A sült tökök hona

A bizony nehezen megközelíthető verseskötet koprodukciós kiadású munka: az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy (Kolozsvár) és a Ráció Kiadó (Budapest) kiadványa, az impresszum szerint még 2009-ből.

 

Alcíme szerint: Válogatott és új versek (amiben csak azon mosolyoghatni, hogy az eclogae eredetileg azt jelenti, ’válogatottak’, ’kiválogatottak’, és e műfaj  csak később vette föl a carmen bucolicum, a ’pásztori dal’ jelentést). E jelen kötet három cikluscíme a Napnál világosabban utal vissza két korábbi verseskötetre és önmagára.

        A sorrendben első, az A névadás öröme cikluscím mögött a Kolozsvárott az Erdélyi Híradó Kiadónál 1977-ben megjelent azonos című verseskötet áll, a Két szék között cikluscím mögött a Budapesten a Kalligramnál 2005-ben kijött kötet címe. Míg a mostani kötetcím a belső történetét tekintve palimpszesztikus. Mert a cím, így, idézőjelek nélkül, ez: Árkádia-féle.  Idézőjellel – „Árkádia-féle” – a Két szék között ciklus „Árkádia-féle” verscímére utal, és idézőjel nélkül ez lesz a jelen kötet harmadik, utolsó ciklusának címe. A könyv élén három mottó áll, és közülük a harmadik – „Én is Arkádiában… szt! / Magas hangból kezdettem…” – Arany Jánostól való idézet. Ő írt 1853-ban (36 éves volt ekkor) egy Arkádia-féle című költeményt. Lövétei Lázár László idézete az első versszak első két sora, én inkább Arany János záró strófáját idézem:

                                   Szóval, oly sokat tehetnék,

                                   Annyi pálya nyitva áll;

                                   Élnék s halnék függetlenül…

                                    Amennyiben rajtam áll.

                                   Én nem volnék, ami vagyok,

                                   Verselő,

                                   Magyarosan: kapa-kasza-

                                   Kerülő.

(Lövétei Lázár Lászlónál önarcképének erről az eleméről később, az eclogáknál szeretnék beszélni.) Arany János ugyan 65 éves korában halt meg, de a rászántság már harmincas éveiben ott van, és költői formaelvvé, versalakító erővé válik. Ezt már az 1960-as évek végén egy akkor fiatalok álló kis társaság (a csapatot Németh G. Béla irányította) szépen körülírta a máig olvasható és tanulságos Az el nem ért bizonyosság című sokszerzős tanulmánykötetben.

      De ezzel párhuzamosan, nagyjából az 1850-es évektől kezdve Arany Jánosnál, a megírt és publikált verses munkák egy bizonyos ’kritikus tömegén’ túl megjelenik a korábbi munkák át- meg átértékelése, valami igazán poétai önreflexió. Amikor saját korábbi munkák átértékelésébe fog Lövétei Lázár, nem kell feltétlenül A tölgyek alatt vagy A tamburás öregúr Arany Jánosát megcéloznia. Bár Arany feltűnően korán formálta meg magának, úgy ötven éves kora körül, a saját, őszülő halántékú öregember-imágóját (ha igaza lenne, e sorok írója est la vieillesse meme, az öregség maga). Hogy csak egyetlen nagyon ismert példára hivatkozzak, a Bolond Istók Második éneke 1-10. sorában (1873-ban hosszan lamentált az 1851-ben készült Nagyidai cigányokról), ilyeneket írva: „Korcs volt, üres volt, aljas volt: elég. / Ki gondolt arra, hogy van benne eszme, /  Cigányfölötti érzés valami”. Majd azzal folytatja, hogy húsz éven át miért vermelte el megkezdett Bolond Istókját, s miért folytatja most. De „leírja” ám verses epikája nagy részét is: „Hű Toldi, Csaba, Isten veletek!” Ezeket nem holmi tudákosságból mondom: ha bárki olvasta Lövétei Lázár Aranyról szóló esszéjét, tudhatja, hogy ez fontos megközelítési út. És nem az utalások, a mikroidézetek és hasonlók miatt fontos: hanem a költői önarckép megformálása szempontjából. Vagyis az Árkádia-féle olvasható úgy, hogy az utolsó ciklus a jelen ideje, amely drasztikus-ironikus megrostálást érvényesít.

