Tromf

Berti kint hált az öccsével a kazlak alatt. Vigyázni kellett, hogy az irigyek, rosszakarók fel ne gyújtsák éjszaka. Sokáig ébren volt, mászkált körül-körül, aztán leheveredett a subára, s hallgatta a tücskök cirpelését, a faluból kihalló ebugatást, az éjszakai csöndet, míg el nem szunnyadt.
Éjféltájon lidércnyomásra ugrott fel, s levegőért kapkodott. Úgy rémlett neki, mintha álmában valaki föléje hajolt volna, s a szívére nyomott volna valami keserűséget.
Örült, hogy csak álmodott. Szép, világos, holdas volt az éjszaka. Szél fújt, de jóízű, ezerjófűszagú szél. Temérdek csillag az égen, s a búzakazlak épségben állottak.
Mégis a szívéhez kapott, sőt oda is nézett. És elrémült, hogy még a szívdobogása is ellállott.
Egy nagy fekete kereszt volt odarajzolva az ingére, éppen a szíve fölött.
Hideg verejték ütött ki a legény homlokán, s felakadt a szeme. Reszketett, s csak sokára tért annyira magához, hogy körül mert nézni.
Sehol semmi szokatlant nem látott. Az öccse is édesen aludt mellette a bundán.
Végre erőt vett magán, felkelt, egyet lépett, még egyet; érezte, hogy semmi baja, nekiindult s körüljárta a kazlakat, de a szívét borzasztóan nyomta a kereszt, mégis alig mert hozzányúlni, hogy ledörzsölje. Kormos lett az ing is, a keze is.
Egész éjjel nem aludt, egyre azon gondolkodott, hogy került oda az a jel, s mit akarnak vele. Mindenféle rablóhistória jutott eszébe, amit gyerekkorában olvasott kalendáriumokban; a kereszt bizonyosan valamelyik haragosnak az intése, hogy íme, felgyújthatta volna a kazlat!… Vagy még rosszabb?
Ahogy a nap feljött, megnyugodott. Déltájra biztosra vette, hogy gyerekcsíny az egész, kacagni fognak a végén. Régi parasztvirtus az alvót megtréfálni: ellopni a feje alól a ködmönt, zsebéből a pipát, lenyírni a fél bajuszát, De keresztet rajzolni a szívére, ez ha tréfa, rossz tréfa.
Estére mégis elfelejtette a dolgot. Nehéz munkájuk volt a hordással, egész nap kévéket adogatott a szekérre, örült, hogy letehette a fejét a kazal alatt, menten elaludt. Éber alvónak tartotta magát, azért mert elaludni. Megérzi ő még azt is, ha idegen szöcske fordul erre.
Éjféltájt megint felugrott. Ismét megérezte a tegnap éjjeli szívnyomást. Irtózatos félelem fogta el, s úgy rázta, mint a hideglelés. Reszkető ujjakkal tapogatott a mellén; újra ott volt a fehér ingen a fekete kereszt.
A szeme szinte kimeredt üregéből, és pokoli gyötrelmeket állott ki. Képtelen lett volna már lehunyni a szemét, csak járt-kelt, erős olmósbotját szorongatva, de nem volt kit agyonütni, csak a gyereköccse feküdt s aludt.
Reggelre sápadt volt, mint a viasz, s egész nap leverten dolgozott. Senkinek se vallotta be mi a baja.
Szeretett volna nem hálni kint a mezőn, de szégyellte magát. Az öccse, az iskolásgyerek nem fél és ő féljen? Az egész falu csúfot tenne belőle.
Leterítette magának a nagy subát a szalmára, le is heveredett rá, de nem aludt el, várt. Aztán felugrott, körüljárta a kazalt, megint lefeküdt. Már éjfélre járhatott az idő, s nem vett észre semmi gyanúsat. Talán nem is jön elő a kísértő, míg azt nem hiszi, hogy alszik. Tette magát, hogy elaludt, addig-addig, míg igazán leragadt a szeme.
Egyszerre csak újra rajta térdelt a lidérc. És ő felébredt, a szemhéja úgy pattant fel, szinte hangot adott, az öccse is megriadt, ahogy robbanva felugrott a legény.
Most a fekete kabát volt rajta, s amint lepillantott a mellére, vastag vonású fehér keresztet látott rajta.
Nagyot ordított, üvöltő, hörgő hanggal. Most megfogja, mert csak ebben a percben járt itt az éjjeli rém! Jaj neki, ha ember!
S ahogy kiugrott a szabad szántóföldre, csakugyan nem is nagyon messze, lappangó, settenkedő, elrohanó alakot látott.
Utánavetette magát. Be nem érte, de megismerte.
Bodor Feri volt, a legjobb legénykomája, s ott tűnt el az Oroszék kertje alatt; Zsuzsihoz ment, a szeretőjéhez.
Berti ökölbe szorította a kezét, s vadul, veszett kutya módra, fogvicsorítva nézett utána
– Megállj! – lihegte – duflán adom vissza neked a tromfot! Már elmúlt minden titokzatos rettegése, a nyers, vad dühös bosszú vett erőt rajta. Mint a véreb szagolt nyom után, mit tegyen. Hirtelen megállt, s ököllel homlokon csapta magát.
– E lesz a jó!
Feri is kazlát őrizte; azt most ott hagyta magára…
– Megállj! – hörögte Berti – ha te megmutattad nekem, hogy minden éjszaka
elgyújthattad vón az a búzámat, én is mutatok neked valamit.
Az úton ment el a Bodorék földjéig, a Bodor-kazlakig.
Zsiványszemmel körülleskelt, gyufát vett elő a zsebéből, s bedugta mélyen az asztag
övébe. Azzal veszett vágtába kezdett vissza az útra, azon haza, hogy a puha szántáson, a tallón meg ne lássék a nyoma.
Ahogy visszatért a fekvőhelyére, az öccse ébren várta.
– Hun jártál Berti?
– Meglestem egy kutyát…Bodor Ferit
A fiú ijedten ugrott fel.
– Né csak te, né csak!
– Mi a?
A gyerek keletre mutatott az ujjával, ahol nagy fényesség volt. Óriás láng lobogott fel,
annak a világa arcukba sütött.
– Ugyan kié ég? – kérdezte vacogó foggal a gyerek.
– Azt én nem tudhatom – morgott sötéten Berti.
Bámész nép gyűlt a tűz körül, de Berti nem ment oda, az öccsét küldte el, ő nem
hagyta a maga asztagját, hogy még ez is úgy ne járjon.
Egyre szőtte-fonta a sötét terveket, hogy folytassa a bosszút. Ez még kevés volt neki. Biztosítva volt a Bodorék termése.
– Megvan – rikkantott fel egyszer, s még sötétebben, fenyegetően nézett bele a
tűzbe.
Mikor a csendőrök kijöttek, vallatni kezdték, Berti előállott, hogy ő az, aki mindent
tud. Kurtán-furcsán vallotta, hogy Bodor Feri maga gyújtotta fel a búzáját, mert úgyis szekurátva volt, osztán nagyon gazos vót. Vallattatta magát is, az öccsét is, minden összevágott. Bodor Ferit elvitték.
Már meglett volna a dufla tromf, mégse volt megelégülve Berti. Még egyet kellett tennie. Az a három kereszt még most is nyomta a szívét. Valami naggyal akart érte fizetni, olyannal, amit egész életében el ne felejtsen a gyilkolója. Az egész évi termése odavolt Bodor Ferinek, kilenc hónapot is kapott, s ott ült az egri várban. De volt még valami vesztenivalója. A szeretője, aki megígérte neki, hogy megvárja, míg leüli az időt.
Berti egyet gondolt, s otthagyta a maga szeretőjét, és Orosz Zsuzsi után vetette magát.
Nem volt ő különb legény Ferinél, de itt volt, s míg amaz a tömlöcben rothadt, ő frissen hazudozott a lány fülébe.
S olyan a lány, hogy farsangra meg is lett az esküvőjük.
Mikor Berti a menyasszonytáncot járta a Bodor Feri utolsó drágájával, akkor kurjantott fel először tiszta szívvel, kielégülten, boldogan.
– De bátran kiabálsz! – nevettek rajta.
–Kiabálhatok bátran, van rá okom! Sose ijedtem meg senkitől!
– Dehogyisnem! – szól neki a kisöccse. – Én is rád ijesztettem egyszer.
– Ugyan hogy osztán?
– Hát a nyáron, mikor az asztag alatt háltunk. Osztán én Rinaldo Rinaldinit
olvastam, osztán három éccaka egymás után keresztet festettem a szívedre, mint a rablókirály.
Bertinek elfúlt a hangja a rémülettől.
–Lapuba vittem magamnak kormot, meg faragott grétát, oszt az ingire korommal, a
lajbijára meg grétával pingáltam a keresztet – magyarázta a gyerek a nevetgélő népnek.
–Tudod mikor vót a, Berti?
– Mikor?
–Ippen mikor Bodor Feriéknél a tűz vót.
Berti révedezve nézett maga körül, s ijedten látta, hogy túlságosan idefigyelnek. Hát
komiszkodva rákiáltott a fiúra.
–Ne hazudozz mán te istenökre. Nem tudok én errül semmit sem.
Újra kezdődött a tánc, de Berti kifordult a házból, s szédelegve ment ki az éjszakába.
Ej, mit, részeg vagyok. Többet ittam, mint kelletett vóna – mondta magában. – Ilyen
semmiség miatt itt nyavalyogni!… Hásze megmutattam legalább, hogy ki vagyok! Mer ha ü azt tette vón velem, ha ü tette vón velem aztat, hát ugyi hogy meg tudtam vóna tromfolni!
Elröhögte magát, egyet nyújtozott, s újra visszament a házba.
Orosz Zsuzsi kedveskedve, szerelmesen ment az új ura elibe.
Berti a szemébe nézett, s ez az egész forgás itt a szeme előtt olyan furcsának tűnt fel neki, hogy egy nagyot kacagott, és a tarkóját csapkodta a tenyerével
– Mit nevetsz Bertikém – kérdezte Orosz Zsuzsi.
Berti csak kacagott, s végre így szólt.
– Mit? Sose törődj te azzal. Egy jó tromfot csináltam, s azon röhögök.
(1910.)
*
***
*

