Bejegyzések

Afrika csendes, álmodik

     Szándékosan választottam írásom mottójául a híres kenyai író, Meya Mwangi könyvének címét, ami egykori tanárom, Füssi Nagy Géza szerint a legtalálóbban fejezi ki Afrikát. Afrika a kiismerhetetlen, a titokzatos, a csodálatos, a zavaros, a kegyetlen. Kegyetlen, de valóságos, mégis megfoghatatlan. Afrika, a történelem nélküli kontinens, a föld, amelynek legfeljebb története van. A történelemnélküliséget a szakemberek általában a Szaharától délre kezdődő, úgynevezett Fekete-Afrikára alkalmazzák. De létezik-e még napjainkban Fekete-Afrika a szó klasszikus értelmében? Igen is, meg nem is. Nem véletlen, hogy az évekig elhúzódó véres polgárháború után Szudán, a kontinens legnagyobb területű országa kettészakadt. Északon a muzulmán arabok, délen a főként keresztény és hagyományos vallású feketék kormányoznak. De valóban kormányoznak-e? Vajon ki is irányítja Afrikát? Az egykori felelőtlen határhúzogatók népeket osztottak meg, évszázados ellenségeket zártak egy országba, ami még napjainkban is rengeteg problémát okoz, hiszen az afrikai országok többsége még ma is a gyarmati határok között létezik

     José Eduardo Agualusa az Afrikában született, de ma Lisszabonban élő író A múltkereskedő című regénye Angola fővárosában, Luandában játszódik. A helyszín egy külvárosi kertes ház, amit gazdája magas falakkal igyekszik elzárni a külvilág valóságának fájdalmától. A regényből két Angolát ismerhetünk meg, a falon belülit és a falon kívülit. A fal fontos szerepet tölt be, elválasztja a múltat és a jelent. A falon kívüli világ a házba látogatókkal sejlik fel, mozaikdarabokból áll össze az ország története. A falon belüli világot az író teremtette egy bölcs gekkó álmaiból és némi történeti emlékezetből. Az átlag magyar olvasó keveset tud Angoláról, viszont a történelmi háttér ismerete nélkül nehezen értheti meg a regényt.

     Nem hiszem, hogy Afrikának nincs történelme, hiszen a gyarmatosító arabok és európaiak magukkal hozták saját történelmüket, amit ráerőszakoltak az őslakosokra. Az erőszak és a kényszer nagy részben napjainkban is jelen van. Viszont sok esetben a jövevényeknek nem is kellett annyira kényszeríteniük. Ez történt Angolában is. Az őslakosok vezető rétege előszeretettel utánozta és utánozza az európaiakat, még ha sajátosan formálja is a készen kapott mintát. A gyarmati időkben a portugálok mellett a Nyugat-Angolában élő őslakosok is elnyomták az ország belsejében és dél-keleten élő owimbundukat és koiszánokat. Az uralkodó illetve kivételezett osztály képviselői napjainkban is inkább szeretnének a fehérekhez tartozni, mintsem az általuk is lenézett fekete köznéphez.

     A portugálok 1482-ben kötöttek ki először Angola partjainál. Később fontos támaszpontokat építettek ki az Indiába tartó hajóik számára. Rajtuk kívül megfordultak itt a hollandok, az angolok és más európai nációk is. Végül mégis a luzitánok bizonyultak a legkitartóbbaknak, ők szerezték meg a területet. A fővárost 1576-ban Paolo Diaz de Novais alapította Sao Paulo de Loanda néven. 1627-ben lett az angolai gyarmati közigazgatás székhelye és 1975-től az ország fővárosa.

     A portugálok kezdetben az itt élő népek vezetőivel kereskedtek, ennek érdekében egyre több kereskedőtelepet létesítettek. Egy idő után aztán átléptek a gyarmatosítás következő fázisába. Folyamatosan, mint egy fejlődő organizmus, épült ki a gyarmati közigazgatás és a kizsákmányoló rendszer.

     Aztán megszületett az első Angolában megfogant fehér gyermek, akinek valószínűleg mindkét szülője Európából érkezett. De a klíma nem kedvezett az öreg kontinens szülötteinek. A nők szervezete kevésbé volt ellenálló. Nincs pontos adat arról, hogy mikor született meg az első gyerek, aki fehér apától és fekete anyától származott. Mert természetesen ez a felállás volt az elterjedtebb. Később is. Egy idő után az országban az anyaországból érkezettekkel szemben többségbe kerültek a helyben született fehérek, a kreolok. Ez újfajta feszültségeket gerjesztett. Valami hasonló játszódott le a tizenhárom észak-amerikai angol gyarmaton is, ami végül elvezetett a függetlenségükhöz.

     A függetlenségi harc 1961-ben kezdődött el, amikor a bennszülöttek fegyvert fogtak a portugálok ellen. 1975-ben, miután Lisszabonban győzött a forradalom és a rezsim összeomlott, a portugálok távoztak az országból. De Angolában csak rövid ideig volt béke, a szövetséges frakciók hamar egymásnak ugrottak. A fővárost és az ország nyugati, partmenti részét a főként bakongókból álló szovjetbarát MPLA vette ellenőrzése alá. Érdekesség, hogy a kommunista Kína paradox módon az USA által támogatott UNITA, a Nemzeti Szövetség Angola Teljes Függetlenségéért nevű mozgalom gerilláit képezte ki. De más külföldi hatalmak politikája sem volt mindvégig következetes. Jonas Sawimbiék fő szövetségese a fajüldöző Dél-Afrikai Köztársaság volt, de a főként owimbundukból álló szervezetet kezdetben a portugálok is támogatták, miután az MPLA szövetségében harcoló kubai csapatok végleg legyőzték a Holden Roberto vezette FNLA-t. Az 1990-es évek végén Ukrajna volt Sawimbi fő fegyverszállítója.

