A másik pár

 Ádám egy szerdai napon hozta el az idegen ruhákat a mosodából. Kedvesével, Bogival átmenetileg egy barátjuk szobakonyhás lakását bérelték: csak amíg el nem készül a sajátjuk felújítása. A lakás elfogadható lett volna, ha nem kényszerülnek a tervezett két hónap helyett négyig ott lakni, illetve, ha van mosógépük. Utóbbi oka az elavult biztosíték volt, ami nem bírt már el egy ilyen komoly gépet. A kellemetlenség aprónak tűnt, hiszen pár buszmegállónyira tőlük üzemelt egy modern mosoda, ahová el tudták vinni a szennyest. Ahogy a munkálatok elhúzódtak, a pár lassan összebarátkozott a fiatal mosodással, és minden szerdán és pénteken elvitték hozzá ruháikat.

Ez mindig a szokott rend szerint zajlott: Ádám ebéd után felkapta a Bogi által összeválogatott kupaccal teli táskát, elvitte az üzletbe, mindent beállított a gépen, a tulaj elindította, ő pedig beült arra az egy órára a könyvtárba. A pénteki napok annyiban különböztek, hogy olyankor Bogi is elkísérte, hogy két adagot vigyenek: a másikat a lány húzta a gurulós bőröndben.

A mosás lejártára Ádám – szokás szerint – vissza is ért, rutinosan kiszedte a nedves gombócokat egy kosárba, és onnan, – ahogy Bogi tanította – belehajtogatta őket a vállra akasztható sporttáskába. A mellette lévő gépnél ezúttal egy hozzá hasonló korú fiatal pár is végzett. Egy pillanatra még össze is mosolyogtak, mert ugyanolyan táskájuk volt. De ez nem meglepő, hiszen akkoriban szinte mindenkinek volt ilyenje. Olcsón lehetett megvásárolni pontgyűjtő akciók keretében az egyik benzinkútláncnál.

A pénztárnál még összefutottak, mert Ádám ugyan hamarabb végzett a ruhák bepakolásával, a mosodásra még várni kellett egy kicsit, amíg segített berakni egy adagot egy másik ügyfélnek. Így történhetett meg, hogy Ádám rossz táskát fogott meg kifelé menet, és ezt akkor senki sem vette észre.

Hazaérve letette a táskát, hogy Bogi kiteregessen, amíg ő iszik egy teát. A dolog már olyan rutinosan ment, hogy a cselekményre nem is kellett figyelnie, ment minden magától, gondolatai pedig messze elkavarodtak, amikor a lány szokatlanul ideges hangja kizökkentette. „Kié ez a bugyi?!” hasította át hangjával a lakást. A fiú berohant, és szó nélkül túrni kezdte a táskát. „Azé, akinek a barátja ezt az alsót hordja.” Mondta félig idegesen, félig nevetve, ahogy a ruhadarabot lobogtatta. „Rossz táskát hoztam el” azzal elmesélte Boginak a másik párt, és az ugyanolyan sporttáskát. A kellemetlenség persze bosszantotta őket, főleg Ádámot, hogy vissza kell menni, de biztos volt benne, hogy az ő ruháikat szintén felismerték már, és talán már szóltak is a tévedés miatt. Gyorsan felhívta tehát a mosodát és bejelentette a történteket. A tulajdonos biztosította őket arról, hogy majd telefonál, ha jelentkeznek miatta, de egyelőre nem tud mit tenni.

A ruhákat persze azért kiteregették, bár úgy hitték, estére már minden a maga helyén szárad. De a mosodából nem jött értesítés. Nem akarták a férfit sürgetni, úgysem ér semmit, hát vártak. Másnap délutánra a ruhák megszáradtak, így Bogi behajtogatta őket a táskába, és az ajtó mellé készítette, hogy majd csak vissza kelljen vinni. Közben összeszedték, mi veszhetett oda: pár fehérnemű, néhány póló, valójában semmi pótolhatatlan, leszámítva egy jó farmert és egy teljesen új női fölsőt.

Már egy hete semmi hír nem érkezett, pedig a mosodában kitettek egy plakátot is. A tulajdonos elmondta, hogy még sosem látta ezt a párt, akkor voltak először, így lehet, hogy máshonnan valók. „A ruháinkat azért visszahozhatnák” mérgelődtek Ádámék.

Az idegen holmikkal teli sporttáska már-már az előszoba állandó része lett, hiszen már hetek óta ott volt. Ahogy múlt az idő, lassan átkerült az új lakásba is.

Időközben Bogi bizalmatlan lett a mosodával, és ha ő valamit a fejébe vett, nehéz volt azt onnan kiűzni. Így kiszámolták, hogy nagyjából elegendő ruhájuk van a költözésig, ha a csap alatt néha mosnak fehérneműt. Amikorra tehát végre befejezték a bútorok elhelyezését, rájöttek, hogy nem maradt egy tiszta göncük, minden a szennyesben van. Gyorsan el is indítottak egy adagot az új, elöltöltős géppel, de a ruhák nem száradtak meg reggelig. Azonban mind a kettőjüknek be kellett menniük a városba. Ekkor jutott Ádám eszébe a bontatlan táska. Remélve, hogy Bogi nem veszi észre, kivett belőle egy alsónadrágot, egy pár zoknit, egy hasonló farmert, mint amilyen a szennyeskosárban volt, meg egy minta nélküli pólót. Szerencséjére minden pont passzolt rá, de ez nem lepte meg, átlagos alkatú srác volt, és ahogy rémlett neki, a másik fiú szintén.

Épp azt hitte már, hogy feltűnés nélkül kisurranhat az üres öltözőszekrény előtt ácsorgó Bogi mellett, amikor az utána szólt: „Ugye nem a koszos ruhák közül vetted ki azt a gatyát?” Ádám menteni akarta a helyzetét. „Nem volt annyira vészes.” Bogi erre felvonta a szemöldökét, és magához intette. „Ne menj már büdösen a városba” azzal lehajolt, és megszagolta a farmer szárát. „Öblítő illata van. Ez nem a te nadrágod.” Ahogy ejtette, minden szótagnak külön súlya volt. Ádám kénytelen volt bevallani az igazságot, mire Bogi neheztelés helyett leült új matracuk szélére, és arcát kezébe temetve rázkódó nevetésbe kezdett. A férfi először kétségbeesetten figyelt, hogy a lány sír, vagy nevet, majd amikor megnyugodott, a férfiak értetlenségével az arcán várta, hogy kiderüljön, mi történt. A nő pedig, ahogy a helyzethez illett, nem szólt semmit, megcsókolta kedvese bamba arcát és kiborította a táska tartalmát a matrac közepére.

Ádámnak meg kellett várnia, amíg a lány kiválogatott két nadrágot és három fölsőt. Ezeket mind, különböző kombinációkban felpróbálta, megnézte a tükörben, majd megkérdezte a fiút, mi a véleménye. Az pedig igyekezett változatosan használni a , a tetszik, illetve a nekem bejön válaszokat. Bogi pedig sorra dobálta le őket magáról, mivel szűk, béna, hogy vehette ezt meg, ide se néztél rendesen. Végül felvette a sima kék farmert és egy ízlésesen dekoltált sárga pólót, amihez gyorsan keresett az egyik – még leragasztott tetejű – dobozban megfelelő ékszereket. „Csak ma, és soha többet” mondta szigorúan Ádámnak, aki nem merte megmondani párjának, mennyire csinos a másik lány ruháiban.

