Kartonmagány; Repedések; Sarló és kalapács; Tulajdonrész

 

Kartonmagány

átázott kartonon ült az öreg
lyukas pokróc alól dugta ki a lábát
poros arcú nő lépett mögé
fogaikat egymásba vájták
megborzongtam
néha jó félni

 

Repedések

Barna tenyérrel integettünk a nyaralónak,
mielőtt beültünk a szürke Daewoo-ba
és elnyelt minket egy porfelhő.
Azon a nyáron temettem el először apámat.
A strand homokja úgy fogadta magába,
mint régi jó barátot. A hanton nem voltak repedések.
Órákig tartott a ceremónia, mégis éveken át ismételtük,
azt hiszem, azért, hogy mindketten készüljünk rá.
Csendben figyeltük egymást a végén, nem nyíltak
köztünk a szavak, de egyszerre lélegeztünk.
Néha fel tudom ismerni a mozdulataimban,
de sikeresen túléltem a nevét.
Már csak akkor riadok meg, ha látom megmozdulni a
földet, és a rések közt integető karokkal nyúl utánam
a kapkodva növő emlékezet.

 

Sarló és kalapács

Emlékszem, ahogy rohantam utána
záporeső mosta le vádlinkról a sarat,
miközben átvágtunk egy búzaföldön.

Már sajnálom, hogy nem volt a kezünkben sarló.
Nem tudtam learatni az egyetlen pillanatot,
amit apámmal töltöttem
és szép volt.

 

Tulajdonrész

A testek ölelésébe könnyen el lehet fáradni,
ahogy egyre feszíti a megígért szavak közti
távolságot a kihízott idő.

Lehajtott fejjel ülök a rám roskadó szürkületben,
miközben a neved ismételgetem és minden perccel
jobban értem, az örökké neked azokat a napokat
jelenti, amíg a tulajdonod voltam.

Elfáradtam a testek ölelésébe,
lelkek érintésére vágyom.

 

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Rain, 1889)

Wisława Szymborska: Múzeum

Tányérok, amelyekhez nem fűződik étvágy.
Jegygyűrűk, amik viszonzatlanul maradnak
legalább háromszáz évig.

Rajongó – merre van mátkája?
Kardok – de merre haragjuk?
És a lant sem ad hangot szürkületkor.

Ínség idején az örökkévalóság felhalmoz
tízezer évnyi ősrégi dolgot.
A berozsdállt teremőr édesen szendereg
bajuszát lógatva a vitrinnek dőlve.

Fémek, agyag, és madártollak
diadalmaskodnak csendesen az idő felett.
Csak néhány egyiptomi hajtű merészel kacarászni.

A korona túlélte viselője fejét.
A kéz alulmaradt a kesztyűkkel szemben.
A cipő jobb oldali párja győzött a láb felett.

Ami engem illett, élek, amint látod.
Harc a ruhámmal továbbra is tart.
Milyen akaratos egy darab!
Mintha túl akarna élni engem!                  

                   Nagypál István fordítása

willem_van_aelst_detail

M 45

 

Nem jön álom a szememre. Az ágyneműt a hátam mögé gyűrve forgolódom. A rossz lelkek órája ez, hajnali három.
Jobb, ha felkelek. Kikászálódom az ágyból. Csak ácsorgok és topogok a panzió ablakában. Kezemben egy pohár pincehideg rizling. Forgatom a bort a pohárban, és a sárgaréz színen át figyelem az előttem elhúzódó M 45-öst. Ízlelgetem a bort: minden érzékemet betölti az enyhe, fanyar íz.
Az autók lángcsóvái végigsöprik az udvart, az út menti vetést, akár a tejút fénypászmái az égboltot. Agresszív, de mégis közömbös, túlvilági fény bombázza a szobánkat, a parkolót, a dombokat, de még a híres kunhalmot is. Az egyik tetején magot vető fiatal paraszt szobra. Csökönyös, magabiztos fiú, az a fajta, aki nem hagyja magát, hiába üti-veri, ostromolja vakító fény. Ha a szemét verik ki, akkor is megőrzi titkát.
A legény úgy szórja a kötényéből a magvakat, mint szél a permetet. Mert vetni kell. Vetni mindig kell.
Itt születtem én is, a Zöld Keresztben. Apám még pengővel fizetett Józsi bácsinak, a szülészorvosnak. Az öreg már évtizedek óta az égi klinikákon vezeti a komplikáltabb szüléseket. Mestere volt ő a bonyolult eseteknek. A bába hozzá küldte anyámat, mert hatalmas gyerek voltam. Sokáig a Zöld Keresztben sem voltam hajlandó előbújni. Nem is csoda, hiszen a környékünkön üvöltött a Sztálin-orgona, és tankok dübörgése rázta a falakat. Élet és halál között lebegtünk az 1945-ös hadiút mentén.
Most inkább visszafekszem. Álmos vagyok, fáradtan vergődőm. Ám ahogy lefekszem, megint felkelek. Hallgatózom. A hideg ablaküvegre tenyerelek, így takarom el az autók okádó fényét, hogy kiszűrhessem közülük az ismerős tanyákat. Úgy zúgnak mellettünk az óriás kamionok, mint a bombázógépek. Pedig ezek itt már a béke zajai. Visszabújok az ágyba, de továbbra sem jön álom a szememre.
A puszta, mindig a puszta rejtelmei járnak a fejemben.
Feleségem tenyerébe fekteti az arcát, fejére húzza a takaróját, és néha-néha meg-megrándul, mikor a fények lecsapnak rá. Feneke az én térfelemen. Úgy csúszom mellé, hogy csípőjét a combom és a hasam ölelje. Mindig így alszunk, de most hiába süti hasamat az acélos fenék, nem tudok álomba merülni, se megnyugodni. Más eszembe se jut. Megöregedtem.
No, de mit súghatnak nekem a rossz lelkek a hajnali órákon?
Megint felkelek. Cipőt húzok, magamra cibálom a dzsekimet.
Itthon vagyok. Itthon. Emlékezem.
Kimegyek az autópálya mellé. Nyelvemen már nem a rizling otthonos ízét érzem, hanem a kipufogógázok fojtó és savanyú bűzét. Sehol egy kis törkölyillat. És nem érzem a levegőben sehol a frissen szántott föld testes illatát. A szemem azért rátapad a távolban pislákoló fényekre. Bámulom a távvezetékeket, a piros gömböket, a terpeszállásban magasodó tartóoszlopokat. A szemközti akácerdőt, ami megfogja az őrült, álnok futóhomokot. Próbálom kilesni az éjjel is száguldozó madarakat. Érzem a nyugtalanságukat a levegőben.
Egy repülőgép húz el felettem. Az utasok talán unottan lapozgatnak az üléstámla hálójából kiemelt színes prospektusba vagy bóbiskolnak. Ha a kivetített térképre tekintenek, akkor láthatják a kiírást: Hungary. Némelyikük éhesnek vagy mérgesnek fordítja.
Lassan szendereg körülöttem az éjszaka. Az elaggott parasztok talán hurutos torokkal krákognak. A hatalmas ágyban régen elfért az asszony és a gyerek is. Ma már csak egy embernyi helyen melegszik át a lepedő. Van, aki a sötétben is rémülten hallgat, van, aki a párnákba süppedve hortyog. A fiatalok pedig meg sem állnak az üveghegyekig. Vagy az Óperenciáig.
A hold sárga fénye öleli át a titkos dombokat, a kunhalmokat.
Emlékezem.
Ezeket a dombocskákat csak tévedésből nevezik kunhalmoknak. Ki tudja, kik, mikor emelték ezeket a fura dombocskákat, melyek évezredek óta hirdetik, hogy milyen szorongva, mennyire otthontalanul vagyunk itthon ebben a világban. Emlékjeleket próbálunk hagyni, mint a Húsvét-szigetek szobraival a polinéz vándorok.
A második világháború végén a szovjet hadseregből szökött katonáknak már minden mindegy volt. Sejtették vagy tudták, hogy hiába arattak nagy győzelmeket, a falujukba nem térhetnek haza, a háború után átnevelő tábor vár rájuk. Fiatalok voltak, de se élni nem tudtak, se meghalni. Itt, az alföldi tanyavilágban vadul, részegen, kiskirályként tomboltak: kergették az asszonyokat. A parasztok élelmeit, értékeit elvették, teheneiket, lovaikat elhajtották. Géppisztollyal lőtték a tyúkokat, utána megfőzették maguknak. Aki ellenszegült, azt azonnal lelőtték. A gyerek mellett állóval is végeztek, ha nem kapták meg az asszonyt. Ha nem kellett, akkor is erőszakoskodtak. A terhes nők kötőtűvel kapartatták el a magzatot a bábaasszonnyal. Volt, aki saját magának. Sokan bele is pusztultak. Amelyik életben maradt, az egy életen át undorral nézett a kötőtűre és az orosz katonára. Mert a nép nem szovjetnek tekintette őket, hanem orosznak.

Egy kanadainak meséltem egyszer mindezt, és erre ő ezt válaszolta:
– Oh! Hát miért nem hívtatok rendőrt?
A hős katonák a többnapos orgiákon halálra zabálták magukat és csontig lerészegedtek. A megalázott parasztok itatták őket, aztán ásóval, kapával, csákánnyal agyonverték azokat, akik asszonyokat erőszakoltak. Némelyeket a kunhalmokban ásták el. A többit ott temették el, ahol érték.

Emlékezem.
A parasztok álmaik legmélyére temették el ezeket a napokat. Akiből párttitkár lett, az is betapasztotta a száját. Még a papnak sem merték bevallani. Hamisan gyóntak egy életen át, vagy inkább nem is mentek a templom tájékára. Pengeélen táncolt az életük.
Engem egy öreg paraszt hatvan év múlva fogadott a bizalmába. A halála előtt kibeszélte magából a bűnt.
Ezután kezdtem faggatni az öregeket, hogy mely halmokban van háborús tetem. Igen kurtán válaszolgattak:
– A fene tudja már, öcsém!

Paul Bowles újabb költeményei

Szerelmes dal

Tücskök ciripelnek a fülekbe
Érdes csókok tapadnak az arcokra
A szeretők a tóhoz szöknek
A többi holt éjszaka
Vér áramlik az ajkakba
Körmök vájnak a szemekbe
Tudjuk, hogy mi lehetett volna
Amit látunk a szemünkkel
az leírható a szavakkal?

 

Prelűd és tánc

A magas fa sötét lombja alatt
ettem a krumplit
Szürke gém nézett rám a bokrok közül
Méhek szorgoskodtak a mezőn
Csend volt
A szél sem moccant
De a távoli égen feltűnt egy madár
Láttam a földhajlatokon át
Üvegtetős rétek felett
Platina erdők felett
Acéldombok felett
A kezdetektől figyeltem

Fehér lány sétált a platina erdőben
Lassú fehér dalok hagyták el ajkait
Lépkedett a fák között és énekelt
Ahol fehér az árnyéka az erdőnek
Ahol fehér a fa rajzolata
Ahol fehér a villanyvezeték zümmögése
Ahol fehér az ég a vízen
Ahol fehér időtlenség a nap
Láttam ahogy elveszik a fák között
De énekének dallama örökre ott lebeg

Kakuk Tamás fordítása

 

Illusztráció: Joan Miro

ÖRDÖGSZEKÉR

 

Penjikent falfestmények

A Penjikent
falfestményekről
idővel lekopott,
lemállott a titok.

Ezt nevezem én
önvédelemnek.

 

KAMAL AL-DIN BIHZAD: Táncoló dervisek

Ajtóban álló, kéregető
muzulmán dervisek
táncukkal utánozzák
a csend mozdulatait,
közeledését,
távolodását.

Akár a keresztény szerzetesek,
szegénységben,
aszkéta sorban
élők.

Önkéntesek,
akik maguktól
vállalják mindezt.

Akiknek a szabadság
semmit sem mond.

 

MEISTER VON NEREZI: Krisztus siratása

Minél inkább hisz
Szűz Mária fia fel-
támadásában,

annál nagyobb fájdalmat
érez a halálakor.

