A halál morfológiája

Mit ígérhet egy regény melynek paratextuális felütése egy a Portugál Szuicidológiai Társaság nemzetközi tájékoztatójából kiragadott, önnön tárgyilagosságában is megdöbbentő részlet, mely szerint Portugália Alentejo nevű tartományában 100 000 lakosra több mint 20 öngyilkos jut? Rui Cardoso Martins ugyanis ebből a sokkoló adatból bontja ki regényének ellentmondásosan ambivalens és groteszk módon tragikomikus világát, melynek legfőbb szervezőelve, minden kétséget kizáróan a halál és annak legkülönfélébb, legváltozatosabb formái.

Az És ha nagyon meg szeretnék halni Rui Cardoso Martins első regénye. A portugál körökben jól ismert zsurnaliszta, dramaturg és forgatókönyvíró, az egyik legnívósabb napilap, a Público rendszeres munkatársa, idestova 5 évvel ezelőtt adta fejét regényírásra és a 2006-os debütálószöveg osztatlan sikere után, második regényével (Deixem passar o homem invisível) elnyerte a Portugál Írószövetség nagydíját. A 44 éves Martins a portugál irodalomnak ahhoz az új generációjához tartozik, melynek alaptapasztalata már nem a 74-es forradalom sikerének eufóriája, hanem sokkal inkább a szegfűs forradalom eszméjének, ideológiájának és ambíciózus ígéreteinek hosszú távú kudarca, be nem teljesedése. Talán erre vezethető vissza az a sajátosan morbid, önkritikus perspektíva, amiből a szerző hazáját, a 2000-es évek Portugáliáját, szűkebb értelemben pedig Alentejo tartományt és szülővárosát, Porto Alegrét láttatja. A létezésnek ugyanez a negatív tapasztalata, ugyanez a keserűsége tükröződik lépten-nyomon ennek a fiatal portugál generációnak a szövegeiben. A két talán legismertebb fiatal író, Gonçalo M. Tavares (magyarul olvasható, Felkai Piroska fordításában Jeruzsálem című sikerregénye) és José Luís Peixoto (Egyetlen pillantás nélkül című regénye Bense Mónika fordításában magyarul is elérhető) versei, novellái és regényei a létezésnek ugyanazt a sötét oldalát, negatív lenyomatát mutatják fel, amely ott munkál Cardoso Martins könyvének mélyén is. Tavares, Peixoto, Cardoso Martins és a nevükkel fémjelzett fiatalabb generáció mögött pedig ott áll minden idők legkegyetlenebb és legsötétebb világú portugál írója António Lobo Antunes (magyarul Pál Ferenc fordításában olvasható És visszatérnek a karavellák című regénye). A nagy öreg minden kétséget kizáróan a közös referenciapont, a közös hatás, amin az újabb nemzedék megosztozik, és amely rányomja bélyegét világlátásukra. Cardoso Martins könyve, mindazonáltal első látásra inkább a groteszk és az abszurd felől közelít a létezés negativitásához. Egy sajátos, Vonnegut-i fekete humorral tárja fel a halált és az öngyilkosságot. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy elbagatellizálná, ne adj Isten elviccelné a kérdéskört. Az abszurdabbnál abszurdabb öngyilkosságok és a groteszk módon humoros, erőszakos halálesetek nem vesztik el a halál tragikumát, sokkal inkább arról van szó, amit Deleuze és Guattari emelnek ki Kafka kapcsán: a létezés tragédiáját, a halál fenomenalizálhatatlanságát, az öngyilkosság abszurdumát csak a komikum, a humor perspektívájából lehet olyan módon megközelíteni, hogy közben megtartjuk a pár lépés távolságot a szakadéktól. Egy másik verzióban Žižek maximáját megfordítva, a regény először farceként majd utána tragédiaként tételezi a halált.

A regény helyszíne Alentejo tartomány, szűkebben pedig Porto Alegre városa. Az ország metaforikus értelemben is legszegényebb és legszárazabb régiója igazi XX. századi kronotoposszá nőtte ki magát a portugál irodalomban. Az ideológia totális közvetítésére törekvő neorealista íróknak Alentejo egydimenziós világa: a föld, a munka és a parasztok egyszerűsége az agrárforradalom tudatosításához jött kapóra, Saramago Levantado do Chão-jában  viszont már egy Labdakida család, több generáción átívelő sagájának helyszíne, míg José Luís Peixotonál kegyetlen, elátkozott vidék, sötét erők, évszázados, primitív energiák zárt játéktere. Alentejo a leküzdhetetlen elmaradottság és a még leküzdhetetlenebb elmúlás tartománya. Ebben a baljós régióban játszódik Cardoso Martins regénye is. Porto Alegre a portugál Twin Peaks, egy város, ahol a mimózaillat hullaszaggal keveredik, és az örök másnaposság időtlen dimenzióiban még a virágok között is holttestekbe botlunk. Ebben az elátkozott városban bolyong céltalanul a regény narrátora Piszkafa. A szöveg tulajdonképpen ennek a modern, kisvárosi flaneur-nek a strukturálatlan tapasztalataiból, élményeiből és emlékeiből áll össze, éppen ezért egyfajta sajátos szertelenség, csapongás jellemzi. A 16 különálló fejezet között egyrészről maga a narrátor konstans személye és a lépten-nyomon felbukkanó, hasonlóképpen elveszett figurák, gyerekkori barátok teremtenek kapcsolatot, másrészről pedig tematikus szinten maga a halál, mint olyan szervezi alulról a szöveg logikáját. A lazán összefűzött morbid anekdoták, rémtörténetek, bizarr városi legendák mind-mind egy irányba tartanak: a halál felé. De nem csak az egyes epizódok, a gyorsan felskiccelt rövid történetek futnak ki ugyanarra a platformra: a regény végső iránya is maga a halál, a narrátor öngyilkossága. Piszkafa nem arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért az ő városában lesznek a legtöbben öngyilkosok az egész országban – ahogy ezt a könyv fülszövege sugallja – sokkal inkább saját halálának kérdése nyugtalanítja és motiválja internetes kutatásában az öngyilkosságról. Az És ha nagyon meg szeretnék halni szövege akár olvasható a narrátor felkészüléseként saját halálára, egy lassú folyamatként amely elvezet öngyilkosságához, amely természetesen a szöveg végét, halálát is jelenti.

