hetven forintom van, apróban. Ötven a bor, olaszrizling, húszas a szóda.
– Egy kisfröccsöt kérek!
A pult melletti tükörbe bambulva azon gondolkozom, hogy szörnyű látványt nyújtok. Jó tegnapom egyik lába még a mába lóg bőszen, a másikat elhagyta valahol. Elhagyást bizonyítandó, hogy fogalmam sincs hány emberrel, s legfőbbképp, miről beszélgettem és hány nőszemélynek ígértem házasságot megint. A hasonló estéken általában szeretem egyszerre húsz emberrel megvitatni, hogy 2012 apokalipszist idéző dátumát a maják nem jósolták meg így, szám szerint. Egyszerűen annyi az egész, hogy a birodalomban mindössze egy férfi értett a naptáríráshoz, őt pedig hátba szúrta a legjobb barátja, mert rájött, hogy a feleségét dugja, így abbamaradt a dolog, épp ennél az évszámnál. Ja, és természetesen erről írom a diplomamunkámat is. (Aki nem tudná. [Nem kell.])
Jólesik a fröccs. Majdnem mindig sört iszom, de ma megmagyarázhatatlan okból nem kívánom. Több, mint húsz perce várom a haveromat, Gábort[1], azaz Gegét, tizenkét tagú családja utolsó sarját, aki szokásához híven késik. Sós mogyorót ropogtatva körbejáratom tekintetem a jól ismert, L.-hez címzett becsületvesztőn. Minden jelenlévőt ismerek. A világ talán legrosszabb pultosát, Barbikát, aki antiszociális hozzáállása miatt még talán soha sem kapott borravalót és amúgy is egy lusta ribanc. Ferit, a „meg nem értett festőt” akinek képei annyit sem érnek, hogy a bejárati ajtó előtti lábtörlővé avanzsáljanak. Persze nem felejtem ki Csapó Editkét sem, a nullát, aki jobb híján minden nap itt múlatja az idejét, szorgalmasan jegyzeteli az L. történéseit, miközben kedvesen árulja aszott rózsáit, amiket inkább rágnék el, minthogy átadjam anyámnak anyák napján.
Rohadt egy nap. Az esőcseppek csendesen peregnek alá a söralátétekkel teleaggatott ablakon, ködbe burkolózik az utca. Fülsértő kaparás hallatszik a pult mögül, hamarosan egy megtermett patkány tűnik elő rejtekéből. Feri hatalmas erővel sújt rá a partvissal, s koponyáját a felismerhetetlenségig zúzva küldi a másvilágra.
Nyílik az ajtó, megjön Gege. Látványa tükrözi az út minden viszontagságát, gondterhelt ráncaiban esőcseppek pihennek, az elázott csikk egykedvűen áll ki a szájából. Mogorván a pulthoz battyog, rendel egy kisfröccsöt. Elmosolyodom magamban, ő se nagy fröccsivó, sokkal inkább Dreher Antal folyékony aranyának lelkes tisztelője. Barátságunk talán egy évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor először találkoztunk az egyetemi dohányzóban, s első beszélgetésünknél rögtön rátalálunk közös szenvedélyünkre, a mozgóképre. Megszállottként faltuk a filmeket. Tegnap kölcsönadtam neki a Good Will Hunting című filmet. Marha kíváncsian vártam, hogy mit szól hozzá.
– Ez odabaszott!- köszönt. Nem feleltem, ezt vártam. Azért adtam, mert jól tudom, hogy odabasz. Némán ittuk tovább a jó szeszt. Nagyot reccsent a galéria jobb időket megélt, dohos lépcsője, s egy különös, de szimpatikus öregúr lépdelt le rajta. Galambősz hosszú haja rakoncátlanul lebegett feje körül, világító, kék szeme szinte sugárzott vékony, aranykeretes szemüvege lencséjén át. Az arcán szerteágazó jóindulatú ráncok rendkívül kedves ember benyomását keltették. Szembeötlő testi hibája azonban gyengítette az összhatást; jobbjának minden ujja görcsben állt, így alig tudott fogódzkodni a korhadt korláton. Talán egy igazi kézfogásra sem képes már. Elénk áll.
– Fent tériszonyom van. Mi baszott oda, mi? – kérdezte kihívóan.
– Egy film. – mondta Gege oda se nézve.
– Eh, egy film? – nevetett szárazon – Ugyan mi a faszt tudtok ti arról, hogy mi basz oda igazán? A kurva életbe – dörmögte.
Rendelt három fröccsöt és leült közénk.
– Mihály[2] – nyújtja jobbját. Igyekeztem minél kevésbé szorítani a szerencsétlen kezét, de meglepően férfias erővel fogott kezet, úgyhogy viszonoznom kellett, bár arca torzulása iszonyú fájdalomról árulkodott,. Tiszteletet ébresztett bennem.
– Hallgatlak fiam. – fordult felém.
– A Good Will Hunting című filmről beszélgettünk éppen, ami egy fiatal zseniről szól, aki egy pszichológus és a barátai hatására szakít addigi nyárspolgári életével, és végre valahára él a nem mindennapi matematikai képességeivel, és…
– Ben Afflack, Matt Damon? – vág közbe
– Igen, igen – hadarom – Oscar-díjas forgatókönyvet szült barátságuk és a tehetségük.
– Szerintem bekaphatják. És ti is bekaphatjátok, ha így rajongtok ezért a két hollywoodi köcsögért. Az a film egy szar. Lövésük sem volt semmiről, ahogy nektek sincs. Áhá, de ti persze azt hiszitek, alkothattok hasonlót, vagy tévedek? – kérdezte gúnyosan, ráhibázva leghőbb vágyamra, ezért nézettem meg Gegével is. Majd kedvesebb, bizalmasabb hangvételre váltva folytatta – Segítek nektek, akkor talán lesz rá esélyetek…
„Tulajdonképpen majdhogynem itthon vagyok. Festői látvány az L. a lepukkant bútorzatával és a sokat látott málló falakkal. Tudom, hogy kétszer kell lehúzni a WC-t, mert egytől nem csúszik a bélsár, hogy a bor soha nem látott szőlőt, és hogy a jobboldali hűtő nem hűt, úgyhogy mindig romlott a melegszendvics krém. A megnyugtató látvány ellenére feszült vagyok. Idegesít, hogy Mihály (ha ez a neve egyáltalán), ismét kábít pár srácot. Biztos megint előadja magáról, hogy elismert, sokat látott író. Pedig a kiadók sorra dobták vissza verseit, mikor még tényleg írt, mert pocsék egy szerző, na! Amúgy meg egy börtönviselt, faragatlan alak. Gyilkosságért ült tizenkét évet. Börtöntetoválása nincs, ahhoz gyáva volt, de egyszer rácsapták jobb kezére a rácsot, mikor épp a rabtársát molesztálta volna. Ezt a történetet mi másként ismerjük, de akadt, aki felvilágosított. Egyszer részegen őszinte volt valakivel.
Nehezen meghatározható, de mindenki érzi. Messziről bűzlik.
(Miket locsogsz? A világ illatos, ízes. Minden illatból és füstből meg némi lélegzetből tevődik össze. Csak az érzelmeknek nincsen szaguk.)
