(Részlet Az amerikai fiú című regényből)
Péntek
– Csomó idő eltelt már, mióta rockerek lettetek, faszikáim, hétfőn frankón eljön az első igazi feleltetés ideje! – préseli ki összeszorított fogai közül fenyegető szavait, miközben Sanya nővérének az ágyán, szívecskés párnák meg öregmackók között hempereg, mi meg kiterülve fekszünk a szőnyegen a sok parancsba adott fekvőtámasz meg felülés után.
– Tökre olyan képe van, mint a tapéta alatt lakó törpének a Macskaszemben! – súgom némán Sanyának, szerencsére a röhögés határának még az innenső oldaláról. Bár igazából, ha az ember belegondol, ez azért frankón nem is annyira vicces, mert nem valami bíztató, ha egyszer csak felbukkan egy sokkal nagyobb példány abból a falban lakó rusnya kis krapekból, aki alvás közben a mellkasodra ül, aztán néhány perc alatt totál kiszívja a lelkedet, miközben az arcán olyan elégedett mosoly ül, mintha a világ legfinomabb zacskós kakaóját szürcsölné. Te meg csak alszol-alszol, lehet, hogy tökre baróságokat, hogy páncélos lovag vagy, esetleg letetted már az utolsó rockervizsgádat is, nem is sejtve, hogy többet talán már fel sem ébredsz.
– Sugdolózunk, bunkókáim? Velem akartok szarakodni? A mesteretekkel? Mert ha igen, annak rohadtul csúnya vége lesz! – köpi felénk, miközben vigyorogva leszakítja az egyik mackó fejét, az arcán meg ott ül az a kakaószürcsölős mosoly, amitől kiráz a hideg, a rohadt életbe, tutira meghallotta a törpés szövegemet.
Bámul rám, még mindig vigyorogva, aztán megszólal megint, szinte kedvesen:
− Okés, Sanya, akkor most vágd hasba a nagypofájú haverodat háromszor! Nem úgy, cseszd meg, erősebben!
Hétfő
– Hasmenés! Disznóetetés! Te holnap csak ebéd után, te meg már reggel szólsz! Te nem indulsz rögtön haza, mert félsz, mert tutira nem bírnád ki az utat; értve vagyok, fostoskám? Te meg rögtön rohansz, mert sírnak a kocák, éhségükben pedig szörnyen begerjedhetnek, de te nem szeretnéd, ha valakit megtámadnának az ólból kitörő szörnydisznóitok. Vágod? Elő ne forduljon még egyszer, hogy nem vagytok itt, amikor megérkezem! Nem érdekel a napközi, nem kellenek állandóan a rohadt kifogásaitok! Világos? Tuti világos? Felkészültél? Felkészültetek? Újoncok, hát ki a büdös francnak pofázok? A kurva életbe! – sziszegi Tóth Karcsi, ami most már, ennyi nap után, sokkal rosszabb még annál is, mint amikor tornaóra után bedugják az embert a tornaszőnyegek alá a nyolcadikasok, hogy a bordásfalról leugrálva rárepüljenek.
– Frankón! – kiáltja Sanya riadtan.
– Totál frankón! – kiáltom kissé talán remegős hangon, ami nem jó, nagyon nem, mert ilyenkor mindig csúfolódni kezd, aztán meg addig mondogatja a hülyeségeit, amíg csak el nem bőgöm magam. Vagy ha nem sikerül neki szöveggel, akkor egy kis kínzással helyre tesz.
– Frankón? Totál frankón? A jó büdös francokat! Mit válaszolsz, ha rákérdez az a hülye osztályfőnökötök, hogy hányszor voltál vécén a mai nap? – förmed rám, miközben kihúzza magát és kidülleszti a mellkasát, amitől pontosan úgy néz ki, mint azok a vicces földikutyák a Süniben, ahogy figyelik a mindenféle dolgokat a magas fűben üldögélve, de ő egyáltalán nem olyan kedves, sőt, rohadtul nem. Inkább tökre mocsok, de azt mondja, hogy ezt így kell, meg, hogy csak értünk csinálja, ha pedig ugye nem végezné jól a dolgát, akkor az ördög már rég kirúgta volna. De nem rúgta, szóval ez van. Mindenki végezze a maga dolgát, egyedül abból nem lehet baj. Becsszó, hogy igyekezni fogok, de attól még a Karcsi elmehet a jó büdös francba.
– Mit mondasz, ha arra kíváncsi, hogy mivel és hányszor etetik nem túlzottan távoli rokonaitokat? Szóval miből keveritek a moslékot, te barom? Milyen hangon sivalkodnak, ha valaki nyúzott hörcsögöt ad nekik? Imádják vagy gyűlölik? Sanyikám, megkukultál vagy megint pofon kell?
Karcsi röhögni kezd, azt hiszi a rohadék, hogy jó poén, ha engem üt meg helyette.
Kedd
Rendben, akkor hallgatunk tovább, ő meg csak ordítson nyugodtan, úgyis ezt csinálja. A nyakán az erek már tisztára olyanok, mintha paradicsomos makaróni lenne a bőre alatt, színre, vastagságra, tökre. Minden délelőtt rettegek, minden délután ez megy, ráadásul éjszakánként meg ott vannak az álmaimban azok a lángoló babák, a zuhanó Moszkvicsok és a körülöttem ácsorgó rockerek. Nincs egyetlen nyüves perce se az életemnek, amikor ne kellene attól rettegnem, hogy mi történik majd, ha találkozunk suli után Karcsival, hogy milyen új feladatot talál majd ki nekünk, mert előbb-utóbb tutira akad olyan, aminek börtön vagy kinyuvadás lesz a vége. Addig még jó volt, amíg egymást kellett pofoznunk büntetésből, de annak már vége, egy ideje már az ő keze csattan a képünkön, ha nem tetszik neki a rendszer. Sanya azt mondja, biztosan ez most a legnehezebb része, innentől már minden csak jobb lesz. Csak egy kicsit kell még várni, aztán tutira vége. Persze neki könnyű, mert ő sokkal ügyesebb, tízből kilencszer beleállította ma is három méterről a kést az anyja gyúródeszkájára rajzolt szörnyeteg fejébe. Én meg kb egyszer sem. Mondta is a Karcsi, hogy nem csak gyépés vagyok, de még olyan béna is, hogy azt mutogatni kéne. Az lehet a baj, hogy nem bízom eléggé az ördögben, meg, hogy hagyom a diszkódémonnak, hogy ilyen lázadozós dolgokat súgjon a fülembe, azt hiszem, Sanyának ebben frankón igaza lehet.
