadás, vagy válogatás ugyan megkapja a tisztelettudó figyelmet. Összességében mégis csend van a zenekar öröksége felett az utóbbi évtizedben. A grunge-éra nagy zenekarait a Pearl Jamtől a Stone Temple Pilotsig már rég eltemette a kritika, a tinik kockásinge alól is eltűntek a Nirvana-pólók, majd a kockásingek is, a Nirvanával kapcsolatban azonban valahogy elmaradt az elhatárolódás, ahogy az azóta felnövő generációk se gondolnak vissza a zenakarra rossz szájízzel – ha ritkán eszükbe jut. Ha néha feltűnik egy zenekar, amelyiket akár a Nirvanához is lehetne hasonlítani, akkor pedig rendszerint a Pixies, a Hüsker Dü, a Replacements, netán az R.E.M. kerül elő hivatkozási alapként, mikor melyiket kívánja a téma.

 

Kurtöt mintha halála után rögtön szoborba öntötték volna, és mintha ezzel el is lenne intézve a dolog, felejtették el. Habár a korai Radiohead, vagy akár a kaliforniai poppunk-hullám nyomokban talán érintkezett a Nirvana-oeuvre-vel, mégis egész más inspirációk és – urambocsá – világszemléletek mozgatták a könnyűzene kinyíló világát. Aztán mit is tudott volna kezdeni Kurt, ez a frusztrált, elszigetelt csóka, vagy egy az ő nyomán továbbhaladó vonal az utóbbi tizenöt évvel? Vajon megtalálta volna a helyét a műfaji falak leomlása után, vagy a folkba menekült volna tiltakozásképpen? Erre csak az utókor tud válaszokat adni, ami megnyugtató ugyan nem lehet, érdekes viszont igen. Az alábbiakban, egy egynapos kutatás eredményeképpen, következik tíz olyan Nirvana-értelmezés, amelyek utakat mutathat a Nirvana felől és egyben vissza a Nirvanához is.

 

  1. Placebo – All Apologies (2001)

Bevezetőnek tökéletes a Placebo által a 2001-es Sziget Fesztiválra medley-ként aktualizált dal. Zongorás és rövid, de megkapó és forradalmi.

 

  1. Polyphonic Spree – Lithium

A soktagú zenekar pont úgy játsza a Lithiumot, ahogy az angyalok tolták Kurtnek közvetlenül a lövés után. Tuti imádta.

 

  1. Hooverphonic – In Bloom

Modernizált hangzás, elektromos hegedűvel, a refrénnél zongorás kiállással. Nem jobb, mint az eredeti, persze – a polarizáltság felülírja az eredeti ösztönös zsongását – de még mindig az ötletesebb újragondolások közé tartozik.

 

  1. Flipper – Scentless Apprentice

Kurt flipperes pólóban szerepelt az In Utero borítóján. Cserébe a belassult hardcore-ban nyomuló zenekar pontosan úgy játssza az album nyitódalát, ahogy Kurt szerette őket.

 

  1. Girl Crisis – Come As You Are

Nem tudom mi ez a csapat lány, de tök bájos, ahogy három-négy lány vokálon viszi a Nirvana talán második legjellegzetesebb gitárrifjét. Az eredeti feszültség, persze, sehol, de ebben az esetben nem is hiányzik.

 

  1. Animal Collective – On A Plain

Most vagy az Animal Collective van valami módon rokonságban a Nirvanával, vagy tényleg nagyon jók, úgyanis ők rugaszkodtak el a most citált tíz zenekar közül legjobban az eredetitől, mégis ők maradtak a legautentikusabbak. Szerintem Kurtnek is ez lenne a kedvence.

 

  1. Cibo Matto – About A Girl

A szinte ismeretlen popjazz zenekar egy táncolható, könnyed Nirvana-átirata miatt érdemel szót.

 

  1. Jay Reatard – Frances Farmer Will Have Her Revenge On Seattle

Jay Reatard korai, Kurthöz hasonlóan kábítószerekre visszavezethető halála mellett zenéje és nyughatatlan zsenije okán is párhuzamba állítható a nagy előddel. Ezenkívül ez a dal is ezt erősíti meg. Ahhoz a vonalhoz mit szólnátok, hogy Hüsker Dü – Nirvana – Jay Reatard – Wavves? Csak felvetésképpen, persze 🙂

 

  1. Tankcsapda – Polly

Igen, igen: Egyszerű dal. Igazából csak a Polly verzéjének gitártámája maradt meg, de hát ezt kívánta a művészi szabadság. Tökéletes újragondolás.