         Nem vagyok egyedül abban az ítéletemben, amely szerint e költészet, a Lövétei Lázáré nem valamiféle Sein-zum-Tode-cucc, miközben, persze, tudható, hogy agóniánk a megszületésünk pillanatában veszi kezdetét, csak jó esetben – Pascal szerint az emberek azért találták ki a „vicces-mókás” szórakozást, hogy megfeledkezzenek a halál(uk)ról – megfeledkezünk, még jobb esetben nem is veszünk tudomást a halálról. Bizony, ebben az esetben is egyetértek Dobás Kata kitűnő tanulmányával, amely helyteleníti, hogy a recepcióban (de útálom ezt a szót is: bocsánat, én csak olvasok, és közben jár az agyam, recípeáljanak csak mások, ha sok a szabadidejük) „/…/ a költeményeket összefüggésbe hozzák az igen szerencsétlen elnevezésű /…/ halálversekkel”. (Dobás Kata: Arany unalom. Az unalom költői hagyományának továbbélése Lövétei Lázár László költészetében, Forrás, 2010, szeptember, 5. p.) Különben is, költeményt mindig csak – Marcel Duchamp-mal szólva – mások haláláról írhatok, vagy a magam halálfélelmeiről, amolyan „ha haldoklom, ezt suttogom” módjára. És abban is igaza van, hogy az „unalom” fogalmát állítja (kitűnő) tanulmánya középpontjába, kitüntetetten ennek a magyar modernizmusban játszott szerepét, ha Vörösmartyt is modernnek tekintjük. Igaza van abban, hogy a háttérben ott áll Kosztolányi Dezső is, Petri György is, de én még azt is mondanám, nolens-volens Tandori Dezső is. És természetesen unalom-ügyben Dobás Kata példái bőségesen gazdagíthatók lennének. (Csak egy „plusz” és kedvenc példa Aranytól, és persze hogy a Bolond Istók Második énekéből, a 30. strófából: „De csüggeszté e taposómalom / Egyhangúsága és az únalom”.

      Csakhogy ha meg akarjuk közelíteni az unalom mélyen emberi jelenségét (Csányi Vilmos a megmondhatója, hogy a gerinces állatok, mondjuk, a csimpánzok, képesek-e unatkozni; szerintem nem, legföljebb jól elvannak), nem elegendő Lövétei Lázár egyik szöveghelyére hivatkozni, amelyik egyenlőségjelet tesz unalom és semmittevés közé. Azt hiszem, a baudelaire-i spleen, az Arany János-i „lusta mélabú” (a melancholia) vagy az Eötvös-féle „resignatió” (A karthauziban) sokkal mélyebb jelenség. Évekkel ezelőtt feltűnt nekem az unalom kitüntetettsége bizonyos „erős” filozófiai szövegekben, jelesül némely antik sztoikusnál, aztán Pascalnál és másoknál. Persze világos elhatárolás nélkül, mert a csömör, a kiégettség (én olykor leginkább önmagamat unom!), sőt esetleg a közöny vagy az undor igen közel állnak hozzá. Azután: más természetű-e a kisgyermeki unalom, mint a felnőtté? Emlékszem, kisiskolás koromban egyszer reggel anyám kizavart az udvarra. (Bocsánat, magyarázattal tartozom: az én biológiai nemzedékem az ú.n. Ratkó-gyerekek vége, ezért sokan voltunk a megszületettek. Ratkó Anna népjóléti miniszternő volt, aki először vezette be az anyaság után járó állami támogatást. Sokan voltunk, ezért a pécsi Pedagógiai Főiskola Általános Iskolájában bizonyos osztályok délután tanultak, a termeket gazdaságosabban kihasználandó. Így lett a délelőtt a nap iskolamentesen szabad fele.) Tehát anyám, hogy ne legyek láb alatt, kiküldött az udvarra. Fáztam kicsit, mert a Nap még nem emelkedett a szomszédos háromemeletes tömbház fölé. Ültem a fűben, és unatkoztam, de közben a fűszálakat néztem, hangyákat, katicabogarat, gyomot. Azóta sem láttam ilyen élesen ilyesmit.) Jóval később a gyerekkori unalomra gyönyörű példát találtam Le Clézio egyik kisregényének elején, no és Jean-Paul Sartre irodalmi és önéletrajz-szerű műveiben. És ha az unalom valóban egyfelől a jelenvaló világnak mint a lebegő látszatok világának az átérzése-átlátása-felfogása lenne, s ha másfelől e világlátszat elutasítása, akkor a perszonális unalom jelensége elvégezte feladatát: a világ szellemi kiüresítését. És a kiüresítés szó szerintem azért helyénvaló – Lövétei Lázár László esetében is –, mert tényleg, amit korábban teljesnek hittünk, a jelenvaló világ vakkeretként jelenik meg, amire, Jézus, nincsen fölfeszítve vászon, rajta nincsenek színes festmények, még a látszatok látszatai sem.

     És mindez nagyon közel van a semmihez, nem annyira a fogalmához, inkább az érzetéhez. Most nem védelmezném azt az elgondolást, amely szerint a semmi nem a valami negációja, nem valami hegeli ontológiai tagadás, a sartre-i Lét és a Semmi nem egymás ellentétei. Ha úgy látjuk, hogy a valami alapja a semmi, ha úgy látjuk, hogy a valamiben benne van, építő alapként, a semmi, akkor e fogalom gyorsan szétszóródik, és lesz szerelmi semmi, lesz a világ semmije, lesz a hatalom semmije, lesz a napi élet semmije, és mindezekhez az unalom hozzátapadhat. Most nem kommentálom Sören Kierkegaard gyönyörű mondatát, és jellemző, hogy A szorongás fogalma című kis értekezésből: „Az unalom, a megölhetetlenség ugyanis összefüggés a semmiben.” (Sören Kierkegaard írásaiból, szerk. Suki Béla, Gondolat Kiadó, Budapest, 1969, 361. p.; a mondat az „A démoni  a tartalmatlan, az unalmas” című al-egységből való). De azért tartsuk emlékezetünkben, hogy az unalom Kierkegaard-nál nem a semmittevés válik azonossá, hanem a megölhetetlenséggel.

