Zenés ízelítő I. – ÚjNautilus-prózaest a Kisavassal, 11.10.24., A38
Város
Boldog az az ember, aki benne él a történeteiben (?) – Prózaest
Hátország
Attól félek, hogy egyetlen színház elnyeli a magyar dráma ügyét, s ezzel hatástalanítja azt a munkát, ami annak jobb sorsra fordulásán dolgozik. Hogy egy tizenhárom év alatt felépült értékes társulat, értékes munkával eliminálódik, s a helyébe sem forradalom, sem érett alkotómunka nem léphet, csak valami létbizonytalan idegeskedés.
Tegnap ébredt álmából bennem a kétely. Hogy van-e jogom még írni… Nem érzem úgy – és sose érezzem ezt az eltökélt elégedettséget! -, hogy az embernek ab ovo joga van mindenről véleményt mondani. Néha már szükségszerűnek sem érzem, s amikor a kintre csak legyintek, s a bentre meg rámélázok fájdalmasan, tudom, hogy jó nyomon vagyok. Amikor képes vagyok befelé figyelni. Ritkán sikerül, belátom. Olyankor úgy érzem, nem muszáj nekem bármit is mondanom. Bölcsebb a figyelem, a csend, a bor, bölcsebb az Isten. Az is igaz persze, hogy az ember belefárad. Lusta is kimondani, amit jó volna kimondani. Könnyebb a bor, könnyebb a csend, néha könnyebb az Isten is – legalábbis könnyebb azt hinni, hogy ők vannak valóban a sekély beszéd helyett. Áltatom magam? Lehet. De látom, hogy kopnak le számról a szavak. Azt mondom, amikor magyarázni próbálom léhaságomat, azért, mert már nincs senki, akit érdekelne a gondolat. De lehet, hogy már… engem nem érdekel? Azaz: nem törődöm vele? Tehát eltökélt elégedettséggel – amivel másokat zavaróan és kuszán beszélni hallok – én magam elhallgatom, amit mondanom volna muszáj. Könnyű lelkiismereti sértések ezek a mondatok.
Ma reggel régi barátom átküldte nekem jó pár régi cikkemet. Átolvasásra, közlés előtt. Régen sokkal többet politizáltam. Már nem is tudom, hogy a mondanivalóm volt-e több vagy a nagyravágyásom. (Hogy én is latba vethető vagyok.) Nem számít. Hiszen ma már nem, vagy alig vállalom a bajvívást a szavakkal. Megpróbálom a koromhoz illő nyugalommal és zakóval szemlélni a dolgokat. Ha jól csinálom, lehetek közügy. (közszemérem, közerkölcs…) Amit ebben a modorban írnék – idővel – nem lenne más, mint közérdekké gyurmázott személyeskedés – az elhibázott élet, a belátó mód (létező grammatikai alak) gyötrő sértettsége. Francba! Szóval két választásom van: részt venni a zajban vagy úgy tenni, mintha már tudnám, mi a csönd. Okoskodás vagy tunyaság?
Ha jó az a csönd, ha elég szalonnás, ha elég sűrűn áll a pohár falán, ha eléggé alma illatú, ha elég nagy lánggal ég, akkor lehet bölcsesség, mint egy régi pince csöndje. Akkor lehetek én. Az író, aki végre okot talál önmagára. Mentséget a lustaságra. Erőt a betűvetésre. Hát most nincs az a sűrű, éjszakás, illatos csönd.
Azért kanyargok így a szövegben, mert erre van út. Az egy patetikus marhaság, hogy az író szerkeszti, amit ír. Az írás szerkeszti őt.
A kitett ponttal készen vagyok. (“Versem végén megváglak!”)