 

  1. Patti Smiths – Smells Like Teen Spirit

Zárásként pedig következzen Patti Smith epikus Smells Like Teen Spiritje, okosan, a világ leghíresebb riffje nélkül: úgyis mindenki mellédzsú-dzsudzsuzza a szájával, meg a léggitárjával.

 

Nem isten voltál Kurt, és nem is a legjobb, csak egy fura srác, néhány olyan dallal, amik ma is kurva jók.

 

Címezetlenül

…emlékszel-e még, karcos szél fújta szárazra az arcunkat, a tőlünk kimért távolságát ezerszeresére növelő Nap fénye a szitálós ködön szüremlett át, átgyürkőzte magát, átpréselődött, megfogyatkozott a fény, de átért, át azon a tejes ködön, mint a hegytetőkön, mint a hegyek tetején terpeszkedő réteken, ahol lovak szaladgálnak, az orrukból páragomolyagot pöfékelve, mint az unikornisok, köd, város, tejszitálás, napfény megszűrve, emlékszel, vajon, még, akkor beléd karoltam, és te nem ellenkeztél, vajon eszedbe jut-e néha.

 

A beléd-karolás. Vagy, hogy voltunk. Hogy megtörtént. (Ha, tényleg.) Csak a derengés, és a mellékutcák, amiknek útvesztőjében céltalanul bolyongtunk. Fagyott, és nemrégen kelt fel a Nap. Beszéltél. Velünk szemben emberek, babakocsik, hajléktalanok fél-fagyva, ugyanaz a póz, a sietés és a zsebbe tömött kéz póza, merevgörcs, hideg. A kar a testhez dermedve, torz kérdőjel. Az előző éjszaka, hogy akkor mi volt, és mi most jobban fázunk, mint mások, mert nem is nagyon aludtunk, igen, néhány óra a közös ismerősnél, aztán a hasító ébredés, révedés, kóválygás, egy falat ráncos zsemle, háromnapos, újramelegített citromáztatott tea. Az előző éjszaka, amely, mint mondtad, feljogosít minket arra, hogy csak csellengjünk – az egyik kedvenc szavad –, meg, hogy fázzunk. A legjobb, mondtad vacogtatva a hangokat, egymáshoz koccintva a fogaid recéjét, a legjobb az lesz, amikor hazaérünk, lezuhanyozunk, még néhány korty forró tea mézzel, és utána bebújunk a meleg ágyba, a hajunkban, mert nem fogjuk megmosni, az túl sok időt venne igénybe, a hajunkban majd érezzük a cigarettafüstöt, ami odafészkelte magát, és így alszunk el, tökéletes békében önmagunkkal.. Akkor felvetettem, jó volna együtt, összegabalyodva elaludni, de ügyet sem vetettél rám, ahhoz túl hideg volt, ahhoz alapvetően voltál közömbös és önző. Megálltunk a kis parkban, nem ültünk le, állva gyújtottunk rá, állva a pad mellett, amire hártyát nyalt a dér. Felkacagtál. (Hogy tudsz ilyen iszonyú hidegben.) Beszéltél. Emlékszel, kérdezted, arra a fickóra  – ósdi szó, olyan, mint az ósdi szó maga, de szívesen használtad, kissé megpöccintve az első szótagot -, aki a végén a combodat markolászta, csipkedte, az én kis cérnavékony, nyúllábvég combocskámat, mint a csirkéét, vagy istentudja, az olcsó kurvákét, a két ujjával, a hüvelyk-és mutatóujjával szinte átérte a térdemnél, az állandóan azt sugdosta, hogy te, te, te, hogy te-te-teee, de szeretnélek az ágyamban látni, teee. Hogyne emlékeznék, vékony volt, beesett arcú, a szeme két kis sziklácskába igénytelenül belevájt odv, az egész maszk szögletes, mint a hanyagul formált kövek az idők kezdetén, a karjai hosszúak, és úgy kérette magát, mint a gyerekek, apu, lányok, lányok, tiii, ha megkértek, még itt maradok veletek, három napja nem alszom, de ha tiii megkértek, megteszem értetek. Fogta a combodat, fogdosta, markolászta, tapintgálta, mintha lehetne, de te nem ellenkeztél, talán nem tudtad, hogyan kell. Felkacagtál. Akkor és most. (Mintha mindig.) Nem ez volt a lényeg, folytattad, mikor tettünk még néhány didergős lépést a tér körül, nem ez, hanem a forgás, a pörgés, emlékszel, amikor a madarak felrepültek a hajunkból és körtáncot repültek a kócos fejünk felett, amikor a cigarettafüst mint a kilélegzett eleven pára megállt a levegőben egy nagy foszlós tömbben, akkor, akkor történt valami. Nem kérdeztem, nem kérdezem, micsoda. Nem is akarnád soha elmondani. Közelebb húzódtam, szipogtál, nem volt zsebkendőd, a leheleted maró alkoholbűz, mosatlan fogakon erjedő ropimaradványok. Meg a dohány. Az ajkaid cserepesek. Most is azok, nem mindig, csak a nagy hidegben, s folyton nyálazod, a nyelved mint az ajkaid szorgalmas dajkája, néha elő-előbukkan, és elvégzi a rutinos fényesítést, karbantartást. Megöleltelek volna. A történetünk akkor vette kezdetét, pedig nem, nem öleltelek meg, és nem, egyáltalán nem zavart igénytelen voltod, amit hiába kendőztél a kis parfümillattal, amit mosdókban, titokban permeteztél a ruhádra meg a nyakhajlatodra. Megtettem volna, csak a hideg, tudod, meg a mennem kell, vár a paplan. Valahogy így kezdődött, emlékszel-e.