     Ám úgy tűnik, létezik kollektív unalom is. Amikor egy egész társadalom, vagy akár több társadalom unatkozik. A „fiatal Hegel” (nem szeretem ezt az összetételt, bár Lukács Györgynél és másoknál könyvcím; míg Schelling vagy Fichte kissé szemtelenül valóban fiatal korban kezdett publikálni, Hegel kivárt; ezért kerülhetett elő nagy mennyiségű kézirat első folyóirat-publikációi és A szellem fenomenológiája előtti időből. Ami ezeket a nyomtatott megjelenéseket megelőzte, az mind a „fiatal” Hegel elmemunkájának eredménye) igen sokat gondolkodott azon, hogy Európának a halállal szemben egy idő után miért nem volt elégséges a sztoikus vigasz, és miért nem volt jó a görög-római istenvilág, miért lehetett olyan elképesztően sikeres egy maroknyi emberből álló szekta, a Jézus-szekta píárja, a Pálok ideológiai propagandája, az Apostolok Cselvetései? A ’fiatal’ Hegel igen sokat agyaskodott a kérdésen, felvette ezt válaszként, majd nem elégítette ki, felvetette azt válaszként, majd nem elégítette ki. Végül nem tudott mást mondani: azért kellett eljönnie a jézusi kereszténységnek, mert az emberek megunták az Olümposzt. Komolyan.

A főnök

(Részlet Az a saját szoba c. regényből)

 

A tanárnőknek saját szaguk van. Átizzadt nejlonharisnya-, régi tolltartó-szaguk, megkeseredett spray-illatuk. Tiszteletreméltó illat. Jó hozzájuk érni, véletlenül beletörölni az arcod a blézerükbe, és azt mondani, otthon hagytam, nem csináltam meg, elvesztettem…, ne tessék haragudni! A tanárnő azért tanárnő, hogy… Ha szépen kéred, akkor nem haragszik.

Hatalomszag. Tanárnőszag.

Az egyszerű szerkesztőknek a kiadóban nem volt hatalomszaga. Hogy telt a hétvége, Bettike? Mit szólsz ehhez a nagy meleghez? Betti ide-oda csapkodott a porronggyal, és csak vigyorgott, mint aki nem tud háromig számolni… pccc, cscscs, brrrrr… na ne mondd, Bettike, nekem is. Betti belevaló, feszes farmerbe bújt falusi takarítónő volt, jópofa csaj, a szeme is nevetett, de hamarosan rá kellett jönnie, egy porszemnyit nem számít ezeknek a szerkesztőknek a szemében.

Milyen jó kedved van! Táncolni voltál, Betti?

Betti olyan jelentéktelen porszem volt, hogy a kiadóban bárkit visszategezhetett. Te mit szólsz, Betti, ehhez a napsütéshez? Betti nem szólt semmit. Hálásan vigyorgott, hisz megadták neki a tiszteletet. Még Murányi úr, a kiadó igazgatója is.

Nikoletta, az igazgatóhelyettes viszont nem volt ilyen jó fej. Talán a lábikráján feszülő nejlonharisnya miatt, vagy mert hajcsavarókkal aludt, és ezért nem tudta magát kipihenni éjszaka. Porszürke karikák lapultak a szeme alatt. Majd megmutatom neked, Betti! A polcokon a könyveket is le kell porolni, rámenni a sarkokra! Idejön a szerző, végignéz a könyveken, ránéz a sarkokra, és mit gondol…mit gondol rólunk.

Nikoletta minden blúza, minden kabátkája mintha poros lett volna. Szürkés, tanárnős kontúrja volt az arcának, pedig szerette az élénk színeket, és a haja is mogyoróbarna volt. Talán az áldozatos életútja miatt. Hiszen feláldozta magát a magyar művelődésért. A hetvenes-nyolcvanas években minisztériumi osztályokat vezetett, negyven-ötven ember munkájáért felelt – magától értetődően a takarítónőkért is.

Nikoletta tehát mindent tudott.

Egy szerző sem járhatott túl az eszén. Még azt sem engedte, hogy egy író vagy tudós túlzottan egoista legyen. Volt egy kis közös munkánk, mondta a megjelenő könyvekről, és mint a gyóntatópap, olyan jól ismerte a szerzők gyengéit. Nikoletta Betti gyengéjét is ismerte: összecsapja a sarkokat, túl jóban van Julival (pedig ő nem jó példa, ő nem az igazi), túlságosan zárkózott, és soha nem beszél a családjáról. A „problémáiról” és a „perspektíváiról”.