“Az író olyan, mint a havasi kürt. Csak messziről szép.” Mondta Mikszáth vagy Tömörkény. (Ebben a pontatlanságban van minden bűnünk, okuljatok.) Az írónak nem szabad mondatai elé állani, mert visszahúzzák a földre, és kiderül róla, hogy haszontalan, ha köznapi dolgokban serénykedik. Megeszik azok, akik összegyűltek a mondatok körül. Lehet ma Adyt idézni a liberalizmusról, lehetett József Attilát citálni a munkásmozgalom okán, Wass Albertet hozni megvédeni a nemzetet – mindez már csak konc, amit Belőlük a tömeg meghagyott felmarcangolásuk után. Szép ereklyék, de igaztalanok. Hiányzik belőlük az egész. Az a kevés, amitől remekek lettek műveik. A tömeg se álljon az írók megmaradt mondatai elé. A gondolat nem ekevas, hogy arra szántsunk vele, amerre nekünk jól esik (újragondolva a Kassák-i sort.). Figyelni kéne inkább, olvasni, átérezni, megérteni. Hogy mit érzett az a zsidó fiú, akit nyilasok tereltek végig a Király utcán a Duna part felé. (Márait érdemes olvasni itt, a negyvennégyes naplója pontos képet ad.) Hogy mit érzett az a birkapásztor gyerek, akit a paraszti jussot felvásárló zsidó bérlő éheztetett. (Sinka elmondja majd.) Apropos, Sinka! Mit érzett Sinka, hogy parasztként se népi se urbánus nem lehetett egy eltudományosodott irodalomban? Hát persze, a többséget egyik se érdekli már. (A többség, a “lakosság”, a “tömeg”, a nép avagy a nemzet.) Arra sem emlékszik, hogy él. Ki mondja el, hogy mi érez most, hogy miért lett “ilyen”? (Dühös, sértett, emlékezetéből kitagadott, fáradt és szegény.) Hogy alig száz év alatt elkopott a szájáról a szó. (Leradírozták?) Vers is, meg Himnusz is, meg ima is, meg a köszönés, meg a megbocsátás, még a csönd is elkopott róla egészen. Csak van. Szótalan, irodalomtalan, imátlanul. Ez a tömeg, magányos, szinte egyetlen ember. A népmesei legkisebb fiú. És csak messziről szép, mint az író, pedig hangja sincs. Az ő léte és némasága ma sokak hátországa. Lehet hivatkozni rá. Innen is. Onnan is. Eleven metafora. Azt lehet mondani, hogy ami van, csak miatta van, vagy azt, hogy ami van, attól éppen őt kell megvédeni. Ki érti? Ez az ember, egykori mondák és balladák hőse már biztosan nem. Régen még értette volna. Értette Aranyt is, Adyt is. De azóta annyi minden történt, s ahányszor ami történt, annyiszor annyit elfeledtettek már vele. És most mindenki a hazát, a demokráciát akarja megvédeni vele és általa. És lassan a hasonlat is elhiszi, hogy ő maga a vers. Hogy szólni több joga van ma, mint bármelyik írónak – mivel az írók szétírták már az igét – az nem is kétséges, ám hogy módja van-e hozzá így elvékonyítva, nos az jelenleg titok. Akik elvékonyították, s vékonyítják, mindenesetre kinevetik, mert “suttyó és ostoba” szegény.
Ez volna a “hát” az ország előtt.
Akkor most beleugrom.
A rendszerváltás óta nem nőtt, hanem szűkült a megszólalásra méltók köre. (Nem a megjelent, publikált írásokra gondolok, abból van elég. A megmért, terjesztett, olvasott, meglátott, megvitatott, látható, érezhető, megfogadható szerzők száma csökkent, ahogy keskenyedett a kultúra alatt a föld.) Igen, keveseket engedtek közel. Az is igaz, hogy a kevésben a rosszabb is jobbnak mutatkozik. (A kontraszelekció is legalább száz éves bajunk… A középszer közmegnyugvást jelent.) A méltóságosok közt is egyre több lett a harag. A haragosok közt is egyre több lett, aki rosszabbul élt. És azok közül, akik szellemi vagy – Uram bocsá’! – anyagi valóságukban rosszabbul éltek, egyre kevesebben tudták vagy akarták megírni, hogy mi itt a baj. A sértettség és valódi fájdalom, tehetetlenség és bosszú. A múlt felfejtése helyett, a rétegek feltárása helyett valami kapaszkodás és csapkodás mindenfelé.
