Patrick de Mela: Fordított (részlet)

2011. december 21. szerda Csóka Kata

A szárazföld messze van

Azon a tavaszon, mikor a hónapok negyven napig tartottak, Riolda meglátta a napvilágot (…)

Késlekedett abban az évben a május, ahogy késlekedett a szülés órája is. Bandemag király katonákat rendelt ki a vajúdó tündér védelmére, akik bedugták a tenyerükkel a fülüket, hogy ne hallják a tündér sikolyait.

Étlen-szomjan teltek a napok. Bandemag minden reggel hírvivőt menesztett a fenyérre, aki ezekkel a szavakkal tért vissza: király, ma sem fogsz, király, kenyeret enni. Hiszen a szigetlakók megfogadták: amíg Bandemag gyermeke meg nem születik, semmilyen ételt nem vesznek magukhoz. Éheztek a férfiak, éheztek az asszonyok, éheztek a gyerekek és éheztek a rabszolgáik, a szorgok.

Miközben a harcosok őrt álltak a fenyéren, történt, hogy az egyik katona felesége egymaga vajúdott. Mit tehet egy asszony, akit a csontjáig átjár a hideg egy faágakból összetákolt viskóban? Akinek a víz sem csillapítja a szomját, akinek egy kutya sem hallgatja a jajgatását? Ő is várta a szabadulást, és láztól reszketve beburkolózott a takaróiba. A megalvadt vértől olyan kemények voltak a takarók, mintha egy pajzsot fektettek volna keresztül a szülőágyon.

Ám aki meg akarja látni a napot, az meg is látja.

A harcos feleségének csak egy sóhajtásnyi ideje maradt. Eltépte a magzatzsinórt, kitisztította a gyerek orrlyukait, a nyálkás kis testet gyorsan begöngyölte a feje alatt tartott köpönyegbe, aztán átengedte magát a láz önkívületének. Már ahhoz is gyenge volt, hogy a lassan nyíló ajtó és a léghuzat felé fordítsa a fejét…

Ám talán az ő sikoltozása könnyítette meg a fenyéren küszködő tündér dolgát. A visszatartott percek előszáguldottak, a köd felszakadt, a bokrokat meg-megrázta egy láthatatlan szélroham, mintha a fenyéren ismeretlen harcosok száguldoznának. Enni fogunk ma, bólintott a hírnök, és már-már hallani vélte a csecsemő visítását. A király katonái gyűrű alakban körbefogták a tündért: nincs vége, most jön a java, mondogatták.

Csak a viskóban lakó nő férje nem várt tovább. Ahogy a szél megélénkült, kiugrott a gyűrűből, és úgy száguldott, mintha nem ő, hanem az út rohanna. A világ fellélegzett, a felhők szétoszlottak, és az ő viskója is boldogan ragyogott a napfényben. Már csak egy ugrás… és a nyitott ajtóból a felesége üveges szeme bámult rá. Egy szemrehányó, gonosz, kék szempár.

A katona berontott, lesöpörte a vértől kemény takarókat, ránézett a felesége combja között vöröslő vértócsára, de nyomát sem látta a gyereknek. Felrántotta a felesége testét – már csak egy üres váz volt, nem egy fiatal nő – de se élő, se holt gyereket nem talált. Pedig a magzatzsinór ott kígyózott a felesége lábánál.

És a ház…! A ház a halott asszony körül is tele volt élettel. Friss élettel, mintha a gyerek csak elbújt volna, és szeretné őt megszólítani. Itt volt, gondolta a katona, és eszébe ötlött a tárva-nyitva hagyott ajtó… van-e olyan asszony, aki sarkig tárt ajtók mellett akarna vajúdni?

Kitámolygott az udvarra. A boróka és a szeder friss hajtásai óvatosan meglebbentek. Mire várjon még, ugyan mire? Behajította a pajzsát a kunyhóba, és ordítva nekiiramodott a völgynek.

Eközben a palotában már lakomához terítettek. Hordágyon hozták a tündért, aki úgy pattant a király elé, mintha egy könnyű sétáról tért volna vissza.

– A kék a halhatatlanság színe – mondta titokzatosan.

A katonának – noha a király tanácsadói nem tartották számon – volt saját neve: Fargeinnek hívták. Nem volt hatalmas termetű harcos, ezért is hagyták életben a Fehér tó melletti csata után. És ugyan ki kérdezgetné egy fogoly katona nevét? Egy katonáét, aki ért a közelharchoz, de elég alázatos ahhoz, hogy életben maradjon, és később besorozzák az új király testőrei közé.

Fargein minden őse kovács volt, az ereiben az ulsteri tündérek vére folyt. De már annyi ideje éhezett és vakoskodott a szigetlakókkal, hogy a király hozzáadta az egyik szolgálólányát feleségül. Nyilván sok történeted van, amit el akarsz a fiadnak mondani. A szolgálólány három szép almát és egy kék köpenyt kapott hozományul. Az első almát megették a nászéjszakán, a másodikat, mikor egy álom figyelmeztette őket, hogy a gyermek megfogant, a harmadikat meg amikor megjósolták, hogy kislány lesz. Fargein felesége a szigeten született, és soha a közelébe sem mehetett Urraca királynő gyümölcsöskertjének. Azt a három aranyfényű almát úgy őrizgette, mintha ékszerek lennének.

