Az év és az évtized popzenéi

Az ÚjNautilus 2009-ben induló zenerovatának szerzője az év végének közeledtével hátratekintett és hagyta hogy egy mindent átfogó pillantásban sűrűsödjék mindaz, ami ennek a visszafogottságában kacér esztendőnek az esszenciáját jelentette könnyűzenében. Majd, mint napfogyatkozás idején a primitívek, szemét összébb hunyorítva tett kísérletet a popzene elmúló évtizede fantomképének felrajzolására.

 

(Ízelítők dalak a címre kattintva tekinthetőek meg.)

 

2009 TÍZ DALA

 

10. Animal Collective, Summertime Clothes = Merriweather Post Pavilion

Az Animal Collective-ről idén sok mindent elmondtak, talán csak azt hangsúlyozták relatíve keveset, hogy ebben a dalukban több slágerpotenciál van, mint a My Girlsben, vagy mondjuk a Brother Sportban.

 

9. La Roux, In For The Kill = La Roux

Az év elején szinte mindenki Little Bootsra fogadott a La Roux-val szembeni retroharcban. (Én nem.) Végül a La Roux úgy nyert, hogy olyan dalt nem adott ki kislemezen, mint a Colourless Colour.

 

8. Peter Doherty, Last Of The English Roses = Grace/Wastelands

Pete Dohertynek az elvonókon, börtönökben valamint a jó ég tudja hol pazarolt idejébe azért csak belefért öt (!) lemez az évtizedben. Igaz, ezek közül csak egy tökéletes, a többi viszont összecsapottságával illik jobban Dohertyhez. Idén a ez a lötyögős, csapott romantikájú szám menti meg az aktuális lemezét.

 

7. Japandroids, Young Hearts Spark Fire = Post-nothing

Idén nyáron talán ez a dal volt képes leginkább magába szívni az évszak esszenciáját. „I don’t wanna worry about dying, / I just wanna worry about sunshine girls.” – zengette a meglehetősen vastag megszólalású duó.

 

6. Phoenix, Lisztomania = Wolfgang Amadues Phoenix

A Phoenix idei albumán több kiváló dal is volt (1901, vagy Love Like Sunset), a de a legjobban mégiscsak ez a tagadhatatlanul franciás puhaságú, Liszt Ferencet idéző dal sikeredett.

 

5. Lily Allen, Everyone’s At It = It’s Not Me, It’s You

Ha Lady GaGa az új Madonna, akkor Lily Allen az új Britney Spears. Az évtized egyik jellemző tendenciája, hogy ami nem működött a kilencvenes években, az egy évtizeddel később igen. Bauderillard sokat tudna mesélni, mennyivel másabb hátország a kelet-londoni lakótelep, mint a Mickey Mouse Club.

 

4. Grizzly Bear, Two Weeks = Veckatimest

A Grizzly Bear volt az Animal Collective mellett az idei év leginkább túlértékelt, de emellett azért közel sem értéktelen zenekara. A Veckatimest album is meggyőzőbb lenne, ha még lenne még két hasonló dal, vagy ez se lenne rajta. A Two Weeks így egymagában kicsit kilóg az absztraktabb darabok közül. Önmagában viszont kiváló álmodozós darab.

 

3. Girls, Lust For Life = Album

A vallomásszerűen induló, slampos folk-darabnak tűnő dal a második versszaknál fordul ki magából: a „Wish I Had A Father” sor helyett „Wish I Had A Beach House” énekel, közben belép a doo-wop-os kísérővokál is. Jó példa ez a dal arra, hogy egy drámázó tónusban előadott komolytalanság milyen megkapó is tud lenni.

 

2. Wavves, So Bored = Wavvves

Nathan Williams egyszemélyes zenekara több szempontból is nullpontot jelöli ki: zeneileg, egzisztenciálisan és előadás tekintetében is. Eggyel emögött már csak zaj van. Talán ezért van benne akkora kraft, mint az amerikai telepesek által állatiasnak tartott Delta-bluesban, vagy az angol polgárokat riogató Sex Pistolsban. Tökéletes krónika a kilátástalanságról, amikor az élet már csak egy feladat.

 

1. Lady GaGa, Paparazzi = Fame

Ha a Wavves az antitézis, akkor Lady GaGa a szintézis 2009 popzenéjében. Ő a metasztár archetipusa, aki előbb felénekli a Paparazzi című számot, majd amikor tényleg üldözik a fotósok, akkor már ő is fényképezőgéppel a kezében lép ki a limuzinból. Mint a szellemkastélyok tükrei, és azok ridegsége.

 

 

2009 TÍZ LEMEZE

 

10. Matias Aguayo, Ay Ay Ay

Mintha a latin-amerikai származású német zenész minimál-technóját a francia pop üdvöskéje, Camille, és az ő tavalyi lemeze a Music Hole ihlette volna. Ahogy Camille a zongorát leszámítva csak az emberi testet használta “hangszerként” (taps, ének, beatbox ésatöbbi), úgy Aguayo a minimál-technót bolondította meg hasonlóan emberi módon.

 

9. Handsome Furs, Face Control

A Wolf Parade nevű, blogszintéren kultikus zenekar egyik frontembere feleségével ácsolta össze ezt Kelet-Európa ihlette zajos, de táncolható barkácspop-lemezt.

 

8. Horrors, Primary Colours

A korábban csak energikus koncertjei miatt érdekes Horrors idén eljátszotta azokat a dalokat, amiket valószínűleg a Joy Division írt volna meg, ha Ian Curtis megéli a My Bloody Valentine Loveless című lemezét.

 

7. The Antlers, Hospice

Ezzel a lemezzel már foglalkozunk a zenerovat legelső szövegében. Ha még lenne tétje a dolognak, akkor az év konceptalbuma elismerés az Anthlersöt illetné.

 

6. The xx, xx

Az „xx” nevű zenekar debütáló munkája mintha a tavalyi felhőtlen Vampire Weekend-lemez szomorkás ellenpárja lenne. Az idén hajszálnyival alulteljesítő Clientele-lel szemben pedig megnyerték az év bensőséges muzsikája címet.

 

5. Phoenix, Wolfgang Amadeus Phoenix

A francia zenekar végre megtalálta a maga számára tökéletes élő hangszer verszusz elektronika arányt, így az év elektropop-lemeze az övöké.

 

4. Girls, Album

A gyerekkorát szektában töltő Christopher Owens mintha egyszerre akarna mindent bepótolni: a többségben lévő folkosabb dalok mellett van egy ragadós rádiópop sláger, egy ötvenes évek zsánerében fogant összezajozott rock and roll, egy szörfös darab, valamint egy zajos shoegaze dal is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy még a dalok se kiegyensúlyozottan minőségűek, akkor elmondhatjuk, hogy ez az év legjobb kaotikus albuma.

