Lakatos István a kortárs magyar képregény(szub)kultúra fenegyerekeként robbant be a köztudatba. A maga részéről ugyan nem hisz az önálló hazai képregényben, mint ahogy abból is elege lehet, hogy sokan a magyar Tim Burtont, első regénye megjelenése óta pedig a magyar Neil Gaimant látják benne. A gazdag külföldi és hazai intertextusoknál azonban sokkal fontosabb, hogy Lakatos képregényes múltjába-jelenébe tökéletesen illeszkedik a meseregény groteszk, humoros, őszinte világa, amellyel a szerző kiérdemelte a 2011-es év legjobb gyermekirodalmi művének járó IBBY-díjat.
A sokat emlegetett angolszász hatásokon túl a Dobozváros többek között a német ifjúsági irodalom klasszikusainak legjobb hagyományait is folytatja. Kästner detektívtörténetében Emil Tischbein karaktere Lakatos Zalánjához hasonlít, és a „kell egy csapat”-koreográfia itt is szépen végigkövethető, a Tischbein névben viszont a különös Isten-figura, Székláb él tovább, aki más köntösben Michael Ende Momójának Hora mestereként is visszaköszön, az ellene harcoló szivarozó szürke urak pedig ezúttal agy nélküli gumiemberek… A végtelenségig lehetne folytatni a párhuzamokat. De a Harry Potter se épp a teljesen originális világépítés miatt lett világhírű. Sokkal inkább a bejáratott panelek bravúros összeillesztésével. Ilyen színes építőkockákból épül fel a Dobozváros is, mint ahogy a pitiáner főgonosz, az Egyes is egy doboz kockából rakja össze szürke birodalmát.
Azért sem tartom jogosnak, hogy a felületesebb kritika már a Lencsilány című első önálló kötet, a ritkaságszámba menő képregényalbum megjelenése előtt a Burton-börtönbe zárta a bontakozó alkotói stílust, mert a nyilvánvaló hasonlóságok (kacskaringós vonalvezetés, horrorisztikus effektek, fekete humor) ellenére a „magyar Tim Burton” a kezdetektől a maga képére formálta ezeket a stílusjegyeket, és valóban sajátosan hazai ízt kölcsönzött fiktív univerzumának. A szerzői műfajmeghatározás szerint „túlillusztrált meseregény” az interjúkban is sokat emlegetett Sajdik- Szecskó-Varjúdombi mesék-háromszög mentén tudatosan kikísérletezett vizualitás felépítése. A végeredmény a teljesen személyes tartalom és a populárisba hajló underground művészet határmezsgyéjén mozog. Nem véletlen, hogy a Lencsilány megjelenése után szinte azonnal táblagépes játék is készült Scared Little Lily néven a szerző grafikáival.
Lakatos képregényeiben a kezdetektől fontos szerephez jutnak a retró látványelemek. Elsősorban a ’80-as évek tárgyi környezetét csempészik be a sötét tónusú, sokszor darkos hangulatú képekbe. Különösen igaz ez a kortárs magyar szövegek adaptációira, például a Mátyás, a király című képregénypályázatra készült Kutyabiznisz esetében, amely Jászberényi Sándor novellájához készült. A Kemény István Kedves Ismeretlen című regényéből választott részlet, a Pryck és Gríga feldolgozásával pedig a ’60-as évek végét álmodta újra a rá jellemző szuggesztív erővel. Első magvetős munkája, Ludmilla Ulickaja Történetek állatokról és emberekről című mesegyűjteményéhez készített illusztrációi szintén borzongató, múlt századi atmoszférát árasztanak. (A következő Ulickaja-könyv, a Történetek gyerekekről és felnőttekről áprilisban várható a Magvetőnél.)
