ÖTÖDIK FEJEZET.
Tanácsot ad a Hernyó.
A Hernyó meg Évike egy darabig némán nézte egymást. Végül a Hernyó kivette szájából a tajtékpipát s únott, álmos hangon ezt kérdezte tőle:.
– Hát te kicsoda vagy?
Kezdetnek nem volt valami biztató. Évike félénken rebegte:
– Magam se tudom, kérem szépen, hogy most ki vagyok. Csak azt tudom, hogy ki voltam ma reggel, amikor fölébredtem. De azóta már rengetegszer megváltoztam.
– Hogy érted ezt? – szólt a Hernyó szigorúan. – Értelmesen beszélj.
– Sajnos, kérem, nem tudok értelmesen beszélni, mert nem az vagyok, aki vagyok, amint látni tetszik.
– Nekem semmit se tetszik látni – mondta a Hernyó.
– Sajnos, nem tudom jobban megmagyarázni, – felelt Évike illedelmesen – mert én magam sem értem az egészet. Aztán, tetszik tudni, borzasztó, hogy az ember napjában többször átváltozik.
– Már miért volna borzasztó?
– Lehet, hogy kegyed még nem ismeri ezt, – mondta Évike – de nemsokára megismeri majd. Ha majd begubózik és bábbá változik, aztán pillangóvá lesz, bizonyára furcsán fogja magát érezni.
– Egy csöppet sem – vetette oda a Hernyó.
– Embere válogatja – állapította meg Évike. – Én mindenesetre nagyon furcsán érezném magam.
– Te? Hát kicsoda vagy te? – kérdezte félvállról a Hernyó.
Most megint oda lyukadtak ki, ahol beszélgetésük legelején voltak. Évikét egy kicsit bántotta, hogy a Hernyó olyan kurtán-furcsán beszél vele. Ezért kihúzta magát és önérzetesen mondta:
– Azt hiszem, előbb kegyednek kell megmondania, hogy kicsoda.
– Miért? – kérdezte a Hernyó.
Évike ettől a kérdéstől megint összezavarodott. Minthogy pedig semmi elfogadható válasz nem jutott az eszébe s minthogy a Hernyó – úgy látszott – ballábbal kelt föl, Évike jobbnak látta faképnél hagyni őt.
– Gyere vissza! – kiáltott utána a Hernyó. – Valami fontos dolgot akarok neked mondani.
Ez már megnyugtatóbban hangzott. Évike megfordult és visszament.
– Csigavér – mondta a Hernyó.
– Csak ezt akarta mondani? – kérdezte Évike, türtőztetve haragját.
– Nem – felelt a Hernyó.
Évike arra gondolt, hogy nincs egyéb dolga, ráér várni, meg aztán hátha mégis mond valami olyasmit is a Hernyó, aminek hasznát láthatja.
A Hernyó néhány percig szótlanul pöfékelt, majd karját fölemelve, megint kivette szájából a tajtékpipát s így szólt:
– Szóval te azt hiszed, hogy átváltoztál?
– Attól tartok, hogy igen – szólt Évike. – Elfelejtettem, amit tudtam s minden tíz percben hol megnövök, hol összezsugorodom.
– Mit felejtettél el? – kérdezte a Hernyó.
– Hát például el akartam mondani: „Kis kacsa fürdik fekete tóban…”és egész máskép mondtam – felelte Évike szomorúan.
– Szavald el a „Családi kör”-t – szólt a Hernyó.
Évike meghajolt és belekezdett:
Este van, este van, ki-ki nyugalomba,
Rettenve sikolt fel az eperfa lombja.
A legkisebb fiú nekimegy a falnak,
Homlokát letörli, azután elhallgat.
Ballag a cica is, leteszi a könyvet,
Meg-megáll, körülnéz, elébb, elébb görnyed.
Egy-egy szárnyat-combot nyújt a kicsinyeknek,
Természete ez már a magyar embernek.
Pendül a kapa most, hazajön a gazda,
Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja,
Rikoltoz a bagoly, az imént fejé meg,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket.
A gyermek is álmos, új ruhája készen,
Vasalót tüzesít az anyja ölében.
Nem mese ez, gyermek – így feddi az apja –
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta.
– Összezagyváltad a sorokat – mondta a Hernyó.
– Néhol – mondta félénken Évike. – Azt hiszem, egyet-kettőt felcseréltem.