 

3. Dirty Projectors, Bitte Orca

A Dirty Projectorsban egyszerre bent van a White Denim absztraktsága, néha-néha vadsága is, az Animal Collective többszólamú vokáljai, a Grizzly Bear darabosságában is valamiféle harmóniát sugalló dallamvezetései, valamint kicsit korábbról a Fiery Furnaces Blueberry Boatjának átláthatatlan, kalandozó dalstruktúrái. Ezért ők a 2009 popművészei.

 

2. Fuck Buttons, Tarot Sport

A tavalyi “stílus”-alapító noise-ambient lemeze után a Fuck Buttons duója idén egy tisztább hangvételű, már majdhogynem táncos műsorral lepte meg az érdeklődőket. Az epikusan elnyúló, finoman sodró tételek mintha valami party-filmnek az aláfestőzenéi lennének.

 

1. The Thermals, Now We Can See

A szélesebb körű szakmai elismerést meghozó, amúgy nem különösebben jó harmadik lemeze után, a Thermals megírta a pályafutása eddigi legjobb lemezét. A Now We Can See kritikai fogadtatása ugyan felemás lett, pedig az album minden egyes dala telitalálat: lezseren ötletes, csillogószemű poppunk szám valamennyi. Ha az év tíz dalát a Now We Can See-ről vettük volna, akkor sem lett volna kevésbé igazságtalan, mint így, hogy szándékosan egyet sem emeltünk ki.

 

 

AZ ÉVTIZED 10 LEMEZE

 

10. Green Day, American Idiot (2004)

Az évtizedben magáért a lemezért és a konceptalbumért a Green Day tette a legtöbbet. Emellett a többtételesre csavart, mégis tökegyszerű dalaikkal és az azokban megidézett stílusokkal felrajzolják az utat Eddie Crochantől kezdve a Who-n, a Clashen és a Replacementsen át a saját maguk életművéhez és a 2004-es punk-jelenig. Megmutatva ezzel azt, hogy lehet tizenakárhány évvel a zenekar indulása után is izgalmas lemezt készíteni. Főleg punklemezt.

  

9. Franz Ferdinand, Franz Ferdinand (2004)

Bár maga a zenekar etifáig nem tudott túllépni ezen a lemezén, mégis ez az album vonul be úgy a könnyűzene történelmére, mint amelyik visszahozta azt a gitárzenét, amire táncolni lehet.

 

8. Animal Collective, Merriweather Post Pavilion (2009)

Éves szinten ugyan nem értékeltük ezt az albumot, de nagyon jól tudjuk, hogy évtizedes perspektívából hatalmas jelentőségű lemezről van szó. Kicsit olyan ez, mint Ady a maga korában és társadalmi helyzetében: ennyire még talán sosem volt menő a legaktuálisabb és kritikailag leginkább respektált lemezt hallgatni mint az Animal Collective 2009 korongját. (És igen, a pitchforkmedia.com pedig a popzene Nyugat folyóirata lett az évtizedben.)

 

7. White Stripes, De Stilj (2000)

A White Stripes legfőbb jelentősége az, hogy visszanyúlva a rocktörténelem elejére, és a country felől, nagyobb részben pedig a bluesból kiindulva készítette el jobbnál-jobb dalait. A stúdiótechnikákkal és producerkirályokkal szemben a szerzői hagyományhoz való csatlakozással pedig legitimálták a kéttagú rockzenekarokat, az évtized egyik alapfelállásává avanzsálódó formációt. (lásd még: The Kills, vagy a már említett Handsome Furs stb).

 

6. Radiohead, Kid A (2000)

A WS De Stilj-e mellett ez a lemez volt az évtized másik megalapozója. Azzal a „botránnyal”, hogy a világ legjobb gitárzenekaraként készítettek egy majdhogynem gitármentes, elektronikával gazdagon megtámogatott lemezt, tulajdonképpen végérvényesen összenyitották a popkultúra két eddig többé-kevésbé különálló szegmensét. Jellemző módon, amikor nem tudtak már előrébb merre menni, visszakanyarodtak a korábbi lemezeikhez hangzásához, egyre inkább visszavéve az organikusabb megszólalásohoz.

 

5. M.I.A., Kala (2007)

Az énekesnő a hangmintákból összeácsolt dalaival tulajdonképpen az irodalmi intertextualitás auditív reprezentációját készítette el. Ezzel beteljesítve a popzenében is a posztmodernt. Nagyjából ez az album utáni időkben (,de nem emiatt!!!) jelentek meg nagyobb mennyiségben azok a vélemények, hogy kezd unalmassá válni ez a fajta idézgető könnyedség.

 

4. Muse, Origin Of Symmerty (2001)

A Muse 2001-es lemeze az évtized mostoha gyermeke. Miközben a zenekar az „új-Radiohead-jelenségből” lassan az apró pénzre váltott Queenné lett, mindenki megfeledkezett arról, hogy a Matthew Bellamy vezette zenekar közben csinált egy olyan „megalomániás” lemezt is, ami drámaian hisztérikus dalaival jócskán túlmutat a Radiohead-epigonságon, kis-Queenségen.

 

3. The Knife, Silent Shout (2006)

A svéd elektro-duó 2006-os kiadványa elidegenedett, már-már paranoiás hangulatával lett az évtized megkerülhetetlen lemeze. A koncerteken, lemezborítókon is maszkban szereplő testvérpár e lemezen hallható zenéje nehezen írható körül. Valamikor azt találtam ki a címadó dalra, hogy olyan, mintha a Sonic Youth-ot megihlette volna a Knight Rider főcímdala – de ez csak rész igazság, vagy az se.

 

2. Arcade Fire, Funeral (2005)

Az évtized legtisztaszívűbb produkciója mindenképpen a kanadai Arcade Fire Funeral című műsora. A zeneileg a springsteen-i hagyományt továbbvivő zenekar, a történetkísérésben már kipróbált hangzásra írta rá gyermeki szürreáliáit.

 

1.The Libertines, Up The Bracket (2002)

Nem zárható ki, hogy Pete Doherty alulértékeltségébe belejátszik, hogy nála többet tuti nem sokan szerepeltek pletykalapokban az évtized folyamán. Emellett talán pont ezek a szakértő fórumok nem vették észre, hogy Doherty a maga módján – aktualitásában talán nem is annyira, de slágereivel mindenféleképpen – zeneileg is folyamatosan jelen volt az évtizedben.  A 2002-es, még a reflektorfény előtt megjelenő lemezen például csupa tökéletes dallal adta vissza azt a romantikus mázt Angliának, amit a kilencvenes években az Oasis, úgy tűnt, örökre összemocskolt.

Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk

Aki emlékezik: Dr. Létavértessy Károly (62), Ekler Ágost anyai nagybátyja, ortopéd sebész főorvos. Nagydarab, jó étvágyú, bizalmaskodó, szereti a nőket; még mindig szép ember. Deres hajába gyakran ragadnak bele fiatal lányok.

   Nos, miután meglátogattuk Nagy Kerek Becséket, de még mielőtt megnősült volna, tehát olyan bő huszonéves korában, vagány és trendi nagybácsiként elvittem az útszélre is, mert meggyőződésem, hogy a női skála egészét végig kell koppintani (és koppintatni a taknyossal) az utcalánytól a kokaint szippantó dámáig, hogy férfi váljék az emberből.

   Tudja maga, hol, látom a szemén, hogy tudja, szóval pontosan ott lehúztam egy elég csinos, feltűnően szerényen öltözött és korrektül tisztának látszó lány mellé a padkára. Mondom neki:

   – Csókolom a kezét, kisasszony. Hát aztán mennyi az annyi?

   – Kezét csókolom – mondja a leányka, mélyen a lelkembe gázolva. – Mire tetszik így gondolni?

   Ezen mindketten meglepődünk, mármint én meg Ágost, mert nem ilyen válaszra számítottunk.

   – Hát… – mondom, mert tudja, az ember a feleségén kívül más nőnek elég nehezen mondja ki – …magácskára.

   Hallgat, mi is hallgatunk, az idő telik.

   – Hát szóval az izé – mondom aztán határozottan.

   Erre szegény kislánynak könny csordul ki a szeméből. Ezen megint meglepődünk, mert Nagy Kerek Becséknél mindig móka van, kacagás és vidámság. Persze elfog a szánalom, micsoda nehéz sors, de mindenkinek az jut, amit magának kikapar, ugye, én sem sírok a betegek fölött, főleg ha már meghaltak.

   Hallgatunk még egy sort.

   – Aztán hogy hívják, lelkem? – kérdezem.

   – Ildikóhóhóhó… – bőgi a lányka.

   Ekkor mozgolódni kezdenek a bokrok, és egy közepesen öltözött, lenyalt hajú férfi jön elő.

   – Bocsánat, csak egy ilyen perc – mondja nekünk udvariasan, majd gyöngéden karon fogja Ildikót, és arrébb mennek, de nem veszik észre, hogy hallótávolságon belül maradnak. Ágost félholt már a kínos feszengéstől, úgyhogy azt javasolja, menjünk haza. (Mindig béna volt az útszéli kurvázásban.)

   – Dehogy megyünk, fiam! – mondom neki, mert tényleg, apja helyett az apja voltam. – Csak egy kis kezdeti nehézség – biztatom, és fülelni kezdünk a párocska beszélgetésére.

   – De Feri! – így a lány. – És akkor ezt így most hogy? Én ezt így egyszerűen tökre képtelen vagyok megtenni! Tudom, hogy így megígértem, de egyszerűen nem megy. Vágod, máris hogy sírok? Hát így néz ki egy ilyen vidám escortlány?

   – Édes fiam – így a Feri, kicsit idegesen – nem lehetsz rögtön escortlány, mondtam már. Így kell kezdeni, ebben egyeztünk meg, vágod? Fél év az út szélén, és akkor majd nem érnek meglepetésként az ilyen dolgok, vágod, ahová innen így megyünk, vágod?

   – De ez olyan ilyen megalázó, Ferihihihi… – zokog a lány. – Képzeld el, mit szólna anyám, ha itt látnahahaha… De nem is ez a legnagyobb baj… hanem az, hogy te, Ferikém, nem fogsz szeretni, ha az öreg muksót így leszopohohohom… Feri, nekem mindennél fontosabb a mi kapcsolatuhuhuhunk! Hogy az ilyen tök jól működjöhöhöhön meg minden!

   – Jaj, dehogyis, cicamica, vágod, ugyanígy foglak szeretni, sőt, még így jobban. Meg is csókollak, vágod, megmondtam, egy ilyen kotonnal szopsz, kotonnal dugsz, nem lesz semmi baj kábé.

   – Alighanem első bevetésről van szó – tolmácsolom a lelkizést Ágónak, aki zavartan babrálja a tenyerét.

   – Okéhéhéhé… – sír továbbra is a kislány, de aztán összeszedi magát: – Feri, én így bízok benned, meg minden, én elhiszem neked, hogy ez egy ilyen stabil kapcsolat, meg minden, s hogy ezt így meg kell csinálni, vágod. De így egyáltalán nem érzem jól magam!

   – Ugyan már, csajszi, először mindenki egy kicsit ilyen feszült!

   – Micsoda? Honnan vágod te ezt? Azt mondtad, hogy így én vagyok az első, frankón!

   – Jaj hát persze, vágod – hárít lazán Feri. – Nem tudom, csak úgy… vagyis így mondták nekem is kábé. A Tibiék.

   – Da azébd! – szipog a lány. – Jól vad, begyeg, begdezeb a gedvedér. De olyad jó volda, ha de izs odd voldál veleb, ézs így zorídadád gözbed a kezebed… dudod, bidd a búld héded oddhod, bigor zégregedézseb vold… az így olyad zéb vold! Veri! Dögre zeredleg!

 

…Varsóban Placebo,

 

Elmenni koncertre

 

Elmenni koncertre rítus. Láttam már a Placebót Bécsben a vidámpark mellett egy leharcolt hangárszerű épületben, egy zöld völgyben eldugott – és azóta el is veszett – kis osztrák fesztiválon, Budapesten a Pecsában, szabadtéren, valamint azon a Sziget Fesztiválon is, amikor Radiohead is volt, meg Franz Ferdinand. Fura módon a bécsi koncertek őrződtek meg szebb emlékként, hiába is volt a pecsás talán tökéletesebb fellépésük, az áldozat hiányzott. A koncertjeggyel mi magunk nem fizetünk: egyrészt mert a pénz, az csak úgy van, aztán nincs, mások szerint pedig a koncertjeggyel amúgy is a másolás vétségét kompenzáljuk. Nem tudom. Mindenesetre koncertre el kell menni, – és mindig máshová, hogy később minél kevésbé gerjedjenek össze az élmények – mivel, ha elénk jön az áhított előadó, akkor pont a turné érzése veszik el, az egyszeriség: hogy ma ott vagyunk mi is, ahol a zenekar, csak akkor, azon estén, és másnap úgy hagyjuk el a várost, hogy nem tudjuk mikor – talán sosem – jövünk vissza. Ha azonban visszamegyünk egyszer, akkor a zenekar úgy jön értünk – ahogy előzőleg mi tettük értük – ahogy otthagytuk. Most éppen Varsóban.

