Berti kint hált az öccsével a kazlak alatt. Vigyázni kellett, hogy az irigyek, rosszakarók fel ne gyújtsák éjszaka. Sokáig ébren volt, mászkált körül-körül, aztán leheveredett a subára, s hallgatta a tücskök cirpelését, a faluból kihalló ebugatást, az éjszakai csöndet, míg el nem szunnyadt.

Éjféltájon lidércnyomásra ugrott fel, s levegőért kapkodott. Úgy rémlett neki, mintha álmában valaki föléje hajolt volna, s a szívére nyomott volna valami keserűséget.

Örült, hogy csak álmodott. Szép, világos, holdas volt az éjszaka. Szél fújt, de jóízű, ezerjófűszagú szél. Temérdek csillag az égen, s a búzakazlak épségben állottak.

Mégis a szívéhez kapott, sőt oda is nézett. És elrémült, hogy még a szívdobogása is ellállott.

Egy nagy fekete kereszt volt odarajzolva az ingére, éppen a szíve fölött.

Hideg verejték ütött ki a legény homlokán, s felakadt a szeme. Reszketett, s csak sokára tért annyira magához, hogy körül mert nézni.

Sehol semmi szokatlant nem látott. Az öccse is édesen aludt mellette a bundán.

Végre erőt vett magán, felkelt, egyet lépett, még egyet; érezte, hogy semmi baja, nekiindult s körüljárta a kazlakat, de a szívét borzasztóan nyomta a kereszt, mégis alig mert hozzányúlni, hogy ledörzsölje. Kormos lett az ing is, a keze is.

Egész éjjel nem aludt, egyre azon gondolkodott, hogy került oda az a jel, s mit akarnak vele. Mindenféle rablóhistória jutott eszébe, amit gyerekkorában olvasott kalendáriumokban; a kereszt bizonyosan valamelyik haragosnak az intése, hogy íme, felgyújthatta volna a kazlat!… Vagy még rosszabb?

Ahogy a nap feljött, megnyugodott. Déltájra biztosra vette, hogy gyerekcsíny az egész, kacagni fognak a végén. Régi parasztvirtus az alvót megtréfálni: ellopni a feje alól a ködmönt, zsebéből a pipát, lenyírni a fél bajuszát, De keresztet rajzolni a szívére, ez ha tréfa, rossz tréfa.

Estére mégis elfelejtette a dolgot. Nehéz munkájuk volt a hordással, egész nap kévéket adogatott a szekérre, örült, hogy letehette a fejét a kazal alatt, menten elaludt. Éber alvónak tartotta magát, azért mert elaludni. Megérzi ő még azt is, ha idegen szöcske fordul erre.

Éjféltájt megint felugrott. Ismét megérezte a tegnap éjjeli szívnyomást. Irtózatos félelem fogta el, s úgy rázta, mint a hideglelés. Reszkető ujjakkal tapogatott a mellén; újra ott volt a fehér ingen a fekete kereszt.

A szeme szinte kimeredt üregéből, és pokoli gyötrelmeket állott ki. Képtelen lett volna már lehunyni a szemét, csak járt-kelt, erős olmósbotját szorongatva, de nem volt kit agyonütni, csak a gyereköccse feküdt s aludt.

Reggelre sápadt volt, mint a viasz, s egész nap leverten dolgozott. Senkinek se vallotta be mi a baja.

Szeretett volna nem hálni kint a mezőn, de szégyellte magát. Az öccse, az iskolásgyerek nem fél és ő féljen? Az egész falu csúfot tenne belőle.

Leterítette magának a nagy subát a szalmára, le is heveredett rá, de nem aludt el, várt. Aztán felugrott, körüljárta a kazalt, megint lefeküdt. Már éjfélre járhatott az idő, s nem vett észre semmi gyanúsat. Talán nem is jön elő a kísértő, míg azt nem hiszi, hogy alszik. Tette magát, hogy elaludt, addig-addig, míg igazán leragadt a szeme.

Egyszerre csak újra rajta térdelt a lidérc. És ő felébredt, a szemhéja úgy pattant fel, szinte hangot adott, az öccse is megriadt, ahogy robbanva felugrott a legény.

Most a fekete kabát volt rajta, s amint lepillantott a mellére, vastag vonású fehér keresztet látott rajta.

Nagyot ordított, üvöltő, hörgő hanggal. Most megfogja, mert csak ebben a percben járt itt az éjjeli rém! Jaj neki, ha ember!

S ahogy kiugrott a szabad szántóföldre, csakugyan nem is nagyon messze, lappangó, settenkedő, elrohanó alakot látott.

Utánavetette magát. Be nem érte, de megismerte.

Bodor Feri volt, a legjobb legénykomája, s ott tűnt el az Oroszék kertje alatt; Zsuzsihoz ment, a szeretőjéhez.