 

Valahol nagyon mélyen jártam egy aszexuális szférában, ahol hogy nő voltam vagy férfi, nem számított semmit, a nemek mint távoli csillagok ragyogtak jelentéktelen fénnyel a földbe süppedt jelenre, nő-férfi, férfi-nő voltam, vagy gyerek vagy aggastyán, igazából talán egyik sem, furcsa szagtalan tér, inkább homály, azok a köddel és dérrel bevont fenyvesek, azok a buggyanó mocsarak, vagy a furcsa lázzajjal felserkentett pestistáborok, esetleg a tenger vagy az óceán fullasztó halálsötét mélysége, a fény hiánya, a fénytelenség maga, csak azok a lámpás hatalmas szemű nagy halak meg a láthatatlan baktériumtenyészetek, szóval távol a fénytől, az élettől, a nemzéstől, a harctól, a falástól és a felfalatástól – de mégsem fenyvesnyugalom, ez amolyan gyermeki vagy aggastyáni füllentés, tévesztés vagy felejtés, nem nyugalom vagy béke, hanem az érintetlen szenvedés egy nagyon őszinte, idő előtti világból, amikor még minden elkülönített kategóriákban, csak fogalmakban létezett, vagy nem létezett, csupán volt, mint egy ötlet, a teremtő vagy a véletlen csupasz, hideg ötlete –

 

Az elirigyelt szem

Ezt abban a házban írom, ahová be akartam költözni. Akkor most beköltözöm.

Az épület a Csiki-hegyek lábánál állt, nem messze a kőgörgető szikláktól, a települést átszelő műúttól számított harmadik házsorban, a hegyoldal fölső részéhez tapadva.

Lassú volt a járás odáig.

A meredek, bazaltkövekkel kikövezett ösvény próbára tette a lábat, és az is nehézséget jelentett, hogy hirtelen bukkanók, gazos, kikerülhetetlen árkok törték meg a járás ritmusát. Annak is tartogatott meglepetést, aki naponta közlekedett rajta. Én pedig jöttömben és mentemben kétszer megtettem az utat a buszmegálló és a ház között

 

Jobbra kellett elindulnom, amikor a Templom előtt lekászálódtam a tömött buszról, mely ebben a megállóban mindig kiürülni látszott. Eltelt egy kis idő, talán néhány hónap is, amíg észrevettem, hogy a régi falusiak képtelenek elfogadni a településen bekövetkezett változásokat, és ma is úgy tesznek, mintha ez tér maradt volna  meg  buszvégállomásnak, ahol muszáj lecihelődnie az embernek; aki távolabb lakott innen, az is itt szállt le, mert a megszokás nagy úr, és vajon ki közösködne közülük az idetelepedett idegenekkel? Ez abból is látszott, ahogy szemük sarkából a városi utasokat méregetik.