Futás közben Fargein megtorpant. A kunyhóból nemcsak a gyerek tűnt el, hanem a köpeny, amit a felesége – ahogy a szülés órája közeledett – a párnája alá gyűrt. Hisz a szolgálólányok mindentől és mindenkitől félnek, se tulajdonuk nincs, se történetük. De a gyerek, a gyerek! Vibrált a levegő, és a fényben kinyújtózó virágok, a szélben ágaskodó fák, minden róla beszélt.

Az útmenti kunyhókból sült hús illata csapott a levegőbe. Gyomorforgatón, éhesen. Hiszen ünnep van, és ilyenkor a legszegényebbek is ott görnyedeznek a kamrájukban, hogy egy kis árpalisztet söprögessenek össze. És a gazdagok? A gazdagok húsra vágynak – érzik ezt az állatok, ezért jajgatnak a karámokban. Ünneplőbe öltözött lányok jöttek szembe az ösvényen. Tavasz volt, gyönyörű tavasz.

Oldalak: 1 2 3

Bejegyzések

Szerda

2011. december 21. szerda Horváth Luca

Valószínűleg szerda volt. Képtelen voltam követni akkor már a napok múlását. A fény kitágította teret és az időt. Mintha a világ egyetlen kert lett volna, mögötte valahol a tenger, talán sziklák is és homok, talán más mozdulatok is és más hangok, mint a Kölyök örökös hintázása, a vaskarikák ütemes sikolyai. Úgy tűnt, mintha a zaj ütemére ringatná magát, és nem az ő ringása hozná létre a zajt. Minden egyes hátradőlésénél meg tudtam volna számlálni a bordáit. Vékony volt, mint egy kivert kutya, és legalább annyira közömbös minden iránt. Csontos gyermekvállait barnára pácolta a napfény. Nem lehetett trikót adni rá. Az édesanyja sem adott rá soha. Nem tűrte a nevelés vagy a változás legapróbb jeleit sem. Unalmas egykedvűséggel fogott bele mindenbe, ami a feladata volt, és nem önszántából csinálta. Kezet is csak azért mosott ebéd előtt, mert tudta, különben nem teszem le elé az aznapi ételt. Eleinte látványosan duzzogott, bármilyen feladatot próbáltam adni neki, most már csak egyszerűen nem csinálta. Képes volt egész éjjel fennmaradni, mert késő este ágyba küldtem, vagy a délutánt a bükkfa tetején tölteni, mert behívtam ebédelni. Akkor jött, amikor éhes volt, vagy amikor megunta, amivel épp foglalkozott, sosem akkor, amikor éppen elkészült az ebéd. Csak a levest ette, mindig csak a levest, gyönge gyomra volt. Valami betegség érte az anyját, miközben várta őt, megpróbáltam erre fogni a dolgok legnagyobb részét.

Hat éve éltünk így, egymás mellett, hat éve haragudott folyamatosan rám és a világra. Dacosságának oka tulajdonképp világos volt előttem. Alig volt három éves, mikor édesanyja belehalt a betegségbe. Egy reggel ügyvédek kerestek meg, hogy az anyja engem jelölt meg gyámjának, amennyiben vállalom a fiú felnevelését, ha nem, megkeresik az apját, és hozzá kerül. Egyetlen nap gondolkodási időt kértem. Nem szerettem azt a gyereket, pedig nem is láttam azelőtt soha, el akartam felejteni azt is, hogy a világon van, hogy többet ne jussanak eszembe a dolgok, amik a fogantatását övezték. Nehéz volt szembenézni a kudarccal. És e kudarccal egy hároméves kisfiú formájában kellett akkor újra szembesülnöm. De nem akartam, hogy egy gazember nevelje föl, mert én gyáva vagyok, és ítélkezem egy ismeretlen gyermek felett. Ha az apja nem kerül elő, ki tudja, hová viszik. Lehet, hogy még rosszabb helyzetbe kerül. Végül is ő csak egy ártatlan kisgyerek, aki most veszítette el az édesanyját, az apja pedig ugyan olyan ismeretlen ember a számára, mint én vagyok. Az is megfordult a fejemben, hogy ha magamhoz veszem a Kölyköt, azzal legalább egy kicsit bosszút állok, legalább egy kicsit én is elveszek tőle valamit. Tudtam, ha hozzá kerülne, nem törődne vele, csak fel akarná használni a kisded játékaihoz, ahogy azt az anyjával és velem is tette.

Mindaz, hogy a Kölyök elveszítette az édesanyját, nem volt elég. Még el is cipeltem őt a megszokott környezetéből, országokkal arrébb, távol a nyelvtől, amit nagy nehezen megtanult, hogy végképp új életet tudjunk kezdeni, és hogy az apja nehogy ránk találjon.