Szeretett városok

Quasimodo és Esmeralda, polgári forradalom, szimbolisták spleenje, Ady vágyálmai, a szerelem városa. Eiffel-torony, Champs-Élysées, Montmartre, Louvre, Notre Dame. Szerelem, művészet. Párizs.

Nyüzsgés, karrieristák, szinglik, sárga taxik, Szabadság-szobor, Brooklyn-híd, Central Park, Wall Street. New York.

Ha Párizsról és New Yorkról hallunk, rögtön beugranak hívószavak, felismerjük egy-egy elénk tett képeslapon ezen városok jellegzetes helyeit anélkül, hogy jártunk volna ott. Magam sem jártam egyik helyen sem, viszont két olyan film által hagytam magam elkalauzolni, melyeknek felvállalt célja, hogy kimozdítsa a közhelyekből Párizs és New York ábrázolását és megítélését. És valóban kérdés, hogy mi újat lehet elmondani erről a két oly népszerű és sokszor tematizált városról? És az így elkészült filmek mit mondanak el maguknak a városoknak a megragadhatóságáról?

A Párizs, szeretlek! http://www.youtube.com/watch?v=81mJDgt-vYw című szkeccsfilmet 2006-ban a Cannes-i filmfesztiválon mutatták be, a New York, szeretlek! http://www.youtube.com/watch?v=ayJUcgspn6w pedig 2009-ben készült el. A több rövid jelenetből álló filmek minden része más-más rendező munkája, más műfajú és más koncepció szerint készült, ám a nemzetközi rendező- és szereplőgárda alkotása mégis egy-egy egységes városképpé, vagy inkább városértelmezéssé áll össze. A filmek városértelmezését elsősorban Krysztof Varga tanulmánya1 alapján próbálom összefoglalni, de a dialógusba bevonom a filmek maguk által felvetett szempontokat is, a VÁROS olyan jellemzőit, melyek amúgy is benne vannak előzetes feltevéseinkben, és ezek a filmek valamilyen módon tematizálják azokat.

Utazás sehonnan sehová”

A Krysztof Vargától kölcsönzött idézet arra utal, hogy a városban való élet folyamatos utazással jár, mely azonban önemésztő és öngerjesztő. A Párizs-film több jelenetében is szerepet kap a tömegközlekedés. Egyik jelenetben például egy fiatal külvárosi anya, miután gyerekét hajnalban a bölcsődében hagyja, többszöri átszállással jut el a belvárosi család házába, ahol a képen meg sem jelenő nő gyerekére vigyáz. A jelenet több mint fele utazással telik, ezzel jelezve, hogy az élet mekkora részét tölti ki az utazás „sehonnan sehová”, továbbá, hogy mekkora a távolság Párizs kerületei és társadalmi rétegei között is. http://www.youtube.com/watch?v=_Q8pwwA0_q4&feature=related A parkolóhelyet kereső vagy a metróaluljáróban útikönyvet olvasó férfi, a New York-i élményeit felidéző és értékelő nő és a többi városi utazó arra törekszik, hogy értelmet adjon az utazással töltött időnek.

A város ábrázolásában tehát lehetetlen kikerülni a közlekedés valamilyen szintű bemutatását. A városlakók rendkívül felfokozott, gyors életet élnek, melynek paradox módon része az időrabló és értelmetlen utazás is. A Párizs-film több aspektust villant fel: a külvárosból a centrumba való beutazás körülményességét, a metró veszélyeit, a parkolóhelyekért folyó harcot. A New York-film szereplői mintha mindettől megszabadulnának a taxizás által. Veszélytelen, nem zsúfolt, és nem is az utasnak kell parkolóhelyet keresnie. A taxi a filmben több ponton találkozás helye: a különböző kis történetek szálai a taxiban futnak össze egy-egy pillanatra, mikor két különböző történet hőse bevágódik egymás mellé, majd vagy azon veszekednek, hogy kié legyen a kocsi, vagy megbeszélik, hogy ki hová megy, és együtt utaznak tovább. A tömegközlekedés pedig lehetőség arra, hogy gondolatban el lehessen jutni valahonnan valahová. A fentebb említett hölgy éppen egy randevúra utazik, közben emlékezik, értékel, gondolkodik, és mire oda ér, dönt: a férfival együtt beszáll a taxiba.

A siető, tömegközlekedő és taxizó fiatalokat ellenpontozza az idős pár, akiknek, bár a járás nehezükre esik, mégis gyalog járnak. Hosszú percekig csoszognak, közben beszélgetnek, szekálják egymást, de mégis szeretetteljes ez a hang. Nem tudjuk meg, mi az úti céljuk, talán csak időtöltésből sétálgatnak, magáért a mozgásért, és nem azért, hogy eljussanak valahonnan valahová.

