A reggeli kávé nem hagyja meghalni őket.
Dúlnak, fúlnak, vásnak, fúrnak, igyekeznek.
Ez az utolsó nap, a legutolsó, a legesleg.

Hallottad, hogy mit mondott rólad? Hallottad,
hogy meghallotta…? Szűk utcákban laknak, a düh
majd szétfeszíti őket. A fogaik helyén porcelándarabkákat
hordanak. Az ujjaik hegyén elvásott, fénylő, puha
műkörmöket. Minden este fájnak, bevéreznek,
de már nem lehet lefeszegetni őket.

2012 tavaszán is sikeresen zajlott le a Tréning hét a Károli Gáspár Református Egyetemen. Ennek keretében a KREatív Műhely létrehozta „Első felolvasás” című rendezvényét.

A felolvasó délután két moderátora jó szülők módjára fogadják a közönséget. Hiába, hogy itt az idő elkezdeni a műsort, az egyikük kiszalad a 319-es teremből, egészen le a földszintre. „Minél többen lesznek, annál jobb” – gondolja magában Moderátor Anna.
Az egyetem délutánra már szinte üres, de azt reméli, hogy az aulában még lehetnek olyanok, akik nem értesültek az eseményről. A portáson kívül nem talál senkit. Négy perce késik a felolvasásról, amiért a portás makacsul ragaszkodik a helyéhez. Azt mondja szívesen menne, de ha hosszabb időre elhagyja a helyét, az az állásába is kerülhet.
Visszatérve megbotlik barna, kopott csizmájában a 319-es ajtó küszöbén, annyira megdöbben, mikor meglátja Pesti Ilonkát, az idős, Kossuth-díjas színművésznőt, aki a közönség előtt áll egy Penny Market-es reklámszatyorral a kezében.
– Köszönöm ezt a díjat, nagyon kedvesek vagytok, erről eszembe jut…
– Elnézést művésznő, de Ön mit keres… – szól közbe az ajtóból, még mindig letaglózva Moderátor Anna. Műsorvezető társa Kristóf, a művésznő mellett állva azon gondolkozik, hogy vajon a Facebook-on szerezhetett-e tudomást “Ilona Pesti” az eseményről.
– Ó, hát akkor ezt nem mesélem el, viszont kedveskéim én most átadnám magamnak ezt a díjat – mire kivesz a reklámszatyorból egy Károli-díj feliratú kisebb szobrot. – És nagyon büszke vagyok a kilenc fiatalra, aki itt bemutatkozik, biztosan rengeteget fogunk ma délután nevetni. Emlékszem, amikor együtt szerepeltem egy bohózatban…
A moderátorok kénytelenek hallgatni a beszédét és csak tekingetnek, amikor hirtelen a művésznő nyugdíjas férje beront a terembe, és figyelmezteti, hogy ma már ez a negyedik irodalmi esemény, amin díjat vesz át, ez így nem mehet tovább, nem fog egész nap ő utána rohangálni. Pesti Ilonka sértődötten a két fiatal moderátorra néz, akik tehetetlenek vele szemben. Egy asztalhoz lép, ahol a felolvasóknak kikészített szőlőcukrot felbontja, egy maréknyit a szájába önt, aztán megiszik rá fél üveg vizet. Amennyi cukrot és vizet csak tud, bepakol a reklámszatyrába és férjével együtt elhagyják a termet.

Egy fiatal, hajléktalan költő pénzért próbálja eladni a Kálvin téren az írásait. Adományokat fogad el, a vevőre bízza, mennyit kínál a műveiért. Rongyos dossziéjából választhat az ember témát, az emberi kapcsolatoktól kezdve a történelmi novelláig. Odaad belőlük egy részletet olvasni és ha tetszett, az írás pénzért hazavihető. Több órája áll kint a téren, amikor egy egyetemi tanárral is dolga akad, aki végül azt tanácsolja neki, hogy menjen be az egyetemre a Reviczky utcában, kérdezze a portást merre van a 319-es terem.
