Lewis Carroll: Évike Tündérországban – Ötödik Fejezet


ÖTÖDIK FEJEZET.

Tanácsot ad a Hernyó.

A Hernyó meg Évike egy darabig némán nézte egymást. Végül a Hernyó kivette szájából a tajtékpipát s únott, álmos hangon ezt kérdezte tőle:.

– Hát te kicsoda vagy?

Kezdetnek nem volt valami biztató. Évike félénken rebegte:

– Magam se tudom, kérem szépen, hogy most ki vagyok. Csak azt tudom, hogy ki voltam ma reggel, amikor fölébredtem. De azóta már rengetegszer megváltoztam.

– Hogy érted ezt? – szólt a Hernyó szigorúan. – Értelmesen beszélj.

– Sajnos, kérem, nem tudok értelmesen beszélni, mert nem az vagyok, aki vagyok, amint látni tetszik.

– Nekem semmit se tetszik látni – mondta a Hernyó.

– Sajnos, nem tudom jobban megmagyarázni, – felelt Évike illedelmesen – mert én magam sem értem az egészet. Aztán, tetszik tudni, borzasztó, hogy az ember napjában többször átváltozik.

– Már miért volna borzasztó?

– Lehet, hogy kegyed még nem ismeri ezt, – mondta Évike – de nemsokára megismeri majd. Ha majd begubózik és bábbá változik, aztán pillangóvá lesz, bizonyára furcsán fogja magát érezni.

– Egy csöppet sem – vetette oda a Hernyó.

– Embere válogatja – állapította meg Évike. – Én mindenesetre nagyon furcsán érezném magam.

– Te? Hát kicsoda vagy te? – kérdezte félvállról a Hernyó.

Most megint oda lyukadtak ki, ahol beszélgetésük legelején voltak. Évikét egy kicsit bántotta, hogy a Hernyó olyan kurtán-furcsán beszél vele. Ezért kihúzta magát és önérzetesen mondta:

– Azt hiszem, előbb kegyednek kell megmondania, hogy kicsoda.

– Miért? – kérdezte a Hernyó.

Évike ettől a kérdéstől megint összezavarodott. Minthogy pedig semmi elfogadható válasz nem jutott az eszébe s minthogy a Hernyó – úgy látszott – ballábbal kelt föl, Évike jobbnak látta faképnél hagyni őt.

– Gyere vissza! – kiáltott utána a Hernyó. – Valami fontos dolgot akarok neked mondani.

Ez már megnyugtatóbban hangzott. Évike megfordult és visszament.

– Csigavér – mondta a Hernyó.

– Csak ezt akarta mondani? – kérdezte Évike, türtőztetve haragját.

– Nem – felelt a Hernyó.

Évike arra gondolt, hogy nincs egyéb dolga, ráér várni, meg aztán hátha mégis mond valami olyasmit is a Hernyó, aminek hasznát láthatja.

A Hernyó néhány percig szótlanul pöfékelt, majd karját fölemelve, megint kivette szájából a tajtékpipát s így szólt:

– Szóval te azt hiszed, hogy átváltoztál?

– Attól tartok, hogy igen – szólt Évike. – Elfelejtettem, amit tudtam s minden tíz percben hol megnövök, hol összezsugorodom.

– Mit felejtettél el? – kérdezte a Hernyó.

– Hát például el akartam mondani: „Kis kacsa fürdik fekete tóban…”és egész máskép mondtam – felelte Évike szomorúan.

– Szavald el a „Családi kör”-t – szólt a Hernyó.

Évike meghajolt és belekezdett:

 

Este van, este van, ki-ki nyugalomba,

Rettenve sikolt fel az eperfa lombja.

A legkisebb fiú nekimegy a falnak,

Homlokát letörli, azután elhallgat.

Ballag a cica is, leteszi a könyvet,

Meg-megáll, körülnéz, elébb, elébb görnyed.

Egy-egy szárnyat-combot nyújt a kicsinyeknek,

Természete ez már a magyar embernek.

                                         

Pendül a kapa most, hazajön a gazda,

Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja,

Rikoltoz a bagoly, az imént fejé meg,

Kiteszi középre a nagy asztalszéket.

A gyermek is álmos, új ruhája készen,

Vasalót tüzesít az anyja ölében.

Nem mese ez, gyermek – így feddi az apja –

Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta.

 

– Összezagyváltad a sorokat – mondta a Hernyó.

– Néhol – mondta félénken Évike. – Azt hiszem, egyet-kettőt felcseréltem.

– Az elejétől a végéig rosszul mondtad – állapította meg határozottan a Hernyó.

Néhány percnyi csönd támadt. A Hernyó szólalt meg először.

– Mekkora szeretnél lenni?

– Ó, nekem nem a nagyság a fontos, – válaszolt sietve Évike – csak már únom ezt a sok változást, tetszik érteni.

– Nem én – felelte a Hernyó.

Évike hallgatott. Még soha életében nem kötözködtek vele ennyit. Félt, hogy kijön a sodrából.

– Meg vagy most elégedve úgy, ahogy vagy? – firtatta a Hernyó.

– Hát ha nem tetszik rossz néven venni, valamivel nagyobb szeretnék lenni – mondotta Évike. – Hét centiméter, az igazán kevés.

– Nem mondhatnám – felelt dühösen a Hernyó s amennyire bírt, fölágaskodott.

(Épp hét centiméter volt.)

– Csakhogy én nem szoktam meg, – kesergett szegény Évike – hogy ekkora legyek.

Közben pedig ezt gondolta: „Jaj, milyen hamar megsértődnek ezek az állatok”.

– Majd megszokod – mondta a Hernyó s pipáját újra a szájába dugta és pöfékelni kezdett.