Bár este, amikor levetették a ruhákat, azt hitték, másnap tiszta lappal bújnak saját megszokott ruháikba, az eset mindkettejük életére hatással volt. Ádám betegesen figyelni kezdte a korabeli férfiakat, kin lehet az ő ruhája. A srác arcát ugyanis már szinte elfelejtette, de úgy hitte, ha látná az ő pólójában, felismerné. Odáig jutott, hogy a boltból kijőve követni kezdett egy férfit, aki a barátaival volt, majd a buszon összeszedve minden bátorságát leszólította és megkérdezte, hol vette a nadrágját. Erre az kissé megrökönyödve bár, de megmondta a bolt nevét, és próbált nem figyelni tovább a furcsa fiúra. „De tényleg ott vetted? Nem jársz mosodába?” Ádám végül letett a további próbálkozásokról, mivel a második kérdése után hárman közrefogták és a busz forgójának támaszkodóvasához nyomták, megfenyegetve, hogy eltörik a karját, ha nem száll le róluk. Inkább el sem mesélte Boginak.

A lány miután kimosta és visszatette a ruhákat a táskába, próbálta elfelejteni az egészet. De egy reggel nem talált megfelelő topot a nadrágjához, és eszébe jutott, hogy a másik lánynak van egy, ami tökéletes lenne. Erre a hideg rázta ki, hogy felvegye azt, amit ki tudja, ki viselt előtte. Talán tele van titkos bacilusokkal is. Aztán eszébe jutott, hogy olyankor nincs ezzel baja, amikor a turkálóban vásárol. Tulajdonképp a dolog nem is nagyon különbözik. A gondolatmenet végére odáig jutott, hogy olyan az egész, mintha a barátnők kölcsönadnák egymásnak a cuccaikat. Lassan tehát kipakolta a ruhákat, és a sajátjai közé illesztette. Persze átnézte a férfi holmikat is. Volt például egy póló, aminek a mintája nagyon tetszett neki, és becsúsztatta Ádám ruhái közé. A férfi pedig nem is gondolta, hogy az nem az övé, hiszen a szekrényben volt, így felvette. Arra gondolt, biztosan egy régi darab, ami a költözéskor előkerült a mélyből, ahol a fiatalkori ruháiból őrzött párat emléknek.

A mosodás férfi hangja pár hónappal később csendült fel a telefonban. Bogi épp egy nagy pohár vizet ivott, mivel elfáradt az edzésben. Az volt a célja, hogy belefogyjon abba a nadrágba, ami a lánytól volt. A férfi örömmel mesélte, hogy a másik pár hazajött a külföldi tanulmányútról, és jelentkezett, hogy visszacserélné a táskákat. „Téves telefonszám” közölte Bogi szárazon, és gyorsan kinyomta a hívást.

A vörösöknek nincs lelkük

Belenézek a tükörbe. Mindig is utáltam a kék szemeimet. A régi hajszínemmel kockázatos páros volt, gyakran még most sem merek az emberekre nézni, nehogy gyanakodni kezdjenek. Így is elég para látványt nyújtanak a szeplőimmel. Bár nem tudom, kire jelentenek nagyobb veszélyt – azokra, akik látják, vagy aki viseli? A többség szerint az előbbiekre. Mit tegyen az ember a közvélemény ellen?

Mindenesetre, ez a fekete megnyugtat, még ha nem is áll jól a nagyanyám szerint. Ő mindig is az örökségünket hangsúlyozta. Hogy a származás mennyire fontos. Anyám legalább megért és elfogad. Szerintem utánozna is, ha tehetné.

Vagy visszamenne a múltba, és megtiltaná az őseinknek, hogy idejöjjenek. Magyarországnak vannak időgépei, amiket a fejetlenség elkerülése végett csak a tudósok használhatnak a múlt kutatására. Anyám szerintem odalopózna, és visszamenne, visszatartaná az első McKay-t, aki magyar földre tette a lábát. Vagy a kontinensre. Csak nem engedik még a régi Parlament közelébe sem.

Ők hozták a híreket is. A tudósok szerint évszázadokkal ezelőtt úgy tartották, a vörösöknek nincs lelkük. Éppen ezért elveszik azokét, akikhez hozzáérnek, megfosztják őket maguktól, hogy a saját ürességüket pótolhassák. Ahány szeplő, annyi áldozat. A bőrük különben egyre fehérebb lesz – ezt a teljes eltűnést akarják megakadályozni. Akarjuk megakadályozni. Állítólag.

Mindenki tudja, hogy ez egy nagy hülyeség. A pénzről szól, mint minden más. Az egyik gazdasági világválságból a sok közül ez a pici ország került ki győztesen, ki tudta használni, hogy sok vize van: termál, gyógy, forrás. A túlélést jelenti, többet ér, mint az olaj. Többet, mint az arany. Nem csoda, hogy ennyien beözönlöttek, most pedig zsúfoltabb a munkaerőpiac, mint bármikor. Az a csoda, hogy pont minket kaptak ki, mi lettünk a céltábla. Nem tetszett nekik az életmódunk? Harsányabbak vagyunk a kelleténél, legyűrve a magyar virtust? Nem asszimilálódtunk eléggé? Vagy egyszerűen csak egy tudományos időutazás ehhez – hozzánk – nyújtott ürügyet?!

Néha azt kívánom, bárcsak tényleg képesek lennénk rá. Gyakran azzal fenyegettem az óvodás csoporttársaimat, hogy kiszívom a lelküket, elég egy érintés, és az enyémek lesznek. Az a gond, hogy ez sosem vált be, amikor megütöttek, bár szó se róla, én is visszaadtam nekik, ami járt. Egy idő után pedig festeni kezdtem a hajamat. Bárcsak Róbert is ezt tenné. Semmi esélyünk sincsen a jövőre, ha nem asszimilálódunk. Ha nem próbálunk meg legalább egy kicsit másnak látszódni, mint amik vagyunk. Márpedig legtöbben nem próbálnak, annál harsányabbak, minél több rágalom vagy inzultus éri őket. Nem csoda, ha lassan már nem lehet tudni, melyik volt hamarabb. Csak azt szeretném, ha ezt mindenki ugyanúgy átlátná, mint én.

Lehetnének józanabbak, fölösleges mellveréssel nem lehet elérni semmit.

Ahogy átvágok a nappalin, odamorgok valamit a nagyanyámnak, hogy tudja, leléptem, és Róberttel leszek, biztonságban, amennyire csak lehetek. Nem mintha érdekelné. Szerintem jobban szeretett óvodásként, amikor még vívtam azt a harcot, amelyet ránk mért a sors. Tuti valami hasonló hangzatos szöveggel fogalmazza meg magában a csalódását és életelvét. Közben pedig nézi azokat az ostoba skót műsorokat.

Ahogy elsétálok a Nyugatihoz, azon gondolkozom, mennyire sokat dolgozott értem anyám, hogy ne az angyalföldi vörös-telepen kelljen felnőnöm. Angyalföld. Milyen megtévesztő elnevezés. Most meg milyen közel vagyunk a Dunához, csak néhány ház takarja ki. A nagyanyám utálja is ezt a helyet, én örülök neki, szinte senki sem tudja itt, milyen voltam ezelőtt.

Talán mégsem kéne Róberttel maradnom. Ő biztosan nem egyezne bele, hogy itt éljünk. Vagy nagyon sokat kéne veszekednem, hogy rávegyem. Bár abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e gyerekeket. Az is lehet, jobban járnának egy nem vörös apával.