 

Kronológia

 

A Placebónak nyár elején jelent meg a hatodik lemeze, Battle For The Sun címmel. Véleményem szerint a Battle For The Sun remek hatodik lemeznek, a szaksajtó azonban, velem szemben inkább csak közepesnek értékeli az új korongot. Egy gyors recepciótörténettel megpróbálom feloldani ezt a kis ellentétet: A – tagok vegyes származását tekintve csak jobb híján – londoni székhelyű zenekar első, 1996-os cím nélküli albumát legkönnyebben PJ Harvey Dry című lemeze és a Pixies-életmű keresztmetszetében lehet elképzelni, gitárhangzásában némi Sonic Youth-jelleggel. Furcsa is volt, hogy mit akar egy tulajdonképpen angol zenekar egy amerikai hagyományból táplálkozó lemezzel a britpop-korszak kellős közepén, annak kvázi fővárosában. Az album negyedik kislemezével, a szexuális eltévelyedésről regélő Nancy Boyjal végül is bekerült a köztudatba a zenekar, majd David Bowie is meghívta őket az 50. születésnapjára fellépőknek. Mindezek ellenére úgy érződött, hogy egynyári, ún. „one hit wonder”-ről van szó, a sajtó a viszonylagos sikert inkább a zenekar imidzsének tulajdonította. (A zenekar tagjai: a hangsúlyozottan biszexuális énekes-gitáros Brian Molko, a hangsúlyozottan meleg basszusgitáros Stefan Olsdal és a hangsúlyozottan straight dobos Robert Schulzberg, majd az őt váltó szintén hangsúlyozottan hetero Steve Hewitt, 2008-tól pedig Steve Forrest.) Az 1998-ban megjelent Without You I’m Nothing egy az előzőnél kiforrottabb lemez, bár izgágább is: a punkos sodrású számoktól egészen a lehelet puha lassúkig van rajta minden. Egyszerre alaplemez és útkeresés: az útkeresés alaplemeze. Ekkor került a mozikba a Veszedelmes viszonyok, tinikörben kultikus remake-je, a Kegyetlen játékok, amelynek főcímdala az újrakevert Every You Every Me lett, és ezen a kölcsönön keresztül vált a zenekar emblematikus dalává.

 

http://www.youtube.com/watch?v=0enQeZ__FNk

 

Az évezredfordulón megjelent harmadik album, a Black Market Music egy letisztultabb lemez, de még mindig az érződik, mintha a zenekar csak keresné magát: elegánsabbra fogott gitárok, modernebb hangzás és egy rap-betét is helyet kapott. Mindeközben Molkóék véglegesen összebalhéztak az angolszász sajtóval, a kontinensen viszont jó kritikákat kaptak, mind a lemezre, mind a koncertekre. Ekkor jártak először Magyarországon is, a 2001-es Sziget utolsó napjának kiemelt fellépőiként. Ebben az évben volt először melegsátor a Szigeten – amiből aztán lett is persze problémázás – az utolsó szó a Placebónak jutott: a koncert ráadásában Tarlós Istvánnak, az egyik fő ellenlábasnak dedikálták a Nirvana All Apologies című számának elzongorázott pár sorát, kidomborítva az „Everyone Is Gay” sort aktuális refrénné. Innen, Budapest felől nézve ez az időszak, a zenekar csúcspontja. Ahogy interjúkból és kritikákból is kiderül: ekkor még bármi lehetett volna a Placebóból. Többen azt várják a zenekartól, hogy egyfajta Radiohead-es útra lépve, forduljanak az elektronika felé. Akkor még ugyanennyien voltak, akik ellenezték ezt. Az évtized végéről visszanézve azonban nagy hibát vétett a zenekar, hogy a következő lemeznél, a pálfordulás helyett inkább magába nézett, és kikereste, hogy ez előző albumokban mi volt igazán Placebo, és ez alapján megírta a klasszikus Placebo lemezt, a tragikusan kiegyensúlyozott Sleeping With Ghostsot.

 

http://www.youtube.com/watch?v=JJhmNLcgkgw

 

Ezután azonban mintha eltörött volna valami. A következő Meds című korongnak tulajdonképpen minden dala sláger lehetne – Brianék immár rutinból írtak Placebo-számokat – mégis hiány érződött, mint egy be nem tartott ígéret után. A Placebo, a hatalmas űrt, amiben indult ekkorra teljesen belakta, olyan egyedi hangja lett a zenekarnak, hogy már a finoman szólva szemellenzős rajongótáborral bíró Depeche Mode-hoz kezdték őket hasonlítgatni. A korábban a néha magát a zenét is felülíró imidzsre se volt már szükség, a zenekar bocsánatot kért a Nancy Boy és a Pure Morning féle „buta” dalokért, majd következetesen levették őket a koncertprogramról. Egyfajta hazatérés volt mindez, mintegy eleget téve az első lemez első dalának, az első, megtagadott kislemezüknek (Come Home), nagyon úgy tűnt, az út vége is egyben. (Song To Say Goodbye)

 

Kitérő

 

A könnyűzenei kommunikáció három fő komponense: előadó – zene – hallgató. Irodalomelmélészek a zene ottani megfelelőjét, a szöveget szokták úgy meghatározni, mint az író és az olvasó közti metszéspontot, találkozási helyet. Mivel azonban a popzenében úgy tűnik, hogy nincs annyira kiemelt pozícióban a megértés – a Kispál és a Borz szövegek is láthatóan tökéletesen működnek úgy is, ha egy sort nem gondol végig a hallgató – ezért azt hiszem célszerűbb lenne a zenét nem mint metszéspontot, hanem mint keretet, vagy mozgásteret elgondolni. Vagy még inkább, mint egy épületet, egy házat, annak egyes helységeivel. Talán innen érthető meg legjobban a popzene-befogadás is, amit két absztrakt végponttal próbálok meg leírni: Egyiket Show-elméletnek hívom, másikat pedig Univerzum-elméletnek, hogy adott esetben deficit nélkül átvihetőek legyenek más nyelvre. A Show-elmélet azt mondja, a popzenei produkció egy sok összetevős multimediális egység, amiben fontos a zene, a szöveg, az imidzs, a videóklipek, a borítók, a zenekar mindenféle közéleti megnyilvánulása és mindent, amit hozzá tudunk kötni. Ez esetben az előadó, a Popsztár, a hallgató pedig, a Rajongó. Ez – visszatérve a metaforámhoz – olyan, mint amikor berendezett lakást vásárolunk. Az Univerzum-elmélet szerint olyan a popzene-befogadás, – idézem – „mint amikor egy teljesen üres házba költözünk be, és a falakat is mi festjük ki. Majd a bútorokon meg a berendezéseken vitatkozunk és a lemenő Nap csíkozza a zsalun keresztül leendő hálószobánkat.”

