Úton
Szakadt bakanccsal lábadon
bolyongsz idegen tájakon,
hosszú út kéklik szemedbe,
szélére rogy a szerencse.
Létező valóság a van,
ismerős, mégis arctalan,
titkokkal átszőve a tér
ezernyi kalandot ígér.
Városok mélyén kéjgödör,
mérgezett alkony tündököl,
gyönge lelket cserbenhagyva
regényt ír az árnyékokba.
A tegnap gondja messze már,
s marasztal zölden zengő nyár,
csakhogy hívnak újabb utak,
tarisznyádban az öntudat.
A haját birizgálta a metró aluljáróban, a falnak dőlve. Várta a szerelvényt. A pszichológusától tartott hazafele. És akkor megérezte a fuvallatot. Gyengéden belekapott a tincseibe, míg a járat beszáguldott a Nyugati pályaudvar megállójába. A metrón álló foghíjas tömeg tompán, életuntan bámult maga elé. Megvárta, hogy leszálljon mindenki, majd felszállva lelt helyet magának. A megállónak háttal ült le, és az előre rögzített lusta hang újra bemondta, hogy vigyázzanak, mert az ajtók záródnak.
Kába volt és fáradt. Álmos. Újra az álmairól beszélgettek a rendelőben. Ő elfeküdve a díványon, újra átélve minden pillanatát. Fellángoltak elméjében a vörös, lángoló szemek. Újra és újra. Míg a Deák téri megállóban az üvegen is vissza nem tükröződtek. Azt hitte, rosszul lát, de a piszkos ablaküveg nem hazudott. Mögötte, a felszállni kívánkozó tömeg vörös szemekkel tekintett rá. Szaporán kezdte venni a levegőt, a fejét rázta, majd lélegzett egy mélyet. Ezt a technikát is az orvosa tanította neki. Bíztatta, hogy bátran veszekedjen az agyával. Végül a szemét is megdörzsölte. Mikor újra kinyitotta, minden a régi színekben pompázott. Az emberek ugyanolyan ridegen, untan meredtek maguk elé, vele szemben egy lány füléből zene bömbölt a külvilágba, és a jól ismert hang újra figyelmeztette az embereket, hogy az ajtók záródnak. Az üvegben pedig ugyanúgy lustán világítottak a metrómegálló fényei.
A Kálvin térnél szállt le. A meglóduló tömeg szinte vitte magával. A mozgólépcsőnél a szokásos zsúfolódás, mindenki tolakodna a helyért, hogy hamarabb jusson fel. Beállt a sor végére, totyogott lassan. Tompának, lassúnak tűnt neki minden aznap. A mozgólépcső fekete korlátját próbálta markolni. Ujjai teljesen elfehéredtek, szinte már beleszédült. Felérve nem vették észre az érzékei, hogy neki most meg kéne mozdítania a lábát, hogy lelépjen a mozgólépcsőről. Majdnem elesett, de az egyik BKV ellenőr elkapta a karját. Megriadt a kék egyenruhától. Rémült arcát értetlenül fürkészte az ellenőr. Jól van, kérdezgette tőle, de nem tudott felelni, csak bólogatott. Köszönöm, habogta, majd kirántotta a karját, és gyorsan odébbállt.
Szabó Márk feltételesen volt szabadlábon. Heroin fogyasztáson és birtokláson kapták rajta egy esti bulin. A bírósági tárgyalások során egy pszichológus megállapította, hogy a börtön nem érne el semmit nála. Elméje bomlott, nem következetes a viselkedése, félénk és bevallása szerint naponta többször is rohamok törnek rá. Környezetére nem jelent veszélyt, sokkal inkább magára – állt a jelentés végén. Így beutalták egy központilag megnevezett pszichológushoz, akinél hamarosan meg is jelent, hogy megkezdhessék a kezeléseket. Márk is sokat várt ettől. Egy teljesen új esélyt az élettől, hogy megszabaduljon minden őt kínzó látomástól és hallucinációtól. Nem bírt már velük. Egyre gyengébb volt velük szemben.
Gyerekkora egyik estéjén szörnyű álomból riadt. Nem is mert visszaaludni, de a szemét sem merte kinyitni, így párnájába fúrta az arcát, és alig várta a reggelt. Anyukájához rohant rögvest, hogy elmesélje neki az álmát. Anya, álmomban megjelent előttem egy angyal, és azt jövendölte, hogy felnővén magával ragad majd az Ördög serege. Anya, én ezt nem akarom!, sírt a padlón rángatózva. Az anyja hirtelenjében nem tudott mit kezdeni görcsösen rángatózó fiával. Leguggolt mellé, megölelte, énekelt neki, tett mindent, csak csituljon végre a fia. Meg akarom védeni magam, mondta végül. Nagy szavak ezek egy alig tízéves kisfiútól, mosolygott az anya. Nem, nem, nem, toporzékolt a fia, én nem akarom, hogy az angyal igazat mondjon. Rettentő volt, anya, rettentő. Egyedül az angyalnak volt színe, sírta újra és újra a fia. Aznap otthon maradt a fiával. Az anya várta, hogy érkezzen haza a férje minél hamarabb, hogy újra át tudják beszélni a fia tervét. A kis Márk azonban már azzal volt elfoglalva, hogy kitalálja gondolatban, mit is kéne tennie, hogy a legjobban képes legyen megvédeni magát.
Az apja hazaérve nem tudta, mit is kéne reagálnia a bejelentésre, de végül igent mondott. A fia álmát nem tudta komolyan venni, annak viszont örült, hogy mozogni szeretne. A kis Márk végtelenül boldog lett, alig várta, hogy elkezdhessen edzésekre járni. Két évvel később pedig lövészetre is járni kezdett.
Az iskolában alig voltak barátai. Általánosban még akadtak, de mikor elmesélte nekik is az álmát, és hogy ő mennyire hisz is ebben, kinevették. Rondán és hangosan és hosszan. Márkot ekkor érte első csalódása a barátaiban. Ez volt az a pillanat, amelyben eldőlt, hogy az amúgy sem nagyhangú fiú még inkább csendesebb lesz. Belül értetlenséggel fogadta, hogy miért nem tud lelni egy olyan barátot, aki ugyanúgy át tudja érezni, mennyire is sokat jelent neki ez az álom. Mivel a való életben nem lelt ilyen embert, leginkább önmagával beszélgetett, a sarokban ülve. Az osztálytársai semmit nem vettek ebből észre, csupán annyit, hogy Márk egyre erősebb és jobb kiállású fiú.