     A polgárháború menetében döntőnek bizonyult a Cuito Cuanavale-i csata, amely 1987 decembere és 1988 márciusa között zajlott le. A II. világháború óta ez volt a legnagyobb ütközet. Az MPLA, a namíbiai SWAPO és a kubai csapatok védték a várost az UNITA és a dél-afrikai hadsereg erőivel szemben. Az elhúzódó harcokban végül mindkét fél kimerült, idővel az idegen csapatok elhagyták az országot.

     A függetlenség elnyerése után Angolában először 1992-ben rendeztek választásokat, de Sawimbi nem nyugodott bele a választási vereségébe és újra fegyvert fogott. 1994-ben a két szemben álló fél békemegállapodást kötött a zambiai Lusakában. De ez sem volt tartós, csakúgy, mint az 1991-ben a portugál Bicesseben aláírt megállapodás.

      Angola a polgárháború okozta károk ellenére is fejlődik, népessége növekszik, társadalma átalakul. A főváros lakossága az önállóság kezdetén alig haladta meg a félmilliót, ráadásul ebből mintegy százezer portugál Európába távozott. 2000-ben viszont már majdnem elérte az ötmilliót. Itt él az ország népességének egynyolcada. Luanda a világ egyik legdrágább városa, ahol az ember tizenkét amerikai dollárért vehet egy hamburgert. A számok azt mutatják, hogy Angola egy dinamikusan fejlődő ország, 13 %-os éves gazdasági növekedéssel. Ez főként az olajkincsnek köszönhető, hiszen az ország Afrika második legnagyobb olajkitermelője. De a lakosság ebből nem sokat élvezhet. A politikai elit saját körében osztozkodik a profiton. A Freedom House nevű szervezet jelentése szerint Angolában évente egymilliárd dollár tűnik el, miközben a lakosság nagy része napi egy dollárból tengődik.

     A regény címszereplője Félix Ventura, a múltkereskedő, fekete albínó. Mégsem érzem, hogy ő lenne a valódi főszereplő, az író minden szereplőjének biztosít egyfajta átmeneti főszerepet. Az igazi főszereplő a történelem, ahogy azt Agualusa értelmezi. Félix Ventura személyisége mellett állapota is fontos mondanivalóval bír. Félix kétszeresen is identitástudat-zavarban szenved, feketeként fehér bőrrel kell élnie. Ennek kettős jelentése van, az író ezzel utal az ország fehér lakosságára és azon feketékre, akik európai neveltetést kaptak, az európai életmódot utánozzák.

     Félix Pedro Gouveiaval, aki a cselekmény kezdetén „idegenként” bukkan fel a külvárosi házban, folytatott egyik beszélgetése során így fakad ki: „Én, fehér?!… Én fekete vagyok, tiszta fekete. Bennszülött. Nem látja, hogy fekete vagyok?” Tiszta bennszülött, aki mentes minden idegen hatástól, ugyanakkor büszkén, már-már dicsekedve mesél a fehér nevelőapjáról és annak családjáról. Mint az angolai fehérek, akik elhatárolódnak ugyan a bennszülöttektől, mégis Afrikát tartják igazi otthonuknak. Ez érzékelhető magánál Agualusánál is. Egy sajátságos Afrikát tartanak hazájuknak, egy országot, ahol a fehéreknek ősi joguk van. Jól tudják, hogy Lisszabonban nem nézik őket jó szemmel. Feketének túl fehérek, fehérnek túl feketék. „Mert az úr fehér.” Fontos és kifejező mondat. Az úr ma is fehér belül, csak kívül fekete a bőre. Mintha fordított albínók lennének. Fordított Félixek, akik nem kereskednek a múlttal, hanem önmaguknak kreálják, és ha ez nem megy, hát megvásárolják azt.

     A regény egyik kulcsfigurája is fehér, aki az albínótól a José Buchmann nevet és annak múltját vásárolja meg. Kezdetben csak egyszerűen „idegenként” ismerjük, később kiderül róla, hogy elvesztett felesége fekete volt. José Eduardo Agualusa nem közli pontosan, hogy a regényben felbukkanó fekete bőrű szereplők melyik angolai népcsoporthoz tartoznak. Nem akar különbséget tenni az angolai őslakos népek között, pedig ő is jól tudja, hogy ezek ma is léteznek. Mint a legtöbb afrikai országban, a polgárháború Angolában is a különböző törzsek között folyt. Nem szeretem a törzs elnevezést. Igazságtalannak találom, hogy az öt-tíz milliónál is nagyobb népességű ibókat, jorubákat, zulukat törzsnek nevezik, amíg a jóval kevesebb szlovákságot népnek, nemzetnek. Ne feledjük, hogy a fehérek és az arabok hódításai előtt olyan hatalmas és erős birodalmak léteztek Afrikában, mint a Szonghai, Csád, Nagy Mozambik, Ghána vagy a zuluk királysága!

     Az író José Buchmann, vagyis Pedro Gouveia sorsán keresztül a fehérek és a kreolok közötti ellentétet mutatja be. A férfi Lisszabonban született, de már gyerekként Angolába került. A történet nem tér ki az okokra, de valószínűsíthető, hogy szülei hivatalból kerültek Afrikába. Pedro Angolában válik felnőtté, átéli a függetlenségi harc és a megtorlás minden borzalmát. Amikor dos Santos elnök börtönében raboskodik, az angolaiak portugálnak tartják, és ezzel együtt jár a bizalmatlanság. A portugál konzul szemében viszont csak egy afrikai. Önös érdekből lelkifurdalás nélkül átadta őt a marxista titkosrendőrségnek.

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Hogyan olvasunk?

Ha kezünkbe kerül egy könyv, és túljutottunk az ismerkedés első körein – például a paratextusok 1 szemrevételezése, szaglászás, belelapozás stb. –, és kíváncsian kinyitjuk, elkezdjük olvasni, akkor természetszerűleg – attól függetlenül, hogy hol, hányadik oldalon volt a belépés helye – egy adott ponttól egy másik adott pontig olvassuk, legyen az akár a kezdőpontot tekintve ugráló, lapozgató olvasás vagy a teljes könyv első betűtől utolsóig olvasása.