A község végéhez tapasztott tízemeletes betonsilókban a Pestről kiszorult embertömeg préselődik össze, akiket a fővárosi lakhatási szabályok az agglomerátumba száműztek; emiatt a helység sokat változott az elmúlt évtizedekben, de korántsem minden esetben történt ez előnyére; a lakótelep éjjeli szállás volt csupán a szegényebb rétegek számára, akik a szűkös garzonokban rakosgatták éleire a félretett forintokat, hogy családi házra váltsák az álmaikat. A tehetősebbek a régi falu távolabbi, félreeső zugaiba, a szélső házak és a rétek, fasorok közeibe, és az elhagyatottabb területeken egymás hegyén-hátán építkeztek tulajdonosi öntudattal, melyet a korszak urai meghagytak a számukra. Az eredetileg egyutcás falu hosszúra nyúlt svábházait, és a tekergő házsorokat is megbontották, toldozták, alakították, a nyárikonyhákból – házilagos kivitelezéssel – szobákat fabrikáltak, úgyhogy a község már a Budai-hegyvidék egyik külső nyúlványa alatt kígyózott ide-oda, és kicsinyke beszögeléseket, utcákat magába fogadva szinte lepényszerűen terült szét.

 

A helység alaktalansága azonban a Templom térnél válik első ránézésre is szembeötlővé; a kövezett útnak erre a pontjára esik a domborzat legerősebb lejtése, mégis itt – meglehetősen előnytelen módon – a tölcsérszerűen kiszélesedő vágatban alakították ki egykoron a buszfordulót.  Amiből arra következtettem, hogy hosszú időn keresztül, talán még az első lovaskocsik korától ezen a kis teraszon kapcsolódott össze a település a külvilággal.

 

Itt, a kopott, kékfestésű angyalos gipszdomborzattal díszített templombejáróval szemközt keskeny lépcsők emelkednek, kicsit tévetegen rádőlve egy lelapított földhalomra, melyben elhasznált neoncsövekhez kötözött rózsatövek állnak. Egy-egy lépcsőfok hullámot vetve előrebukik, hogy helyet csináljon a föltörő, méretes dudvának. Ezt a rozoga följárót kevesen használják, mert a bejáratot a helybeliek inkább kétoldalról közelítik meg; a parasztember fölöslegesen nem pazarolja az energiáit, hallottam egyszer a Marx Károly utcai vegyeskereskedésben egy számító gazda megütközését szomszédjának fölösleges mozdulatát kommentálva.

 

Szemem érdeklődés nélkül, szinte közömbösen elsiklik a málló lépcsők fölött.

Nem mulasztok semmit vele, mert pillantásom szinte elrepül a hegygerincig, ahol egy fenyősor árnya mered a csillagok alatt a dermedt tájra.

Nem ragaszkodom a Templom tér látványának közvetlenül előttem föltáruló darabjához, mert nem idéz meg bennem visszatérő érzéseket. A templom harangkongatása sápadtul csendül, ha a vasárnapi nagymisére hív; a helyiek sem tartják becsben. Ezt a tényt, szót sem érdemlő apróságként könyvelik el a lelkészi hivatalban, amely nem igényel intézkedést.

Amikor kiverekedem magamat az utazás hangulatából, elsőnek széles ívben az öreg sírkertet kerülöm meg; a kőkerítés maradványai között lerövidíthetném a járást a magam számára, ha átvágok a mohos és az évszázadok múlásával küszködő megpenészedett sírkövekkel szegett ösvényen; de kiszámított pontossággal ragaszkodom a másik, bevált úthoz. Úgyhogy egészen a mai temetőig elmegyek. Az idegenség mélyhullámai hirtelen föltörnek bennem, amint elhagyom a maradék bitumenből összegyúrt utat, és elindulok egy betonoszlopokról gyéren megvilágított emelkedő felé. Az emelkedő a temető után következik, egyre meredekebb szögben. Az egyik házban szellőztettek, a hegy lankája felől támadt hirtelen fuvallat kidagasztotta a megfakult csipkefüggönyöket. Olyan érzésem támadt mintha tavasz lenne, pedig már jócskán bent jártunk az őszben.