Évike türelmesen várta, mikor szólal meg újra a Hernyó. Egy-két perc mulva ki is vette szájából a pipát, egyet-kettőt ásított, nyujtózkodott, aztán lemászott a gombáról, a fűbe csúszott és közben ezt mondta:

– Egyik felétől óriás leszel, másik felétől törpe.

– Minek az egyik felétől és minek a másik felétől – tanakodott magában Évike.

– A gombától – felelt rá a Hernyó, mintha meghallotta volna Évike gondolatát s már el is tűnt.

Évike egy darabig nézte-nézte a gombát. Azon törte a fejét, vajjon melyik az egyik és melyik a másik fele. Minthogy azonban a gomba tökéletesen kerek volt, ezt nem volt könnyű kitalálnia. Végül is, amennyire csak bírta, a gomba fölé nyújtotta a két karját s a kezével letört a pereméről egy-egy darabkát.

– No, most melyik? – tünődött Évike s beleharapott a jobbkezében lévő gombadarabkába, hogy lássa a hatást. A következő pillanatban heves ütést érzett az állán: tulajdon lába koccant oda.

Rettenetesen megijedt ettől a hirtelen változástól, de amint gyorsan törpült, érezte, hogy nincs veszteni való ideje. Tüstént enni akart a másik gombadarabkából is. Csakhogy az álla úgy oda volt szorítva a lábához, hogy alig bírta kinyitni a száját. Végül azonban mégis sikerült kinyitnia a száját s bekapni egy darabkát a balkezében lévő gombadarabkából is.

◊●◊

– Csakhogy kiszabadult végre a fejem – sóhajtott föl Évike boldogan.

De öröme csakhamar rémületté változott. Sehol se találta a vállát. Amint lenézett, egyebet se látott, mint egy éktelenül hosszú nyakat, mely úgy nyúlott ki a vállából, mint valami nádszál, sok-sok zöld levél közül.

– Mi a csuda ez a zöld izé? – kérdezte Évike. És hová tűnt el a vállam? És jaj, szegény kezeim, miért nem látlak benneteket?

Amint így beszélt, jobbra-balra forgatta kezeit, hátha sikerül megpillantania őket, de sajnos, nem sikerült, mindössze valami libegő-lebegőt látott a távoli zöld levelek között.

A kezét semmikép nem tudta a fejéhez emelni, hát megpróbálta a fejét lehajtani a kezéhez és roppant örült, hogy a nyaka könnyen hajlik ide-oda is, mint valami kígyó. Éppen sikerült neki kecses hullámvonalban lefelé hajolnia s éppen a levelek közé akart furakodni, amelyekről kiderült, hogy azoknak a fáknak a koronája, amelyek alatt sétált, amikor visszahőkölt egy éles szisszenésre. Egy jókora galamb röppent az arcába s szárnyával hatalmas csapást mért rá.

– Kígyó – visította a Galamb.

– Ne bántson engem, – mondta sértődötten Évike – én nem vagyok kígyó.

– Kígyó, ha mondom, hogy kígyó – ismételte a Galamb, most már szelídebben s zokogva tette hozzá: – Úgy látszik hiába minden.

– Miről beszél? – kérdezte Évike.

– Próbáltam a fák törzsébe, próbáltam a folyók partján, próbáltam a bokrokban is – folytatta a Galamb, rá se hederítve. – Ezek a kígyók sehol se hagynak békét.

Évike egyre kevésbbé értette, miről van szó, de nem akart közbeszólni, míg a Galamb be nem fejezte mondókáját.

– Mintha nem volna elég keserves kikölteni a tojásokat – folytatta a Galamb. – A tetejében még éjjel-nappal rettegnem kell a kígyóktól is. Három hete le se húnytam a szememet.

– Sajnálom, hogy megijesztettem – szólt Évike, aki már kezdte sejteni, mi baja lehet a Galambnak.

– Aztán amikor sikerült megtalálnom az erdő legmagasabb fáját, – folytatta a Galamb egyre jobban rikácsolva – amikor azt hittem, hogy végre megszabadultam tőlük, hát nem az égből tekergőzik le egy kígyó? Juj, te Kígyó.

– De hiszen mondom, hogy én nem vagyok Kígyó, – védekezett Évike. – Én kérem…én…

– Hát micsoda? – kérdezte a Galamb. – Látom, hogy most valamit hazudni akarsz.

– Én, kérem, kislány vagyok – mondotta Évike tétován, mert visszaemlékezett, mennyi változáson esett át ezen a napon.

– Hiszi a piszi – mondta a Galamb, mélységes megvetéssel. – Én már éppen elég kislányt láttam életemben, de olyant, akinek ilyen nyaka van, még egyet sem. Nem, nem, te közönséges Kígyó vagy, hiába is tagadod. Talán még azt is el akarnád hitetni velem, hogy sohasem ettél tojá[s]t.

– De igen, már ettem tojást – mondta Évike, mert őszinte kislány volt. – Csakhogy tetszik tudni, a kislányok épp úgy eszik a tojást, mint a Kígyók.

– Ezt se hiszem – mondta a Galamb. – Ha pedig úgy így van, akkor a kislányok se jobbak a kígyóknál.

Évike ezen annyira meglepődött, hogy egy-két percig egészen elnémult. A Galamb most vérszemet kapott s így folytatta:

– Hiába tagadod, tudom, hogy tojásokra vadásztál. Akkor pedig nekem mindegy, hogy Kígyó vagy-e, vagy kislány.

– De nekem nem mindegy – mondta Évike indulatosan. – Nem igaz, hogy tojásokra vadásztam. Különben se kellenének nekem a maga tojásai. Én nem szeretem a nyers tojást.

– Egy-kettő el innen – mondta a Galamb dühösen s visszaült fészkére.

Évike lelapult a fák közé, amennyire csak tehette, mert közben a nyaka belegabalyodott az ágakba és folyton föl-föl kellett kelnie s ki kellett bogoznia a nyakát. Aztán eszébe jutott, hogy a gomba egy-egy darabkája még kezében van s óvatosan hol az egyikbe, hol a másikba harapott és hol megnőtt, hol meg visszatörpült, mindaddig, amíg végre akkora nem lett, mint azelőtt volt.