A helyzet gimnáziumba kerülve sem változott. Márk magánya tovább mélyült, míg egy nap új srác nem érkezett az osztályába. Őt is kiközösítették, nem szívesen beszéltek vele a többiek. Márk sokáig titkon követte a fiút a szemével, várta a megfelelő pillanatot, mikor odamehetne hozzá beszélgetni. Csak nem fogja visszautasítani a barátságát, gondolta. Az egyik szünetben elhatározta magát. Közeledve felé már messziről érezte a srácból áradó bűzt. Szia, köszönt rá. Önkéntelenül is elfintorodott. Szia, köszönt vissza, látom, érzed. Hát, hetente csak háromszor van meleg vizünk, füllentette. A bőre azonban a drog rothadó bűzét árasztotta egyre magából.
Hamar összebarátkoztak ők ketten. A két kiközösített különc közt szilárd barátság alakult ki, és Márk úgy érezte, megoszthatja Nimróddal a gondolatait, álmait. Nem is tévedett nagyot. Nimród érdeklődőn hallgatta végig Márkot, egyszer sem szakította félbe. Márk pedig rázúdította az évek alatt felgyülemlett álmait. Nem szűkölködött bennük, szinte naponta álmodott a démonaival, néha nap közben is kísértve őt. Elmesélte, hogy edzeni is ezért kezdett, mert meg szeretné védeni magát. És igen, így öt év után már érzi az eredményt, hogy nem gyenge ő, nem, sőt. Nimród a történet végén nem fűzött hozzá semmit, inkább buliba hívta, és egy összegyűrt alufólia csomagot nyomott a fiú kezébe. A buli előtt szippantsd fel, hidd el, nem fog többé semmi sem kergetni, lódította. Márk értetlenül pislogott az alufóliára, mit sem sejtve.
Attól a naptól kezdve a teste úgy szokott rá a drogokra, mint ahogy a gyermek követeli az anyatejet napról napra. Nimróddal karöltve sétált be a legelvetemültebb bulikra, a legeldugottabb lyukakba. A főváros olyan helyeire lett bejáratos, amikről nem is gondolta, hogy létezhetnek. Olyan emberekkel találkozott, akik szintén napról napra vívták a maguk harcát. Hol a világ, hol a szülők, hol démonok, hol csúszó-mászók ellen, de mindegyikük hitvallásukban égett, hogy elpusztítanak mindent egy nap. Otthon érezte magát köztük. Nyugodt szívvel mesélhetett újra és újra az álmairól. Sokan feszülten hallgatták, és heroin mámorban úszva értettek vele egyet, hogy igen, edzenie, erősödnie kell, és szembenéznie a Gonosz seregeivel, ha eljönnek érte egy nap.
A szülei egyre inkább aggódtak érte. Észlelték, hogy fiuk egyre kicsapongóbb életmódot folytat. Érezték a testéből áradó bűzt, amit nem tudott elfedni semmilyen zuhany, fürdő, csodaszer sem. Először hagyták, hadd élje életét, feszegesse a határait. Mikor viszont az edzője is felkereste őket személyesen, hogy Márk viselkedéséről beszélgessenek, már nem tudtak mit mondani. Megértőn bólogattak, és elismerték, hogy jobban a fiuk után kellett volna nézniük. Aznap este Márk élete legborzasztóbb vitáját élte át szüleivel. Az egyre ronduló vitában kirohant a házból, és másnap délutánig haza sem ment. Egész éjjel futott a démonjai és szülei szavai elől.
A középiskola vége felé közeledve a tanárainak is feltűnt, hogyan romlik Nimróddal közösen az átlaguk, a kinézetük, a megjelenésük. Mindenki a fejét csóválta, és próbáltak a szülőkkel beszélni. Nimród szüleit sehol sem találták, Márk szülei pedig lassan megcsömörlöttek a feléjük áradó panaszoktól. Vádolták őket, hogy nem tesznek semmit a fiúkért, hogy Márk egyre csak romlik, pedig fényes jövő is állhatna előtte. Az anya az osztályfőnök előtt sírógörcsben tört ki. Azt hiszi nekem könnyű, kelt ki magából. Egyik délután megpróbáltak volna nyugodtan beszélni a hazatérő Márkkal, aki még az elején kötélnek is állt. Az apja hétköznapi dolgokról kérdezte, iskoláról, terveiről, hogy mi lesz a sporttal. Márk lelkesen is felelt a kérdésekre, de mikor az hagyta el apja száját, hogy aludtál tegnap este, valami elpattant a fiában, aki lelökte a poharat az asztalról, és elfutott hazulról.
Legközelebb a rendőrségi fogdában találkoztak a fiúkkal a szülők, mikor elkapták heroin fogyasztásért és birtoklásért. Márk nem tagadott és ismert el semmit, csak meredt maga elé. Az anyja teljesen összetört, mikor meglátta csont és bőr fiát, beesett szemeivel, zsíros hajával, ahogy mint a következő hajléktalan ül a fogdában. Az apja fejét ingatta, és erősen tartotta feleségét. Az ügyeletes rendőr tájékoztatta őket, hogy fiukra a Keleti pályaudvarnál, a négyes metró építési területén találtak rá, egy csapatnyi másik randalírozóval. Üres borosüvegekkel és botokkal rohangáltak bent. Az egyik társuk lezuhant az ott levő aknába, őt bíztatták hangosakat kurjongatva, hogy le tudja győzni a sötétből elővágtató alakokat. A srác azóta szörnyethalt a kórházban, tette még hozzá. Másnap végül kezdetét vette az egész hercehurca.