Erre gondol, mi másra, s a kerekek görögnek alatta, nem is látja, hogy azok (miből tevődnek össze), nem is láthatja, hogy küllők meg lukak meg fogaskerekek, hogy gumi és pedál, meg a pedálon egy papucs – nem nagyon lát semmit abból, ami alatta van, esetleg a szürkekrémmé nyújtott aszfaltot, s persze a tájat.
A tájnak szaga volt. Mindenféle fa, bokrok, a bokrok küllői közé darab egek beragasztva.
S ez a táj meg volt nyújtva, meg volt futtatva. (Ő futtatta. Ő mozgatta. Ő nyújtotta, mint a lángostésztát, ő nyújtott bele lyukakat.)
De ha ő, akkor?…
S megint a magánynak szaga.
A tájat ő nyújtja, mint a lángostésztát, ő csinál bele lyukakat, kisebb-nagyobb repedéseket, amikbe eget meg vattafelhőt meg fűréteket meg lápot meg sást meg autófémszínt meg kerteket meg kerítést meg a kerítések mögé két nőt ahogy a sövényt vagdossák, mindent ő, a gyereket, ahogy a tó felé szalad visítva, a szétloccsant fagylaltot a járdán, meg a szerelmesek kézszorítását, mindent. Ő csinálja. A szél meg az ő testét. Megcsinálja. Cibálja őt. mindent, amiből ő tevődik össze (szív, ércsatorna, csont, szemgolyó, tarkó a babahajjal.) Itt megtorpanna, de egy kanyar a bicaj alá gördül, és be kell venni, azt is meg kell csinálni egy kicsit, nem ér rá megtorpanni. De a kanyar után egy út, amit még sosem látott.
Meg kell fürdenem – így egy gondolat -, úgyhogy végiggurul azon az ismeretlen ösvényen (szúnyoglárvák roppanása, hajgaz, sörkonzerv), ami belefut a tóba. (Persze nem egyenesen. Kanyarog. Kicsit idegesítően túlkomplikálja a célhoz érést.) Le kell vetkőznöm, úgyhogy megtámasztja a bicajt a földdel, és leveszi (rövid farmernadrág, csinos ujjatlan, melltartó), és belelép. Ezen a partszakaszon nincs lépcső. Csak finom kis fűcsomók és föld, némi nádrengeteg még, de van egy másik ösvény, ami azt is átvágja.
Belémerül. Az a nagy zöldeskék-kékeszöld béfogadja az ő testét.
Hiába, hogy mindent ő csinál, azért a gondolat akkor is gyomorremegtető: a magány, aminek szaga van.
(Ha megmerítkezik ebben a nagy vízben, más szaga lesz a testének.)
Mert ha érezhető, ha más emberi lények orra beszippanthatja, s más emberi lények agya felfoghatja, sőt, még jelentést is tulajdoníthat neki, akkor végső soron ő mindenki számára nyitott könyv lehet. (Könnyen értelmezhető jel, mint például a tilosadohányzás, a stop, a wc…) Akkor ő olyan lehet, mint egy mosoly (kedves, őszinte, hirtelen, szomorkás, lemondó, kívánós, bátortalan, szemtelen stb.) Akkor ő: átlátszó. Mint a víz, ami a csapból folyik. A fürdőkádba eresztett kicsi tó.) Akkor ő: mint a levegő; mintha nem is létezne.
Lebeg a vízen egy kicsit. A színük, ezeknek az egymással szembefordított nagy tavaknak most, mint a szennyvíz, két pocsolya. Valahol a peremnél felhők gyűlnek, meg robbanások, cikcakkfények.
Arra gondol hirtelen, hogy talán vissza kéne menni ahhoz a másikhoz, aki ezt az egészet, ezt az egész zavart belé oltotta, az ő testébe, az élvezetével együtt, s meg kéne neki mondani, hogy nincs igaza.
(Már hogyhogy nincs?! Mire…?)
Arra gondol hirtelen, hogy el fogják lopni a biciklijét, ez egy ilyen veszélyes környék, itt még a hajat is lelopják az emberről, és nem csak a biciklijét, hanem talán a ruháját is el fogják lopni, mer mért ne, szép ruhák, bár használtak, egy turkálóban biztos el lehetne adni, egyedül csak a bugyiját meg a testét nem tudják most ellopni, mert az bent van a vízben.
Kiemeli egy kicsit a fejét ebből a kényelmes lebegő pózból, s kikukkant a part felé.
Csak egy ember áll ott, férfiforma.
Megismeri az alakját. Az előbb még az ő testére tapadt vízszintesen, aztán függőlegesen, aztán fordítva, aztán hátulról. Akkor semmi baj nincs, gondolja – úgysem fog utána úszni, s legalább a bicikliket nem lopják el.
De hirtelen meghallja a halk csobbanást (kacsák éjjeli felderítő hadjárata, egy egész család, három picikacsa), a lassított lépteket, aztán a ritmikus úszómozdulatok…. Felé jön. Már itt is van.
Te mit csinálsz? – töri fel a két pocsolya egymásba érő csöndhéját. A születés milyen hangos mindig, miért nem lehet ezt halkabban, mint mondjuk a szarást vagy az önkielégítést.
Erre nem lehet mit mondani, mit csinálnék, gondolja ő, hát bazdmeg, fürdök a tóban, csak úgy, mert kedvem támadt.
Megsértődtél rám? – kalapál megint egy kicsit, mivel nem kapott választ, a sérült csöndtojáson. – Miért? – löki-nyomja-erőszakolja tovább. – Olyan jó volt veled, nem értem, nekem úgy tűnt, te is élvezed.
Hát persze. A baszást mindig lehet. (Kivéve mondjuk tejrészegen vagy egyebek.) Persze, hogy élveztem, nem azzal van a baj. Csak amit mondtál. – Mit?
A magánynak szaga van.
Röhög. (Ezt csak olvastam valahol, viccesnek találtam. Már hogy lenne szaga? Egyáltalán, mi a faszról beszélünk? Magány? Hát egy fogalomról beszélgetünk baszás után?! Mik vagyunk mi, kibaszott bölcsészek? Nem azért jöttünk ide. Csak úgy eszembe jutott hirtelen. Bébi, ne hülyülj. Gyere, ússzunk ki.)
Aznap szép idő volt. K.G. vidáman sétálgatott a ligetben. Kockás kalapja úriemberes külsőt kölcsönzött neki, pedig nem volt az. Jobb kezében bot volt, bal kezét pedig mellénye gombjához tartotta, s azt képzelte, most igazán úgy megy, mint Napóleon. Csak neki nincs aranyere.
Lelkesen kutatta szemeivel a szebbnél szebb hajadonokat, igen nagy örömét lelte egy szép szoknyában, vagy csinos blúzban, leginkább ezért is jött ki így délután, esztétikailag igen kifinomult ízléssel rendelkezett. A nap kellemesen sütött, átjárta minden porcikáját, s mikor egy-egy csepp megindult homlokán, bal kezével elővette textil zsebkendőjét, hogy letörölje.
