A combember és egyéb családi tragédiák

 

A combember

Két napja már csak női combok potyogtak az égből. Az amputált, formás végtagok hangos ütődéssel csapódtak a fájdalmasan jajgató tetőnek, majd lecsúsztak a repedező cserepekről, és tompa puffanással egyenest az udvarra pottyantak. Egyik-másik rángatózott, mint a béka kiszakított lába, és a vaskos húshengerek még vért öklendeztek, amitől úgy nézett ki a kert, mintha jó adag paradicsomszószos csőtészta lepte volna be. Félő volt, hogy a kis tanyasi házunkat teljesen beborítják ezek az ideszórt női lábak, és tudtuk, akkor leszünk csak igazán elvágva a külvilágtól. Még a jóistenke se fog megtalálni minket a több tonnányi húshegy alatt. Nem mintha oly sokszor keresett volna minket.

– Mindig is ilyen formás lábakat akartam, de nekem csak ez a két bőrrel bevont seprűnyél jutott – sóhajtozik anyám az ablakhoz tapasztva horpadt, termeszvárszerű arcát. Én pedig kisfiúujjakkal befogom a fülem, hogy kizárjam a felnőttek intim titkait. A nagyok mindig az égbolttal perelnek, se vége, se hossza sirámaiknak és többnyire gusztustalanok a vágyaik. Persze apám miatt van ez az egész. Nyert azon a hülye végtaglottón, és most az ég annak rendje és módja szerint szállítja is a 363 millió női végtagot. Elvégre a Szerencsejáték Zrt. becsületes, akár a gégegödörben haldokló delfin, megbízható, akár az égő csipkebokorból gőzölgő szifilisz. Apám legalábbis mindig ezt mondogatta, már amikor beszélt, de többnyire csak lottószelvényekre firkált x-ekkel kommunikált. Olykor az volt az érzésem, csak azért lottózott, mert mondani akart nekünk valamit az ikszekből álló morzekódjaival.

– Kimehetek combembert építeni? – kockáztatom meg a kérdést, kihúzva a füljáratomból a kisfiúujjakat, amelyek eddig megakadályozták, hogy ifjonti lelkemet édesanyám perverziói megfertőzzék. Ezeket a kisfiúujjakat is apám nyerte a végtaglottón – összesen 27 millió van belőlük, én mindig hordok néhányat a zsebemben. Hiába, az öreg vérbeli szerencsejátékos – képes lenne elnyerni bármikor az özvegyasszonyok gyászát, az impotensek depresszióját és a megmagyarázhatatlan szorongást, ami úgy növekszik mindenkiben, mint a folyton sötét repedések felé forduló napraforgók.

– Gyerek vagy, semmi keresnivalód még a női combok között – morgolódik anyám, aki belülről egy fekete kukoricatábla.

Egyszer megkérdeztem az öregemet, tudna-e esetleg pénzt is nyerni. Azt felelte, tudna. De nem akar.

– A pénz bizony a gonosz emberek pikkelye – motyogta, az égből hullt bajszokat pödörgetve. Teli van ezekkel is a pince. Megannyi szőrös, lenyúzott férfi felsőajak. Olykor elgondolkodom rajta, a Szerencsejáték Zrt. honnan szerzi az emberi testrészeket. Túl becsületes ahhoz, hogy hullákat ásson ki a temetőből.

Éjfél van. Nem tudok aludni a tetőt bombázó combtorpedóktól. Krisztusi csoda, hogy nem törtek még ripityára odafönn a cserepek. De apám szerint ebben semmi meglepő sincs. Szerinte a házak teteje mindig a homlokokból kigomolygó keserű gondolatoktól és rémálmoktól úgy megkeményedik, mint a rovarok kitinpáncélja.

– Meglásd, amíg boldogtalanok vagyunk ebben a házban, semmi baj nem érhet minket – mondta, egy kérges tenyérrel simogatva pufók arcomat. Eltaláltad, ezt a levágott kezet is a lottón nyerte. És lassan ellep minket a záporozó női hús. Kukoricarecsegéssel telik meg a ház. Anyámban él egy kislány, aki a fekete, száraz kukoricásban fut minden este, könnyeivel gargarizál, és azt kiabálja, el van veszve. Na, hát ettől keményedik a tető. Meg hát az én félelmeimtől. Ebben az irtózatmagmában lötyögünk, olajos izzadtságtól csillogunk belülről, egészen olyanok vagyunk, mint a vonatlépcsők egy forró nyári napon.

Létezik lottó, amin szép álmokat lehet nyerni?

Az ablakon túl egy combember dörömböl. Úgy tűnik, megépítette magát helyettem. Otromba egy pörsenés, megannyi húsbőr kacat. A combember azt kéri, engedjem be, és nagyfiút épít belőlem. De én nem akarok megnőni, mert akkor folyton az éggel perelnék.

– Bárkát építünk, és eltűnünk innét a picsába! – motyogja másnap anyám, miután még mindig nem áll el a combeső. A szekrényből előkotort régi cipőket varrja egymáshoz, ebből készül valami toldozott-foldozott torz csónakocska. Rusnya, akár egy műfogsor a magzatvízben. De talán a célnak megfelel. – Viszont csak ketten férünk el benne. Jössz vagy maradsz?

– És akkor apával mi lesz? – kérdezem.

– Ó, ellesz ő a pincében, majd húzogatja az ikszeit s vigyáz rá a tető!

De pontosan tudom, hogy nélkülünk apának nem lesz elég rémálma ahhoz, hogy kemények és ellenállóak maradjanak a tetőcserepek. Mégis elhajózom anyával. Ott szeljük már a habokat, körülöttünk a rángatózó női combok bőrhullámai verdesnek. Megállás nélkül merjük ki a csónakunkba potyogó lábakat, mígnem aztán másnapra eláll végre a zuhé. A húsóceán lenyugszik. Tudom, a mélyén férfivá avató combember-sellők úszkálnak, akikre nincs szükségem, mert lám, meghoztam életem első felnőtt döntését azzal, hogy én is útra keltem. S valahol ott gubbaszt a fenéken apám is, aki újabbnál újabb x-eket húz a lottószelvényekre kéken vérző golyóstollával. A húsóceánt nézve egyszerre szűk és tág ez a világ. A lágy gyűrődések kiismerhetetlen tartománya. A lábakból kicsorgó sűrű vért isszuk, így hát nem szomjazunk. Anyám néha kukoricadarát öklendez fel, így hát nem is éhezünk. S szemérmesen félrenézünk, valahányszor valamelyikünkre ránk jön a szükség, és a rángatózó combok közé pisil vagy kakál. Egész szép tehát az élet ahhoz képest, hogy nincs semmiféle tető a fejünk felett, csak a szerencsejátékosokat jutalmazó égbolt. Éjjel átkarolom a térdem s a csillagokat bámulom. Megannyi fényes bója. És hallgatom az anyámból kiszűrődő kukoricarecsegést, amely olyan, mint megannyi összegyűrt kitöltetlen lottószelvény hangja.

 

(Illusztráció: Tényi Bálint – A fa melankóliája )

Vélemény, hozzászólás?