Egy özvegy igazgatóhelyettes, gondolta Betti, és vigyorogva törölgette tovább a sarkokat. Juli egzaltált, túlságosan is egzaltált, duruzsolta Nikoletta. Talán segítségre szorul, talán gondjai vannak. Betti hátat fordított, újra lehajolt az egyik alsó sarokhoz, és eleresztette a füle mellett Nikoletta puhatolózását.

De nem azért volt igazgatóhelyettes, hogy Szabó Bernadettet futni hagyja. Hiszen kedvelte őt, érdekelték a „problémák” és a „perspektívák”, és Julihoz m is a „szegény Bettin” keresztül vezetett út. Nikoletta remekül kiismerte magát a nagy apparátusokban, tudta, ki mennyit nyom a kulturális szférában, hogy „kinek mi a súlya” − de hiába, a kövesdi dolgokban nem ismerte ki magát.

Mintha Betti és Juli közös múltja valamilyen veszélyforrás lett volna.

– Bettike, nem akarnál egy kis pénzt keresni? Mondjuk, most szombaton…?

Betti nem nagyon akart, ez az igazság. Már megbeszélték Karcsáékkal, hogy egy bevásárlóközpontban, és írják tovább a facebook-regényt. Persze, ha a főnök szólít, mindent és mindenkit el lehet halasztani. De Nikolettánál az is mulatságosabb lett volna, ha egy matematika könyvvel a kezében leül egy parkba, és egy bizonyításon töri a fejét …

Természetesen rögtön igent mondott.

Hiszen a parasztok szeretik a pénzt. És bizalomra vall, ha a szellemi élet Nikolettája beengedi a fürdőszobájába, a nappalijába, a magánszférájába… De nehéz az alázatosság és pökhendiség között a középutat megtalálni. Ezt az ösvényt benőtte a gyanakvás.

Pedig Betti felkészült, mi több alaposan felkészült. A térképen kikereste a Szent István parkot, a neten utánakeresett Romhányi úrnak, Nikoletta múltjának, az „apparátusainak”. És Nikoletta is készült, alaposan készült: szombat reggel úgy ragyogott a lakás, mintha Nikoletta lázasan takarított volna egész éjszaka.

− Kezdjük a munkát egy kis kávézással, Bettike!

Mért akar ilyen jó benyomást tenni rám?, töprengett Bernadett. T

Tárva-nyitva álltak az ablakok, de a lakásnak olyan irigység- és özvegyasszony-szaga volt, mintha sok év elteltével most nyitották volna ki először a szekrényeket. Szagcsata, gondolta Bernadett, és próbálta szétválasztani a Szent István-park, a nejlonharisnyák és a frissen főtt kávé illatát. A kávét szürcsölgetve megtudhatta – amit tudott, hiszen készült a takarításra – hogy Romhányi úr tragikus hirtelenséggel… hogy Romhányi úré és Romhányi úr családjáé voltak a szekrények és a falak, minden, de minden – a Bálint bácsié, az Erviné, a Szidi nénié… akiket Nikoletta tragikus önfeláldozással… Oly sokáig… tragikus önfeláldozással…

Betti Kövesden nagyon sok ilyen öregasszony-történetet hallgatott végig, csak ott nem Szidikének és Ervinnek hívták a rokonokat. Mindeddig kételkedett is abban, hogy ezek komoly, normális nevek volnának.

Most is kételkedett, ami azt illeti.

 

Eustache Deschamps költeményei

Korunkért hull a könnyem

(Lasse, je pleure et lermie…)

 

Korunkért hull a könnyem,

S csak intek: köszönöm, nem.

Most mindenki mohó, cseles,

S botor tervek közt tévedez

A bomlott elme könnyen.

Szerénység? Hűl a földben.

Megmar sok kósza jöttment,

Az erős a gyengére les,

A jog helyett az öntelt

Zsarnokság trónol fönnen.

Az árulás mily kotnyeles!

A jók közébe szökken,

Mint éjidőn dühödten

A bánat rám, amíg heves

Ostrommal rommá ront, bevesz,

És úr marad fölöttem.

Korunkért hull a könnyem…

E bajra nincsen csöppem.

Kérlek, Igazság, jöjj, zengj

Egy dalt nekünk, tisztát, nemest!

Dalolj! fakaszd, vágd fel reves

Szivünkben ezt az ömlenyt,

Mert rothadunk a gőgben.

Amerre hangod fölcseng,

Mindenegy lélek örvend.

Vigaszra lészen érdemes,

Csalást, bírvágyat félretesz,

S egymásra lel örömben!

Korunkért hull a könnyem…

 

Győrei Zsolt fordítása

                        

Jaj, kerge kín…

(Las, douloureux, desconfortez, dolens…)

 

Jaj, kerge kín támadt meg és gyötör,

Tör szenvedő lelkembe fájdalom,

Dalom dadog – mi eszembe ötölt,

Tölt búval el: hölgyem hiányolom.

Ólomnehéz e bánat, nyom nagyon!

Gyón most a szív: nem bírja már a távolt.

Volt már, aki így járt, ily cudaron?

Rongy sorsomért az ördög vigye Ámort!