Elsőre az érdekel minket leginkább, hogy „ki a gyilkos?”, ezért lemondunk szabadságunkról, elfogadjuk a szerző diktatórikus irányítását, és a sorokat, bekezdéseket, lapokat egymás után – például balról jobbra, felülről lefelé – olvassuk, és ezt az irányt akkor is tartjuk, ha közben átlapozunk egy hosszabb, érdektelennek tűnő, a cselekményt látszólag megakasztó részt, például egy szobabelső kéjesen aprólékos leírását. Ekkor az adott könyv vagy mű elsősorban a fogyasztás tárgya lesz, és bárki is olvassa, „nincs strukturális különbség a »művelt« olvasás és az esetleges, metrón történő olvasás között.” 2 Ezt a fajta (első) olvasást nevezhetjük lineáris vagy vektoros olvasásnak, hiszen egy vonal mentén haladunk egy meghatározott irányban – mintha egy nyíl által kijelölt irányt követnénk, ami a mű terének egyik pontjából mutat egy másikba. 3

Ha aztán később valamilyen különös októl vezérelve újraolvassuk a könyvet 4, már nem tudjuk a felfedezésnek azzal a rácsodálkozó lendületével, ami egy mű esetében csak egyszer adatik meg. Minden újraolvasás kényszer, amely „folytatja és kitörli, azaz felejti és felejteti a korábbi magyarázatokat.” A Nietzsche által hangsúlyozott, a szöveghez többször visszatérő „újraemésztő olvasás” 5, de még a legnaivabb újraolvasás is elmozdul a lineáris vagy vektoros olvasás technikáitól, és áthelyezi a hangsúlypontokat a mű vagy a cselekmény kibontakozásának követéséről a szöveg építkezésének és architektúrájának csodálatára. Az olvasó már tudja, „ki a gyilkos”, a második és sokadik olvasás során ez mellékes lesz –, viszont előtérbe kerül a mű szövegébe finoman kódolt jel- és motívumháló, mely újra megadja a felfedezés és rácsodálkozás örömét, újra leköt, és amely korábban érdektelennek tűnő szövegrészeket is „a lassú olvasás művészetének” 6 tárgyává teszi – például egy szobabelső kéjesen aprólékos leírását.

Ezt a fajta újraolvasást – amelyben nincsen kötelező haladási irány, és amely az olvasói, emberi gondolkodás feltételezett asszociatív, nonszekvenciális természetéhez is közel áll, ahogy Vannevar Bush a hypertextet bevezetve írja: „Az emberi agy (…) asszociációkat követ. Megragad valamit és már kapcsol is tovább arra, amerre az asszociációk vezetik az agysejtek által hordozott bonyolult nyomvonal-szövevénynek megfelelően.” – hálózatos olvasásnak nevezhetjük. Az olvasás ezen a szinten már nem egy vonal mentén halad megadott irányba, hanem a barthes-i felfogás szerint a jelölők szabad játéktereként, azok „sztereografikus pluralitása” szerint 7 értelmezi a szöveget, azaz az olvasás csomópontok és kapcsolóelemek által szabadon alakítható olvasói hálóvá, hálózattá vagy gráffá lesz.

A metaforikusan harmadik olvasás, vagy az olvasás harmadik szintje egy különös, eddig alig, vagy ebben az összefüggésben még nem hangsúlyozott jelenségre és szövegtulajdonságra mutat rá. Talán mindannyian, akik olvasunk, találkoztunk már egy műben vagy szövegben olyan részekkel, amelyek különösen elnyerték tetszésünket, megjelöltük őket, kiírtuk és elrakt(ározt)uk azokat, mint az adott mű vagy szöveg egyfajta esszenciáját, olyan részét, amelyből kirajzolódik az egész körülhatárolható, konkrét mű vagy a módszertani mezőként megjelenő szöveg 8, azaz minden benne van – mint egy szabadon választható terjedelmű összefoglalásban is –, ami az egészben, valahogy úgy, ahogy a tenger bármelyik cseppjében is a tenger „génállományának” egésze, vagy a legapróbb darab DNS-ben is tulajdonosának egésze, minden jellemzőjével és tulajdonságával együtt. Rudy Rucker Mind Tools: The Five Levels of Mathematical Reality 9 című könyvének második, Life Is a Fractal In Hilbert Space című fejezetében ugyanezt így írja le: „The reason is that any one word in the pattern is really about as central as any other word. At each position there are a whole lot of branches leading off, and this really is the way it feels, isn’t it? If someone wants to talk to me about myself, I can start just about anyplace… Viewed from the outside, I am really the same thing as my complete life fractal.”

Ha nem ebben az irányban gondolkodunk tovább, és eltávolodunk ettől a mély költőiséggel átitatott episztemológiai-ontológiai tapasztalattól, és egyfajta posztstrukturalista módon közlekedünk az olvasás harmadik szintjének metaforikus terében, akkor alakzatosságukat tekintve hasonló, ám funkcionalitásuk szerint más egységekre és ezek különös tulajdonságaira lehetünk figyelmesek.

Minden műben és szövegben megvan olyan részek és/vagy egységek megjelenésének lehetősége – noha „bizonyítottan” vagy zavaróan és tolakodóan mégiscsak kevésben vesszük észre –, amelyek felborítják a mű egészének strukturális vagy esztétikai harmóniáját vagy más szövegblokkokat elnyomva eluralkodnak a szövegen – nem kvalitatív, hanem a legegyszerűbb kvantitatív módon. Nagyságuk, méretük, terjedelmük és kiterjedésük miatt ezek a szövegblokkok, szövegszinten elemi (jelentés)egységek vagy akár lexiák 10 látványosan elterpeszkednek a művön vagy a szövegen, ahogy az élő test szövetében a jó- vagy rosszindulatú daganat.

Talán ezek ugyanazok a részek, amelyeket az első olvasás alatt átlapoztunk, és a második olvasás során is csak a háló szinte észrevétlen csomópontjait kerestük bennük, mert minden szépségük ellenére unalom, érdektelenség vagy félelem fogott el minket.