 

Klasszikusan egy klasszikusról

 

Noha a könyv szerzője a kötet lapjain gyakran figyelmeztet a túlzó megfogalmazások veszélyeire, hadd jelentsem ki mégis, már itt, e recenzió nyitányaként: Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi Dezső című könyve az utóbbi évek legjelentékenyebb termése a Kosztolányi-szakirodalomban.

 

E megállapítás súlyát részben növeli, részint viszonylagosítja, hogy az utóbbi néhány évben még a megelőzőkénél is nagyobb mértékben föllendült az irodalomtudományos érdeklődés az Esti Kornél szerzője iránt, és az egyre-másra megjelenő tanulmányok egészen példátlan (és termékeny) heterogenitást tükröznek, mind a földolgozott szövegek típusát, mind a földolgozás módszertanát illetően. Egy ilyen dzsungelben az egyszeri Kosztolányi-kutató igen nehezen igazodhat el, különösen akkor, ha nem éri be egyes részterületek adott szempontú vizsgálatával, hanem legalább viszonylagos egységben (is) szeretné látni a huszadik század első fele magyar irodalmának egyik (ha nem a) legjelentősebb életművét. Szegedy-Maszák könyvében erre a feladatra vállalkozott, és a kötet végigolvasója számára kevés kétség maradhat afelől, hogy sikerrel.

A könyv fülszövegéből és a fejezetcímek átfutásából a Kosztolányi-szakirodalomban járatos olvasó akár azt a következtetést is levonhatná, hogy a kötet nem egyéb, mint Szegedy-Maszák korábbi, ismert és nagy hatású tanulmányainak némileg kibővített egybegyűjtése. Bizonyos fejezetcímek (mint A kánonok hiábavalósága? vagy A történelem mint újraírás) a szerző írásait ismerők számára otthonosan csenghetnek; és a felületes pillantás könnyen láthatná a kötetet inkább gyűjteménynek, mintsem friss és önálló teljesítménynek. A könyv elolvasása azonban egyértelműen cáfolja ezt a sejtelmet. Nemcsak (a korábbi Szegedy-Maszák tanulmányokhoz képest) vadonatúj témákat földolgozó fejezetek illeszkednek a korábbiakhoz, de a már ismertnek vélt részek is jelentős átdolgozáson estek át, a szerző egyfelől kibővítette, másfelől új szempontból közelítette meg az általa korábban már tanulmányozott kérdéseket (is). A kötet önállósága, önértéke mindazonáltal nem csak abban áll, hogy a benne közölt tanulmányok jelen formájukban még nem jelentek meg. Legalább ennyire fontos megjegyezni, hogy a szövegek – számos tanulmánykötettől eltérően – oly módon alkotnak koherens egységet, hogy, noha az egyes fejezetek külön-külön is olvashatók, a könyv elejétől végig történő elolvasása jelentős mértékben hozzátesz az egyes részek értékéhez is. A verseskötetek füzérszerűségének méltatása például éppúgy segítheti az Esti Kornél kötet értelmezését, mint ahogy a Kosztolányi újságírói munkásságáról szóló megállapítások is tovább visszhangoznak a regényértelmezésekben. A könyv egyik legfőbb értékét éppen abban láthatjuk, hogy szerzője egy ilyen rendkívül bonyolult és szerteágazó életművet képes volt úgy egységben láttatni, hogy közben a művek önértékét nem oldotta föl, sőt a kötet számos pontján éppen ennek a föloldásnak, egységesítésnek, homogenizálásnak a veszélyeire hívja föl a figyelmet.

Szükséges hangsúlyozni – erre az előszóban a szerző is kitér –, hogy a Kosztolányi Dezső című könyv nem életrajzi monográfia. Természetesen ez se nem erénye, se nem hiányossága a kötetnek; egyszerűen műfaji meghatározás. Olyan tanulmánykötetről van szó, amelyben az egyes tanulmányok nagyon szorosan összefüggnek egymással, és Kosztolányi munkásságának valamennyi jelentősnek tekinthető részletére kitérnek: olvashatunk elemzéseket a szerzőnek mind költői, mind írói, mind hírlapírói, mind műfordítói, mind színműkritikusi teljesítményéről, és a legfontosabb verses- és novelláskötetek mellett valamennyi regény külön fejezetben olvasható. A teljességre törekvő összeállítás néhány bekezdés erejéig Kosztolányi társművészetekben tett kirándulásait is érinti, illetve hangsúlyosan kezel olyan – a szakirodalomban rendkívül aktuálisnak számító – problémákat, mint a költő által kiadott Vérző Magyarország című irredenta antológia értelmezhetőségét, Kosztolányi szerepvállalását az Uj Nemzedék című lapban vagy viszonyát az új médiumokhoz.