– Kíváncsi lennék erre a kis felolvasásra – mondja a költőnek a tanár. – De máshol kell lennem. Maga csak nézze meg azt a műsort… kolléga.
A hajléktalan, koszos költő először megörül a dicséretnek, de eszébe jut, hogy a ‘kolléga’ szót akár ironikusan is használhatta. Miután a portás útba igazította, fölfelé a lépcsőn megbotlik, mikor majdnem neki ütközik egy idősebb nőnek, akivel a férje veszekszik. Valahogy mindkettejüknek mosópor szaga van, de nincs sok ideje ezen gondolkozni, csendben ülőhelyet kell találnia. Moderátor Kristóf elnézést kér az előbbiért, és köszönti a megjelenteket. A költő hiába, hogy megérkezett, még mindig sietősen mozog, és a sorok közt haladva hátizsákja véletlenül nekicsapódik egy néző arcának, mire az rögtön elájul. Miután elhelyezkedett, oldalra néz, szeretné megkérdezni, hogy hanyadik felolvasónál tartanak, de a mellette ülő arcon csapott még mindig nem tért magához. Bosszankodik, amiért ilyen tiszteletlenek egyesek.
A felolvasásokat hallgatva nem tudja eldönteni, hogy a moderátorok előre megbeszélték-e a kilenc tehetséggel a kérdéseket, vagy egyszerűen csak improvizálnak. Sokszor nem ért egyet a kérdésekkel, vagy a felolvasókkal, szívesen közbeszólna és hosszan, elnyújtva közli a belső hangja: „Ez így nem jó, ezt nem így kéne.” Woody Allen Annie Hall című filmjére gondol, hogy bárcsak előhúzhatná a tábla mögül Marshall McLuhan-t, aki némelyik felolvasót jól kiosztaná. Miközben ezek a gondolatok cikáznak a fejében, annyira bele éli magát, hogy szinte látja maga előtt a jelenetet, és vörös fejjel, szélesen mosolyog. Hirtelen megint tapsolnak, ki tudja hanyadik tehetség mutatkozott be, verssel, fordítással, novellával. Most már elhatározza, hogy tényleg nagyon figyelni fog.
Moderátor Anna bejelenti a következő felolvasót.
– Koszos sajtdarabok a zoknimban. Büdös.
Érzed? Akkor induljunk tovább.
Lepkék. Bejön a szobába egy tigris. Fél tőlem. Hova tűnt mindenki? Nyár van és egyedül maradtam. Patakpart és még több sajt a fűben. Hajnali elalvás. Azt mondták nyugodtan.
De kik?
Továbbmegyek. Ugye te is jössz? Süt a Nap. Ez jó, nem hiszed? Én sem. Visszamegyek a szobába. Piros zabpehely.
Nem ízlik? Akkor egyél sajtot.
Újra taps hallatszik, de a fiatal költő ebből egy szót sem értett, és azon gondolkozik, hogy vajon más mit gondol. Kénytelen arrébb fordulni, hogy megnézze honnan jön az a halk zaj, amit már egy ideje egyre hangosabban hall. Valaki meghívta a közeli Mister söröző törzsvendégeit, Frank Zappa hasonmását, Műtős Zolit és az embert aki folyton kutyát sétáltat. Épp egy ócska Szokol rádión hallgatják az aznapi meccset, és már alig várják, hogy vége legyen a felolvasó délutánnak, mert az egyik tehetség az esemény után sört ígért. A költő egyre idegesebb, és már magában beszél. Hirtelen a cipőjére kerül egy szotyihéj. Gyorsan jobbra néz, látja, hogy egy család halkan beszélget mellette, csak most veszi észre őket. A családfő lila zakóban, kék melegítőben osztja szét a szotyit, és osztja ki kislányát Dzsennifert, hogy ne köpjön a bácsi cipőjére. Ő erre zavartan mosolyog, közli, hogy semmi baj, de tudja, ha visszatartja mérgét, az tumorhoz is vezethet, mégis kénytelen. Mögötte horkolnak, mellette ájultan kezd lecsúszni a székről a diák, akit véletlenül talált el a hátizsákjával, a lila zakós férfi és családja továbbra is köpnek rá. „GÓL!” – hallatszik egy hangos felkiáltás a leghátsó sorból.