Már olyan régen volt ilyen, hogy eleinte furcsán érezte magát. De néhány perc mulva beleszokott és mint azelőtt, most is beszélni kezdett önmagához:

– Szóval egyik tervemet már megvalósítottam. Jaj, de rémes ez a sok átváltozás. Sohase tudom, mi lesz belőlem egyik pillanatról a másikra. Most, hogy visszakaptam rendes magasságomat, első dolgom az, hogy kijussak abba a gyönyörű kertbe. De hogyan jutok ki oda?

Így beszélt s akkor egyszerre egy nagy térre érkezett. A téren egy házikó állott, körülbelül másfél méter magas.

– Akárkié is ez a ház, – gondolta Évike – nem nyithatok be így, mert halálra rémülne ilyen nagy lánytól.

Hát újra beleharapott a jobbkezében levő gombadarabba s addig nem is ment a ház közelébe, amíg megint félméternyire nem törpült.

 

 

Kontrollszerkesztette  Dobás Kata

(Lewis Carroll, Évike Tündérországban, ford. Kosztolányi Dezső, Budapest, Gergely, 1936.)

„Alapjában véve igazi orosz menüt kell csinálni… Csak hadd meresztgesse a szemét!”

Nagy érdeklődéssel vártam, hogy végre-valahára kézbe vehessem a mostanság igencsak felkapott orosz írónő, Ljudmila Ulickaja legújabb művét, amely az eddigi hosszabb-rövidebb regényektől eltérően most egy terjedelmesebb elbeszéléskötet.

 

Természetesen itt is a megszokott, tipikus kelet-európai élethelyzetek és persze rengeteg oroszos evészet és ivászat várja az olvasót.

       Ha korábbi könyveit megnézzük, különösen az olyan terjedelmes alkotásokat, mint a Kukockij esetei vagy a Médea és gyermekei, azt látjuk, ez a kis formai újítás előrelépés a korábbiakhoz képest, hiszen Ulickaja nagyregényeinek szerkezete eddig is meglehetősen instabil volt: az egyes szálak kusza szövedékében helyenként alig-alig látszott a fő csapás, és annyira széttöredezett a cselekmény, hogy már szinte képtelenség volt egységes egészként tekinteni rá. Ha viszont többé-kevésbé laza novellafüzérről van szó, miért is lenne baj a töredezettség?

Az Elsők és utolsók kötet három elbeszélésciklust tartalmaz: Szegény rokonok, Kislányok, és a címadó Elsők és utolsók. A három közül a második – Kislányok – kész kisregény, olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz a kis történetek, amelyekben kiskamasz osztálytársnők-barátnők felnőtté válását örökíti meg az író. Roppant találó módon az átmenetet a gyerekkorból a felnőttkorba egy saját, a gyerekek által kreált rítus jelképezi, melynek során egyikőjük valóban el is veszíti ártatlanságát (bár ez talán más kissé túlzás, azért a történetbe még éppen belefér), és az „orgia” után mindannyiuk testén megjelenő bárányhimlő a bélyeg, amelyet már nem tudnak lemosni magukról: felnőttek, már nincs visszaút az ártatlan gyerekkorba. Érdekes, hogy az első történetekben a lánykáknak milyen naiv elképzeléseik vannak az élet dolgairól, ám a csúcsjelenetben, az orgián már meglepő gyakorlati ismeretekről tesznek tanúbizonyságot. Annak ellenére, hogy talán ez a legkiegyensúlyozottabb és a legegységesebb ciklus a kötetben, és a szövegek is közel azonos színvonalúak, mégis azt lehet mondani, hogy – ahhoz képest, amit Ulickajától várnánk – semmi újat, kimagaslót nem nyújt itt az írónő. Kötelességtudóan, szépen megformált történeteket kapunk, amelyek nagyrészt kielégítik az olvasó elvárásait, ám semmi többlet nincs bennük, sőt, egyes motívumok, főleg a zavarodott, katatón anya alakja már más regényekből, illetve a köteten belüli más elbeszélésekből is ismerős lehet, és így, sokadszorra már kissé lerágott csontnak bizonyul. Ám meglehet, e kellemesen langyos kiegyensúlyozottság és hiányérzet oka a történetek közti szoros kapcsolat, a kisregény-jelleg: az ilyen fokú szabályosság és alaposság biztonságot nyújt, de épp ezért eget ostromló csúcsokra se számítsunk.

Talán nem véletlen, hogy ilyen sorrendben szerepelnek a szövegek a kötetben, hiszen a másik két ciklus sokkal érdekesebb, izgalmasabb. Az első, a Szegény rokonok nem éppen egységes: néhány szereplő és tárgy, illetve maga a cím tartja össze. Igazi szocio-horror meséket, de mókás történeteket is olvashatunk itt tizenéves leányanyákról, táskában elrejtett gyémántokról, nimfomán öregasszonyokról, kikapós anyukákról, és ugyan néhány novella megadja azt a pluszt, amit a Kislányok történeteiben hiányolunk, a többségük itt is csak a megszokott átlagot hozza, egy-két esetben pedig talán – megkockáztatom – még azt sem. Az viszont látszik, hogy a második ciklus biztonságos langymelege helyett Ulickaja itt a bátrabb kísérletezgetést választotta, és néhol sikerült is újat mutatnia, ám mellényúlásra is van példa.

Ilyen előzmények után az olvasóban öntudatlanul is egyre nagyobb elvárások fogalmazódnak meg az utolsó ciklussal, az Elsők és utolsókkal szemben. És szerencsére a ciklus írásai közül a legtöbb meg is felel ezeknek az elvárásoknak. Ebben a füzérben a legszembetűnőbb talán az igazi „ulickajás” morbiditás, ahogy a lehető legszörnyűbb dolgokról képes a legsemlegesebb hangon beszélni.