Ó, mintha tenyészlovakról beszélnék! Szeretem Róbertet, a kurva életbe is!

Rávágok az aluljáró lépcsőjének korlátjára, egyszer valahogy így tört el a kezem. Az egyik középkorú nő ijedten rám néz. Eszembe jut, ki vagyok és mi a célom, kerülöm a pillantását, és elsietek. Tudom, hogy így is bámul utánam.

Felszállok a metróra. Imádom, hogy olyan fényes és gyors, elvileg Magyarországé a legfejlettebb. Még ez is, noha benne volt az első háromban, csak néhány évtizede felújították. A régit már csak képeken láttam. Ráfért, most sokkal menőbb. A kék metró.

Csak egy megállót megyek, néhány másodperc. Átszállhatnék a 13-asra, amelyik Angyalföldre is elvisz, de jobban szeretek sétálni. Húsz perc a magas és fényes, majd egyre alacsonyabb és egyre rusnyább házak között – mindig ráébreszt, miért nem akarok az lenni, aki.

Felmegyek az aluljáróból, éppen az orrom előtt zúg el a lebegő villamos, mintha a sofőr is azt szeretné, gyalogoljak. Ritka az ekkora egyetértés köztem és a világ között.

Kicsit ellentétes azért az egész. Haladok, és egyre kevésbé érzem feszélyezve magam, leszámítva talán a hajszínemet. Persze, a Lehel úton sem csak vörösek laknak, azt sem mondhatnám, hogy csak skótok vagy írek. De vegyesebb a társaság, és tudom, hogy az út végén vár egy ház és egy ember.

Kissé giccses, de igaz, mondom magamban az egyik bérháznak, zöld függönyökkel. Elég sok itt az ír.

Tenyészlovak. Vajon Róbert megengedné, hogy fessük a kicsik haját, amint az kinő? Nem mintha ennyire előre terveznék. Szerintem ő sem. Elég, ha azt tudja, másnap melyik fegyverét rejtse el melyik ruhájába. Ilyen szempontból fantáziadús, a bátyja nevelte belé. Utálom a bátyját, mindig csak a balhét keveri. Néhány veszekedésünk előtt meg ő keverhette a szart is. Pedig kiskorunkban jóban voltunk, elválaszthatatlanok, mi hárman. Állítólag még versengtek is értem, bár én erre már nem emlékszem.

De azért jó lenne tudni. A gyógyszerészek úgyis csak ártalmatlan festékeket kevernek, sok babának például lila a haja. Vagy rózsaszín, hogy tudják, lány, ha elég ronda ahhoz, hogy másképp ne lehessen rá jönni. Nincs oka ellenezni.

Leszámítva a nyilvánvalót és megjósolhatót. Megint nagy veszekedés elé nézek. Néha én kerülök ki győztesen. Végül ebből is én fogok. Ha eljutunk addig. Mellesleg lehúzhatnám magam, az sem biztos, hogy el akarunk jutni addig. Először amúgy is Műszaki Egyetem falai között szeretnék kikötni.

Morcosan előkapom az MP66-omat, és közben megállapítom, hogy megint otthon hagytam a mobilom. Azon is tudnék zenét hallgatni, de csak háromszáz fér fel, sokkal jobban szeretem a mp-t, arra kétezer nyolcvanhat, ha nem mind tíz perces. Bedugom a fülembe, majd kirántom. Majd megint berakom, és kikeresem a legkeményebb számot, amelyet valaha ismertem, régen erre üvöltöztünk Róbertékkel. Azóta is mindig magammal cipelem, bárhova megyek.

Dübörög a zene, én pedig egyre gyorsabban lépkedek. Az utolsó öt percet már izomból futom.

Mikor odaérek a Kerekes útra, lefékezek, és ránézek a hatalmas házra. Szinte minden szintjén csak skótok laknak, többségük vörös. Állítólag „kiüldözték” szegény régi lakókat, szebb lakásokba. Régen egy kollégium állt itt, annak a mintájára építették újra, megtartva, hogy A és B oldalra oszlik, és hogy ocsmány fossárgás-barna színe van, némi zölddel keverve. Meg azt, hogy kerítéssel veszik körbe. Kiskoromban imádtam itt élni, mindenhol csak barátaim voltak. Az a gond, hogy mindenki tudja, kik laknak itt, a legjobb dolog, amit a külsősök tenni akartak eddig, a lebontás. De akkor nem lenne minket hova küldeni. Mármint őket.

A kerítésen keresztül meglátom, hogy egy feketébe öltözött alak kiront az épületből, majd felüvölt, és csapkodni kezd. Veri a vasrudakat, a fákat, belerúg az ajtóba, és a közelben álló légjárművek felé veszi az irányt. Egy pillanatra lefagyok, majd odarohanok hozzá.

– Ne, Róbert, ne! – ölelem át hátulról, vissza akarom tartani. Nem akarom, hogy megint a zsernyákoknál kössön ki, rongálásért.

– Mi a franc?! – izomból leráz magáról, hátraesek.

– Mi az…?!

Mikor meglátja, hogy én vagyok, lefagy, majd összecsuklik, a térdei belecsapódnak az aszfaltba. Odakúszok hozzá, remeg a keze, a fejét lehorgasztja.

Megsimogatom vörös fürtjeit, az ujjaim koszosak és véresek. Átölelem.

– Mi történt? – suttogom a fülébe.

– Ó, Ella, nem vetted fel… Nem vetted fel…

– Sajnálom, de most itt vagyok.

– Lehet, hogy halálos… Halálos.

– Mi halálos, miről beszélsz?

– Azt mondják, lehet, hogy meg fog halni. MacDonald is látta, lehet, hogy ő sem tud segíteni.

MacDonald az egyetlen olyan skót orvos, aki Magyarországon praktizál, nagy a szaktudása, és a vörösöket is lelkiismeretesen gyógyítja. Sokaknak ő védőszentje.

– Kit nem tud megmenteni, miről beszélsz?!

– A bátyámat – kicsit hátrébb húzódik, hogy a szemembe nézhessen. Könnyezik. – Tegnap megtámadták a bátyámat. Nem tudom, pontosan hogy történt, éppen nem voltunk együtt.

Titokban hálát adok érte mindenkinek.

– Nem… voltam vele. Néhány haverjával lógott együtt, az a banda lehetett, amelyik néha idejön vergődni. Eddig sosem volt még ennyire durva. Néha előkerült egy-egy pillangó-lézer, ha nagyon eldurvult a helyzet, valakik előrántották a pisztolyukat, de sosem sült el. Vagy legalábbis nem így, nem kis híján az áldozat szívébe. Te is tudod, hogy sosem volt ennyire durva!

– Tudom.

Pedig gyakran idejártak. Velünk együtt nőttek fel, a közelben. Először csak a közös játszótéren akadtak problémák, egy idő után beleépült, szerves része lett a mindennapjainknak. Nagyobb következmények nélkül. Aztán az egyik banda egyszer csak átlépte a határvonalat, azóta át is járnak egymás területére. Semmi komoly, csak egy kis bunyó, eddig úgy gondoltam, csak a feszültséget akarják levezetni.

– Biztosan az új vezetőjük tehet róla. Eljön a kurva Dunája mellől, van pénze, és azt hiszi, máris ő alakít mindent! Az a szörnyű, hogy ezek szerint ő is alakít mindent. A többiek szerint, akik a bátyámat is bevitték a kórházba, jobb fegyvereket szerzett nekik. Állítólag meg akarja tisztítani a terepet. Tőlünk – Róbert kiköp. – A bátyámmal kezdte.