http://www.youtube.com/watch?v=7qIDlz2RoPU&feature=related

Akik valahová utaznak, azok csak a turisták. Ők Párizsba mennek, a szerelem városába. A már emlegetett metrós jelenet turistája Párizsba érkezett, de semmi újat nem tapasztalt az útikönyvekhez képest. Olyan utazás volt az övé, amely nem jár semmilyen gadameri értelemben vett negatív tapasztalattal. A mások által megtapasztaltakat tapasztalja meg újra, így ez is csak egy sehová utazás lesz, s ez kerül ironikus fénybe a Coen-testvérek rendezésében. Az útikönyv arra figyelmezteti a párizsi turistákat, hogy kerüljék el a metróaluljárókat, majd hogy lehetőleg ne nézzenek senkinek a szemébe. A turista ennek ellenére egy fiatal párra szegezi tekintetét, és belenéz a nő szemébe, aki pillanatokon belül ott terem mellette, de nem sokkal utána dühös párja is, aki jól elveri és a Louvre-ből beszerzett számtalan Mona Lisa-képeslapot és a vaskos művészeti kalauzt rá borítja a földön fekvő turistára. Mintha azt mondaná, „Nesze, kellett neked Párizs, Louvre, Mona Lisa és a csajom szemébe nézni”. http://www.youtube.com/watch?v=2wOSbLdo1MI&feature=related A másik turista, az egyedülálló amerikai nő a párizsi út kedvéért tanult meg franciául, és a még nem tökéletes nyelvtudásával idegen nyelven mondja el élményeit a szerelem városából. Az ő tapasztalatai, bár szintén nem sokat tesznek hozzá a Párizsról előre feltételezettekhez, mégis nagy hatással vannak rá a kirándulás minden ügyetlensége ellenére, és tényleg rátalál a szerelem, de nem egy férfi, hanem maga a Párizs-fíling. http://www.youtube.com/watch?v=v7I2yKrMqGQ&feature=related

New Yorkban nem látunk turistákat, csak olyanokat, akik a városból elutazni szeretnének. A járdán veszekedő pár jön szembe, a nő elmondja, hogy már régen szeretett volna elutazni valahová, a férfi pedig hirtelen elhatározásból beviszi egy utazási irodába és megveszi a jegyeket Rómába. Ez a jelenet annak lehet a példája, hogy a New York-iak a sehonnan sehová utazás mellett „valahová” is szeretnének utazni, egy Párizshoz hasonlóan nagy múltú és turistalátványosságokkal teli európai városba, Rómába.

Tér, történelem, hagyomány és önpusztítás

A Párizs, szeretlek! azzal a koncepcióval készült, hogy a város húsz kerülete közül mindenikben játszódjon egy-egy jelenet, mely a szerelmet örökíti meg. Végül 18 került be a filmbe. A jelenetek jól elkülönülnek egymástól, mindenik elején láthatjuk feliratozva a helyszínt és a rendező nevét. A szálak a végén csak néhány kép erejéig futnak össze, és ez nem is lehetne másképp, hiszen a város legkülönbözőbb részeire vannak szétszórva a jelenetek. Így minden kerület egyenrangú lesz, nem képződik központ. Párizs tehát nemcsak Párizs központjaként manifesztálódik, ahogy általában a turisták számára. New York sokkal egyneműbb, a jelenetek nem különülnek el egymástól élesen, gyakran vannak találkozások, átfedések.

A fenti alapvető különbséget a filmek között Krysztof Varga nyomán magyarázhatnánk azzal is, hogy Párizs „történelemmel és kultúrával megterhelt város”. Párizsnak emlékei vannak, épületei vannak, évszázadokra visszamenő szerkezete, és ezt nem lehet nem megmutatni. New York viszont „a világ összes városa közül leginkább pusztítja önmagát”. Felhúznak egy épületet, hogy aztán ötven év múlva lerombolják, és egy magasabbat építsenek helyére, hogy a város fenn tudja magát tartani a rombolás által. Ezért lehet olyan érzésünk, és ezt írja több kritika is, hogy a New York-i történetek szinte bárhol történhetnének2, nem kapcsolódnak annyira szorosan a városhoz. Szerintem viszont pontosan ezért jellegzetesen New York-iak: történelem nélküli helyen játszódnak. Párizsban a temetőket, a Montmartre-t, az Eiffel-tornyot és még annyi helyet lehetetlen elválasztani a történelemtől, a kulturális emlékezettől. New York felhőkarcolói viszont még nem írták be annyira név szerint magukat a tudatunkba. Ugyanakkor a város számos nem őshonos szellemi hagyomány konglomerátuma lett. Csak egy jellemző példaként emelném ki a Natalie Portman által megjelenített ortodox zsidó lány történetét, amely mutatja, hogy bár saját történelme nem igazán van a városnak, és nem is engedi, hogy kialakuljon a folyamatos átépítésekkel, a hozott történelem rendkívüli erővel telepszik rá a városra.

Bizonyos ikonikus helyeire, épületeire viszont New York is büszke. S ezt a Párizs-filmmel ellentétben reflektálatlanul építik be a rendezők a műbe. Nem írják rá a képre, hogy hol vagyunk, a többi amerikai filmből ismert képeslapszerű látképek viszont a New York, szeretlek! több pontján felbukkannak: az indiai férfi és a zsidó lány gyémántüzlete a 47. utcán zajlik, de mielőtt megmutatná a szereplőket, látunk egy totált a közelben fekvő Time Square-ről. A film maga a Brooklyn-híd látványával kezdődik, majd feltűnik az Empire State Building is. A tengerparton sétáló idős házaspár mögött a Szabadság-szobor látképe tárul elénk, az Orlando Bloom által megjelenített zeneszerző pedig példaképe, John Lennon egykori házánál, a Dakota-háznál telefonál. http://www.youtube.com/watch?v=9OQuhP0W414&feature=related Ezek az emblematikus helyek azonban a történetben mégsem kapnak annyira szervesen szerepet, mint például Oscar Wilde sírja a párizsi filmben, ahol meg is elevenedik maga a költő és tanácsot ad a férfinak, hogy hogyan nevettesse meg kedvesét. Így a New York, szeretlek!-ben a helyek csak dekorációk lesznek, beszúrt vágóképek, képeslapok, s így a film valóban bárhol játszódhatna, és ettől lesz sajátosan New York-i az egész történet.