Ilyen lexia lehet Roger Martin du Gard A Thibault családjának egyik oldalak sokaságán át kanyargó, a regény korának aktuálpolitikáját boncolgató párbeszéde, lehet Proust a le nem zárás pontosvesszőivel tagolt érzékeny önelemző szemlélődése, Jókai Mór egy-egy lustán lassú körsvenkes tájleírása, vagy Sade márki gigantikus csoportjelenetekkel és a résztvevők (testnyílásainak) kombinatorikájával építkező orgiái vagy orgiaszövegei.

Ezek a lexiák – a mellettük, körülöttük elhelyezett más lexiákkal ellentétben – szövegdaganatok, előjel nélkül, de minden esetben olyan megállíthatatlan és korlátlan növekedés lehetőségét magukban hordozva, amelyet csak egy fennsőbb erő, a szerzői autoritás szabályozhat, tud viszonylagos kordában tartani. 11

Ha leírhatóságukra fókuszálunk – ami a harmadik olvasásnak egyszerre kulcsa és lényege –, akkor megállapíthatjuk, hogy a szövegdaganatnak vagy a daganatlexiának – végeredményben mint egységnek – fraktálszerű tulajdonságai vannak. A daganatlexia „önhasonló”, egyfajta végtelenül komplex matematikai alakzat mentén érthető meg, melyek változatos formáiban legalább egy felismerhető, tehát matematikai, strukturalista, szemiotikai vagy szövegtani eszközökkel leírható ismétlődés figyelhető meg.

A daganatlexia esetében az önhasonlóság azt jelenti, hogy egy kisebb rész felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy bármilyen nagyobb rész, mintha zoomolnánk, és közeledve-távolodva az éppen látott világot az elemzés tárgyává téve ugyanazt vagy nagyon hasonlót tapasztalnánk (vö. „fractal zooming” 12). Például egy tájleírás vagy orgiajelenet egy bekezdése is ugyanazokkal a tulajdonságokkal, sajátságokkal, jellemzőkkel, leírhatósággal és jelentésességgel bír, mint az egész. Ha kivágnánk a szövegből jelentős részét, a szöveg – de még a mű – egésze nem sérülne, heg ugyan maradna rajta, de az egész nem szenvedne tényleges hiányt, és ha aztán esztétikai vizsgálat tárgya lenne, egészlegességét tekintve „jobban járna”, részeinek arányát és ezek harmóniáját vagy strukturáltságát nem zavarná meg egy elkülönböző tulajdonságú, funkcionalitásában öncélú, kvázi idegen test.

Akár az esszencialitást előtérbe helyező, akár a posztstrukturalista alapokról induló közeledés lesz majd az elfogahatóbb és érvényesebb, az olvasás harmadik szintjének fő tulajdonsága a fraktálszerűség, amelynek általános kidolgozása nem e rövid problémaartikuláló írás célja, és amely majd akkor bontakozik ki, ha körülötte, ha nem is paradigmaváltás, de legalább egy hiperdiádikus terjedésnek köszönhető, interdiszciplináris megoldásokat sem visszautasító kultúrtechnikai-, irodalom- és szövegelméleti kaszkádmozgás bontakozik ki.

 

Lábjegyzet:

  1. Lásd: Gérard Genette: Seuils. Seuil, Párizs, 2002. ↩
  2. Roland Barthes: A műtől a szöveg felé (Kovács Sándor fordítása). In: uő: A szöveg öröme. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 72. old. ↩
  3. Hasonló juthat eszünkbe hallva azt az irodalmi körökben gyakori problematizálást: Attól függ, honnan olvasunk… ↩
  4. Noha nem kizárt, hogy a további olvasások, az olvasás további „szintjei” bennünk mint olvasókban egyszerre lépnek működésbe, egyszerre konstruálódnak. ↩
  5.  Friedrich Nietzsche: Kritische Studienausgabe Bd. 5. DTV, München, 1999. 256. oldal (Idézi: Kulcsár Szabó Ernő: Költészettörténet és a mediális kultúrtechnikák. Palimpszeszt 17. szám, 2002. Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/zemplenyi/09.htm) ↩
  6. Roman Jakobson, idézi Jan Ziolkowski: What Is Philology? Introduction. In: uő. (ed.): On Philology. The Pennsylvania State University Press, 1990. 6. old. ↩
  7. Barthes, im. 70. old. ↩
  8. Barthes, im. 68. old. ↩
  9. Rudy Rucker: Mind Tools: The Five Levels of Mathematical Reality. Houghton Miffin, 1987. ↩
  10. „Csillagokká repesztjük szét tehát a szöveget, megrengetjük, akár egy kisebb földmozgás, hogy szétessen a jelentés olyan darabjaira, melyeknek az olvasás csak a tovagördülő mondatokban, az elbeszélés folyékony szövegében, a hétköznapi nyelv nagy természetességében észrevehetetlenül egybeforrt sima felszínét érzékeli. A vezérjelentőt egymásra következő rövid töredékek sorozatára szabdaljuk, melyeket itt lexiáknak nevezzük, lévén az olvasás egységeiről szó.” Roland Barthes (1997): S/Z (ford. Mahler Zoltán). Osiris, Budapest 1997. 25–26. old. ↩
  11.  S itt Sade a legjobb példa a szöveg fraktalizálhatóságára, fraktális jellegére –, aki a Justine-t háromszor újraírta, hatványozott terjedelemben. (Erről bővebben lásd tanulmányom vonatkozó részeit: Boncolások és csinosítások Sade-on. (re)interpretációk és mítosz-(de)konstrukciók Marquis de Sade életműve kapcsán. Patitúra, 2007/1. 31–52.) ↩
  12. Trishank Karthik Kuppusamy: A Basic Theory and Implementation of Fractal Text. 2004. (Forrás: http://cs.nyu.edu/~tk883/research/knowfractal.pdf) ↩
Bejegyzések

Horog

kilép a hajós a fényre

éber alkonyat

idegen elemben folyik

klónozott tavasz

 

ezüst paplan a folyó

hol élni érdemes

azt mondja gyilkolt s hogy újra

gyilkol majd lehet

 

hogy mindez így történik

hihetetlen s igaz

belépsz az alkonyi fénybe

kipreparál a tavasz

 

felhőszamurájok jönnek

szíved foltos kis kő

erdőtűz van vagy egy város

alkony s a fakó tetők

 

semmire nincsen szükség

a gyökérkút ragyog

s mintha szél lenne libeg

egy intenzív horog

 

Bejegyzések

Jean Ferniot: Az én Franciaországom – részletek

Akik a Napkirállyal dacolnak

 

 

Az anyám halálát követő évben, 1927-ben apám Jurába vitt: anyám révén ugyan félig breton lettem, de apám után Franche Compté-i és savoyai vagyok. Az utazás során olyan rokonokat ismertem meg, akiknek korábban a létezéséről sem tudtam. Egyik ilyen rokonunk volt a Gendrey-i pék, aki reggelente zsömlét sütött nekem, és vele mentem, amikor kétkerekű kis kocsiján kihordta a cipóit.