A történetek közötti egyetlen kapcsolatot, ellentétben a két előző ciklussal, itt már csupán a cím jelenti, és valóban: e mesék káprázatos felemelkedésekről és hasonlóképp nagy ívű bukásokról szólnak. A történetek (legyen az emelkedés vagy bukás) sajátos, teljesen neutrális végkicsengése által még jobban érzékelhető a kilátástalanság, így Ulickaja megmutatja, nem hiába nevezik  „szoknyás Csehovnak” (amely név igen találó, annak ellenére, hogy bűn lenne főképp feminista szemszögből vizsgálni műveit, és felettébb sajnálatos, hogy a mai divat hatására női íróvá igyekeznek kikiáltani őt, ezzel egy kalap alá véve olyanokkal, akik ugyan írónők, de műveik színvonala a ponyva határát éri el csupán. Mind maga Ulickaja, mind a művei ennél sokkal többre érdemesek, hiszen jóllehet, szereplői nagyrészt nők, történetei azonban sokkal inkább általános érvényűek, és nem biztos, hogy jó, ha csak egy apró részletet ragadunk ki valamiből, úgy, hogy nem nézzük az adott részletnek a mű egészével való kapcsolatát).

Az Elsők és utolsókban hiába lesz vagyonos svájci üzletasszony a nyomorgó orosz majdnem-bányarémből, élete teljesen kiüresedik, nyomorék férje helyett ő veszi a kézbe a családi étterem irányítását, és napjait már csak a pénz tölti ki. „A feje egyre fájt, és a hányingere se múlt el. Majdnem magában, de mégis fennhangon azt suttogta: »Zü-űrich… Zü-űrich…« És azzal a gondolattal szunnyadt el, hogy: »Mégiscsak én vagyok a legokosabb…”Nála még talán A pikk dáma Anna Fjodorovnája vagy a Tubica Szlavája is boldogabban végzi: meghalnak. Annát akkor éri utol a vég, amikor már öregasszonyként végre életében egyszer ellent mer mondani zsarnok anyjának, a hányatott sorsú homoszexuális Szlava pedig egy bokor mélyén végzi; de korábbi életüket ismerve a halál a megnyugvást hozza el számukra.

A három elbeszélésciklust, és elrendezésüket akár egy háromfogásos ebédhez is hasonlíthatnánk, hiszen a Zü-űrich című írás lakoma-jelenete bizonyára nagy hatással lesz majd mindenkire: a különös (jó-rossz) előétel és a jól bevált, megszokott főfogás után vár ránk az igazi csemege, amiért érdemes volt kézbe venni a könyvet. Ráadásul a pincér, aki mindezt magyar nyelven szervírozza nekünk, nagyon kitett magáért: külön köszönet Goretity Józsefnek a fordításért.

 

Ljudmila Ulickaja, Elsők és utolsók. Válogatott elbeszélések, ford. Goretity József, Budapest, Magvető, 2010.

 

Két Pessoa-fordítás

Macska, ki a járda mellett…

 

Macska, ki a járda mellett

úgy cicázol, mint az ágyban,

sorsod miatt irigyellek,

mely nem is sors valójában.

 

Szolgája erős törvénynek,

mely követ-embert vezérel,

személytelen ösztönlényed

csak azt érzi, amit érzel.

 

Úgy vagy boldog, ahogyan vagy.

Tiéd, mi vagy, mind a semmi.

Én, tudója önmagamnak,

nem tudok magammá lenni.

Siratom időmet, az elveszettet…

 

Siratom időmet, az elveszettet,

melyben vágyam múló dolognak adtam,

és nem emeltem szárnyat, noha kaptam,

hogy példa, s tán nem is hitvány, lehessek.

 

Ki látsz minden hiú és gyáva tettet,

égi király, örök és láthatatlan,

tévelygő lelkem te segítsd a bajban,

fogyatkozását pótolja kegyelmed;

 

s ha viharban éltem, a harcot állva,

engedj békében kikötőbe térnem,

és távozásom ne legyen hiába.

 

A kis időre, amit le kell élnem,

és méltóságot adj a meghalásra:

te tudod csak, hogy másban nincs reményem.

Fekete-fehér

Fekete-fehér. Fehér-fekete. Fekete-fehér.

 

Sokan kérdezik: polgárháború vagy mi lesz ennek a vége?

Mindenki emlékszik egy olyan pillanatra, amikor úgy érzi, (még) tehetett volna valamit.  Hát, íme, az én pillanatom.

 

1992. Csúcsforgalom, kánikula. Minden lélegzetvételre megdöccenő 9-es busz, tele hazafelé tartó munkásokkal.

Öt óra sincs. Olyan szúrós a fény, hogy fáj a poros üvegen át kibámulni.

A Baross utcai megállónál csak ketten szállnak fel, a fiú kilencéves lehet, a lány hét – a csipkeblúzos, gyönyörű kislányt már láthatóan elcsigázta a forróság és a várakozás. Ahogy fellépnek az első ajtónál, a kislány elkezd ficeregni: egy könyök ide, egy lábacska oda – az ember nem arra született, hogy úgy álljon itt összepréselve, mint valami szardínia– míg a nagy igyekezetben, ficergésben sikerült az első ülésen ülő nénit bokán rúgnia.

Nem egy néni volt, ott ült mellette a másik. Ők is nyilvánvalóan testvérek, hatvanasok, egyformák, jóindulatúak, lapátkezűek, tányérképűek. Két csontos, fáradt igásló. A fizikai munkát végző asszonyok méltóságával terpeszkedtek el, májfoltos kezükkel védték a szemüket a naptól. Az egyik megszólalt, „ne ficeregj, kislányom”, a másik lassan, résztvevőn rábólintott – egy ilyen kis ógás-mógás, nagymamás rendreutasítás igazán helyénvaló volt a túltömött buszon.