Ijedten nézek rá.

– Sosem meséltél erről a vezérről. Már nem Kovács van?

– Nem, ennek sokkal flancosabb neve van. Magyar.

Legszívesebben számon kérném, de a szemei tele vannak fájdalommal. Kék örvények.

Sötétebbé válnak, és hirtelen felpattan.

– Odamegyek, és kibelezem azt a gecit.

– Dehogy mész oda! Egyedül?! A többiek nélkül még annyit sem érsz. Így is…

– A többiek félnek – mondja, hangjában tömény undor. – Az új fegyverek megijesztették őket.

– Egyedül akkor sem mehetsz oda! Veszélyes, túlerőben vannak, mindig fuss, ha túlerőben vannak, nem emlékszel!?

– Mindig túlerőben lesznek, hát nem érted? Mi vagyunk a kisebbség! Azok a rohadékok mindig többségben lesznek!

– Akkor sem mehetsz oda! A majdani gyerekeink egy halott apával semmire sem mennek!

– A majdani gyerekeinket is arra fogom nevelni, hogy gyilkolják ezeket a faszokat!

Rámeredek.

– Ahhoz először meg kéne élned, hogy gyerekeink legyenek. Mellesleg, feketére fogom festeni a hajukat. Hát nem érted, hogy egyedül így van jövőjük?!

– Nem fogsz gyávákat nevelni belőlük! Harcosok lesznek, ha az kell! Az unokáink érdekében az kell!

– Hogy aztán úgy járjanak, mint a bátyád?!

– Mondd még egyszer…!

Felemelem a kezeimet. Nem tudom, hogy hogyan jutottunk idáig. Állva meredünk egymásra, mindkettőnknek vörös a képe a veszekedéstől.

– Sajnálom, ami vele történt. Te is tudod, hogy… milyen jóban voltunk. De nem akarom, hogy veled is ez történjen. Nem szeretnélek elveszí…

– Nocsak, egy aprócska baleset ennyire jótékony hatással van a világra? Mindjárt egy vörössel kevesebb? – hallok egy gúnyos hangot a hátam mögül.

Róbert megfeszül, az arc letorzul a dühtől.

Magyar.

Megpördülök, egy magas, rövid hajú férfival találom magam szembe. Bőrdzseki van rajta, amely sokat sejtetően kidudorodik azokon a helyeken, ahová azok rakják a fegyvereket, akik nem akarják nagyon eltitkolni, mikkel járnak az utcára. A dzsekin kalocsai hímzéses minták vannak, kiegészítőként két suttyót is hozott magával, az egyik szőke, a másik fekete, vigyorogva hallgatják új főnöküket. Meg mernék esküdni, hogy a szőkének még tudom is a nevét, Szlovik. A fekete meg talán Gáspár.

Odahátrálnék Róberthez, azonban Magyar hirtelen mellettem terem, és átkarolja a vállamat.

– Mondja csak, hölgyem, zaklatja ez a férfi? – a szája büdös a piától. Észreveszi a szeplőimet és a szememet, és még szélesebb vigyort ereszt meg. – Vagy talán te is közülük való vagy, cicám, csak használtál egy kis festéket a fejeden?

– Ezt könnyen megtudhatjuk, főnök – hallom a fekete haját. – Mindig is érdekelt, hogy a vörösök vajon lent is vörösek-e, vagy ott megkímélte őket a természet.

Felröhögnek, kitépem magam Magyar karjából. Hátralök, megint elesek az aszfalton.

– Te geci! – kiált fel Róbert, és megindul. Elképedek:ezek szerint most nincs nála fegyver. – Baszd meg, nem vehetsz el tőlem…

Magyar előveszi az egyik fegyvert. Tényleg valami új széria lehet, ezt a szürke kicsikét nem ismerem, könnyednek és biztosnak látszik.

– Nem vehetek el tőled? Mit? Az életed? A szukád? Ó, dehogynem. A bátyáddal is megtettem, nem igaz?

Magyar hirtelen hadonászni kezd a fegyverrel, hol rám mutat, hol Róbertre, a levegőbe vagy az aszfaltra. Egyszer még a társai felé is, akik erre összerezzennek.

– Mind ezt érdemlitek, korcsok. Halált, szenvedést. Tudod, mit? Ti ketten most szépen velem jöttök, és a te asszisztálásoddal fogjuk megnézni, valóban vörös-e a kurvád. Aztán értékelned kell majd a produkciót, tízes skálán. Ha közben bármivel is próbálkozol, lelövöm, mint a kutyát, ahogy azt mind érdemlitek. Büdös skótok. Idejöttök, mindent elvesztek tőlünk, belőlünk éltek, kiszipolyoztok minket… – Róbert áll, és néz rá, a száját összeszorítja, megfeszül az álla. A szemei megint, mint két örvény. Magyar hirtelen üvölteni kezd. – Azt hiszed, csak te vesztettél el valakit?! AZT HISZED!?

Róbert hirtelen nekiugrik, nem tudom, mire gondol. Talán, hogy már nem rá mered a pisztoly, de nem is rám, hogy Magyar hirtelen megőrült. Arra nem számít, hogy a lövés máshonnan jön.

Hátraesik, felvisítok. Szlovik megszólal.

– Úristen…

Odaugrok Róberthez, a hasára szorítom a kezem. Ujjaim közül vér csordul ki. Nem olyan lézerlövedék volt, amelyik megégeti az ember bőrét, és így megakadályozza, hogy dőljön belőle a vér ezek szerint. Valami új fejlesztés lehet, hogy még gyilkosabb legyen.

– Ne, ne… – érzem, hogy hisztérikus a hangom. – Ne, ne…

Róbert felemeli a kezét, vörössé festve az arcomat.

– A gyerekeinknek apa kell…

Fennakadnak a szemei, és nem szól többet.

Az egész egy pillanat, a többiek lefagyva néznek ránk. Szlovik ugyanazt a szót ismételgeti. Az ereimben mintha méreg áramlana szét, jeges, mégis tüzes, valahonnan mélyről morgás tör fel.

– Úristen, a haja.

Gáspár hirtelen megfordul, és elfut. Már úgyis megkapta a választ a kérdésére.

Valahol a szemem és a tudatom perifériáján érzékelem, hogy a tincseim újra vörösek.

– Ha nem vigyáztok, a lelketeket is kiszívom. Elég egy érintés, és az enyémet vagytok. Nem állíthat meg a fegyvereket, a mocskos tervetek, a félelmetekből építkezem. És egyre, egyre erősebb vagyok.

Hirtelen Szlovik is megpördül.

Ránézek Magyarra. Lő, és elvéti.

– Annyira, annyira erős vagyok.

Végül ő is elfut, még mielőtt hozzáérhetnék.

Lerogyok a földön fekvő Róbert mellé, lecsukom a szemeit, és megfogadom, hogy megbosszulom. Végül mindkét banda vezetője elveszetett valakit.

Különben is. A vörösöknek úgy sincs lelkük. Ideje pótolni.