A kötet egy kilenc oldalas előszóval kezdődik, amelyben a szerző – igen nagyvonalúan – egyrészt az általa megállapított igazságok viszonylagosságára emlékeztet, másrészt módszertani irányát tisztázza: mégpedig azt, hogy „a magyar irodalomtudomány eredményeit összehasonlító szempontokkal” egyeztette; hogy ez mit jelent, arra már maga az előszó is példát mutathat. A szerző szinte valamennyi megállapítását összefüggésbe hozza a világirodalom, illetve a nemzetközi irodalomtudomány valamelyik kanonizált szerzőjének egy-egy kiváló érzékkel kiragadott szövegrészletével, érzékeltetve azt az együttgondolkodást, amely végsősoron a magas (színvonalú) irodalom létmódja. Sőt nem is csak irodalmároktól és íróktól olvashatók idézetek. Amennyire ez egy ilyen vállalkozásnál lehetséges, Szegedy-Maszák a társtudományok és -művészetek egy-egy jeles képviselőjének megnyilatkozásaiból is ihletet merít, Kosztolányi írásművészetét igen tág (ugyanakkor mindig jól nyomon követhető) kontextusba helyezve ezzel. Ez is magyarázata a kötet borítóján található, első pillantásra talányosnak tekinthető Vermeer-festménynek a Kosztolányi Dezső cím alatt.

Kosztolányi lírai munkásságával kapcsolatban Szegedy-Maszák már a Négy fal között kötetnek is jelentőséget tulajdonít, elismerve persze, hogy a verseskönyv „nagyszámú sikerületlen verset tartalmaz” (32.). A Négy fal között szövegeit egyrészt a kortárs világirodalmi tendenciák némelyikével (és így közvetve Kosztolányi műfordítói munkásságával), másrészt a magyar irodalomtörténeti hagyománnyal vonja összefüggésbe a szerző, megállapítva, hogy a kötetszerkesztés tudatossága már ekkor figyelemreméltó, illetve hogy a versek egyike másika (illetve a kötet egész szemlélete) a francia parnasszista költők felfogásával rokonítható. Megjegyzésre érdemes, hogy már a Négy fal közöttben föllelhetők a kései nagy versek bizonyos nyomai és jellegzetességei; már csak azért is, mert a Kosztolányi-szakirodalomban gyakran találhatunk olyan állításokat, amelyek szakadásokat tételeznek föl az életműben. Szegedy-Maszák Mihály inkább a fokozatos átmeneteket és a belső összefüggéseket hangsúlyozza, ebben látja a szerző a két nagy verseskötet, A szegény kisgyermek panaszai és A bús férfi panaszai jelentőségét is: „Az 1924-ben megjelent kötet s elődje kölcsönösen elolvassa, újraírja, értelmezi egymást, s ennyiben egyedülálló a magyar költészetben.” (72.)

A kötet egyik legizgalmasabb, egyszersmind a kortárs Kosztolányi-szakirodalom egy részével legerőteljesebben vitába szálló részében Kosztolányi politikai nézeteit, Uj Nemzedékben betöltött szerepét, illetve a Vérző Magyarországgal kapcsolatos dilemmákat értelmezi a szerző. Tudvalevő, hogy a kritikai kiadás előkészítő munkálatai kapcsán több komoly tanulmány is megjelent a témában az utóbbi években, és a Pardon rovat befogadástörténete ezekben az években – az előző rendszerben megfigyelhető elfojtást követően – különösen virágkorát éli. Az új tanulmányokban gyakran észrevehető tapasztalat, hogy a rovattal, illetve az irredenta antológiával kapcsolatban meglehetősen leegyszerűsítő, a szerzőt morálisan egyértelműen elítélő vélekedések látnak napvilágot. Szegedy-Maszák értelmezése azért különösen értékes, mert rávilágít olyan szempontokra, amelyek segítségével az egyértelműsítő, fekete-fehér kép jelentősen árnyalható. Egy olyan, fölöttébb zavaros és a korszak lényegében valamennyi jelentékeny alkotója számára nehezen kiismerhető időszakban, mint amilyen a huszadik század első fele volt, meglehetősen irreális elvárás huszonegyedik század eleji elveket számonkérni egy regényírón. Miközben Szegedy-Maszák természetesen rámutat Kosztolányi ténykedésének etikailag vitatható, sőt elítélhető mozzanataira, fölhívja a figyelmet az „enyhítő körülményekre” is, egy olyan kiigazítást hajtva végre ezzel, amely valamennyi Kosztolányi-kutató számára legalábbis megfontolandó tanulságokkal szolgálhat.