Így történt, hogy Szabó Márkot fél éves pszichológiai kezelésre ítélték, illetve egyéb „gyógyító” módszerek bevonását is kilátásba helyezték, ha maga a pszichológiai kezelés nem lenne elég hathatós. Minden hétfőn, szerdán és pénteken délután egy órára kellett megjelennie az orvosánál, akinél két órán át volt bent. Eleinte a férfi csak beszélgetett vele, képeket mutogatott neki, kikérte dolgokról a véleményét. Márk zárkózott volt. Nem tudta, hogyan kéne az orvosához viszonyulnia. A szülei szerint bizalommal kell fordulnia felé, és ha nekik nem sikerült, hát neki mondjon el mindent. A gyerekkori álmaitól, félelmeitől kezdve egészen a két héttel korábbi eseményekig.
Márk végül az álmairól kezdett mesélni. Hosszan, részletesen, semmit sem szem elől tévesztve. Mesélt az angyalról, aki minden évben egyszer feltűnt álmaiban, és figyelmeztette, miket tegyen vagy ne tegyen, hogy elkerülje a démonait. Mesélt az álmaiban örökkön égő vörös szempárokról, mik tekintélyt és félelmet követelve követették végig mindennapos álmaiban. Mesélt az angyal haláláról, akit elragadott ez a két égővörös szempár. Az ördögi kacajokról, amiket egész éjjel hallott. Az utána kapó kezekről. A rothadó, büdös testekről, amik szerteszét feküdtek a csatornákban, bármerre barangolt.
A pszichológus egy álomnapló vezetésére kérte. Érdekesnek és nyugtalanítónak találta az álmokat. Márk életét az álmaihoz mérten élte, közölte a szüleivel az irodájában, a külvilág tompán jutott el a tudatáig. A drogok pedig felpörgették az egészet, míg ébren volt.
Márk lelkesen írta az álomnaplóját. Pár hét alatt füzetek garmadáját töltötte meg. Úgy írt, mintha vissza akarna bújni az álmaiba, hogy még pontosabban láthassa az utolsó sarkot is, mit tudatával be tudott mérni. Néha rajzolt is mellé. Arcokat leginkább. Egy idő után már semmi mást. Néha a lap közepére rajzolt egy vörös szempárt, majd a mondataival körbe kerítette, kirajzolva az arcát. Orvosa látta, hogy fél. De ha bármi pozitív történt az álmában, úgy tudott örülni neki, olyan büszkén mesélt róla, mintha még mindig egy éves lenne, és megtanult volna járni.
A kezelési idő felénél az orvosa új technikákat akart volna kipróbálni Márkon. A fiú ezekre újbóli bezárkózással válaszolt. Ha nem beszélhetett a démonairól, elveszettnek érezte magát. Én csak szeretnék teljes ember lenni, motyogta néha az orra alatt.
A szülei előtt mosolygott, kedves volt, újra mosolygott. Az anyja csodálkozott is, hány éve is volt már annak, hogy mosolyogni látta a fiát. Márk közös programokra szeretett volna menni az apjával és anyjával, kirándulni a közeli hegyekbe, elmenni piknikezni a Margit-szigetre. Tenni bármit, ami visszarántja a rendes hétköznapokba.
Mélyen belül viszont csak leplezte azt, amire készült. Még a kezelőorvosa sem sejtett meg semmit, pedig egyre inkább átlátta a fiú személyiségét. Egyre mélyebb bugyrait mutatta meg neki Márk. Kezdett egyre pozitívabban hozzá állni a fiúhoz, a fejlődéséhez. Látta a kiutat számára.
Márk viszont nem. Az ötödik hónap egyik reggelén verítékben úszva ébredt. Egykori angyala bomló teste bukkant fel, és egykori torkából egykori hangjai szakadtak fel. Nagy vészt jövendöltek Márknak, aki ágyában fekve rúgott és kapálózott. Szabadulni akart, fel akart ébredni, de ahogy nyitotta volna a szemét, a égő vörös szempárok felkacagtak. Az angyal egykori testére támadtak, majd felé hajították a maradványt. Ekkor sikerült felébrednie. Az álomnaplója ott feküdt a komódján mellette, mégsem nyúlt hozzá. Úgy érezte nincs többé mit lejegyeznie. Felöltözött, és csak gubbasztott az ágyán, várva az órát, mikor végre elindulhat az orvosához. Hamarabb ért oda, mint szokott, a titkárnő szívélyesen beengedte a rendelőbe, úgyis régóta járt már ide.
Húsz perccel később, egy óra előtt öt perccel pedig megérkezett a pszichológusa is. Belépve az irodájába egy monoton beszéd fogadta.
Mostanában egy látomás kínoz. Lassan bontakozik ki a sötétségből. Először csak a haja jelenik meg. Majd a két szeme, az orrnyerge, az orrcimpái, a fülcimpái, az ajkai. Végül az állától felfele elkezd terjeszkedni a szövet, megjelennek a fogak a szájüregben. Aztán…
Reám emeli a szemeit. A fehérje izzik a sötétben. A szembogár, mint két fekete gyémánt pulzál mellette. A feje pedig csak lebeg ott a levegőben. Se karok, se lábak, se felsőtest, se alsótest. Aztán…
Egy kötél jelenik meg a nyaka körül. A szemei vörösbe fordulnak, majd fennakadnak. A kötél egyre jobban szorul a nyakára. Kidagadnak az erei, a bőre égő piros lesz. Az ajkai kinyílnak, levegő után kapkodnak. A kötél másodperceken belül fojtja meg. És a fej csak lebeg a levegőben. Lehunyja szemeit. Ilyenkor megnyugszom. A sokk kifeszítve tartja a szemhéjaim, de olyan ez, mint a vihar előtti csönd. És a vihar mindig feltámad. A szemei felpattannak. Rám néznek. Újra és újra. A pupillámba égeti magát a tekintete. Érzem, hogy mit szeretne. Aztán…
Foszladozni kezd a bőre. Egymás után hullnak le a szövetek, vérerek, idegek, esnek ki a fogai. A lassú rothadás játszódik le a szemeim előtt. Az utolsó fázisban az egész arca darabjaira hullik szét. Mint mikor az asztalról legórod a kirakóst. Kipp-kopp. Valami a padlómra csöppen. Sosem merem megnézni, mi az. Aztán…
A semmiből egy kacaj hallatszik. Kéjes, elnyújtott. Utána csak a kriptabeli csönd marad a szobámban. És megint megjelenik a haj, a szempár, az orr, a fül, az arcél. Lebeg ott. Karok, lábak, felsőtest, alsótest nélkül. A kötél újra megjelenik. Felém nyújtja a kötelet. A nyakamra teszem. Aztán…
…Övé lett a karom, a lábam, a felsőtestem, az alsótestem…
Húsz perccel később, a rendőrök kiérkezése után, a pszichológus odalépett és levágta Márkot a kötélről.