Mord, rút halál jő – s én vagyok, kit öl!

Kitől ered? Nos, elárulhatom:

A tomboló pletyka kész vetni tőrt.

Őrt áll az ész, ám nyüzsg a rágalom-

Alom: tetű él benne, nagy halom,

Hallom! Hívom igazságom, a bátort –

Tort ül talán ez ártány ótvaron!

Rongy sorsomért az ördög vigye Ámort!

Ám orrt mutat a locsfecsnek, ki bölcs!

Ölts nyelvet, és a kételyt csapd agyon!

Adjon hölgyed kezet, s te üdvözöld! –

Zöld, friss rügyem viszont ha gaz, ha gyom,

Hagyom mezőm kiégve, parlagon.

A gond emészt; reményem él, de már holt…

Hol tölt vigasz, hol elhagy fukaron –

Rongy sorsomért az ördög vigye Ámort!

 

Győrei Zsolt fordítása

 

Jaj, énnekem a kínok kínja jut            

(Las, douloureux, desconfortez, dolens)

 

Jaj, énnekem a kínok kínja jut,

Jutalmam is remény helyett a vég,

Végváramon gondok törnek kaput,

Úttalanul, úrnőm, jövök feléd.

Létezem! Ó, jó sors, bár sejtenéd!

Édeni rév, úgy úsznék hűs vizedhez!

Ez éltetőm, erőm ez adja még.

Ég verje meg Ámort, ha nem kegyelmez.

Mezítelen a szív, ha sok hazug

Zugpusmogó rontja becsét s nevét.

Vétlen vagyok, de szavuk ölni tud.

Tudós fülön nem jut be szóbeszéd.

Szédül a szív, s megáll. Te locska nép,

Ép főknek a fecsegés rusnya jelmez,

Ezért az ész bíránknak épp elég.

Ég verje meg Ámort, ha nem kegyelmez.

Meszet evett, ki hű szolgába rúg.         

Ugass bolond! A bölcs un rád elébb.

Ébren van-e a Hűség? Háborút

Rút ellenen az nyer, ki hűen élt.

Méltatlanul csal meg, ki meg nem ért.

Eszményi hölgy. Ha nem, lelkem elég.

Mértéktelen erényed védelem lesz,

Ég verje meg Ámort, ha nem kegyelmez.

Jeney Zoltán fordítása

A gondtalan

A csiszolatlan kőkorszakra nem emlékezhetett a mamutvadász, bár ölni többször volt szüksége puszta kézzel, mint azt a felkelő nap fényében kívánni lehetett. A nyár mocsárba hajszolta a völgyeket, a lágy ívű dombokat nem tapodta rénszarvasok serege. Jó kilátás nyílt a sziklaeresz alól, ahol a vadász menedéket keresett a még mindig jeges szél elől, tekintetét a várakozás kővé dermesztette, amint az időtlen tájra simult. 

Meztelen karján hegek és forradások idézték mozgalmas életét, melyet senkinek sem kívánt. Kezében apró tárgyat szorongatott, egy csonthamuból, zsírból és agyagból formázott, aztán kiégetéssel megszilárdított kicsi mamutot. Még az előző táborhelyről hozta, amit azért kellett elhagynia, hogy halott fia zavartalanul elmerülhessen a békében, mely életében nem adatott meg neki. Azóta hozzászokott, hogy mindenben önmagára ismer, légzése egyenletesen pulzált az olvadó gleccser árnyékában.

A medvék átadták téli szállásuk, bundájuk, húsuk és csontjaik az észak felé űzött maroknyi félelemnek, hat férfinak, négy nőnek és öt gyereknek. Később a barlang otthontalan emberevőké lett. Táboruk így vándorolt közös emlékezetük óta, melyet óvatos életük rejteke őrzött, szabad ég alatt nem gyújtottak tüzet. Könnyű kunyhó most a fészek, pillanatnyi világuk origója. A gyapjas orrszarvút rég áteresztették magukon, váza átmeneti hajlékuk támasza.

A látóhatár peremén színtorlódás, kísérete tompa moraj. A sziklák felerősítik a hangot, igazolják a látványt, a mamutcsorda visszatért. A vadász fölemeli a szobrocskát, kinyújtott karral maga elé tartja, hunyorít. Még nem. Megismétli a műveletet, hosszabban méricskél, a távolság nagyon lassan, de csökken, a mamutok nőni kezdenek, a vadász orrcimpája megremeg. Talán. Újra méretet vesz, ha majd ugyanakkorák, akkor. Hosszú délelőtt.

De a nap delelőjén is áthaladt, nagy ívben bukott a lármás páfrányerdő felé, és e táj legnagyobb látható állata egy ernyedő marokban hevert, mert a mamutok aznap nem vándoroltak tovább. A vadász tisztában volt ennek jelentőségével, ezért hűséges távolságmérőjét szütyőjébe csúsztatta és lassan fölemelkedett a keskeny kőpárkányon, majd óvatosan oldalazva elhagyta megfigyelőhelyét. A párás levegőben tovább erjedt az élet moraja. A vadász számára élesen elvált a látható és hallható világ, az ízlelés, tapintás és szaglás intim borzongása, az érzékek átjárhatóságában felfedezett univerzum azonban kimerítően kifejezéstelennek bizonyult. Lábában neszezett a vadak lépte, ringva suhant ingerei feszített hálóján.