Móricz Zsigmond: Tromf

 

Berti – bár a szívét „borzasztóan” nyomja a kereszt, a szíve fölé rajzolt jel – elsősorban nem földöntúli hatalmaktól fél. Hanem hogy ember a titokzatos látogató, hogy ember a titokzatos lidérc. Hogy vele egy másik legény virtuskodik – kimutatva, hogy a hatalmában van, hogy azt tehet vele, amit akar. Hogy „elgyújthatja” a búzáját, elveheti az életét, hogy a markában tartja.

Berti nem is nyomoz igazán a „rém” után. Ő a másik embertől való félelme ellen harcol, így aztán a láthatatlan ellenséggel való párharc már-már földöntúli dimenziót kap. A három keresztre három tromf következik ezután: Berti felgyújtja a vélt ellenség, Bodor Feri búzáját, kilenc hónapra tömlöcbe juttatja, majd elszereti, aztán feleségül veszi a babáját. Bertinek nincs is igazi bizonyítéka Bodor Feri ellen: ő a lehetőségen – hogy Bodor Feri megtehette volna, hogy éjszaka meglephette volna – akar elégtételt venni. És Berti mindent visz: a novella, miképp a legtöbb népmese, egy lakodalommal ér véget.

Aludni mindenkinek kell. Álmában mindenki tehetetlen. Többek között ez jelenti az embert az Istentől elválasztó határvonalat: az apostolok még akkor sem képesek virrasztani, mikor maga Jézus kéri őket. Berti a saját esendőségét és ember-voltát akarja legyőzni, mikor bizonyítani akarja, rajta senkit sem vehet erőt – még álmában sem. Berti a lehetőségét sem bírja elviselni, hogy legyőzhetik.

Ez a korai Móricz-remek egészen különös fényben mutatja meg vadkeletet, a személyes autonómiáért folytatott könyörtelen harcot – a mágikus világból érkező, de kapitalizálódni vágyó, egymás mellére keresztet rajzoló, ám közben biztosítási csalásokkal ügyeskedő gazdafiúkat. Ebben a világban nincsenek barátok: a kazlakat őrizni kell az „irigyek, a rosszakarók” miatt, a lakodalmi nép gyanakodva hallgatja Bertit és a gyereköccsét.

Nyomasztó férfivilág ez: a „drágák” csak aduk, ütőkártyák a férfiak kezében. (“S olyan a lány…”) Zsuzsit, Bodor Feri régi szerelmét csak egy pillanatra látjuk, mikor „kedveskedve, szerelmesen ment az új ura elibe”. És nemcsak férfias, hanem végletesen szubjektív világ is, a hős félelme bennünket is legyűr, olvasókat. Berti orrával érezzük a „jóízű, ezerjófűszagú” levegőt, Berti bőrén át érzékeljük a „lidércnyomást”, a szívére nyomott „keserűséget”. Feriből, Zsuzsiból a móriczi szabad függő beszéd csak annyit enged látni, amennyit belőlük a  Berti érzékel: gyanúsan settenkedő vagy éppen alázatosan tipegő lépteket. Szűkszavú, emellett könyörtelenül szubjektív világ ez – tökéletes magyar hard-boiled.