Így kerültünk ide, a tenger partjára, egy hosszú és fáradtságos buszút után. Pénzünk nem volt, csak egy képemet sikerült eladnom hirtelen az indulás előtt. Azt hittem, idővel megoldódnak a dolgok, minden enyhül, magától, de be kellett látnom, hogy az idő nem rendez semmit, úgy sem, ha dolgozom a körülményeinken és a kapcsolatunkon. A Kölyök egyre makacsabb lett, én pedig egyre fáradtabb és elkeseredettebb, míg végül feladtam a kísérleteket a nevelésére vagy az idomítására. Talán a név az oka, hogy ilyen – gondoltam –, de soha nem hagyta, hogy a saját nevén szólítsam.

Sokszor, mint ha nem is lett volna – kint lófrált az úton, vagy a kertben matatott valamit, ha bejött, csendesen megette, amit talált, a kihűlt, vagy még meleg levest, este nem köszönt el, ha aludni ment. Ha valamiért mégis beleavatkoztam ebbe a csendes magánrendjébe, magából kikelve üvöltött velem, hogy hagyjam, dobálta magát, mint egy megszállott, rúgott-harapott, kiabált, hogy inkább elmegy, és megkeresi az apját, elszaladt, számtalanszor hozták vissza órákkal később a faluvégről. Messzebb sosem jutott. Egyesek szerint a faluszéli vak öreg bírta maradásra. Vagy csak tudta, hogy nálam legalább biztonságban van, és mindig lesz mit ennie. Volt idő, hogy egy héten háromszor-négyszer megszökött.

Később mégis csillapodott a helyzet, de hozzászólni még mindig alig mertem. Szégyelltem magam, hogy így nevelek föl egy gyereket, azonban nem hittem, hogy jobb lenne neki, ha most újabb nevelőt kapna valami újabb, ismeretlen helyen. Megpróbáltam kihozni a helyzetből a lehetőségekhez mérten a legtöbbet. Próbáltam a kedvében járni – csak titokban, nehogy észrevegye, mert a gondoskodás legapróbb jelei is fölháborították volna – hetvenféle levest tudtam elkészíteni, hogy változatos étrendje legyen. A kóbor kismacskát, amit úgy vélt, ő talált, én csempésztem a kertünkbe. A csónakot, amit egy reggel boldogan cipelt haza, én hagytam ott este a parton, egész éjjel virrasztottam és imádkoztam, nehogy megtalálja más, mielőtt a Kölyök szokásos hajnali sétája közben a partra ér.

Mindebből semmit sem sejtett. Magányosan kóborolt, barátai nem nagyon akadtak, mert nem bízott senkiben. Az egyetlen ember, akivel sikerült barátságot kötnie, a faluvégi vak öregember volt, világgámenéseinek feltételezett végállomása, aki egész álló nap mást se csinált, mint a kapuja előtt ült és pipázott. Neki valamiért sikerült megkaparintania a Kölyök bizalmát, talán azért, mert ünnepnapokon megengedte neki, hogy beleszívjon egyet-egyet a pipájába.

Azon a nyáron az öreg meghalt. Akkor vettem a Kölyöknek a hintát, azt hazudtam, hogy az öreg hagyta rá, így elfogadta. Ki se szállt belőle, akkor már úgy tűnt, napok óta csak hintázik, mintha napok óta sikítoztak volna a vaskarikák meztelen vállai felett. És akkor, abban az forró, állandó délelőttben csilingelni kezdett a szélcsengő az ajtó előtt, és hirtelen, mintha csak látomás lenne vagy varázslat, mintha a csilingelés hozta volna létre őt és nem ő a csilingelést, ott állt előttem az apja.