Bevándorlók és turisták, nyelvek és kultúrák

Amint azt már fentebb említettem, New Yorkban nincsenek turisták, de annál inkább vannak bevándorlók. Ahogy az egyik, szintén bevándorló taxisofőr megjegyzi, New York a lehetőségek fővárosa. Talán pont ezért „mindenki jött valahonnan, senki sem New York-i”3. Külön kis világokat alakítanak ki maguknak az indiai dzséjnek, az ortodox zsidók, a kínaiak, afrikaiak, mindenki megtalálja a helyét a világ egyik legnagyobb városában, gyakran monopolizálnak maguknak egy-egy szakmát. Nem lehet bárki taxisofőr, gyémántkereskedő vagy teaárus. Az indiai és a zsidó a gyémántok adásvétele közben egymásra licitálnak a vallási tiltások, megkötések felsorolásában, és meg is állapítják, hogy vallásaik révén maradhatnak meg a gyémántbizniszben. Egy kereszténynek, aki mindent megeszik, nem alakulhat ki olyan kifinomult ízlése, hogy a gyémántokat értékelni és értékesíteni tudja. Kommunikáció jön létre közöttük, párbeszédbe hozzák egymással vallásaikat, de mindkettőnek meg kell maradnia a szigorúan előírt keretek között. A köztük lévő kapocs a rengeteg tiltás mellett az a zsidó nő által viselt paróka lesz, amit talán a dzséjn férfi feleségének hajából készítettek.

A Párizs-filmben két jelenet problematizálja erősen a bevándorlókérdést, itt már nem ennyire egyértelmű a bevándorlók helye és státusa a város társadalmában. Az egyikben egy szép muszlim lány vonja magára egy francia fiú figyelmét, a másikban egy haldokló fekete férfi és egy fekete orvosnő találkozik újra, de a férfi már nem éri meg, hogy megihassák együtt a beígért kávét. Nem véletlen, hogy a férfi tragédiájára igazán a szintén bevándorló nő lesz érzékeny csupán. Az előző esetben viszont közeledést láthatunk a franciák és a muszlim bevándorlók között: nemcsak a fiú lép oda a lányhoz, majd várja meg a mecset előtt, hanem a lány nagyapja is megkéri őt, tartson velük, és barátságos beszélgetésbe elegyedik vele. Kultúrák közeledése és elzárkózása egyaránt megjelenik mindkét filmben. A metropoliszok bemutatása tehát az őslakosok és bevándorlók, asszimiláció és xenofóbia története is, az idegenség, a kulturális különbségek kezelésének módja is.

Művészek és bohémek, valóság és képzelet világa

Párizsról az amerikai duci turistanő is elmondja a filmben, hogy inspirálni szokta a művészeket, mégis New Yorkban találkozhatunk több alkotóművésszel. Szinte minden művészeti ág megjelenik: láthatjuk az alkotói válságban szenvedő fiatal zeneszerzőt, akit Dosztojevszkij könyvei kellene, hogy megihlessenek, a kávéházban írogató írót, aki a járdaszegélyen cigizés közben egy prostituálttal flörtölthttp://www.youtube.com/watch?v=vkAoUN5HRtA&feature=related, az idősödő festőt, aki már nem érhette meg, hogy a múzsájává lett kínai lány modellt állhasson neki. http://www.youtube.com/watch?v=VuKrVhdsU4Y&feature=related És ott van a filmes nő, akinek a vállalkozása mintha a New York, szeretlek! filmbeli ellenpontja lenne: bemutatni New Yorkot éjjel és nappal, rögzíteni objektíve mindent, ami történik, szemben azzal, hogy a New York, szeretlek! egy jól megkomponált válogatás. A mindent rögzíteni kívánó film mégis a valóság szelekcióján alapuló szkeccsfilm része lesz, annak több pontján feltűnik és több szereplő életének egy-egy szeletét kapja lencsevégre.

Párizsban inkább előadóművészek jelennek meg: a francia nemzeti színű öltözetben még a börtönben is mókázó pantomimesek, illetve két színésznő. A Natalie Portman által alakított színésznőt egy vak fiúval való kapcsolatában látjukhttp://www.youtube.com/watch?v=cK92pMMealU, míg Maggie Gyllenhaal egy drogfüggő színésznőt jelenít meg. New Yorkban üde színfolt az a fiatal színésznő, aki eljátssza, hogy mozgássérült, és tolószékben kísér el egy épp partner nélkül maradt fiút a szalagavatójára, majd szerez neki egy szép éjszakát. http://www.youtube.com/watch?v=GX0lV6tMvxo&feature=related

A városok tehát inspirálják az előadókat és az alkotókat, teret és lehetőséget adnak a kibontakozásra, a normalitástól eltérő létmódok átélésére. Míg New Yorkban, amint már említettem, magukat az alkotóművészeket látjuk, gyakran munka közben is, Párizsban sokkal több olyan jelenet van, amely a nézővel élteti át ezt a normalitástól eltérő létmódot, a város által nyújtott irreális, vagy akár szürreális élményt. Az egyik ilyen példa szorosan kapcsolódik a művészethez is: egy fiatal pár Oscar Wilde párizsi sírjához látogat, ahol a nő arról lelkendezik, hogy mennyire megnevetteti őt a nagy angol költő. A költő erre megjelenik a tehetetlen férfinak és a fülébe súgja a megfelelő szavakat. http://www.youtube.com/watch?v=v9RFB1WFwEI&feature=related De ezen kívül számos, a valóságtól elszakadó jelenetet csempésztek be a rendezők a Párizs-filmbe: az ügynök álomszerű esete a keleti fodrásznővel, a fiát gyászoló anyának megelevenedő cowboy, a vámpírlány és a vámpírrá változtatott fiú szerelmehttp://www.youtube.com/watch?v=f043HISdW7o&feature=related, a pantomimesek játékahttp://www.youtube.com/watch?v=2-x8jAnIxA4&feature=related. Párizsban sokkal elevenebben benne él a misztikum, a szürreális, a valóságtól való elrugaszkodás lehetősége, ami könnyedebbé, olykor komolytalanabbá, máskor mélyebbé, de mindenképpen változatosabbá teszi a jeleneteket.