Arra ébredsz, hirtelen sötétül,
a süllyedés, a csillogó betonfal,
néha zöttyen, lökődik a faltól,
a sötétet csak a csillogó
betonfal oldja, azt nézed,
arra fogsz rá, a csillanó
fal az egyetlen biztos,
a süllyedés csak tizenöt perc,
a sötétség még órákig ott tapad.
a villanyokat felsrófolják,
gyertyákat gyújtanak.
Sötétedéskor vagy hajnalonta
számíthatsz arra, hogy egy zsilipnél
valaki szökken, megérkezik.
Te meg azt hitted, figyeltél,
mégsem vetted észre,
minden lépted figyelik mióta
a fedélzetre léptél, minden mondatod
felhangosítva, hangszórókon át
hallod viszont magad, az elrekedő
szóvégeket, elnyújtott mondatközöket,
mikor túl hosszú ideig tartasz szünetet,
és a figyelem már nem rád,
csak a rosszul kitartott szünetre fókuszál.
Visszahallod minden kis hibád,
gyűlnek a félresiklott gesztusok,
míg valaki meg nem érkezik,
alkonyattájt szökken át
a zsilip bal falán. Épp negyven
másodperc, amíg a hajó
egy szintbe ér a zsilipfallal,
aztán süllyed tovább, a fal csillanása
az egyetlen biztos felület,
most ott áll előtted,
aki az imént érkezett,
halkan, hadarva mondja,
el kell tűnnöd holnap hajnalig,
ott vonatra szállsz,
nem szólhatsz senkinek,
a fal csillanása az egyetlen
biztos felület.
Nagyapáim, Garabet Vosganian és Setrak Melichian, az évszázadból, amelyben éltek, csak annyit értettek meg, hogy milyen nehéz azon a földön meghalni, ahol megszülettél. Gyermekkorom öreg örményei nem állhattak meg egyetlen sír előtt sem, ahol gyászolhassák a szüleiket. Magukban hordták a sírokat, bármerre is jártak, éppen úgy mint a zsidók, akik a szentségek köré építik a templomot, ők is, ha megpihentek, levették a sírokat vállaikról és ott építettek házat.Jelenlétüket gyakran érzem az égben. Kimért, megfonotolt szavú nagyapámat, Garabet Vosganiant. Setrak Melichian nagyapámat, mosolyogva, olvasót morozsolva ujjai között. Giulbahart játszanak. „A kockákat jól meg kell forgatni a kezedben, hogy tudják mit akarsz tőlük – mondja Garabet nagyapám. Az az előfeltétel, hogy tudd mit akarsz. Na lám! – örvendezik – Egy-egy!” Setrak nagyapám nem esik kétségbe és áthajol az eresz fölött. „ Ha egy-egyet dobtál, megint háború lesz. Nézz csak oda, messzebb.” Valóban odalentről sötét füst emelkedett az égnek. Setrak nagyapám a tenyerébe fúj, dob és tekintete a kockákat követi. „Hat-hat – nevet fel tenyereit összecsapva. Látod – mondja és ismét lepillant –, eltűntek a felhők. Béke van.” „Te csalsz – komorodik el Garabet nagyapám. Legközelebb odaraklak, hogy csészében keverd a kockát. „Hatalmas teljesítmény! – nevet rajta Setrak nagyapám. Öt-négy! Ez még egy özönvízhez sem elég. Na, ide nézz! – mondja duzzogva. Három-kettő. Most aztán tényleg nem történik semmi. Nincs semmi újdonság!” „Isten őrizzen az újdonságoktól” – mondja Garabet nagyapám. Setrak a kockákra mered. „Hát ez meg mi? A kettőnk arca jött ki a kockán!” „Összekeverted őket – mondja a bölcs Garabet. Ezek régi kockák, valaki másé. Add vissza őket.” „Kinek adjam vissza? Csak mi ketten vagyunk!” Garabet nagyapám vállat von: „Ez van! Ha néha a mi arcunkat adja ki a kocka, az nem érvényes. Te következel.” És tovább játszanak, kockázva döntik el a világ sorsát, háborúkat, születést, csodákat, de elsősorban a kálváriákat.A tűz arcai, a gyermekkor illatai, a fák és a fantazmák védtek engem.És mégis, zűrzavaros idők jártak. Garabet nagyapám és a velünk egy udvarban élő Sahag Şeitanian néha suttogva beszélt. Egy napon, az út másik oldalán álló ház udvarán, megjelent Carol Spiegel, egy öreg, akit nem ismertem. Egy ideig az öregcsak az udvaron jelent meg; ült a lócán és a semmibe bámult. Aztán láttam a kerítés lécein át, hogy elmegy a kapuig és végignéz az utcán. Egy reggelen kijött, hogy a járdáról leseperje a száraz leveleket. Aztán eltelt még néhány nap, amíg odáig merészkedett, hogy a mi kapunkon is bezörgessen.Nem tudtam mit jelent a börtön. Csak később értettem meg nagyapám válaszát, ami akkor csak amolyan szólásmondásnak tűnt: „A börtön az a hely, ahol a többiek világa a lehető legtágasabb, míg a tied a lehető legkisebb.”Carol Spiegel az volt, amit kollaboránsnak nevezünk. A polgármesteri hivatalnál dolgozott a háború idején. Mert német volt, tolmácsként szolgált. Egyébéként a városban rendes körülmények között állomásoztak a német csapatok. A németek békén hagyták a város lakosságát, nem rúgtak be, nem is ricsajoztak. Egészen más volt a helyzet, amikor megjöttek a szovjetek. A lányokat napközben bezárták a házba, a kocsmárosok pedig elzárták az italkészletet.Ami a bombázásokat illeti, fordított volt a helyzet. Az oroszokét könnyebb volt elviselni. A várost súlytó szerencsétlenségek leggyakrabban az 1940-es földrengést emlegették. Nem a bombázásokat. „Mi értelme lett volna elbújni? – kérdezte Garabet nagyapám. Amikor az amerikai gépek jöttek nyugodtan ültünk. Az országút melletti német kaszárnyákat keresték. Annyira pontosan céloztak