Sajnos, már negyvenévesen sem látszik oly tisztán az élet, mint húszévesen. De az sem biztos, hogy hetvenévesen valóban bölcsen kereknek látja valaki. Két vagy három generáció szívódott fel nagyon költőien, s lettek néma, tettelen mártírjai annak, ami történt harminc év alatt. Akik voltak, megmaradtak. Akik jöttek, olyanná lettek. Varjúvá változott fiúk. (Értse mindenki úgy, ahogy akarja, varjakká lettünk, nem árt, ha legalább szabadon károghatunk.)
Amikor ma felbolydul minden, mert Dörner György lett az Új Színház Hátországa, akkor mindaz lepergett előttem, amin az előbb végighaladtam. S a kérdés: jogom van-e bármit mondani. Miszerint amit régi írásaim szerint hevesen, ám legalább fiatal erővel ki mertem mondani, ma, negyven múltán látom-e még egyáltalán valahogyan. Tűnődöm…
Jogom van.
Nem, nem örülök a döntésnek. Nem azért, mert magam nem tapasztaltam még udvarias megütközést, ha valami magyar értékről, vonásról beszéltem kissé átszellemülten vagy szenvedélyesen.(Tapasztaltam ilyet, de hát ezekről vallani, gondolkodni valahogy nem ildomos, mintha az ezer év is csak napi aktualitás lenne, a történelmi igazságok és hazugságok valója pedig puszta pártpolitika, amiről pedig nem beszélgetnek egy jobb társaságban se. Mert azzá sikerült tenni. ) Nem is azért, mert nem látom úgy magam is, hogy két évtized szinte valahány színházigazgatójának felelőssége, hogy a magyar drámairodalom és a kortárs magyar dráma olyan helyzetben van, amilyenben. Nem is azért, mert azt hiszem, hogy ez a színház túl nagyot szólna. (Szeretem a nagy durranásokat. Ezzel nincs is semmi baj.) Sokkal inkább azért, mert attól félek, hogy nem történik majd semmi sem. (Ha nem színházról beszélnénk, hanem valóban harcmezőről, elég pontosan meg lehetne jósolni mindenfajta hadi dinamikát. De színházról beszélünk.) Attól félek, hogy egyetlen színház elnyeli a magyar dráma ügyét, s ezzel hatástalanítja azt a munkát, ami annak jobb sorsra fordulásán dolgozik. Hogy egy tizenhárom év alatt felépült értékes társulat, értékes munkával eliminálódik, s a helyébe sem forradalom, sem érett alkotómunka nem léphet, csak valami létbizonytalan idegeskedés. Egymásra mutogatás. Köpködés. Innen. Onnan. Politika. Kufárok. Jegyüzérek. Én nem mondom, hogy nincs értékelhető gondolat Dörner György pályázatában, mert van. Rengeteg fontos gondolat – a Franciaországban működő gyakorlat honi bevezetésétől (a díszletek, jelmezek az állami fenntartású intézmények közötti “újrahasznosítására” gondolok), egy erős, mai, magyar drámai évad felállításáig. Én nem mondom, hogy nem becsülöm, ha valakinek küldetése van. (De profundis! Az ember a sorsát, a küldetését maga váltja be. Egymaga. Köré épül a létező, ha vers, ha tánc, ha színház az a megmutatható.) De azt mondom, nem azt kell “kijavítani”, ami jól működik. Jó társulattal, valódi, jó nemzetközi kapcsolatokkal, jóféle arculattal. Nem oly régen jobboldali közírók kapták fel a fejüket a hírre, miszerint Jordán Tamás külön támogatást kapott verskórus programjára. Én örömmel hallottam. És nagy tisztelettel nézem, hogy valaki pouvoir-ját, kapcsolatait, művészi elismertségét efféle feladatokba öli bele. Ha több száz, több ezer diák mondja Ady verseit, valóban megvalósul mindaz, amiért egy költő fontosnak, és jogosnak tarthatja, hogy ír, még ír. Így a csatatérből is színház lehet. Ahogy Vidnyánszky gondolja tele energiával a mozdíthatatlanul életuntat is. Így érdemes. A magyar irodalomnak, a magyar nyelvnek, e kultúra minden tudásának a mindennapokban, minden ember napi életében kéne megmutatkozni, s élhetővé lennie. Nem valami, már bocsánat, rezervátumban. Mert félek tőle, hogy aminek mindenhol, minden színpadon hangot kéne kapnia, az eztán valóban hátországi szerepre kényszerül, mintegy önmagát zárva el. A kultúráért néha harcolni kell, de a kultúrát csatakiáltással berobbantani a világba nem lehet. A kultúrát, s különösen a nemzeti kultúrát, ha hittel és elszánással is, de főleg szeretettel nevelni és ápolni kell. (Tudom, hogy sokak számára ez a szó “nemzeti”, már önmagában meghökkentő, ám legyen, egy egy ország saját entitása azonban akkor sem szükségszerűen konvergál a világtrend felé, még akkor sem, ha az is értékesen működik.)