És mért nem okoz megkönnyebbülést, mikor végre kiderül,  hogy ki volt  a lidérc, hogy Bertivel nem egy földöntúli hatalom, nem is egy legénykomája bánt el, hanem a tulajdon kisöccse? A titokzatos kisöccs, aki, mint Berti hűséges szekundánsa, mindvégig névtelen – akár egy lidérc – az elbeszélésben. És csak  a menyasszonytánc után áll elő a leleplezéssel.

A csattanó nem okoz megkönnyebbülést. Hiszen a leleplezés és a novellát lezáró „ördögi kacaj” (a tarkóját csapkodva röhögő rém, a sikerét ünneplő, diadalittas Berti) kétszeresen is a győzelem, a tromf viszonylagosságára utal. Berti megnyerte a saját félelme ellen indított háborút – mi több, túlnyerte magát.

Mesebeli bosszút állt, és közben legyőzte önmagát.

 

Oc e Non: Igen és Nem – a fordításról Báthori Csaba trubadúrfordításai kapcsán

Ez nem műfordítás-kritika (az „ez nem egy pipa” fajtájából). Pedig kedvelem ezt a ’műfajt’, azért is, mert oly kevesen művelik honunkban. Egy olyan országban, amely a legkorábbi ismert kezdetektől és az Európán belüli nyelvi elszigeteltségből, no meg ’vérzivataros’ történelméből kiindulva olyan irodalommal rendelkezik, amely szimbiózisban élt és él a fordítás történetileg változó fajaival. Másként mondva: a francia irodalomtörténetben például egészen más státusza van annak, amit mi műfordításnak nevezünk (a magyar ’műfordítás’ szavunkat Marc Martin-nak, a Villon, ce Hongrois /Villon, ez a magyar/ szerzőjének – aki alapvető könyvet írt Villon 20. századi magyar fortunájának, vagyis fordítástörténetének és a későközépkori francia költő  magyar kultuszainak tárgyáról – külön el kellett magyaráznia, hogy a francia olvasó is értse, mi a fene az, amit a magyar úgy hív: műfordítás (a ’traduction d’oeuvre’ érthetetlen butaság). A magyar irodalom semmilyen története nem írható meg a magyar fordítástörténet nélkül.

A franciák általános szokása, hogy a fordítást kiadják, egyszerű munkaként, mintha mondjuk kiadóként én megbíznék egy magyar fordítóirodát, tegyék át – „simán” – magyarra a Finnegan’s Wake-et. Sokkal jobban szeretem Tassót franciául olvasni, mint magyarul, pedig a magyar fordításban zendülnek a rímek, peregnek a szótagok, verssorokból strófa jő. Csak olykor annyira bonyolult e magyar versnyelv, hogy alig érthető: most mit mond, most miről is van szó? Jellemző viszont, hogy a Jérusalem délivrée című könyv a fordító nevét föl sem tünteti. Szeretem az eredeti szerzőjének már a nevét is: Le Tasse. Arra az időre emlékeztet (és gyerekkoromra), amikor Jules Verne nálunk Verne Gyula volt, Fjodor Dosztojevszkij Feodor Dosztojevszki, Elek Artúr Poet-t és Tolsztoj Leót lehetett olvasni, Homérosz pedig Homér volt, az, aki a franciáknál máig is Homère és a németeknél is Homer. (Rejtő Jenőnél innen jön a Hümér költői név (Homér – Hümér); és mind Parti Nagy Lajos, mind Orbán János Dénes félreértette a hüméri láthatatlan költői életművet, amikor nagyjából lírai, viszonylag rövid terjedelmű hümériádákat írtak; nem, Hümér eposzi költő volt, mert miután a Marseille-ből Oranba induló hajón végigverte a költészetesztétikai értékekre tompa újonc társait, egyetlen művét olvasta fel, s ha átszeljük „keresztbe” a Földközi-tengert, verses műből ezt a „tengernyi” időt csak eposz töltheti ki; és a görög Hümérosz mégiscsak az Iliász és az Odüsszeia egy-sok költője volt.) Nos,  A megszabadított Jeruzsálem prózai fordítás: ami az eredetiben egy versszak, az itt egy bekezdés, vagyis a versesség csak annyiban ’jön át’, hogy az egyes bekezdések nagyjából azonos terjedelműek, ami valami különös tagoltságú ritmust, tömbök ritmusát adja a szövegnek (adatai: Le Tasse: Jérusalem délivrée, Ernest Flammarion, éditeur, Paris, s.d.). Így a franciában ritka az olyan nevezetes fordítás, amely már-már szerves része lenne valamely jelentős életműnek, ritka az, hogy egy Baudelaire Poe-t fordít (vagy de Quincey-t, de úgy, hogy beleírja a saját tapasztalatait, és A mesterséges mennyországokat ma Baudelaire szerzői neve alatt olvassuk). Ritka az, hogy olyan viszony alakuljon ki az eredeti szerzői szöveg és a fordítás között, mint Arisztophanész komédiái és Arany János fordításai között. Persze a franciáknál is megvan az irodalmi szövegek végletesen egyéni megoldásainak egy-egy esete.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az irodalmi fordításoknak (a ’fordítás’ szó jelentése egyelőre legyen igen tág, legyen benne az ’átirat’, a ’rájátszás’ /pastiche/, az ’átdolgozás’, /a konyhakertészetből véve/ az ’átplántálás’ vagy ’átültetés’, hiszen a ’fordította’ szó oly sokféle gyakorlatot takar!) nyelvenként saját hagyományai, elgondolásai és praxisai vannak. Amikor műfordítás-kritikát írunk, számolnunk kell a hazai fordításhagyományokkal, és számolnunk kell a minden fordításkritikával szemben idehaza mindenkor kulturálisan-társadalmi szinten támasztott kimondatlan követelményekkel. Miután ’a versújítás korában’, 1760 és 1840 között lefolyt egy, a magyar költői formakultúrát igen erősen átíró prozódiai vita (a háttérben egy meglehetősen radikális nyelvújítással), egy másik a ©-ról, ezekkel párhuzamosan lezajlott egy vita a műfordítások miértjéről és mikéntjéről is. Természetesen egy eszmei és lehetetlen végeredmény pörgött ki: a formai és a tartalmi hűség követelménye. Ne menjünk vissza ennek lehetetlensége kapcsán a Septuagintes csodájához, minden európai fordítás alapvető és csodás legendájához, ahhoz, hogy az egymástól szigorúan elszigetelt fordítók a Szentírás szövegét szóról szóra, betűről betűre, pontosan ugyanúgy fordították le (a Szentlélek vagy az isteni sugallat hatása alatt). Azért férfi létemre tudom: igen szép erény a hűség, csak lehetetlen, abszolút vagy totális hűség márpedig nincsen (a nőknél sem). A műfordítás-készítésbe is óhatatlanul és elháríthatatlanul belevegyül egy-egy nyelvi félrelépés, egy-egy elhajlás, egy kis csalás (saját fordítói gyakorlatomból is tudom). Hányszor mondták már Babitsnak és Babitsról, hogy a Commedia adott helyein szó sincs arról, ami az ő fordításában áll! Jó, de akkor a bírálók próbáljanak olyan baromi hűek lenni terzinákban.