Sztereotípiák és lebontásuk

A Párizs-film alkotói bevallottan azt a sztereotípiát szerették volna lebontani, hogy Párizs a szerelem városa. Minden jelenet a szerelem valamely formáját próbálja valamely nem szokványos formában bemutatni. A jelenetek rövidsége arra késztette a rendezőket, hogy valami átütőt, újat alkossanak, különben a néző elfelejti néhány perc után. Olyan jelenet is van, amelyik a klasszikus tragikus szerelmi történetet próbálja elmesélni néhány percben, természetesen sikertelenül, rámutatva a klisék működtetésének lehetetlenségére. Mintha csak az lenne az alkotók fő vezérelve: ami nem érdekes 5-10 percben, az másfél órában sem. A szerelmet és szeretetet valóban rengeteg fázisában, életkorban, társadalmi osztálynál megmutatja. A vámpírszerelem éppúgy belefér a „szerelem városába”, mint a válni készülő sárdobáló idős házaspár, vagy a fiú-fiú vonzalom. Ebben a filmben nem létezik A szerelem és A város. Hogy New Yorkban miért nem érezzük ezt a sokszínűséget, a téma ilyen pluralizálódását? Talán azért, mert New Yorkkal kapcsolatban nem is a „szerelem városa” sztereotípia él bennük, így furcsán hat, hogy ezt akarja lebontani. New York a filmben nem fogékony a csodákra, a szürreálisra, s így a szerelemnek is sokkal kevesebb oldalát tudja megmutatni. Ezt támasztja alá a térkezelés is: az egyenlő szétszórás helyett a koncentrálódás jellemző, az egyes történetek szereplői folyton egymásba botlanak, a történetek nem lesznek egy-egy tér szerves részei.

De a város nemcsak tér, épületek, helyek jól elrendezett összessége, hanem élőhely, ahol Heidegger szavaival „költőien lakozhat az ember”, bepillanthat az univerzum mélységébe. Ezért a város általában tele van művészekkel, akik ihletet és élőhelyet keresnek az alkotáshoz, bevándorlókkal, akik megélhetési és életlehetőségeket keresnek, turistákkal, akik élményekre vágynak. Mindkét film a városnak mint a legtöbb ember lakott települési formának a lényegét igyekszik megragadni a maga egyedi módját, a maga egyedi városát. Erre nincs recept, még ha a New York, szeretlek! létrejötte a Párizs után ezt is sugallná.

1 Krysztof Varga, Utazás sehonnan sehová. Város az ezredforduló küszöbén. http://www.inaplo.hu/nv/200103/22.html

2 L. http://granturizmo.blog.hu/2010/11/20/new_york_szeretlek

3 http://sciencecaffe.com/sciencecaffe/hu/sections/p%C3%A1rizs-ut%C3%A1n-szabadon-new-york-szeretlek.html

recordatio; febris


recordatio

 

Igen, aznap is fölkeltem talán,

s ha fölkeltem, egészen biztosan

a csaphideg víz alá nyomtam a

fejem. Akartam hallani a sercegést

és érezni a zsibbadást, ahogy

az erek megfeszülnek a fejemben.

Igen, aznap találkoztam azzal a lánnyal,

aki akkor is veled volt, mikor

megismertük egymást.

Igen, aznap még nem sejtettem semmit

belőled. Nem következtettem ennyi

maradandó, eljövendő időre.

Igen, aznap írtam le azt a dolgot,

ami miatt utálsz vagy egy hete –

merthogy hogy is voltam képes ilyet leírni.

Igen, aznap gyulladt ki az az autó,

amelynek nyomait később veled

néztük, viselve azt a bűzt,

ami még hetekkel utána is

terjengett alattomosan.

Igen, azon a napon délután

történt, hogy házunk főbejáratánál

a lakók körbevették azt a halott férfit,

valamelyik szomszédunk édesapját,

és összesúgtak a hátam mögött –

merthogy szótlanul mentem fölfelé,

s hogy meg sem álltam, rá se néztem.

Igen, aznap nem bírtam volna elviselni

az izgalmat, ha halott van közel.

A teste által vetett árnyékot,

mi egyre súlyosabb, mondhatni nyers.

A nyirkos konyhánkban egyedül ettem,

amit anyám a tűzhelyen hagyott.

Nem sejtettem, hogy majd az is zavarhat,

ha bármi oknál fogva nem vagy ott.

Így aztán fel se tűnt, hogy nem te jössz meg.

Ültem. Minden körülmény elhaladt.

Úgy emlékszem, soká néztem anyámat,

ahogy a lábán egy ér lassan megdagad. 

 

febris

 

Várok, mint mindenki. De nem látni hová

tart a várakozás, merre irányul.

Aki eltávozott, az nem szeret.

És ha szeret is, kivár. Elmúlik, aláhull.

A fegyelem még mindig nem elég

a felejtéshez, túl szigorú és hideg.

Kihűlt szemedről levált a szemem. Még

nincs megfelelő szavam szólni senkihez.

Hiába mosolygok, hogyha utána

az első mozdulat merev, kimért.

Az arcod mérges illat, félelem, melyet

az emlékezet, vagy csupán egy reflex,

a meg nem szűnő virrasztásban tetten ér.

