Oc e Non: Igen és Nem – a fordításról Báthori Csaba trubadúrfordításai kapcsán

És itt van Báthori Csaba kis kötete. Vagyis eddig mellőztem a több műfordító munkáiból álló antológiákat, mellőztem a gyakran újra kiadott A francia költők antológiája gyűjteményt, a Bánki Éva szerkesztette és remek A tavaszidő édessége. Válogatás a középkor nyugat-európai szerelmi költészetéből (Kairosz Kiadó, Budapest, 2004) roppant gazdag anyagát. S ha már szó volt arról, hogy régebben szinte kizárólag a „felső” regiszterből jelent meg magyar nyelvű fordítás, vagyis a canso-k, a sirventeszek és a tenso-k (vitaversek) közé nagy ritkán beesett egy-egy alba (hajnal-ének), nem oly rég a meglehetősen csonka kép a trobarról kiegészült A tavaszidő édessége ellenpárjával: a középkori obszcén-trágár költemények, köztük a trubadúrok obszcén-trágár költeményeinek gyűjteményével (Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költők antológiája, szerk. Bánki Éva és Szigeti Csaba, PRAE.HU kiadó, Budapest, 2007).

Mintha a három Grácia lenne, felsorolom (bemutatom) azt a 3 Erényt, amellyel a Hódolat és hódítás büszkélkedhet.

1. Erény. Nagy erénye a kötetnek, hogy szerepeltet olyan trubadúrokat is, akiknek eddig tudtommal nem volt ’magyar hangjuk’ (Bertran d’Alamanon, Savaric de Mauleon, Uc de la Bacalaria, Elias de Barjols). Ez igen helyes. Hogy ki az, aki a trubadúrok közül máig kiemelkedik és „nagy”, és kik a „poëta minor”-ok, azt ugyan a hagyomány dönti el, de igen különféleképpen: már szinte önmagában jelentőssé avat bárki költőt, ha viszonylag nagy számú éneke maradt ránk a trobar alkonyán összeállított énekeskönyvekben. A kötetben szereplők közül Gavaudantól 10, Uc de Bacalariatól 6, Savaric de Mauleontól 3 mű maradt ránk. A trobar (a trubadúrköltészet egésze) alkonyán – vagyis a 13. század század végén és a 14. század első felében) megjelent két belső-kései és prózai műfaj. A költők rövid életrajza, valamint egy-egy canso magyarázata, értelme. Az is jelent valamit a korabeli szelekciót illetően, hogy ki kapott rövid életrajzot, és ki nem. Vagy: tudjuk, Dante Alighieri teli volt  költőféltékenységgel (különösen a rég halott Arnaut Daniel iránt) és gyűlölettel, és a féltékenység és a gyűlölet ocsmány keverékével a poëta sacer számos trubadúrt lehelyezett a Pokolba, gondosan méricskélve, kit, miért, hova. Ha bárki trubadúr abban a kitüntetettségben részesült, hogy bekerült Dante valamelyik pokoli körébe vagy bugyrába, az gyakorlatilag a világhírt és az örök hírnevet jelenti számára. Íme, a jegyzetek közt Báthori Csaba is Bertran de Bornról szólva megjegyzi, hogy ott van ám Danténél, levágott fejét lámpásként maga elé tartva jön: „Ármányossága miatt – írja Báthori – Dante Poklában bűnhődik: lámpásként hordja saját fejét.” Mit mondjak? A Pokol örök, amit az is jól mutat, hogy Bertran de Bornról mind a mai napig a Dante preformálta kép él: a beleket kiontó, a vérontást imádó „harcias szellemű dalnok” ő (Báthori Csaba). Jelenleg mindössze két emberről tudok, aki hazánkban oktat-mesél a szerelmes de Bornról, arról a férfiről, aki kitalálta a dompna soisseubuda-, a syntetic women-t, vagyis ’a részekből összerakott nőt’, azt, hogy „Lágy őszi tájból és sok kedves nőből próbállak összeállítani téged”. De most nem mesélek erről. A másik Horváth Viktor.