 

NAHUM GUTMAN: Gránátalmák Tzfatban

Az örök nemlét
tisztasága tartja fenn
a fényes mennyet.

Repülő rongyszőnyeg a
gránátalmafa árnya.

 

ABANINDRANATH TAGORE: Az utazás vége

A fáradt teve,
aki végül mégis át-
ment a tű fokán,

virraszt a szánni való,
szirénhangú cél fölött.

 

JAMINI ROY: Három nő

A legeslegmélyebb
mennyei érzés.

Három
virágszál
a feneketlen,
kiszáradt kútból.

 

KIM HONG-DO: Egy macska és egy pillangó

Sem a gesztusokból,
sem abból, hogy
nem tudnak
egyhelyben maradni,

a macska
és a pillangó
nem csinál nagy ügyet.

Nincs egy felesleges
mozdulatuk sem.

Csak játszanak.

 

MATSUMURA GOSHUN: Hibiszkusz és kék gém egy facsonkon

Átesnek a képzelet
túloldalára.

Érintésből vannak.

A nyugalom vitorlái
kifutnak velük
a szél kikötőjéből.

 

KITAGAVA UTAMARO: Három ismert szépség

Madarak viszik csőrükben
Edó felemelkedését,
de nem tudnak
tőle
megszabadulni,
szárnyra kelni.

A múltban
most vedli tollait
a szerencsemadár.

Három ismert szépség
visszamegy az idő
hídján,

tollát fosztani.

 

JOHN MAWURNDJUL: Szivárvány kígyó

A szivárvány kígyó
levedli bőrét,

a hit ereje
egy bennszülött őslakos
kezébe repíti vissza
az elhajított bumerángot

akkor is, ha
több száz méterre
jár már a tetthelytől.

 

SOKI KETUT: Hagyományos szertartás

Háromszáz nyelvű
indonéz nép.
A táncos lábhoz
külön sziget tartozik,

szigetesen,
foltokban
érik a remény.

A látszat alá
tradicionális szőnyeget
rejtenek
a párhuzamos
hétköznapok.

 

OTAR IMERLISHVILI: Tangó

A színek nyakkendője
az öregúr,

a molett hölgy,
esőcsepp-halász
egy tócsa közepén.

Amikor újra tangóznak,
mindketten egyre
szabadabbak,

összeköti őket
az elillant idő.

 

(Illusztráció: Penjikent falfestmények;

Domokos Johanna új kötetéről (A rend szívdala)

Bármennyire bizarrnak is tűnik e kötetcím – lévén nyilvánvaló ellentét a rend és a szívdal között (hiszen a racionális és az érzelmi tényezők ritkán harmonizálnak egymással) – mégis a lehető legpontosabban fejezi ki azt a spir(itu)ális utat, amelyet életünk folyamán bejárunk mindannyian. Elindulva a Rend, a harmónia világából, s kiszakadva az eleven életközösség, a család védő-védett melegéből, ifjúkorunkban „vándorútra” kelünk – amelyből egy bizonyos idő elteltével „zarándokút” lesz a magasabbrendű s messze fölöttünk tündöklő transzcendens Értékvilág felé. Magunkkal hozva a földi szeretet otthonosságát, majd később, megtapasztalva a világ rideg és hamis értékrendjét, kietlenségét, létidegenségét, vágyni kezdünk ÉGI HAZÁNK felé; s megkíséreljük az isteni Szeretet tiszta ragyogását „lehozni” földi életünkbe. Ez persze nem megy könnyen: az „elidegenült”, modern, esetenként „sátáni” világgal való folyamatos konfrontációval, sok szenvedéssel jár – de ekkor már van kire-mire támaszkodnunk, hisz közvetlen környezetünk, családunk, barátaink, rokon-szellemű embertársaink is többnyire ugyanezen az úton haladnak, velünk együtt. És ekkor felismerjük a REND, a rendezett élet megtartó erejét, igyekszünk rendbe tenni magunk körül szétzilálódott viszonyainkat, s már erről a kilátópontról szemléljük életünk eseményeit. Felismervén életünk sorsfordító mozzanatait, esetleges kudarcaink okát, elismerjük Isten előtt tévedéseinket, vétkeinket, s az Ő segítségével, immár a „szent hagyományra” támaszkodva, korrigálni próbálunk, amiben szükséges és amiben lehetséges.  Ekkor – már jóval magasabb szinten, mint ahonnan elindultunk – helyreáll bennünk a rend; béke és boldogság tölti el szívünket, mert megtaláltuk azt, akivé indulásunkkor válni szerettünk volna: gazdagon kibontakozott benső Énünk most már bő termést hoz. Társainkkal együtt megérkezünk az égi ÖRÖM Birodalmába, ami önazonosságunk felismeréséből fakad. S akkor már könnyebben viseljük az evilági nehézségeket, mert a kegyelem erőterében élve tudjuk, hogy mindig van kire számítanunk: „Gondviselő jó Atyánk”-ra. A szívünk mélyén égő szeretetláng által megismerjük Jézus arcát, aki iszonyatos szenvedései árán megnyitotta számunkra az üdvösség KAPUját. Rajtunk áll vagy bukik, hogy elfogadjuk-e a kegyelmi ajándékot, vagy sem. Ha IGEN, akkor a szív földöntúli boldogságában élhetünk már földi életünkben (is). S ekkor dallá, hálaénekké változik bennünk s köröttünk minden.

            Domokos Johanna ezt az utat járta be ifjúkora óta (amiről korábbi versesköteteiben lépésről lépésre számot is adott). Immár túlhaladva 50. életévén, sokat látva-tapasztalva az Élet örömeiből-gondjaiból, sorspróbáló küzdelmeiből – érett fejjel újra szembenéz önmagával, eddigi útjával, számba véve életének fontosabb állomásait. Visszafele haladva az Időben, háromrészes „lírai regényben” vetíti elénk élete három korszakának alapérzését, a léthez való viszonyának változásait. Természetesen nem esemény-szinten, hanem analitikus-kiválasztó-értékelő metódussal – mintha varázsgömbben szemlélné a „forgandó szerencse” hullámzásait, a fénypontok és a sötét, avagy szürke pontok váltakozását; s (költői) képekbe sűríti-tömöríti a legjelentősebb, sorsmeghatározó eseményeket. „Felülről” és „kívülről” szemlélve életútja dinamikáját, keresi azokat a gyökér-élményeket, amelyek egész lényét, női arculatát alakították, s amelyek megóvták attól, hogy változó szellemiségű, „köpönyeg-forgató” korunkban rabul ejtsék a csábító, de üres létcsapdák. Megkísérli tehát a tovatűnő élet darabkáit összerakva, a mozaikokat utólagosan Egységbe rendezve, életívét (mint tézis – antitézis – szintézist) elénk varázsolni, felmutatva benne a folyamatos benső változás jellegzetes csomópontjait. S leszűri a tanulságot: életutunkat valójában Isten tervezi, sőt irányítja; s amennyiben elfogadjuk ránk vonatkozó Akaratát, Teljes lesz az életünk.

  1. rész: A rend megbomlása – illúzió

 Kilépve a gyermekkor világából, a családi otthon hagyományos rendjéből, megnyílt a lírai én előtt a nagyívű élet Kapuja  (a rendszerváltás éveiben a határok megbontása következtében az ő nemzedéke már szabadabban „mozdulhatott”: a Szegedi Tudományegyetemen kedvére választhatott szakot, érdeklődését követve gond nélkül bekapcsolódhatott az irodalmi életbe, stb.). Kissé meg is szédült az elébe táruló lehetőségektől, s elbódította egy korai szerelem („a verembe mit ástál / hagyom magam esssssem”). Ennek sodrását, majd azt követően a csalódását Prélude c. (első) kötetében (1994) örökíti meg. Ma már letisztultan, eltávolítva önmagától, tekint vissza akkori élményeire, s az önmagához való őszinteséget tartja a legfontosabbnak ezek feldolgozásában: „lehet-e annyira felvállalni a történteket, képzelgéseket, hogy ne maradjon elrejtett dolog”? De sejti: „középpontba míg nem helyezkedem világgal egyidőssé nem lehetek én, mint te megváltott létű” – hiszen nyilvánvaló: csakis egy „magaslati pontról” lehet betekinteni hitelesen életünk ösvényeit. Neki is, mint mindenkinek, végig kellett járnia a tapasztalás útját, mire ezt megértette. Táltos-lovak tüze, ereje égett egykor benne („sörényemen lóg a Tejút / a pernye torkomban égre lendül / szóljam a tüzet?”); ma már viszont higgadtan, derűsen mérlegel: mi csinált jól s mit nem? – mi maradt fontos számára mindebből; milyen építőkockákból épült fel jelenlegi élete?

            Miközben a tetszhalálból visszatért beteg férjét ápolja, költőnőnk előhívja ifjúkorából a sors-formáló alapélményeket. „A volt-ember most gyerek, beszélni járni tanul és látja bennem az anyát / otthonom ő és mégsem / de a család – szavakkal sem szabad / elválasztani, mi lehetne EGY”. Megváltozott felelőssége tudatában kicsit ironikusan, kicsit eltávolítóan kezeli immár egykori önmagát: Prélude-korszaka emlékeit („szeretkezés és szeretkezés közötti / zsákúton üres véget érnek az el sem kezdődők: / végek – végvári vitéz a dicsőségből ennyi jutott nekünk”). Testi vágy volt csupán – hamar kilépett belőle. Következett a komoly Élet – „Zártkánon a bolondságra ez” (második kötete). „Most, hogy folyón át kell kelni / most, hogy véren át kell kelni” – nem lehet többé játszani a szavakkal, se az érzelmekkel.

            Tudatában egymásra vetül múlt és jelen: hol egykori élményeit hívja elő az Időből, hol mai látásával, tapasztalatai nyomán, újraértékeli a múltat. Tudós német matematikus, igaz (és Örök) párja (Dr. Marcus Kracht) 1997-ben „elrabolta” őt s még Budapesten született első fiával együtt magával vitte Berlinbe, ahol a Freie és Humboldt Egyetemeken tanítottak. Végre kiegyensúlyozódott hát az élete: „belső időjárás szerint meleg felhő, nyugalom felhő angyalka / néz és lassú-lassú idő s ha ez tart – meglehet – / megvendégel minket a lélek”.  2002-ben átmennek a UCLA-re tanítani, majd 2008-ban a csendesebb Bielefeldbe költöztek, ahol Johanna nyugodtan élhetett kettős elhivatottságának (tanítás, kutatómunka). S bár nem volt könnyű a radikális helyváltásokat megszoknia, mégis boldog volt: „a szeretet nyelvén tanuljuk / hogy jobb is lesz / minden sorscsapás újabb ajándék / a valahányadik jó élet / elkezdéséhez”. Hiszen biztonságra, szeretetre talált új otthonában, „hol minden egész és egybe nyílt”; s bizalommal fordulhatott a Jövő felé (a széthullás, a halál ellenében „bordák közé én virágmagvakat ültetek”).

            Második gyermekét várva „az öröm királynőjének” érzi magát: „felszáll a zöld a ködfákra / mikor az énbe belenyilal a te / ha párod elfogadja e virágzást / megértheted hamarább / női, anyai mivoltod”. Nyitott szívvel átadja magát az asszonyi lét teremtő, termő boldogságának. Szó sem lehet arról, hogy „méhét feltépjék a maszkkereskedők”; boldog, hogy benne „ismét gyönyörűvé növekszik egy tiszta arcú gyermek”. Első, immár „magassarkú cipőben” mellette totyogó „játszadozó kisfia” mellett elképzeli a család jövendő életét: „schwarz bach mentén” (azaz a Fekete Erdőből eredő Duna völgyén végig) „kísérnek fiaim oda s vissza legjobb tini szakértelemmel”; majd később, mikor „elhagyja őket kedvesük és megtalálják egy pillanatra magukat / mindezt könnyekbe meríthetem” – hiszen a kudarcokat ők sem fogják elkerülni. De nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy „létfenntartó létem szövetkezik-e értükellenünk”? Vagyis: kik lesznek fontosabbak számára: gyermekei-e, avagy saját munkája, szakmai sikerei? Mert ettől a pillanattól fogva mindenben, mindig döntenie kell („nemet mondani? – igent mondani?”). 1999-ben megszületik második fiuk, Simon, s Johanna kivirágzik. Most, hogy az Élet legnagyobb, legfontosabb kérdése eldőlt, nem habozik: számára a család, a férje és gyermekeik jövője, saját női, asszonyi kiteljesedése minden másnál előbbre való. Ezzel le is zárul a kötet 1. része: az ifjúkor. Johanna a bielefeldi Kulturális Központban kap állást; Werther városkába költöznek, s elkezdődik a közös Életük.