De a fiúban rögtön eltörött valami.

Ahogy a másik néni is megmozdult, rikácsolni kezdett:

Ismeri ő ezt a két rákos kurvát! Ismeri őket, bizony ismeri, az apjának dolgoztak a Horváth Mihály téren! Huszonöt évig szoptak és basztak, abba mentek tönkre. Mert ki nem látja ezt, hogy tönkrementek, hogy a rák már megette a szívüket! Amíg napi húsz-harminc férfit szoptak le, addig jó soruk volt, nem volt idejük kínozni a gyerekeket

Senki sem mert megrezzenni sem. A nénik azonnal kővé meredtek, a többi utas előreszegezte a fejét, és rápillantani sem mert a gyerekre. A busz kínosan, lépésben haladt, mintha ő is sokkot kapott volna a csúcsforgalomban. Ha megtörténhet, hogy egy kilenc éves kisfiú terrorizál hatvan utast (kés, fegyverek, elektromos sokkoló nélkül, pusztán a retorika erejével), akkor ugyanezek az emberek, hogy „fegyvereztek volna le” nyilasokat,  ÁVO-sokat, különítményeseket?

Senki nem mert a gyerekre rápisszenni sem.

Pedig a feszültség kibírhatatlan volt. A fojtott gyűlölet és a gyávaság bűze, a zoknikból, hónaljakból, tokákból, farpofákból, térdhajlatokból áradó, pállott izzadtságszag. A busz döccent egyet a villamossíneken. Erre a mögöttem álló lány lehányta a vállamat.

A körút után már kevés is lett volna egy „csillapodj le”-megjegyzés. Ha ez a gyerek velünk utazik Kőbányáig, akkor a végállomáson cafatokra tépik. Az új felszállók beljebb lökték a fiút és kislányt, a fiú folytatta-folytatta, és lassan mindenkit átjárt a legfelszabadítóbb narkotikum, a bosszúvágy.

Már csak idő kérdése volt, hogy ez a gyűlölet mikor emészti meg őket.

A „kishúg”, akinek a védelmében megaláztak hatvan embert, már nem ficergett, nem is mosolygott, hanem ömlöttek a könnyei. Eszembe jutott, hogy úgy vetek véget a szózuhatagnak, hogy odanyújtok egy papírzsebkendőt, és elkezdek vele beszélgetni – de egyszercsak belém csapott, hogy ez a fiú elsősorban nem is a néniket, nem is az utasokat, hanem a saját kishúgát akarja befenyíteni.

Hiszen a „karakán” kisfiú mögött nyilván ott áll a nagy példa, az édesapa, aki rögtön „szétcsap” a járókelők, az osztálytársak között, ha azok az ő engedélye nélkül közelednének a kislányához. Ha ránéznek, ha megszólítják, ha játszani hívják, ha nem az ő jóváhagyásával próbálnak meg vele barátságot kötni. A ficergő, eleven kislányból nem sokára megfélemlített, magányos kamaszlány lesz, a család rabszolgája, mert te csak ne izgulj, én majd mindenkit leverek, én agyonbaszok mindenkit, aki szóba áll veled.

Ha a kislányhoz szólok, a létező legrosszabbat követem el.

A busz kínosan, lépésben haladt, a fiú egyre csak rikácsolt, és nekem eszembe jutott, ha az egészet egy fotelben elnyúlva olvasom, felfigyelnék a beszéd költői retorizáltságára. A gondolatritmusra, a játszi túlzásokra, az abszurd csavarásokra. Szabadság, szerelem… ugyan már! A düh az egyik legparázslóbb, legerősebb, legelevenebb ihlető – ez adja a káromkodásnak a játékos lendületet és a „cifraságot”.

Már ott tartottunk, hogy a nénik ennivalót sem fogadtak el az apjától, azzal laktak jól, amit a kapualjakban összeszopogattak… Sőt olyan szorgalmasak voltak, hogy minden éjszaka félretettek „mini adagokat” nejlonzacskókban, hogy maradjon a jóból reggelire is. Hogy amíg dolgoztak, úgy fel voltak „dobva”, hogy „elölről-hátulról”, sőt „oda-vissza”át tudták ugrani a körúti villamost. Hát ilyen dolguk volt! De most már hiába sírnák vissza! Mi maradt ennek a két rákos banyának? Hogy itt üldögéljenek a buszon, és kislányokat kínozzanak.

A buszsofőr elégelte meg az egészet. Amikor a busz egyik váratlan döccenése megállította a szózuhatagot, kivágta az ajtót, és rájuk ripakodott: takarodjatok! Most a fiú dühe a sofőrre zúdult: megkapod majd, szólok az apámnak, elkapunk, meg leszel majd ölve, meg leszel baszva, meglátod, anyád meglát, és ő is azt mondja, te egy gecifia vagy…

Én a dermedten lefelé kászálódó kislányt figyeltem. Most sem „ficergett”, az arca zöld volt a sokktól és a megaláztatástól. Talán először rosszul mértem föl? Most úgy láttam, nagyon is tudja, hogy az egész befenyítés valami nagyon körmönfont módon őellene irányul. Te aztán nem ugrálhatsz! Te azzal állhatsz szóba, akivel mi akarjuk.

Én is „lekászálódtam” a Horváth Mihály téren, hogy egy kártyás telefonról felhívjam a rendőrséget, és bejelentsem, hogy a 9-es busz vezetőjét halálos fenyegetés érte.

És hány éves az a fiú, kérdezte a vonal végén xy tizedes.

Mondtam, úgy kilenc. Éreztem, hogy mosolyog, mikor figyelmeztet: Ugyan már, tessék megnyugodni! Nem történt semmi.