K. G. toleráns ember volt. Rendkívül széles spektrumban gyakorolta a tolerancia mindennemű fajtáját, elfogadott mindenkit, legyen az fekete, fehér, szegény, vagy gazdag. Nemegyszer beszélgetett a Széchenyi fürdőnél kolduló hajléktalannal, s megtudott róla olyat is, amit mások még csak nem is gondoltak volna, például, hogy az illető a Kádár-rendszerben 2/3-as ügynök volt, vagy hogy ő volt az első magyar, aki kezet foghatott Brezsnyevvel. Nagy izgalommal hallgatta az ilyen történeteket. Eldönteni ugyan nem tudta, igazat mondanak-e, de ez nem is érdekelte igazán. Ha ő azt képzeli magáról, hogy úgy megy, mint Napóleon, miért ne foghatott volna ez az ember kezet első magyarként a nagy Brezsnyevvel, és miért is ne lehetett volna ügynök. Akkoriban biztosan mindenki ügynök volt. És hát, ugye az is volt. Nem lepődött meg, ezt is csak elfogadta, mint a többi dolgot az életben, az ember lehet fekete, az ember lehet fehér.
Máskor a bicikliző fiatalokhoz ment oda. Ővelük szívesen beszélgetett arról, hogy miért nincsenek délben iskolában, vagy hogy miért köröznek a lányok annyit, a parkokban lebzselő fiúk körül. Tőlük tudta meg, hogy a fiúk még most is sokkal fontosabb dolgokkal foglalkoznak, mint a lányok, és hogy hiába van akár öt-hat lány is egyszerre velük, abból nekik csak kettő tetszik igazán, a többi csak valamiféle járulékos tényező, rájuk figyelni sem érdemes, de azok tudnak a leginkább ujjongani, ha valaki jól biciklizik. Meg aztán ki mondhatja meg valakinek is, hogy ne nézegesse őket. Ehhez mindenkinek joga van, tolerálni kell a csúnyábbakat is, noha! (és ez nagyon fontos) Csak a szép lányok érnek valamit is a szemükben. Az pedig, hogy ki a szép és ki nem az, nem túl bonyolult. Valami Kant is beszélt róla, de ennek meg fura vicces neve van, és a lányok mondatokba is foglalták, hogy bizony nekik is elkéne egy ilyen, de ennél több nem maradt meg belőle, mert ilyen névvel amúgy sem lehet valaki túl sikeres.
De valamiért K.G. most gyűlölettel haladt a délutáni szélben. Cipőjével éppen egy kutya maradékát találta meg, és mivel nem volt jó babonás ember, egyáltalán nem gondolta úgy, hogy most neki ettől szerencséje lesz. Sőt mi több. Ezt, mint balszerencsét fogta fel, s dühösen trappolt végig a járdán, hogy a cipő redőzött talpába ragadt darabkák is mihamarabb kijöjjenek onnan. Most a füves placcra lépett, és erőteljes mozdulatokkal huzigálta ide-oda a lábát.
– Sikerült! – gondolta magában, aztán tovább folytatta a sétát.
Véletlenül azt is észrevette, hogy sétabotjának alja szintén részesült a napi átokból, s most azt kezdte a betonnak csapkodni, távolról úgy nézett ki, mintha nem lenne teljesen normális.
– Ne menjünk arra Margit, mert az az ember minden bizonnyal bolond, én pedig féltelek, hogy megüt! – mondta egy jó ötvenes férfi, aki nem szívesen járt a ligetbe, pont a sok fura ember miatt.
K.G. mikor megszabadult attól, amitől meg kellett szabadulnia, hirtelen arra gondolt, hogy a legjobb lesz, ha most rögtön rágyújt egy szivarra, mert ha valamikor, akkor azt most kiérdemelte. Ennyi megrázkódtatás után a szivar jár neki. Megállt, botját jobb hóna alá csapta, bal kezével benyúlt belső mellényzsebébe, és kivett egy kis ezüst tárcát, amiben rég importált kubai szivarok sorakoztak különleges alkalmakra előkészítve. Volt belőlük bőven. A tárca fedele felpattant, kivette belőle azt, amelyik a legjobban megtetszett neki, aztán leharapta elejét, s betette a szájába. Már csak tűz kellett.
K.G. minden jel szerint oktalan ember volt. Eddig fel sem merült benne, hogy a szivarhoz tűz kell. Most mikor rájött, akkora izgalom kerítette hatalmába, hogy rögtön elpirult, majd szégyellni kezdte magát, miért is nem gondolt erre otthon, ott van gyufa. Zavarában összeakadtak szemei, aztán arra gondolt, hogy az első embertől, aki erre jár tüzet fog kérni, s ha nem ad, majd csihol. Vagy lesz valami. Lett is.
A távolból valami szürke folt látszott közeledni feléje, s hirtelen azt sem tudta eldönteni, rémet lát, vagy csak a szeme káprázik. Eleinte félt, majd mikor a valami közelebb ért hozzá, hirtelen megnyugodott. Hiszen ez csak egy szobor. K.G. nem sietett. Megvárta, amíg az köszön neki.
– Jónapot kívánok! –szólalt meg kissé kongó hangon a szobor.
– Üdvözlöm! Kovács Géza. Önt, hogy hívják?
– Kossuth Lajos vagyok.
– Remek! – mondta K.G.- tüze van?
– Ez természetes. Parancsoljon!
Aztán a szobor benyúlt öntöttvas kabátja zsebébe, elővett egy teljesen hétköznapi gyufásdobozt, majd megkínálta vele K.G.-t.
– Igen szép gyufa! Hol vette?
– Franciaországban.
És valóban. A doboz igazi ipari remekműként hatott. Egyik felén a francia zászló, a másikon egy hamísítatlan Bonaparte Napóleon nézett farkasszemet az őt bámulóval, s olyan méltóságteljes ábrázata volt, mintha nem is lett volna sohasem aranyere.
A bécsi Burgtheater Warten auf Godot-ja torokszorítóan finom előadás. Nemcsak azért, mert ürességet teremt – ahogy a Beckett-feldolgozások nagy része. Itt nem csupán arról van szó, hogy mosolygunk Gogó és Didi esetlenségén vagy faviccein, vagy ahogy ők sem tudnak megállni a lábukon… Az előadás óta eltelt órák fényében bátran állíthatom, hogy itt sokkal többről van szó.”
Matthias Hartmann rendezésében Estragon és Wladimir között körülbelül húsz év korkülönbség van. A pesszimistább Estragon idősebb, mégsem lehet úgy fogalmazni, hogy többet élt meg, inkább régebb óta várakozik. Annyival régebb óta, hogy szenilisségének lehet betudni, mikor olykor-olykor visszakérdez Wladimirnek, miért is vannak ott? S ezért üt a második felvonás végén, mikor a szerepek felcserélődnek, s a végig optimista magatartást tanúsító Wladimir kérdésére már ő felel.
A tér nagy, a Burgtheater nagyszínpada. Mintha egy tojásból eredeztetné a tervező az emberiséget (láttunk már erre példát), a játszók egy (feltételezhetően) tojás feletti nem túl széles sávon játszanak. Ahova én kaptam helyet, onnan nem láthattam e sáv mögé, mely az előadás során, az épp aktuális nézőpontoknak megfelelően emelkedett az egyik, illetve másik végén felfelé, olyan lassan, mint amikor nagyon sokáig kell ülnünk, és néznünk az órát, hogy észrevegyük, hogy a kismutató folyamatosan jár. Ugyanilyen sebességgel kelt fel a Nap illetve a Hold is az előadásban. A tojással egy szinten, vagyis a játszók terétől délre egy kuka is látható, azonban ennek egyetlen funkcióját akkor véltem felfedezni, mikor a Godot által küldött Kisfiú arcát a kukából kiszűrődő fény világította meg.