A kötet regényelemzései akár külön-külön is elolvasható példaértékű tanulmányok, melyek egytől-egyig magukba olvasztják a szakirodalomban előforduló különféle vélekedéseket, vitatkozva velük, de építve is rájuk. Talán két olyan elv van, melyet Szegedy-Maszák a Kosztolányi-regények értelmezésekor egyértelműen – és alighanem joggal – elutasít: a példázatként való olvasást, illetve a pszichologizáló olvasatokat. Noha ilyen világosan néven nevezve csak az Édes Annáról szóló fejezet tér ki a Kosztolányi-recepció e két makacsul kísértő tendenciájára, voltaképpen a kötet valamennyi elemzése hangsúlyoz egy olyan elvet, amely e két olvasási móddal nem egyeztethető össze: a nézőpontok viszonylagosságának elvét, mely szoros összefüggésben áll a Kosztolányi-regények nyelviségével. Amikor tehát valamiféle példázatként vagy pszichológiai esettanulmányként kezdené el olvasni valaki például az Aranysárkányt, akkor kimondva-kimondatlanul eltekint attól, hogy az egyes szereplők nézőpontja (perspektívája) nem azonos az elbeszélői nézőponttal, amelyik pedig szintén nem azonos az értelmezőével. Ilyeténképpen mondható el, hogy A véres költő nem (csupán) a dekadencia regénye, és nem Szabó Dezsőről szól; a Pacsirta nem a parlagiság irányzatos kifigurázása, és nem is pszichológiai esettanulmány; az Aranysárkány aligha értelmezhető helyesen a humor és a nézőpontváltások figyelembevétele nélkül; az Édes Anna pedig éppúgy nem szociográfia, mint ahogy freudista kulcsmű sem. A kisajátító olvasatok megbírálása mellett Szegedy-Maszák ugyanakkor sok olyan értelmezésnek is teret enged, amelyek e regények újabb olvasói és értelmezői számára fölöttébb hasznosnak és újszerűnek tűnhetnek. A számos példa közül említsük itt meg az Aranysárkányban az asztaltáncoltatás motívumát, amely Kosztolányi érdeklődését – több újságcikk tanúsága szerint – ekkortájt nagyon is magára vonta. Azért is érdemes ilyen példát hozni, mert a könyv szerzőjének értelmezése e ponton túlságosan is egyértelműnek hat: „Nyilvánvaló, hogy az asztaltáncoltatás Hilda fölszínességét hivatott tanúsítani.” (276.) Tekintettel arra, hogy az elbeszélő nézőpontja a regény végén egybeesik a szellemidézést végző Hildáéval, az Aranysárkány ezen a ponton is alighanem többféle értelmezést enged meg. Mégis nagyon fontos, hogy Szegedy-Maszák fölhívta a figyelmet Kosztolányi vélekedésére a spiritualizmusról, mert egy olyan motívumról van szó, amely az író szinte egész életművét végigkíséri, alapos elemzés tárgya mégis alig-alig lett.

Az Esti Kornél történetek kapcsán a kötetben egy nagyon lényeges filológiai anomáliára hívja föl a szerző az olvasó figyelmét; arra tudniillik, hogy a jelenleg legtöbbet forgatott kiadások (mindenekelőtt a Szépirodalmi Kiadónál megjelent, Réz Pál szerkesztette kötet) olyan szövegösszeállítást tartalmaznak, amelyre maga Kosztolányi semmiképpen sem bólintott rá. Természetesen ezt az anomáliát (is) majd a már készülő kritikai kiadás fogja pontosan helyre tenni. Addig is azonban Szegedy-Maszák a szerzői szándékot tükröző kiadások alapján értelmezte az Esti Kornélról szóló szövegeket, különválasztva tehát az Esti Kornél című kötetet a Tengerszem kötet Esti Kornél kalandjai ciklusától, fönntartva, hogy értelemszerűen e szövegek együttolvasása is legitim értelmezési stratégia. A kötetben való olvasás nyilvánvalóan más hangsúlyokat eredményez az értelmezésben, élesebben vetődik föl például Esti Kornél önazonosságának problémája, illetve a szövegek párbeszéde, egymásra hatása, belső összefüggései. A kötetként való olvasás még erősebben veti föl az önellentmondás mint szövegszervező erő kérdését, rámutatva közvetve arra is, hogy megszakítottság és folytonosság, következesség és következetlenség váltakozása nem csupán az Esti Kornél történetek, de az egész életmű jellegzetessége is. Valószínűleg tehát elhibázott minden olyan olvasási stratégia, amely az életmű homogenizálásában érdekelt.