 

Egy egészséges adag pesszimizmus

„A világ valójában sokkal jobb hely, mint az optimisták gondolják: és ezért van szükség pesszimizmusra” – olvashatjuk Roger Scruton könyvében. E kissé talán paradoxnak tetsző kijelentés megadja a kulcsot annak a gondolatmenetnek az értelmezéséhez, amelynek kibontására a hazánkban is jól ismert és gyakran fordított brit konzervatív szerző legutóbbi munkáinak egyikében vállalkozik. Ám mielőtt ennek nekifognánk, érdemes röviden kitérni a fenti jellemzés két elemére. Az egyik Scruton hazai recepciója: kevés kortárs politikai filozófusnak olvashatjuk ennyi munkáját magyar fordításban – csak 2011-ben két könyv jelent meg tőle, az itt tárgyalt A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye, valamint a látszólag könnyedebb, de mégis fajsúlyos kérdésekkel foglalkozó Iszom tehát vagyok. Egy filozófus borkalauza –, maga a szerző pedig gyakori vendége magyarországi rendezvényeknek, konferenciáknak. A másik a konzervativizmus címkéje, amely egyfelől jelzi, milyen irányból érkezik e kitüntetett figyelem, másfelől viszont le is határolhatja a szerző potenciális olvasótáborát. Ez utóbbiért persze kár volna, különösen mivel a jelen kötetben levont következtetések nem kötődnek kizárólagosan valamely konkrét politikai ideológiához (már amennyiben a konzervativizmus egyáltalán ideológia, hiszen jellemzően éppen az ideológiákkal szemben határozza meg magát – de erre most nem szükséges részletesebben kitérni).

 

A fent idézett tételmondat – „A világ valójában sokkal jobb hely, mint az optimisták gondolják” – segít megragadni, mi is áll Scruton kötetének fókuszában. Ezen a nyomvonalon elindulva legalábbis könnyebb dolgunk van, mint szorosan a szerzőt követve, aki a nyitó fejezetben mintha kissé mást venne célba, mint könyvének egészében. Ez a fejezet a „poszthumán jövő szószólói” ellenében íródott, vagyis azon elgondolás ellen, amely szerint a modern technológia – legyen szó akár a biotechnológiáról, akár a virtuális világokról – alapvető és egyben kívánatos változásokat indukál emberi mivoltunkat illetően. Az itt hivatkozott, már-már a science fiction világát idéző teóriák kétségkívül létező, de viszonylag szélsőséges esetei az emberi állapot gyökeres megváltoztatására irányuló törekvésnek. Ezért fontos leszögezni, hogy Scrutont nem valamiféle technofóbia vezérli; elsődleges célpontja nem a tudományos-technológiai haladás, hanem általában a haladásba vetett (irracionális) hit, valamint ennek intellektuális következményei. Az a szellemi beállítódás tehát, amely a felvilágosodástól kezdve vált uralkodóvá a nyugati gondolkodásban, s amely szerint az emberi állapot kedvező irányban megváltoztatható, sőt megváltoztatandó, bármekkora legyen is ennek a társadalmi ára, hiszen ezt az árat szükségképpen ellensúlyozzák a változás jótéteményei. Ezt a beállítódást nevezi Scruton „aggálytalan optimizmusnak”.

 

Az ebben az értelemben vett optimizmus az emberiség önformálásának lehetőségére vonatkozik, kiindulópontja pedig a világgal – elsősorban a fennálló társadalmi körülményekkel – való végletes elégedetlenség. Scruton megközelítésében ezért az aggálytalan optimizmus a „módszeres pesszimizmussal” rokon, amely hasonlóan sötét színekkel festi le az emberi állapotot, s csupán az annak alakíthatóságába vetett remény tekintetében különbözik az előbbitől. A szerző e két véglet között a „megfontolt pesszimizmust” javasolja arany középútként, ami voltaképpen nem más, mint „aggályos optimizmus”: az életkörülményeink és társadalmi viszonyaink lassú, megfontolt korrekciójára való törekvés. Az aggálytalan optimizmus ezzel szemben a forradalmi változások iránt ébreszt igényt, ami Scruton szerint az utóbbi két évszázadban inkább szabálynak, mintsem kivételnek számított az európai politikában. A pesszimizmus kívánatos formáját a kötet leginkább negatív módon definiálja, az optimizmus kritikája révén, amit három fő lépésben végez el. Scruton elsőként hét „téveszmét” azonosít, melyek értelmezése szerint az optimista beállítódás alapjait jelentik. Ezt követően külön fejezetet szentel azoknak a jellegzetes érvelésmódoknak, amelyekkel az optimizmus hívei élnek a nyilvánosságban és a tudományos életben. Végezetül pedig arra keresi a választ, hogy erősen vitatható, sőt esetenként nyilvánvalóan téves alappremisszái ellenére miért bizonyul ez a szellemi beállítódás korunkban is olyannyira virulensnek.

 

A Scruton által bemutatott téveszmék – különböző kombinációkban – a legtöbb ismert progresszivista megközelítés hátterében tetten érhetők. Ezek némelyike kifejezetten teoretikus jellegű, mint az utópikus téveszme, amely egy, a társadalmi konfliktusokat kiküszöbölő ideális állapot elérhetőségét feltételezi, vagy a mozgató szellem téveszméje, amely szerint a Zeitgeist, a korszellem szükségszerűen megköveteli a korábbi nemzedékek hagyományaival és normáival való szakítást. Mások gyakorlati jellegűek, pontosabban a kellően gyakorlatias gondolkodás hiányát jelzik: a legkedvezőbb eset téveszméje azokat jellemzi, akik a szorgalmazott változások esetében nem számolnak azok nem várt következményeivel, míg a halmozás téveszméje azokat, akik szerint társadalmi ideáljaink – például a szabadság és az egyenlőség – együttesen és súrlódásmentesen megvalósíthatók. A nulla összeg téveszméje, valamint a tervezés téveszméje jellemzően a baloldali-egalitárius gondolkodás sajátja. Az előbbi azt feltételezi, hogy a társadalomban minden nyereség valaki más számára veszteség, és fordítva, ezért a jobb anyagi helyzetű, szélesebb lehetőségekkel rendelkező rétegek helyzetének nivellálása automatikusan kedvező hatással van a leszakadó rétegekére. A tervezés hívei pedig abban hisznek, hogy az emberi társadalmak akkor működnek jól, ha központilag szabályozottak és felülről lefelé irányuló módon szervezettek, ami viszont – Scruton kritikája szerint – többnyire csak a bürokrácia eluralkodásához biztosít táptalajt, miközben a „terv” teljesítésének igénye kizárja az ésszerű korrekció lehetőségét.

 

Az említettek mellett érdemes részletesebben is kitérni arra, amit Scruton a „szabadnak születtünk” téveszméjének nevez. Rousseau óta nyert polgárjogot az európai gondolkodásban az a felfogás, amely szerint az ember eredendően szabadnak születik, de a társadalom kényszerei korlátozzák, ezért szabadságának kibontakoztatása érdekében ezen korlátozó tényezők – szokások, intézmények, hierarchiák – fokozatos vagy akár határozott lebontására van szükség. Scruton ellenben úgy véli, hogy az „intézmények, törvények, kényszerek és erkölcsi szabályok részei és nem ellenségei a szabadságnak, és a tőlük való megszabadulás rövid úton véget vet a szabadságnak” (kiemelés az eredetiben). Ez azért van így, mert a szabadság nem értelmezhető a társadalmat megelőzően vagy attól függetlenül, társadalmi rend pedig csak efféle, kölcsönösen vállalt (ön)korlátozások révén lehetséges. A hagyományokra, a társadalmi kényszerekre és a rendre való hivatkozás látszólag az individuum leértékelődésével jár, Scruton értelmezésében azonban éppen ez a szabadságfogalom szolgálja az egyéni szabadság – ésszerű korlátok közötti – kibontakoztatását. A rousseau-i szabadságfelfogás mai örökösei ugyanis további felszabadításra törekszenek, de alapvetően nem egyénekére, hanem olyan csoportokéra, amelyek helyzetét hátrányosnak vélik. Ez a logika pedig akár más csoportok szabadságának a korlátozását is megengedi – ilyen például a „pozitív diszkrimináció” jelensége a felsőoktatásban vagy a munkaerőpiacon.