            A 2. (rövidebb) részben a lírai én alámerül tudatalattija mélységébe, saját belső terébe: „oly tér nyílik / mint a kiömlő víz / mint a sziklákon lezuhogó sebes folyó / majd szelíden nyúló delta erek / mely visszajut forrásába / az óceánba”. Az Élet tengere derűsen ringatózik; „hullámok éneke elnyeli a part félszeg kiáltozását /(…)/ és csupa csendes légzés / a lég érintődala”. Párjára is gondol: vajon hogy érzi Ő magát „ebben a térben / hol lélek lélegez / a Kedves most mindenkivel / egy / edül van”. Oly tér ez, „mint mikor nem kell félni az erdőtüzet /(…)/ mint a nyílvessző, ha lassan, / biztosan kilövik az íjból / és ez benned és bennem gyökértől égszívig / égszívtől gyökérig  kering kering //(…)// és ebben a térben rá mer kérdeni / milyenek hétköznapjai / és ebben / miként övé / a teljes / boldogság”.

            A 3. részben mostani (válságos) helyzetéből tekint vissza a múltra: az érett felnőttkor nehézségei, várakozásai, örömei és (férje Kálváriája miatti) szenvedései távlatából.  Mint boldog ellenpontot – állítja szembe a múltat a jelennel. Finom, éteri képekkel jeleníti meg a harmadik gyermekével átélt áldott állapot érzékien izgalmas világát (Kísérlet valahol, 2008), a benne növekvő kis testet, mely már „élőbb a holtaknál /de még/ holtabb az élőknél”. A „hajnali fényben”, „lélekzetvékony lepelben”, „nyugalomban” áll a boldog Anya, elengedve „az elmúlt évtizedek” minden aggodalmát – „a szívbe minden belefény”. Ugyanakkor visszaugorva a jelenbe, szíve elfacsarodik, hogy „elviselhetetlen fájdalommal” sok-sok szenvedés árán nemrégiben „kilenc hónap után középkorú / férfi tárgyat” szült, „és az embercsecsemő már biztosan holtak ura” (ekkor férje még a legsúlyosabb állapotban volt). Mitológiai képekkel érzékelteti a tragédiát: az a férfi, ki egykor „felhővé, illattá, madárrá” vált, most tárgy „az élők között”; s ő maga „e tárgyvilágban eleven fény”. „Legutóbb / virágként / fényt leheltem / test-, vérem és férjem Oziriszba”, hogy mint egykor Ízisz Istennő, ő is megpróbálja visszahozni párját a /tetsz/halálból. S most „itt ülünk / ketten / ameddig a szívből / szobor / marad”. Vitrinben addig, míg „mi, tárgyak / a tovaszálló / fényé leszünk”.

            A 4. részben az emberfeletti küzdelmet örökíti meg a lírai én, amelyet játékosan kellett megvívnia a holtak birodalmába már-már visszahulló férje szellemének ébren tartásáért. „Csön-csön gyűrű / ezüst gyűrű / nálam van az aragyűrű / itt csörög / ott csörög / angyal és fény nem ad ki”. Alámerülve saját belső tengerébe (a Lélek Tengerébe, amely ugyancsak sötéten kavarog most), ahol a hullámok nagy válság idején át-átcsapnak a tudatgátakon, a feleség kitartó ima-küzdelmet folytat, hogy az égi fény segítségével átvilágíthassa társa tudatalattijának mélységeit, s megtalálja azokat a pontokat, amelyek a vérző, érzékeny lélek-bensőben széttöredezve, szilánk-éles keménységgel folyamatosan karcolják egymást, fel-felsértve a megnyugvásra vágyó lélekmezőt. A beteg bágyadó tekintete szinte kérleli párját: „döntsek helyette is”: hol s hogyan fogják folytatni életüket – hisz ő már „az elmúltak kútja”. Asszonyán e tekintettől „hideg fényben / a kétségbeesés izzadsággyöngyei” futkosnak; habozik-tétovázik: mi a teendő? Mígnem végre feltűnik „egy fényfajú”, aki átveszi tőle a döntés felelősségét. Azaz megjelenik az Angyal – s a férfi életben marad; kezdi visszanyerni régi önmagát. Eközben persze évek teltek el (54-56 éves, „plusz-mínusz három”, ide-oda).

            Az V. rész a megkönnyebbülésé – „nincs valóbb mint tér és fény // az együtt jele”. Mikor életünk összeomlani látszik, minden más eltörpül a katasztrófához képest – de az Istenben bízó ember szeme előtt csakhamar feldereng a megoldás: a Gondviselésre bátran hagyatkozhat. „Határvonalon túli együttlevők / nem a döntést kérik számon / hanem a tétovázás / szegről-végről való / alapos kiismerését” – mert van biztos iránytűjük. Megélték már az EGYSÉGet, az eggyéválás varázslatát: „távol a történéstől / érezni belül / óvni, vigyázni / a megbízott időben / nem a perspektíva / hanem az egypont helyez // magunk társaként – / a világ / egy”. Bármelyik pontján otthon lehetünk. És hazamennek Szovátára – gyógyulni. S bár most „válogatott romokban” fekszik a szülőföld, „terek, fények egy-idejében” – „mégis szívet varázsol / süllyedő sziget nagy Erdélyébe”. Ott van lakhelyük, várja őket az ősi fészek, „terek-fények együtt-ideje /szív árján visszaköltözik”; s új életre virradnak (mint „mikor felpattanó labda alá nyúl a kéz / mikor szívdübörgés és meghajolsz előtte / mikor négy tojásfehérje és lovak patái habbá verik / mikor a szem lehunyt szedre színesít és kék gipszben a hajnali fény // négy mézsárga naptű varr ki minket hét mesébe”).

            Közös kálvária-útjuk s a „vándorélet” nehézségei végetérnek: a pandémia zűrzavaros időszakában van, hol megvessék a lábukat; s a gyógyulásra is van remény. Szovátán, a szülői házban, az áldott Természet ölén, az Isten-adta gyógyforrás vizében megújhodva, a nagycsalád szeretet-melegének áramlásában szép lassan elkezdődik férje felépülése.  Férje váratlan agyvérzése – eddigi legnagyobb próbatételük – által most tudatosul a lírai énben, hogy valójában hová, kikhez is tartozik szívében. Sorsa akaratából örömmel tér vissza oda, ahonnan vétetett. A szülőföld meleg és tiszta fénye most ragyog fel igazán lelkében. Fájdalom nélkül mond búcsút az Újvilágnak (Brave New World); s nyitott szívvel áll Teremtője elé: „nem épp fehér, de tábla, tabula rasa / bele Te újra vésed / tér és fény egy jelét // s én / fehér leszek hirtelen / mint az égő vér”. A fájdalomtól, majd az örömtől megváltozott benne s körötte minden. „Hófehér vágyban hófehéren / amennyire ember lehet meztelen / melegen mint ez az élet / könnyedén miként e dal / nyitva karom lelkem szívem”.

            Az Élet visszaköltözik (lassan) mindkettejükbe. Férje gyógyulóban, lélekben lassan új életre kelve; s Johanna, mint vándormadár, képzelete szárnyán hol előreszáll a Jövőbe, hol vissza a Múltba; vagy a Jelenben körözve érzi: „olyan vagyok mint madárhangban / száguldó vadon / lovasa”. Nem fél, nem szorong többé: rátalált /újra/ önmagára. „Fejem körül / aravirággá bucskázom át /(…)/ s egybekel végre önmaga / metaforájába / a való”. Virággá változik köröttük minden: s mint egykor: URUSZÁGBAN VIRÁGSZABADTSÁG – „tüdőnkkel eggyé-vált illat / lendít hátra”. Az egymáshoz tartozók újra egymásra találnak életörömben, szeretetben: „vérbe lüktessen égi csíra – csók. / szívünkbe száznyolc melléknév / élő és még élőbb tere, fénye // együtt-idő nyíljon / és dióhéjba záruljon, csók / úgy legyen”. Újrakezdődik tehát – most már magasabb spirituális síkon – az ÉLET.

            A VI. (záró-)részben költőnőnk gyönyörű parallel-szerkezetű Imában köszöni meg az égiek kegyelmét, hogy segítették őket túljutni életválságukon, s az ÚR védőhálóként kitárta karját fölöttük, hogy Egységüket immár senki / semmi ne bonthassa meg: „Hála az úrnak / ki egyszülött fiát, téged //  hála az úrnőnek / ki egyszülött lányát, engem” egymásnak szánt, s örökre egymásnak adott, / „hogy akik hisznek / egymásban // Őbenne sose csalatkozzanak”. Hála Neki azért is, mert „egyszülött Fiát” értünk odaadta, „hogy e világ el ne pusztuljon”. És  „hála mert bármi történik / önmagában összhang / hála az úrnak / mert a jövő a múltam”; s azért is, mert csodát tett velünk, mindnyájunkkal. Hisz életünk maga a csoda, melyet az ÚRtól ajándékba kaptunk, hogy az Ő akarata szerint kibontakoztassuk; a belénk helyezett lélekmagocskát termővé tegyük, s a Szeretet-törvénynek megfelelően termő-teremtő legyen életünk. Isten az egymásban bízó, egymást támogató gyermekeit kivételes kegyelemmel kíséri útjukon. Ők átélhetik összetartozásukat Istennel és Isten minden gyermekével – azaz embertársaikkal. Nem számít, hogy kinek milyen az anyanyelve, milyen tájról, melyik országból jön – csak a nagy Pillanat, amelyben az egymáshoz tartozók EGGYÉ válnak mindenkivel, aki Isten Szeretetében osztozik.

            A lírai én könnyekig meghatódik ettől a kivételes Atyai Szeretettől, s boldogságában sós könnyeket hullat (hiszen a só a gondoskodó és éltető Szeretet szimbóluma – emlékezzünk csak Cordéliára, Lear Király leányára!). A könnyek sótartalma „a tengeré /(…)/ méhem vizéé / és még koncentráltabban a rigótóé” – írja Johanna, így kötve össze egymással az Életet tápláló Forrásokat, amelyek „anyanyelvei édes szavainál” és „apaföldei sós könnyeinél” is többet jelentenek számára. A boldogság e legszentebb pillanatai az egymáshoz tartozást jelképezik: az egyed – kilépve individuuma zártságából – misztikusan egyesül a Világ-mindenséggel, Istennel és embertársaival; s ez az extatikus öröm-élmény átjárja teljes benső világát. „E Pillanatban / Emberiség van csupán / Isten sokasága /(…)/ e Pillanatban bennem, benned, benne, / és mily csoda, ha mindbennünk // e Pillanatban / szeretetzsibongás jár be / mint fák oly gyöngéd ölelése”. Aki ezt átélte már, az tudja, milyen a természetfölötti Szeretet, amellyel Isten az egész világot szereti – s benne minden gyermekét, külön-külön és együtt.

            A hálaadást költőnőnk áldáskérése zárja, hogy kapcsolatuk, további életük (is) termő-teremtő maradjon; s hogy egymást segítve, szeretetteljes összetartozásban, virágzó családjuk körében még hosszú időn át a Szentlélek e boldogságos Egységében élve, naponta újjászülve egymást, termékeny, alkotó jövőjük legyen. „Áldott legyen a méhem, / mely megszül most is minket /(…)/ méhszívemben a világ / ne mondd tovább  // tarts meg magadnak”. Amint egymásra néznek: „ragyog az égen két csillag”; mindkettő az „egyes szám első személyt” jelenti egymás számára – mindketten egymás szívének „szívközepei”. Egyik se fontosabb a másiknál; egyikük sem egyes szám első személyben gondolkodik. Sőt: mindegyikük bármikor hátralép egyet a többiek javára; mert tudja: az egymásért hozott áldozat a legfontosabb a világon. Isten gyermekei tehát ez áldozathozatallal teszik szebbé, gazdagabbá egymás életét s az emberi világot – és ez maga a Boldogság.

