Nem tudom, miért kell írnom a francia szocialista bánatról, de kell. Egyrészt: nem rossz dolog ma, Sarko alatt, pikárd szocialistának lenni. Őket nem lehet MSzMP-múlttal erdőbe kergetni, mert utoljára 1871-ük volt: a Commune, a Père Laschaise-ben agyonlőtt fegyvertelen családapákkal, meg mindenfélével. Azután „csak” De Gaulle-juk volt, de a hosszú lábú főnök még anarchistának is engedett lenni, csak Garde ne legyen!

A Front Nationale általános jelenlegi hanyatlásával és Brigitte Bardot testi (klasszikus) kvalitásainak több évtizedes hanyatlásával nehéz a helyzet: a múlt havi egyik L’Objet Sarkót temeti (szokványos rossz vicc a címlapon: Game over? Akarja folytatni? Igen – nem). Président Sarkozyt „Sarko”-nak nevezni nyelvileg szerintem nem magyar utalás, hanem szerb-balkáni: Sarko, mint Mirko, mondjuk. És a volt belügyérre, noná, hogy menni fog, a francia felnőtt is fülkében szavaz.

A jelszó egy kérdés: Mi a bánat?[1] Hát csak annyi, hogy Európa, lassan, sunyin, szépen megy jobbra. Amivel nincsen semmi gond, ahogy rovásírással szoktuk mondogatni, so far, so good. És akkor én annyira bíztam a békaevőkben! (les mangeurs de grenouilles) Ha már az Európai Unió, amiről még a ’80-as években annyit álmodtam, alapjait egy „francúz-deutsch” megbékélésben vetette meg, hátha – gondoltam a bánat előtt – 2011-ben is jelent ez valamit. És a francia belpolitika is hátha visszavált.

Évekkel ezelőtt nem sikerült a váltás: hiába volt a gyönyörű-okos Segolène Royal, ez a nem egyszerűen szocialista, de ragyogó-szép-érett nő (!), istenkísértés volt a francia szocialisták mersze – őt megtenni az elnöki kampányban jelöltnek. Ugyanis az észérvek tényleg a tizennyolc év fölötti francia nők szavazatára irányultak, arra a francia női bátorságra, hogy háromszáz éves köztársaság és demokrácia után „megeshetne” végre egy női elnök is a sok Chirac, Mitterand és a többi unalmas pasas után.

És ez számítás, ez a vidám, de irreális számítás nem jött be.

Azóta tudjuk, egész Európában a problémák elfedése különböző címszavak alatt történik: „arab tavasz”, „gazdasági világválság”, a „Távol-Kelet kiszámíthatatlansága”. Ezek a problémák azért fontosak, hogy a saját problémáinkat ne vethessük fel. Például ne kérdezzünk rá arra, hogy Európának csak egy lassú-sunyi jobboldali perspektívája van-e, vagy lenne baloldali is. Ami a franciákat illeti, a francia szocialista baloldal vesztett – egy amerikai szállodaszobában. Érdekes, hogy két héttel ezelőtt a francia közvélemény vélekedése az volt, hogy a hatvankét éves IMF-elnököt a harminckét éves szobalány „közvetítésével” (?) Mr. Sarko vitte be az erdőbe. Ugyan én Magyarországról utálom az összeesküvés-elméleteket, de gondoljuk meg: a mostani francia elnök az őt megelőző kurzus alatt az a belügyminiszter volt, akinek egyetlen komoly feladata a külvárosok forradalmának, a kis- és nagytestvérek – nem szabad kimondani, hogy – „arab tavaszának” a kezelése volt, és akinek a kezében volt elnökké választása előtt minden belpolitikai információ. És mióta Sarko az elnök, nem lázonganak a külvárosok.

Én a magam magyarországi magyar nézőpontjából egy szokványos rezsimváltást és stílusváltást vártam, a Sarko-i jobbközép helyett egy francia szocialista kormányt. Csak azért, hogy egy élhető francia szocialista kormány azt tanítsa Európának, hogy minden utak nemcsak jobbra visznek. És most megint itt vagyunk egy hálószoba-történetben. Bár az kérdés, hogy egy luxusautókban furikázó IMF-elnök mennyire képes képviselni és megjeleníteni az elnyomottakat. De nem! A szocialista jelző a franciáknál nem a szegény, nyomorult magyar nyugdíjas szinonimája. Szocialistának lenni nem jelent többet, mint szolidárisnak lenni mindazokkal, akikkel csak lehet. Azt csak a mi magyar tapasztalataink sugallják, hogy a szocialista jelző egyet jelent a szegénnyel.