A másik rokon Offlanges-ban lakott. Barbier volt a neve. A keresztnevét nem tudom. Mindenki, még a felesége is, Barbier-nek hívta. Tömött fehér bajszú öregember volt, és soha nem láttam fedetlen fejjel: vagy fülvédős sapkát, vagy madárijesztőszerű kalapot viselt. Aprócska szőlejében karcos vinkót pancsolt; apám borzongott tőle.

Barbier rokon facipőket fabrikált, nem annyira eladásra, mint inkább azért, hogy „elfoglalja valamivel a kezét”. Mert volt mit a tejbe aprítania, vagyis, ahogy arrafelé mondják, „jól kibélelte szénával a facipőit”. Szerettem nézni, ahogy a vésőt és a gyalut kezeli, s beszippantani a faforgácsok tejes illatát. A facipész legszívesebben kőrissel dolgozik, mert ez a fafajta nem csomós. Akárcsak nagyanyáméknál Bretagne-ban, ebben a faluban is sok paraszt járt még facipőben, legalábbis olyankor, amikor sárban kellett tocsogni, meg trágyázni a jószág alól.

Egy napon a műhelyben néztem, amint Barbier rokon átlényegít egy satuba fogott fatuskót, durvasága ellenére is valahogy elegánsan, amikor belépett a mesternek egy barátja, még nála is idősebb. Beszélgetni jött. Nagyon sovány, félszemű öreg volt, sántított is. A dohányzásban lelte örömét: egyre szívta meg tömögette a pipáját.

A látogató beszélt. A rokon a satupad előtt nem hagyta félbe a munkáját, csak foghegyről felelgetett. A félszeműt ez csöppet sem zavarta. Azt mondta, Barbier „vén medve”; ami őt illeti, inkább beszélni jött, mintsem hallgatni. Nyomorúságáról mesélt: reuma kínozza, látása gyengül, füle is cserbenhagyja, a keze reszket. A rokon mordul, sóhajt, „Ah”, mondja, vagy: „Igen, igen”.

Hogy egy kis figyelmet kapjon, vagy inkább együttérzést, a látogató a halált veti fel, mert úgy érzi, nemsokára eljön érte, de ezzel is csak egy „Ugyan már”-t tud kipréselni a rokonból.

Ekkor, hogy a közöny falát áttörje, az öreg kinyújtja reszkető kezét, tenyérrel a föld felé:

– Látod, – mondja Barbier-nak –, én is úgy teszek majd, mint a régiek. Engem is így temetnek el!

Hiába minden, a facipész csak vési tovább a fát teljes gőzzel, s csak pár szót mormol: lassan kivesznek a hagyományok, megérti, hogy tisztelik a szokásokat azok, akik ragaszkodnak a szülőföldjükhöz, stb. Az öregember jobb híján ennyivel is beéri, s elbúcsúzik.

Fölöttébb kíváncsi lettem, viszont nem mertem megtörni a csendet, amit a feladat megkívánt, ezért megvártam, amíg a rokon abbahagyja a munkát, hogy cigarettát sodorjon magának, s csak akkor kértem magyarázatot.

– Látod, –  mondta –, mifelénk nem is olyan régen a halottakat fordítva temették, arccal a föld felé.

– De miért?

– Hogy hátat fordítsanak a napnak, XIV. Lajos jelképének.

Történelemlecke következett. Franche Comptét 1678-ban csatolták Franciaországhoz, a Nimegues-i szerződések alapján, a birodalom és az egyesült tartományok közötti véres háborút követően. A Franche Compté-iak még két és fél évszázaddal később sem feledték a királyi csapatok kegyetlenkedéseit.

 

 

A sárga csillag

 

Mintha akkora pofont kaptam volna az utcán, hogy a fal adja a másikat.

Jeanette és én holtfáradtan róttuk a hosszú, kihalt Buffon utcát; feleségemet a nagy hasával formátlan kis ruhája fojtogatta, én meg spárgával átkötött bőröndünket cipeltem, mintha döglött szamarat vonszolnék. Kora reggel érkeztünk a gare de Lyonra egy zsúfolt, büdös vonattal. Az utasok megszánták a feleségemet, leülhetett. A férfiak úgy szorongtak a folyosón, mint heringek a hordóban.

Ilyenkor az utcák még szinte üresek. Messziről feltűnt egy furcsa szerzet; apró léptekkel haladt, egyik válla feljebb volt, mint a másik, s tekintetét görnyedten a földre szegezte. Mellén, a szíve tájékán sárga foltra lettem figyelmes. Ahogy közelebb ért felénk, a folt határozott formát öltött: a két, középen egymást keresztező háromszög Dávid csillagot alkotott, s rajta fekete felirat: ZSIDÓ.

Az ország déli övezetében aktakukacosan kicsinyes antiszemitizmus dívott. Pétain árnyékában Charles Maurras tovább forralhatta mérgét. „Zsidóügyi biztos” működött. 1940 októbere óta zsidók nem űzhettek bizonyos foglalkozásokat. Erre a hátrányos megkülönböztetésre még csak nem is a németek kényszerítettek. Másrészről a demarkációs vonaltól délre nem volt kötelező a sárga csillag viselése.  Tudtunk a csillagról. De tudni valamit, és saját szemünkkel látni…

Igen, mintha csak arcul ütöttek volna.