Ma a netes fórumokat, a nyilvánosan kiöklendezett gyűlöletfolyamokat olvasgatva érzem úgy magam, mint mikor a fiút hallgattam a 9-es buszon. Csak épp a felnőttek pállott előítéleteiből, önismétlő, unalmas, rögeszméiből épp az az abszurd módon túlzó, játékos gonoszság, gyermeki cifrázás hiányzik, ami a fiú beszédét éltette.

Hiába, a gyűlölet is csak olyan, mint a többi érzelem. Frissen a jó.

Na, de mit lehet tenni, egyáltalán nekem mit kellett volna tennem egy olyan helyzetben, ahol mindenki szenved, ahol percről-percre, döccenésről-döccenésre nő a gyűlölet?

Tanulság nincs. Amit tegnap kellett volna mondanod (ne kattanj be, nem történt semmi!), az ma már nem érvényes.

Már más szavak kellenének.

„Sok idő telt el, amíg megtudtam, ezek ki- és elmondhatóak…”

A történetek pedig vannak, ott ülnek mindenki mellett,

csak elég hallgatagfajták.

Ha észreveszed őket, akkor mondásba kezdenek.”

(M. A. interjú)

 

Máté Angi írásai a mesék ősi és határtalan, „Ösztönös Világcsinálás” nevű birodalmából származnak, ahol minden tárgynak története van és ahol szinte bármi lehetséges, ha elég erős az „akarás”. A gyermeki lélek sajátosságait nemcsak tisztelő, de azt közelről és mélységeiben ismerő szerző először különálló meséket publikált, majd 2009-ben jelent meg első önálló kötete a Mamó, mely mintegy varázsütésre a nagyközönség előtt is ismertté és kedveltté tette őt. Máté Angi azóta folyamatosan jelen van az irodalmi életben, 2010-ben az Egyszer volt egy mesekönyve került a könyvesboltok polcaira és verseivel, meséivel antológiák, valamint a Kortárs, a Látó és az Irodalmi Jelen lapjain is találkozhatunk.

„Sok jó könyv jelenik meg manapság, ám ritka az olyan, amelynek a helye előre ott állna kitöltetlenül a magyar irodalom polcán. A Mamó ilyen szín a palettán” – olvashatjuk a Mamó fülszövegén Lackfi János elfogódottan dicsérő szavait, melyekről azonban hamar bebizonyosodott, nem túloztak. A 2010-ben Bródy Sándor-díjjal jutalmazott Mamónak immár második kiadását veheti kézbe az olvasó.

Máté Angi valóban új hangot, üde „színt” képvisel a kortárs magyar irodalomban, prózában és lírában egyaránt. Aki csak egyetlen írását is olvasta, tévedhetetlenül felismeri a „máté angis”, erdélyi árnyalatokkal és szóhasználattal (pl.: csicsonkázzanak, lepallhatta, rásuppintotta, spriccolás) színezett, rendkívül gazdag nyelvezetet. A nyelvezet, a nyelv, a történetmondás és mindezek ereje az, melyben ösztönösen új lehetőségekre és egyben a maga saját, utánozhatatlan hangjára talált a szerző. Mert hiába a számtalan módon és műfajban megírt alaptörténet az árva, szeretetre éhes kisgyermekről, aki nehéz körülmények között él zord, kemény és szigorú nevelőjével – ebben az esetben nagymamájával –, a Mamó problémafelvetése, nézőpontja, nyelve és szerkezete egészen más, mint elődeié. A mű a könyvbeli elbeszélő gyermekkorának nagymamájához kötődő emlékfoszlányainak szőttese, melynek különlegessége, hogy az a hét éves gyermek nézőpontjából idéződik fel. Az író hátborzongatóan hiteles módon imitálja, teremti újra a gyermek nézőpontjának és nyelvhasználatának jellegzetességeit, az olvasó feladata pedig, hogy a gyermeki látás- és gondolkodásmód figyelembevételével összeillessze az emlékmozaikokat, hogy összeálljon belőle a regény műfaji megjelölés feltételezte történet. Felvetődik azonban a kérdés, hogy hol végződik a gyermeki és hol kezdődik a felnőtt nyelv, hol a fiktív és hol a valós, egyáltalán, lehetséges-e mindez? A gyermeki nézőpont ilyen mértékű felidézése? Mennyire lehet ez hiteles, ha a „gyermek én” már korántsem azonos a tapasztalatokat, az eltelt időt birtokló „felnőtt(ebb) énnel”? Ezek a kérdések azonban a könyv végére is zavarbaejtően megválaszolatlanok maradnak, hiszen végső soron maga az elbeszélői helyzet is homályos: honnan, a gyermekkortól számított mekkora távolságból tekint vissza az elbeszélő, melyben a különböző utalások sem segítenek eligazodni („Egészen felnőtt voltam, mikor a kezembe került”, „hogy a mai napig ne tudjam”, „ha akkor megkérdezi, mit szeretnék, azt mondtam volna…”, „Sokáig nem tudtam, talán most sem”, „nem tudom már…”), hiszen a narráció még a gyermekkorban, Mamó elvesztésével és a jövendő ismeretlenségével záródik. Ennek ellenére úgy látom, hogy nemcsak az ötlet, hanem a megvalósítás is rendkívüli. A narráció és a nézőpont, bár nem követ szisztematikusan egy fejlődési sort, mégis az anyanyelv gyermekkori elsajátításának és szerepének csodája és alakulása bontakozik ki a műből. A gyermeki, zárt világ bemutatásának ellenére az elbeszélés egy történelmi korszakra és egy nemzetiség létezésének nehézségeire is reflektál szintén a gyermeki látószögön és nyelven keresztül („[…] egy helikopter. Azért akart leszállni, hogy mi, a sok szépen integető gyermek integessünk annak a bácsinak, aki az ovi falán is volt eddig”, „s ez olyan kacagós volt, hogy betesznek nekik egy más nyelvet, s az úgy mozog, hogy csak az érti, akinek ugyanolyan más nyelve van”, „Mindig énekelve kereste a házát, hogy hejdea a büdösolájok”).