A moderátorok közlik, hogy következik az utolsó felolvasó.
– Egyszerűen nem bírtam magammal tovább, fogtam egy kavicsot, amivel többször is fejen vágtam magam. Megpróbáltam megrágni, a fogam beletört, de végre éreztem valamit. Mindent megettem az erdőben és megbecstelenítettem a fűzfákat, a nyírfák törzsét pajkosan megharapdáltam. Hazaérve a feleségem fogadott, vacsorára milánói makaróni volt tálalva, de én újra kimentem a szabadba, és a kertből kitéptem és megettem pár éretlen paradicsomot. Bent az irodában nem volt senki, mindenki céges piknikre ment. Persze tudtam, hogy egy újabb orgiát rendeztek kint az erdőben, a hatalmas mellű kolléganőket a kollégák szórakoztatják, engem meg nem hívtak. Elhatároztam, hogy hazafelé az első szembejövőt megerőszakolom. Sötét este volt, rohantam, hogy végre elélvezzem az életet, és fel is bukkant az első alak. Egy öreg, pelyhedző bajszú néni jött az utcán. Más nem volt a közelben, de nem ugrottam rá. Azért nekem is van egy határ.

A szotyizó család mozdulatlanná dermed, az ájult felébred. A Mister söröző alkoholistái most először figyelnek a felolvasásra, a rádiót – amint az utolsó felolvasó végez – megilletődve elzárják. Valaki a közönségből elhányja magát, eddig álomvilágban élte az életét, most úgy érzi felébredt. A legtöbben undorodnak és mosolyognak, a felolvasót figyelik. Elől a sorban az egyik tehetség, egy törékeny, gyönyörű lány remegni kezd, úgy érzi fázik. Moderátor Anna becsukja az ablakot, Moderátor Kristóf feszülten figyeli a közönséget, és meglát egy ideges alakot, a fiatal, hajléktalan költőt rongyos dossziéjával, aki talán vele egyidős. Az arca lángol, még mindig magában beszél, nem várja meg a műsor végét, hanem elnézést kér a mellette ülőktől, és lassan lépkedve, ügyetlenül bukdácsolva a sorok között elhagyja a termet.
Frau Éva, a kilenc tehetség szellemi anyja eddig csukott szemmel, elégedett mosollyal hallgatta végig a műsort. Amint az utolsó felolvasó végzett, szeme kinyílik, és amikor a két műsorvezető közli a közönséggel, hogy műsoruk véget ért, és megkérdezik van-e valakinek kérdése, felugrik:
– Fantasztikus volt! Egészen elképesztőek voltak mindannyian, gratulálok!

Este kilenc. A székesfehérvári vasútállomáson ülök és sírok. Nem, nem azért, mert szar hetem volt, azt már fel sem veszem. Elég sok szar hetem volt az elmúlt egy évben, aztán mégsem sírtam. Na jó, igazából de, viszont most nem ez a lényeg. Nem, én a piroskát siratom. Annyira el akartam érni, erre tessék. Késett a pesti személy, és ő nem várt meg. Itt hagyott. Elhagyott.
Pedig csak miatta rohantam végig fél Budapesten. Hogy még egyszer, utoljára, így este. Mint annyi régi estén. Például három éve, mikor a kirándulásról mentünk haza. Augusztus közepe volt, mégis, attól, hogy vonat, meg hogy sötét, olyan érzésem lett, mintha tél volna. Tél, és nem is itt, hanem Oroszországban. Farkasordító orosz tél. Anna Karenina. A többiek persze kiröhögtek. Harminc fok van, ne hülyülj. Egyébként éppen azt a regény olvastam egy évvel később, mikor kiderült, hogy felvettek az egyetemre. És onnantól kezdve kalandjaim a piroskával heti rendszerességűvé váltak.