2. Erény. A trobar alkonyán, amikor már érződött a teljes összeomlás, a Dél apokalipszise, Montsegur után, ahol a déliek inkább öngyilkosságba menekültek, de nem adták meg magukat a rohadt franciáknakJ, megképződött két prózai műfaj: a vida és a razo. Hogy ha a pusztulás után még lesz ’romvilág’, maradjon fenn valami monumentum vagy dokumentum. A vida (a latin vita-ból) rövid, többnyire igen rövid „életrajz”. Nem, ez egyáltalán nem hasonlít sem az antik biográfiákra, sem a keresztény szentéletrajzokra, de még a későbbi humanista életrajzokra sem. Most a másik műfajról szeretnék röviden: a razo szó ugyanaz, mint az olasz raggione, a francia raison, az angol reason, és itt ’magyarázat’ jelentésben kell értenünk, de semmilyen középkor utáni magyarázatként nem szabad felfogni. Hanem ha idővel egy ötven-száz-százhúsz évvel korábban meghalt trubadúr költeményének egésze, vagy csak egyetlen strófa, de elég egyetlen szó is, elhomályosult, akkor kerekítettek a szó, a strófa, vagy a versegész mögé egy történetet, amely a költővel ’megtörtént’. (A megtörténtség vagy meg nem történtség lényegtelen, adathiány miatt nem igazolható egyik sem, lényegtelen, mert itt a SzerelemKöltőnek és Alkotásának a Mítoszáról van szó, ami viszont igen gyönyörű szellemi terep.) Nos, a vidák és a razók – ismétlem, ezek későbbiek a költemények keletkezési idejénél és a szerző halála utáni időből valók – úgy járnak el, hogy indul a prózai szöveg, majd eljut egy adott költeményig, azt mondja, a költő ’ez okból’ lelte, találta ki e költeményét, és többnyire csak a kezdősor következik. (Az összes ide tartozó szöveg standard kritikai kiadása: Jean Boutière et A.-H. Schutz: Biographies des troubadours. Textes provencaux des XIIIe et XIVe siècles. Édition refondue, augmentée d’une traduction française, d’un appendice, d’un lexique, d’un glossaire et d’un index des termes concernant le „trobar”, A.-G. Nizet, Paris, 1964.)