Az alvó vulkánt csendes folyó ölelte körül, álmot vigyázó zöldezüst kígyó. Az idő fátyla rongyokban lógott az átkokkal terhes, törött körmök szaggatta égen. A letűnt civilizáció árnyai nem kísértettek a legöregebbek emlékezetében sem, a mítosz halála észrevétlen maradt. Minden sikoly rögtönzésnek tűnt a vonatkoztatás nélküli térben. Itt az életnek sodra lehetett csupán, súlya nem – ezt akkoriban mindenki így tudta. És fejét, ha tehette, semleges irányba fordította, karját, ha volt, árnyékba mártotta. A túlélés céltalansága, önmagát is elnyelő idegensége sokakat fölemésztett, hullahalmok királyai lettek ők. Az istenek kegyelme a föld verejtékébe fulladt.

A mamutvadász egy teknőst vonszolt be a táborhelyre, a vak suhanc értően bólintott, az asszonyok szája mintha szóra nyílt volna. A férfiak felálltak és munkához láttak, csöndben daraboltak. A teknős felért egy kisebb vaddisznóval, bélelt páncéljából gyermekágy készült. A ritka fogást mégsem fogadta ünnep, csak a fekete napok halk sóhaja, az elhagyottak könnybe kövült tekintetébe vésődött megannyi úttalan fájdalom. Lelkükben a bosszú elrohadt, a szomorúság szomjas sivatagot szült, az érzések kiszáradtak. Közösségük kényszeredett volt, észben csonka, testben nyomorék. Sokan már a járvány idején halálvárókká lettek, amikor az uszonykezűek a folyó felől megérkeztek, osztatlan tudással, ápolt figyelemmel, hogy fajuk nemesítéséhez megfelelő alanyokat találjanak. Meddőnek tartott nők járultak elébük önként, némelyek puszta kíváncsiságból, mások bűnös élvezetből. Egy ilyen viszony gyermeke volt Amelész, a vak suhanc. Pikkelyei szemét is ellepték, ennek ellenére tudott tájékozódni, bár hallása az emberekét meg sem közelítette. Rendszerint a mogorfa alatt ült, a többiek közelében, de tőlük külön. A mogorfa gyökerei az égbe kapaszkodtak, levélszerű hajtásai a földben matattak, bujdosó sötéttel táplálkoztak.

A pikkelyes arcú fiú élete gondtalan volt, ételt és italt azonban csak a mamutvadásztól fogadott el. Napjai nagy részében sárból és miegymásból apró állatokat formázott, majd a kora esti tűznél kiégette őket, hogy másnap megtisztítva és kifestve elajándékozhassa mind. Senki nem tudta, hogy e képesség honnan ered, és azt sem, milyen célt szolgál, de mindenki örömét lelte benne. Csillagtalan éjjelen néha hallani lehetett valami halk és elhaló remegést, egy leheletnyi, kitartott rezgést a levegőben – senki nem tudta eldönteni, ilyenkor Amelész sír vagy énekel. A fiú szerette a teknős húsát, a mamutvadász pedig szerette nézni, ahogy Amelész eszik. Áhítattal áldoztak a néma békének, melyen kényelmesebben üldögéltek, mint a talpukat csiklandozó, zsenge porcfüvön. Nevetésük hangtalan volt, mosolyuk láthatatlan. Négy olvadás múlt el az utolsó androgün meggyilkolása óta, immár felhőtlenül önmaga felé fordult az egynemű gyűlölet. És Amelész nem vette észre, amikor a derűs csöndben vérezni kezdett.

Rubintszerű könny gördült végig szivárványos pikkelyein, fülréséből karmazsin színű testnedv szivárgott. Orrlukai repedésén vörös buborék ült, apró szája szegletében kibuggyant az elfolyó idő. Aránytalanul kis teste rángatózni kezdett, úszóhártyás kézfejét maga elé dobva görnyedt bele minden egyes mozdulatba. A mamutvadász kiáltása darabokra zúzta a völgy törékeny álmát, miközben égbe emelt karjaiban halálba ringatta a torzszülöttet.

Másnap hajnalban a völgy új, embertelen álomra ébredt. A hevenyészett tábor odébbállt, helyén lábnyom sem maradt, csak egy friss földhalom és egy picinyke mamut a mogorfa egyszer nyíló virága alatt.

Oroszlánkeringő (5/3)

Apám anyám nevelésére bízott bennünket, engem és az öcsémet, és bevallottan csak akkor avatkozott közbe, ha anyám nem boldogult velünk, adott esetben velem. Ennek a szülői hozzáállásnak megvolt az az előnye, hogy apám előtt jótékony homály lengte be iskolai magaviseletemet, így annál kevésbé érdekelt bármi kis vadulásnak a következménye, amit akkoriban napra nap produkáltunk a suli falai között.