            A kötet első ciklusát költőnőnk egy latin aranymondással zárja: „separabis terrum ab igne, subtile a spisso, suaviter, cum magno ingenio” (különítsétek el a földet a tűztől, tegyétek érzékennyé fokozatosan, lassan, legjobb képességeitek szerint”). A Tűz itt a viszály szelleme – a földi Pokol. Ha ettől megszabadul a Föld, elkezdődhet az Igazi Élet: Isten (a SZERETET) Országa megvalósul(hat) már itt a Földön.

            Domokos Johanna tehát – élete csúcsáról visszatekintve, túljutva már több kemény próbatételen – úgy látja: férjével való sorsszerű Találkozása, eredendő választásuk, döntésük egymás mellett, s egész közös életük Isten által elrendelt volt. Egymást kiegészítő összetartozásuk, egymás iránt soha nem lankadó szerelmük, azonos életszemléletük, egymás személyiségének kölcsönös tiszteletben tartása, férfi- és nő-mivoltukból következő sajátos (mondhatnánk: egyedi) életformájuk, természeti különbözőségük elfogadása, s a „magas értelmiségi” körökben manapság ritkaságszámba menő, példaszerű családi életük „tanulságai” jelenkorunk kaotikus emberi viszonylataiban (a REND megbomlásának időszakában) olyan orientáló pontot képeznek, amely fénysugárzásával bevilágít(hat)ja az utat az őket követő nemzedék(ek) előtt. Ma, amikor Európa-szerte felbomlóban vannak a családok, s nincs közös érték- és életrend-preferencia a társadalmi életben, kifejezetten örülhetünk annak, hogy akadnak (még) olyan párok, akik a család közös értékrendjét egymással összehangoltan, egymással nem rivalizálva, megteremtik és fenntartják az optimális, egyszerre hagyományos és mégis korszerű életkereteket. E tekintetben tehát e verseskötetet példaértékű útjelzőnek tekinthetjük abban a vonatkozásban, hogyan és miért fontos életteremtő erő a szakrális Hagyomány; s ha összhangba tudjuk hozni a modern életviszonyok változó, sokszor egyedi kihívásaival, életünk irányvonalát még ma is az szabja meg.

            Erich Fromm, a XX. századi Frankfurti Iskola egyik jelentős filozófusa, a párkapcsolatokat vizsgálva a modern életviszonyok között, hangsúlyozza: „Minden emberben önmagán belül is megvan a férfi-női polaritás”, amelyek kiegészítik egymást. „Ez a polaritás az interperszonális kreativitás alapja”; csak azok a párok tudnak harmonikusan együtt élni, akik között ez a kétféle, egymást kölcsönösen kiegészítő vonzás egyensúlyban van. Az érett párkapcsolat alapvető feltétele, hogy „létem legmélyéből szeretem választottamat, és őt is legbenső lényege szerint élem át”. Nem „megváltoztatni” akarom őt, hanem szeretettel, elfogadóan viszonyulok hozzá. „A női személyiségnek is szüksége van a szabad önkibontakoztatás feltételeire” – manapság már nem tud és nem is akar alárendelt szerepet betölteni (amire a patriarchális házasságban még rákényszerült). Ezért „a pároknak a modern társadalmakban /(…)/  elegendő szabadságot kell biztosítaniuk egymás számára benső hivatásuk követéséhez is. Ebben segíti őket az egymáshoz fűződő, mély erotikus vonzerő: „a szerelmi egyesülésben mindkét fél újjászületik; én-központú gondolkodásmódja feloldódik az Egységélményben”; így mindkettejük számára a másik énje válik fontosabbá. E. Fromm arra is figyelmeztet: azok, akik nem nyitottak a transzcendenciára (vagyis nincs közös Isten-élményük), előbb-utóbb elhidegülnek egymástól. Aki viszont – egész lényét átadva társának – életre szólóan elkötelezi magát, az ösztönösen is tudja: „létezik egy mag a személyiségünk mélyén, amely megváltoztathatatlan, és amely kitart életünk végéig” a változó körülmények között, a változó érzések, nehézségek ellenére is. „Ezen a magon alapul identitásunk biztos tudata”. (vö.: E. Fromm: A SZERETET művészete; New York, 1956; magyarul: Helikon K. B. 1958).

            A modern életviszonyokról (szintén) modernül gondolkodó Ferenc Pápa pedig (az 1915-ös „család éve” kapcsán) ezt írja A családban megélt Szeretetről: a házasság a szív döntése az egész élet megosztására való vállalkozás, amely bevonja mindkét fél teljes személyiségét, egész létezését a döntésbe”. „A közösen felépített élet folyamán kimunkált közös nézetek, nyitottság az életadásra, egység a család összetartásában, a jövendő életre szóló kölcsönös elköteleződés, a hűség, a nehézségek, próbák kiállása – mindez kegyelmi ajándék, ha két ember szeretetkapcsolatára épül”. Egy férfi és egy nő szoros kapcsolata, „amely az ember társas jellegében gyökerezik, s a Végtelen Szeretetből (a Szentlélekből) táplálkozik: Isten kegyelméből átfogja az egész személyiséget”. A pápa azt is hangsúlyozza, hogy „a házasságon belül mindkét fél a személyes növekedés útját járja”, külön-külön és együtt; „a felek újra és újra egymást választják, egymáshoz akarnak tartozni – hiszen társuk személyes identitása, amely egykor meghódította szívüket, mindvégig megmarad”. A Szeretet Világosságában, tisztaságában élnek; s „ha sikerül Krisztusban egyesülniük, az ÚR megvilágítja az egész család életét” (in: AMORIS Letitia; Szt. István Társulat, 2016).

  1. rész: Szívpiros átjáró

Domokos Johanna családi élete ezeken a biztos, transzcendens alapokon nyugszik. Az ilyen családok a legnagyobb megpróbáltatások közepette sem bomlanak fel; a felek nemhogy elhidegülnének egymástól, még jobban összekovácsolódnak a Szeretetben. Költőnőnk tehát – visszatekintve az Időben – egy kiemelkedő női intellektus egyéni látószögéből, sajátos alkotói ambícióinak tükrében feltárja előttünk azokat a körülményeket, amelyek a „kétirányú” női életforma /család, munka/ optimális arányainak kialakításában segítették őt. Végighaladva költői pályáján, sorra felidézve kötetei egymásutánját (Prélude, 1994; Zárt kánon, 1998; Napút / Sonnenreise, 2001, Bordó Erdő, 2004; Kísérlet valahol, 2008; Az Égsátor története, 2009; Exil / Elixir, 2012; KataStrophe, 2016, W Punkt, 2016, Revolver, 2018, Kőhal, 2019; úgynevezetthommage á Mira Baj, 2020, D’arpeggio, 2023, valamint a Dukay Barnabással együtt írt Az Imádott, 2023), tömören képet ad mindarról, ami életútján mélyen foglalkoztatta őt, s ami belső fejlődését, lelki-szellemi érlelődését inspirálta; valamint gyötrelmeiről, töprengéseiről is, amelyek hozzájárultak legbenső  személyisége kimunkálásához s költői kibontakozásához. Végigvezet bennünket a szív-labirintus rejtett útjain, mindvégig érzékeltetve a férfi-gondolkodásmód racionalitásától eltérő, érzelmileg telített női (olykor irracionális, olykor misztikus) látásmód mélységeit. A nő „agyszerkezete” (anatómiai felépítése) ugyanis némileg eltér a férfiétől, akinél inkább a bal félteke racionalitása, a rendszerező, logikus gondolkodás a domináns; míg a nőnél a bal és a jobb félteke (a misztika és a művészeti érzék „fészke”, az érzelmek központja) jobban „együttműködik”. A férfi elsődlegesen mindig egy célra, egy feladatra stb. összpontosít; a nő viszont jobban képes figyelmét megosztani, sőt a mélytudati impulzusokra is figyelni (meditáció, szerteágazó érdeklődés, kontextuális, holisztikus gondolkodásmód stb.). A nő mindenkor „az életháló” része: sokfelé figyel, összehangolja egymással a különböző nézőpontokat, s többnyire kommunikációs készsége is tágabb körű. Természetesen, ez egyedenként változó, s a racionalitás – irracionalitás egyaránt lehet férfire-nőre (vice versa) jellemző. Költőnőnk úgy véli: a férfi-női polaritás – az egymást kiegészítő ellentétek egymásba fonódása – tartja fenn egy kapcsolat elevenségét, s teszi tartóssá és egyre szorosabbá a felek összetartozását. Vagyis az egymást kiegészítő párok kapcsolata az ideális.

            A Férfi-NŐ (egyenrangú) Egysége természetesen nemcsak a modernitásban vetődött fel: ennek is ősi gyökerei vannak. Az ókori közelkeleti misztika – főként a görög pythagoreus iskola – valamint Platón és az Alexandriai Iskola több neves filozófusa az i.e. 3.-2. évszázadban már erős hatással volt a patriarchális zsidó diaszpórára is. IV. Antiochosz császár idejében, az i.e. 2. század kezdetétől Judea erősen hellenizálódott; egyik-másik prófétánál fel-felbukkant a fényszimbolika, s a misztika magva: a tűz is: Isten izzó-perzselő szeretete, amellyel átformálja a világot. A zsidó Prófétáknál kivétel nélkül olvashatjuk: Isten „lángoló szeretettel” szereti gyermekeit, „bőséges életet” szán nekik, gondoskodik róluk, ha parancsolatainak engedelmeskednek. S valóban, a zsidóság Isten segítségét egész történelme folyamán tapasztalta; sőt: az egyiptomi kivonulás idején az ATYA maga vezette – éjszaka tűzoszlopként, nappal enyhet adó felhőként – népét az Ígéret Földje felé. Nem véletlen tehát, hogy a zsidóság körében (elsősorban a tudós fariezusok által megbélyegzett esszénus „szektá”-ban) már az i.e 1. században elterjedt, majd felerősödött a misztikus látásmód és a Messiás-várás. A zsidó gnosztikusok intenzíven hatottak a Jézus-hívő keresztény misztikusokra is (vö.: Szent Pál levelei, János apostol evangéliuma, valamint a Jelenések Könyve), akik a zsidó prófétikus hagyományból, Hérakleitosz fény szimbolikájából, sőt az iráni Zarathusztra tűz-szelleméből merítve, a végidőket s „Isten Országának” közeli eljöttét hirdették. Az ortodox judaizmus egyre ellenségesebben viszonyult ezekhez az eszmékhez; ennek ellenére az i.u. 2. században már teret hódítottak a zsidó gnosztikus iskola „tévtanai”; amelyek terjesztését (éppúgy, mint Jézus Igéinek terjedését) az ortodox zsidóság igyekezett mihamarabb elfojtani. Az Ószövetség nyomvonalán haladva, a rabbinikus hagyomány mind messzebb távolodott a keleti misztikától s a kereszténységtől, sőt, lassan az „aranykori tudás” is elhalványult benne. A Tóra u.i. tiltja a hermetikus titkok faggatását, a varázslást-orvoslást kuruzslásnak tartja, a mágiát – az átkot és az áldást – elítéli, s kiveti a közösségből azokat, akik a „titkos tanokkal” foglalkoznak (Mózes Törv. 18, 9-13).

