Este kilenc. A székesfehérvári vasútállomáson ülök és sírok. Nem, nem azért, mert szar hetem volt, azt már fel sem veszem. Elég sok szar hetem volt az elmúlt egy évben, aztán mégsem sírtam. Na jó, igazából de, viszont most nem ez a lényeg. Nem, én a piroskát siratom. Annyira el akartam érni, erre tessék. Késett a pesti személy, és ő nem várt meg. Itt hagyott. Elhagyott.
Pedig csak miatta rohantam végig fél Budapesten. Hogy még egyszer, utoljára, így este. Mint annyi régi estén. Például három éve, mikor a kirándulásról mentünk haza. Augusztus közepe volt, mégis, attól, hogy vonat, meg hogy sötét, olyan érzésem lett, mintha tél volna. Tél, és nem is itt, hanem Oroszországban. Farkasordító orosz tél. Anna Karenina. A többiek persze kiröhögtek. Harminc fok van, ne hülyülj. Egyébként éppen azt a regény olvastam egy évvel később, mikor kiderült, hogy felvettek az egyetemre. És onnantól kezdve kalandjaim a piroskával heti rendszerességűvé váltak.
A piroska. Nem tudom, mióta hívjuk így. De illik rá. Régen, úgy emlékszem, még rendes, nagy vonatok jártak Kisbér felé. De valószínűbb, hogy számomra akkoriban a piroska volt a rendes, nagy vonat. Sőt. A Vonat. Az a kis sárgás-piros, egyetlen kocsis. Ha idegen látja, kineveti: „mi ez?”. Pedig a kis piros jó vonat, tiszta, rendes vonat. Pontos, mint az óramű. Jár hóban, jár fagyban. És ami a legfontosabb: a miénk. Kicsi, piros, de a miénk.
Azóta persze sok más vonatot láttam. Szép, új, kéküléses személyvonatokat, öreg, lepukkant gyorsvonatokat, fehér, tágas intercityket, régi, gőzmozdonyos nosztalgiavonatokat, mélyvörös railjeteteket, melyek, mielőtt leszállsz, figyelmeztetnek, hogy ne hagyd fenn az esernyődet, sőt, egyszer Franciaországban még egy olyat is, ami, állítólag, 300-al megy, vagy talán többel is. Mégis, nekem mindig a piroska maradt a Vonat. Pedig az talán még a száz kilométer per órát sem éri el.
Nem tudom, honnan ez a különös vonzalom. Néha még azzal a gondolattal is eljátszom, hogy nem szállok le többé. Keresek egy kényelmes helyet, és ott maradok, örök ingajáratban a két hely között, mint a Szerelem a kolera idején főszereplői. Az emberek egy idő után megszokják, hogy igen, ott az az őrült vonatos lány, és talán, talán, néhány hónap elteltével már nem is fognak félni leülni mellém.
Persze ezt most már nem csinálhatom meg. Holnaputántól csak napi két vonat közlekedik Komárom és Székesfehérvár között. A piroska, hiába utaztak rajta mostanában olyan sokan, megméretett és könnyűnek találtatott. Pontosan úgy, mint két évvel ezelőtt. Akkor még feltámasztották. Erre tessék. Járatkiirtás. Vagyis ritkítás. Póruljárat.
Ülök a székesfehérvári állomáson, késő van, nem jutnék haza máshogy, várom aput, mikor jön már értem. Az állomáson nincs nagy élet – főleg olyanok lézengenek még itt, akik ugyanúgy megjárták, mint én. Egy nő visszaváltja a jegyét: inkább nem vár még másfél órát, elmegy taxival. Két csaj meg egy srác a pesti személyt késte le, éppen az orruk előtt ment el, láttam, ahogy legörbült szájjal néztek utána, mint a kisgyerekek. Egyedül a sarokban ülő öreg, rosszagú férfinak nincs oka panaszra: ő nem akar sehová menni, valószínűleg ez az otthona. Nemsokára megjelenik a felesége is. Két zsemlét hoz, meg egy doboz cigit. Kíváncsi vagyok, kiteszik-e őket, mikor bezárják az épületet. A kisbéri állomáson egy ideig lakott egy pasas, de már nincs ott. Azt mondják, börtönbe került.
Lám, minden vonattal gond van. Késnek, ha viszont az ember késik, hamarabb mennek el. Az egyiket eléred, a másikról lemaradsz, néha célba érsz, néha meg leragadsz egy ponton, és nem tudsz továbbmenni. Ahogy ülök a fehérvári vasútállomáson, kezdem megérteni mindezt. Letörlöm a könnyeim, miközben a piroskára gondolok, mely olyan rondán elszáguldott előlem a jövő felé. Tudom, hogy hamarosan az út végére ér, és megáll az utolsó, sötét állomáson.