A másik fontos kérdés, mely elkerülhetetlenül felvetődik a regénnyel kapcsolatban, a múlt felidézésének lehetőségére, mikéntjére és értelmére irányul. A könyvbeli Angiban és Mamóban is felüti fejét a nyugtalanság: „jó-e bolygatni a múltat”? Lehetséges-e bármit megőrizni, félretenni, megóvni az elmúltból? És segíthet-e ebben egy fénykép? Van-e kapocs múlt-jelen, valóság-nemlét és például egy fénykép között? „Az én anyám erős volt. Van egy fényképem róla. […] Már annyira nagy voltam, és nagy volt bennem a felejtés, hogy nem is tudtam, engedjem-e, hogy ez a fénykép legyen az anyám. Mert semmi kép nem élt bennem. Ezért hát hagytam. […] Erős volt, mert emelgette a sorompókat. Ezt dolgozta. … Nem tudom, szerette-e ezt csinálni. A képen nem látszik. […] Volt férje, két gyermeke. A bácsi verekedős volt, a gyermekek sírósak. Ez sem látszik a képen.”

A fénykép, mint az emlékezés mikéntje hangsúlyos a könyvben, hiszen a vékonyka kötet száztizenhét oldalából harmincon csupán egy-egy régi, fekete-fehér fénykép, illetve az ellentétes oldalon azok átrajzolt kontúrja látható, akárcsak egy gyermek rajzolná körbe őket – és ez a gyermek nem színezi ki azokat. Ahogy a Mamó szövege által körbefogott emlékeket sem. Mamó kék háza kicsi és nehéz lakni, nem úgy, mint Fülöp bácsiékét. Mamónak nem vanília szaga van, mint az átlag nagymamáknak, hanem szekrényszaga, hozzá nem lehet odabújni és folyton csapkodó kezének látványát, részleteit sem lehet felidézni. Mindent körbefog az éles kontúrú, fekete-fehér, borzongató nehézség: a fázás, a „félés”, a szegénység és a bűntudat. Mégis minden, az egész környezet rendkívül színes és eleven. Számomra ez az egyik meglepő mondanivalója a könyvnek. A kislány hasonlít, mérlegel, nagyon is jól tudja mi az, ami hiányzik, ami nehéz, és amire vágyik. Mégsem panaszkodik. Mindezt különös, bölcs megértéssel, természetesként fogadja: „ez volt a túl nagy megértés –, hogy nőnek, lesznek a rosszak, habár nem kellenek, és nézhetem a jókat, azok messze vannak, olyan messze, hogy már nincsenek.” Mégsem válik rosszá. A templom falán lévő szentek talpát is „megcsiklantja” például, mert „úgy mutatták a szomorút, ki magukból, hogy jól lehetett látni a talpukat csiklintottam, hátha jobb úgy nekik”.

A nézés szintén nagyon fontos motívum a műben, az elbeszélő tulajdonképpen mást sem tesz, csak néz, naivan megfigyel és a nyelv segítségével gondolkodik, megért, teremt, kitalál, varázsol, játszik, érez. A gyerek érzi a nyelv ősi erejét és hatalmát. A nyelvvel még olyan kimondhatatlan is kimondható, olyan felfoghatatlan is valóvá válhat, mint például a halál: „csodálkoztam, hogy hát ezt is lehet mondani?” Máté Angi szövegében van valami ősi, valami babonás, minden egyes sora varázslatos, tömör és lírai, úgy működik talán, mint egy mondóka, melynek egyedi szókapcsolatai, szóteremtései újra és újra eszünkbe jutnak.

Úgy is fogalmazhatnánk, a harmincegy fejezet gazdag képi világa miatt harmincegy „fényképnyi” villanás a múltból, egy-egy szervesen összekapcsolódó, apró történet. A kis Angi ugyanis észreveszi a hallgatag történeteket. Ha pedig azok nagyon hallgatnak, hát kigondolja ő. Azt, ki is az a Mamó és milyen az a világ, amit ő igazgat. Mamó alakja is, akárcsak a világ, az ellentétek, színek és jók-rosszak bonyolult szövedéke. És minden rossz ellenére nem lehet nem szeretni. Ahogy a könyvet sem. Nemcsak a magyar irodalom polcán, az enyémen is volt egy hely „előre kitöltetlenül”. Mostanáig.

Máté Angi, Mamó, Kolozsvár, Koinónia, 2009.

Két halál közt

Utassy József legutóbb megjelent könyve, félig-meddig posztumusz kötetnek is nevezhető.

 

Az életmű nagy részéből szemezgető válogatáskötet kiadását Utassy már nem élte meg, de a válogatást még ő maga végezte el. Így a kötet a költő keze által hitelesítve, mintegy utolsó iránytűként az életmű újraértelmezését is lehetővé tette, súlypontokat jelölt ki, összegezte. Készült már ugyan a szerző életében is összegyűjtött verses kötet (Tüzek tüze), de annak koncepciója merőben eltér az Ezüst rabláncétól. Míg a Tüzek tüze teljes köteteket vonultat fel – azt is időrendben teszi – az Ezüst rablánc versciklusokra tagolódik, s vegyíti az egyes régi munkákat, időrendeket, sorrendeket változtat, egy-egy vezérgondolatra fűzi föl költeményeit. E vezérmotívumok közül pedig a halál témája az, amely a versek összeköthetőségét, elrendezését tematizálja.