Nehezen jutottunk el valami kézzel fogható tárgyhoz, de eljutottunk, és a továbbiakban vissza-vissza szeretnék utalni a hosszú felvezetőre. Tehát a tárgy: Hódolat és hódítás. A trubadúrköltészet remekei. Fordította Báthori Csaba, Napkút Kiadó, Budapest 2011. Benne zömmel trubadúrok költeményei olvashatók, és 8 ófrancia trouvère 9 versszöveggel. A költő-műfordító Báthori az utószó utolsó bekezdésében rögzíti fordítói ars poeticáját, és szimpatikusan rögzíti. Nézzük meg ezt a bekezdést! Az első mondat a tartalmi hűség követelményéről szólna, csak számomra értelmezhetetlen: „Végül két szó a fordításról: nem volt kizárólagos célom a filológiai pontosság, noha igyekeztem megőrizni a különböző kiadások közös tartalmi elemeit.” Ezt sajnos nem értem. A rettentő hosszú múltra visszatekintő romanisztika egy-egy trubadúr canso esetében már régóta közmegegyezett abban, hogy egy adott költemény kéziratos változataiból melyik tekinthető „főszövegnek”. Egyébként a tapasztalatok szerint ritkán fordulnak elő textológiailag zűrös versszövegek a trobarban (vagyis: a zűrök másutt vannak). Lehet, hogy nem erről van szó, tehát nem valamely oc nyelvű költemény szövegbizonytalanságairól, hanem értelmezési bizonytalanságokról, mégpedig a modern fordítások értelmezési bizonytalanságairól. Annak a kötetben semmi jele, hogy a fordító oc vagy lemosi nyelvből dolgozott-e, de jelzi, hogy különböző antológiákból dolgozott (ezek adnak – a kötetben szereplő „IRODALOM (szűk válogatás)” szerint – francia, angol, német /főként német!/ és román nyelvű fordításokat, vagyis szövegértelmezéseket).

Majd Báthori Csaba szembenéz a formai hűség követelményével: „A viszonylagos formai hűség ma is eszményem, de belátom: minden fordítás csak a megnyerhető veszteség keretei között jöhet létre (hogy Tandori Dezsőt idézzem).” Ez nekem is tetszik: törekedni kell a lehetetlenre, igen. Mint ahogy egyet tudok értelni az irodalomtörténészek (a „filoszok”) leszarásával is. „A trubadúrok művészi nagyságát kívántam megsejtetni, – azt pedig nem pótolhatja a legszolgaibb filoszi igyekezet sem.” Annyit azért mellédünnyögnék, hogy a kritikai kiadások „szolgai” készítői, a vers- és formatörténészek aprólékos „szolgai” pepecselései, a trubadúrok esetében rettentő, mert igen csekély megbízható zenei információval rendelkező muzikológusok „szolgai” fáradozásai nélkül mi, nagyeszű költészettörténész és geniális műfordító „uracsok”, anyag híján, bánatosan elballaghatnánk a bús… düledékeire a Múltnak Romvárára. Bár igaz, ami igaz: a műfordítás re-création, újra- és újjáalkotás, olyan, mint a wellness-élmény. Mivel óhatatlanul mai (magyar) nyelvre fordítjuk a régit, egyúttal modernizáljuk is: Arany Shakespeare-je 19. századi magyar irodalmi nyelven beszél, Villon a 20. század magyar irodalmi nyelvein szól hozzánk (a francia bölcsészek – egy-két középkorkutatónak készülő irodalmár hallgatót kivéve – rohadtul utálják Villont, és igazuk van, mert nekik ’eredetiben’ kell olvasniuk; az ő Villonjuk olyan, mint annak a zokogó fiatal bölcsészlánynak az esete volt Szegeden, akinek Balázs Mihálynál Bornemiszából kellett referálnia, és az Egy. Knyt.-ban már csak a kritikai kiadás volt meg: „Nem bírom, Csaba, érted, nem bírom, ez olvashatatlan, ez szörnyű, ez borzalom”; a finom, mert enyhe udvarlásnak ez is módja, kikölcsönözni a kritikai kiadást, kiülni a bejárati lépcsőre az őszi rőt napsütésbe kettesben, és érthetően, folyékonyan, lassan felolvasni az Ördögi kísírteteket; nos, a francia Villon – még a zsebkönyvkiadásokban is, jobb oldalon hozzák a szöveget, bal oldalon a rengeteg és mikroapró betűs nyelvi-tárgytörténeti stb. jegyzetet – olvashatatlan). És a trubadúrokért, a róluk való kép megrögzítéséért a róluk kialakított – nem filológusi – látomások valóban igen sokat tettek: Ezra Pound, Jacques Roubaud és mások.

Én Báthori Csaba kötetében közvetítőt közte és az oc nyelvű szövegek között a német fordításokban-értelmezésekben érzem (ami csak ’féltiszta’ forrás). Így ír például: „A provanszál mesterek nőkultuszának tárgya egyébként, a Magas Hölgy (dompna, vagy hímnemű formában: midons, meus dominus!): elvont eszmény, távoli vonzerő, ellenállhatatlan gyönyörűség.” Magas Hölgy? Biztosan voltak a „déli” nők között sudár, magas, hollófekete hajú, barnás bőrű gyönyörűségek, mint szőkében Uta (a pajzsos-kardos Eckehart mellett a naumburgi katedrálisban), akit csak úgy nevezek szerelmesen: a gótikus nő. De ez a „magas hölgy” a középkori német szerelmi költészetből (obere Minne) jön nyelvileg, ám Haute Dame még az ófrancia trouvère-eknél sincsen.

A hosszú felvezetőben mondottam, hogy a fordításgyakorlatok történetileg és nemzetenként változóak és különbözőek. Nálunk sincs másként. Egyszer alaposan át kellene tekinteni a 20. századi magyar nyelvű trubadúrfordítások történetét és ezek fordításideológiai és fordításnyelvi gyakorlatát. Most hagynám az olyan sokfordítós köteteket, mint amilyen – eléggé el nem ítélhető módon – A francia költészet antológiája I-II. kötete. Azért eléggé el nem ítélhető módon, mert a franciák költészete a hódítók költészete (akik egyébként részben lenyúlják a trubadúr költészet-, költeményeszményeket, a műfaji ideákat, a strófaszerkesztés fogásait, amit csak lehet, részben elsekélyesítik ezeket), a trobar a meghódítottaké. Nos, hagyjuk tehát a fordítógárdával készült antológiákat, figyeljünk az ’egyfordítós’ kötetekre.