 

Ha mindezek valóban „téveszmék”, akkor felmerül a kérdés, mi biztosítja mégis zavartalan továbbélésüket. A könyv négy fő érvelési stratégiát mutat be, amelyek egyaránt az aggálytalan optimizmus előfeltevéseinek védelmét szolgálják: a hamis szakértelemre való támaszkodást, a hermetizmust, a csúsztatott hibáztatást és a bűnbakképzést. Az előbbi kettő célja, hogy olyan fogalmi eszközökkel szolgáljon, amelyek a tudományosság látszatát keltve dogmává merevítik a szóban forgó eszméket – Scruton értelmezésében ezt szolgája például a posztmodern társadalomtudományi teóriák jelentős része. Az utóbbi kettő pedig azáltal védelmezi az így kialakult dogmákat, hogy rossz színben tünteti fel mindazokat, akik mégis a racionális kritikájukra vállalkoznak. Ennek jellemző formája a politikai korrektség, ami eleve kizárja bizonyos témák megvitatásának a lehetőségét. Scruton részletesebben is kitér Enoch Powell konzervatív politikus esetére, akinek híres 1968-as „vérpatak”-beszédének egy szerencsétlen elszólása – egyébként egy Aeneis-idézet –, valamint az arra adott heves értelmiségi reakciók évtizedekre lehetetlenné tették a bevándorlásról és a multikulturalizmusról folytatott racionális vitát Nagy-Britanniában. A szőnyeg alá söpört problémák azonban – mint ebben a konkrét esetben is – később hatványozottan bukkannak felszínre; ezért írja Scruton, hogy az aggálytalan optimizmus módszerei óhatatlanul Kasszandra-szerepre kárhoztatják a megfontolt pesszimizmus körültekintő képviselőit.

 

Az utolsó három fejezet arra kérdez rá, mi magyarázza az optimista beállítódás kialakulását és fennmaradását. Scruton erre egyfajta kvázi antropológiai választ kínál, amely éles határvonalat húz a korai ember vadászó-gyűjtögető életmódja, valamint a letelepedett földművelő életmód között. Értelmezése szerint az optimista attitűd – a legkedvezőbb eset, a halmozás vagy a tervezés (tév)eszméje – kifejezetten indokolt egy olyan kockázatos életmód esetében, mint vadászatból élő törzseké, amely erősen összehangolt társas cselekvést feltételez, de nem ad módot hosszas mérlegelésre. Egy másfajta társadalomban viszont, amelyre a munkamegosztás és a társadalmi szerepek divergenciája jellemző, már kontraproduktív­nak bizonyulhat. Amennyiben ez a némileg spekulatív magyarázat helyesnek mondható, az egyben azt feltételezi, hogy az optimista attitűd emberi mivoltunk mélyrétegéhez tartozik, mivel a törzsfejlődés egy korai szakaszában alakult ki, így felbukkanása a modern társadalmakban sem meglepő, s teljes visszaszorulására nem lehet számítani. Scruton szemléletmódja ebben a tekintetben Hayekéhez áll közel, aki szintén kiemelt figyelmet fordít a kulturális evolúcióra és annak a tág értelemben vett társadalmi feltételeire – mint például az életmódváltás –, valamint aki hasonlóképpen magyarázza az egalitarizmus jelenségkörét: mint atavisztikus visszavágyódást az ősi közösségek társadalmi viszonyai közé.

 

Ha az aggálytalan optimizmus végsősoron emberi mivoltunkból fakad, akkor korántsem egyszerű megmondani, mi is rá az adekvát válasz. A társadalom radikális átalakítására tett kísérletekkel egy korábbi, otthonosabb társadalmi állapot állítható szembe, még ha ez nem is mentes a nosztalgikus felhangoktól – mint Scrutonnak egy másik könyvében a szokásjogok és az évszázados hagyományok Angliájáról írott „elégiája” (a nálunk Anglia: egy eltűnő ideál címmel olvasható kötet eredetileg England: An Elegy címen jelent meg). A jelen kötetben két további fogalom jelenik meg: a „megbocsátás kultúrája”, valamint – némileg váratlan módon – az irónia. Míg az aggálytalan optimisták utópizmusa könnyen fanatizmushoz vezethet, addig a szerző az európai kultúrkör megőrzésre érdemes és az előbbivel szembeállítható örökségeként láttatja a megbocsátásra való képességet, amely lehetőséget ad a neheztelésről való lemondásra és a sajátunkétól eltérő véleményekkel történő megbékülésre, valamint az iróniára való hajlamot, amelynek köszönhetően kívülről szemlélhetjük önmagunkat és meggyőződéseinket. Ezek a jellemvonások is azt erősítik, amit Scrutonnak a kortárs politika dogmáival – és az ezek kialakulásához vezető módszerekkel – folytatott polémiája szolgál: a nyílt társadalmi párbeszédet, amely lehetőséget biztosít égető problémáink megvitatására, illetve amelynek során a bizonyítás terhe nem arra hárul, aki a jól bevált, megszokott megoldások mellett kíván kitartani, hanem arra, aki hagyományos társadalmi gyakorlataink gyökeres megváltoztatását szorgalmazza elvont, teoretikus ideálok nevében.

 

Összességében elmondhatjuk, hogy Scruton – rá jellemző módon – ebben a könyvében is kissé csapongva, de az olvasó figyelmét mindvégig fenntartva és jelentős meggyőző erővel érvel állásponja mellett. S ha az egyes „téveszmék” azonosítása helyenként némileg elnagyoltnak tűnik is, az így előállt gondolati keret korunk számos meghatározó közéleti eseményének értelmezése során alkalmazható, legyen szó a globális pénzügyi válságról vagy az Európai Unió problémáiról, az amerikaellenességről vagy az iszlamizmustól mint ideológiáról – szemben az iszlámmal mint vallással –, az angolszász közoktatási rendszer anomáliáiról, vagy akár a modern művészetről és városépítészetről. Az persze már politikai és egyéb előfeltevéseinken múlik, hogy vajon általánosságban igazat adunk-e Scrutonnak, vagy csupán annyit ismerünk el, hogy könyve fontos részigazságokat tartalmaz. A közép-európai történelmi tapasztalatok tükrében, valamint a jelenkori világpolitikai tendenciák ismeretében azonban a nyitott szellemű olvasó feltehetőleg legalább az utóbbit kénytelen lesz elismerni. Hacsak nem tartozik maga is a javíthatatlan optimisták táborába.

 

Roger Scruton: A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye. Fordította Csordás Gábor, Noran Libro Kiadó, Budapest, 2011, 208 oldal, 2590 Ft

Lányok, kötve, fűzve

Joachim Vettelnek a hálózatok voltak a rögeszméi: a darazsak, hangyák, méhek, termeszek, és persze a dealerek, prostituáltak. Ifjan rovarkutatónak készült, amolyan igazi, bogaras tudósnak, akiket a National Geographicben mutogatnak. De ötvenévesen, az emberkereskedelemmel foglalkozó osztály felügyelőjeként nem akadt más hálózat, csak a prostituáltaké.