Hosszú-hosszú évek óta ügyes sakkjátszmák zajlanak a teátrumok körül (is). Várható volt, hogy valaki asztalt borít.
A hallgatás ára, hogy a ki nem mondott szavakkal teleüvölti a fülünk. Mert a hosszú évek csöndje még nem a bölcsesség csöndje volt. Ez valóban bántó. Ám szélhűdött riadtságból lenácizni egy teljes (még nem is működő) színházat megint csak nem elfogadható. Sem a tervbe beírt Nyírő, sem Németh, sem Petőfi nem érdemli, sem azok, akik esetleg megvalósítják ezeket az elképzeléseket. Ugyanis ez nem igaz. (S akik most en gros lenáciznak sokakat, akik néha valóban szélsőséges indulattal szólnak, azok e percben jó szóra szomjasan várják – hiányolják – a “jobboldaliak”, a “nemzetiek”, a “konzervatívok” megszólalását, dühét, s főleg a szakmai értékrend megvédése okán; ám 2006-ban vagy Alföldi Róbert szintén egyutas kinevezésekor nem igyekeztek posztulálni semmit, sem szakmai, sem emberi értékek jogán. (Persze, ma már mindenki egyértelmű válaszokra, határozott kiállásra vár – itt is, ott is. De elfogytak az egyértelműségeink.)
S itt látszik, ebből látszik maga a jelenvaló. Az elvékonyított, végsőkig kifeszített ideg. Hogy hazugságokkal, a gondolatot és az őszinte szembenézést nélkülöző döntésekkel nem lehet nevelni, mert nincs mód az okulásra. Csak bosszúra. Az pedig sem hátországa, ám főleg országa nem lehet semminek. Ezért érzem úgy, hogy mégis jogom van szólani. Valami ellen ugyanis nem lehet élni. Halni is csak valamiért érdemes…
Mintaesszé az utazásról?
Az utazás elméletének írója kevésbé a szigorú logika és érvelés erejével, mint inkább egy művészi érzékenységű intellektus módjára gondolkodik. 
Műve klasszikus, amolyan franciás, montaigne-i esszé, mely nem tisztán művészet és nem is csak filozófia. Mindemellett Michel Onfray első magyarul is elérhető könyve. Idáig csak egy-egy esszéjét olvashattuk, azokat is, mint e könyvet, Romhányi Török Gábor fordításában.