És hát a szád. Puha, piros köpeny,

az arcon hagyott lassú szakadás,

amit már letörölni nem lehet,

s amelyben formát bont az eddig néma vád.

A lázban minden éles és töretlen.

Egy képről arcod kerek köve üt meg,

akár a száraz, majdnem-fény neon,

amelyben kapcsolástól kapcsolásig

meztelen-fehér jelenléted lüktet.

 

Enni, ölni, halni (Tom Rob Smith: A 44. gyermek)

Az erdőben két éhes gyerek vadászik egy kóbor macskára, egy éhes felnőtt pedig a két gyerekre… így kezdődik a történet. A mélyen elhallgatott ukrajnai éhínség idejére visszautaló gyilkosságsorozatot kell kinyomoznia egy botcsinálta detektívnek. Mégpedig az ötvenes évek Szovjetuniójában, egy olyan világban, ahol az emberi viszonyok nehezen írhatók le a szeretet–gyűlölet, barát–ellenség, igazság–hazugság ellentétpárokkal, és ahol az emberi cselekedetek nehezen fejthetők fel az ok-okozatiság eszközeivel. Egy olyan társadalomban, ahol ölelés és ölés között keskeny a határvonal, és ahol az ösztönélet is menthetetlenül átpolitizálódott.
De mért az ezredforduló után jött el egy ilyen, a szovjet ötvenes évekről szóló politikai bűnregénynek az ideje?
A 44. gyermekről Magyarországon kevés értelmezés született. Nem is csoda: a Tom Rob Smith alkalmazta szabad függő beszéd jóval kevésbé átütő és művészi, mint az amerikai krimiíróké vagy akár Móriczé, Tar Sándoré. A szocializmusban született olvasóknak falsnak tűnhet a regény referencialitása is: a boldogsággal kapcsolatos illúziókat ugyanis a leg(kő)keményebb diktatúrák sem nélkülözhetik.
Pedig Smith – annyi populáris angolszász szerzőhöz, Martina Cole-hoz vagy P. D. James-hez hasonlóan – a XIX. századi realizmus hagyományát igyekszik tovább éltetni. Ámde egy diktatúra „otthonosságáról” vajmi keveset tudunk meg az A 44. gyermek című regényből. Ez a roppant egyenetlen színvonalú regény (amelyet talán jobb lenne példázatnak nevezni) egy olyan szélsőségesen reménytelen világot mutat be, ahol nem létezhet igazság és felelősség. És Smith nemcsak megrajzol egy ilyen társadalmat, hanem ezt teszi meg egy sorozatgyilkos utáni hajsza keretéül.
Márpedig ahol az egyéni felelősség szikrája sem létezik, ott nincs igazi nyomozás, és (elvileg) nem létezhet igazi krimi.

Toys are seen among the rubble of damaged shops in Aleppo's al-Amereya district

Talán még a morbiditástól viszolygó olvasók is emlékeznek rá, hogy néhány sorozatgyilkos – köztük a regénybeli gyilkos lehetséges előképe, Andrej Csikatilo is – évekig, évtizedekig kedvére gyilkolhatott prostituáltakat vagy gyerekeket. A szovjet államvédelem mindig is a legtehetségesebb fickókat gyűjtötte egybe, miközben a szovjet rendőrségnek nem volt igazi presztízse.  A rendőrök nem is elkapni akarták a valódi tettes(eke)t, hanem példát statuálni, minél előbb „rábizonyítani” a tettet valamelyik csavargóra vagy futóbolondra. Hiszen nem a rendszerrel volt a baj. Hanem a beilleszkedni nem tudókkal.
A ténytisztelet és a logikus gondolkodás kihívás egy diktatúra mindent uniformizáló szimbolizmusa ellen. De hogyan születhet meg egy nagy detektív ebben a világban, ahol ügyek nem, csak az ügy létezhet? A regény főhőse, a rejtélyes gyilkosságsorozat megfejtője, Lev nem szabadságharcos. Csak a szovjet titkosszolgálat buzgó fogaskereke, aki – bár nem szadista és nem paranoiás – mégis a legnagyobb lelkesedéssel igyekszik ellátni a feladatát. Egyszer (amolyan hűségpróbaképpen) azt a parancsot kapja, hogy tartóztassa le a feleségét, és bizonyítsa rá, hogy hazaáruló.
Lev nemet mond. De nem a szerelem mindent legyőző hatalma miatt, és nem azért mert a szexualitás megnyitja előtte a szabadság birodalmát – nem! Ez az a pont, ahol a regény nyíltan szembemegy az egyik legfontosabb irodalmi előképpel, Orwell 1984-ével. A szex A 44. gyermekben sötét fenyegetés, nyilvános vagy privát megaláztatás: a szovjet állampolgárok még éjszaka sem maradnak ellenőrzés nélkül, az ágyban is felügyelik egymást. Nem különb ennél Raisza és Lev házassága sem: Raisza azért ment hozzá Levhez, mert félt, hogy a férfi megöleti, és Lev azért menti meg Raiszát, mert az asszony – önvédelemből – terhesnek hazudja magát.
És nem is a születendő gyermek miatt mond Lev nemet.
Hanem csak.
Mert valamikor nemet kell mondani. A felesége elleni vád a saját integritását fenyegeti. És mert a rengeteg átverés, bűn ellenére Raisza és Lev „összetartanak” – ha nem is mint férj és feleség, de mint a háborút közösen túlélni akaró gyerekek. Ebben a regényvilágban – ahol a gyerekek azt sem szeretik, ha a tanár az osztályteremben megjegyzi a nevüket – a legszokványosabb emberi kapcsolatok sem írhatók le a nyugati normák szabályai szerint.
Sztálin halála megakadályozza a szovjet államgépezetet, hogy kivégezze a „szerelmespárt”. Levet egy távoli város rendőrségére helyezik, és ott rátestálnak egy sorozatgyilkos utáni hajszát. A csillogóan megkonstruált, íróasztalok mögött kiagyalt kémügyek után a transzszibériai expressz kis állomásain, elhagyott gyártelepeken, kocsmákban találja magát. Mint valami Tolsztoj-hős, megtér az orosz valósághoz.
A hatóság természetesen lezárja a nyomozást. Pedig az igazság valamilyen foszlánya feltünedezik a kommunizmus nem hivatalos nyilvánosságában, a népi folklórban: eszerint a transzszibériai expressz vonalán eltűnt gyerekek ügye összefügg, mert hiszen a németek gyerekgyilkosságokra kiképzett kémeket hagytak a megszállt területeken… Ám aki valóban meg akarja fejteni a gyilkosságokat, annak szembe kell néznie a szovjet történelemmel A gyerekeket ugyanis nem bántalmazzák szexuálisan, hanem egy éhes társadalom érzékszervét, a gyomrot tépik ki belőlük. És nemcsak a kitépett gyomor, hanem a gyerekek szájába tömött falevél is az ukrajnai éhínségre utal.
Rendes állampolgár meg sem értheti a gyilkos üzeneteit. Vagy mégis?
De hogy lehet a tettest egy olyan társadalomban megnevezni, amely csak a kollektív bűnösség fogalmát ismeri? És mi okból harcol az „igazságért” egy volt titkosszolgálati tiszt és gyáva felesége? Csak. Nem erkölcsi felháborodásból, hanem mert a nyomozás láza fogva tartja őket. Vesztenivalójuk úgy sincs: Lev és Raisza azt hiszik, csak idő kérdése, és előbb-utóbb a gulágra hurcolják őket.