A Dobozváros felépítményében a fantasy-elemek mellett (sárkány, vízimanó, beszélő állatok stb.) a steampunk alkotja a kötőanyagot. Ez a posztviktoriánus, gőzgépekben tobzódó stílusregiszter sem előzmények nélküli Lakatosnál: az első igazán komoly szakmai elismerést, kép-novella kategóriában a 2009-es Alfabéta-díjat meghozó Miserere Homine – Ember irgalmazz! Pelikán nevű gőzűrhajó igazi steampunk-csemege, a japán anime mestere, Miyazaki Hayao vándorló palotájának méltó párja (melynek steampunk esztétikájáról tanulmány is született). A Dobozváros gyökerei szintén 2009-be nyúlnak vissza: a képregényesként már elismert szerző a mese felé tett kirándulást a második Aranyvackor pályázaton, hogy kedvére rajzolhasson egy jót, és mivel nem talált maga mellé szerzőpárost, „kamuból” írt hozzá sztorit is (amelyet direkt nem írok le, utálom lelőni a poénokat). Már a Könyvmolyképző és a Litera különdíjával kitüntetett pályamunkában feltűnt egy szokatlan gőzmozdony sziklára épült viskóval, kerttel és kecskével. Aztán a szöveg kiteljesedésével a „vándorló vonat” is egyre elképesztőbb dimenziókat kapott – titkos ajtók, amelyek mögött tematikusan összegyűjtött páratlan, büdös zoknik, lejárt konzervek, különös biciklik vannak felhalmozva, egy hatalmas teremben pedig elveszett játékok, ameddig a szem ellát. A legkülönösebb hely talán mégis Székláb műhelye, ahol az asztalon elképesztő feljegyzések hevernek („Teringettét, folyton elbotlik a saját lábában”, „kicsit fel kell pumpálni a fejét – még egy sor szögelés szükséges – a nyelvet ragasztóval rögzítsd, mindig kifittyen a szájából”), és valóban félkész teremtmények ácsorognak szerteszét, a mennyezet helyén pedig – akárcsak a Roxfort nagytermében – a csillagos ég ragyog. Csakhogy itt az üstökösök és bolygók papírmaséból, agyagból és celofánból állnak – na meg csillaggyurmából. Az Úr sötét anyagai (Philip Pullman remekműve szintén nagy hatást gyakorolt a szerzőre) itt egy házilag összebarkácsolt teremtés önironikus, mégis megható kellékei. Így teremti meg az író-rajzoló is a maga hétköznapi univerzumát. A fentiek fényében nem meglepő, hogy ez az ősz szakállú, bogaras ezermesterként bütykölgető Isten is a Lakatos-képregények egyik kulcsfigurája. 2010-ben nem csak a kép-novellás Alfabétát kapta meg a szerző, hanem az év képregényrajzolójává is választották Vasárnap című újraértelmezett teremtéstörténetéért.
Székláb hol esendő, szánalmas öregember, hol infantilis mindenható: „Réges-rég a csillagok között szárnyalt, két üstökös vontatta azt a hatalmas házát! A meteorrajok úgy ficánkoltak körülötte, mint ahogy a delfinek kísérik a hajókat. Ha úgy tartotta kedve, megmerítette bögréjét, és nagyot kortyolt a Tejútból, vagy pusztán szórakozásból felült egy galaxis spirálkarjára. Élettelen bolygókkal focizott, és fekete lyukak voltak a kapuk, a pipáját pedig lángoló csillagokkal gyújtotta meg.” Ritka az ilyen fennkölt leírás a kötetben, és persze ez is ironikus színezetű. A filmes utalások túlhajszolását viszont joggal kritizálták már előttem is. Amikor például Zalán először néz farkasszemet a főgonosszal, a cliffhangeres fejezetzárás után így kezdődik a következő szakasz: „A filmekben ilyen kiélezett helyzetekben előszeretettel alkalmazzák a lassított felvételt. A fiú, akit durva kezek vonszolnak a biztos halál felé, zokogva küzd az életéért. Tátogó szájából nyál fröccsen, vér- és verejtékcseppek szálldosnak körülötte. (…) Zalán tekintete egy hosszúra nyújtott pillanatra találkozik az asztal mögött terpeszkedő Egyesével.”
Összegezve a Dobozváros – paradox módon – Lakatos István eddigi képregényes termésének, a bennük feldobott motívumok tárháza. Az ellentmondást részben ő maga oldotta fel egy videóinterjúban: „Én a képregényt nagyon az irodalom felől közelítem meg. […] A képregény csak akkor tud valamit is csinálni, ha az irodalom a szárnyai alá veszi, mert kurvára irodalmi nemzet vagyunk.” Ennek fényében érthető, hogy miért ennyire erősek, átgondoltak a Lakatos-képregények szövegbuborékai. A Dobozváros – amellett hogy letehetetlenül izgalmas ifjúsági/urban fantasy/meseregény – tulajdonképp a vulgárisan őszinte ars poetica megvalósítása több mint háromszáz oldalon. Comic trip a comic stripért: komikus utazás, egy baljós hangulatú road-movie, amelyben búvópatakként bukkan fel a képregény szeretete. Ez az önreflektív játék egyrészt Zalán figurájában érhető tetten: a szerzőhöz hasonlóan ő is zabálja a képregényeket (már a belső címlapon is), másrészt a drámai csúcspontnál a regény szövegáradatát – amelyet csak a Kaland-Játék-Kockázatokhoz hasonlatos rajzi világ ellenpontoz – váratlanul egy négyoldalas képregény váltja fel a jószívű bajszos robotról. A könyvtárgy legnagyobb hibája, hogy a letisztult, mégis részletgazdag rajzok alig vehetők ki. Érdemes lett volna egész oldalasra venni őket, vagy akár a könyv méretét megnövelni valamivel, mert egy minimalista illusztráció kicsiben is jól tud mutatni, ebben a kidolgozott rajzstílusban viszont néha alig lehet kivenni a részleteket. Éppen ezért is volt nagy élmény a kötet bemutatóján „életnagyságban” megtekinteni az illusztrációkat a Három Hét Galériában összerakott kiállításon, ahol stílusosan széthajtogatott papírdobozokra kerültek a rajzok. Azóta tárgyanimációval kevert rajzos stop-motion technikájú filmes könyvajánló is készült a Dobozvároshoz a szerző hathatós (vagy héthetős) közreműködésével.
Hiába, dobozolni a legjobb a világon!
Lakatos István: Dobozváros, Magvető, 2011