 

http://www.youtube.com/watch?v=A7LQZaS2_dA

 

Placebo

 

A Placebo eddigi útja elgondolható úgy is, mint a külsőségek minimalizálásával a Show-intencióból az Univerzum-intencióba való átlépés. Az új albumhoz kapcsolódó negatív kritikáknak talán az lehet az oka, hogy a Placebo – a korai lemezeket jellemző amerikai hatáson átlépve – már-már biztosra vehető, hogy nem mozdul ki a saját világából, és szemben a Depeche Mode-dal, nem is ereszt azon kívülre impulzusokat. Talán nincs is még egy ilyen népszerű zenekar, amelynek ne lehetne említeni valamilyen követőjét. A Battle For The Sunnal az együttes viszonylag sokat változtatott a Medshez képest, mégis annyira önazonos maradt, hogy kívülről nézve, – és ezt bizonyítja jó pár kritika – fel sem tűnik, hogy van csomó új hangszer, Brian mellett először van elkülönülő kórus, valamint az, hogy több szám ornamentikájában mintha klasszikus zenei megoldások is lennének. Így a Placebo – legyen bármilyen népszerű is – nem része az évtized popzenéjének. Valahol mellette elvan magában.

 

Varsóban

 

Igazából két hetet gondolkoztam azon, mit írjak a koncertről. Nehéz, mert – mint írtam – viszonyítási pont nincs, valamint a hangsúly is a dalokra helyeződött a külsőségek helyett. Kezdjem úgy, hogy kicsit meglepő volt, hogy az új album nyitódala helyett rögtön két kislemez dallal nyitottak? És számonként haladva mondjak valami olyat, hogy igen, és akkor jött a Twenty Years, amit úgy nyomtak el, ahogy tavaly év végén Kambodzsában az Angkor Wat előtt? (Kicsit légiesebben és táncosabban.) Vagy, hogy az előzenekar nagyon semmilyen volt, mint általában? Hogy már három kísérőzenész – köztük egy szőke hegedűs, billentyűs hölgy is – van a Placebo mögött koncerteken, és néha már-már túl zsúfolt a megszólalás? Írjak arról, hogy a zenekar már inkább nevetgél a számok közt ahelyett, hogy pózőrködnének? Hogy jól szólt az egész, a Torwar Hallnak remek az akusztikája, a zenekar pedig precíz volt, fények és vetítések frankók voltak? Hogy fájdalom, de a koncert koncepciójából nézve – „főleg új dalok legyenek és slágerek az elmúlt tíz évből” – következetes, hogy az első két lemezről csak egy szám, az Every You Every Me került elő? Hogy volt egy új szám, ami a Placebóhoz képest meglepően agresszív volt? Hogy meseszép ahogy a Bright Lights alatt fénybuborékok cikáznak össze-vissza mindenhol. Netán írjak valami szubjektívet? Olyat, hogy mit jelent nekem ez vagy az a szám? És mit élőben? Vagy meséljek arról, hogy afterpartykon még mindig téma, milyen haja van Briannek? Vagy olyan ziccereket ne passzoljak át, hogy másnap kisütött a nap (Battle for the Sun! és Varsóban!)? Esetleg csak írjam ide: KONCERTRE EL KELL MENNI? Nem, nem, nem.  Inkább nagyon tárgyilagos leszek:

 

Placebo Winter Tour 2009. November 19. Torwar Hall, Varsó.

 

         1. For What It’s Worth

         2. Ashtray Heart

         3. Battle For The Sun

         4. Soulmates

         5. Speak In Tongues

         6. Follow The Cops Back Home

         7. Every You Every Me

         8. Special Needs

         9. Breathe Underwater

        10. Because I Want You

        11. Twenty Years

        12. Julien

        13. The Never-Ending Why

        14. Blind

        15. Devil In The Details

        16. Meds

        17. Song To Say Goodbye

 

       Ráadás:

        18. Bright Lights

        19. Special K

        20. The Bitter End

 

       Második ráadás:

        21. Trigger Happy

        22. Infra-red

        23. Taste In Men

Primer fogyasztási adó

1.

Az utas dagadt volt, alig bírt az autóba beszállni.

– Fog menni? – szólt ki a taxis.

A hatalmas, félig betüremkedett test – bent volt már a fél válla, az egyik lába, meg az elgyötört, szuszogó fej, – feladta, visszahúzódott, majd megjelent az ajtóban csak a fej.

– Elnézést – mondta a fej. – Megpróbálom seggel. Úgy menni fog, csak…

– Próbálja – hagyta rá a taxis. – Én ráérek – mondta, és elindította a számlálót. A fej eltűnt, zakólebbenés, majd megjelent az ajtóban a mindennél hatalmasabb segg. Lassan türemkedett befelé, centiről centire, mígnem bent volt az egész gigantikus corpus; tulajdonosa úgy tette le az ülésre a seggét, mintha hímes tojás lenne, mégis, az arca teljesen megtorzult, mi van ezzel?

A taxis érdeklődve nézte.

– Mondhatta volna, hogy valami nagyobb jármű jöjjön, megoldottuk volna. Hová megyünk?

A pasas legyintett, még mindig zihált:

– Nem a test… méretekkel van itt a… probléma. Most műtöttek. Azért akartam én ezt a farolós megoldást elkerülni. De hát csak ez van, máshogy nem megy. Be van már ez gyakorolva, csak most, ez a műtét… Aaa… menjünk először aaa… Bankba. Nem vittem magammal pénzt a kórházba. Úgy volt, hogy értem jönnek, de hát problémák léptek itt fel mindenféle szinten.

A taxi elindult, kigördült, besorolt.

– Műtötték? – kérdezte a taxis.

– Ehh… ja. El is baszták. Meg hamar is kijöttem. Ott kéne még feküdnöm. De problémák vannak. És ha egy van, tudja mi van. Jönnek csőstül.

A taxi átdöccent egy fekvőrendőrön. Az utas nagyot nyikkant fájdalmában.

– Basszameg! Ez most nagyon nem volt jó!

– Ott műtötték, ott lenn? – sandított a taxis a hatalmas altest irányába.

– Ja, basszameg. A picsámat, azt műtötték.

– Aranyér?

– Nem. Egy tál galuskáér. Hahha…

A taxis nem nevetett.

– Berakattam azt a chipet, tudja… ­– mondta a dagadt. A taxis mindjárt felélénkült.

– Há! Nem mondja! Maga is átáll erre az újfajta adózásra?