             Mindennek ellenére rejtett utakon fennmaradt s egyre ismertebbé vált a misztikus irodalom első jelentős könyve, a zsidó gnosztikus Zóhár (A Ragyogás Könyve, i.u. 2.sz.). Eszerint a férfi és a nő egyenrangú szerepet kapott az első Teremtésben. SOPHIA, a fönti Bölcsesség Istennője és a Teremtő Szent Logosz egyenrangúként vesz részt az emberi világ formálásában. Vagyis az Isteni Teljesség kettős arculatú (anyai, tápláló, gondoskodó, azaz jin, és büntető, haragvó, sőt bosszúálló, azaz yang). A Paradicsom-beli ÉLETFA lombkoronájának jobb fele a női jin princípium (az ösztönök, a szeretet, az empátia, intuició) sugárzó világa; bal fele viszont a férfi-princípium (yang), azaz a racionális gondolkodás, az értelem, az ítélőképesség birodalma. Minden egyes nőben és férfiban megvan a jin és yang-princípium, bár természetesen különböző mértékben és arányban: ez teszi lehetővé, hogy megértsék egymást, s egymással szoros, egymást kölcsönösen kiegészítő kapcsolatban álljanak. A szefírák, az isteni sugarak mindkét oldalra egyenlően sugároznak; a kétféle életelv között a tengely (a FA Törzse) teremt egyensúlyt; az erőt mindketten a közös gyökérzetből szívják. Az altalaj, az anyagi világ sötét, vitális energiákkal telített. Az emberiség ebből a közös altalajból (vagyis az ösztönök világából) meríti a hajtóerőt fejlődéséhez; ugyanakkor a szellemi Fény mind feljebb, mind magasabb szintek felé vonzza – míg végül (útja végére) eléri a Teljességet. A két egymást feltételező pólus (Sötétség és Fény) feszültsége nélkül a világ halott és mozdulatlan lenne. „Nem volna egység, ha nem lennének egyesülésre váró ellentétek”. EZ az ÉLETFA TITKA: az egymást kiegészítő, de szorosan összetartozó ellentétek együttese alakítja az Élet spirituális dinamikáját (vagyis abban a Sötétség és a FÉNY erői egyaránt részt vesznek).

            Az ó-keresztény (eredeti) egyházban ez a tudás még elevenen élt; az egyházatyák közül többen hivatkoznak is rá. Sajnos, a 3-4. századra elhalványult (elfojtották!?); viszont a bizánci rítusú ortodox egyházak (orosz – román – szerb katolikusok), sőt a görögkatolikusok még ma is őrzik (Konstantinápoly világhíres temploma, a Hagia Szophia, ennek szimbóluma). Az istenség női arca a katolikus vallásban a Szentháromság mint mennyei család képében (Atya FIÚ és Szentlélek) és a szentháromságos életformában  őrződött meg: a Gondoskodó és szerető Isten mindenkire kiáramló irgalmában és kegyelmében. A misztika ezt az égi titkot őrzi. Dr. Szabó Ferenc SJ (a misztikusok és konvertiták nagy ismerője) úgy véli: „A szellem felé tartó fejlődés mozgatói a nagy személyiségek, elsősorban a misztikusok”, akik szembeszegülnek az anyaghoz-kötöttség, a determinizmusok fullasztó hálójával. A misztika által a személy „a Szeretet teremtő energiájának hatására belép a felfelé ívelő fejlődés-folyamat tartamába”; s így megnyílik előtte a halhatatlanság lehetősége: „a legmagasabb fokon szabad személlyé válik a szabadság és a szeretet teremtő ereje által”. Ennek révén megszabadul „a Hatalomnak felfogott istenség képétől”, életlendületének forrása a Szeretet vonzása. Így „a nagy misztikusok belső fejlődése kifejezetten tanúskodik Istenről, aki élő valóság, állandó /örök/ Élet, tevékenység és szabadság”.

            A XXI. század – a teológusok szerint – a Szentlélek százada; vagyis az emberiség elérte azt a fokozatot, amikor már a hétköznapi élet dinamikáját is a spirituális tényezők határozzák meg. Vagyis a SÖTÉTSÉG és a FÉNY párharca a végső stádiumba érkezett. Nem

kétséges e harc kimenetele: a NAPBA öltözött ASSZONY (MÁRIA) végül eltapossa a Kígyó fejét, s az Utolsó Ítélet után az Isteni  Ígéret: az „új ÉG és új Föld” teremtése – beteljesül.

            Nem véletlen tehát, hogy Domokos Johanna, aki költőként (is) vonzódik a misztikához, s a Szeretet dimenziójában építette fel saját életét, a „szívpiros átjárót”, a szívcsakrák életáramot közvetítő rendszerét oly sokszor használja szimbólumként verseiben. Számára (is) a Szeretet az a létformáló fluidum, amely illattal – szépséggel – ragyogással veszi körül mindazok életét, akik egymásnak nem ellenségei, hanem egymással a Közös Célra szövetkező testvérek. Ő valóban éli mindennapjaiban (is) a „titkos tudás” áldásait: a szeretettel átitatott hétköznapok (családi, baráti, embertársi) viszonyrendszerének misztikáját. Ez teszi egyedivé és természetessé költeményeit – amire újabb kori líránkban kevés példa akad.

            Szinte tobzódik a játékos, kreatív szövegformálás egyéni lehetőségeinek teremtésében, keresi az önkifejezés sajátos megoldásait – s ez által nagyon is jellegzetessé, mindenki másétól eltérővé, egyénivé varázsolja alkotásmódját. Nem mond le (anya)nyelvi kultúrája különös jellemzőiről (a többnyelvűségből adódó megoldások kereséséről), sem pedig létszemlélete érzelmi-érzéki (érzékletes) háttér-információiról. A tipográfiailag is különleges szerkesztés mód, a mozaik-szövegek közé beépített geometriai alakzatok, itt-ott fura kriksz-krakszok, grafikai jelek szellőssé, változatossá teszik az oldalakat. A különféle alakú és helyzetű ábrák ellenére mégsem vizuális költészetről van szó; inkább tipográfiai elemekkel dúsított szövegépítési módról. Vagy inkább: játékosságról, amire fel is hívja figyelmünket a szerző: „Ne feledjétek / mi miatt szeretünk / JátsZZani / az első / a középső és / utolsó betűkkel”. Majd, mint aki végre kiszabadult a „VERBÁLIS RABSÁG” ketrecéből, örömmel felsóhajt: „ÍRNOM kell – szálljon fel bennünk magasra a MINDEN / érjen bennünket a FÉNY”. Az írás megkönnyíti a világ „fénytelen labirintusában” való szenvedést. Költőnőnk keresi saját alkotói útját; hiszen sokáig „ketrecbe zártnak” érezte magát, megcsonkított lehetőségekkel. Amire szöveg-mozaikjai is utalnak: oda-vissza oszcillálnak HA NG VERS KÉP között. Később, amint a lírai én lépésről lépésre kiszabadítja magát a régi formák közül, s felvállalja döntéseit – egyre inkább szabaddá válik, formakreativitása is egyre változatosabb lesz.

            De amikor már szinte-szinte „pályája csúcsán” érzi magát, akkor éri a nagy megrázkódtatás: férje betegsége (amit a Kőhal c. oratóriumában jelenített meg). Hogyan látja hát utólag a korábbi történéseket, eddigi életüket s a maga életpályáját? Mi vitte előre az önkeresésben, és mi hátráltatta sokáig abban, hogy „csillagos pályája”, elismertsége ellenére rátaláljon belső útja kimunkálására, azaz a lélek harmóniájára?  Mit tekint (ma már) valódi női hivatásának? – e kérdéseket szeretné önmagával is tisztázni a Szívpiros átjáró első részében, hogy „útmutatást” tudjon adni az utána jövő nemzedék(ek)nek, megkönnyítve eligazodásukat a megromlott férfi-nő kapcsolat és a szétzilálódott családi élet útvesztőjében.

            Férje váratlan összeomlása (stroke) után addigi életformájukat teljesen át kellett strukturálniuk; így az agyi katasztrófa bizonyos értelemben elmélyítette magáról az Életről, az élet értelméről való gondolkodását is. Johannának a psziché mind mélyebb régióiba kellett alámerülnie ahhoz, hogy „magasabb szempontból” értelmezni tudja a történteket, s hogy megtalálja a módját, miként segíthet társának a felépülésben. Mert azt világosan felismerte: ahhoz nem elegendő az orvosi szakértelem; az Életbe vetett hitet, a közeli talpraállás reményét kell a beteg felé folyamatosan, odaadó szeretettel sugároznia, s biztatnia kell őt arra, hogy elszánt akaraterővel küzdjön saját gyógyulásáért. Ehhez a lassú folyamathoz elsősorban társa kitartó odafordulására, figyelmére és mérhetetlen türelmére volt szükség.

            Johanna tehát teljes odaadással, együttérzéssel e nem könnyű feladatnak szentelte magát. Paradox módon, Isten kegyelméből, számukra a pandémia hosszan elnyúló időszaka tette lehetővé a testi-lelki megújhodást: hazatérve Szovátára, a (még most is) tiszta levegőjű, csodálatos gyógyvizű Erdélybe, a beteg mind jobban lett. Az online oktatás megkönnyítette Johann számára oktató munkája ellátását a budapesti Károli Egyetemen; szabad idejét a férjével való foglalkozásnak szentelhette. Mintha a Sors meg akarta volna könnyíteni számára a belső átformálódás, az individuum kereteiből való kilépés folyamatát. Párja ágya mellett ülve, a Szeretet Lelke (a Szentlélek) találékonnyá tette, erővel töltötte el, s mintegy sugallta neki, miként oldhatja fel társa szorongását. Játékos, szinte gyermekhez illő „babusgatással” próbálta őt visszavezetni az emberi kapcsolatok világába: szótagokat, szavakat formálni, beszélni tanította, amihez meg kellett találnia az odaillő játékos formákat. A szeretettel bélelt „szívpiros átjáró” belső áramlása tette lehetővé, hogy a beteg lépésről lépésre, bizonytalanul tapogatózva, a szavak útján elinduljon az eleven Élet (újra) feltáruló Kapuja felé.

            S mindeközben a lírai én felidézi újra életük sorsdöntő eseményeit, s immár az örök-élet távlatából újraéli testi-lelki összetartozásuk csodáját. Próbál rátapintani azokra a mélytudati mozzanatokra, amelyek révén a köztük kialakult vonzás egyre inkább valódi Élet-EGYSÉGgé erősödött. Valójában újraértelmezi mindazt, amit korábbi köteteiben elmondott „életmeséjéről”, miközben minden idegszálával párjára figyel, ezáltal (is) segítve eszméletre térésének lelki folyamatait. Könyvében sajátos tipográfiai megoldásokkal érzékelteti (tűbe fűzött cérna, hurokkötés, stb.), hogyan ölti össze társa dadogó szómozaikjait („csend  betűk  / tütü/tűtű/tűk / kiLAziítanak / egymásból / benn tű varr / zum zoom zaum”). A beteg lassan-lassan ébredez; bár még az értelmen túli mezőkön bolyong (zaum=értelmen túli az orosz nyelvben). A próbálkozást tehát nem szabad abbahagyni. Nagy fekete téglalapok érzékeltetik az értelem alatti sötét mezőket; de később azok is szürkésebbé világosodnak, s költőnőnket öröm tölti el. Most érti meg igazán kettős hivatása értelmét: a másokért odaadott élet, családanyai és oktatói munkája s az őshonos kisebbségek, különösen a nők jogainak védelmezése, valamint saját költői ambíciói valahol a lélek legmélyén egymással szorosan összefüggenek. Mindezek együttese volt Istentől kapott küldetése; sorsfordulatait valójában a Gondviselés irányította, hogy tapasztalatot szerezhessen e sokirányú feladatrendszer egymással való összehangolásához.