A sort nálunk ismereteim szerint Bajcsa András nyitja, aki verseit és fordításait Holler András név alatt publikálta. Ő ugyanaz, aki később, párizsi emigrációjában lefordította Montaigne Esszéit (ennek ’átfésült’ változatát adta ki Pécsett a Jelenkor Kiadó). Bajcsa András egyrészt tagja volt egy laza körnek – a Sorsunk című folyóirat körül képződött meg –, amelyben feltalálhatók voltak Fülep Lajos, Várkonyi Nándor, Tatay Sándor, Kardos Tibor, Weöres Sándor és mások. Bajcsa francia-magyar szakos volt a két világégés között a pécsi Erzsébet Királynő Tudományegyetemen, francia tanszékvezetője pedig nem volt más, mint Birkás Géza prof., aki a lehetőség szerint serkentette a romanisztika iránti behatóbb érdeklődést. Ő adta a kezébe a fiatal Csorba Győzőnek Hélinand de Froi(d)mont cisztercita szerzetes A halál versei című gyűjteményét, amely, ha jól emlékszem, 1939-ben jelent meg, a kötet becsületesen kétnyelvű, ráadásul Holler András illusztrációival (!). Holler-Bajcsa András tényleg megtanult oc nyelven, és munkájának eredménye a Janus Pannonius Társaság kiadványaként Pécsett, 1936-ban megjelent fordításkötet: a Provánszi költők. Igaz, ő nem csak (régi) trubadúrokat fordított, hanem a Félibrige-kör (közel kortárs) költői munkáit is, Mistralt (a Mirèio-t, ezt a 20. század legelején oly kedvelt falusi idillikus kiseposzt, Roumanille-t, Aubanelt. Divatja volt annak, hogy beindult az újprovanszál nyelvű költészet: Frederí (és nem Frédéric!) Mistral szintúgy Nobel-díjas lett, mint a szárd nyelven író Grazia Deledda; mert Európában volt egy kulturális-nyelvi-irodalmi divat, összefoglaló (olasz) nevén a reggionalismo, amely a zárvány-nyelvek, a nemzeti-irodalmi nyelvek alá lesüllyedt dialektális nyelvek (provanszál, szárd, gaël, stb.) divatját vagy kultuszát alapozta meg). Holler-Bajcsa fordításai nem erős fordítások. De úttörő volt e tekintetben, az bizonyos. És jegyezzük meg: a trubadúroknál csak a magas műfajokból fordított: zömmel canso-t (szerelmi vágyéneket), sirventest (szolgáló ének, mert formailag pontosan követ egy adott vágy-éneket, de mindenről szólhat, csak a szerelemről nem; a szép szobalány, aki titkon magára ölti az úrhölgy ruháját).

A következő olyan kötet, amely egyetlen fordító munkája, Képes Júlia „Vágyba felöltözve, ruhátlan” című kötete (Balassi Kiadó, Budapest, 1996). Mivel véleményeimet e munkáról – a freudi szexuális szimbolikára utalva, szintén idézetes címmel: „Mert mivégre van a lándzsa és a Grál?” – a Jelenkor 1997. áprilisi számában megírtam, nem ismétlem meg. Csak jegyezzük meg, hogy a karcsú kötet anyaga itt is túlnyomó részt canso és sirventes. És van egy nagy előnye a könyvnek: benne végre helyet kapnak a nőtrubadúrok, az ún. trobairitz-ek is a saját vágy-énekeikkel (Comtesse de Día, Azalaïs de Porcaraigues és mások).

Egy másik Arc

– vallomás –

 

Mit jelent figyelni a másikra? Mit jelent – és egyáltalán lehetséges-e – ismerni a Mást? Helyes-e „a Másikról” beszélni, tehát kitüntetett értelemben, vagy ennek nincsen pszichológiai alapja? Úgy vélem, az a névelő és a nagy kezdőbetű, amely a másikat kitüntetett létezővé szeretné emelni a szememben, elfedi azt, hogy a másik bizonyos értelemben fénylő éjszaka, vagyis a másik egy ponton számomra a semmi. Erről szeretnék beszélni. Vagyis arról, hogy mi a jelentősége számomra egy másiknak.

Ha egy másikkal beszélgetek – és ez a másik lehet olyan, akivel először találkozom, vagy olyan, akivel már régóta ismerjük egymást –, van egy pont, amikor félresiklik a figyelmem arról, amit közölni akar velem. Nem fordulok el tőle, hanem váratlanul néma maszkként mutatkozik meg az arca. Ez a másik ekkor nem nyelvként van – tehát nem is akként, amit mond, vagy ahogyan beszél, vagy abban, hogy egyáltalán beszél, hiszen mindez közömbössé válik – hanem – ilyenkor – puszta báb, maszk, bábarc.

A másik ilyenkor mégsem válik tárggyá – vélhetően mert Arca van –, hanem egyfajta kísérteties szorongást kelt bennem, melynek tartalma: én is puszta maszk vagyok számára? Két maszk beszélget némán? Szubjektivitásom, szándékaim, őszinteségem csak maszk? A „báb-” vagy „maszkeszerűség” a másik semmisségét mutatja. Az arc semmissége az arcon: ez válik kísértetiessé, ez kelt váratlan szorongást. Ilyenkor ha a másik nem veszi figyelmetlenségnek a félresiklást a beszélgetés tárgyától, ha belegyezik abba, hogy most máshonnan nézem, és most már ő is máshonnan fordul felém, tovább lehet menni a másik megismerésében.

(A másik tényleges megismerése itt nem a másik szavain keresztül történik, a beszéd az arc maszkká válásakor összezavarodik. Itt fordul a beszéd, a mondanivaló, a mondás minden pátosza és komolysága iróniába és önmaga paródiájába.)

Ezen a ponton tehát a másik semmi is, puszta arcjáték. Lehetne ő, vagy valaki más, mindenesetre csak puszta arcszerűsége számít. Itt már világos, hogy minden arc: maszk. De a másik arcszerűsége az arctalanság tükrében válik jelentőssé: az Arc mintegy bele tartja magát az arctalanul tovasikló időbe, mint mikor az arcomat ráhelyezem a víztükörre, annyira, hogy épp ellepje arcomat és a köveket szemlélem a folyó medre alján.

A saját arc puszta maszkszerűsége okozta űrön, a tudat, a benső hiányán, a semmivé levésen a másik Arcával szemben ébredő erotikus vágy lendít túl. A vágy a másik és a saját semmisségével, valójában „a Semmivel” szemben érzett iszonyból születik. A semmi „helyén”, a két Arc között – és rajtuk – aura keletkezik.

(A szeretet, a másik arcában való megmerítkezés talán az iszony és a vágy furcsa keveréke, az e kettő összjátékából keletkező aura.)