– Át én, hogyne állnék. Sokkal egyszerűbb, nem fogom én a fél életemet számolgatással tölteni, csak hogy mentsem az adómat fillérről fillérre. Egyértelmű, hogy ezek a rohadt köcsögök mit akarnak, agyonbonyolítják ezt a köcsög adót, hogy az embernek eleve ne legyen kedve számolgatni, csak tejelni, ahhoz legyen kedve, itt ez a chip, méri a szart, ami a bél keresztmetszetén keresztülhalad, aszt küldi a központba a jelet, aszt onnan meg jön a számla, ahogy akar. Így több, na, hát így több…

– …de maga mégis átáll erre, ráadásul most még menni se tud. Mondja, hogy megérte.

– …hát több, de csak kevesebb vele az ideg. A seb meg majd begyógyul. Beágyazódik a chip.

– Én inkább számolok, hallja. Én rászánom az időt. Rá én! Minél kevesebbet ezeknek, én úgy vagyok vele, nekem ez aztán megér akármennyi számolgatást!

– Igen, igaza van. De én meg így baszok ki velük. Amúgy is le akarok fogyni már régóta, most ez lesz majd a plusz motiváció, biztos kevesebbet fogok zabálni, ha az adóm majd ettől függ, jobb mint a gyomorgyűrű! Gyümölcsök, zöldségek, érti, azok kevés széklettel járnak. Majd csak leshetnek, mennyi lesz itt a megmérnivaló kulamennyiség!

– Értem. Maga se megy a szomszédba egy kis spílerségért, mi?

– Nem, én sose mentem! De különben már mondanak olyat is, hogy egységesen mindenkinél bevezetik ezt a fajta adózást.

– Esküdjön!

– De pedig ezt hallani. Egy rokonom ott dolgozik a központban, ahol feldolgozzák ezeket a jeleket. Gondolja el, mennyit spórolnak, az egész mostani köcsög apparátust lehet elküldeni munkanélkülire, ahhoz, hogy a szart számolja, elég egy szoftver, ember se kell hozzá. Arról meg nem is beszélve, hogy az adó is több lesz így.

 