– Az elejétől a végéig rosszul mondtad – állapította meg határozottan a Hernyó.
Néhány percnyi csönd támadt. A Hernyó szólalt meg először.
– Mekkora szeretnél lenni?
– Ó, nekem nem a nagyság a fontos, – válaszolt sietve Évike – csak már únom ezt a sok változást, tetszik érteni.
– Nem én – felelte a Hernyó.
Évike hallgatott. Még soha életében nem kötözködtek vele ennyit. Félt, hogy kijön a sodrából.
– Meg vagy most elégedve úgy, ahogy vagy? – firtatta a Hernyó.
– Hát ha nem tetszik rossz néven venni, valamivel nagyobb szeretnék lenni – mondotta Évike. – Hét centiméter, az igazán kevés.
– Nem mondhatnám – felelt dühösen a Hernyó s amennyire bírt, fölágaskodott.
(Épp hét centiméter volt.)
– Csakhogy én nem szoktam meg, – kesergett szegény Évike – hogy ekkora legyek.
Közben pedig ezt gondolta: „Jaj, milyen hamar megsértődnek ezek az állatok”.
– Majd megszokod – mondta a Hernyó s pipáját újra a szájába dugta és pöfékelni kezdett.
Évike türelmesen várta, mikor szólal meg újra a Hernyó. Egy-két perc mulva ki is vette szájából a pipát, egyet-kettőt ásított, nyujtózkodott, aztán lemászott a gombáról, a fűbe csúszott és közben ezt mondta:
– Egyik felétől óriás leszel, másik felétől törpe.
– Minek az egyik felétől és minek a másik felétől – tanakodott magában Évike.
– A gombától – felelt rá a Hernyó, mintha meghallotta volna Évike gondolatát s már el is tűnt.
Évike egy darabig nézte-nézte a gombát. Azon törte a fejét, vajjon melyik az egyik és melyik a másik fele. Minthogy azonban a gomba tökéletesen kerek volt, ezt nem volt könnyű kitalálnia. Végül is, amennyire csak bírta, a gomba fölé nyújtotta a két karját s a kezével letört a pereméről egy-egy darabkát.
– No, most melyik? – tünődött Évike s beleharapott a jobbkezében lévő gombadarabkába, hogy lássa a hatást. A következő pillanatban heves ütést érzett az állán: tulajdon lába koccant oda.
Rettenetesen megijedt ettől a hirtelen változástól, de amint gyorsan törpült, érezte, hogy nincs veszteni való ideje. Tüstént enni akart a másik gombadarabkából is. Csakhogy az álla úgy oda volt szorítva a lábához, hogy alig bírta kinyitni a száját. Végül azonban mégis sikerült kinyitnia a száját s bekapni egy darabkát a balkezében lévő gombadarabkából is.
◊●◊
– Csakhogy kiszabadult végre a fejem – sóhajtott föl Évike boldogan.
De öröme csakhamar rémületté változott. Sehol se találta a vállát. Amint lenézett, egyebet se látott, mint egy éktelenül hosszú nyakat, mely úgy nyúlott ki a vállából, mint valami nádszál, sok-sok zöld levél közül.
– Mi a csuda ez a zöld izé? – kérdezte Évike. És hová tűnt el a vállam? És jaj, szegény kezeim, miért nem látlak benneteket?
Amint így beszélt, jobbra-balra forgatta kezeit, hátha sikerül megpillantania őket, de sajnos, nem sikerült, mindössze valami libegő-lebegőt látott a távoli zöld levelek között.
A kezét semmikép nem tudta a fejéhez emelni, hát megpróbálta a fejét lehajtani a kezéhez és roppant örült, hogy a nyaka könnyen hajlik ide-oda is, mint valami kígyó. Éppen sikerült neki kecses hullámvonalban lefelé hajolnia s éppen a levelek közé akart furakodni, amelyekről kiderült, hogy azoknak a fáknak a koronája, amelyek alatt sétált, amikor visszahőkölt egy éles szisszenésre. Egy jókora galamb röppent az arcába s szárnyával hatalmas csapást mért rá.
– Kígyó – visította a Galamb.
– Ne bántson engem, – mondta sértődötten Évike – én nem vagyok kígyó.