A vágy „melléktermékeként” ugyanakkor felébred az őszinteség, az őszinte kitárulkozás, a lemeztelenedés késztetése. De saját maszkszerűségem már megszüntette egy ilyen lemeztelenedés lehetőségét. Az őszinteség képtelenségnek és lehetetlennek tűnik, mivel saját ún. szubjektivitásom radikálisan felfüggesztődik. Csak maszk vagyok. Ezen a ponton minden, ami történik habkönnyű játék és életveszélyes játszma egyszerre. Vehetem úgy – felelőtlenül –, hogy a maszk csak egy álarc. Vagy együttérzéssel: a maszk az Ő Arca.

Ami az őszinteségre és lemeztelenedésre való késztetésből létrejön – mert ezek végül is csak Istennel szemben, vagy benne, a végtelenségben, minden arc és maszk megszűnésében valósulhatnak meg –, azt egyszerűen csak így nevezném: viszony. A viszony a két arc közötti aurában bekövetkező aktusban jön létre. Az aktus valamiféle odaadás a másikért és a másikban. Ezzel együtt megbocsájtás is. Az aktus nem pusztán nyelvi, nem is csak testi esemény, de mindkettő jelen lehet benne. Inkább kinetikus és pneumatikus jellegű rituális aktusról van szó.

A viszony megőrzését és újrateremtődését a következő – egyébként művileg szétválasztott, valójában egymásba átjátszó – szinteken tudom elképzelni.

Az aktus megőrzése történhet nyelvi szinten, ha létrejön egy közös nyelv vagy szókincs. A közös szavak a másiknak tett esküt, az ígéretet, a vallomást helyettesítik. De azt hiszem, ez a legfelszínesebb kapocs: a közös szavak pusztán felidézik a viszonyt, de nem teremtik egyszersmind újjá. Így könnyen gépiessé, megszokássá, rutinná válhat.

Rögzítődhet a viszony a másik testképének megőrzésében. A test vízjelszerű emlékképe ez, vagy pontosabban a test vízjelének megőrzése, amelyhez érzelmek kötődnek: biztonságérzet, fokozottabb figyelem, izgatottság, oldottság, vágy a másikkal való találkozásra, a közös térben mozgásra, a közös játékra/játszmákra, az aura újrateremtésére. Társulhatnak a testképhez negatív érzelmek, például veszélyeztetettség, feszültség, tartózkodás a szembe nézéstől. A testkép-megőrzés kaphat szerelmi/erotikus árnyalatot, de le is egyszerűsödhet puszta erotikus vággyá, vagy hétköznapi együttlétté „intézményesedhet”.

A viszony megőrzése végül történhet képileg. Nem a fikcionáló képzelet „munkája” ez, hanem a meglátás és a meglátottság bélyege. A saját és ezzel együtt a másik Arca így lesz meglátott-idegen. Ez a meglátás a puszta figuráció felől nézve vak. A „meg-” igekötő az aktus megtörténését hangsúlyozza, nem a figurális kivetülést. A másik Arca rávésődik az arcomra és viszont, az enyém az övére, amikor meglátjuk egymást, de ez az aktus figurálisan érzékelhetetlen marad.

Meglátjuk egymást. Csak Ő látja, csak Én látom. A többiekkel szemben ez az egymásra vetített két arc, az aura végül börtön is lehet, szorongás a közös magányban. A magány nem társtalanság, hanem együttlét saját magunkkal egy másikban. Egyfajta vallási bizonyosság.

Mágikus térhasználat Gion Nándor Virágos katona című regényében

A Gion Nándor-i újszerű elbeszélésmód realizmust mesével, fantasztikumot naturalista elemekkel ötvöző poétikája a kortárs magyar mágikus realizmus irányzatának egyik lehetséges írói habitusaként is vizsgálható. Csodás elemekben gazdag történelmi regényeit egyre több vonatkozásban a nehezen definiálható mágikus realizmus felől értelmezi a hagyomány. Dolgozatomban ebből a nézőpontból elemzem a regény sajátos térhasználatát.

A történelmi kontextusra hajazó, családregénynek (is) minősíthető regény kezdeti recenzálói a lokális történelem feltárásának nagyszerűségét dicsérték a műben. Mivel  Szenttamás, a bácskai kis falu az újvidéki író gyermekkorának színtere, illetve szereplőinek némelyikében magának a szerzőnek a felmenőit ismerhetjük fel[1], hiteles historikus vonzataiért méltatták az alkotást: „Nincs még egy mű, amely teljesebben mutatta volna be a századfordulótól a második világháborúig terjedő időszakát a Bácskának. Nem forrásmunkák alapján, nem társadalmi távlatból, hanem testközelből. És semmiféle nyelven nem írtak itt elfogulatlanabbul természetesebb tárgyilagossággal németekről, szerbekről, magyarokról, a legkényesebb úgynevezett »nemzetiségi kérdés« változatait is oly magától értetődő természetességgel érintve, s olyan egyszerű és közvetlen kezelésben, amihez ez a szó: tapintat, egyenesen pretenciózus lenne. És anélkül, hogy elhallgatna, majd megszépítene ezekben az ellentétekben valamit!”[2]

A fenti idézetben ugyanakkor kódolva olvashatjuk a történelmi hitelesség erénye mellett a Gion-kanonizációban érvényesülő továbblépést is, amely már nem történelmi objektivitást, hanem testközeli, mikrotörténelmi vonatkozásait hangsúlyozza a gioni regénypoétikának. Ezáltal Gion regényének fikcionalitása kaphat nagyobb súlyt, továbbá a nagy bácskai világháborús narratívák helyett Rojtos Gallai István személyes viszonyulásai helyezhetők a figyelem előterébe. Recepcióesztétikai szempontból a történeti olvasás során nem is az úgynevezett objektív történelemszemlélet vihet előbbre a mindenkori megismerésben, hanem a jelenbeli és a múltbeli elvárási horizontok ütköztetése és az ezek keresztmetszetében szemlélt/megismert múltbeli perspektíva feltárása[3].A kortárs dialogikus irodalomkoncepcióhozhűen[4] maga Gion is így vall erről a narrátori beállítódásról: „Hirtelen fordulattal eltávolodtam az egész realizmustól, másfajta irányzatokat tanulmányoztam. Sőt, műveltem is egy kicsit, hogy aztán újabb hirtelen fordulattal visszatérjek egy másfajta realizmushoz, amely keménységével és színeivel, sokszor erős színeivel perspektivikusnak látszott – ma is annak látszik – néha már nem is egészen realizmus…”[5]

A recepció Gion prózapoétikáját éppen fentiekben említett „partikuláris történelmi realizmusa” mentén hajlamos mágikus realistának minősíteni. Hiszen a szerző zárt provinciális közösségbe helyezi szereplőit, akik egy-egy apró életmódváltásból tudják meg csupán, hogy miként módosult az olvasó számára már rögzített történelem. A fogalommal való címkézésből a regény realizmusa önkéntelenül adott, hiszen a világháború kiváltotta társadalmi-gazdasági változások a molnár család életén is, a kisváros életén is megmutatkoznak (pl. megváltozott templombajárási szokások), továbbá a kisebbségi lét és nyelvi kevertség közép-bácskai századfordulós aspektusai is markánsan megmutatkoznak a regény nyelvezetén is. Ám az átható mesés metaforikus-mágikus motívumrendszer szimbolikus jelentéseket is társítani enged a meglévő realizmushoz, a meglévő történelmi háttérhez. A regény „mágikussága” így az utóbbi sajátosságok mentén történő értelmezésből születhet meg.     