Jelen esetben nem történt igazán komoly dolog: Soltész János számítástechnika tanárról hamar kiderült, hogy képtelen megtartani tekintélyének sáncállásait, és az egyik órán, amikor helyettesíteni érkezett hozzánk, a szokásosnál talán többet nyelveltünk vele. Amikor erkölcsi hegyi beszédbe kezdett, hozzáteszem, teljesen hasztalanul, hogy szégyenérzetünket ágyából kiugrassza, én szemtelenül feltettem a fülhallgatómat, megnyomtam a vókmenen a lejátszó gombot, és tán még dudorásztam is. Soltész János felállt a tanári asztaltól, és a legnagyobb nyugalommal sétára indult a padsorok között, mialatt folyamatosan beszélt. Éppen ezért váratlanul ért, amikor mögém kerülve elkapta a fejemet, és székemmel együtt húzott hátrafelé, kibillentve az egyensúlyomból. A teljes hangerőre csavart vókmenem sem tudta elnyomni szitkait, mialatt birkóztunk, és képtelen voltam kiszabadulni orv szorításából. A meglepettségem szerencsére elnyomta azt a fizikai fájdalmat, amit e rút megtorlással okozott, és szűkölni, jajgatni kezdtem, némiképp a helyzetet is parodizálva, hogy egyúttal a többieket is szórakoztassam. A nagy derültség szeghette Soltész tanár úr kedvét a kínzásomban, mert hirtelen elengedett, de még letépte fejemről a fejhallgatót és elmarta ölemből a vókment, amit aztán nagy dérrel vágott az aktatáskájába, és úgy csapta rá a fedelet, hogy közben odacsípte a fejhallgató vezetékét. Egy-két másodpercre rá, ahogyan azt már tőle megszokhattuk, visszanyerte hüllőket idéző, közönyös nyugalmát. Én erre jólnevelt fiú módjára jelentkeztem, s amint szót kaptam, udvariasan érdeklődtem a vókmenem sorsa felől, de Soltész János kizárta annak lehetőségét, hogy azonnal visszakapjam, és csak annyit mondott titokzatosan, hogy év végén talán beszélhetünk róla. Hiába jöttem az én szuverén jogaimmal és kezdtem heveskedni, mert leintett:

– Ne emelgesd a hangodat, fiam, csak sérvet kapsz tőle.

Erre minden erőmet összeszedve és fogamat összeszorítva bocsánatot kértem, amit Soltész János kegyesen megadott, majd, hogy kibékültünk, akarattal kiszúrva egymásra találásunk buborékát, újra megkérdeztem, hogy visszakaphatom-e a vókmenemet.

– Amit mondtam, megmondtam – zárta rövidre a meddő vitát Soltész tanár úr, és fogalmam sem volt, hogy mivel pótolhatnám e hirtelen ért veszteséget, vagyis hogyan fogok jártamban-keltemben zenét hallgatni, ami mindennapi szükségletemmé vált.

Általában anyám járt szülői értekezletekre, a legközelebbi alkalommal azonban nem ért rá, és apámat kérte meg, hogy menjen el helyette. Eszembe sem jutott, hogy ez micsoda következményeket vonhat maga után. Hanem amikor apám hazaért az értekezletről, és még egy szó sem hagyta el a száját, már szikrákat vetett az előszobában. Megérezve egy közelgő vihar széllökéseit, jobbnak láttam felhúzódni az emeleti szobámba, de apám, aki nem viszonozta elhaló köszönésemet, viszont jól hallotta mezítlábas és szapora csattogásomat a lépcsőn, utánam szólt:

– Gyere csak ide, öcsikém.

Jobb volt túlesni a nehezén, mintsem a szobámban hallgatózni feszülten órákig, így a vágóhidak népének beletörődésével fordultam vissza. Akkorra már anyám is hazaért, és apám a nappali szobába terelt bennünket, engem leültetett az ágyra, ők pedig a nádból font székekben helyezkedtek el, akár a bírák. Először fel sem tűnt, hogy apám egyes számban fogalmaz, holott az ehhez hasonló családi tárgyalásokon előszeretettel használta a többes számot („nem örülünk neki, hogy ilyeneket nézel”, „nem tudjuk elhinni, hogy kocsik emblémáit feszegeted a csavarhúzómmal” stb.). E mondatait kísérő gesztusaiból ki lehetett érezni a sebzettségét, de most sokkal csalódottabbnak hatott, mi több, úgy viselkedett, mint aki rádöbbent, hogy összeesküdnek ellene, és ez megijesztett engem. Mert hát nagyobb pácba kerültem, mint hittem.