A vidák és a razók tehát belső és közel-kortárs kontextust jelentenek. Mélyen egyetértek Báthori Csaba eljárásával, aki több esetben (bár a betétté vált vers incipitjét címmé emelve, ami inkorrekt) e kontextussal együtt ad költeményfordítást (Rigaut de Berbezilh: Razo, 42-45. p.; Bertran de Born: Razo, 67-69. p.; Bertran de Born: Razo, 73.p.; Raimbaut de Vaqueiras: Razo, 79. p.). Ne feledjük, a költeményeknek ilyen prózába ékelése egyik hagyománya annak a prosimetrumnak, amely majd később – alig később, szinte kortársként – elvezet Dante La vita nova-jáig, Az Új Életig, csak itt már önkommentáló a próza. Nos, ezek közül számomra a legleleményesebb a Ieu sui con l’orifanz (Olyan vagyok, mint egy elefánt) kezdetű canso Rigaut de Berbezilhtől. Enigmatikusan e költeményre és razójára utal Szigeti Csaba egyik tanulmánykötetének címe is: Mint egy elefánt. És a razót a Boutière-Schutz kiadásból és is lefordítottam, rég, roppant szerény tanulmánycímmel: Az Én, a Művem meg a Történetem (A diszkréció mikéntje az okszitán vidákban és razókban), Literatura, 1995, 3. szám, 231-245. p. Hát innen tudom, hogy bár a vidák és a razók nyelvezete kis nyelvi panelekkel él, „főtt” vagy „előfőzött” nyelv ez, mégis nehéz magyarra fordítani. Nos, álljon elöl a Báthori-fordítás, majd az eredeti, utána egy szó szerinti! A legelső mondat: „”Fülheggyel hallhattatok róla, ki volt Rigaut de Berbezilh, s micsoda szerelemre lobbant Jaufre de Taonay gyönyörű, fiatal, nemes asszonya iránt, s mint hajlott hozzá mértéktelenül s becézte Hölgynél becsesebbnek, s viszont amaz sem utasította vissza őt, udvara illemparancsa szerint.” „Ben avetz entendut qi fo Ricchautz de Ber/be/siu et com s’enamoret de la molher de Jaufre de Ta/o/nay, q’era bella et gentils et joves; et volia li ben outra mesura, et apellava la „Mielz-de-Dompna”, et ella li volia ben cortesamen.” Jól hallottátok, ki volt Rigaut de Berbezilh, és miként szeretett bele Jaufre de Taonay feleségébe, aki szép volt, nemes és fiatal. A férfi mértéken túl kívánta a hölgy javát, és őt „Úrhölgynél jobb”-nak nevezte, és a hölgy is a férfi javát akarta, udvari módon. De a finom különbségek, a ’szerelemre lobbanni’ enyhe romantizmusának és a ’beleszeretni’ szürkébb igéjének a különbsége alighanem ízléskülönbség. Hanem, az olvasható Raimbaut de Vaqueiras razójában, hogy „Abban az időben két igric érkezett Frankhonból az őrgróf udvarába; ügyesen húzták.” Igricek? A langue d’oc területén? Nofene. Sejtettem. „En aqest temps vengeron dos joglars de Franza en la cort del marques, qe sabion ben violar.” Hát persze, hogy az ’igric’ (a szó szláv eredetű) a középkori és alacsony státuszú mulattató énekes-zenész a Kárpát-medencében, itt meg ’joglar’-ról van szó (ami a lat. joculator-ból jön). Igaz, hogy a joglar francia megfelelője a jongleur, aki többnyire vásári mulattató volt, de Délen nem. Délen, mielőtt valaki trobadorrá lett, át kellett mennie a joglar-fázison, vagyis más énekét, más dallamát és más szövegét énekelte, mint e Báthori-kötetben a joglar Papiols. Van a középkori énekeknek egy már-már formulaszerű zárása, a „Menj, énekem…” egy változata: „X. Y., vidd el énekemet…”, ami a joglarnak szóló utasítás: menj, és énekeld el a címzettnek úgy, ahogyan most én énekeltem. Arnaut Daniel nemesember volt. És egy időben joglar-technikát használt egy költői versenyben. Külön szobában lakott, és éjszaka kellett volna a szomszédjával együtt (aki a szomszéd szobában volt) versenydarabját megírnia. Ő hallgatta, ahogy a versenytárs dallama átszürődik a falon, átvette a dallamot, csak szöveget kellett kitalálnia („trobaire”), s mivel szövege jobb volt, ő nyerte másnap a díjat (egy ló volt a díj, bizony, nagy érték!).  (Balassi Bálint szabott, hosszabb időre lóért vásárolhatott magának kurvát a 16. század 70-es éveiben!)