 

Izland szép, Izland jó

 

Izland szép. Izland jó. Vannak tűzhányói, csodálatos gleccserei, gyönyörű, havas erdői, jégpáncél alatt rejtőző tavai.


 

Én nem nagyon ismerem ezt a csodálatos szigetet. Eddig csak remek, pörgős detektívregényeket olvastam Izlandról. Ezek alapján én tényleg elhiszem, Izland olyan hely, ahol mindig megkerülnek a tettesek, és az igazság gyorsan kiderül.

 

De nem hiszem, hogy a többi magyar nálam sokkal többet tudna erről a rejtélyes szigetről. A magyar netezők között mégis futótűzként terjed egy „igaz híradás” az izlandi forradalomról.

 

Aki eddig nem olvasta volna:

 

„Izland – az elhallgatott polgári demokrácia győzelme

A média az utolsó részletekig tájékoztatott bennünket az Egyiptomi és a Líbiai eseményekről. Mélyen hallgattak viszont a lázadásokról és a példaképes polgári forradalomról, amely két évvel ezelőtt zajlott le Izlandon, ahol a polgárok kikényszerítették a kormány távozását és az alkotmányuk átírását. Éppen azért volt elhallgatva, mert az Izlandon történt esemény a polgári forradalom modellje. Az Izlandi forradalom cenzúrája a legjobb bizonyíték arra, hogy hogyan kezelik az információkat, amelyek veszélyesek lehetnek a politikai és a gazdasági elitnek.

 

Az Izlandi nép lemondott a régi kormány bármilyen formájáról, a nagy bankok államosítva lettek és népük nem fizeti meg az adósságot, amelyet a politikusok alakítottak ki, mert ez az ő rossz gazdasági politikájuknak a kérdése és nem a népé. Az új alkotmányban rögzítették, hogy a politikának a főszereplője a polgár és nem a politikus.

 

Jelenleg Izland a legjobb példaképe a nép békés és tisztességes reakciójára a jelenlegi hatalom ellen, amelyik az országot és a világot a válságba vezette. Az Izlandi modell mutatja, hogy kell, hogy a politikusoknak félelmük legyen a nép reakciótól, ha nem a nép érdekében fognak tevékenykedni. De ne az életüket féltsék, hanem a politikai karrierjüket.

 

Elhallgatott tények Izlandról:

 

2008-ban államosították a legnagyobb bankot. A pénznemük összedőlt és a piac összedőlt. Az ország csődbe ment.

 

2009-ben nagyszabású tüntetések voltak a parlament előtt, a nép lemondásra kényszerítette a kormányelnököt és az egész kormánykoalíciót. A politikusok követelik az adósság megfizetését Nagy Britanniának és Hollandiának (ami összesen 3.500 millió Euró), amelyet 15 év alatt kellett volna megfizetni 5,5% kamattal.

 

2010-ben a nép az utcára vonul és kiharcolják maguknak az általános népszavazás törvényét. 2010 januárjában a köztársasági elnök elutasítja ennek a törvénynek a ratifikálását, majd bejelenti, hogy konzultálni fog az Európai Unióval. A nép ismét az utcára vonul. Márciusban népszavazás van, amelynek eredménye, hogy a nép 93%-a elutasítja megfizetni az adósságot Nagy Britanniának és Hollandiának. A kormány ezzel rákényszerült, hogy elkezdje az állam képviselőinek kivizsgálását, hogy jogi felelősségre vonja őket a válságért. Utána következett néhány bankfőnök és menedzser bebörtönzése. Miután az Interpol kiadta a parancsot, minden résztvevő bankár elhagyta az országot. A nép alkotja az új alkotmányt, amelyik már nem a dánok alkotmányának másolata, ahogy az ezidáig volt.

 

2011 februárjában összejött az alkotmányalkotó testület, amelyet a nép által közvetlen választott képviselők alkották és elfogadásra előterjesztették az új alkotmányt, amelyik a megállapodás alapján született.

 

Ez az Izlandi forradalom rövid történelme: az egész kormány lemondása, bankok államosítása, általános népszavazás, a válságért felelős emberek bebörtönözése és egyenesen a nép által átírt alkotmány elfogadása.

 

Az Izlandon történő események olyan politikusoknak volt a figyelmében, mint Merkel (német), Sárkozy (francia), Cameron (angol), Zapatero (spanyol), Berlusconi (olasz) és mások, akik gyorsan felismerték az ő korrupt rendszerükre is leselkedő veszélyt.

 

Az Izlandon történő események bojkottálását szigorúan betartották az összes korporációs sajtónak, rádiónak és televíziónak tudósítók ezrei. Némelyik állam kiegyezői állítólag a médiának adókedvezményeket ígértek cserébe a hallgatásért.

 

Mindennek ellenére az Izlandi forradalom eszméje terjed az egész Európában.

 

Ellenálltak a korrupt és tarthatatlan rendszer ellen és a világnak leckét adtak az igazi demokráciából. Azon politikai és gazdasági elit akarata ellenére, akik a világválságot okozták, akár korábban, akár ezután. A szabadság iránti vágynak nincs határa!

 

Megjegyzés:  Talán nem véletlen, hogy mindez Izlandban történt, ahol az újkori világ legrégibb parlamentje van (az ún. “Althinget“), amelyik 930-ban alakult. Csak még egyetlen hozzáfűznivaló: a világ legelső alkotmánya az az Izlandi volt, a második a magyar!”

(forrás: Tudatbázis.hu / fordította: Vajda Iván)

 

 

Olyan ez a „híradás”, mint egy félanalfabéta tengerész innen-onnan összeollózott, aztán végső kétségbeesésében palackba zárt és tengerbe hajított üzenete. De ne borzadozzunk Vajda Iván, a fordító magyartalanságain! Tekintsük ezt a „rejtélyes híradások” stiláris jegyének. Fordítót amúgy nem érhet ennél nagyobb siker: a szöveg szinte minden netes fórumra kikerült. Először jobboldali portálokon terjedt futótűzként az „izlandi forradalom”, hogy aztán meghódítsa a teljes magyar netvilágot. Hozzám is eljutott balról, jobbról, Délvidékről, Felvidékről. Végül az Irodalmi Centrifuga is talált három nyomós okot, hogy közölje. Ezek a következők: az izlandi miniszterelnök leszbikus, a leghíresebb izlandi íróról a Centrifugán lehet olvasni, és végül (utolsósorban) mert Izlandon működik az újkori világ legrégibb parlamentje.