– Kígyó, ha mondom, hogy kígyó – ismételte a Galamb, most már szelídebben s zokogva tette hozzá: – Úgy látszik hiába minden.
– Miről beszél? – kérdezte Évike.
– Próbáltam a fák törzsébe, próbáltam a folyók partján, próbáltam a bokrokban is – folytatta a Galamb, rá se hederítve. – Ezek a kígyók sehol se hagynak békét.
Évike egyre kevésbbé értette, miről van szó, de nem akart közbeszólni, míg a Galamb be nem fejezte mondókáját.
– Mintha nem volna elég keserves kikölteni a tojásokat – folytatta a Galamb. – A tetejében még éjjel-nappal rettegnem kell a kígyóktól is. Három hete le se húnytam a szememet.
– Sajnálom, hogy megijesztettem – szólt Évike, aki már kezdte sejteni, mi baja lehet a Galambnak.
– Aztán amikor sikerült megtalálnom az erdő legmagasabb fáját, – folytatta a Galamb egyre jobban rikácsolva – amikor azt hittem, hogy végre megszabadultam tőlük, hát nem az égből tekergőzik le egy kígyó? Juj, te Kígyó.
– De hiszen mondom, hogy én nem vagyok Kígyó, – védekezett Évike. – Én kérem…én…
– Hát micsoda? – kérdezte a Galamb. – Látom, hogy most valamit hazudni akarsz.
– Én, kérem, kislány vagyok – mondotta Évike tétován, mert visszaemlékezett, mennyi változáson esett át ezen a napon.
– Hiszi a piszi – mondta a Galamb, mélységes megvetéssel. – Én már éppen elég kislányt láttam életemben, de olyant, akinek ilyen nyaka van, még egyet sem. Nem, nem, te közönséges Kígyó vagy, hiába is tagadod. Talán még azt is el akarnád hitetni velem, hogy sohasem ettél tojá[s]t.
– De igen, már ettem tojást – mondta Évike, mert őszinte kislány volt. – Csakhogy tetszik tudni, a kislányok épp úgy eszik a tojást, mint a Kígyók.
– Ezt se hiszem – mondta a Galamb. – Ha pedig úgy így van, akkor a kislányok se jobbak a kígyóknál.
Évike ezen annyira meglepődött, hogy egy-két percig egészen elnémult. A Galamb most vérszemet kapott s így folytatta:
– Hiába tagadod, tudom, hogy tojásokra vadásztál. Akkor pedig nekem mindegy, hogy Kígyó vagy-e, vagy kislány.
– De nekem nem mindegy – mondta Évike indulatosan. – Nem igaz, hogy tojásokra vadásztam. Különben se kellenének nekem a maga tojásai. Én nem szeretem a nyers tojást.
– Egy-kettő el innen – mondta a Galamb dühösen s visszaült fészkére.
Évike lelapult a fák közé, amennyire csak tehette, mert közben a nyaka belegabalyodott az ágakba és folyton föl-föl kellett kelnie s ki kellett bogoznia a nyakát. Aztán eszébe jutott, hogy a gomba egy-egy darabkája még kezében van s óvatosan hol az egyikbe, hol a másikba harapott és hol megnőtt, hol meg visszatörpült, mindaddig, amíg végre akkora nem lett, mint azelőtt volt.
Már olyan régen volt ilyen, hogy eleinte furcsán érezte magát. De néhány perc mulva beleszokott és mint azelőtt, most is beszélni kezdett önmagához:
– Szóval egyik tervemet már megvalósítottam. Jaj, de rémes ez a sok átváltozás. Sohase tudom, mi lesz belőlem egyik pillanatról a másikra. Most, hogy visszakaptam rendes magasságomat, első dolgom az, hogy kijussak abba a gyönyörű kertbe. De hogyan jutok ki oda?
Így beszélt s akkor egyszerre egy nagy térre érkezett. A téren egy házikó állott, körülbelül másfél méter magas.
– Akárkié is ez a ház, – gondolta Évike – nem nyithatok be így, mert halálra rémülne ilyen nagy lánytól.
Hát újra beleharapott a jobbkezében levő gombadarabba s addig nem is ment a ház közelébe, amíg megint félméternyire nem törpült.
Kontrollszerkesztette Dobás Kata
(Lewis Carroll, Évike Tündérországban, ford. Kosztolányi Dezső, Budapest, Gergely, 1936.)