az út mindkét oldalán, hogy az épületeket porrá zúzták, de az út érintetlen maradt. Ami pedig az oroszokat illeti, azoktól sem kellett félni. Nem is igazán tudom, mit kerestek az oroszok, de bármit is kerestek, nem találták el soha. Csak egyetlen estén hullott két bomba a mi külvárosunkra. Egyik sem robbant fel. Az egyik egy ház udvarába esett, a zöldségek közé, a másik a ház tetejére zuhant és átszakította azt. A tulajdonos betemetta a bombát, hogy ne ijessze meg a gyermekeket, és kijavította a háztetőt.”Nagyapám átélte mindkét háborút. Nem harcolt, de mindent észrevett. Akik harcoltak, jóval kevesebbet értettek az egészből.Garabet nagyapám éppen ezért mesélhetett róluk. Történeteiben nem mindig azok győztek, akiket a könyvekből ismertünk. „Ne siess – mondta. Csak ritkán fordul elő, hogy az a győztes, aki győztesnek látszik. A történelmet pedig a vesztesek alkották meg, nem a győztesek. Győzni végülis annyit tesz, mint kilépni a történelemből.” Elővette a nagy könyvet: „Ez itt Vartan Mamigonian. Ez itt meg az örmények és perzsák által, 451-ben, Avarair mezején vívott csata. A mi seregünk elpusztult az utolsó emberig. A perzsák elégedettek voltak és azt mondták, hogy ennyi elég mára, és úgy távoztak, hogy közben már eltervezték az egész örmény királyság meghódítását. És végül mi történt? A perzsák nem tértek vissza, arra kényszerültek, hogy elhagyják saját hitüket, és ahelyett, hogy továbbra is a napot tiszteljék, kénytelenek voltak áttérni az iszlámra. Mi ellenben keresztények maradtunk mind a mai napig. Tehát tulajdonképpen Vartan Mamigonian és az ő lemészárolt serege győzött.”Setrak nagyapám, anyám apja, a vér filozófusa pedig azt mondta: „A vér engedetlenebb mint a hús. Az erő nem abban rejlik, ha mások vérét ontod – az inkább gyülölet vagy közönyösség –, inkább abban, amikor a saját véredet.” Setrak nagyapám, aki a történelmet és annak győzteseit a vér erejével mérte, leült és kezeit ölébe helyezte, hogy a vér körbeérjen és megpihenjen.Éppen ezért vélte úgy Garabet nagyapám, hogy nem a generálisok alakítják a történelmet, hanem a költők, és az igazi csaták nyomait nem a lovak patái alatt kell keresni. De még nagyapám sem volt teljesen tisztában a dologgal és kénytelen volt elfogadni, hogy nem ismerjük a háború törvényeinek minden részletét. Mert nem csak ő ismerte az udvarban elásott bomba történetét. Tudomást szerzett róla néhány gyerek is, és titokban elkezdték kiásni. Adott tehát a valóság, és egy másik valóság: a magvaké. Anélkül, hogy tudtak volna róla, a gyermekek összevegyítették a két világot. A háború oly régóta eltemetett magvai pedig elvágtatta az erdő felé. Sergiut, idősebb barátomat a helyszínen ölte meg a robbanás, a kis Tofan pedig alig úszta meg élve, és mellkasán mind a mai napig viseli egy olyan háború nyomát, amely nem volt az övé. „Így tehát – döntötte el nagyapám – a háború nem ért véget.” „Melyik háború” – kérdeztem én. „Hát, csak egyetlen háború van. De mindig más helyen tör ki, mint a csalánkiütés. Minél jobban vakarod, annál inkább viszket. A történelem csak hosszú vakarózás.”
Szánalomra méltó vagyok saját tükörképemnek.
Miként a fehér fényt megtöri az undorom.
És torkomat tunkolja mérgezett kendőjével.
Beszédre kényszerít, miközben sebeimet ápolja.
Mégis sűrű volt, és egészen kietlen,
mint mögöttem a fenyves, hegyek, völgyek, dombok.
Tudom, hazudik, ezért felejtek el mindent.
Rámája szürkén fénylik, és hamis a színe.
Elhagyta a remény tisztasága, meztelen lenne?
Kötve hiszem. Nem, nem, minden elromlott.
Igyak hát? Nevessek? Csókoljam hát meg?
Kinek? Kinek a kedvéért? Valóban az ő kedvéért.
Ő halványabbnak ábrázol engem, szüntelen.
Negédesen mosolyog vissza rám, örül.
Minden ördög beleszeretne magabiztosságába.
Álmaimban játszik velem, bánt, árnyakat mutat,
ha ránézek, mesélni kezd, s anyámat utánozza,
egészen érthetetlen hangon, félek, félek
szembe nézni vele, de ha becsukom előtte
a könyvet, visszaveri elhaló rikácsoló hangját.
Sötét útról beszökök az el-eltűnő házba,
akárcsak egy játékszer. Marionett,
pinokkió, krumpliorr. A földön eleven tojás-
héjak pihennek. Keze alatt nőnek.
Halványuló életjelek.
Ujjai között fokhagymagerezdek, mint gyerekkezek.
Egyedül állok a szomorú valóságban.
Hacsak én nem hazudok, ki tudja.
Belenézek a tükörbe. Mindig is utáltam a kék szemeimet. A régi hajszínemmel kockázatos páros volt, gyakran még most sem merek az emberekre nézni, nehogy gyanakodni kezdjenek. Így is elég para látványt nyújtanak a szeplőimmel. Bár nem tudom, kire jelentenek nagyobb veszélyt – azokra, akik látják, vagy aki viseli? A többség szerint az előbbiekre. Mit tegyen az ember a közvélemény ellen?
Mindenesetre ez a fekete megnyugtat, még ha nem is áll jól a nagyanyám szerint. Ő mindig is az örökségünket hangsúlyozta. Hogy a származás mennyire fontos. Anyám legalább megért és elfogad. Szerintem utánozna is, ha tehetné.