Pozzo és Lucky kettőse nem volt több annál, ami. Mégis elfogott valami kiabálhatnék, mikor Lucky újra Pozzo kezébe adta a saját nyakán végződő pórázt, s Wladimir és Estragon is tehetetlenül figyelték őket ilyenkor már, s egyszerre a kérdéseikből is kifogytak. Mikor Lucky „magyarázni kezdett”, ugyanúgy parancsot hajtott végre, mint mikor a földön fetrengett. De melyik az igazi arca? Kiderül-e, kiderülhet-e az? Fény derülhet-e erre az arcra valaha? Inkább egyedül van-e Lucky, mint Estragon vagy Wladimir? Mi köti össze azon kívül ezt a két embert, minthogy Godot-ra várnak? És kire vár Lucky? Mindannyian nevettünk a nézőtéren, mikor Wladimir Lucky karikatúráját játszotta egy pillanatra, de ő vajon nem karikatúra-e? Miért gondoljuk szélsőségesebb esetnek Luckyt mint őt? Lucky magyarázatának sokszor ismételt mondata, a „weiß nicht, warum” a várakozókra szintúgy érvényes.
A zárókép az előadás során többször is megjelenik. Áll Wladimir és Estragon kézenfogva, mint két kisgyerek, és nem tehetnek semmit, csak hogy várnak. Ebben a hatalmas térben két emberke, gyakorlatilag magasabban vannak, mint a mi horizontunk, így horizontálisan és vertikálisan is nagyobb a távolság mindünktől. Csak állnak, nem tudjuk, ránk néznek-e. Weiß nicht, warum várnak, de rendületlenül csak várnak. Valakire, aki mindig holnap jön el.
Burgtheater, Bécs
Warten auf Godot
szereplők: Michael Maertens, Ernst Stötzner, Ignaz Kirchner, Marcus Kiepe
Közösség és felügyelet problematikája Cătălin Mitulescu Hogyan éltem túl a világvégét című filmjében
Jelen írás közösségdefiníciókat próbál mozgásba hozni Cătălin Mitulescu Hogyan éltem túl a világvégét (Cum mi-am petrecut sfârşitul lumii, 2006) című filmjére[2] fókuszálva. E szöveg nem filmelméleti alapvetések tisztázást tűzte ki céljául Mitulescu műve kapcsán (kevéssé is fog a filmelméletre támaszkodni), hanem az egyén és a közösség(ek) egymás mellettiségét elemzi az adott, a filmben megjelenő, ´89 decembere előtti s a közvetlenül azt követő időszak Romániájára tekintve. Felépítésében az a logika valósul meg, hogy a közösségdefiníciók tisztázását követően tér rá az említett filmre.
1. Lehetséges definíciók
Kálmán C. György kiemeli, hogy a legtöbb közösségdefiníció a lakhely, a vallás és a munkahely halmazának metszéspontját hangsúlyozza, azaz azokat az individuumokat tartja egy közösségbe tartozónak, akiknek lakhelye egy bizonyos területen belül helyezkedik el, vagy vallása, vagy munkahelye megegyezik. Kálmán C. emellett egy másik közösségdefiníció típusra is felhívja a figyelmet,[3] amely típus viszont a közösségben lévő individuumok azonos céljait, vágyait tekinti meghatározónak, továbbá azt, hogy a közösség tagjai személyes kapcsolatban és interakcióban vannak egymással. Meglepő lehet e helyen az a megállapítás, hogy a közösség nem minden tagjának kell a másikat ismerni. Ennek észszerűsége a nagyobb csoportoknál belátható, jóllehet a közös vágy és cél a nagyobb „taglétszámmal” rendelkezők esetében csak feltételezés lehet. Kálmán C. az „értelmező közösségek” kapcsán hamar el is veti a hivatkozott definíciót.
Az elméletíró második, a közösség mibenlétét fejtegető meghatározását azonban nem szükséges egészében félretenni, hanem célszerű a reális közösség fogalmával összevetni, ugyanis e közösségtípus a közös érdekek, ügyek, célok, illetve Cs. Gyímesi Éva definíciója alapján akár a szeretet mentén is jellemezhető.[4] A meghatározás feltételezi, hogy e közösségtípusba tartozást a választás aktusa előzi meg, amelynek alapja „»a vélemények autonómiájának«, pluralitásának létjogosultsága és a tolerancia […], mely »minden véleménynyilvánítás fundamentuma«”[5]. E közösségtípust nem a „mitikus idealizáció” eszközeivel, hanem sokkal inkább az egyéni „létproblémák” felöl kell vizsgálni.[6] Habár a reális közösséghez tartozás az individuum választása nyomán valósul meg, és a közösség tagjai egy, a választással rokonítható cselekvést hajtanak végre, amikor befogadnak maguk közé egy új tagot, azaz a „Mi”-hez tartozónak nyilvánítják, nem célszerű egy olyan „Mi” megképzése, amely az „én” jegyeit törli, azaz egy olyan „Mi” létrehozása, amely az egyneműsítő diskurzus[7] attribútumaival él, amely diskurzus jellemzője pedig a sajátos jegyek összemosása, a közösségen belüli differenciáltság elfedése.[8]
A két nagyobb közösségdefiníció között, a kettő találkozását jeleníti meg Wilhelm Dilthey meghatározása, hiszen ő mind az individuumok lakhelyének közelségét, mind a közös cél meglétét figyelembe veszi.[9] Ez utóbbit mintegy alátámasztja az „érdekek szolidaritása”[10] fogalmával, amelynél fontos kiindulópont, hogy egy, a közösségen belüli individuum feltételezi, célja a többi, a közösségen belüli individuum céljával hasonlóságot mutat.[11] A Dilthey-féle rendszerben a Cs. Gyímesi által reális közösségnek nevezett típussal a szövetség mutat rokonságot, ám Dilthey a szövetség definíciójában a közösség szó szemantikai mezejét kemény határok közé szorítja[12], jobban mondva a szövetség fogalmát szűkíti. Mindazonáltal a reális közösségek a szövetség meglétén nyugszanak.
1.2. Az Én-Másik különbségtevés figyelembe vétele, az Én-Másik különbségének dekódolása
Egy, az Éntől különböző individuummal csak akkor tud az Én kapcsolatba lépni, ha annak az adott individuumnak a jelenlétét érzékeli. Ebben az értelemben az Énnek „élményként” kell kezelnie ezt a tőle különböző individuumot, ugyanis első lépésben a „közvetlenség” sajátosságával dekódolja jelenétét, majd az értelmezés csak a jelenlét dekódolása után következhet.[13] Hans-Georg Gadamer Dilthey-interpretációjának ez a sarkalatos pontja. Dilthey szerint az Éntől különböző individuumot első lépésben úgy érzékeli az Én, mint a „holt tárgyakat”, ám az individuumhoz kapcsolódó benyomásokat majd megváltoztatják a csatlakozó „lelki folyamatok”[14]. Ezekhez a lelki folyamatokhoz sorolja Dilthey az együttérzést, amely kapcsán az individuumokban a homogeneitás meglétének bizonyossága erősödik fel. Ennek tudata nélkül az individuumok egymás közti megértése sem valósulhatna meg. A homogeneitástól és az együttérzéstől nem választható el ez elmélet alapján a szolidaritás, amelynek tisztázását Dilthey összefűzi az Éntől különböző individuum megértésének magyarázatával. Jürgen Habermas Dilthey elmélete kapcsán a megértéshez az „után-alkotás” aktusát párosítja, legyen szó történelmi személyiségről, eseményről, illetve egy, az adott individuummal pillanatnyilag interakcióban lévő másik individuumról.[15] A dilthey-i megélés, kifejezés, megértés hármasában valójában benne létezik egy utólagosság.