Ahogy közelebb ért, a férfi felgyorsította lépteit. Nem nézett ránk. Kisvártatva még két zsidóval találkoztunk, akik sárga csillaggal mentek a közönyös járókelők között. Hogy lehet ehhez hozzászokni? Vajon egy idő után már nem fogom érezni, mennyire éget a pofon, amit kaptam?

Este megkérdeztem apámat. Eléggé hűvösen kezdtünk el beszélgetni. Újdonsült németbarátsága okán képes elfogadni a csillag szégyenét?

– Erről legalább fel lehet őket ismerni – válaszolta kérdésemre. – Most már nem tudnak bárhová bejutni.

Ezzel a néhány szóval fényévekre távolodott tőlem. Már másnap szállás után néztem. Amíg nem találtam lakást, ellenséges csöndben éltünk egymás mellett. Még aznap elrohantam egészen a Port-Royal bulvárra, ahol Albert lakott.

Albert Nahmias, akivel együtt jártunk a Montaigne-be, hatodikos korunk óta a barátom. Elválaszthatatlanok vagyunk. Mindig együtt jöttünk ki a gimnáziumból. Minden apróságon nevetni kezdtünk, végeláthatatlan vitákat folytattunk, cinkos barátság szövődött köztünk. Nem volt abban semmi számítás, semmi hátsó gondolat – ilyen barátság csak tizenévesek között létezhet.

Nahmias-ék spanyol származású zsidók voltak; mielőtt Párizsba költöztek volna, Isztambulban éltek. Albert apja idegen akcentussal beszélt, s a háború előtt kávét importált. Nahmias-né csodálatos feketéket tudott főzni, törököset, mokkát és Maragogype kávét. Páratlan eleganciával töltötte ki aprócska, áttetsző porcelán csészékbe. Liszt finomságúra őrölte a kávészemeket, s egy csepp hideg víztől a zacc a csésze aljára gyűlt. Méregerős kávéja mellé mézes és mandulás süteményt adott Nahmiasné. Szénfekete haját sűrű kontyba fogta, szeme sötét volt, mint a kávéja, s jóakarat sugárzott belőle. A keleti dohány illata kellemesen keveredett az arab kávé aromájával…

Megmásztam három emeletet. Rányitottam az ajtót Albert-re, akinek a meglepetéstől tátva maradt a szája; megöleltük egymást. Fiatal korunkban nem volt ez szokásunk. A férfikor előtt elég egy kézfogás.

Albert anyja már nem élt. Apja csonttá aszottan didergett háziköntösében, a kánikula kellős közepén. Fel sem kelt a karosszékéből, csak a karját nyújtotta felém. Lehajoltam, mire a vállamra tette a kezét, megszorongatott és sírt.

Albert ingujjban volt. Elkapta a tekintetemet. Tudat alatt a csillagját kerestem. Szó nélkül a szék támláján lógó zakójára mutatott:

– Ott van. Itthon még nem kell viselnünk.

Apa és fia szegényesen éldegélt, akár Albert két nővére; egyikük egy kiskereskedőhöz ment férjhez, akinek be kellett zárnia a boltját. Minden percüket szorongás hatja át. Heves szívdobogást okoz minden csengőhang. Tőlük tudom meg, hogy alig egy hónappal azelőtt a németek a párizsi rendőrség segédletével végigtarolták a Marais-i zsidónegyedet. A razziában senkit sem kíméltek. Nahmias-ék „az üldözöttek telefonján”, szóbeszédből értesültek erről.

– Hová hurcolták őket?

­– Vél’ d’Hiv-be.

Ez a Grenelle úti velodrom, ahol a háború előtt a hatnapos pályakerékpár-versenyeket tartották. Nem kis távolság.

– Ott vannak még?

– Nem. Onnan elvitték őket máshová.

– Hová?

– Nem tudjuk. Senki nem jött vissza, hogy elmondja nekünk. Úgy gondoljuk, hogy munkatáborba küldték őket.

Ha tudták volna! Ha tudtuk volna!

A Buffon utcai találkozás 1942 augusztusában olyan lázadást váltott ki belőlem, hogy elmondhatom, attól a naptól a szívem szerint zsidónak érzem magam. Egy életre.

 

 

Korrektek

 

Ez az egyik első mondat, amit apám kiejtett a száján. Természetesen a szokásos, egészségünkre, hogylétünkre, a mindennapok nehézségeire, és különösen az akkori időket jellemző élelmiszerhiányra utaló közhelyek után.

– Korrektek. – Ez a „korrektség” a németekre vonatkozott. Apám már nem hívta őket büdös sváboknak, mint korábban tette egy negyed századon át, sem poroszoknak, mint Agathe nagymama szokta volt. Nem azért, mert a falnak is füle van, és valaki meghallhatná, hanem mert tiszteli őket és alapjában véve csodálja is. Méghozzá attól a naptól fogva, hogy bevonultak Párizsba, ami egybeesett a hatvanadik születésnapjával: június 13.

– Ez egy fegyelmezett nép, értenek a rendhez. Nem úgy, mint nálunk, ahol minden csupa kapkodás meg zűrzavar!

Ezután hosszasan méltatta a megszálló csapatok „példás” magatartását, akik „bármit megengedhetnének maguknak”, „de maradnak a helyükön”.

– Az első helyen – mondom én.

Apám kikel magából:

­– Ők nyerték meg a háborút, nemde?

– Még nem.

– Most falják fel az oroszokat is.

– Ott van az Egyesült Államok.

– Gengszterek és négerek földje!

Máris kifakadt: alig érkeztem meg, nem tart sokáig, hogy felfogjam. Nincsenek sáros bakancsok és nyitott zubbonyok, elhagyott, vagy a földön vonszolt puskák. Felsóhajt:

­– Hacsak rágondolok a mieinkre: rendetlenek, egyik részegebb, mint a másik.

Ellent mondok. Legyőztek bennünket, de senkinek sincs joga megvetni a halottakat.

