Ha végigmegyünk azon az úton, amelyről Cormac McCarthy beszámol, készüljünk fel, hogy nem mindennapi élményekben lesz részünk. A túra alatt fázni fogunk, a sötétben alig látunk majd, rettenetes hullabűz fogja csavarni orrunkat, s körülöttünk mindenhol hamu és pusztulás lesz. Nemcsak emberek, minden élő és élettelen, hanem a nyelv végzetének is tanúi leszünk.
Részben sci-fi-szerű, részben romantikus cselekményű posztmodern regény ez apa és fia vándorlásáról, reményről a reménytelenségben, mindent beborító hamuról, túlélésről, valamint Isten létezésének kérdésességéről az emberi erényeket csaknem teljesen felszámoló, apokalipszis utáni halott világban. Cormac McCarthy – a hazájában mára a legnagyobbak között számon tartott amerikai regény- és drámaíró – nem új témát talált. Megírta a harmadik évezred nagyszabású és bibliai alapokon nyugvó özönvíz-, illetve apokalipszis-történetét, mindössze máshogyan, mint az előtte lévők: új beállításban és új nyelven.
A bolygón – tisztázatlan, s a történet szempontjából lényegtelen eredetű – robbanások és tüzek következtében néhány év alatt szinte minden felégett: a Föld végleg megadta magát az emberi pusztításnak. Avagy Isten hagyta magára az embert, hogy bűnhődjön vétkeiért? Az Isten, akiben a felnőttek ezek után már nem képesek hinni, s akit a gyermek így talán elképzelni sem tud. Az Isten, akiről ehhez képest mégis sok szó esik. A két főhős viszonyában a szerző bizonyos szempontból az Atya-Fiú isteni kapcsolatát dolgozza fel: a fiú apjára mint atyaistenre, az apa fiára mint lehetséges megváltóra tekint. Az apa az utolsó, akinek és akiben fia hinni tud, még akkor is, ha ezt néha csak azért teszi, mert nincs más választása, ha életben akar maradni. A Földön, amely időközben szinte pokollá változott, a fiú önzetlen jótettre hajlamos tiszta lelke az utolsó reménysugár: talán az emberiség utolsó reménye a teljes kárhozattal szemben. Erre utal az apa az öreg csavargóval való párbeszédben, s ezt erősíti meg az alábbi idézet is, mely a tolvaj ruháinak elvétele után hangzik el: „Nem neked kell mindenkiért és mindenért aggódnod. / A fiú mondott valamit de a férfi nem értette. Mi van? kérdezte. / A fiú könnytől csillogó szurtos arccal felnézett. De igen – mondta. Nekem kell.” A szövegben a gyermek több helyen isteni jellegzetességekkel ruháztatik fel: „És a férfi könnyáztatta szemmel felnézett és látta ahogy a fiú az úton áll és visszanéz rá a felfoghatatlan jövőből és úgy ragyog a komor pusztaságban mint valami szentély.”
A könyvbéli jövő ugyanakkor kilátástalan, reménytelen: étel híján a maradék emberek nagyja kannibalizmusra vetemedik. A kis- és nagyvárosok egyaránt kihaltak. Az évek óta mozdulatlan járművekben bennégett, összeaszott holttestek ülnek. A halál lépten-nyomon kíséri a két vándort, akiket egy dolog foglalkoztat: a túlélés. Apa és fia gyalog igyekeznek dél felé, hogy elviselhetőbb időjárást és esetleges további, jó szándékú túlélőket, „jófiúkat” találjanak (good guys – a magyar fordításban csupán „jók”). Az életben maradást nehezíti a világból rohamosan kifogyó élelmiszer-tartalék: konzervek, magok, rothadt gyümölcsök. A tiszta víz csodaszámba megy. S az apa mindemellett beteg, véreset köhög, de végső erejéig kitart gyermeke érdekében.