 

De vannak gyanakvóbb olvasók is. Nem mindenki ül fel egy „ekkora kamunak”. A VasiHazafi.hu próbálja cáfolni a levél állításait – meg is cáfol néhányat, ámbár nem az összeset – és aztán ő is kitér az izlandi államfő nemi orientációjára. „ Inkább maradjunk adósságcsapdában” –figyelmeztet. De más hazafiak nem ennyire gyanakvóak és óvatosak. Általában mindenféle változtatás és kommentár nélkül közlik a levelet, mintha amolyan költemény lenne.

De mi is az igazság?

 

Lehetséges-e ilyen szörnyű összeesküvés a „médiákban” (Vajda Iván kifejezése), amit csak egy éber és minden újdonságra fogékony netközösség leplezhet le? Honnan jönnek az ilyen palackba zárt üzenetek? Hány vulkán is van Izlandon?  Hány detektív van? És hány parlament? Semmit nem tudunk, Izland ma is ugyanolyan távol van tőlünk, mint tizenöt-húsz-huszonöt éve.

 

Ámde a körlevél példátlan, már-már összmagyar sikere mást is jelez. Mérhetetlen elitellenességet, a közvetlen demokrácia iránti olthatatlan vágyat. Egy csomó kényes változást, amiről a magyar politikai és kulturális elit ma sem hajlandó tudomást venni. Ez a körlevél nemcsak az izlandiakról szól, hanem rólunk is. Úgy tűnik, 1989 óta nagyon megváltozott a demokrácia-felfogásunk: a rendszerváltás idején egy ennyire jó hír – az elérhetetlen messzeségben ragyogó szigetről és a karakán, a saját politikusaik (pénzembereik, elitjük, értelmiségük) ellen szabadságharcot vívó népről – még nem dobogtathatta volna meg ennyire a szíveket.

 

Hiszen sok mindent történt azóta. Nemcsak az izlandiakkal, hanem velünk is. János pap levele (a középkor egyik leghíresebb, egy utópisztikus királyságról beszámoló „palackba zárt üzenete”) akkor is sokat elárul a korabeli Európáról, ha maga a levél hamisítvány.

Izland a mi Árkádiánk. Fagyos, ködös, hideg, kicsi – de a miénk. Hull a hó, a vulkánok hol alszanak, hol ébredeznek, de a detektívek nem restek, körbejárják a szigetet, és letartóztatják a tetteseket. Az igazság sohasem alszik.

 

„Minden hatalmat a dolgozó népnek!”

 

Én még voltam úttörő, emlékszem erre.

Kutya, kiásva

Az Állatvanbent egy növény.

 

Élő organizmus, amolyan állandó nyesegetéshez, folytonos gyötréshez szokott föld feletti növényrészekkel. Ez a növényszár-váz Max Neumann képsorozata reszketeg karcvonalaival, letisztult szó – vagy inkább – vonalfukarságával. Minden, ami látszik, ami már nem mer nagyra nőni, égbe törni, mert úgyis odakap a sors, letöri a végzet. Külalak, megjelenési forma, ami magába zárja, elrejti a növényrostokat.

És ez a meggyötört test odabent, a láthatatlanban, mélyen a föld alatt erős gyökereket vert, mélyeket és szerteágazókat, betűfonalak gyökérszövedékéből, vaskos rostrovátkái szétfeszítik a homogén humuszt és a szövegnövény-test meg a rátapadó élmény-földszemcsék megteremtik a könyv szövegét, az Ént. És mert állat van bent, ez a növény nyöszörög, lüktet és mocorog, halkan jajgat ezertorkú kánonnal. A mandragóra őseredeti hibridje ez. Alvó lélegzeteiben, szortyogva futó növénynedveiben is fejlődik, kiszipkázza a talajvízben oldott élményanyagokat, tekeregve burjánzik, és burjánzott mindig, mióta világ a világ és gondolat a gondolat.

Csak valahogy ez a Krasznahorkai-féle mandragóra kissé neurotikusra és szánnivalóan agresszívre sikeredett. Krasznahorkai végső válasza éhségre, magányra, bezártságra véges és végtelen belső terekre mind az agresszió lenne? Kicsit sok a széttépés ebben hömpölygő gondolatritmusban, és ráadásul nem több, mint utcasarki semmirekellők „emberkedése” az aluljáróban. Kelt ez persze feszültséget, némit, de a szöveg hangjai nem annyira az ösztönvilág mantrákba zárása, mint inkább valami monoton ismétlődésében elviselhetetlen gondolatritmus, ami látszólag a nyelven túlit céloza. Látszólag, én azonban a szégyentelen reménykedők sovány táborát erősítem, és ezt a nyelven túlit árnyaltabbnak képzelem, mint egy bezárt, meg-nem értett, embert szolgáló eb magakrenkölését és beváltatlan fenyegetőzéseit.

Lehet, hogy Colm Toibinnak van igaza, és ahogy a fülszövegben írja, Krasznahorkai a klisék és könnyű befogadhatóság ellen lázad, de mintha alárendelődne ennek a lázadásnak maga a szöveg is, és így a Toibin említette magas feszültségű támadás csak olyan, mintha a saját házam helyett a szomszéd város tornyába húzna a villám: szól az, csak nem elég nagyot. Mintha nem a fülembe csaholna ez az állat bent, csak valahonnan két háztömbnyiről vicsorogna nekem. Erősködik, pedig az első röpke ötoldalnyi odavakkantás eléggé vérfagyasztó lehetne, ha nem követné még huszonegynehány oldalnyi meggondolatlan csaholás világuralomról, színlátásról és athéni szüzekről, csak hogy az ember-állat kontextusba még némi mitológiai félszörnyeteget is belekeverjünk.

Szóval a válasz vagy az, hogy a mögöttes kibeszélhetetlen, és az elrontott kísérlet direkt baklövés csak ennek bizonyítására, vagy tényleg csak feszülő agresszió van egy csenevész nyelv megszikkadt, elhasznált talajába ültetve, ennyi az emberállat és semmi több.

Krasznahorkai lehajolt a sokat szenvedett, mélygyökerű növényhez, néhány gyakorlott csavarintással gyökerestül húzta ki a földből és a nap felé fordítva addig rázogatta, míg ki nem hullottak a kövér anyaföld-szemcsék a gyökerei közül. Mi maradt? Éhség, halálfélelem, bezártság, s minderre egyetlen válasz, a pusztítás ígérete, a fenyegetettség érzésére adott állandó fenyegetés. A többi bennszakadt, a talajban tekereg még párat, míg halk nyüszögéssel elporlad. A mitikus-mágikus léttapasztalat-töredék organizmussá silányult, mozdulatlanul szikkadozik a napon.

Krasznahorkai László – Max Neumann: Állatvanbent, Budapest, Magvető, 2010.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info