Berti ökölbe szorította a kezét, s vadul, veszett kutya módra, fogvicsorítva nézett utána

– Megállj! – lihegte – duflán adom vissza neked a tromfot! Már elmúlt minden titokzatos rettegése, a nyers, vad dühös bosszú vett erőt rajta. Mint a véreb szagolt nyom után, mit tegyen. Hirtelen megállt, s ököllel homlokon csapta magát.

– E lesz a jó!

Feri is kazlát őrizte; azt most ott hagyta magára…

– Megállj! – hörögte Berti – ha te megmutattad nekem, hogy minden éjszaka

elgyújthattad vón az a búzámat, én is mutatok neked valamit.

Az úton ment el a Bodorék földjéig, a Bodor-kazlakig.

Zsiványszemmel körülleskelt, gyufát vett elő a zsebéből, s bedugta mélyen az asztag

övébe. Azzal veszett vágtába kezdett vissza az útra, azon haza, hogy a puha szántáson, a tallón meg ne lássék a nyoma.

Ahogy visszatért a fekvőhelyére, az öccse ébren várta.

– Hun jártál Berti?

– Meglestem egy kutyát…Bodor Ferit

A fiú ijedten ugrott fel.

– Né csak te, né csak!

– Mi a?

A gyerek keletre mutatott az ujjával, ahol nagy fényesség volt. Óriás láng lobogott fel,

annak a világa arcukba sütött.

– Ugyan kié ég? – kérdezte vacogó foggal a gyerek.

– Azt én nem tudhatom – morgott sötéten Berti.

Bámész nép gyűlt a tűz körül, de Berti nem ment oda, az öccsét küldte el, ő nem

hagyta a maga asztagját, hogy még ez is úgy ne járjon.

Egyre szőtte-fonta a sötét terveket, hogy folytassa a bosszút. Ez még kevés volt neki. Biztosítva volt a Bodorék termése.

– Megvan – rikkantott fel egyszer, s még sötétebben, fenyegetően nézett bele a

tűzbe.

Mikor a csendőrök kijöttek, vallatni kezdték, Berti előállott, hogy ő az, aki mindent

tud. Kurtán-furcsán vallotta, hogy Bodor Feri maga gyújtotta fel a búzáját, mert úgyis szekurátva volt, osztán nagyon gazos vót. Vallattatta magát is, az öccsét is, minden összevágott. Bodor Ferit elvitték.

Már meglett volna a dufla tromf, mégse volt megelégülve Berti. Még egyet kellett tennie. Az a három kereszt még most is nyomta a szívét. Valami naggyal akart érte fizetni, olyannal, amit egész életében el ne felejtsen a gyilkolója. Az egész évi termése odavolt Bodor Ferinek, kilenc hónapot is kapott, s ott ült az egri várban. De volt még valami vesztenivalója. A szeretője, aki megígérte neki, hogy megvárja, míg leüli az időt.

Berti egyet gondolt, s otthagyta a maga szeretőjét, és Orosz Zsuzsi után vetette magát.

Nem volt ő különb legény Ferinél, de itt volt, s míg amaz a tömlöcben rothadt, ő frissen hazudozott a lány fülébe.

S olyan a lány, hogy farsangra meg is lett az esküvőjük.

Mikor Berti a menyasszonytáncot járta a Bodor Feri utolsó drágájával, akkor kurjantott fel először tiszta szívvel, kielégülten, boldogan.

– De bátran kiabálsz! – nevettek rajta.

–Kiabálhatok bátran, van rá okom! Sose ijedtem meg senkitől!

– Dehogyisnem! – szól neki a kisöccse. – Én is rád ijesztettem egyszer.

– Ugyan hogy osztán?

– Hát a nyáron, mikor az asztag alatt háltunk. Osztán én Rinaldo Rinaldinit

olvastam, osztán három éccaka egymás után keresztet festettem a szívedre, mint a rablókirály.

Bertinek elfúlt a hangja a rémülettől.

–Lapuba vittem magamnak kormot, meg faragott grétát, oszt az ingire korommal, a

lajbijára meg grétával pingáltam a keresztet – magyarázta a gyerek a nevetgélő népnek.

–Tudod mikor vót a, Berti?

– Mikor?

–Ippen mikor Bodor Feriéknél a tűz vót.

Berti révedezve nézett maga körül, s ijedten látta, hogy túlságosan idefigyelnek. Hát

komiszkodva rákiáltott a fiúra.

–Ne hazudozz mán te istenökre. Nem tudok én errül semmit sem.

Újra kezdődött a tánc, de Berti kifordult a házból, s szédelegve ment ki az éjszakába.

Ej, mit, részeg vagyok. Többet ittam, mint kelletett vóna – mondta magában. – Ilyen

semmiség miatt itt nyavalyogni!… Hásze megmutattam legalább, hogy ki vagyok! Mer ha ü azt tette vón velem, ha ü tette vón velem aztat, hát ugyi hogy meg tudtam vóna tromfolni!