            Ösztönös női érzékenységgel felismerte, hogy a kommunikáció a különböző társadalmi rétegek, különböző ideológiák között, különösen a kisebbség(ek) és a többség viszonylatában, s a folyamatos párbeszéd a férfi-nő között mennyire fontos szerepet játszik a felvetődő problémák megoldásában. Tovább akarja adni vére árán szerzett élettapasztalatait és segíteni próbál másokat is abban, hogy létük értelmére rátaláljanak; ezért választotta – kilépve az individuális érdekérvényesítés szokott köreiből – tudatosan a „másoknak élés”, a másoknak segítés útját. Kiemelkedő kutatómunkájával, a nemzetközi tudományos élet vérkeringésébe bekerült, magyar – német – angol – finn nyelven írt fontos tanulmányaival, műfordításaival, a kisebbségi problémákról írt cikkeivel, a számi költőnőket bemutató antológiáival kivételesen fontos „küldetést” teljesített már eddig is. És ebben Istentől kapott Sorsa, neveltetése segítette: szeretete, másokért érzett felelősségtudata, mely léte legmélyéről fakad. Ebből és kivételes párkapcsolatából, családi hátteréből táplálkozik lelkileg ő maga is; innen ered rendkívüli munkabírása, belső békéje, nyugalma, s kitartó szellemi küzdelme a nők társadalmi „egyen-értékűségének” elismertetéséért (a még ma is patriarchális, keleties társadalmi viszonyok között). Szeretné megélni, hogy a Szeretet által mind a családokban, mind az európai társadalmakon belül minden réteg számára egyenrangú, egészséges (azaz EGÉSZ-séges) létviszonyok alakuljanak ki. Ehhez pedig csakis a Szeretet (és nem az egymást megsemmisíteni akaró gyűlölet) vezet.

            Ez a felelősségtudat irányította életútján, s adott neki tisztánlátást a saját – és általában a női létforma – problémáinak feldolgozásában. Költeményeiben mindenkor a maga élet-tapasztalatait akarta továbbadni, de sohasem privát, egyedi élményként, hanem a női létmód fejlődésívét kirajzolva. Most, ismételten végigfutva kötetei során, tudatosan rámutat arra a mozzanatra, amely az adott életszakaszban előrevitte szellemi-lelki érlelődését. A Pré Lude valóban csupán előjáték volt a belépéséhez az Életbe. Tanulságait örökre megőrizte. Lehet, hogy korai döntéseink sokszor hibásak – sugallja képeivel – de aki nem mer a saját útjára lépni (hanem megmarad a mások által irányított élet külső köreiben, azaz a függőség állapotában), abból soha nem lesz teljes értékű felnőtt ember. Belső iránytűnk, romlatlan lelkiismeretünk, erkölcsi tudatunk mihamar rávezet a nekünk rendelt útra; s akkor elnyerjük a kegyelmet: társra találunk, harmóniába kerülünk önmagunkkal. Johanna ezt felismerve, kilépett a Zárt Kánon(ok) világából, s átadta magát a természeti (természetes) boldogság önfeledtségének. „Virágsziromszínben / növényi teljesség mezében”, napfényáradatban Szeretet töltötte el az egész világ iránt: „ölelő karokban ZZZZúg az érintkezés / sszszületni – annyi mindent ismét elfeledni / elképzel minket szöveg és dal”.

            Leendő férjével találkozva, az új szerelemben kivirágozva készült jövendő életére; amely azonban sok nehézséget tartogatott egyelőre mindkettejük számára (német férje Berlinben, ő Budapesten; s az áttelepülés akkor még nem volt egyszerű!) A várakozás feszültsége, magányérzete erősebb volt, hogysem a költészettel fel tudta volna azt oldani. Olykor mintha pusztaság vette volna körül: távol lévő párjának dacos „verslevelet” írt, bár tréfás hangon, hol eltávolítva őt magától, hol magához vonzva („búcsúszót ne mondjon / levelet ne írjon / ne üzenje nekem: hiányzom /(…)/ s ha ágyam nem kerülheti, öleljen röviden” stb. stb.). Ugyanakkor áthúzza az egész szöveget – így sugallva, hogy épp az ellenkezőjére vágyik. A levél zárlata egészében inkább biztató: „A szeretet egy lassú, mély ige/nnnnn”, azaz: IGEN.

             Aki igazán szeret, az előbb-utóbb elhárít minden akadályt: a Szent Szeretet legyőzte a nehézségeket, elkergette a különlét felhőit s Fényt árasztott szívükbe. Költőnőnk vidám szójátékokkal érzékelteti örömét s aggodalmait: „te úton / kavarog a szél / teuton lovagok / erdejében // na persze, vár /Is/ van nevében // erszényes do mókus / viharzó fákon ugrál / eget nem lát / csak mester s éges fel hőket /(…)/ világ/végecskéket”. Két kis fekete-fehér (teljesen azonos) figurácska indul közös életük felé a kötetben; egyikük így szól: „milyen jó nekem: teljes az élet e véggel”. Majd némi iróniával, helyzetén mosolyogva felsóhajt: „viddám vadddok”; de tudja: bár több nyelvet beszél, nem lesz könnyű az élete (megszokni a német közeget, életviszonyokat nem kis feladat). „Lomtalanítania”, „államtalanítania” kell… Mégis: elfogadja sorsát, s bízik jövőjében: „madarak sem, felhők sem vagyunk /(…)/ fénynél könnyedebb a test”. Az Exil tehát ekkorra már Elixir ré változott.  Szívcsakratérképet készít versekkel teleírva; mindkét hazájához, régi s új barátaihoz szól boldogan; szíve kitárul az egész emberiség felé: „hang szít hűlt szívek lázába színeket / testté képzeletet // ébredjetek!”

            Valóban nem volt könnyű (ekkor még!) az áttelepülés – mindketten nagyon megszenvedtek kapcsolatuk végleges formájának kialakításáért. Párja intézte a kiadatást Romániából, ami nem volt egyszerű (még fél évtizeddel a Vasfüggöny leomlása után sem!). Johanna aggodalmaskodik: „egyedül vérzünk át / vérzünk el fehér vásznainkon”, „mielőtt a döntés megszületne”. A hazug alapokra épült „elmetornyok” lebontása szinte lehetetlen – „mulandó formákat tükrök közül kivontan / végül is mi marad / a sem mini”. A lírai én, hepe-hupás útjukon lassan haladva előre, birkózva a reménytelenséggel, így bátorítgatta önmagát: „nem szerelem de tér / mely otthon még // összekeverem ami fáj  /  azzal ami itt eszembe jut // kaméliás arány / vég és ég között”. Csalóka, mégis vonzó, mert az ÉG elérhetőségét csillantja fel. S bármily hihetetlen, meg is történt a Csoda, nem először /és nem utoljára/ életükben. Jézus velük van, mint tanítványaival volt egykoron: „Nem kell pártolnom látszatot, mert a látszatból ím: Föltámadott”. S végül valóban minden tervük sikerült…

            A szívpiros átjárón ím, hazaérkeznek új otthonukba. A szerző önképét jelképző kis fekete-fehér figura egy még apróbb, hozzá hasonló figurácskával útrakel: „a tűz és nyugalom egére / darvak repültek ki belőle / szállunk a földön / a kövek rózsavájatokat nyíltak / vagy egeken lépkedünk”. Útjukat „rózsa – szegfű – liliom és rezeda” kíséri: költőnőnk szenvedéstörténete lezárult (egyelőre!). A kereszt jelében diadalt aratott:

                                                                  mplo

                                   ölelés te ma bennem    vég igfut ott a szem

                                remeg eget, szépképp         a te st gótikus ív

                                                               ein licht T

                                                           a világ kép z árlat

                                                           al att le fagy ott

                                                             és szív be öl

                                                               lel melege

                                                             mell egeken

                                                                  kereszt

                                                                    ül s

                                                                     áll

                                                                  repítve

            A  KERESZT Isten igazságosságának és kegyelmének jelképe – ereje: a bűnbocsánat ereje. Az útkereséssel járó szenvedések múltán megtapasztaljuk ezt a hihetetlen mélységű, kegyelmi erőforrást, az evangélium megbocsátó hatalmát, megerősödik belső emberünk. Felszárnyal lelkünk; s szívünkbe beköltözik a krisztusi agapé-jellegű szeretet, ahogy azt Szent Pál kívánta az Efezusi Gyülekezet tagjainak: „megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó Szeretetét, és beteltek az Isten egész Teljességével” (Ef 3 /16, 19).

            Domokos Johanna tehát (korábbi) kettős léthelyzete bizonytalanságában megtalálta a biztos pontot, élete centrumát – a feltétlen bizalmat Jézusban, aki valóban feltámadt és Szent Lelke velünk maradt, velünk van az Idők végezetéig. Felismerte (nyilván sok-sok töprengés, meditáció, önmaga mélységeinek faggatása útján), hogy a FIÚ, aki a világ kezdete óta örökkévalóan él, ma is munkálkodik lelkünkben s a világ jövendő sorsán: kiemelve bennünket az evilágiság csapdáiból, mutatja az Utat a valódi Élet felé. Amelybe csak a „nyolc boldogság” útján érkezhetünk el: kilépve az evilágiság „börtönéből”, lélekben szabaddá válva ismerjük fel az Igazság tiszta erejét. Előbb meg kell tapasztalnunk a Hazugság Birodalmának emberroncsoló gyötrelmeit, meg kell ismernünk a létrontók álságait, s csak akkor tudunk dönteni teljes szívvel az isteni értékvilág (az erkölcsi REND) mellett, amelyhez aztán életünk árán is ragaszkodunk. „E lény otthon akar lenni végre” – sóhajt fel a vers-én; s férjével a Berlinhez közeleső Werther városkában – de nem elvonulva a világtól – megteremtik a maguk SZERETET-Paradicsomát, lelki otthonát, ahol szabadon és nyugodtan nevelhetik fiaikat – s gondozhatják „paradicsom-palántáikat”. Johanna is szabadon kibontakoztathatja végre a saját lelke mélyén rejlő magocskát, a lélekmagot, amelynek ápolása-növelése már születése előtt rábízatott; s irányíthatja lelkiismerete sugallata szerint fiai szellemi fejlődését is (amit nem biztos, hogy a hazai viszonyok közepette meg tudott volna tenni). Ekkor talál rá tehát (ő is) igazi önmagára, s alakítja ki kettős küldetése összhangját: anya- s szeretetteljes feleség-mivolta mellett el tudja látni oktatói – kutatói – társadalmi feladatait (is).

            Voltaképpen ekkor kezdődik el Domokos Johanna valódi élete (29/30 éves korában). Egyensúlyi helyzetbe kerülnek benne a különböző kötelezettségek, a többirányú elvárások; s benső harmóniájának megőrzésére törekedve, Isten különös kegyelmeként (ajándékaként) élete minden síkját összehangolva, helyt tud állni komplex feladatköreiben. Belső nyugalma kiárad környezetére; s mintha a Szentlélek szállt volna alá rájuk (amit kis ábrával érzékeltet is a könyvben): „Belső időjárás szerint meleg felhő, nyugalom felhő / angyalka néz és lassú-lassú idő / s ha ez tart – meglehet – megvendégelt minket a Lélek”. Oly egyszerű lett minden: „Szeretjük egymást”; „Szép a FI, mint szobor. Szép az NŐ, mint a többi. Mi a különbség?” Fölöttük a Szentlélek kiterjeszti szárnyait. Összetartoznak, „mint folyó és medre, fa és gyümölcse”; s bár mindketten másként fejezik ki szeretetüket, értik egymás nyelvét. Angyalka néz le rájuk az égből, s vigyázza lépteiket.

            Ha valakire, hát rájuk valóban érvényes mindaz, amit Ferenc Pápa fentebb idézett enciklikájában (Amoris Letitia) mondott: „Az ilyen család a legnagyobb megpróbáltatásokat is el tudja viselni: a problémákat az ÚR keresztjével egyesítve élik meg, s a keserű órákban (is) olyan egységben vannak az elhagyott Jézussal, hogy minden nehézségen túl tudnak jutni. (…) Örömük, pihenésük, ünnepeik: részesedés Krisztus feltámadásának életteljességéből”.