Oldalak: 1 2 3

Bejegyzések

Copyright

2011. december 21. szerda Vida Gábor

Magához rendelte egyszer a Fejedelem országunk leghíresebb íróit, mert tanácsadói szerint hasznos dolog a híres írókat és költőket olykor a civileknek adható legmagasabb kitüntetéssel illetni. A ceremóniát követő fogadás után kissé másnaposan a Fejedelem azt mondta ravasz tanácsadójának, hogy legszívesebben leüttetné az összes író és költő fejét, mert egy szót sem ért a műveikből, olyan az egész betűhalmaz, mintha idegen nyelven, idegen embereknek írták volna, és ezt egy fejedelem aligha tűrheti el. Ám a ravasz tanácsadó arra kérte, hogy ne bántsa az írókat, mert flotta, légierő, kereskedelem, acélipar, bányák, infrastruktúra és rabszolgák híján az eladott könyvekből él az ország, ha nem is az egész, de tekintélyes része, úgy is lehet fogalmazni, mondta a tanácsadó, hogy országunk egyetlen területen versenyképes a világ többi országával, és ez éppen az irodalom, az a kusza és érthetetlen betűhalmaz, melyből nyilván a minket megelőző vagy éppen a velünk egyenrangú országok polgárai sem értenek majdnem semmit, vagyis nagyon kevesen értenek valamit, de veszik mint a cukrot, és ez nem elhanyagolható szempont, ha nem is az egyetlen. Szellemi nagyhatalom vagyunk, summázta a tanácsadó a tényállást, és ez a tömörség igen tetszett a Fejedelemnek. Rövid gondolkodás után hajlott is a jó szóra, de az volt a kikötése, hogy minden könyv, amely hírt, nevet és pénzt hoz kicsiny, szegény, ám tehetséges népünknek, számára is érthető nyelvezetre fordíttassék le, mégis csak tűrhetetlen, hogy az uralkodó ne értse azokat a műveket, amelyek országának jövedelmét biztosítják, és a többi versenynemzet megbecsülését és irigységét kivívják. Azt persze magától is belátta, hogy vadászatokon, tivornyákon és ágyasházában eltöltött élete nem lehet – sosem volt – elég hosszú ahhoz, hogy a kifinomult irodalmi praktikákban kellő jártasságot szerezzen, utalások, célzások, allegóriák és metaforák nyelvezetét már nem tanulhatta meg, a szimbólumokról nem is beszélve, mert ez nem csupán akaratot és kitartást igényel, hanem érzékeny lelket, márpedig az érzékeny lelkű uralkodó napjai röviden számláltatnak. Ám abba sem nyugodhatott bele, hogy világszerte ünnepelt és gazdagon jutalmazott firkászok – akiknek feje egyetlen szavára porba hull – számára érthetetlen nyelven ékesszóljanak. Kell valamilyen köztes megoldásnak lennie, és bár egész uralkodása folyamán rühellte a kompromisszumokat, parancsba adta, hogy országa összes nyelvésze, irodalomtudósa, kritikusa haladéktalanul lásson hozzá egy olyan irodalmi nyelv kidolgozásához, amely minden földi halandó számára érthető, amelyben az utalások, a másod-, harmad-, negyed- és ötödleges jelentések, az inter-, extra-, hiper-, meta-, paratextuális összefüggések, a mondható és a mondhatatlan valóságok és valótlanságok, az igazságok és az igazságtalanságok vagy hamisságok azok számára is érthető, egyértelmű olvasmányélményt nyújtanak, akik ezen fogalmakról sosem hallottak, és nem koptatták sem túl sokat, sem túl öntudatosan az iskolapadot. Mert a Fejedelem – mint minden bölcs és igazságos uralkodó – egy pillanatig sem szerette volna, hogy miatta és műveletlen alattvalói miatt az írók és a költők a teljes körű alkotói-, gondolat- és véleményszabadság fogyatkozását érezzék, mert ez csak újabb homályos szövegeket eredményezne, egyszerűen érteni szerette volna azt, amit nem értett, regényeket, eposzokat, verseket szeretett volna olvasni, világos, áttekinthető, logikus nyelven.

– És legyen érdekes – mondta a ravasz tanácsadó annak a tudós bizottságnak, amelyik nekiállt, hogy a legfontosabb irodalmi műveket a Fejedelem számára érthető, világos, egyszerű nyelvre fordítsa, mely nyelv azonban az eredeti bájából és kifejező erejéből semmit sem vesz el, nem kisebbít, és hűen adja vissza a művet, csak éppen érthetően.

– Igen bosszantó az, amikor a harmadik sor után már nem lehet követni a gondolatmenetet – mondta egy audiencián a Fejedelem, amikor a tudósok a kitűzött határidő rövidsége miatt panaszkodtak, de nem sürgette őket, mert mint a legtöbb nagyvonalú uralkodó, az eljövendő nemzedékekre gondolt, belátta, hogy a tudomány nem egyének, hanem egész nemzedékek ügye, egy ember élete sokszor még arra sem elég, hogy a helyes kérdést feltegyük, nemhogy a pontos, minden elvárást kielégítő válaszokat megadjuk, és főként nem elég arra, hogy a pénzbeli jövedelmet el is tudjuk könyvelni, mert vannak dolgok, amelyek a pillanatnyi hasznot, a rövid lejáratú boldogulást segítik elő, de az igazán nagy horderejű tudományos munka az egész emberiség jövőjét szolgálja.

Így történt, hogy évek megfeszített munkája során népünk igen gazdag, bonyolult, összetett, a legkifinomultabb árnyalatok érzékeltetésére is alkalmas irodalmi nyelve, melyben a grammatika változatos eszközei, a rokon értelmű szavak kimeríthetetlen rendszere, a rétegnyelvek nagy száma, a többértelműségek árnyalt szimmetriája és párhuzamos volta végtelen és lenyűgöző őserdő benyomását keltette, egy valamivel egyszerűbb, áttekinthetőbb, egyértelmű, de még mindig korlátlan irodalmi lehetőségeknek teret adó változattal gazdagodott. Elmaradtak azonban a szokatlan igeidők, a ritkán használt kötőszavak, a rendhagyó ragozási sorok, és azok a furcsa szavak, amelyeket úgyis mindig meg kell nézni a szótárban, mert senki nem tudja pontosan, mit jelentenek, olykor még a szótárírók is bizonytalanok, van-e ilyen szó egyáltalán.