Elröhögte magát, egyet nyújtozott, s újra visszament a házba.

Orosz Zsuzsi kedveskedve, szerelmesen ment az új ura elibe.

Berti a szemébe nézett, s ez az egész forgás itt a szeme előtt olyan furcsának tűnt fel neki, hogy egy nagyot kacagott, és a tarkóját csapkodta a tenyerével

– Mit nevetsz Bertikém – kérdezte Orosz Zsuzsi.

Berti csak kacagott, s végre így szólt.

– Mit? Sose törődj te azzal. Egy jó tromfot csináltam, s azon röhögök.

(1910.)

*

***

*

Móricz Zsigmond: Tromf

 

Berti – bár a szívét „borzasztóan” nyomja a kereszt, a szíve fölé rajzolt jel – elsősorban nem földöntúli hatalmaktól fél. Hanem hogy ember a titokzatos látogató, hogy ember a titokzatos lidérc. Hogy vele egy másik legény virtuskodik – kimutatva, hogy a hatalmában van, hogy azt tehet vele, amit akar. Hogy „elgyújthatja” a búzáját, elveheti az életét, hogy a markában tartja.

Berti nem is nyomoz igazán a „rém” után. Ő a másik embertől való félelme ellen harcol, így aztán a láthatatlan ellenséggel való párharc már-már földöntúli dimenziót kap. A három keresztre három tromf következik ezután: Berti felgyújtja a vélt ellenség, Bodor Feri búzáját, kilenc hónapra tömlöcbe juttatja, majd elszereti, aztán feleségül veszi a babáját. Bertinek nincs is igazi bizonyítéka Bodor Feri ellen: ő a lehetőségen – hogy Bodor Feri megtehette volna, hogy éjszaka meglephette volna – akar elégtételt venni. És Berti mindent visz: a novella, miképp a legtöbb népmese, egy lakodalommal ér véget.

Aludni mindenkinek kell. Álmában mindenki tehetetlen. Többek között ez jelenti az embert az Istentől elválasztó határvonalat: az apostolok még akkor sem képesek virrasztani, mikor maga Jézus kéri őket. Berti a saját esendőségét és ember-voltát akarja legyőzni, mikor bizonyítani akarja, rajta senkit sem vehet erőt – még álmában sem. Berti a lehetőségét sem bírja elviselni, hogy legyőzhetik.

Ez a korai Móricz-remek egészen különös fényben mutatja meg vadkeletet, a személyes autonómiáért folytatott könyörtelen harcot – a mágikus világból érkező, de kapitalizálódni vágyó, egymás mellére keresztet rajzoló, ám közben biztosítási csalásokkal ügyeskedő gazdafiúkat. Ebben a világban nincsenek barátok: a kazlakat őrizni kell az „irigyek, a rosszakarók” miatt, a lakodalmi nép gyanakodva hallgatja Bertit és a gyereköccsét.

Nyomasztó férfivilág ez: a „drágák” csak aduk, ütőkártyák a férfiak kezében. (“S olyan a lány…”) Zsuzsit, Bodor Feri régi szerelmét csak egy pillanatra látjuk, mikor „kedveskedve, szerelmesen ment az új ura elibe”. És nemcsak férfias, hanem végletesen szubjektív világ is, a hős félelme bennünket is legyűr, olvasókat. Berti orrával érezzük a „jóízű, ezerjófűszagú” levegőt, Berti bőrén át érzékeljük a „lidércnyomást”, a szívére nyomott „keserűséget”. Feriből, Zsuzsiból a móriczi szabad függő beszéd csak annyit enged látni, amennyit belőlük a  Berti érzékel: gyanúsan settenkedő vagy éppen alázatosan tipegő lépteket. Szűkszavú, emellett könyörtelenül szubjektív világ ez – tökéletes magyar hard-boiled.

És mért nem okoz megkönnyebbülést, mikor végre kiderül,  hogy ki volt  a lidérc, hogy Bertivel nem egy földöntúli hatalom, nem is egy legénykomája bánt el, hanem a tulajdon kisöccse? A titokzatos kisöccs, aki, mint Berti hűséges szekundánsa, mindvégig névtelen – akár egy lidérc – az elbeszélésben. És csak  a menyasszonytánc után áll elő a leleplezéssel.

A csattanó nem okoz megkönnyebbülést. Hiszen a leleplezés és a novellát lezáró „ördögi kacaj” (a tarkóját csapkodva röhögő rém, a sikerét ünneplő, diadalittas Berti) kétszeresen is a győzelem, a tromf viszonylagosságára utal. Berti megnyerte a saját félelme ellen indított háborút – mi több, túlnyerte magát.

Mesebeli bosszút állt, és közben legyőzte önmagát.