Vagy visszamenne a múltba, és megtiltaná az őseinknek, hogy idejöjjenek. Magyarországnak vannak időgépei, amiket a fejetlenség elkerülése végett csak a tudósok használhatnak a múlt kutatására. Anyám szerintem odalopózna, és visszamenne, visszatartaná az első McKay-t, aki magyar földre tette a lábát. Vagy a kontinensre. Csak nem engedik még a régi Parlament közelébe sem.
Ők hozták a híreket is. A tudósok szerint évszázadokkal ezelőtt úgy tartották, a vörösöknek nincs lelkük. Éppen ezért elveszik azokét, akikhez hozzáérnek, megfosztják őket maguktól, hogy a saját ürességüket pótolhassák. Ahány szeplő, annyi áldozat. A bőrük különben egyre fehérebb lesz – ezt a teljes eltűnést akarják megakadályozni. Akarjuk megakadályozni. Állítólag.
Mindenki tudja, hogy ez egy nagy hülyeség. A pénzről szól, mint minden más. Az egyik gazdasági világválságból a sok közül ez a pici ország került ki győztesen, ki tudta használni, hogy sok vize van: termál, gyógy, forrás. A túlélést jelenti, többet ér, mint az olaj. Többet, mint az arany. Nem csoda, hogy ennyien beözönlöttek, most pedig zsúfoltabb a munkaerőpiac, mint bármikor. Az a csoda, hogy pont minket kaptak ki, mi lettünk a céltábla. Nem tetszett nekik az életmódunk? Harsányabbak vagyunk a kelleténél, legyűrve a magyar virtust? Nem asszimilálódtunk eléggé? Vagy egyszerűen csak egy tudományos időutazás ehhez – hozzánk – nyújtott ürügyet?!
Néha azt kívánom, bárcsak tényleg képesek lennénk rá. Gyakran azzal fenyegettem az óvodás csoporttársaimat, hogy kiszívom a lelküket, elég egy érintés, és az enyémek lesznek. Az a gond, hogy ez sosem vált be, amikor megütöttek, bár szó se róla, én is visszaadtam nekik, ami járt. Egy idő után pedig festeni kezdtem a hajamat. Bárcsak Róbert is ezt tenné. Semmi esélyünk sincsen a jövőre, ha nem asszimilálódunk. Ha nem próbálunk meg legalább egy kicsit másnak látszódni, mint amik vagyunk. Márpedig legtöbben nem próbálnak, annál harsányabbak, minél több rágalom vagy inzultus éri őket. Nem csoda, ha lassan már nem lehet tudni, melyik volt hamarabb. Csak azt szeretném, ha ezt mindenki ugyanúgy átlátná, mint én.
Lehetnének józanabbak, fölösleges mellveréssel nem lehet elérni semmit.
Ahogy átvágok a nappalin, odamorgok valamit a nagyanyámnak, hogy tudja, leléptem, és Róberttel leszek, biztonságban, amennyire csak lehetek. Nem mintha érdekelné. Szerintem jobban szeretett óvodásként, amikor még vívtam azt a harcot, amelyet ránk mért a sors. Tuti valami hasonló hangzatos szöveggel fogalmazza meg magában a csalódását és életelvét. Közben pedig nézi azokat az ostoba skót műsorokat.
Ahogy elsétálok a Nyugatihoz, azon gondolkozom, mennyire sokat dolgozott értem anyám, hogy ne az angyalföldi vörös-telepen kelljen felnőnöm. Angyalföld. Milyen megtévesztő elnevezés. Most meg milyen közel vagyunk a Dunához, csak néhány ház takarja ki. A nagyanyám utálja is ezt a helyet, én örülök neki, szinte senki sem tudja itt, milyen voltam ezelőtt.
Talán mégsem kéne Róberttel maradnom. Ő biztosan nem egyezne bele, hogy itt éljünk. Vagy nagyon sokat kéne veszekednem, hogy rávegyem. Bár abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e gyerekeket. Az is lehet, jobban járnának egy nem vörös apával.
Ó, mintha tenyészlovakról beszélnék! Szeretem Róbertet, a kurva életbe is!
Rávágok az aluljáró lépcsőjének korlátjára, egyszer valahogy így tört el a kezem. Az egyik középkorú nő ijedten rám néz. Eszembe jut, ki vagyok, és mi a célom, kerülöm a pillantását, és elsietek. Tudom, hogy így is bámul utánam.
Felszállok a metróra. Imádom, hogy olyan fényes és gyors, elvileg Magyarországé a legfejlettebb. Még ez is, noha benne volt az első háromban, csak néhány évtizede felújították. A régit már csak képeken láttam. Ráfért, most sokkal menőbb. A kék metró.
Csak egy megállót megyek, néhány másodperc. Átszállhatnék a 13-asra, amelyik Angyalföldre is elvisz, de jobban szeretek sétálni. Húsz perc a magas és fényes, majd egyre alacsonyabb és egyre rusnyább házak között – mindig ráébreszt, miért nem akarok az lenni, aki.
Felmegyek az aluljáróból, éppen az orrom előtt zúg el a lebegő villamos, mintha a sofőr is azt szeretné, gyalogoljak. Ritka az ekkora egyetértés köztem és a világ között.
Kicsit ellentétes azért az egész. Haladok, és egyre kevésbé érzem feszélyezve magam, leszámítva talán a hajszínemet. Persze, a Lehel úton sem csak vörösek laknak, azt sem mondhatnám, hogy csak skótok vagy írek. De vegyesebb a társaság, és tudom, hogy az út végén vár egy ház és egy ember.
Kissé giccses, de igaz, mondom magamban az egyik bérháznak, zöld függönyökkel. Elég sok itt az ír.
Tenyészlovak. Vajon Róbert megengedné, hogy fessük a kicsik haját, amint az kinő? Nem mintha ennyire előre terveznék. Szerintem ő sem. Elég, ha azt tudja, másnap melyik fegyverét rejtse el melyik ruhájába. Ilyen szempontból fantáziadús, a bátyja nevelte belé. Utálom a bátyját, mindig csak balhét kever. Néhány veszekedésünk előtt meg ő keverhette a szart is. Pedig kiskorunkban jóban voltunk, elválaszthatatlanok, mi hárman. Állítólag még versengtek is értem, bár én erre már nem emlékszem.