A piroska. Nem tudom, mióta hívjuk így. De illik rá. Régen, úgy emlékszem, még rendes, nagy vonatok jártak Kisbér felé. De valószínűbb, hogy számomra akkoriban a piroska volt a rendes, nagy vonat. Sőt. A Vonat. Az a kis sárgás-piros, egyetlen kocsis. Ha idegen látja, kineveti: „mi ez?”. Pedig a kis piros jó vonat, tiszta, rendes vonat. Pontos, mint az óramű. Jár hóban, jár fagyban. És ami a legfontosabb: a miénk. Kicsi, piros, de a miénk.
Azóta persze sok más vonatot láttam. Szép, új, kéküléses személyvonatokat, öreg, lepukkant gyorsvonatokat, fehér, tágas intercityket, régi, gőzmozdonyos nosztalgiavonatokat, mélyvörös railjeteteket, melyek, mielőtt leszállsz, figyelmeztetnek, hogy ne hagyd fenn az esernyődet, sőt, egyszer Franciaországban még egy olyat is, ami, állítólag, 300-al megy, vagy talán többel is. Mégis, nekem mindig a piroska maradt a Vonat. Pedig az talán még a száz kilométer per órát sem éri el.
Nem tudom, honnan ez a különös vonzalom. Néha még azzal a gondolattal is eljátszom, hogy nem szállok le többé. Keresek egy kényelmes helyet, és ott maradok, örök ingajáratban a két hely között, mint a Szerelem a kolera idején főszereplői. Az emberek egy idő után megszokják, hogy igen, ott az az őrült vonatos lány, és talán, talán, néhány hónap elteltével már nem is fognak félni leülni mellém.
Persze ezt most már nem csinálhatom meg. Holnaputántól csak napi két vonat közlekedik Komárom és Székesfehérvár között. A piroska, hiába utaztak rajta mostanában olyan sokan, megméretett és könnyűnek találtatott. Pontosan úgy, mint két évvel ezelőtt. Akkor még feltámasztották. Erre tessék. Járatkiirtás. Vagyis ritkítás. Póruljárat.
Ülök a székesfehérvári állomáson, késő van, nem jutnék haza máshogy, várom aput, mikor jön már értem. Az állomáson nincs nagy élet – főleg olyanok lézengenek még itt, akik ugyanúgy megjárták, mint én. Egy nő visszaváltja a jegyét: inkább nem vár még másfél órát, elmegy taxival. Két csaj meg egy srác a pesti személyt késte le, éppen az orruk előtt ment el, láttam, ahogy legörbült szájjal néztek utána, mint a kisgyerekek. Egyedül a sarokban ülő öreg, rosszagú férfinak nincs oka panaszra: ő nem akar sehová menni, valószínűleg ez az otthona. Nemsokára megjelenik a felesége is. Két zsemlét hoz, meg egy doboz cigit. Kíváncsi vagyok, kiteszik-e őket, mikor bezárják az épületet. A kisbéri állomáson egy ideig lakott egy pasas, de már nincs ott. Azt mondják, börtönbe került.
Lám, minden vonattal gond van. Késnek, ha viszont az ember késik, hamarabb mennek el. Az egyiket eléred, a másikról lemaradsz, néha célba érsz, néha meg leragadsz egy ponton, és nem tudsz továbbmenni. Ahogy ülök a fehérvári vasútállomáson, kezdem megérteni mindezt. Letörlöm a könnyeim, miközben a piroskára gondolok, mely olyan rondán elszáguldott előlem a jövő felé. Tudom, hogy hamarosan az út végére ér, és megáll az utolsó, sötét állomáson.