„Röviden, a megértés folyamata az, melynek révén élet önmagáról a maga mélységében tisztába jön és másfelől magunkat és másokat annyiban értjük meg, amennyiben megélt életünket átvisszük a saját és idegen élet mindenféle megnyilvánulásába. Így mindenütt a megélés, kifejezés és megértés összefüggése a tulajdonképpeni eljárás, mely által az emberiség mint szellemtudományos tárgy jelen van számunkra.”[16]
E hármasság megvalósul, de az individuumok az interakció során a távolságot megképzik, vagyis az azonosulás mellett hangsúlyozzák a különbözőségüket, így tarthatják fenn az Én identitását[17]. Fontos kiemelni, amint azt Habermas is megteszi, hogy itt nem egy „naiv beleérzés-elmélet”[18] van jelen, hanem a reflektálás egy olyan aktusa, amelyben az objektiváció lehetővé teszi a saját „életmegnyilvánulásokkal” való szembesülést. Ehhez természetszerűleg szükséges egy önkritikus álláspont elsajátítására való nyitottság, amely nélkül az identitástudat létre sem jöhet a szimbolikus interakcionizmus elve alapján.[19] A Lassú Zsuzsa Tárgyaink mint tükrök című szövegét[20] interpretáló Ungvári Zrinyi Imre szerint ez a nyitottság az alapja annak, hogy egy, a közösség által legitimált elvárásrendszerhez az adott egyén pozícionálni tudja magát.[21] E pozicionálást az egyén úgy próbálja végrehajtani, hogy közben saját „független” (mintegy „kisebbségi”[22]) létét próbálja megőrizni.
2. A fókuszálás esete
2. 1.A közösségképzés alapján
A fent értelmezett „kisebbségi létéhez” az egyén egy totalitárius rendszerben megpróbálhat minden áron ragaszkodni. Ezzel megkockáztatva egy olyan szerepet, amely az „áldozatok”, a „disszidensek”, illetve a későbbiekben az „országát elhagyók” közé sorolja.[23] Természetszerűleg még meg lehetne állapítani más csoportokat, de a jelen írásban a Hogyan éltem túl a világvégét-filmben [a továbbiakban: Hogyan…] megfigyelhető csoportokra szorítkozom[24]. Mitulescu filmjében a TJ-felosztás értelmében nem lehet „disszidensről” beszélni, ugyanis a Nicolae Praida által játszott Titi is csak szűk körben tesz félreérthető megjegyzéseket. A „hazáját elhagyó” pedig Andrei (Cristian Vararu) lesz a film végén, ám ő a Hogyan… nagy hányadában „áldozatként” aposztrofálható, hiszen őt mint tárgyat áthelyezték Románián belül az egyik térből a másikba. Ez az ő (jobban mondva feltehetőleg apja) büntetése. Az áthelyezést a tárggyá tevéstől és valamiféle megbélyegzéstől nem választhatjuk el, ugyanis az egyén akaratának figyelembe nem vétele tűnik fel. Ez aktusokhoz a felügyeletnek kellett kapcsolódnia, ugyanis az egyént be kellett sorolni az áthelyezendők csoportjába. A felügyelet valószínűleg első lépésben Andrei apját érinthette. Ezt megelőzhette „az elhajlás”, amely miatt a felügyeletet jogosnak vélte a hatalom.[25] Ez az apa kapcsán így lehet, ám Andrei esetében, apja miatt, nem lenne meglepő, hogy
„mielőtt még egyetlen bűntény is a rendőrség tudomására jutott volna, máris birtokukban volt a gyanúsított neve és néhány alapvető terhelő adat, személyleírás. Az elsődleges feladat tehát nem egy bűntény elkövetőjének azonosítása volt, hanem a gyanúsított jellemzése.”[26]
Kérdéses, hogy Andreinél mikor dekódolhatunk „bűntényt”: áthelyezése előtt elkövetett-e ő is kihágást, vagy csak az országot elhagyni igyekvés, a szökés terve a bűnténynek nevezhető. Az utóbbihoz kötődő vágy már magában bűntény egy totalitárius rendszerben.
Titi „áldozatnak” tekintése azért tartható indokoltnak, mert látjuk, hogy őt a hatalom hogyan szállíttatja el.
Vomicӑ apja a fenti osztályozás alapján „tettesnek” mondható. A film nagyon finoman kezeli a kategorizálást, hiszen ennek az alaknak a forradalom utáni, illetve a fia halála utáni megbolondulása egy, a fentitől különböző szempontrendszer alapján történő besorolása már az „áldozat” csoportjába tenné. Emellett talán még azért mutatkozhat hajlandóság „áldozatnak” nevezésére, mert a film egésze során ő a félelmet képviseli, továbbá a rendszerben való elbújást. A családja és körülötte élők egyértelműen a hatalom emberei közé sorolják. A kisközösség hatalomtól eltérő olvasásmódja a gyerekek megjegyzései által egyfolytában artikulálódik. Ez a kisközösség tudja, hogy a hatalom emberétől óvakodni kell, de ki is lehet használni például beteg gyereknek gyógyszerszerzésre.
Az egyének érzékelik, hogy rajtuk a homogeneizáló aktust akarják végrehajtani. A különbségek, különbözőségek dekódolása, majd elrajzolása, tagadása a cél. Ez megtörténik a világról való olvasási mód, továbbá egy nacionalista olvasási mód felhangjának a szintjén.[27]
2.2. Az ügyelet, a megfigyelés és a felügyelet
A felügyelet mechanizmusára, a tárggyá tevésre[28] már az előbbiekben kitértem Andrei kapcsán. Georges Banu úgy próbál valamiféle rendszerezést teremteni a felügyelet problematikája kapcsán, hogy az ügyelés, a megfigyelés és a felügyelés hármasságát állítja fel, és ezt a három jelenséget megkísérli egymástól elválasztani. Az ügyelést az őrzéssel tartja rokoníthatónak, hiszen mind a kettőnél a jóakarat és az anyai védelmezés attribútumait veti fel. Az ügyelés kapcsán szerinte a veszély kevésbé tekinthető fontosnak, mint a felügyeletnél. A túlzott, fokozott ügyelés esetében úgy véli, hogy megjelenik a felügyelet. Az elméletíró a megfigyelésnél is ezt veti fel, vagyis azt, hogy a megfigyelés is könnyedén átbillen felügyeletbe. Amíg a megfigyelésre a semlegesség és a részrehajlás hiánya, csupán csak egyszerű információszolgáltatás jellemző, addig megmarad annak, ami. Amint azonban „az értesülések beavatkozást eredményeznek, megjelennek a felügyelet tünetei”[29]. A megfigyelést a gyerekek, Lalalilu és barátai képviselik, amikor Andreit az udvaron lesik meg.