Magyarország háromszor

1 jelenet

Hangosan zötykölődő vonat, 2. osztályú kocsi. Két férfi ül egymással szemben, mindketten elmélyülten tevékenykednek. Az egyik olvas, a másik laptopján babrál. Nyílik az ajtó, belép a kalauz.
Kalauz: – Jó napot kívánok, új felszállók menetjegyeit kérem kezelésre.
Síri csend, mindenki ”dolgozik” tovább. A kalauz megköszörüli torkát: – Új felszállók menetjegyeit kérem kezelésre, Uraim.
Az Író, felnéz a könyvből: – Máris adom. – a zsebeiben kutat, majd elővesz egy kissé gyűrött menetjegyet. – Parancsoljon.
Kalauz: – Ez a jegy kérem, tegnap lejárt.
Író: – Az nem lehet, nekem azt mondták szerdáig érvényes.
Üzletember felnéz a laptopja mögül: – Jó ember, ma csütörtök van.
Író: – Csütörtök, hogy én milyen ostoba vagyok!- kacag saját magán – Akkor szeretnék vásárolni egy jegyet Bécstől Budapestig.
Kalauz: – Semmi akadálya. – előveszi a jegyadó kis automatáját – 5820 Ft lesz.
Író: – Mennyi? 3320 Ft-ot szoktam fizetni!
Kalauz: – Elhiszem, de mivel nem volt érvényes a jegye rájön még 2500 Ft pótdíj.
Író: – Ez nem igazság! Nem tudom kifizetni, akkor mi lesz?
Kalauz: – Kénytelen lesz leszállni a következő állomáson.
Üzletember: – Olyan szép nap ez a mai, nem engedhetné el a pótdíjat? Nézzen rá, elég baja van, és amúgy is olyan kedves embernek tűnik.
Kalauz: – Én kérem, komolyan veszem a munkámat. A szabály, az szabály. – kissé felháborodottan. – Még hogy szép nap. Vajon mitől szép ez a mai nap? Tudja, mit? Ha elmondja nekem, mitől szép ez a nap, talán, elengedem a bírságot.
Üzletember: – Nemsokára átérünk a határon, belépünk Magyarország lelkivilágába.
Kalauz: – És az magának mitől jó?
Üzletember: – Két éve nem jártam Magyarországon. Pedig nagyon szeretem ám! Csodálatos egy ország.
Az író és a kalauz összenéznek, homlokukat ráncolják.
Kalauz: – Csodálatos Magyarország? Na, és mitől olyan csodálatos? Mert én bizony, hiába keresek, semmit nem találok benne.
Író: – Hát, én sem nagyon találok benne csodálatraméltót.
Üzletember: – Szép. Még a nevének csengése is bájos. Magyarország – szinte énekhangon ejti ki.
Író: – Én nem így látom. 59 évet töltöttem el ott, és meguntam. Néha átutazom a közeli országokba, ott vagyok néhány napot, dolgozom. Jól érzem magam, visszamegyek és unalmas. Sőt, felháborító, ami abban az országban zajlik!
Kalauz: – Ebben egyetértünk. – helyesel.
Üzletember: – Ugyan, a politika! Azzal sehol sem elégedettek az emberek.
Író: – És a közbiztonság, az ablakon kidobott szociális segélyek?
Üzletember: – Ezekre bárhol panaszkodhatnak az emberek.
Kalauz: – Kedves Uram, Magyarországon senki sem elégedett semmivel. Nemcsak a politika, közbiztonság és a szociális témák. Semmivel nem lehetünk elégedettek. Még én sem. Olyan munkát végzek, amit szeretek, utazgatom, ismerkedem, se kutyám, se macskám. Megélni még sem tudok. Nyakamban egy halom kölcsön, amit törlesztenem kell. Amíg az életem egy része sínen van – kacag egyet a saját kis mondásán, majd szétnéz, de rajta kívül senki sem érti, min kacarászik – Mondom: sínen van. – a hatás ismételten elmarad – a másik része lassan eltűnik az ország süllyesztőjében. Ahogyan nagyon sok más is.
Író: – Jó orvos, az ritka, mint a fehér holló, ha van, megfizethetetlen. Mindenki, akire azt mondták, tehetséges, külföldre ment dolgozni. Jól járt vele más ország, mert ott megfizetik, elismerik.
Kalauz: – Sajnos, ez gyakran előfordul nálunk. Maga alig tud valamit az ottani helyzetről, mégis szereti?
Üzletember: – Külföldön élek, külföldön dolgozom, de a szívem mindig odahúz. Ott érzem magam otthon. Ott vagyok felszabadult. Ott születtem, az a hazám, az otthonom. Mert Magyarország, szép. Csodálatos, fenséges, bájos.
Kalauz: – Azért, ne olvadjon el tőle.
Üzletember: – Engem mély érzések fűznek hozzá.
Kalauz: – De hát, ez egy ország!
Üzletember: – Csodálatos ország, tele lehetőségekkel.
Író: – És tehetségekkel, – magára mutat – akik nem haladnak semmire. Mert Magyarországon élnek.
Üzletember: – Maga mivel foglalkozik?
A vonat sípol, lassít, a kalauz elmegy.
Író: – Író vagyok.
Üzletember: – Miket ír?
Író: – Novellákat, verseket, könyveket.
Üzletember: – Miről szólnak az írásai?
Író: – Érzelmekről, természetről, a világról.
Üzletember: – Van belőlük magánál? Szívesen beleolvasnék néhányba.
Az Író előveszi táskáját, és átnyújt egy papírköteget. Az üzletember beleolvasgat. Mosolyog.
Író:- Valami baj van?
Üzletember: – Nem, dehogy. Épp ellenkezőleg. Ez a pár sor megdobogtatta a szívemet.
Író: – Melyik pár sor?
Üzletember – felolvas- : – „ A térképre nézek. Magyarország úgy hever a kopott térképen, mint gyermek az édesanyja karjaiban. Álmodom, vagy valóban vonz magához, és azt suttogja fülembe: gyere, várlak, haza…”
Fantasztikus, maga érti, miről beszélek, mit érzek! Ezt érezte maga is! Mi változott meg Önben?
Író: – Kiábrándultam. Tudja, amikor az érzéseimet, és a mások érzéseit kívánom átadni a világnak, hogy mindenki érezze és értse a gondolatokat, de a saját országában nem támogatják, és nem ismerik el alkotásainak szépségét, segítséget nyújtó lényegét, viszont egy másikban szeretettel fogadják, úgy gondolom, érthető a kiábrándultságom.
Üzletember: – Semmi lehetőség? Hiszen ezek csodálatosak.
Író: (mosolyogva) – Csakúgy, mint Magyarország. Nem, szinte semmi.
Üzletember: – Alkotói ösztöndíjak, egyebek?
Író: – Ugyan, nézzen csak rám. 59 évesen bezárultak a kapuk előttem. Nem vagyok milliomos, nem vagyok a felső tízezerből való, mit akarok én Magyarországon érvényesülést?
Üzletember: – Segítség?
Író: – Ugyan, kitől?
Üzletember: – Irodalmi magazinok, újságok, internet?
Író: – Minimális esély.
Üzletember: – De lehetséges. És a minimális is egy kis esély. Szerintem próbálja meg, ezeket az alkotásokat kár lenne a tűzbe dobni.
Író: – Tudja, mennyien vagyunk, akik hátráltatva érzik magukat? Rengetegen. A művészlélek nehezen érthető. Pedig ez nem igaz, csak mások gondolják így. Mindenkit lefoglal a megélhetésért folytatott küzdelem, és közben elfelejti a kultúrát megismerni. Mindenki csak panaszkodik és inkább az alkoholban és az öngyilkosságban keres menedéket a válság és a saját problémái elől, ahelyett, hogy olvasna egy jó cikket, egy jó könyvet, vagy megnézne egy színdarabot.
Közben megérkezik a kalauz.
Kalauz: – Könyvet, cikket, színdarabot? Elég, ha szétnézek az országban, vagy bekapcsolom otthon a Tv-t látok én annyi színdarabot. Pénz mégsem potyog egyikből sem.
Üzletember: – Azért meg kell dolgozni.
Író: – Íróként sem lehet megélni, hacsak nem gazdag és van pénze hirdetni a műveit.
Üzletember: – Úgy érti, szükséges lenne hozzá egy jó marketing-terv?
Író: – Vagy egy menedzser, aki egyengeti az utat. Értse meg, Magyarországon csak hátszéllel lehet haladni.
Üzletember: – Vitába szállnék egy kicsit. Haladni mindenhol lehet. Csak meg kell ismerni a kiskapukat. Magyarországon is van, rengeteg kis kapu.
Kalauz: – Mondja ezt maga. Biztosan milliókat keres. Láttam már a jegyét?
Üzletember: – Igazolványom van.
Kalauz: – Erről beszéltem. Magának mindene van. Magyarországon, nem haladna semmire.
Üzletember: – Nem így gondolom. A millióktól távol vagyok, de éppen Magyarország jelenti számomra az ugródeszkát. Vetek az itt létem alatt, és aratok majd később.
Kalauz: – Vetés? Miféle vetés?
Üzletember: – Szeretem ezt az országot. Tisztelem. S mivel érzéseim tiszták, a vetésem méltó gyümölcsöt terem majd nekem.
Kalauz: – Úgy beszél róla, mintha egy nő lenne. A szerelme.
Üzletember: – Valóban. Magyarország számomra egy csodálatos nő. Akit tisztelni és szeretni kell, hogy édesdeden búgjon a fülembe, és forró csókot leheljen ajkaimra.
Író: (kalauznak) – Egy költő veszett el benne.
Kalauz: – Vagyis, beérjen a vetés?
Üzletember: – Igen. Ellenben magával én nem vagyok elégedetlen.
Író: – Jó magának!
Üzletember: – Én elfogadom a bőséget.
Kalauz: – Én meg, még le is hajolnék érte!
Üzletember: – Hol érezné jól magát?
Kalauz: – Spanyolországban. Oda vágyom. Megdobogtatja a szívemet.
Üzletember: – Ott született?
Kalauz: – Nem, de ott élnék szívesen.
Üzletember: – Mi van ott, ami a hazájában nincs?
Kalauz: – Boldogság, jóllét, gazdagság.
Üzletember: – Ha a jelenlegi hazájában elégedetlen, ott vajon nem lenne az?
Kalauz: – Nem, ott nem.
Üzletember: – Tudja, én azon a véleményen vagyok, hogy addig, amíg valaki a saját hazáját nem tiszteli, nem becsüli meg, és nem találja meg benne a mindennapi csodákat, addig máshol sem fogja megtalálni azokat az értékeket, amelyeket keres. Fogadjon meg egy tanácsot, akkor menjen Spanyolországba, amikor Magyarországot már megismerte és feltárta saját maga lehetőségeit. Akkor lesz csak boldog.
Kalauz: – Tényleg úgy beszél róla, mintha a szerelme lenne.
Író: – Mennyire romantikus, lehet, hogy megírom: Magyarország, egy férfi szerelme.
Üzletember: – Kérem, ne gúnyolódjon. Engem arra neveltek, szeressem a szülőhazámat.
Kalauz: – Ez az eszme már a múlté! Manapság minden gyereket arra nevelnek, hogy minél hamarabb menjen el innen.
Üzletember: – És erről azt gondolják, hogy helyes?
Kalauz: – A legtöbb ember így gondolja. Külföldön több pénz van.
Üzletember: – De hát, ez ostobaság!
Író: – Sajnos van benne igazság. Nekem a pénzzel nincs túl sok bajom, megélek én a jéghátán is, én az elismertséget unom. Viszont azzal, többlet pénz jár, és ez nem mellékes.
Üzletember: – Két év alatt ennyit változott az ország?
Kalauz: – Nem, nem kettő alatt. Folyamatában, hosszú évek leforgása alatt.
A vonat lassan átér a határon, már látszik a magyarországi táj.
Üzletember: – Én akkor is szeretem. Csodálatos ez az ország. Bőséggel teli, szépséggel, bájjal, varázslattal.
Kalauz: – Válsággal.
Író: – El nem ismertséggel. A kultúra iránti érzékenység hiányával.
Üzletember: – Szerelemmel, vággyal.
Kalauz: – Már megint kezdi. Én megyek. – Az íróhoz fordul – Tartsa meg a pénzét, legyen Önnek is szép nap ez a mai.
Elmegy. A kocsiban csend, az üzletember lehúzott ablaknál áll, és bámul kifelé. Az író előveszi könyvét és olvas. A kalauz megáll az előtérben, két idős beszélget:
Férfi: – Drágám, nemsokára hazaérünk. Azt hittem sosem telik le ez a néhány nap.
Nő: – Már nagyon vágytam haza. Ez az ország, csodálatos. Mennyi szépség! Nézd, őzek.
Férfi: – Madarak!
Nő: – Fák, bokrok.
Kalauz: – Síkság, dombság, hegység. Egy kutya. Csak Magyarország.
Férfi: – Csak Magyarország? Ha nem tetszik valami, arrébb lehet állni!
Nő: – Mit gondolsz Drágám, vajon ez a férfi, máshol megállna a lábán?