De térjünk vissza a hálószobába! Már egy magyar sláger-prózaírónál, Szilasi Lászlónál is felbukkant a Szentek hárfája című regényében az orális szex népszerű motívuma. Strauss-Kahn történetében én is éreztem némi déjà-vu-t, mert igen emlékeztetett a szintén prezidenciális Bill Clinton úr és Monica Lewinsky történetére. A két történet között azért alapvető különbségek is vannak: egyrészt Bill már beiktatott elnök volt, másrészt csak Hillary-t veszíthette, de még őt sem sikerült neki. Ez a szituáció hihetetlenül pontatlanul (!) illik Strauss-Kahn úrra, aki csak elmebetegségben kényszeríthette volna ki, egy évvel a számára kedvezőnek ígérkező francia elnökválasztás előtt, az aktust a teljesen idegen Monicájától. De vezessük be az azonosság nézőpontját is! Ugye, mindenki emlékszik arra, hogy a Clinton-botrány után, hetekkel később Monica előállt egy kiskosztümmel, rajta az elnöki sperma DNS-nyomaival. És itt is! A hírek szerint van kiskosztüm vagy blúz, a volt IMF-vezérigazgató férfiúi nyomaival.

Ezek a nők miért őrzik meg olyan gondosan ezeket a ruhadarabokat? (Mert hát én másnap kimosnám őket.)

És bizony francia szocialistaként innen nehéz is visszatápászkodni a szocialista bánathoz. És ez azért baj, mert egy nagyhagyományú és csodálatos nemzet évekre elveszítette a jogát a nyugat-európai politikai szocializmus valóságossá tételére. Csak vágyakozni tudok egy női keresztnévre, egy magas, gótikus nőre, aki vékony és szilfid, ízléses minden szocialista européer számára, és csak a nevét tudom suttogni: reviens, Segolène.

Jöjj vissza, Ségolène!

Ma délután, amikor hazajöttem egy tétova városi bóklászásból – valójában egy temetésen voltam –, némi bávatag szöszmötölés után lefeküdtem aludni. Intenzíven aludtam. A következőkre emlékszem belőle: egy Daciában utazunk az unokatestvéreimmel, amelyet mozgássérült nagynéném kormányoz. Éjszaka van és esik az eső, de jó a kedvünk. A kormány mellett egy képernyő látható, amelyen a régi képeket nézzük vissza. A képek mellett többféle zene is fut, egynek a dallamára és a refrénjére emlékszem: „With the power of nothing”. A következő fázis már a félébrenlét gondolataié: annak a szónak, hogy „európa” ki kell kopnia a gyakorlatból, mert nem ír le valós működést. Talán lesz valahol Nyugaton – de az is lehet, hogy a Balkánon, vagy máshol – egy falu, mely megőrzi az Európa nevet. Lesz egy falu, ahol emlékeznek majd Platónra, Goethére, Yeats-re meg a többire.

Európában jelenleg, ahelyett hogy helyeket teremtenének, integrálnak. Az építészet nem létrehozza, hanem fölhasználja, sőt fölfalja a helyeket. Az integráció így lehetetlenségbe torkollik, hiszen nem veszi észre, hogy egészen egyszerűen különböző helyek vannak. Jørn Utzon Koppenhága Bagsvaerd nevű külvárosában felépített templomát látom. Aztán Tadao Ando japán építész fénynyelő konstrukcióit, amelyeken eltűnnek a falak, vagyis olyan absztrakciókká válnak, amelyek tagadják önmagukat. Nincsen jelen a hagyományos tömeghatás, de nincsen jelen az üvegkonstrukciókat jellemző térfogathatás, az egymáshoz illesztett síkok absztrakciója sem. Viszont létrehoznak egy belső helyet. Ha Európa lehetne, ilyen belső helyek kisugárzásainak metszéspontjaiban lehetne. Ahogyan most van, pusztán gazdasági és politikai vállalkozás, illetve egyfajta nagyképű absztrakció. Ezek pörögnek le az álom üledékeként a félébrenlét állapotában.

Európának és a helyeknek ezt feszültségét talán információ és tapasztalat kettősségében lehetne megragadni. Az információ technológiai processzusok eredménye, ezek pedig olyan szabványokon alapulnak, amelyek nem a testi érzékelés, hanem a technikai előállítás lehetőségeit szabályozzák. Az információ valami valósból indul ki, de mivel olyan technikai processzusok eredménye, amelyek érzékileg már nem követhetők (hiszen éppen ebben áll hatalmuk), esetleg csak újabb technológiai processzusok segítségével szimulálhatók, tagadják is ezt a valóst. Pontosabban: az információban éppen az a valós, amit nem kommunikálnak. Az információ tartalmilag üres, nincsen jelentése, semmit sem közöl. Mégis van benne valami valós: azáltal hogy kódolás, átalakítás, átvitel, dekodólás által előállítható, utal magának az információnak az anyagára, amelyből létrejön, de amit elfed. Az információ forrása az az üresség, vakság vagy morajlás, amely azért nem kaphat helyet az információ tartalmában, mert a szabvány éppen azt nem képes technológiai konvencióvá konvertálni.