Érett fővel az ember megelégszik azzal, amije van.

És Joachim Vettel már akkor is hajlamos volt nemzetközi összeesküvésre gyanakodni, ha öt napig egyhuzamban esett, vagy ha a szél kétszer ugyanazon az utcasarkon kicsavarta az esernyőjét. Kombinatorikus érzéke – miként rendőrségi bírálói fogalmaztak –, fejlettebb volt a szükségesnél. És hogyne gondolt volna Joachim Vettel összeesküvésre, mikor 1989 után a kelet-európai gyereklányok, mint a fénylő muslincák elárasztották a nyugati világot ?

Szétválogatva, felcímkézve. 

És persze gondosan betörve.

Vettel felesége egy multinacionális konszern magas beosztású diszpécsereként dolgozott. Mint valami modern termeszkirálynő, aki egy iroda közepén ül a telefonjaival, árukkal megrakott kamionokat irányított. Talán ez a diszpécserkedés, vagy a National Geographicben mutogatott hangyavárosok vagy éppen  a gyerekkorban tanulmányozott darazsak ihlették arra Joachim Vettelt, hogy minden hálózat mögött valamilyen nagy tervet vagy irányító értelmet kutasson. A királyt vagy a királynőt, esetleg egy főmenedzsert, vagy egy gonosz politikust. Vagy jobb híján egy nagyonnagyon nagyszabású szervezetet: a gyerekkereskedők nagypáholyát vagy a pedofilok egyesületét. Katja hiába próbált érvelni: sok agytröszt van, sok egyesület, sok kis király, sok kis királynő – ugyan ki lenne az, aki irányítja az időjárást vagy a világkereskedelmet? Vagy az evolúciót? De Joachim a fejet kereste.

A véletlenektől amúgy is megőrülnek a rendőrök. Az elvarratlan szálaktól, a sehova nem illeszkedő mozaikdarabkáktól. Vettel felügyelő nem volt hajlandó megőrülni, ő az igazságot akarta mindenáron.

Elküldték nyaralni, rehabilitálódni, javasolták neki a makrobiotikát, némi ésszerű életmód-változtatást, hívták a kollégák golfozni, kocogni, teniszezni, igen, egyszer még sztriptízbárba is, de semmi nem segített. Vettel Vettel maradt mindvégig, kereste a főembert, a nagy tervet, a méhkirálynőt. Az eltűnések specialistája lett, és mindenki meglepetésére tényleg meg is oldott néhány reménytelennek tűnő esetet. Tulajdonképpen kiváló detektív volt, aki egy telefonszám töredékéből is képes volt rekonstruálni egy esetet. De semmilyen részsikerrel nem elégedett meg. Szabadidejében adatbázist épített, lefordíttatott a kelet-európai lapokból minden emberrablással kapcsolatos újságcikket, a szobája falára egyre bonyolultabb mátrixokat, pókhálómintákat rajzolt, kihallgatott, kombinált, keresett-kutatott, míg lassan-lassan a saját hálójába bonyolódott. Mikor a német telefontársaság nem volt hajlandó kiadni bizonyos adatokat, megvádolta őket, hogy az emberkereskedőktől százalékot kapnak, és talán a Nagy Agytröszt épp a Deutsche Telecom székhelyén működik …

Itt már nem volt segítség. Vettel kollégái – köztük Katja –, már hónapok óta várták, mikor jön el a vég.

És hát eljönni eljött, bár ennyire látványos befejezésre senki nem számított. Joachim Vettelt a müncheni rendőrség legapróbb kihallgatóhelyiségében barikádozta el magát. Ezt megelőzően feljelentette az emberkereskedelem-elleni főosztályt a Bundestagnál, a Deutsche Telecomot az Interpolnál, a kancellárnál, a Gondviselésnél. Azon a kedden először Vettel felesége érkezett sopánkodva – nem, nem ő aztán semmi különlegeset nem vett észre, a jó ég tudja, mi folyik itt – aztán a hivatalos túsztárgyaló, a pszichológus végzettségű Arne Schwarz, végül a Szent Erzsébet Klinika ápolói. Egy figyelemreméltó rendőrségi karrier ért azon a napon véget, és Katja még aznap délután begyömöszölte a kocsijába  Vettel dossziéit. Ha az adatbázissal a Nagy Agytrösztöt nem is sikerült leleplezni, de azért rábukkant számos elrabolt lengyel, magyar, román, cseh gyerek nyomára.

Őrskút! Oerskut! Vettel igazán önfeláldozó volt: a saját pénzén rendelte meg a kelet-közép-európai lapokat, és persze a saját pénzén fordíttatta le az „eltűnésekre” vonatkozó híreket. Az irattárban különféle agyafúrt kulcsszavak segítségével lehetett keresni, és Katja mindig is úgy vélte, ezzel a rendszerrel Joachim csak az emberkereskedőknek akart csapdát állítani.  De pokolba is a keresőszavakkal! vagy a fordításokkal! Katja, mint Magyarországon született sváb, tudott magyarul, úgyhogy félrehajíthatta az írógéppel írt fordításokat.

És mihelyt beletemetkezett a fénymásolatokba, megértette, Joachim mért tartotta a szervezett eltűnések mintapéldájának, mi több csimborasszójának az „őrskúti esetet”.

 

Egyszercsak eltűnik egy kisvárosból öt tizenkét éves lány.

Talán ugyanazon a napon éreztek ellenállhatatlan vágyat, hogy összevesszenek az anyukájukkal? Mert még az sem derül ki soha, az sem bizonyosodott be, hogy tényleg bűncselekmény történt-e… Mindannyian egyetlen kisváros, Őrskút vonzáskörzetében élnek, de az ötből csak négyen ismerték egymást: Dóri, Évi, Rita, Kriszti. Az ötödik, Szabó Gyöngyi egy Őrskút melletti falucskában élt, nem barátkozott városi lányokkal, és szinte soha nem járt be Őrskútra fagyizni, sétafikálni, tereferélni. A négy városi lányból csak ketten, Dohák Éva és Dér Krisztina jártak ugyanabba az iskolába, de a környezetük szerint nem voltak barátnők, Kemény Rita és Szenczi Dóra pedig csak látásból ismerték egymást. (Ha egyáltalán – tették hozzá a lányok tanárai.) Őrskút ici-pici város, de a magyar rendőrség nem talált egyetlen olyan helyet, szakkört, diszkót, orvosi rendelőt, ahol mind az öten megfordultak volna. És lehet, hogy nem is öten voltak. Dér Sándor ugyanis váltig állította, hogy a lánya, Dér Krisztina nem Őrskúton, hanem Erdélyben tűnt el. De vajon miért, töprengett Katja. Mért dicsőségesebb dolog Erdélyben eltűnni, mint egy dunántúli kisvárosban?

Lehet, hogy a kislányok nem fagylaltoztak ugyanabban a cukrászdában, de egyvalamiben mégis hasonlítottak: mind nagyon szépek voltak. Az őrskútiak nem kételkedtek abban, hogy ezért, és csakis ezért tűntették el őket. Nem a-lenyomom-aput-fekvőtámaszban-fajták, hanem finom arcvonású, félénk, szégyenlős kislányok. Négy szöszi és az elmaradhatatlan kis fekete. Mintha valaki egy csokor virágot válogatott volna össze.