A felügyelet sajátossága, hogy kettősséget képes megjeleníteni. Olyan párokat állít fel, mint leprás—nem leprás, pestises—nem pestises, bolond—nem bolond, bűnös—nem bűnös. Mindenképpen létezik egy norma, amelyhez képest méri a társadalom az eltérést. Ezt a normához való mérést a vizsgálat, a vizsgáztatás, a kivizsgálás aktusaival jellemezhetjük.[30] Aki nem nyilatkozik egy vizsgálat vagy kihallgatás során, az bűnös a rendszer szerint. Az ilyen egyénnek takargatni valója van. A kivizsgálásnak szoros partitúrát kell követnie. Jóllehet, hogy a kivizsgálást végző személy ismeri a tényeket, illetve ismerni véli, ha a kivizsgált, kihallgatott nem nyilatkozik, akkor az bűnös. Ennek értelmében hiába sejtik az iskolai kihallgatást végzők (a bizottság), hogy nem Eva (Dorotheea Petre) lökte le és törte össze Ceauşescu mellszobrát. A lány ott volt az összetörésnél, és nem nyilatkozik, tehát büntetést kell rámérni. A hallgatást többféleképpen is lehet értelmezni, de egyik értelmezés sem bír pozitív attribútumokkal a hatalom szempontjából. A hallgatás oka lehet: 1. Eva valakit véd, 2. tiltakozik a kivizsgálás ellen, 3. a rendszer értékeitől határolódik el.[31][32]
Evát egy újabb iskolába helyezik büntetésképpen, holott Vomicӑ rúgta le a szobrot, de őt nem lehet elítélni, hiszen — és ezt a gyerekek elbeszéléséből tudjuk — az apja a hatalom embere. A hatalom emberének a családjából nem lehet elítélni, megbélyegezni senkit. Ez gyengítené a hatalmat, amelyen kívüli lehet csak a bűnös[33].[34] Vomicӑ a hatalom ez emberének, azaz önnön apjának az ígéretét továbbítja Evának, vagyis is azt, hogy nem lesz semmi gond. (Nem lesz megbüntetve. Ez hazugság volt). A lánynak márcsak az ígéret miatt sem kellene vallani, mondani semmit, illetve önnön elhatározásából sem. Bárminemű árulás megtagadása ugyancsak észrevehető. Eva mint bűnös, megbélyegzett az új iskolában Andrei-jel veszi fel a kapcsolatot.[35]
A film a megfigyelést és a felügyeletet a vizsgálat, kihallgatás mellett a leselkedéssel tematizálja a leginkább. Lalalilu és barátai által gyakorolt, az előbbiekben említett megfigyelésként jellemezhető tettéhez is csatlakozik a leselkedés. Ezt a megfigyelést a gyerekek kíváncsiságával párosíthatjuk.[36] Azt mondhatnánk e jelzett részletnél (lásd: 36. lábjegyzet), hogy itt egy klasszikus beállítás-ellenbeállítással van dolgunk, ám a Lalalilu barátját mutató beállítás után Lalalilu nézőpontjából kapunk képet. Ezt onnan tudhatjuk, hogy a látást részben gátló akadályon olyan rés van, mint amelyre a Lalalilut mutató beállításnál figyelhettünk fel, így Lalaliluhoz köthető szubjektív beállítással van dolgunk. E beállítás után Lalalilu két barátját mutatja ismét a kamera. Természetszerűleg a képen kívüli hang is informál minket.[37] A leselkedések nagy hányada a kisfiúkhoz köthető. Az ő esetükben többek között azért sem beszélünk voyeurizmusról, mert, ha Banu felosztását követjük, akkor a voyeurizmust a „felügyelet egyik válfajá”[38]-nak tekintjük, továbbá, mert az erotikus vágy e részletnél (lásd: 39. lábjegyzet) (a gyerekek kapcsán) kétséges[39].
A most említett részlet későbbi egységénél (5:54-6:14) azonban már a voyeurizmus esete is lehetséges. Vomicӑ „felügyeli” Evát az ablakon keresztül. A párbeszédes jelenetek klasszikus beálltás-ellenbeállítás-párosa látható. A „voyeurizmusról” tud tehát Eva. Ám itt, ahol feltehetőleg Eva nézőpontjából látjuk Vomicӑt, sokkal inkább érdekfeszítő a figura és a háttér viszonya.[40] Az ablak előtt valószínűleg egy vékony függöny lehet. Kérdéses, hogy Vomicӑ kerül-e figura-pozícióba, vagy pedig az elfüggönyzött ablak. Amikor már nem Eva nézőpontjában részesülünk, továbbá amikor már Vomicӑ elmozdul, akkor valamelyest világosabbá válik a képlet, hiszen a mozgás a figyelem középpontjává teszi az alakot.[41]
A vállak fölötti, illetve oldalról, lentről való leselkedéssel,[42] a mozgó kamerával — melyek mind a szubjektivitást hangsúlyozzák — a film egészében a felügyelet emelődik ki, csakúgy, mint Ceauşescu képének, szobrának jelenétével. Az előbbi humoros, ironikus verziója található a film elején, ahol is a falon látható kép Ceauşescuról karikatúrának tűnik[43]. Ezt a jelleget húzza alá az a kucsmában látható férfi, aki — arcának kiemelése nélkül (alig kivehető), a mozdulataival s főleg a kucsmával — mintha Ceauşescut imitálná.[44] Eva és Lalalilu apja az utánzást megismétli.[45] Ezek az említett jegyek az akkori Romániára való utalást teszik lehetővé, a megidézés ilyen módon könnyebbnek bizonyulhat. Ennek erőteljes(ebb) változata azonban a (szinte) mindenki által ismert azon képsorral valósulhat meg, amelyben az elsuhanó férfi megszólítja a beszédét elmondani próbáló Ceauşescut.[46]
Cătălin Mitulescu Hogyan éltem túl a világvégét című filmje a felügyelet problematikáját tematizálja; a leselkedés állandó jelenlétét hangsúlyozza. A közösség kérdésére úgy összpontosít, hogy újra meg újra mozgásba hozza a felügyelet kérdéskörét. Ezzel a mozgásba hozással megmutatja, hogy a felügyelet miképpen ássa alá minden olyan közösség létének lehetőségét, amely reális közösségnek tekinthető.
Bibliográfia:
Arnheim, Rudolf: A vizuális élmény. Az alkotó látás pszichológiája. Ford. Szili József és Tellér Gyula. Budapest, Aldus Kiadó, 2004.
Balázs Imre József: „Hogyan épül? Nemzetkonstrukciók és szolidaritási hálók”. In Korunk, XX/11, 2009. november, 3-6.
Banu, Georges: A felügyelt színpad. Ford. Koros Fekete Sándor. Kolozsvár, Koinónia, 2007.
Cs. Gyímesi Éva levele Gáll Ernőhöz, 1984. április 5. In Gáll Ernő — Levelek 1949-2000. Sajtó alá rendezte: Gáll Éva és Dávid Gyula. Válogatta: Horváth Andor. Kolozsvár — Budapest, Korunk — Napvilág Kiadó, 2009. 459-461.
Cs. Gyimesi Éva: Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába. Kolozsvár, Korunk — Komp-Press Kiadó, 2009.
Cs. Gyímesi Éva: „Vázlatok egy szellemi kórképhez”. In Uő.: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 1998. 32-67.
Dilthey: Wilhelm: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Ford. Erdélyi Ágnes. Budapest, Gondolat Kiadó, 1974.
Doane, Mary Ann: „A film hangja: test és tér artikulációja”. Ford. Fürstner Klára és Pataki Katalin. In Apertúra. Filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat. [http://www.apertura.hu/2006/tavasz/doane/index.html és köv.]