             Így hát költő(nő)nk, aki mélyen átélte és egyaránt megtapasztalta az életfolyamat nehéz és örömteli fordulatait, s házasságában megismerte a tökéletes Egység misztikus élményét, most plasztikus költői képekbe sűrítve, saját élményei alapján közkinccsé teszi eme „szent tudást”. Vizuális jelekkel, különféle ábrákkal, szójátékokkal is érzékelteti mindazt, amit megélt: a „sötétségből” kilépés felszabadult boldogságát, az egymással szövetségre lépő s új életük felé induló két kis fekete-fehér figura összetartozását. Lám, „a magány ma vagány volt / van / lesz vágányon”, azaz sínen immár zavartalanul tovafutott; s most már egész addigi életük letisztultan áll előtte. A töredék-mozaikokat sikerült EGÉSZbe rendeznie, megtalálta élete fonalát, főtémáját („több töredékem nincsen”). A kudarcok – nehézségek mint üres fekete foltok maradtak meg emlékezetében (a Prélude időszaka, mikor még „préda – liba – kis Ludas” volt maga is). Túllépve a múlton – a Feltámadott szeme előtt zajló életük egyre több gyümölcsöt terem („körte, alma, meggy”); „s amikor szemeimen kilépek / magammal viszek mindent”.

            Kettejük közös Életfája: kettős gyökerű égbe nyúló vonal; az égen kettejük páros csillaga ragyog; szívükből hála száll az ÚRhoz „a ma csodájáért”, „a mag csodájáért”, s mindkettejük „életének csodájáért”, külön-külön és együttesen, „a magunk csodájáért”. Mert az Ő akaratából és az Ő segítségével sikerült a saját – és a család közös életét „sínre tenni”: a kapott lélek-magocska szépen növekedett, termőre fordult bennük a Szeretet-meleg érlelő tüzében. Individuumuk zárt köréből (az egyes-szám első személyből) kilépve, ki-ki a harmadik, majd negyedik-ötödik helyet elfoglalva a családban, „zeng, zeng az ének”, a közös hálaének, s a lírai én feloldódik ebben a tökéletes összhangban. Minden pillanat Csodát tartogat számukra; s a Csoda pillanatában költőnőnk úgy érzi: „még anyanyelveim édes szavait is elfeledem”, s „apaföldeim sós könnyeibe mártózását is elengedem”. „E pillanatban / Emberiség van csupán / Isten sokasága / e pillanatban minden elődöm és utódom felelőssége //…// bennem, benned, benne / és mily csoda ha mindbennünk / e pillanatban / szeretetzsibongás jár be / mint fák oly gyöngéd ölelése”. S e csoda bűvöletében az Anya boldogan kiált fel: „áldott legyen a méhem / mely megszül most is minket /(…)/ s méhszívemben a Világ / ne mondd tovább // tarts meg magadnak”.

            A CSODA, amely most már mindig jelen van közös életükben, a belső átváltozás (mondhatjuk úgy is: megtérés). Nem a megtermékenyítő „szerelem-eső” kora ez már: „más anyagból esik most az eső / rózsasávot hull szememre végig /(…)/ átkelek egy országba ami nincs / mert nem ország / rögzítettebb és súlytalanabb / csupán a mozdulat szabadsága feltételezi / léte túlszárnyal mindent ha tárt…” A kis fekete-fehérruhás rajzfigura, amely végigkísérte – mint a lét jelképes vándora – az egész kötetet, most a földön hasalva beles egy ablakon – hátha megkukkanthatja a Csoda okát, titkát. S valóban: Johanna megérti immár: élete minden mozzanatát a Gondviselés irányította. Ezért a záróverset is kereszt-alakzatban szedi, mintegy képileg (is) kifejezve: a titok – a KERESZT. Csakis arra felfeszülve juthatunk el a Megváltás titkának megértéséig, a lélek felszárnyalásáig s a Tökéletes Boldogságig.

mplo

                           TE, könny, ma                         fehérben, pirosban

                                   nekünk                                 találkozni

                               ily korban                                mint kéz a kézbe

                                             a hiány is helyére kerül

                                                 szívünk összedől

                                                    s letisztultan

                                                      mosolyog

                                                          kívül

                                                     piros átjárón

                                                          

            A Kereszt bizonyos értelemben az ÉLETFÁt (is) jelképezi: hisz feltámadásunk, örökéletünk forrása. Függőleges szára összeköti az Eget a Földdel (Istenhez való vágyódásunkat jelképezi); vízszintes szára viszont evilági életünk, a térben való elhelyezkedésünk színtere. Kitárt két karunkkal átöleljük embertársainkat, ha kell, segítjük őket, feláldozzuk önmagunkat értük – mint tette Mesterünk és Útmutatónk. A kereszt azt jelképezi, hogy már megéltük és megismertük a Természetfölötti (Isteni) Szeretetet (hiszen az ÚR „előbb szeretett” bennünket, mint mi Őhozzá megérkeztünk) és embertársaink felé meg is próbáljuk gyakorolni. A családon belül mindenképpen; de tágabb körben is – akár ellenségeink irányában is, ha már a szeretet misztikus fokát is megismertük-átéltük. A két ág metszéspontján függeszkedve, mi magunk is szeretet-központtá vál(ha)tunk, s a már bennünk élő természetfölötti szeretetet sugározhatjuk mások felé. Vagyis a kegyelem állapotában telhet további életünk – Szt. Pál Szeretet-himnuszának boldog állapotában, rátalálva az ÉLŐ VIZEK forrására, másokat is megkínálva belőle. S ekkor átéljük a megváltottság semmihez sem fogható boldogságát: vétkeinket, tévedéseinket megbocsátotta az ÚR, korábbi szenvedéseinket mint másokért hozott engesztelő áldozatot elfogadta – így immár teljesen az Övé vagyunk.

            Szent II. János Pál, aki a Szeretet apostolaként kivételesen sokat szenvedett életútján, s az ellene elkövetett merénylet (1981) után voltaképpen soha sem gyógyult meg tökéletesen, már 1984-es apostoli levelében (Salvifici doloris) így ír az emberi szenvedés misztikus értelméről: „A szenvedés az ember transzcendenciájához tartozik. Az ember rendeltetése, hogy számos területen meghaladja önmagát. Erre szól rejtett értelmű hivatása, melynek egyik területe a szenvedés”. Majd a mind jobban elhatalmasodó betegsége (Parkinson-kór) idején, egészen léte legutolsó pillanatáig, heroikus erőfeszítéssel nap mint nap legyőzte önmagát.  Hivatását teljesítve, tiszta szívből megbocsátva merénylőjének („imádkozom testvéremért, aki megsebzett engem”), minden nap, átölelve a keresztet, imádkozott a szenvedőkért, a tévelygőkért és a betegekért, hogy Krisztusra függesztve tekintetüket, vele együtt járják a szenvedés útját, s így üdvözülhessenek. Akik közvetlen tanúi voltak Szent Pápánk életének, tanúságot is tettek életszentségéről: „a Szentatya útja szüntelen vértanúság volt”, amit „nagy lelki békével, türelemmel viselt, (…) és soha nem éreztette másokkal a bajait”.

            Vallotta: a megváltás történetét minden embernek és nemzedéknek végig kell élnie. Az emberrel csak saját élettapasztalatai, szenvedései értetik meg az evangélium igazságát – fokozatosan rádöbbentik arra, hogy „a 8 boldogság” életünk vezérfonala és legfontosabb titka itt e földön. Csakis Jézus útján járva juthatunk el Istenhez: ha az Ő útjához és tetteihez mérjük a magunkét, akkor tudjuk meg igazán: kik vagyunk és milyen távolságra állunk Tőle. Szívünkben akkor ébred fel az igazi alázat; s szüntelen imádsággal próbáljuk engesztelni Őt. Utolsó lengyelországi látogatása alkalmából (2002. aug.) átadta „a gyümölcsöző élet titkát” az őt ünneplő fiataloknak: szembenézni a szenvedéssel, vállalni azt; így győzzük le önmagunkat és a múló időt. Az öregségnek egyetlen orvossága: Jézus Krisztus, aki maga „a Feltámadás és az Élet” – vagyis az öregség és a halál ellenében az Örök Élet: „fiatalság az Istenben”. „Ezt kívánom mindnyájatoknak”. 2005-ben, az Irgalmasság Vasárnapján véget ért földi zarándok-útja: lelkét visszaadta teremtőjének, a Szent Szűz oltalmába ajánlva minden szenvedőt; kérve őt, hogy „esdje ki Szent Fia, Jézus Krisztus áldását és vigasztalását” az emberiség számára („totus tuus”). Az embereket pedig arra inti: „Szüntelenül imádkozzatok! Soha senki nem gondolhatja azt magáról, hogy már levezekelte bűneit!” De Isten a bűnbánónak megbocsát és magához emeli őt (vö.: Szent II. János Pál győzelme a szenvedésben; in: Szeressétek egymást! 38. sz. 2021, Agape K. Poznan). Krisztus életáldozata által mindannyian megváltott bűnösök vagyunk.

  1. rész: A vándor női dala

(Vanderers weibliches Lied / Wanderer’s female song)

 

„Denn du von dem Himmel bist
Alle Freud’ und Schmerzen stillest”

                                                                                                          /Goethe/

Életutunk tehát vándorlás, vagy inkább: zarándoklás Isten felé, aki lelki békét adva nekünk, csillapítani tudja szenvedélyeinket – fájdalmainkat – örömeinket. A három nyelven írt kötet mintegy kiegészítő párja Goethe Wanderers Nachtlied-jének: költőnőnk tudatosan tűzi célul  maga elé, hogy  a FÉRFI-lélek álmaival és soha – meg – nem nyugvó útkeresésével párhuzamba állítsa a női életérzéssel megélt élményvilágot. Goethe az „Ewig Weibliche” bűvöletében élve, soha nem tudta elérni (meghódítani ŐT a maga számára); a NŐ viszont – talán mert nem a Sokban, a mindig más és másban keresi – beéri az EGYETLEN-nel, aki az ő életét tejes szívéből felvállalja. A férfi az Ideált keresi-kergeti (akit természetesen egyetlen konkrét, valós NŐben sem találhat meg, mert nincs olyan); a nő viszont az őt szerető, elfogadó, kiegészítő társat keresi, aki mellett megvalósíthatja saját álmait (is), s aki támasza az élet súlyos problémáinak megoldásában. Domokos Johanna tehát – egyszerű és kedves „éji dalában” – azt próbálja inkább megmutatni, hogy a magát az Élet Királynőjének érző ifjú leány miként éli meg a természeti változásokkal párhuzamosan a kivirágzástól a hanyatlásig ívelő korszakait – de nem a külső „öregedés”, hanem a lelki érlelődés szempontjából. Már elég érettnek és tapasztaltnak érzi magát ahhoz, hogy rálátást adjon azokra a pszichés folyamatokra, amelyek (általában is) egy fiatal lány merész indulását, csalódásait s újrakezdését kísérik; míg végül – megtalálva léte egyensúlyi helyzetét – eljut a belső béke, az önmagával és a világgal való harmónia derűs szakaszába. Az évszakokat derűsen végigélve, lélekben mitsem öregedve ébred élet-álmából; s ha mindvégig hű maradt önmagához (ahhoz, AKI volt), immár új élete Királynőjeként folytatja új életét a természetfölötti létben.

            Az Éji Dal egy Karácsonyt váró álomképre épül. Az évszakok változása a természeti élet (s így az ember földi élete) múlandóságára figyelmeztet – ami gyakori toposz a művészetben, s így többirányú „ráhallást” is biztosít (Calderón: Az életálom, Shakespeare: Téli rege, Vivaldi: Négy évszak, Mozart: Kis éji dal, Off Diótörője stb.). A női lélek másként éli át a belső változásokat, mint a férfi, hiszen őrá a „gyümölcs-érés” konkrét és evilági boldogsága (is) vár. Míg a férfi-lélek mindinkább elveszti illúzióit, álmait; s ha nem találja meg a végső célt (Istent), kiürültnek érzi egész életét; addig a NŐ – természeti kivirágzása, majd lassú hervadása közben – mindinkább a természetfölötti értékekbe fogódzva keresi benső békéjét. Talán azért is választja költőnőnk a többnyelvű megoldást, hogy ezzel is érzékeltesse: nem csupán személyesnek, hanem általánosnak érzi ezt a problémát; s miközben nagyon sok nő az „öregedés rémével” birkózik, ő hangsúlyozni akarja, hogy van megoldás: a fokozatos lelki növekedés (leválás a test világáról, s közeledés a transzcendens értékek felismerése, elfogadása felé).