Vettel kolléga fénymásolta ugyan a bulvárlapok interjúit, csatolta is lelkiismeretesen, de ahhoz smucig volt, hogy le is fordíttassa őket.  Katja viszont elmerült most a Dunántúli Napló, az Őrskúti Híradó, a Szegvári Hírek kis színeseiben. Mindenki kétségbeesetten várta haza a lányokat: a szomszédok, a rokonok, az osztálytársak. Mindenkinek nagyon hiányoztak, a tanároknak, a portásoknak, de még az iskolai takarítónőknek is. A lapok interjúkat készítettek a lányok legjobb barátnőivel, a szomszédasszonyokkal, akik a legutolsó találkozáson már érezték, hogy „történni fog velük valami”.  Katja megtudta, hogy Dórikának volt egy édes kis aranyhörcsöge, hogy Évike az eperfagyit, hogy Kemény Rita a túrógombócot szerette…  De a sok-sok könnyes-habos részlet ott lapult a második hasonlóság: ezek a lányok csak kevés felnőttnek kellettek. Hol voltak a szülők, akik ilyenkor csillapíthatatlan bánatukról győzködik az olvasókat?

Mint mikor krémes süteményt majszolva ráharapsz egy dióhéjra.

A falusi kislánynak, Szabó Gyöngyinek nem volt vagy nem élt az édesapja, az anyja, egy csirkegyári munkásnő nevelte hihetetlen nélkülözések között egy villany nélküli kis parasztházban (vityillóban, írták az újságok – Katja eddig azt hitte, ez csak olyan szó, ami csak a népmesékben használatos.) A másik négy lány nem lakott  vityillóban. Szenczi Dóra az őrskúti gimnázium igazgatójának az unkája volt – a tanár úré, írták tisztelettel az újságírók –, és Dohák Éva anyja és Dér Krisztina apja is tanár volt. A huncut kis fekete, Kemény Rita jugoszláv állampolgár volt, de az anyja eltűnt, az apja a szerb hadseregben harcolt, ő maga háborús menekültként jött valami rokonával Őrskútra. Dórika szüleiről egyáltalán nem beszéltek az újságírók – talán ők is eltűntek? –, Dohák Évának pedig nem élt az édesapja, ahogy Dér Krisztinának sem az édesanyja.

Hát ez volt köztük a titkos kapcsolat. Nem a KGB, nem az albán, csecsen vagy akármilyen maffia.

Az öt lány közül csak egyetlenegy, a vityillóban lakó Szabó Gyöngyi hagyott üzenetet az egyik hozzátartozójának. Ne haragudj, anyu, nagyon szeretlek, írta egy papírfecnire az édesanyjának, mielőtt sortban, pólóban, strandpapucsban átlépett volna az ismeretlenbe. A másik négy lánynak talán nem is volt kitől elbúcsúzni.

És húsz évvel az eltűnésük után most is olyan sóváran bámulnak a fényképeiken, mintha egy nyugdíjas német rendőr együttérzéséért esdekelnének. És Katja ismerte a bulvárlapokat: tudta, ha bármelyikük is valamiben kitűnt volna az iskolában, az újságírók kapva kaptak volna rajta. De itt nem volt min kapva kapni, úgy látszik – a lányok a szépségükön kívül az égvilágon semmiben sem tűntek ki.

Akárki cserkészte be őket, alaposan tanulmányozta őket. Ismerte minden porcikájukat.

De Dér Krisztina hol tűnt el? Erdélyben vagy itt a Dunántúlon? Az egyik interjúalany, egy “aggódó kisvárosi hölgy”, aki lehetett talán egy pletykás fodrásznő, megjegyezte, Dér Sándor az elűnés idején épp egy „tudományos tanácskozáson” vett részt Bécsben. Tudományos tanácskozás hat héttel a feleség, Dér Judit halála után? Ha tényleg így történt, és Mrs. Delano sógora magára hagyta a lányát a kisvárosban, akkor érthető, mért ragaszkodott körömszakadtáig az „erdélyi verzióhoz”. Elutaztam, no, igen, de a nagyszülőkhöz küldtem a lányomat. Hogy is hagytam volna magára?

Talán így történt – talán nem.

Ám Joachim Vettel figyelmét nem ezeknek az eltűnéseknek a „rejtélyessége” ragadta meg, hanem a legelőkelőbb eltűnt kislány, Szenczi Dóra testvérbátyja. Ugyanis épp Szenczi László, ez a Németországban élő dokumentumfilmes hívta fel Vettel felügyelő figyelmét az „őrskúti talányra”. A levelezésüket olvasva Katja elmosolyodott: hiába, no, egy paranoiás csak egy másik paranoiás mellett érzi magát biztonságban.

KGB, délszláv háború, régi műtárgyakkal és fiatal lányokkal kereskedő titkosszolgálatok… Szenczi László fantáziája tényleg kimeríthetetlen volt. Katja még az olvasólámpa előtt kuporogva sem tudta visszafojtani a nevetését. A Szenczi-fiú a német rendőrség segítségét kéri, hogy leleplezze a kelet-európai „piszkosságokat”, Joachim Vettel pedig úgy tesz, mintha ő osztogatna az effélékhez a jóváhagyásokat… Még szerencse, hogy megérkeztek a Szent Erzsébet Kórház ápolói, különben Vettel felügyelőnek a saját feletteseivel gyűlt volna meg a baja…

Egy feltűnösködő testvér és egy kiérdemesült, az idegösszeomlás határán járó, német rendőrfelügyelő. Na, persze Szenczi Lászlótól semmi érdemlegeset nem tudhatott meg az Agytrösztről vagy akár az emberkereskedelemről. A fiú csak kombinált, kombinált, járatta a száját, interjúkat adott a német lapoknak a szegény eltűnt húgocskájáról, és nagyon élelmesen több tévéadóhoz is meghívatta magát.

Tényleg hány év lehet a korkülönbség a testvérek között?

És mit csinált azóta ez a Szenczi, mióta fűnek-fának fogadkozott, hogy előkeríti a húga elrablóit?

Katja beütötte a keresőbe Szenczi László nevét, és várt, türelmesen várt, mert egy ilyen szájhős, egy ilyen excibicionista nem tűnhet el nyom nélkül… Márpedig Szenczi László nyom nélkül eltűnt – az utolsó híradás róla, hogy 1992-ben besétált a W5-tévébe, hogy az eltűntetett kelet-európai kislányokról és más égbekiáltó kelet-európai korruptságokról meséljen. Szenczi, az ígéretes dokumentumfilmes pontosan abban a hónapban tűnt el, mikor Vettel kollégáért megjelentek a Szent Erzsébet Kórház ápolói.

Katja megdermedt. Persze nem hitte, hogy az ügynek köze van a német rendőrséghez, a titkosszolgálatokhoz, a csecsen maffiához és egyebekhez, de azért megfogadta, hogy mielőtt elutazik Őrskútra, beszél Joachim Vettellel.

Csak a biztonság kedvéért. 

Mert amúgy biztos volt benne, hogy a rejtély megoldása ebben a poros kisvárosban, Őrskúton van.

 

Előző rész: http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

Fűcsomók zöldjében…

Fűcsomók zöldjében…

 

Már fűcsomók zöldjében fekszem,
S felhőket lélegzem.
Kőszikla reng itt benn,
Tengerek folynak ereimben.
 
Már csak én fekszem itt, csendesen
Befogadtak, békésen.
Ez lesz az igaz élet,
Nem álmodhatok rólad többet.
 
Már nem is érzek, csak lebegek,
Sürgetnek már; Mennyek.
Oly ismerős érzés,
Valódi üresség, meg tér-és.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info