Egyed Péter: A jelen-létről. Kolozsvár, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, 1997.
Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. Ford. Csűrös Klára. Budapest, Gondolat, 1990.
Gadamer, Hans-Georg: „Az »élmény« szótörténetéhez”. In Uő.: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. (A fordítást a 2. kiadás számára átnézte és felfrissített Fehér M. István). Budapest, Osiris, 2003.
Habermas, Jürgen: „A kifejezések megértésének dilthey-i elmélete: az én-identitás és nyelvi kommunikáció”. Ford. Weiss János. In Uő.: Megismerés és érdek. Pécs, Jelenkor Kiadó. Dianoia, 2005. 128-147.
Kálmán C. György: „Mi a baj az értelmező közösségekkel?”. In Az értelmező közösségek elmélete. Szerk. Kálmán C. György. Budapest, Balassi Kiadó, 2001. 36-63.
Láng Zsolt: „Laios”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 83-89.
Marcelli, Miroslav: Michel Foucault, avagy mássá lenni. Ford. Németh István. Pozsony, Kalligram, 2006.
Selyem Zsuzsa: „Irodalom és politika”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 89-107.
T. Szabó Levente: „A hallgatás alakzatai: öt kérdés”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 49-61.
Vatulescu, Cristina: „Lebilincselt életrajzok: a titikosszolgálati dosszié a Szovjetúnióban és Romániában”. Ford. Mihálycsa Erika. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 11-37.
[1] Selyem Zsuzsától kölcsönvett szókapcsolat, in Selyem Zsuzsa: „Irodalom és politika”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 89-107. 90.
[3] Kálmán C. György: „Mi a baj az értelmező közösségekkel?”. In Az értelmező közösségek elmélete. Szerk. Kálmán C. György. Budapest, Balassi Kiadó, 2001. 36-63.
[4] „A reális közösség mindig szabad emberek társulása — a jelenben, a gyakorlatban, az érintkezésben felismert közös érdekek és célok, ügyek és eszmék vagy egyszerűen a szeretet alapján.” In. Cs. Gyímesi Éva: „Vázlatok egy szellemi kórképhez”. In Uő.: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 1998. 32-67. 45. 5. lábjegyzet.
[5] Cs. Gyímesi Éva idézi Egyed Pétert in Cs. Gyímesi Éva: „Értelmiségi önreflexiók”. In Uő.: Colloquium Transsylvanicum. I. m. 110-125. 115.; Egyed Péter: A jelen-létről. Kolozsvár, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, 1997. 46.
[6] Veress Károly Paradox (tudat)állapotok című könyvében használt kifejezések. Vö.: Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, 1996. 100.; Cs. Gyímesi Éva is idézi in Cs. Gyímesi Éva: Értelmiségi önreflexiók. I. m. 117.
[8] „A feltétlen és implicit hivatkozás egyfajta többes számra — »MI« ezt így tesszük, így gondoljuk, így véljük, »NEKÜNK« ez így jó stb. — mindenképpen a kezdettől, az önrendelkezéstől, bensőségességtől, személyességtől távolítja el az egyént, már azt, ami megmaradt belőle”. Egyed Péter Arisztotelész nyomán azt állítja, hogy „az autonóm vélemény olyasvalamit jelöl, amely abszolút módon velünk és bennünk kezdődik”. In Egyed Péter: A jelen-létről. I. m. 35. és 47.
[9] „az individuumok közötti nagyon különböző pszichikai viszonyokkal, a közös származás tudatával, azzal, hogy egy helyen laknak, az individuumok ilyen viszonyokban megalapozott egyformaságával (mert a különféleség, nem mint olyan köteléke a közösségnek, hanem csak amennyiben lehetővé teszi, hogy a különbözők egyetlen teljesítményben kapcsolódjanak össze, legyen az akár csak egy elmés beszélgetés teljesítménye, vagy egy felüdítő benyomásé az élet egyhangúságában), a pszichikus életben lefektetett feladatok és célok által megalapozott sokrétű összefüggéssel, a szövetség tényállásával összekapcsolódik egy bizonyos fokú közösségi érzés, amennyiben nem szünteti meg egy szemben álló pszichikus hatás”. In Dilthey, Wilhelm: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Ford. Erdélyi Ágnes. Budapest, Gondolat Kiadó, 1974.168.
[11] Dilthey itt megad egy fogalompárt: „Világosan elkülöníthetjük egymástól a két pszichikai tényállást, a viszonyt, mely alapul szolgál, és a közösségi érzést, melynek folytán a viszony bizonyos mértékben visszatükröződik az érzelmi életben.”. In Uo.
[12] „Szövetségen több személy tartós, valamiféle célösszefüggésre alapozott akarati egységét értjük. Bármilyen sokféleképpen alakultak is ki a szövetségek formái, valamennyiük sajátja: a bennük lévő egység túlmegy az összetartozás és a közösség formátlan tudatán, túlmegy az egyedi folyamatra maradt valamely csoporton belüli közelebbi kölcsönhatáson: egy akarati egységnek struktúrája van; az akaratok egy meghatározott formában szövetkeznek az együttműködésre.”. In Ua.: 174. Dilthey kiemelése.
[13] Vö.: Hans-Georg Gadamer Dilthey „élmény”-fogalmának interpretációját. „Ugyanakkor azonban »a megélt« alakot abban az értelemben is használjuk, hogy annak a maradandó tartalmát jelöljük vele, amit megélünk. Ez a tartalom olyan, mint valami hozadék vagy eredmény, mely az élmény múlandóságából tartósságra, súlyra, jelentőségre tett szert. Nyilvánvaló, hogy az »élmény« szó képzése egyszerre alapul mindkét jelentésirányon: a közvetlenségen, mely minden értelmezést, feldolgozást vagy közvetítést megelőz, s csupán az értelmezés támpontját és az alakítás anyagát szolgáltatja, és a belőle származó hozadékon, a közvetlenség maradandó eredményén.” Gadamer, Hans-Georg: „Az »élmény« szótörténetéhez”. In Uő.: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. (A fordítást a 2. kiadás számára átnézte és felfrissítette Fehér M. István). Budapest, Osiris, 2003. 92-96. 93.
[14] Dilthey: i. m. 281. Az Éntől különböző individuum nem-tárgy voltáról lásd még: 514.
[15] Habermas, Jürgen: „A kifejezések megértésének dilthey-i elmélete: az én-identitás és nyelvi kommunikáció”. Ford. Weiss János. In Uő.: Megismerés és érdek. Pécs, Jelenkor Kiadó. Dianoia, 2005. 128-147.
[22] Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy akár egyetlen individuum is képviselhet egy kisebbséget, olyan értelemben is, hogy önnön jegyeivel, azaz saját attribútumaival egy egyszemélyes kisebbségi csoportot képez. Minden individuum ilyeténképpen megteremti saját kisebbségi létét.
Emellett fontos figyelembe vennünk Dilthey megállapítását az individuumra vonatkozóan: „Az elemzés az életegységekben, a pszichofizikai individuumokban találja meg azokat az elemeket, melyekből a társadalom és a történelem felépül, és ezeknek az életegységeknek tanulmányozása képezi a szellem tudományainak leginkább alapvető csoportját.” In Dilthey: i. m. 112-113.