Már a kötet címe és borítója (Szeift Béla képe; csontváz stilizált kereszten) is azt sugallja, hogy súlyos művet tartunk a kezünkben. Az olvasás folyamán szembesülünk a gyermekkor, a háború, a halállal való többszörös találkozás traumáival, mindezt személyes perspektívából, nagyrészt erőteljesen életrajzi alapokból kiindulva. A versek hangvétele és a ciklusok elrendezése is inkább egy életrajzi olvasatot segít elő. Ez a tematika azonban könnyen korlátozhatja az értelmezési lehetőségeket, ami nem feltétlenül válik a kötet javára.

Az első ciklus, a Csillagra zárt egek alatt (1948-1956) – mely a Tüzem, lobogóm! és a Hol ifjúságom tűnt el kötetekből is válogat –  a Főhajtás a pesti srácok és a  budai suhancok szabadságharca előtt alcímmel, már előre jelzi a politikai tartalmat. Gyerekkori élményekkel keveredve (Idill, 1952; Országos vigyázzban) jelenít meg politikai mozzanatokat, egy korszak meghatározó közhangulatát. A kötet egésze szempontjából egy még fontosabb témakör is felüti fejét az első ciklusban: az édesapa elvesztése. A háborúban meghalt édesapa visszavárása A sánta suszter című versben jelenik meg legerőteljesebben, ahol a védelem, az igazságtevés, erő szimbólumaként tűnik fel a részeg suszterral szemben, aki fecskefészkeket rongál („Hazajön egyszer Papa, és véged.”).

Csakhogy az apa nem tér vissza, az efölött érzett fájdalom, gyász még erőteljesebben jelen van az utolsó, Európa elrablása című verscsokorban (A fekete levél; Sirató; Hova cipeled azt a nagy ásót). A két ciklust ez a vonulat fűzi össze, de emellett kiemelhetők az olyan költemények is, amelyek a kisgyermeki látásmódot közvetítik a háborúról és azt követő időszakról (Kis fehér kakas; Katonák, leventék; Lesek át a szomszédba), vagy a mindennapok játékairól, ábrándozásairól (Hétpettyes). Utassy fontosnak tartotta költészete pontosságát, a látvány megragadását, az Ahogy kel a nap; Szüret után pedig érvényre is juttatja ezt. Helyzetképek, nem többek, csak az adott pillanat megragadása, visszaadása. Ám ezek a versek azok, melyek könnyítik az egyébként igen nehéz kötet befogadását.

Az apa halála mellett ugyanis egy másik, egész életet meghatározó veszteséget feldolgozó versek állíthatók középpontba: fia halála. Az Akiért a Zambézi  zokog versei erről a traumáról szólnak, amennyire szólhatnak, hiszen a kimondhatatlanság, a csend és az üresség problémái hamar párosulnak a halálélménnyel (Nem tudom kimondani; A csend hintája). A lírai én mégis újra és újra kimondással, elbeszéléssel próbálkozik. A Pillangó-ballada és az Egy kisfiút kerget a tenger a természet szimbólumaival a sorsszerűséget hangsúlyozzák („Hazafelé, ahogy a rétet / a harmat megeste, / a kisfiú kezére száll: egy / halálfejes lepke.”). A halál témája keretbe foglal, ellentétet képez, vagy pontosabban szerepcserét kínál, a gyermek apját, az apa fiát veszíti el, s így a veszteség állandósul egy életen át.

Az Ezüst rablánc, a kötet címadó ciklusa ebből az állandóság-helyzetből szólal meg, magányosságot, kilátástalan szomorúságot ábrázolva: „Ahogy telnek-múlnak az évek: / egyre árvább leszek, papa.”(Ahogy telnek), „Mért szültél világra / anyácskám, szerelmem: / magam vagyok immár, / nincs már hova lennem.” (Félek már).

Utassy verseinek jellegzetes motívumai az égitestek (A Nagy Göncölhöz, Hold, Napáldozat) és a tenger (Tengerlátó ciklus). A csillagok, a kozmosz felé nyitás, az éggel való párbeszéd már csak halottai miatt is lényeges, de Utassy egész költészetét össze lehet kapcsolni a csillag motívumával. Egy olyan költészetben, ahol Isten Csillagközi csalónak neveztetik, s ahol az Úr szemébe lehet vágni, hogy „én egy költő fia voltam, / ki nem trónusod cselédje, / de testvér a csillagokkal!”(1989), ahol „Csillag / és levél hull!” (Őszvilág), ott félő, hogy kimerül ez a motívum, s egy idő után már csak az ismétlés erejével hat.

A kötettel néhány filológiai és szerkesztési probléma is felmerül. Az Idill, 1952 című vers a Hol ifjúságom tűnt el című kötetben még Idill, 1951-ként van feltüntetve, valamint a Szerelemhajnal kétszer szerepel, a Szerelem szélén illetve a Tengerlátó ciklusokban, melynek szándékossága kérdéses.

A művek értékéből ez azonban mit sem von le. A zeneiség, versszerkezeteinek tisztasága és átláthatósága nagy erénye a költeményeknek, e tekintetben Utassy „klasszikus” verseket ír, nem él szokatlan formabontó eszközökkel, sőt igen nehéz rímtelen művet találni kötetében. Bár azt a kitérőt itt meg kell tenni, hogy vizuális költészettel való próbálkozásai mindig is voltak, az Ezüst rabláncban is akad ilyen (Te égre tárt karú hatalmas Isten), mely a kereszt képét idézi a címben, valamint az Ezüsthíd; Viktória; Egészségedre: Krisztina! versek is ebbe a csoportba sorolhatók.

Ezek a formai játékok szinte eltűnnek a kötet sűrűjében, nem hívják fel magukra kellőképpen a figyelmet, a ciklusok egymásba fonódása, a versek témái erőteljesebben domborodnak ki.

Az Ezüst rablánc megrendítő és szép élményt nyújt olvasójának, s méltó emléket állít Utassy József költészetének.

 

Utassy József, Ezüst rablánc, Budapest, Napkút Kiadó, 2010.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info