Osztályfőnökünk, Bay Mihály egy-két év után feladta, hogy alázatos és szófogadó nyájat neveljen belőlünk, pedig minden olyan szépen alakult, de alaposan félreértette a helyzetet. Az ideig-óráig jó magaviseletünk pusztán arra utalt, hogy az új iskolával idegen közegbe és közösségbe kerültünk, amelyet előbb fel kellett térképezni, beleszokni, erőket csoportosítani, végiggereblyézni ujjainkkal a rend határainak dróthálóját, s amint ez megtörtént, egymásnak bakot tartva hozzákezdhettünk látványosan átszökdösni rajta. Színtiszta fiúosztály lévén rendkívüli összpontosulást nyertek az állandó és egyre merészebb határsértéseink, ugyanakkor a másik egynemű osztályban nem történtek ehhez fogható merényletek.

A suliban minden szünetet a folyosókon vagy az udvaron kellett töltenünk, a termeket ilyenkor a tanárok kulcsra zárták. A kezdeti, jámborabb időszakban például kedvelt szokásunk volt a dupla német órák közötti szünet előtt elbújni a földszinti 001-esben, amit függönnyel és egy harmonikafallal választottak el a 002-estől. A kicsöngetés kavalkádjában négykézláb kutyagolva, vagy kommandósként forogva a földön jutottunk el a függönyig, és egymás után tűntünk el mögötte, hátunkkal a 002-es felé nyomva a harmonikafalat, hogy ártatlan testünk ki ne domborodjék a függöny redőin. A legnagyobb kihívást jelentő mutatványt az állófogason történő elrejtőzés jelentette, a felaggatott kabátok és táskák biztos fedezékében, bár ez csak egyetlen, könnyebb porhüvelyű léleknek biztosította a fennmaradást. S amint látszólagos kiürültében elcsendesedett a terem és kívülről megfordult ajtajában a kulcs, kicsattanó hangulatban bukkantunk elő állásainkból. Hatan-nyolcan is sikerült olykor bent maradnunk, és vigyorogva integettünk az udvaron ődöngő többieknek.

 

Leánybúcsú (37/4) – Ki állította, hogy nincs a földön igaz, hűséges, örök szerelem?

Hétfőn reggel telefoncsörgésre ébredtem. Elina volt.

– Áldás, békesség! – hangzott a diadalkiáltás.

– Istennek dicsőség – motyogtam.

– Hogy van a mi sármos negyvenesünk érző szívű barátnője?

– Rosszul.

– Kérlek, a szerelem dinamikája. Ha meghívsz egy kávéra dupla tejszínhabbal, elmondok valamit.

 

– Mit?

– Azt, hogy milyen hatást tettél rá.

– Uramisten. Honnan tudod?

– Egy óra múlva a Kamillában?

– Elina, könyörögöm, nem bírom ki addig. Csak egy mondatot mondj!

– Nem egy mindennapi szerzet. Ezt mondta rólad.

– És hogy mondta? Kinek mondta? Mikor mondta?

– Türelem.

– Elina! Ez jót jelent?

– Nagyon jót. Siess.

Siettem. Rohantam. Gyerek vagy te még, gyerek vagy te még, mondogattam magamban. Elina már várt. Annál az asztalnál ült, ahol négy napja mi a Felügyelővel. Az akkor volt, most meg most van.

– Azonnal mondj el mindent! – vetettem le magam a cigarettával több helyen kiégetett székre.

– Színházi találkozón voltam tegnap este. Egy társasággal ő is ott volt. Kinyitottam kissé a fülemet. Akkor beszélt rólad.

– És mit mondott?

– Arról beszélt, hogy megkereste egy fiatal szőke lány az egyetemről. És akkor tette hozzá, hogy nem mindennapi szerzet.

– Nem mindennapi szerzet.

– Igen. Öregem, ez a pasi nagyon iszik.

– Mit iszik?

– Whiskey-t.

– Miért iszik?

– Hát azt én honnan tudjam?

– És hogy iszik?

– Ahogy bárki más. Fölemeli a poharat és – iszik.

– És mást nem mondott?

– Nem.

– És milyen ruhában volt?

– Feketében.

– És hogyan mondta, hogy nem mindennapi szerzet?

– Mosolygott.

– Nem is szokott mosolyogni.

– Jó, egy kicsit mosolygott csak. De az arca beszédes volt.

– És ez mit jelent?

– Hát, azt, hogy szimpatikus vagy neki.

– Nincs ebben a véleményben egy kis lekezelő hangvétel?

– Szerintem nincs.

– De illik ezt egy nőre mondani?

– Bolond vagy. Jó benyomást tettél rá és kész.

– És állt vagy ült, amikor mondta?

– Ült.

– És sokan voltak ott?

– Nem. Csak egy pár ember, úgy tűnt, régóta ismerik egymást.

– És mit mondtak arra, amikor ő ezt mondta?

– Semmit. Hiszen tudod, hogy az emberek manapság teljesen érdektelenek.

– Nővel volt ott?

– Nem tűnt föl.

– Nyugodtan megmondhatod.

– Nem tűnt úgy, mintha valakivel lenne ott. Volt két nő is a társaságban, de nem hozzá tartoztak.

– És szerinted miért említett meg engem?

– Hát, biztosan, mert nem vagy mindennapi ember.

– Lehet, hogy gondolt rám azóta?

– Ezt nem lehet tudni. De valószínű.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info