– Halottak? Néhányan. Kiváltképp a foglyok, futottak, mint a nyulak.

S hogy lezárja a vitát, és belekössön abba, amit mondtam:

– A metrón felállnak, átadják a helyüket az időseknek. Már rég nem lehetett ilyesmit látni mifelénk.

Való igaz, hogy nem sokat láttam még közülük. Ott voltak a vonaton és a gare de Lyon peronjain: járőröztek, a francia zsarukkal együtt kinyittatták a bőröndöket.

– Azért teszik, hogy sarokba szorítsák a feketézőket – mondja apám.

Feleségemmel gyalog jöttünk a pályaudvarról, teljesen kimerülten. Eszünkbe sem jutott, hogy hatalmas bőröndünkkel és minden vagyonunkkal lemenjünk a zsúfolt metróba. Egyetlen biciklis taxi – a megszállt Párizs tuk-tukja – sem lett volna hajlandó elfuvarozni bennünket, akármilyen erős is volt a kerékpáros lábikrája.

Arra nem is gondoltunk, hogy körülnézzünk. A rákövetkező két napon hagytam pihenni a mindenórás Jeanette-et, és régi szokásomhoz híven naphosszat Párizs utcáit róttam. A felületes szemlélő kétségtelenül korrekteknek láthatta őket. Alig fordultak meg az augusztusi hőségben igen lengén öltözött lányok után, akiket már messziről elárult fatalpú cipőik csattogása a járdán.

Látni lehetett őket a kávézók teraszán, zöld egyenruhában (Wehrmacht) vagy kékben (Luftwaffe). A pompás tengerésztisztek övükön csüngő tokban vékony tőrt viseltek. Bizonyos középületeken – például a Meurice palotán, a Rivoli utcában – hosszú vörös náci zászlók lógtak, középütt fekete horogkereszttel, a sátán színeiben, dölyfösen dacolva a tekintetekkel. A megszállók minden útkereszteződésbe gót feliratos jelzőtáblákat tettek. A Champs-Elysées tövében a cinéma de Paris-t kisajátították a katonáknak: Soldatenkino. A falakon „terroristák” elleni megtorlásokat kilátásba helyező kiáltványok: Bekanntmachung.

Működnek a kivégzőosztagok, és ha rosszalja is ezt valaki, csak suttogva teszi. A londoni rádiót hallgatjuk, már amennyire a német zavarás mellett ez lehetséges, meg a párizsi rádiót. A kollaboráció hullámhosszán a krónikás, Jean Hérold Paquis a vén Cato felkiáltására utal: „Angliát úgy el fogják pusztítani, mint Karthágót!” A szabad Franciaországból egy háború előtti ócska sláger, a la Cucaracha dallamával felel neki egy hang:

– A párizsi rádió hazudik. A párizsi rádió hazudik. A párizsi rádió német.

Valójában az emberek rosszindulata leginkább az élelmezési korlátozások ellen irányul. Ha a párizsiak jóllaknának, kevesebbet panaszkodnának. A legtöbb beszélgetés az élelmiszer-ellátás körül forog.

„Két tojást kaphattam volna… Elfogytak a kenyérjegyeim… Vigyázz a csikkjeidre!… Ha a textiljegyeimhez hozzáveszem a lányomét, kijönne belőle egy párnahuzat… Ah! Istenem, a háború után első dolgom lesz, hogy egyek egy jó marhasültet sült krumplival…”

Érkezésünk estéjén szomszédaink, Rousseau-ék és Jeanine lányuk, aki „zászlóanyánk” volt a háborúban, lejöttek beszélgetni, hogy megkérdezzék, mi újság nálunk, milyen a légkör a „szabad” zónában. Kérdezem tőlük:

– És itt?

– Egy szavunk se lehet rájuk, nyilatkoztatja ki Rousseau-né. Korrektek.

 

 

 

Amerikai narancs

 

A történelem szele csapott meg 1944 forró augusztusában. Gyerekkoromban a szüleim gondoskodtak róla, hogy emlékezetemben hiánytalanul megmaradjon 1918. november 11-e, a fegyverszünet napja, s a vidámság, amely magával ragadta a szorongásából szabadított nemzetet. A tömeg az utcákon hömpölygött, az emberek magukon kívül ujjongtak, rikoltoztak, minduntalan összeölelkeztek, megfeledkezve a halottakról, akiket a sokaság zajától távol, háború sújtotta hozzátartozóik sirattak.

Feleségemmel és kislányommal (egyéves fiunk Brindes-ben volt, ahol úgy gondoltuk, kevésbé szenvedi meg a háborút, mint Párizsban) ugyanolyan mámorosan lelkesedtünk, mint egész városunk azon a pénteki napon, 1944. augusztus 26-án, amikor de Gaulle tábornok, Leclerc tábornok és az Ellenállás tegnap még ismeretlen vezetői az árnyékból kilépve, megdicsőülten vonultak a Champs-Elysées-n. Immár nem jövő időben beszéltünk a felszabadulásról.

A Concorde téren voltunk mindhárman – a kis Michèle a karomban – , a végtelen tömeg kellős közepén, a Tuilériák oszlopsora alatt. Egész Párizs ott tülekedett, általános nagy barátkozásban. A Tengerészeti Minisztérium homlokzata még magán viselte az ágyúk ütötte sérüléseket.

E nagy boldogság közepette hirtelen puskaropogás ijesztett ránk. Honnan jöhetnek a lövések? Lehetetlen volt hasra vetődni abban az irdatlan tömegben. Védőn borultam a gyerekre… De Gaulle tábornok szálfaegyenesen haladt el előttünk, akár egy obeliszk, messziről úgy látszott kepi sapkája, mint IV. Henrik fehér sisaktolla.