Oldalak: 1 2

Bejegyzések

Galego vagy gallego?

2011. december 20. kedd Zelei Dávid

A befogadás és identitás kérdései Magyarországon és Galegóföldön

„Saját elnevezése galego vagy lingua galega; a magyarban a spanyol írásmódú gallego [galjégo] alak honosodott meg” kezdi a Wikipédia magyar oldala a „galiciai nyelv” szócikket, a kétkedésre hajlamos magyar olvasó pedig rögtön felteszi magában a kérdést: vajon mért használunk egy, a magyar nyelvtől oly idegen, „o” végződésű nevet arra a népre és nyelvre, mely lényegesen több beszélővel rendelkezik, mint a spanyolban szintén rövid „o”-ra végződő, régesrég magyarosított ¹ baszk (vasco)?

A válasz legalább olyan egyszerűen sommázható, mint amennyire összetetten magyarázható. Míg a magyarhoz hasonlóan agglutináló nyelvvel rendelkező baszkok hangoskodó nacionalizmusa ² beépítette a régiót és nyelvét a magyar köztudatba, addig a galegókkal és Galiciával egészen más a helyzet. A Spanyolország északnyugati részén található, Portugáliával határos Galicia tartomány neve a magyarban könnyedén összekeverhető a Halics vagy Gácsország néven is ismert, sokat szenvedett közép-európai történelmi régióval, így nem egy olyan galegókról szóló, magyar célközönségnek szóló cikk, tanulmány született, mely e két terület elkülönítésével kezdi mondandóját ³. Ezenkívül a galego nacionalizmus – a baszkkal szemben – jóval kevésbé látványos (ahogy Bánki Éva fogalmaz: „a galego terrorista olyan gyakori, mint a terhes öszvér” ⁴), ráadásul az etnokulturális identitás kötőanyagaként szolgáló nyelv maga sem fogható fel egzotikumként: az újlatin tengerben ismeretlen eredetű nyelvszigetként élő baszkkal szemben a galego világosan köthető a portugálhoz, mellyel közösek a gyökerei (a középkorban a líra nyelve a galego-portugál a félszigeten), s egyszersmind olyan nyelv, „melyet a spanyolajkúak minden különösebb erőfeszítés nélkül megtanulhatnak” ⁵. A saját nyelv tehát nem a különbözőséget, hanem a hasonlóságot hangsúlyozza, ami nehezíti az önálló identitás képzését, melynek leglényege a másoktól való eltérés – ahogy Samuel Huntington fogalmaz: „én vagy mi sajátos tulajdonságokkal bírok vagy bírunk, amelyek megkülönböztetnek engem tőled, vagy minket tőletek.” ⁶

Az első akadály tehát az elkülöníthetőség nehézségeiben rejlik, ami megnehezíti a magyar köztudat számára az önálló entitásként való beazonosítást. Ennek ellensúlyozására történt néhány olyan lépés, mely elsőként nyelvi színtéren igyekezett saját karaktert adni az észak-spanyol régiónak. Mindez jól nyomon követhető a spanyol-magyar szótárak galegókkal és Galiciával kapcsolatos változásaiban. A legrégebbi, Gáldi László-féle spanyol-magyar szótár még egy néven emlegeti a két térséget, illetve lakóit és nyelvüket (Galicia: „Galícia <Spanyolországban is>”, galiciano: „galíciai (vö. Galicia)” ⁷), a Dorogman-féle szótár ugyanakkor a régiókat már elkülöníti az első „í” megrövidítésével ⁸ (Galicia: „1. Galícia <Kelet-Európában> 2. Galicia <Spanyolországban>”), de a nyelvről, fenntartva a Gáldi-féle tévedést, még mindig galiciai spanyol nyelvjárásként beszél, a nyelv magyar megfelelőjeként pedig egyedül a spanyol változatot, a gallegót adja meg. ⁹ A legfrissebb, Faluba-Morvay-Szijj-féle szótár ugyanakkor ezen is javít, három megfelelőt is felkínál: a gallegót, a galegót és a galiciait (fontos információ, hogy előbbi kettő toldalékolatlan alakja a szótárban rövid o-ra végződik). ¹⁰ A kérdés adott: megoldják-e ezek a változtatások a könnyebb azonosíthatóság problémáját?