A szöveg legnagyobb erénye a szerkezete, maga is utazás (és itt nem holmi közhellyel szeretnék élni: a könyv felépítése lineáris), illetve útszerű abban az értelemben, hogy kultúrtörténeti utalások változó gyakoriságú idézése mellett vezet minket el az utazás akarásától egészen a hazatérésig, de mondhatnánk azt is, egészen az arról való gondolkodásig, a vélemény és az emlékek megalkotásáig. Ugyanakkor egy másfajta elrendezést is mutat a mű, ha a test utazás során történő mozgásával együtt olvassuk az emberi értelem mozgását is, mely még az otthonról való elmozdulás előtt előre tör és idő előtt megkezdi útját, majd a visszatérés után újra megáll és gondolkodik, értelmezi az élményeket. E testi és szellemi vonatkozások szintéziséből épül tehát föl az elmélet, mely vizsgálja az utazás akarását, a cél kiválasztását, a választás és a megvalósulás közötti időszakot, a távollétet, az utazás utáni, de még a hazaút előtti időszakot, a tűzhelyhez való visszatérést, a véleményformálás, vagyis az élmények elmondásának, megértésének idejét, végül pedig a lehetséges folytatásokat, melyekben benne foglaltatik egy ismételt utazás lehetősége is.
Az első fejezetben – s ez talán a mű legizgalmasabb, egyben legkevésbé költői része is – a szerző megkülönbözteti az utazni vágyót a helyben maradótól, a nomád embert, a pásztort, a letelepedett paraszttól. Ezt a két embertípust vezeti aztán végig a közösségek történetén, az állati társulási formáktól elszakadó embertől, Káin és Ábel történetén, a bolygó zsidó(ság) motívumán, Zarathusztra fenoménján át egészen az elmúlt diktatórikus rendszerekig és a jelenkor kapitalista világrendjéig. Alapvető megkülönböztetésében társadalom és egyén illetve e két fogalom időhöz való viszonyában értékeli ember és utazás viszonyát. Közösség és egyén konfliktusa itt abban rejlik, hogy előbbi a tér és az idő tengelyei mentén akarja megjelölni az utóbbit, mely nem mindig sikerül: „Az állam jól olvasható letelepedésre kényszerít egy térbeli abszcissza és egy időbeli ordináta révén: mindig bizonyos helyen kell lenni bizonyos időben, így az egyént könnyen ellenőrizheti valamely valóság.” És ezt olvasóként bátran továbbgondolhatjuk: az egyénhez rendelhető tér és idő – mely önkényes, egyezményes idő – a társadalmi létezés jelölői, s aki ily módon nem beazonosítható, az a közösség számára nem létezik.
Mindezek után elérünk az úti cél kiválasztásához, mely már annyiban költői, hogy egy imaginárius aktusban megy végbe, s ez az elmebeli valóságkép alapozza meg a vágyat, hogy eljussunk valahová. Onfray szerint az utazást sokkal inkább a könyvtári nyugalomban olvasott tömören lényegszerű, eleven műalkotások hívják életre, semmint az atlaszok matematikus élettelensége, melynek „fogalmi állásfoglalásából hiányzik az irodalmi húsa és vére”. Az viszont, hogy miért ne kaphatna valaki kedvet az utazáshoz pusztán a délies gitárzene hangulatától, vagy egy európai számára egzotikus, keletiesen fűszeres étel ízétől, melyek – akár az irodalom – megindító hatással lehetnek az emberre, kérdéses. Úgy tűnik, Onfray számára az utazás csakis átszellemült és poétikus lehet. Nem gondol például arra, hogy az általa is sokat emlegetett kulturális idegenség puszta jelenléte, átmeneti mássága már önmagában, megértés és értelmezés, költői kiegészítés nélkül is élvezetes és hasznos lehet. Gondolatmenetét egy újabb alapvető szembenállásból vezeti le, mely az általa elképzelt nyitott szellemű, művészi érzékenységű utazót megkülönbözteti a sztereotípiákkal megrakott turistától. Az ő előítéleteik, más népekről alkotott felszínes ismereteik a nemzetek közötti kommunikáció felgyorsulásának eredményei, a lassú, megélő utazás hiányára hívják fel a figyelmet. Igaza lehet tehát abban, hogy a turista „állva marad a civilizáció kapujában”, míg az igazi utazó enged az élménynek, a másságnak s – az ő szavaival élve – „acélos tekintetével” és „egy ragadozó észlelésével” befogadhatja az idegenséget, s így megértheti a másikat és ugyanakkor önmagát, kialakulhat benne egy le nem zárható örök párbeszéd: otthon és úton levés, saját és idegen, az Én és a Te között. Nem véletlen, ha mindezt olvasva XX. századi (hermeneutikai) gondolkodók jutnak némely olvasónak az eszébe (Martin Heidegger vagy Hans-Georg Gadamer). És úgy tűnik, Onfray olykor velük gondolkodik, ám végül egészen sajátos továbbgondolását adja poroszosan szigorú (íme egy sztereotípia!) elméleteiknek. Finomabb és megengedőbb a fogalmakkal és a logikával, mint „elődei”, és ezzel együtt érzékenyebb, művészien könnyedebb is: „Külföldön soha senki nem idegen önmagának, hanem mindig legbensőségesebb társa, akihez legjobban ragaszkodik, tapad hozzá, akár az árnyékához” – írja. És bár a címben „elméletnek” és „poétikának” nevezi magát, a szöveget olvasva valóban megengedőbbnek kell lennünk.