Dilthey idézi ezzel összefüggésben Schleiermachert: „Schleiermacher is etikai értéket lát az individualitásban, mely érték a világrendben megalapozott: az isteni észből ideális egészként jön elő: az istenség megnyilvánulása. »Minthogy mindennek, amit erkölcsileg önmagáért kell tételezni, mint egyesnek ugyanakkor fogalmilag is megkülönböztettnek kell lennie minden mástól: így az egyes embereknek is eredetileg fogalmilag egymástól megkülönböztettnek kell lenniök, azaz mindegyiknek sajátlagosnak kell lennie.« »Minden egyes ember fogalma, amennyiben egy ilyen az egyes által kiteljesíthető, más és más« (Ethik, Schweizer 131. ∫)”. In Dilthey: i. m. 453.
[23] A disszidens és az országát elhagyó között azért próbálok különbséget jelölni, mert követem Cs. Gyímesi Éva azon csoportosítását, amelynél a Tismӑneanu-jelentésre hivatkozik. Vö.: „A TJ [Tismӑneanu-jelentés — beszúrás K. F.] a tettes—áldozat fogalompár mellett elkülöníti az utóbbi kategóriát, és olyan meghatározást fogalmaz meg a disszidensre vonatkozólag, ami közel áll a magyar ellenzékiek által választott magatartáshoz is: »A disszidens olyan személy, aki nem ért egyet az adott társadalom ideológiai, politikai, gazdasági és erkölcsi alapjaival, de nem csupán másként gondolkodó, hanem ezt ki is fejezi a nyilvánosságban, vagyis nem csupán a családban vagy a legközelebbi barátok meghitt körében.« A szerkesztők ugyanakkor megjegyzik, hogy a disszidensek többnyire magányosak, ritka, hogy csoporttá szerveződjenek.” In Cs. Gyimesi Éva: Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába. Kolozsvár, Korunk — Komp-Press Kiadó, 2009, 31.
[24] Illetve megkísérlem követni Cs. Gyímesi Szem a láncban című könyvének előbbiekben idézett részének felosztását.
[25] A továbbiakban a felügyelet kérdésköre kapcsán a Michel Foucault-ra támaszkodó Georges Banura hivatkozom, így nem követem a megfigyelési dosszié-terminust és annak alegységeit. A felügyelet-terminust ajánlott itt követni, ugyanis a társadalmi jelenséget vizsgálom. A dossziék megnevezése és a társadalmi jelenség megnevezése nem ugyanarra az elemre mutat rá.
Vö.: „Az ügyelni emberi, a felügyelni viszont átlépi annak kereteit, és a vétséget, az elhajlást keresi, amelyeket le kell leplezni, következésképpen büntetendőek.”. In Banu, Georges: A felügyelt színpad. Ford. Koros Fekete Sándor. Kolozsvár, Koinónia, 2007. 11.
Vö.: Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. Ford. Csűrös Klára. Budapest, Gondolat, 1990.; A dossziék altípusai, illetve egyetlen dosszié sem jelenik meg a Mitulescu-filmben. A kor romániai titkosszolgálati dossziéiról bővebben: Vatulescu, Cristina: „Lebilincselt életrajzok: a titikosszolgálati dosszié a Szovjetunióban és Romániában”. Ford. Mihálycsa Erika. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. I. m. 11-37.
[27] Vö.: Balázs Imre József: „Hogyan épül? Nemzetkonstrukciók és szolidaritási hálók”. In Korunk, XX/11, 2009. november, 3-6.
[28] A hatalom tárggyá tevésre irányuló aktusára Cs. Gyímesi is reagál Gáll Ernőhöz írott 1984. április 5-tel datált levelében: „Véleményem szerint a méltóságfogalom ideológiai-jogi vonatkozásait és értéktényezőit el kellene választani a méltóság értékének etikai vetületétől. Az ideológiai problémát azért nem jó etikai síkra terelni, mert az egyes személyek, és az elnyomott közösség belügyévé tenni azt, ami elsődlegesen tágabb értelemben vett politikum, tőlünk független hatalom kérdése. Ez a hatalom teszi tárgyává az embert mint egyedet és mint kisebbségi személyt, hozzánk való viszonya a méltóság politikai-ideológiai kerete, ennek jogi rendeződése méltóságunk feltétele; az etikai tényező, amely szerintem mint folytonosan sértett méltóságtudat jelentkezik, az előbbinek a függvénye: ez a mi erkölcsi válaszunk a tárggyá tevésre. A válasz minősége pedig mindaddig nem változik meg, amíg a viszony így áll fenn, ahogy van.” In Gáll Ernő — Levelek 1949-2000. Sajtó alá rendezte: Gáll Éva és Dávid Gyula. Válogatta: Horváth Andor. Kolozsvár — Budapest, Korunk — Napvilág Kiadó, 2009. 459-461. 461.
[30] Vö.: Foucault: i. m., Marcelli, Miroslav: Michel Foucault, avagy mássá lenni. Ford. Németh István. Pozsony, Kalligram, 2006.
[31] T. Szabó Levente a hallgatást jellemezve írja: „A hallgatást a közelmúlt diktatúráját feltáró és érteni próbáló irodalom nagyon gyakran rendeli a tiszta ellenállás valamilyen formájához: kétségkívül a beszéd (például a dicsőítő beszéd) megtagadására, a mintegy tiltakozó kivonulásra, a rendszer értékeitől való szimbolikus elzárkózás egyik fontos fajtájára gondolhatunk itt, s ezeknek valóban komoly egzisztenciális tétjük is volt.” In T. Szabó Levente: „A hallgatás alakzatai: öt kérdés.”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. I. m. 49-61. 49.
[32] Erre céloz Ungvári Zrinyi Imre is az értékek, értékszociológia kapcsán: „az értékek kommunikációjának problémája a politikai rendszerek alapviszonyainak problémája is”. In Ungvári Zrinyi Imre: i. m. 58.
[34] Vö.: „Logikus — a kelet-közép-európai abszurd irodalom ezt a fiktív elemeket összekötő logikát viszi a végletekig —, hogy amennyiben a másik a felelős mindazért a rosszért, amellyel kétségtelenül szembesülünk, akkor az első lépés, hogy ki kell deríteni, ki az a másik, ehhez szükségünk van a titkosszolgálatokra, a bűnösök földerítésére, elítélésére és az ítélet végrehajtására. A premissza téves és a vád koholt ugyan, de mindaddig nem okoz ez gondot, ameddig a rendszer működik.” In Selyem Zsuzsa: „Irodalom és politika”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. I. m. 89-107. 95.
[35] Valószínűsíthető, hogy az iskola majd’ minden tagja megbélyegzett. Csak a megbélyegzés mértékében lehetnek különbségek.
[37] A képen kívüli hangról bővebben: Doane, Mary Ann: „A film hangja: test és tér artikulációja”. Ford. Fürstner Klára és Pataki Katalin. In Apertúra. Filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat. [http://www.apertura.hu/2006/tavasz/doane/index.html és köv.].
[40] A kérdésről bővebben: Arnheim, Rudolf: A vizuális élmény. Az alkotó látás pszichológiája. Ford. Szili József és Tellér Gyula. Budapest, Aldus Kiadó, 2004. Kiemelten: 138-141.
E tanulmány a Szövegek között-sorozat XV. kötetében jelent meg. (Szövegek között XV. Szerk. Fried István, Kovács Flóra, Lengyel Zoltán, Szeged: SZTE BTK Összehasonlító Irodalomtudományi Tsz., 2010.)
Ha jól számolom, éppen…