A válaszadáshoz két faktort kell figyelembe vennünk: a beazonosíthatóság és a befogadhatóság kérdését. Vajon könnyebben, jobban megkülönböztethető a magyar nyelvhasználó számára beszéd/olvasás közben a rövid i-vel írt Galicia, vagy még mindig elhallásra/nyomdahibára gyanakszik, és rászorul a zárójeles „nem tévesztendő össze…” figyelmeztetésre? Válaszunk e kérdésre egyértelmű igen, mégpedig számos okból: egyrészt, mert úgy hisszük, hogy – az északspanyol tartománnyal szemben – a magyar olvasó tudatába elég mélyen beásta magát a megannyi gazdán és névváltoztatáson átesett Galícia neve, másrészt, mert míg -ícia végű szavunk rengeteg van (pl. milícia, malícia – az idegen eredetű szavak megfelelője általában -ság végződést kap, a citált esetekben pl. katonaság, rosszmájuság), -icia végű elenyésző számban, harmadrészt, mert ahogy a Nyelv és Tudomány felhívja rá a figyelmet, a nem szóeleji [i] és [í] közötti különbség magyarban olyannyira meggyengült, hogy pusztán ennyi nem elégséges két szó világos megkülönböztetéséhez, ¹¹ negyedrészt pedig, mert ha ragaszkodunk a spanyolos írásmódhoz, akkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy a forrásnyelvben épp az ominózus első i-re esik a hangsúly. No de van-e jobban elkülönülő, egyértelműbb megfelelő a régió nevére a magyar szakirodalomban? Szerencsére van: Pál Ferenc és Bánki Éva is használja a Galegóföld elnevezést, amely több szempontból is szerencsésnek tűnik: egyáltalán nem kelt asszociációkat sem Galíciával, sem a gallokkal kapcsolatban, ugyanakkor egyértelműen utal a térség lakóira, a galegókra. De miért véljük védhetőbbnek a galegót a galiciainál vagy a gallegónál?

Az első összehasonlítás eldöntésének miértjére, úgy hisszük, korábban már megadtuk a választ, a galego-gallego páros összevetésekor ugyanakkor már nem csupán a beazonosíthatóság, hanem a befogadhatóság felől is mérlegelnünk kell.

Az identitás szempontjából az egy „l”-nyi többlet nagy különbséget rejt: a „galego” szó a népnév (és a nyelv) eredeti, galego nyelvű megnevezése, a „gallego” ugyanakkor ennek spanyol nyelvű megfelelője. Ismervén a Franco-rendszer alatti nyelvi és identitásbeli elnyomást (Manuel Rivas például így idézi föl az erőszakos hispanizálást: „mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a há hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak gé helyett hát, a grasziasz helyett hrasziaszt” ¹²) mindez komoly érv lehetne a galego ént jobban kifejező saját megnevezés átvételéhez, de ne szenvedjünk csőlátásban – sem a „katalánt”, sem a „baszkot” nem az eredeti nyelvből magyarosítottuk, sőt, a baszkot még csak nem is spanyolból ¹³.

Magyar szempontból van ugyanakkor egy praktikusabb, befogadhatósági szempont is a vita eldöntésére. A spanyol „gallego” szóban található ugyanis egy olyan digráf, az ll, mely a spanyolul nem tudó magyar olvasó számára kiejtési nehézséget/tévutat jelent, ennek megfelelően a gallego szó „magyaros” ejtése sem a spanyol, sem a galego eredetinek nem a leképzése. Akkor hát el is dőlt a vita a „galego” javára?

Véleményünk szerint nem, mégpedig két okból. Egyrészről, mert magyarban az -icia végződéshez hasonlóan a szóvégi rövid „o” is a fehér holló ritkaságával vetekszik, másrészt, mert a galego nem a portugál ([u]), hanem a spanyol ([o]) ejtésmódot követi a szóvégi hangsúlytalan „o” esetében, vagyis nem okoz sem kiejtési nehézséget, sem toldalékolási problémát a magyar nyelvhasználó számára. ¹⁴

Meg kell ugyanakkor vizsgálnunk, valóban igaz-e az az állítás, hogy a magyar nyelv és helyesírás nemigen szívleli a szóvégi „o”-t. Noha a mindenki által ismert szabály szerint a magyarban mindössze a „no” és a „nono” végződik rövid o-ra, a Fodor István által jegyzett „A világ nyelvei és nyelvcsaládjai” több, mint negyven olyan nyelvet jegyez, melyek rövid o-ra végződnek, s külön érdekessége a dolognak, hogy közülük számos átvesz más, magyar helyesírási sajátosságokat (pl. baszketto, akposzo, afar-szaho). Mindössze kettő olyat említ ugyanakkor, melyek „ó”-ra végződnek: az eszkimót és az eszperantót (a jelenlegi helyesírási norma a filippínót is idesorolná) – talán nem helytelen azt feltételezni, hogy az összes, könyvben felsorolt, „o”-ra végződő nyelv közül e kettő ágyazódott be leginkább a magyar köztudatba. Azt is mondhatnánk, e megnyújtott szóvégi magánhangzó a nyelvünkbe való befogadás jelképe. A fentebb felsorolt érvek tekintetében ugyanakkor semmilyen írás- vagy kiejtésbeli akadályát nem látjuk annak, hogy a galegóval is így tegyünk – javaslatunk tehát a galegó alak használata.