A fiú nem sokkal a nagy katasztrófa előtt fogant, de anyja, tudatában a baljós jövőnek, már nem szívesen szülte meg. S bár egy ideig együtt vándorolt a háromtagú család, a nő nem tudott szembenézni a jövővel, végül mindentől-mindenkitől elhidegülve öngyilkos lett. Az apa rendszeresen álmodik feleségéről, érthető módon sokáig nem bír elszakadni emlékétől. A nő fotóját aztán egy alkalommal – jelképes módon – maga mögött hagyja az aszfalton. Az anya, míg élt, szíve szerint végzett volna magával és fiával is, félvén attól a rettenetes sorstól, ami akkor várt volna rájuk, ha a kannibál csavargók kezébe kerülnek. Egy ponton az apa is kész lett volna megölni, pontosabban öngyilkosságra kényszeríteni gyermekét, amikor menekülnek a regény legrettenetesebb helyszínéről, a pincejelenetet követően.
Nevekre már nincs szükség ebben a világban. Egyetlen személynév, a próféta Ely (Éliás) neve szerepel a könyvben, de kiderül, azt is csak hazudja öreg, csavargó viselője. Prózája nyelvezetét McCarthy a végsőkig csupaszította, az igék helyett rendkívül sokszor dolgozik névszói állítmánnyal, s ezzel mozdulatlanságot, fülledt környezetet teremt. A mondatokban a várt helyeken alig fordulnak elő vesszők és gondolatjelek, jelezve ezzel is, hogy egy, a kultúrájától megfosztott világban nem számítanak már efféle kicsinyes szabályok. A könyv ide vágó, egyik legfélelmetesebb gondolata: „A dolgok nevei a dolgokkal együtt fokozatosan feledésbe merültek. […] Eddig vajon mennyi veszett oda? A szentnek hitt nyelv megfosztva referenseitől s ezáltal a valóságától.” A párbeszédek, néhány ritka kivételtől eltekintve tömörek, lényegre törők. Bár elhangzik, hogy az apa szokott mesét mondani, a könyvben nem találkozunk hosszabb monológgal. A szótlanság meghatározó. Megesik, hogy egyikük mondani szeretne valamit, de nem tudja kifejezni magát. Ez a nyelv halála. „A talpuk alatt megmozdult a föld. Ehhez a hanghoz nem tartozott fogalom és ezért leírni sem lehetett.”
A magyar fordításból csak sejthető, milyen McCarthy írói nyelve a regényben. Bár e sötét hangulatú utópia előzményei közt kétségtelenül felismerhetjük a science-fictiont, Alan Warner szerint épp későangol nyelvhasználatának költőisége, kifinomult, olykor cizellált szóképei és hasonlatai emelik az efféle műveknél magasabbra. A korai Hemingwayhez vagy a kései Becketthez való közelsége nem kérdéses, de a legapróbb részletekben néhol még Shakespeare szavai is felismerhetők.[1] A fordításról nem mondhatók el efféle nagyszabású dicséretek. Totth Benedek sikeresen érzékelteti a kopárságot, melyet a mondatok szokatlan tagolatlansága és a dialógusok szinte zavaró tömörsége okoz, költőiség azonban az angol eredetivel szemben csak ritkán fedezhető fel a magyar szövegben. Míg Alan Warner meg tud állapítani elődöket McCarthy formabontó prózájában, Totth Benedek szóhasználata nem különösebben emlékeztet nagy múltú műfordítói hagyományunk nyelvére.
Cormac McCarthy évtizedekig talán méltatlanul volt mellőzött az amerikai írók közt. Az utóbbi mintegy húsz évben figyeltek fel művei fontosságára, s ma a legjobbak közt emlegetik. Magyar nyelvre még közel sem fordították le minden művét, s ezt az elmaradást érdemes volna bepótolni. Az út legyen bár mélyen nyomasztó mű, a kortárs irodalom fontos regénye.
Cormac McCarthy: Az út, Budapest, Magvető, 2010. (ford. Totth Benedek)
Ma mindenki a budapestieket akarja boldogítani, hadd tegyük ehhez mi is a magunkét hozzá!
– Kerberosz ugat –