A mű vége felé, ami már az utazás megértése és utólagos poetizálása körül mozog, Onfray azt írja, „az utazásnak tömörítésen, sűrítésen kell átesnie, ha azt akarjuk, hogy értelemre tegyen szert.” A cél a sokféleségben való elmerülés, s e változatosság példái – úti élményeink – a „tűzhely” melege mellett megtörténő értelmezésben válnak megragadhatóvá. A látottak elbeszélése, a „részletek osztályozása”, azok „képletben felírása”, „matematizálása” történik meg ekkor, vagyis a „világ elmondása”. A földrajz poétikája tehát olyan művészet, mely során hagyjuk, hogy a táj belénk hatoljon és értelmeződjön, s melynek tárgyai, akár a költemények „szakadatlanul olvasásra, értelmezésre” szorulnak. Ennyiben tehát mondhatjuk, hogy Onfray az utazást a hermeneutika filozófiai hagyománya felől mutatja be, de nem csak ennyiről van szó. A szerző mondatai – akár a tájak és helyek, melyekről beszél – nem pusztán azért olvasandók újra és újra, hogy egyre jobban értsük őket, hanem művészi igényességük miatt is, szövegének nem pusztán elgondolandó jelentése van, hanem sodró formája, szenvedélye. S mondható, hogy ez az érzelmes lendület az, ami miatt az utazás elmélete inkább finom földrajz-poétika, s ami miatt a szöveg példaszerű esszé.
Az viszont továbbra is világos, hogy e műfajt olvasni legalább olyan nehéz, mint írni. Ugyanis nehézen dönti el az olvasó, hogy mennyire várjon és fogadjon el személyes megfontolásból és mennyire a szoros logikából származó érveket – ahogy ez az eddigiek alapján talán érezhetően problémás volt. Egyáltalán hol húzódik közöttük a határ? Hermeneutikai értelemben talán nincs is helye egy effajta megkülönböztetésnek. Ám ez is kétségbe vonható. Mert képviselhet-e minket az esszé a másikkal szemben? Másképp kérdezve: művészi és személyes attitűdje legitimálja vagy ellehetetleníti a másikkal folytatott termékeny párbeszédet? Nem az-e a lényege az esszének, hogy támadhatatlan, mert „esszé”, mely olyan prózai műfaj, melyben forma és tartalom logikailag elválaszthatatlan egymástól? Vagy arról van inkább szó, hogy mindenkor támadható, esszé esszét szül, véget nem érve gondolkodunk, s ez a műfaj, a vita írásbeli műfaja? Onfray szövegét olvasva elbizonytalanodunk mindebben, s talán ez bizonyítja leginkább, hogy Az utazás elmélete teljesíti a műfaj kétségvonhatatlan feltételeit: véleményt formál, vitára indít, ugyanakkor gyönyörködtet is.
Michel Onfray: Az utazás elmélete. A földrajz poétikája. Budapest, Orpheusz Kiadó, 2011.