Lábjegyzet:

A Zaicz Gábor által szerkesztett Etimológiai szótár a szó első magyarországi megjelenését 1879-re teszi. Zaicz Gábor (főszerk.): Etimológiai szótár: magyar szavak és toldalékok eredete. Bp., Tinta, 2006. „Baszk” szócikk. ↩
Még csak nem is kell a Baszkföld kapcsán legelsőként feltoluló, mostanság végóráit élő (?) ETA-ra gondolnunk, elég, ha csak a sporttévéken hétről-hétre követhető Athletic Bilbao játékospolitikájára utalnunk, mely nem egyedülálló módon, de tán Európában a leghangosabban hirdeti, keretében csak baszk futballisták szerepelhetnek. ↩
Lásd pl. Asztalos Lajos: „Galego költők”. Korunk, 2008/8, 46-47. o. ↩
Bánki Éva: „Nemzet vagy közösség? Galego identitás az ezredfordulón” Magyar Napló, 2003/11. 37. o. ↩
Xosé-Manoel Núñez: „Regionális önfelismerés és radikális etnonacionalizmus között. A galego nacionalizmus alakulása 1960 és 2000 között a nyugat-európai felfogások tükrében”. Hitel, 2001/12. 91-103. o. 100. o. ↩
Samuel P. Huntington: Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái. Bp., Európa, 2005. 52.o. ↩
Gáldi László: Spanyol-magyar szótár. Budapest, Terra, 1987. „Galicia” és „galiciano” szócikkek. ↩
Ebben talán Kiss Lajos igen alapos földrajzinév-gyűjteményére támaszkodik, mely ugyanezzel a megkülönböztetéssel él 1988-as kiadásakor. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp., Akadémiai, 1988. „Galicia” és „Galícia” szócikkek. ↩
Dorogman György: Spanyol-magyar kéziszótár. Budapest, Akadémiai, 1992. „Galicia” és „gallego” szócikkek. ↩
Faluba Kálmán – Morvay Károly – Szijj Ildikó: Akadémiai spanyol-magyar szótár. Budapest, Akadémiai, 2008. „Gallego” szócikk. ↩
„Galicia és Galícia” Nyelv és Tudomány. http://www.nyest.hu/hirek/galicia-es-galicia Utolsó letöltés: 2011. szeptember 28. ↩
Manuel Rivas: „A pillangók nyelve”. Ford: Gergely Veronika. In: Pál Dániel Levente (szerk.): A pillangók nyelve. XX. századi galego próza. 147-158. o. 148. o. ↩
Zaicz: i.m. „baszk” szócikk. ↩
Utóbbira kiváló példa José Eduardo Agualusa A múltkereskedő című (eredetiben portugál nyelvű) regényének magyar fordítása, mely az [u]-nak ejtett hangsúlytalan szóvégi „o” toldalékolása esetében szakít a szokásrenddel, és röviden hagyja azt (pl. „Eduardot”), jelezvén az olvasó számára, hogy a hagyományos írásmód csak megerősítené a már így is rosszul rögzült kiejtést. José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő. Ford.: Bense Mónika. Bp., JAK-L’Harmattan, 2010. (A vonatkozó szerkesztői jegyzet a 4. oldalon található.) ↩

Oldalak: 1 2

Bejegyzések

Anya, apa; Sorbanállás közben; Fehérebb a kárminnál

2011. december 20. kedd Fekete Anna

Anya, apa

A hegy szemgödrébe apró

fészket váj a szél. Itt nevelgeti

fiókáit, az útra lecsapó, bátor

szeleket. Térülnek-fordulnak,

gyorsan megfutamodnak,

viharköpenyes anyjuk otthon

becézgeti őket. A növendék

körmök hamar kicsorbulnak.

Anya! Anya! Milyen kemény,

milyen szigorú a te szereted!

Sorbanállás közben

Chilis, mandulás, tejszínes, konyakos, áfonyás

akciós csokik a pulton, 1500 kilója. Beállsz te is

a sorba, és most színek és szavak közt válogatsz.

Összetörték egy ezüstmozsárban Afrikát és Ázsiát,

tegnapot, holnapot, chilit, gyümölcsöt, tejszínt –

de vajon… vajon vannak-e valójában ezek a dolgok?

Vagy csak minden a költők műve, akik a szavakat

konokul belefűzték a valóságba? Ősszel lehullanak

a levelek, aztán a fák újjászületnek, én is beállok a sorba,

és érzi a bőröm a tavaszi napfényt vagy érzi az ínyem

a mámort és a tejkönnyű lebegést minden falatban.

A halál rettenetes lesz-e?

Eljátsszuk azt is engedelmesen?

Fehérebb a kárminnál

Lezúdulnak az árnyékok a völgybe. Este van,

most már tapogatózik a szorongás, félig nyitott

ajtót keres, rendetlenséget, zavart, a gyász

valamilyen jelét. A köd mögött már ott tündöklik

a sötétség. Földre lapulnak a bokrok is: puszta

árnyékok ők, az éjszaka katonái. A kertkapuban

megmoccan a félelem. De vajon ez a hazugul

langyos rengeteg görgetné a halál képtelenségét?

Fehérebb a kárminnál, feketébb a vérnél.