Egy férfi naplója

2013. július 3.

 

Engem hűségre, állandóságra neveltek, arra, hogy akit választottunk, azt egy életen át követjük, óvjuk, kitartunk mellette jóban, rosszban, és majd együtt megöregedve a kandalló előtt mosolygunk egymásra futkosó  unokák között. De nem, nem bírom, elromlott minden, pedig én próbálkoztam, sok évig kísérleteztem, hogy együtt maradjunk, hogy is mertem volna csak úgy abbahagyni, hiszen boldogok a filmekben is, és a regényhősöknek is jó. Legalábbis a javának.

Elhatároztam, hogy a végsőkig, mindent megteszek.

 

2013. december 31.

 

Tehát ma beszélgetni kezdtem a feleségemmel:

– Kedvesem, emlékszel, milyen volt az a nyár? Akkor este hazakísértelek, és átfogtam a vállad, te megremegtél, langyos volt a levegő és illatos, lassan sétáltunk hazafelé, és egyre lassabban, mert tudtuk, hogy ha a lépcsőházatok kapujához érünk, meg kell, hogy csókoljalak, és nem mertem, nem mertük, hát csak egyre lassítottunk, hogy időt nyerjünk…

A feleségem először meglepődött, mert a beszélgetésre nem számított. De hamar visszanyerte lélekjelenlétét, és közbevágott:

– Bezzeg, már akkor is a halogatáson járt az eszed! Időt nyerni, ugye, időt nyerni, mióta könyörgök, hogy csinálj valamit a metasztázis-rásegítővel, mert már fél órába telik, mire felgerjed a plazma-transzgresszor, és alig lehet közlekedni az alagutakban, de nem vagy képes rá, az lesz a vége, hogy én fogok szerelőt hívni, mint a múltkor, amikor a vízköves gázkazán mellett penészedni kezdett a fal a beázás miatt, és a fal túloldalán a garázsban ráesett a vakolat a kocsira, és a behorpadt motorháztető alatt tönkrement a gyújtáselosztó, mert kívül, ahol a légkondicionálóból kicsöpögő víztől tisztára salétromos volt a fal…

Nem bírom elviselni, ha beszélgetés közben valaki nem hagyja a beszélgetőpartnerét szóhoz jutni.

– De hiszen a tetőteraszról csöpögött le a víz – mondtam –, mikor a virágokat öntöztem, amiatt volt salétromos ott a vakolat, mert árnyékos volt, soha nem kapott napfényt, vagy a szobaszökőkúttól, és…

– És? És? És? Ne gyere nekem a virágaiddal, mert vedd tudomásul, hogy nálam szépek a virágok, tőlem szépek, igen, igen, nem száradnak ki, soha egyetlen virágom sem száradt ki, Bezzeg tőled soha nem kapok virágot, tudod, mi a virág? Tudod, mi? a virág a szerelem jelképe, hogy megszólítjuk a másikat, hogy odafigyelünk rá, tudod, mert…

– Hm. Mikor egy időre elutaztam, mindig kiszáradtak a virágok – mondtam erre én –; amelyik nem, az meg felborult, mert senki nem fordította meg, hogy a fény visszahúzza.

– Nem igaz! A takarítónő mindig megöntözte. Bezzeg amikor te…

Nem, azt végképp nem bírom, amikor valaki mindig azzal kezdi a mondatot, hogy bezzeg te. Szerintem, ha egyszer valaki szóba került, akkor annak járjunk a végére, nézzük meg, kinek van igaza, aztán utána nézzük meg a másik embert is, de hát előbb akkor tényleg higgadtan végig kell beszélni a problémát. Szerintem nekem van igazam.

– Láttad a híradót? A vasúti alkalmazottak sztrájkolnak, és a Nemzeti Liberális Királypárt még olajat önt a tűzre. Tüntetést szervez a parlament elé…

– Bezzeg, téged mindig csak a bomlasztás érdekel, az is baj volt az értékrendeddel, mindig is csak az önző érdekeidet nézted, mert neked csak az volt a fontos, neked én sem számítottam, senki sem számított, mert csak a különleges dolgok érdekelnek, nem érdekel, te pont egy olyan gyenge egyéniség vagy, és ilyenkor teljesen labilis leszel, mintha szegény anyukádat látnám, mikor…

– Aha, megjelent a Filatéliai Szemle új száma. Nem gondolod, hogy igazuk van azoknak, akik szerint az elektronikus információhordozók nem kiszorították, hanem új funkciót adtak a bélyegeknek? Mert én nem.

– Bezzeg, mikor eladtad a bélyeggyűjteményt, amit a nagyapámtól örököltem, akkor nem volt baj az elektronikus, ugye. Nem kell összetörnöd magad, csak valami legyen, hogy törődj velem! Én nem gyerek akarok lenni, én nő akarok lenni! Egyszerűen tudod te, hogy én milyen törődésre gondolok, találkoztál már olyannal, vagy valami torz elképzelésed van? Nem én akarok gyerek lenni, hanem te vagy az! Bezzeg, amikor…

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info