Másnap tudtam meg: visszautasította, hogy a Notre-Dame-ban fogadja őt Suhard bíboros, négy hónappal korábban, április 24-én ugyanis Párizs főpapja Pétain marsallt fogadta ugyanott, a tábornok szerint túlzott pompával. Emlékszem, miután tudomást szereztünk erről, számos párizsi sietett a Városháza térre (nyilván ugyanazok). Az öregnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy „a párizsiaknak rövid az emlékezete”. Nem igaz, papa?°

Dúlt még a háború, de a Köztársaság ideiglenes intézményei egyre-másra beindultak, s Párizsban állandósult a vigalom. Üdvrivalgások éltették a Szabad Franciaországot és az Ellenállást, noha mindannyian tudtuk, hogy valójában ezek a battle dresst és bográcsszerű sisakot viselő katonák a felszabadítóink. Néhány óra alatt elfelejtettük a „Verboten” jelentését, és megtanultuk a „freedom”-ét.

A G.I-ok teherautóikon, vagy az USA fehér csillagaival díszített harckocsikon vonultak. Az emberek tapsoltak, éltették őket, divatjamúlt ruhát viselő, túlpirosított arcú lányok kapaszkodtak fel a járműveikre, és csokorban osztogatták csókjaikat.

Egy reggel pár percre megállt egy hadoszlop a La Fayette utcán, tőlünk nem messze. Kislányunk anyja kezét fogta. A teherautóról néger óriás mosolygott rá a gyerekre, s intett a kezével. Michèle köszönt neki és visszamosolygott rá. Ekkor az amerikai katona elővett egy narancsot, lehajolt, s odanyújtotta neki. A kislány elvette, és lenyűgözve kiáltotta:

– Labda! Amerikai labda!

Soha nem látott még ilyen gyümölcsöt. Feledhetem-e valaha is ennek a gyereknek a tekintetét, a nevetését? A felszabadulás nemcsak hősi kalandot hozott az aszkétizmusra ítélt párizsiaknak: vele érkezett az Atlanti óceán túlpartjáról a bőség maga, csokoládé, húskonzerv és szőke cigaretták özönével.

Számomra azóta is a narancs színét és ízét jelenti.

 

 

A kopaszra nyírt nő

 

Hány éves lehetett az a nő? Huszonöt? Negyven? Hamuszínű, aszott képén két nagy karmolás; egyik az orrán, a másik az arcán fut végig. Nyilván nem hagyta magát, ellenállhatott, amikor verték. Talán kiáltott is? Vagy lehet, hogy összeszorította a fogát?

Mezítelen, és kopaszra nyírt feje úgy fest, mint egy tojás: kékesfehér, beteges. Miért vetkőztették le ezt a nőt? Hogy undort keltsenek, semmiképpen sem vágyat. Bennem szánalmat ébreszt. Mellei megereszkedetten csüngnek, combja reszket. Ez a rémség meg sem kísérli, hogy a megalázottak ösztönös mozdulatával eltakarja a mellét vagy a szemérmét. Az őt körülvevő csőcselék szitkokat szór, ütlegelik, az arcába köpdösnek.

Vihar készül, az utcán fülledt hőség. Mosólúg szaga úszik a levegőben.

A nő még mindig a ház folyosóján van, a kapualjban. Ki akarják tuszkolni, de ellenáll. Mi történik vele, ha elhagyja ezt az illuzórikus menedéket? Férfiak veszik körül, vörösek, kimelegedtek; szigorú pofát vágnak, bírói szerepben tetszelegnek. Az asszonyok torkuk szakadtából ordítoznak, férjeiket, fiaikat biztatják, hogy csak üssék a szerencsétlent.

Már a járdán van a nő. Sokan jönnek a látványosságra. Párizsban, ahol a munka még nem indult újra, a dologtalanok találtak maguknak szórakozást. Kegyetlenség nélkül hol maradna az öröm?

A nő már képtelen bármire is reagálni, homlokán halványan felsejlik egy szájrúzzsal odakent horogkereszt. Vajon azt jelenti ez, hogy német nője, egyike a megszálló hadsereg „szürke egereinek”, ahogyan ezeket a nőket nevezték?

Egy szabó áll boltja lépcsőjén, kirakata üres, nézi a jelenetet. Zakóját levetette, de nyakkendője rajta van. Karja alatt tűpárnát szorongat: miféle rendelésre, milyen próbára, nagy Isten? Csöndben, mozdulatlanul, visszafogottan néz. Magatartásából rosszallást vélek kiérezni. Megszólítom:

– Mi történik itt?

Óvatosan, kényszeredetten annyit mond, hogy a nő „németekkel feküdt össze”.

– Prostituált?

– Nem.

– Bűnös teremtés?

– Még az sem.

A szabó, mintha érezné, hogy nem tartozom az ítélkezők közé, felbátorodik:

– Ismerem. Szerencsétlen egy nő ez. A férje hadifogoly, szegény ördög, vele meg jól elbánt az élet. Egy német altiszt oldalán talált némi gyengédségre és élelemre.”

Folytatódik a kutyakomédia. Két vidám fickó hónaljánál fogva vonszolja a nőt. Ugyan hová?

A szabó hozzáteszi:

– Valamiféle rögtönítélő bíróságot rendeztek. Az, amelyik kézbe vette az ügyet, nem is olyan régen még Pétain híve volt. Az ott, amelyik századosi egyenruhában feszít.

Az ökölcsapások alatt tántorogva halad a szerencsétlen nő. Tekintete a semmibe réved, szája félig nyitva, karjai lankadtan himbálóznak, immár túl a megaláztatáson, sőt nyilván a szenvedésen is túlnan.

Ellenálló barátom – nem is a legkisebbek közül való – , Claudius Petit, néhány nappal később mesélte nekem, a leszámolások kapcsán:

– Záporoznak a névtelen levelek meg a feljelentések. Akárcsak a megszállás alatt, amikor a Gestapo volt a címzett… Az is lehet, hogy ugyanazoktól jönnek.

 


° A szerző itt nyilván saját édesapjára céloz, aki – más önéletrajzi írásai szerint – nem sokkal korábban még Hitler csodálója volt, a háború vége felé azonban kifejezetten tagadta, hogy valaha is rokonszenvezett volna vele /A ford.megj./


Fordította Turucz Éva


Jean Ferniot, C’était ma France, Grasset, 2004.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info