Bejegyzések

Erdély – vadak – angyalok

2011. december 18. vasárnap ujnautilus

A kolozsvári Philolibri és az ÚjNautilus Kritikai Műhely közös műhelymunkájának szövegei:

1. A meghajlás művészete – A Korunk fiatal szerzőinek antológiája, szerk. Balázs Imre József

Serestély Zalán: Amikor hova is sietnénk

„Önmagam szándékosan gerjesztett felülírása, a magam nézőpontjába vetett mindenkori kétely, a megingások artikulálása a legbizalmasabb vallomás.”

2. Balázs Imre József: Fogak nyoma

Ficsor Zsófia: “Virág volt ez a vers, almavirág”

„A nyom, mint a kötet egyik szervező motívuma, rendkívül összetett: nemcsak magát a nyomot, a hozzá kapcsolódó emléket jelenti, hanem annak hiányát is, a másik eltűnését is.”

András Orsolya: Szelíd idegenségek könyve

„Mindenki, aki szavak héjába göngyöl, azon dolgozik, hogy a mások szavaiban megérzett vibrálásnak utánamenjen, kinyomozza, hogy mi a szép benne, s minden gesztusa, ami ezt célozza, újabb nyomhagyás, eltakarása a kezdeti nyomnak, rétegek egymásra rakódása.”

3. Bálint Tamás: Visszaút a fekete folyón

Makai Máté: A változ(tat)ás körülményeinek elpanaszolása

„Az átkelés azonban nem földrajzi felfedezést, hanem belső változást ígér. Ennek az olvasatnak a pontosságát azonban a kötet kapcsán kiiktathatatlan allegorikusság újfent kérdőre vonja. Az utóhang kimondja az átkelés eseményét, azonban, hogy hova jutottunk, homályban marad.”

4. Lövétei Lázár László: Árkádia-féle

Gorove Eszter: A “semmi sincs” Árkádiája

„Árkádia a bukolikus költészet otthona, idilli világ, a görög hagyományban a pásztornép által lakott vidék. Lövétei Lázár László Árkádia-féle című kötete mégsem egészen ilyen világba kalauzol.”

5. László Noémi: Százegy

Kovács Emőke: Százegy maszk és bujócska

„A rejtőzködés a lírai én létezési módjához tartozik, talán ez az, ami annyira időszerű ebben a költészetben: problematikus bármiféle stabil meghatározás, a szerepek bújocskára hívnak. Tárgyias élményvilág a László Noémié: dinamikus, sokszínű és mindig kész arra, hogy elfogadja a világot és az elfogadás gesztusa után átértelmezze azt;”

6. László Noémi: Papírhajó

Csordás László: Csak ringani a nyílt vízen

„Minden olyan törekvés szimpatikus, ami a kanonizált irányok mellett (vagy épp ellenében) jelenik meg az irodalmi színtéren. Ebben a lassan változó poétikában talán több lehetőség rejlik, mint azt első pillantásra gondolnánk, László Noémi nagy utat tett meg a naiv megszólalástól az iróniáig és az irodalmi hagyományokra való rájátszásig.”

7. Karácsonyi Zsolt: Igazi nyár

Csuka Botond: Angyaltánc és vadászat

„A költészetről föltehető kérdések közül kitüntetett helyen áll, hogy miképpen itathatja át azt a filozófia, hogyan lehet – ha egyáltalán lehet –, a költészet ’filozofikus’.”

András Orsolya: Átjárások angyalokkal, átlátások nyári fényben

„A seb, a folyamatként felfogott különbözőség, a nyomok eltörlésének nyoma is dekonstruktívak, az állat így lehet istrice. Kisebesedett az oppozíció, az embert, aki félig angyal, félig állat, az angyalállat megszabadította a szellem és a gép agresszivitásától, lelket lehelt belé a szemlélődésben, s antinomikus létének feszültségét a határaiban kiélezve a hitbe vitte.”

8. Szabó Róbert Csaba: Temetés este tízkor

Szűcs Orsolya Noémi: Tértörténetek

„Bujkál valamiféle tudattalan elfojtás és bűntudat ezekben a szereplőkben, ami néha csak ilyen alakváltások révén oldódhat fel, legyen az büntetés vagy felszabadulás. A Jób leánya című történetben szinte obszesszióvá válik a bűnhődés terhe: „azt kezdte képzelni magáról, hogy valamiféle bűntudat kivetülése…”

9. Fekete Vince: Védett vidék

Dobás Kata: Védett vadak

„A titkos, rejtőző barlangok és tengerszemek, valamint az egyre ringó angyalarcok ugyanarról adnak hírt: van, ami nem illeszkedik a fősodor szerkezetébe, mert nem leírható, mert nem megragadható.”

Borbély András: Esőváró, múltvigyázó

„A nyelv olyan negatív hatalomként értelmeződik itt, amely mind a dolgok közvetlen szemlélését, mind a Másikhoz való kölcsönösségi viszonyt, vagy akár a Másik megértését és a Másikon való segítés lehetőségét inkább meggátolja, mintsem lehetővé teszi.”

Irodalmi és Társadalmi Portál