De azért jó lenne tudni. A gyógyszerészek úgyis csak ártalmatlan festékeket kevernek, sok babának például lila a haja. Vagy rózsaszín, hogy tudják, lány, ha elég ronda ahhoz, hogy másképp ne lehessen rá jönni. Nincs oka ellenezni.
Leszámítva a nyilvánvalót és megjósolhatót. Megint nagy veszekedés elé nézek. Néha én kerülök ki győztesen. Végül ebből is én fogok. Ha eljutunk addig. Mellesleg lehúzhatnám magam, az sem biztos, hogy el akarunk jutni addig. Először amúgy is Műszaki Egyetem falai között szeretnék kikötni.
Morcosan előkapom az MP66-omat, és közben megállapítom, hogy megint otthon hagytam a mobilom. Azon is tudnék zenét hallgatni, de csak háromszáz fér fel, sokkal jobban szeretem a mp-t, arra kétezer nyolcvanhat, ha nem mind tíz perces. Bedugom a fülembe, majd kirántom. Majd megint berakom, és kikeresem a legkeményebb számot, amelyet valaha ismertem, régen erre üvöltöztünk Róbertékkel. Azóta is mindig magammal cipelem, bárhova megyek.
Dübörög a zene, én pedig egyre gyorsabban lépkedek. Az utolsó öt percet már izomból futom.
Mikor odaérek a Kerekes útra, lefékezek, és ránézek a hatalmas házra. Szinte minden szintjén csak skótok laknak, többségük vörös. Állítólag „kiüldözték” szegény régi lakókat, szebb lakásokba. Régen egy kollégium állt itt, annak a mintájára építették újra, megtartva, hogy A és B oldalra oszlik, és hogy ocsmány fossárgás-barna színe van, némi zölddel keverve. Meg azt, hogy kerítéssel veszik körbe. Kiskoromban imádtam itt élni, mindenhol csak barátaim voltak. Az a gond, hogy mindenki tudja, kik laknak itt, a legjobb dolog, amit a külsősök tenni akartak eddig, a lebontás. De akkor nem lenne minket hova küldeni. Mármint őket.
A kerítésen keresztül meglátom, hogy egy feketébe öltözött alak kiront az épületből, majd felüvölt, és csapkodni kezd. Veri a vasrudakat, a fákat, belerúg az ajtóba, és a közelben álló légjárművek felé veszi az irányt. Egy pillanatra lefagyok, majd odarohanok hozzá.
– Ne, Róbert, ne! – ölelem át hátulról, vissza akarom tartani. Nem akarom, hogy megint a zsernyákoknál kössön ki, rongálásért.
– Mi a franc?! – izomból leráz magáról, hátraesek.
– Mi az…?!
Mikor meglátja, hogy én vagyok, lefagy, majd összecsuklik, a térdei belecsapódnak az aszfaltba. Odakúszok hozzá, remeg a keze, a fejét lehorgasztja.
Megsimogatom vörös fürtjeit, az ujjaim koszosak és véresek. Átölelem.
– Mi történt? – suttogom a fülébe.
– Ó, Ella, nem vetted fel… Nem vetted fel…
– Sajnálom, de most itt vagyok.
– Lehet, hogy halálos… Halálos.
– Mi halálos, miről beszélsz?
– Azt mondják, lehet, hogy meg fog halni. MacDonald is látta, lehet, hogy ő sem tud segíteni.
MacDonald az egyetlen olyan skót orvos, aki Magyarországon praktizál, nagy a szaktudása, és a vörösöket is lelkiismeretesen gyógyítja. Sokaknak ő védőszentje.
– Kit nem tud megmenteni, miről beszélsz?!
– A bátyámat – kicsit hátrébb húzódik, hogy a szemembe nézhessen. Könnyezik. – Tegnap megtámadták a bátyámat. Nem tudom, pontosan hogy történt, éppen nem voltunk együtt.
Titokban hálát adok érte mindenkinek.
– Nem… voltam vele. Néhány haverjával lógott együtt, az a banda lehetett, amelyik néha idejön vergődni. Eddig sosem volt még ennyire durva. Néha előkerült egy-egy pillangó-lézer, ha nagyon eldurvult a helyzet, valakik előrántották a pisztolyukat, de sosem sült el. Vagy legalábbis nem így, nem kis híján az áldozat szívébe. Te is tudod, hogy sosem volt ennyire durva!
– Tudom.
Pedig gyakran idejártak. Velünk együtt nőttek fel, a közelben. Először csak a közös játszótéren akadtak problémák, egy idő után beleépült, szerves része lett a mindennapjainknak. Nagyobb következmények nélkül. Aztán az egyik banda egyszer csak átlépte a határvonalat, azóta át is járnak egymás területére. Semmi komoly, csak egy kis bunyó, eddig úgy gondoltam, csak a feszültséget akarják levezetni.
– Biztosan az új vezetőjük tehet róla. Eljön a kurva Dunája mellől, van pénze, és azt hiszi, máris ő alakít mindent! Az a szörnyű, hogy ezek szerint ő is alakít mindent. A többiek szerint, akik a bátyámat is bevitték a kórházba, jobb fegyvereket szerzett nekik. Állítólag meg akarja tisztítani a terepet. Tőlünk – Róbert kiköp. – A bátyámmal kezdte.
Ijedten nézek rá.
– Sosem meséltél erről a vezérről. Már nem Kovács van?
– Nem, ennek sokkal flancosabb neve van. Magyar.
Legszívesebben számon kérném, de a szemei tele vannak fájdalommal. Kék örvények.
Sötétebbé válnak, és hirtelen felpattan.
– Odamegyek, és kibelezem azt a gecit.
– Dehogy mész oda! Egyedül?! A többiek nélkül még annyit sem érsz. Így is…
– A többiek félnek – mondja, hangjában tömény undor. – Az új fegyverek megijesztették őket.
– Egyedül akkor sem mehetsz oda! Veszélyes, túlerőben vannak, mindig fuss, ha túlerőben vannak, nem emlékszel!?