És most kérjük az olvasót, hogy lapozza át azokat a fejezeteket, ahol Lev egy kitört foggal kilazítja a fogolyszállító vonat deszkáit, és Raiszával faluról falura menekülnek, míg tisztázzák a „félreértéseiket” (brrrr!), és új lángra lobban a szerelmük… (Ezekre az oldalakra mentség talán az elsőkönyves szerző életkora.) Lev leleplezi a gyilkost, a felettesei elfogadják a bizonyítékokat, és kinevezik a moszkvai rendőrség főfelügyelőjének.
A regény végére megszületik hát a szovjet Sherlock Holmes. Szükség van a jó rendőrökre, mert hiszen az imperialisták most már ilyen „alávaló” köztörvényes bűncselekményekkel akarják felforgatni az államrendet. És Lev tényleg jó rendőr: karizmatikus, makacs, logikus gondolkodású, megvesztegethetetlen.
Lev nem szökik Nyugatra – pedig megtehetné (!) –, hanem marad. Benne marad a saját történetében. És ezzel elfogadja, hogy az igazság – minden igazság – a kulturális környezet foglya, tehát lényegében megfejthetetlen. (Ahogy szembesül ezzel egy „posztszocialista” rendőr is, Tar Sándor Szürke galambjának főhadnagya, vagy az Édes Anna rezignált, a teljes megértés lehetetlenségét belátó vizsgálóbírója.) Hiszen a társadalmi-kulturális környezet nemcsak kitermeli, hanem többértelművé, mi több, megfejthetetlenné is teszi a jeleket. És mi túlságosan is benne vagyunk ahhoz, hogy bármivel kapcsolatban igazunk lehessen. És talán ez magyarázza, mért játszik el annyi XX. századi társadalmi regény – és nemcsak antidetektívregény – a „félresikerült nyomozás” toposzával.
Raisza és Lev a diktatúrában lehetséges két értelmes magatartást is példázza. Hisz a regény meglehetős iróniával ábrázolja a „kelet-európai ellenzékiség” történelmi gesztusait. Lev felesége mindig a „Nyugat” felől szemléli önmagát, egy másik kultúra felismeréseit alkalmazza önmagára: tiltott Hemingway-köteteket rejteget, „megkeseredett” irodalomtanárokkal barátkozik, „számon tartja” a rendszer bűneit – tenni persze nem tesz semmit. Lev viszont nem akar senkinél jobb lenni, ő egyszerűen csak akar lenni. Az ő értékrendjében a szolidaritás az integritás legfőbb mércéje, ez köti elbűvölően cinikus feleségéhez, mint ahogy egyébként a Szovjetunióhoz is.
Menni vagy maradni? Az ördög utáni hajsza – és persze a rosszon túli „rossz világ” rajza – mellett Lev és Raisza „eltéphetetlen szembenállása”, az ő befejezetlen vitájuk is a Mester és Margaritára emlékeztet bennünket. Mert ne feledjük, a Mester és Margarita nem csak egy orosz író története – a mesteré, aki a művészet révén „kiírja magát” Moszkvából, és a regény segítségével kimenekül az orosz valóságból –, hanem egy rossz költőből lett történészé, Hontalan Iváné is.
Hontalan Iván marad. Ahogy Lev, a gonosz kémelhárítóból lett rendőr is. Ennek az önként vállalt többértelműségnek az ethoszát pedig talán meg sem értettük volna a rendszerváltáskor.

(És meglehet, kár volt ezzel is szembenéznünk.)

 

Tom Rob Smith: A 44. gyermek. (Fordította Saliga Zsuzsanna) Budapest, Európa Kiadó, 2009.

Gyere közelebb, Távol-Kelet!

A Buda Attila által szerkesztett Messziről felmerülő, vonzó szigetek című könyv, elsőként egyszerű, ám mégis vonzó borítójával és – legalábbis számomra – talányos címével kelti fel a figyelmet. Ám ha belelapozunk, láthatjuk, hogy igencsak specifikus témával foglalkozik, így legfőképpen azok számára jelent izgalmas olvasnivalót, akik Japán európai, azon belül is magyarországi recepciójával foglalkoznak, így nem tudom, mi cél vezette pontosan a kiadót, amikor megjelentette a könyvet. Talán Japán népszerűsítése? Akkor elég érdekes módszert választottak.

