Ma öt éve annak, hogy elhunyt. Azóta sem látta a gyermekeit; négy búzaszőke, stramm fiú, már rég felnőttek és saját családjuk van.
Mint eddig minden ilyen nap, ma is kiment a temetőbe, hogy egy nagy csokor virágot és pár gyertyát helyezzen a sírra. A Nap élénken sütött, de a szél csípősen fújt; áprilisban már csak ilyen bolond az időjárás.
Útközben szembe jöttek vele a szomszédasszonyok. Rájuk köszönt, azok visszamosolyogtak, de aztán ahogy elhaladtak, vénséges kuncogás tört fel belőlük.
– Ó, szegény bolond!
– És még mindig…!
Továbbment, nem szentelt rájuk több időt.
Nem messze csámpázott errefelé két férfi, akik még a fiúk barátai voltak régen. Azóta persze az ő fiainak jólfizető munkájuk van, ezek meg csak a pultot támasztják a kocsmában. Még nincs fél tizenkettő, de ezek már nem teljesen józanok…
– Csókolom! Hogy teccik’ lenni? Jó’ megy minden?
Igen, igen, jól. Hová mentek?
– Csak a kocsmába… csak pár kupicával…
– Ésszel! – dorgálta meg őket finoman, de a férfiak csak röhögve, bólogatva mentek tovább.
– Vajon mikó’ jön rá a vén szatyor?
– Vajon mikó’, vajon mikó’? Majd ha az ura kiszáll a sírbó’, aztán maga mondja el!
A távolban meglátta a tanárt. Ő tanította annak idején a fiait, mindegyiket. Most már ő is öreg, a nyugdíjas éveit élvezi. Még emlékezett az érzésre, hogy milyen volt minden délután, az iskola udvarán megpillantani azt az embert…
– Tanár úr! Elnézést, tanár úr! – amennyire az ízületei engedték, úgy sietett oda az idős férfihez – Talán maga tudhat valamit, amit mindenki, de én nem?
– Önnek is szép napot, asszonyom! – felelte a tanár úr meglepődötten. – Mire kíváncsi?
– Miért súgnak össze a hátam mögött?
– Ez egy kis falu, asszonyom. Itt alapja a dolgoknak, hogy mindenki pletykál.
– De mégis!
– Hát nem emlékszik…? Amikor idekerült? Még mindig nem?
Az asszony hazarohant, nem ment el a sírhoz. Való igaz, valamikor nagyon régen, fiatalkorában volt egy balesete. Elvesztette az emlékezetét, de a férje hazahozta, miután erőre kapott.
Rossz érzés öntötte el az asszonyt. Soha életében nem kételkedett, de amit a tanár hangjában hallott. Most azonban… mikor még élt a férje, nem kutakodott, nem kérdezősködött, csak elfogadta, hogy van. Minden csak van.
Nem talált semmit. Nem talált önmagáról egyetlen fotót sem a gyermekek előtti időkről, amin ő is rajta lett volna. Nem talált hivatalos dokumentumot, sem a házasságáról, sem a gyermekek születéséről.
Ahogy szemügyre vette a képeket, nem is talált semmi hasonlóságot, ami a bizonyította volna, hogy azok az ő fiai.
Létezne…? Nem, ilyen nem történhet meg…
De ha mégis…? Ha mégsem az ő gyermekei…?
Akkor ki az anyjuk? Ki ő maga egyáltalán?
Kép: Paul Klee