– Mindig túlerőben lesznek, hát nem érted? Mi vagyunk a kisebbség! Azok a rohadékok mindig többségben lesznek!
– Akkor sem mehetsz oda! A majdani gyerekeink egy halott apával semmire sem mennek!
– A majdani gyerekeinket is arra fogom nevelni, hogy gyilkolják ezeket a faszokat!
Rámeredek.
– Ahhoz először meg kéne élned, hogy gyerekeink legyenek. Mellesleg, feketére fogom festeni a hajukat. Hát nem érted, hogy egyedül így van jövőjük?!
– Nem fogsz gyávákat nevelni belőlük! Harcosok lesznek, ha az kell! Az unokáink érdekében az kell!
– Hogy aztán úgy járjanak, mint a bátyád?!
– Mondd még egyszer…!
Felemelem a kezeimet. Nem tudom, hogy hogyan jutottunk idáig. Állva meredünk egymásra, mindkettőnknek vörös a képe a veszekedéstől.
– Sajnálom, ami vele történt. Te is tudod, hogy… milyen jóban voltunk. De nem akarom, hogy veled is ez történjen. Nem szeretnélek elveszí…
– Nocsak, egy aprócska baleset ennyire jótékony hatással van a világra? Mindjárt egy vörössel kevesebb? – hallok egy gúnyos hangot a hátam mögül.
Róbert megfeszül, az arca letorzul a dühtől.
– Magyar.
Megpördülök, egy magas, rövid hajú férfival találom magam szembe. Bőrdzseki van rajta, amely sokat sejtetően kidudorodik azokon a helyeken, ahová azok rakják a fegyvereket, akik nem akarják nagyon eltitkolni, mikkel járnak az utcára. A dzsekin matyó hímzéses minták vannak, kiegészítőként két suttyót is hozott magával, az egyik szőke, a másik fekete, vigyorogva hallgatják új főnöküket. Meg mernék esküdni, hogy a szőkének még tudom is a nevét, Szlovik. A fekete meg talán Gáspár.
Odahátrálnék Róberthez, azonban Magyar hirtelen mellettem terem, és átkarolja a vállamat.
– Mondja csak, hölgyem, zaklatja ez a férfi? – a szája büdös a piától. Észreveszi a szeplőimet és a szememet, és még szélesebb vigyort ereszt meg. – Vagy talán te is közülük való vagy, cicám, csak használtál egy kis festéket a fejeden?
– Ezt könnyen megtudhatjuk, főnök – hallom a fekete hangját. – Mindig is érdekelt, hogy a vörösök vajon lent is vörösek-e, vagy ott megkímélte őket a természet.
Felröhögnek, kitépem magam Magyar karjából. Hátralök, megint elesek az aszfalton.
– Te geci! – kiált fel Róbert, és megindul. Elképedek: ezek szerint most nincs nála fegyver. – Baszd meg, nem vehetsz el tőlem…
Magyar előveszi az egyik fegyvert. Tényleg valami új széria lehet, ezt a szürke kicsikét nem ismerem, könnyednek és biztosnak látszik.
– Nem vehetek el tőled? Mit? Az életed? A szukád? Ó, dehogynem. A bátyáddal is megtettem, nem igaz?
Magyar hirtelen hadonászni kezd a fegyverrel, hol rám mutat, hol Róbertre, a levegőbe vagy az aszfaltra. Egyszer még a társai felé is, akik erre összerezzennek.
– Mind ezt érdemlitek, korcsok. Halált, szenvedést. Tudod, mit? Ti ketten most szépen velem jöttök, és a te asszisztálásoddal fogjuk megnézni, valóban vörös-e a kurvád. Aztán értékelned kell majd a produkciót, tízes skálán. Ha közben bármivel is próbálkozol, lelövöm, mint a kutyát, ahogy azt mind érdemlitek. Büdös skótok. Idejöttök, mindent elvesztek tőlünk, belőlünk éltek, kiszipolyoztok minket… – Róbert áll, és néz rá, a száját összeszorítja, megfeszül az álla. A szemei megint, mint két örvény. Magyar hirtelen üvölteni kezd. – Azt hiszed, csak te vesztettél el valakit?! AZT HISZED!?
Róbert hirtelen nekiugrik, nem tudom, mire gondol. Talán, hogy már nem rá mered a pisztoly, de nem is rám, hogy Magyar hirtelen megőrült. Arra nem számít, hogy a lövés máshonnan jön.
Hátraesik, felvisítok. Szlovik megszólal.
– Úristen…
Odaugrok Róberthez, a hasára szorítom a kezem. Ujjaim közül vér csordul ki. Nem olyan lézerlövedék volt, amelyik megégeti az ember bőrét, és így megakadályozza, hogy dőljön belőle a vér ezek szerint. Valami új fejlesztés lehet, hogy még gyilkosabb legyen.
– Ne, ne… – érzem, hogy hisztérikus a hangom. – Ne, ne…
Róbert felemeli a kezét, vörössé festve az arcomat.
– A gyerekeinknek apa kell…
Fennakadnak a szemei, és nem szól többet.
Az egész egy pillanat, a többiek lefagyva néznek ránk. Szlovik ugyanazt a szót ismételgeti. Az ereimben mintha méreg áramlana szét, jeges, mégis tüzes, valahonnan mélyről morgás tör fel.
– Úristen, a haja.
Gáspár hirtelen megfordul, és elfut. Már úgyis megkapta a választ a kérdésére.
Valahol a szemem és a tudatom perifériáján érzékelem, hogy a tincseim újra vörösek.
– Ha nem vigyáztok, a lelketeket is kiszívom. Elég egy érintés, és az enyémek vagytok. Nem állíthat meg a fegyveretek, a mocskos tervetek, a félelmetekből építkezem. És egyre, egyre erősebb vagyok.
Hirtelen Szlovik is megpördül.
Ránézek Magyarra. Lő, és elvéti.
– Annyira, annyira erős vagyok.
Végül ő is elfut, még mielőtt hozzáérhetnék.
Lerogyok a földön fekvő Róbert mellé, lecsukom a szemeit, és megfogadom, hogy megbosszulom. Végül mindkét banda vezetője elvesztett valakit.
Különben is. A vörösöknek úgysincs lelkük. Ideje pótolni.