Egyébként ezek a razók értelmezéstörténeti szempontból nem hagyhatók talán figyelmen kívül. A ’lauzeta’, a pacsirta vagy csalogány egész Európában természetesen szerelemmadár, ez igaz. Az utószóban Báthori Csaba utal a Pacsirtaszárny ha égre száll kezdetű énekre, majd nyersfordításban idézi a második szakaszt, ami teli van szerelmi fájdalommal. E mögé azonban szerintem nem kellene szerelmi kín-gyönyör metafizikát kreálni. A mű úgy kezdődik, hogy Qan vei la lauzeta mover. És ezt egy nancy-i francia egyetemista rosszul idézte nekem (Qan vei la lauzeta voler), s én, a Keletről jött, rendesen kiigazítottam, a csalogányt nem repülni látom, hanem mozogni. Miért nem repül ez a csalogány, és miért mozog? Mert a ’magyarázat’, a ’razo’ szerint Bernart de Ventadorn fülest kapott arról, hogy imádott hölgye egy nála, Ventadornnál gazdagabb pasival kúr, és egy öregasszony elvitte a hálószoba mellé, hogy kukucskáljon csak be költőnk. Megjött a gazdag ifjú, a hölgy igen kedvesen fogadta (ennek az ifjúnak a senhalja, az álneve a ’Csalogány’), villámgyorsan lecibálják egymásról a ruhát, oszt’ toszni kezdenek, a Csalogány le-föl, le-föl, le-föl, előbb „mozog”, aztán „repül”, és mindezt Bertran nézi. Hiába, nem szívderítő az ilyen látvány, sapienti sat. És ha ezt tudjuk, kicsit másként fordítunk.

3. Erény: Báthori Csaba nem fél a régiség okozta idegenségtől és távolságtól. Az utószó – néha már túlzottan is – a trubadúrköltészet modernizmusát hangsúlyozza, és igaza van. Ha azt mondjuk, a trobar erőszakos halála 1300 körül következik be (előtte egy majdnem fél évszázados agóniával, és az 1230 körüli időkben csúcsán lévő káprázatos költészet- és költeményfogalmának lassú belső erodálódásával), s ha hozzátesszük, hogy a trobar volt az első és utolsó modern költészet, akkor helyben vagyunk: nagyjából Dantétől kezdve a posztmodern időben születünk-halunk, végeérhetetlenül.

A mai magyar trubadúrfordítások mögött még nincs nyelvi-kulturális közmegegyezésféle. Annak kell örülni, hogy IX. Vilmos verse a tiszta semmiről a 6. fordításban olvasható itt, Arnaut Daniel sestinája az 5. magyar fordításban. Ez végre egyre jobb állapot. És hogy a „trubadúrköltészet” szót nem kell mindig elölről és újra elölről és újra elölről magyarázgatni.

Az egy-fordítós köteteknek van egy óriási erényük: hogy a trobar anyagára, a válogatásra, a fordításnyelvre egyetlen személy kényszeríti rá fordításgyakorlatát és fordításeszméjét. Ilyen kötet az én fejemben a több újrakiadásban megjelent Roubaud-antológia: Jacques Roubaud: Les Troubadours, anthologie bilingue français et langue d’oc, Seghers, Paris, 1971. Mondhatnánk, neki könnyű: a Délen született, kisgyerekkorában még hallotta nagyapja provanszál beszédét (a langue d’oc-ot felnőtt korában tanulta meg), és írt egy disszertációt (többször új kiadott munka ez is) A megfordított virág. Esszé a trubadúrok formaművészetéről (La fleur inverse. Essai sur l’art formel des troubadours, Éd. Ramsay, Paris, 1986). Bár persze ebbe a teljesítménybe is belejátszott a költőféltékenység, Roubaud-nál Pound iránt. De a válogatás maga, a megemelt nyelv, amely messze nem romantizálja a trobart, a rím és mérték nélküli (friss, új) ritmusok – szerintem káprázatos. Ilyesmire várok, de a mi háromnegyed évszázados történetünk a trobar fordításának terén még nem állt elő ilyesmivel, csak igen halvány jelek vannak, melyeket a jószándék láttam meg velem. Hitem szerint Báthori Csaba fordításkötete egyelőre nem átütő kötet, sajnos. Mindhárom Erényével együtt sem az. Majd a következő Báthori-fordításkötet. És várakozni – örömteli állapot, már-már vágyakozás.

Vélemény, hozzászólás?