Ez egyszerűbben úgy fejezhető ki, hogy a technológia, minden szimuláció ellenére, korántsem meríti ki a fizikai valóság lehetőségeit. A technológiai szabvány nem emberi mérce, ezért lehet a médiumok önálló történetéről beszélni; de nem is a fizikai valóság mércéje, ezért lehet a médiumok történetiségéről beszélni. A fizikailag valós sokkal gazdagabb, telítettebb és változékonyabb annál, mint amit az emberi érzékelés vagy a technikai szabvány belőle kommunikáció formájában átvinni képes. A vakság, az üresség és a morajlás kifejezések éppen ezt a telítettséget (teljességet?) akarják megnevezni. Amire itt a valós kifejezéssel utalni próbálok, tehát voltaképpen az érzékelés és a technikai szabványok által kommunikált informatív valóság fölöslege, maradéka, de valamiképpen mégis azok forrása. Ez a – talán mondhatom így – ”téridő kontinuum”, amelynek a technológia és az érzékelés csak egy keskeny sávját képes információvá alakítani és átvinni, más természetű, mint az információ. Hiszen az információ, bár forrásvidéke itt van, mégis alapvetően technológiai természetű. A valósnak ezzel szemben nincs természete vagy lényege, inkább azt mondanám – de ez lehet, hogy félrevezető –, hogy az maga a természet.

De mennyiben léphet túl az informativitáson az, amit – merőben esetleges módon – itt tapasztalatként próbálok megnevezni? Hiszen az információ fogalma, úgy tűnik, felöleli mindazt, amit tapasztalatként (képként, hangként, tapintásként, szaglási, ízlelési információként) bármikor megragadhatunk: noha technikai természetű, tehát ”embertelen”, mégis ez teszi lehetővé, hogy megnevezzük az emberit. Embertelen, noha az emberhez tartozik. Az információ mintha az észlelés formája lenne. Csakhogy vajon honnan származik az az előfeltevés, hogy beszélhetünk egyáltalán észlelésről? Ha az információ a test és a technika közti átkötés, akkor valójában mi a test, amelyről csak az ilyen átkötések révén szerzünk tudomást? Hogyan viszonyul az érzékelés teste ahhoz, amit az előbb a valós érzékelhetetlen forrásvidékeként írtam körül?

A technológusok szerint – ilyen újabban a legtöbb körmönfont humántudós is – csak arról a téridő kontinuumról vagyunk képesek információt továbbítani, amit az olyan technikai eszközök, mint amilyen például a nyelv- és íráshasználat, az intézmények és a bennük materializálódó eszmék, politikai gyakorlatok, történelem-konstrukciók stb. törnek föl és állítanak elő a számunkra. Ennek a technológiának az egyik eredménye az az ”előítélet”, hogy van valaki, aki észleli ezeket a feltört technológiai tér- és időkonstrukciókat. Csakhogy ennek a valakinek a léte a technológiai szimuláció egyik hatása pusztán, nem tartozik a valós forrásvidékéhez. E szerint nem tapasztalunk semmit, ami valós lenne, csak olyasmit, amit szimuláció hoz létre.

Pontosabb lenne azonban úgy fogalmazni, hogy nem tudunk semmit átvinni, kommunikálni abból, ami valós, mivel az átvitel a valóst szimulákrummá konvertálja, sőt korrumpálja. A valós tapasztalata zárvány, csakis önnön hiányában képes hírt adni magáról, ugyanakkor hiányát is csak valamiként, tehát információként ragadhatjuk meg. Az átélés árnyéka azonban váratlanul bármilyen információra vagy zajra rávetülhet. Ez az árnyék az, ami belső hellyé, zárvánnyá teszi a technikai konstrukció helyét. Az árnyék a valós teljessége – amit ugyanúgy ürességnek is mondhatnék – felől támad a technikára, ez teszi olykor ragyogóvá. A technológia univerzális szabványai jeltelen vázak csupán. Az európai integrációnak nevezett projekt egyfelől ilyen szabványok kiterjesztésének benyomását kelti. Számomra azonban Európa csak a lokális teljességek, és az ezekből a forrásokból táplálkozó lokális aktivitás felől lenne megélhető. Nem az univerzális szabvány, hanem a belső teljességek felől tehát.

Ez a belső nem individuális és nem emberi, talán nem is otthonos. Egy forrásvidék neve inkább, mely közeli és távoli, szelíd és szétosztható. Olyan mint a só. Mert a sónak nincsen köze a szívedhez, a sónak nincsen köze a számokhoz és az igazsághoz sincs a sónak semmi köze. A só csak só. Létezik, mint Erdély, vagy egy falu, amely felé vagy amely felől – jelenleg ez teljesen eldönthetetlen, hál’ istennek – mozgássérült nagynéném vezet egy rozsdás Daciát with the power of nothing. Szóval: SZIA, EURÓPA!