A kötet végén négy olyan fejezetet találunk, amely Kosztolányi életművének egy-egy átfogóbb, időben az egész alkotói periódusára kiterjedő részletét dolgozza föl; műfordítói munkásságát, színikritikáit, világirodalmi kritikáit és nyelvtisztítói munkásságát, nyelvről szóló állásfoglalásait. Föltétlenül kiemelendő, hogy nemcsak a kötetben, de az Esti Kornél alkotójának gondolkodásában is szervesen illeszkedik az életmű többi részéhez ez a bizonyos értelemben elméletinek is nevezhető munkásság. Örvendetesnek tekinthető fejleménye az utóbbi évek, évtizedek Kosztolányiról szóló irodalmának, hogy egyre inkább tudatosult: jelentős gondolkodó nemcsak az lehet, aki kifejtetten és rendszerezetten írt filozófiai problémákról; sokszor éppen azok az elméleti meglátások a legizgalmasabbak, amelyek implicit, ki nem fejtett előfeltételezések figyelembe vételével nyerik el mélyebb értelmüket. Fordításelméleti meglátásai ugyanúgy rokoníthatók például Walter Benjamin megfontolásaival, mint ahogy nyelvfelfogása filológiailag is alátámasztható módon került közel a New Criticism körének Wilhelm Humboldtig visszanyúló nyelvi viszonylagosság elméletéhez. Az, hogy Kosztolányi költő létére nem foglalta rendszerbe sok tekintetben a legjelentősebb kortársaival egy irányba mutató elmélkedéseit, nem von le ezen elmélkedések értékéből semmit, csupán azt mutatja meg, hogy a szerző alkatától ezen a téren is idegen volt a rendszeralkotás.

Már csak ezért is méltányolható különös okkal Szegedy-Maszák Mihály törekvése, hogy a Kosztolányi életművét földolgozó, értelmező kötetében maga is viszonylagos kötetlenséggel fűzte össze a hatalmas életmű különböző mellékhajtásait. Mindig kérdéses persze, hogy egy alkotóról szóló könyvnek mennyire kell idomulnia az alkotó szemléletéhez; illetve hogy egy ilyen idomulás erénye vagy hátránya-e egy munkának. Egy alapos, beható foglalkozás valamely életművel azonban alighanem eleve magával von egy bizonyos mértékű szemléleti idomulást is. A modernitás utáni hermeneutika leszámolt azzal a tévedéssel, hogy értelmező és értelmezett élesen különválasztható volna egymástól. Közvetve alighanem ez is oka lehet annak az irodalomtudományos szakmunkák esetében viszonylag ritka tapasztalatnak, hogy Szegedy-Maszák Kosztolányi-könyvét jó olvasni. Minden bizonnyal nem függetlenül a Halotti beszéd szerzőjének ösztönzésétől, a kötetben szinte egyáltalán nem találunk idegen szókat, magyartalan mondatokat, nehezen követhető, túlbonyolított szerkezeteket.

Tudva, hogy nincsen olyan munka, amelynek akár egész koncepcióját, akár egy-egy részmegállapítását ne lehetne vitatni és akár kemény kritika alá vonni, a hangsúly e recenzióban legyen mégis azé a szinte önfeledt elégedettségé, melyet a könyv olvasása a kritikusból kiváltott. A Kosztolányi Dezső című kötet mind a szerző iránt érdeklődők, mind a szakmai közönség számára a legmélyebben ajánlható végigolvasásra, végiggondolásra.

Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső, Budapest, Kalligram, 2010.

 

 


 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info