 

Mivel forrásgyűjteményről van szó, amely az 1869-ig magyarul megjelent Japánról szóló leírásokat tartalmazza (többségük idegen nyelvű szöveg fordítása), túl sok személyes véleményt nem lehet fűzni a tartalomhoz, legfeljebb annyit, hogy roppant dicséretre méltó vállalkozás volt megszerkeszteni a kötetet, amelyet a tervek szerint továbbiak is fognak követni; a másodikban szintén a japán-magyar tematikát járják körbe, a későbbiekben pedig japán fordítások (például Macuó Basó útinaplóinak vagy Kosztolányi japán műfordításainak jegyzetelt változata) megjelentetését tervezik a Pagoda és krizantém sorozat szerkesztői. Illetve egyes emberek számára bizonyára remek szórakozást nyújt, hogy különféle meredek, földtől elrugaszkodott, több száz éves tudósításokat olvashatnak Japánról és a japánokról, mint például Szent Ferenc japán útja kapcsán az alábbit: „Ennek az útnak ily sok ínségeit terhesebbé teszi vala a nemzet dagálya. Mert a jápnok mint dölyfös és kevély elmével bírók, őtet mint jövevényt és a jápóniai módit nem tudó és magát megvető embert, mint botort és bolondot zaklatják vala.” De sokan Japán földrajzi adottságaival sincsenek tisztában: „… a kis szigetek számmal 24-en vannak, melyek közül megint nevezetes a Vulcanus nevezetű, mely gyakran igen szokott tüzelleni; a nagy szigetek pedig háromfélék: úgy, mint előszer Nihpon, avagy tulajdonképpen Japonia…” Mindezekkel együtt érdekes olvasmány, és a humoros leírások talán valamennyire a célközönséget is kibővítik.

 

Az első kötetben feldolgozott anyag nagy része eddig nehezen, vagy egyáltalán nem volt elérhető a nagyközönség számára, hiszen a szerkesztő az Országos Széchenyi Könyvtárban fellelhető összes olyan nyomtatott tudósítást összeválogatta, amely csak magyar nyelven megjelent Japánról. A borító mellett a gyűjtemény felépítése és rendezett, a szerkesztő előszava segíti a későbbi eligazodást mind a magyarországi Japán-recepció különböző állomásaival, mind a helyesírási eltérésekkel kapcsolatban, továbbá a könyv használatához is ad néhány praktikus tanácsot. A kötetet néhány szépen megválogatott illusztráció (melyekre itt-ott utalás is történik a szövegekben) teszi színesebbé (igaz, fekete-fehérek), a megértést pedig szómagyarázatok és egy kronológiai táblázat, valamint rengeteg lábjegyzet könnyíti meg az olvasó számára.

 

A Messziről felmerülő, vonzó szigetek tehát igényes és szép könyv (ha hasznosnak nem is lehet nevezni), ám a kronológiai táblázatot nézegetve arra gondoltam, bár kevéssé lenne ilyen szép, akkor talán nem volna ilyen szembetűnő az a néhány kevés, de annál szembeötlőbb hiba, amit felfedeztem benne. Buda azt írja, az egyes mutatókban a japán szavak a nemzetközi, Hepburn-féle átírásban is szerepelnek, ami azért jó, mert így könnyebben el tudunk igazodni az idegen nyelvű szakirodalmak között. Ám éppen ez az átírás a kronológiai táblázatban kissé furcsán valósult meg. Itt ugyanis a Hepburn-féle átírások mintha teljesen ötletszerűen jelennének csak meg: néhány szó után zárójelben szerepelnek ugyan, de a legtöbb esetben nem, ami lehet, hogy csak egy kicsit zavaró, de felmerül a kérdés, hogy nem lenne-e egyszerűbb vagy minden esetben közölni a szavak nemzetközi átírását, vagy következetesen csak a magyar fonetikus átírást használni. Sőt, olyan is előfordul, például a kínai Vej (dinasztia és főváros neve a könyv szerint) esetében, hogy a nemzetközi átírás (Wei) csak a szó második felbukkanásakor szerepel, és akkor is helytelenül (Wej). Továbbá egyes szavak esetében nincs szómagyarázat (pl. Muromacsi-bakufu, azaz a Muromacsi-sógunátus kormányzati szerve, amelyet ráadásul bakafunak írnak). De egyéb elírások is akadnak (Ginpei háború Genpei helyett; Tanegaszima, Tanegasima helyett; a bakufu szó következetesen bakafuként szerepel, ráadásul a zárójeles magyarázatban korszaknak fordítják; Desima Dejima helyett), valamint olyan is, amelyekben a magyar helyesírás szabályai ellen vétenek (pl. hiei hegy, a Hiei-hegy helyett). A kronológiai táblázatban tehát szükség lenne egy újbóli helyesírási ellenőrzésre, mert kirívó az ellentét a hanyagsága és a gyűjtemény más tekintetben igen precíz kivitelezése között.

 

Ami az egyes leírások tartalmát illeti, az érdeklődők biztosan találnak benne nekik tetsző részeket, de egy ilyen kötet esetében természetesen nem az olvasmányosság és szórakoztatás a cél, hanem az esetleges tudományos munkák támogatása, ennek a szerepnek pedig maximálisan meg is felel, de a célközönség csekély száma miatt talán célszerűbb lett volna digitálisan megjelentetni.

 

Buda Attila (szerk.): Messziről felmerülő, vonzó szigetek I. Japánról szóló, magyar nyelvű ismertetések a kezdetektől 1869-ig. Pagoda és krizantém, Budapest, Ráció Kiadó, 2010.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info