            A vándor női dala voltaképpen allegorikus mese, a szív éneke; s egyúttal útmutatás, életkalauz (is) ifjú nők számára: hogyan, milyen irányba induljanak, ha már – túljutva az ábrándvilágon – az Élet realitásával kell szembenézniük. Akkor se adják „lejjebb”; a gondok-bajok közepette is maradjanak „királynők”, a magasabbrendű, igényes és szereteten (a NŐ alaphivatásán) nyugvó élet ÚRNŐi. „Im lied des wandrers hört man anführungszeiten offen”; „and in the step of the song you can hear quotation time open”.

            ÉN, a királynő – így lép az Életbe minden ifjú lány, mint akié az egész világ minden Szépsége, tisztasága. „A múló Pillanat – örök”: „szerelembe esni földdel / éggel, köztünk levő fákkal / patakokkal / belső tüzekkel”, egymással – ez érvényes mindnyájukra. A vers-énre is. „Én, a királynő, / kinek élete / nem különbözik / az egyszerűekétől” – „rangomhoz / hivatalomhoz / semmi tilalom / nem kapcsolódik”, s „az egyszerű / öröm és csend / nem / hagyja el / szívem” – ugyanígy lépett ki a rügyeket kibontó  Tavaszi kertbe. „Az ereszeken / fénycseppek olvadoznak” még; a szellő „hosszasan boroszkálja / a már nem havas mező zsenge szálait”. A friss, üde látvány boldogsággal tölti el, s ő elindul a megnyíló „párás ösvényen”, mint a mesék (s a magyar népdalok) Pávája („kék a lábam / zöld a szárnyam / aranyló a hátam”). „Forrás közelében / barka, birka” a selymes füvön; ő (a Királynő) büszkén s magányosan lépdel mellettük.

             Útja a Nyári palota felé vezet, amelyet fényárok vesz körül; itt és ott, jobbra-balra nyíló utak keresztezik egymást, s szanaszét „nyolccal osztható szirmú” gyönyörű, csábító virágok. Merre? s hogyan tovább? – hogy el ne tévedjen, s „megérkezzen” saját szavába – testébe – lelkébe; azaz hogy rátaláljon benső ÉNjére. „Die Königin tritt in ihre fußstapfen, um anzukommen / in ihr wort, in ihren körper, in ihren geist”. Iránymutatást nem látván sehol, úgy dönt: „lakóhelyem rajtam belül” – teszi azt, amit szíve diktál („a szülőcsatornán át / most már finoman áradnak / a kék szelek / ki-be”). Nővé érett immár, társra, családra vágyik; a mennyezetről beszüremlő meleg napsugáron lengéden ringatózik („durch den geburtskanal strömen jetzt sanft die blauen winde, hinein und heraus / ich wiege mich sanft auf einem warmen sonnenstrahl, der durch die decke dringt”). Úgy érzi: itt az ideje elszakadni a földtől – a józan realitásoktól: „én, a királynő, vörös űrbe öltözöm”. Ünnepi lakomáról álmodik, s a szenvedély a virágzó Élet felé röpteti („ich, die königin, kleide mich an im roten leeren raum // wein, bohnen und huhn”).

            De csakhamar az Őszi erdőben találja magát; ismét a realitások között… Ez már a Nagybetűs Élet, tele tervekkel – gondokkal – vágyakkal, sokirányú kötöttséggel; sokszor érzi úgy: úttalan utakon bolyong, „sokszívű” őszi levelek között. Mégis: ez a lelki érlelődés időszaka, a valódi boldogságé. Az ÉN-tudat növelése helyett most már az „Égig érő fa” nő, mind magasabbra nyújtózik benne, hogy övéinek is gondját tudja viselni. „A bent lévő égig érő / öleli a kinti fákat”; „gyöngy szemek / négy emelete” veszi körül (immár három gyermeke s férje oldalán megtalálja belső egyensúlyát). Most igazán boldog: „éjgyönyörre a szelek egybekelnek a tű-ágyon // piros fonál az égre lobog” („die innere bis zum himmel reichende baum umarmt die anderen draußen”; „für die nachtfreude verbinden sich die winde, um das nadelbett zu überqueren, rotes garn flattert zum himmel”). „És az első hóharmattal ruháim fehérre váltanak”: megtisztul minden régi vétkétől, látszat-csillogástól, hamis céloktól; eredeti „meztelenségében” áll az ÚR színe és övéi előtt.

            Majd A téli varázsban keresi és meg is találja immár a szépséget, békét, nyugalmat. Felkészült rá lélekben, s ismeri örömeit is. Séta a zizzenő avarban; odabent kandallóban a tűz ropog; a kinti hideget, sötétséget belső tüze ellensúlyozza. „Ruhám fekete / hogy a jégsziporkán / betűző napfényt / teljesen / magamba / szív / jam”, s tovább is sugározza. De az év (és az álomkép) itt már hamar végére ér: megérkezik a várva-várt Karácsony („fenyőág, köles és disznóhús”). S aztán „január huszonötödikére virradunk”. Az ifjú lány most felébred álmából: újra 16 éves – s előtte az ismeretlen Jövő. Olyan lesz-e az vajon, amilyennek megálmodta, amilyennek szeretné? Mint tenyérbe zárt kismadár, úgy dobog a szíve; arra vágyik: repüljön a fénysugárban, az égen, az „üres éjben…” S a karácsonyi boldogság örökre kitartson…  A magas csúcsokon csend és béke honol… „Über allen Gipfeln ist ruh’…”

            Így állt helyre a REND Domokos Johanna szívében: ez a kis álomkép megmutatta számára a továbblépés útját. Férje gyógyulóban, a család élete (ismét) rendeződőben; s talán a pandémia is múlóban – túl a nagy megrázkódtatásokon, a belső válságon: nincs mitől félniük. Aki bizalommal ráhagyatkozik Istenre, megtalálja az ÉLŐ VIZEK forrását („Magasztalja lelkem az Urat…”). A meditatív, szemlélődő életben (amit ő végeredményben kora-ifjúkora óta gyakorol) rányílik tekintetünk az ÉGre, feltárul előttünk a KAPU a természetfölötti világ felé; s egyre könnyebben engedjük el a földi dolgokat (siker, elismerés, „érvényesülés” stb.). Fontos csupán, hogy Istentől kapott hivatásunkat ne adjuk fel, embertársaink segítését életük (anyagi – erkölcsi – szellemi) rendezésében önzetlenül előrevigyük, s természetfeletti szeretettel szeressük (ne pedig gyűlöljük!) ellenfeleinket, ellenségeinket – s így mi is, „megváltott bűnösök”, méltóvá váljunk Ahhoz, AKI értünk áldozta életét.

            Úgy tűnik tehát: Domokos Johanna szívében megnyugodva zárta le eddigi költészetét: ifjúkori álmai beteljesedtek: társra, családra, hivatására rátalálva, az élet nehézségeivel a szívtörvényeket követve sikerült megbirkóznia. S most immár ismét tiszta lappal, mint ifjú lányként egykoron, áll teremtője előtt, hálát adva Neki a szüntelen áradó kegyelemért. Végigjárva az emberi tapasztalás útját, „Hűségben és Igazságban”, nem térve le soha a neki rendelt „keskeny útról”, célba ért: újjászületett lélekben a Szeretet által. Az Istent a HIT útján keresők, s a Jézusi Szeretet-paracsot minden síkon következetesen megtartók jutalma: a lélek békéje, a belső harmónia megtalálása. Ez az út mindenki / bárki számára járható, aki „Isten kedves gyermeke” szeretne lenni, és soha el nem múló Teljes Életre vágyik. Csak fel kell ismernie, hogy Isten „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát (Jézust) odaadta érte: hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen, és bőségben legyen” (Jn 3,16).

            Mi következik ebből? Szilárd önismeretre kell szert tennünk, az IGE fényében megvizsgálni természetünk „elhajló” vonásait, legyőzni a mindennapi érdekeinkből – álmainkból – szertelenségeinkből – netán bírvágyunkból adódó „kísértéseket”. Nem kell fejet hajtanunk a társadalmi kényszerek előtt, s nem kell gyűlölnünk azt, aki nincs azonos véleményen velünk. Sőt: bocsássunk meg neki(k). Még ha netán fájdalmakat is okoznak nekünk, mert „nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,24). Ne emeljük magunk fölé a modern kor Bálványait (Pénz, Hatalom, Elismerés, Szórakozás, természetellenes kapcsolatok keresése stb. – mert ezek evilági függőségekhez vezetnek). A legfontosabb mégis, hogy a „tévelygések” sötétségéből a Világosságra lépjünk: a misztikus út – a személyes kapcsolat Jézussal, Megváltónkkal. Ismerjük be, ha tévúton jártunk, bánjuk meg szívből bűneinket, s elszakadva „a világ” ürességétől, irgalom nélküli közönyétől, gonoszságaitól –  fogadjuk el, hogy Isten igaz gyermekeivé csak úgy válhatunk, ha szívünkbe fogadjuk szent Fiát, s megtartjuk életre hívó Igéit. „Az Atya szereti a FIÚt (Jézust), és mindent az Ő kezébe adott. Aki hisz a FIÚban, az örökké él”. De aki nem hisz a FIÚnak (és nem követi Őt – aki „az ÚT, az IGAZSÁG és az ÉLET”), az „nem látja meg az ÉLETet” (Jn, 35-36). Viszont akik befogadják Őt, „azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn 1, 12). S „akik őbenne élnek, azok nem esnek ítélet alá, mert a Jézus Krisztusnak adott bűnbocsátó kegyelem megóvja őket az örök haláltól”. Életet nyernek, és örök életük lesz; „Isten kegyelme pedig kiárad életükre a nekünk ajándékozott Szentlélek által” (vö.: Sipos /S/ Gyula: A megtérésről; Szeretet Földje; 2020)

            Csakis így épülhet fel a SZERETET CIVILIZÁCIÓJA, amelyről az ezredforduló óta ismét annyit beszélünk. A SZENTLÉLEK százada (a XXI. század) – sokak reménye szerint – a spirituális megújulás százada lesz, ha rátalálunk végre az ÚTra, amelyet Jézus megjelölt számunkra (az Ő útja: az evangélium terjedésének, győzelmének útja). Jézus második eljövetele, amelyre sóvárogva várunk, a „tékozló Fiú”-emberiség megtérését jelenti az Atyai Házba. A mind szélesebb körökben hódító karizmatikus mozgalmak (Fokolare, Taizé, Szeretetláng stb.) s a missziós küldetéstudat erősödése, az egyre gyakoribb Mária-jelenések, a mindjobban fenyegető ökológiai katasztrófa, sőt a világot „eluralt” pandémia is arra utalnak, hogy csakis a KRISZTUS-központú életszemlélet, a szeretet, irgalom és a kegyelem együttese segíthet(ne) a saját Romlásába feltartóztathatatlanul rohanó világ állapotán. Ha Krisztust és az evangélium tanításait beengednénk a szívünkbe s az életünkbe, az Ő szellemi Erejével és Hatalmával még (talán) úrrá tudnánk lenni a Gonoszság erői fölött. S bár a teremtmények különböznek (s mindig is különbözni fognak) Teremtőjüktől, mégis EGYek (lehetnek) Vele: a Szentlélek személyes Közösségbe kapcsolja őket az ATYÁval és a FIÚval. A misztikusok élik és érzékelik ezt az EGYséget a természeti és a természetfölötti világ között – amit Assisi Szent Ferenc NAPHIMNUSZa oly csodálatosan kifejezett: Isten a Szeretet Fénysugárzásába vonja be az egész teremtett világot, ezáltal megszentelve az Életet. Így válunk testvéreivé egymásnak és Jézusnak is, ha elfogadjuk az ATYA (Abba) gondviselő irányítását és szeretetét; s megtanulunk élni a Kereszt jegyében ránk sugárzó Kegyelemmel.

Domokos Johanna: A rend szívdala, Budapest, Cédrus, 2023

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info