Szabad vagyok, és mégis meghalok (Patrick de Mela: Fordított – részlet)

Az édesre csípőset kíván az ember.  

És Vilmos herceg nem a kis tündérkéket kívánta meg, hanem a pásztortanyák közt sürgő-forgó lányokat. Akiknek az ember annyit mond, gyere.  Akik mellett úgy alhat el, hogy semmi sem ér hozzá, se félelem, se gondolat.

Ne viccelj velünk! Te tényleg herceg vagy?

A tündérkék, a párnaillatú szépségek maradjanak csak a fiataloknak! Ő húst akart. És nemcsak húst, vidám fiatal lányokat, hanem hónaljból felcsapó izzadtságszagot, trágár tréfákat

Ha valakinek – nem valakinek, hanem egy ötvenkét éves férfinak – megerőszakolják és meggyilkolják a feleségét, akkor valami önfeledt dologra vágyik, hogy szét ne marcangolja az őrület. És ezek a lánykák úgy bántak vele, mintha valami beszélő kos lenne, ő pedig nem tágított mellőlük, és elvárta, hogy minden éjjel tegyenek a kedvére.

Normann vagyok, mesélte magáról egyszer. Elis, Phyllis, vagy valamelyik hangosan felvihogott. Mert hiszen normannok csak a mesékben vannak! Vagy a tengerparton. Mész-mész, és egyre távolodnak tőled a hullámok. Hát ilyenek a normannok is! Oda kell nekik adni az adót, le kell vinni hozzájuk a völgybe a jószágot, de szemtől-szemben nem látta őket senki.

Vilmos herceg teljes biztonságban érezte magát. A lányok életükben nem jártak a hegyeken túl, talán azoknak a keltáknak voltak a leszármazottaik, akiket a rómaiak kergettek fel a Halál ösvényeire. Alighogy kibújtak a gyerekkorból, rögtön öregedni kezdtek. Ösztövérek voltak, betegesek, fekete hajúak, kék szeműek. Az uraikról, a normannokról úgy hitték, hogy páncélban alszanak, és akár a rossz álmokat, a tenger hozza-viszi őket. De akármit álmodtak, nagyon szolgálatkészek és vidámak voltak.

És nemcsak vidámak, hanem fiatalok, szinte még gyerekek. A szállásokon nyüzsgő kosok pedig mind öregek: frankok és flamandok a vesztegzár túloldaláról, fogságból szökött ír kalózok, nehéz beszédű parasztok a völgyekből. Vilmost ők is kiszolgált, öreg zsoldosnak nézték, aki mesebeli címeket aggat magára, hogy megtréfálja a pásztorlányokat. Te tényleg herceg vagy? És azt sem tudod, hogy kell megfejni a juhokat? Vilmos elképzelte, hogy itt éri a halál valamelyik kőkunyhóban, a vidáman nevetgélő, rongyokba csavart gyerektestek között. Vilmost, a Dicsőséges Reginald elsőszülöttjét.

Vilmos ivott, káromkodott, és ha eltompult végre, belenevetett a szűnni nem akaró esőbe.

A vizsgálat a hercegi palotában nem derített ki semmi érdemlegeset.  Az ír királyfit Marcenda testőrei úgy elagyabugyálták, hogy ki sem lehetett hallgatni – nemhogy kihallgatni nem lehetett, lábra állítani. Ámde hol voltak ezek a kemény normann testőrök, mikor az a szerencsétlen beóvakodott Marcenda hálótermébe? Így, összeverve, vért, fogakat köpködve az ír herceg egészen aprócskának tűnt. Na de ki láthat daliásnak egy tizenhét éves fiút, akinek a testőrök eltörték a lábszárcsontjait? Először a lábszárcsontjait, aztán a két karját, végül a medencéjét is.

Marcenda nem volt kövér asszony, no de egy egészséges hercegecskét is könnyedén lerázott volna magáról. Hát akkor mért nem tiltakozott? Mért nem sikoltott? A testőrök persze megkapták a jutalmukat – Vilmostól pénzt, a katonáktól derekas hátbavágásokat – és mért is ne, hiszen elfogták az erőszaktevőt? Elfogták, és aztán agyba-főbe verték. A lelket is kiveték . De vajon élt-e Marcenda, mikor az a szerencsétlen flótás bemerészkedett a szobájába?

Vilmos már belefáradt a szégyenbe és a gyanakvásba. Bár itt, a hegyek között másféle jelek szembesítették az idő romlottságával. Vannak nők – persze –, akik arra születtek, hogy a férfiak velük nevetgélve megfeledkezzenek a szégyenről. Ámde ezek a pásztorlányok nem voltak nők – ami azt illeti, mégcsak a felét sem tették ki egy jól megtermett normann háziasszonynak. De gyerekek sem voltak, hisz a szeretőikkel járták a hegyeket. Nappal az állatokat látták el, éjjel a szállásaikra lopódzó a férfiakat.

Láttad, mekkora izéje van a szamárnak?

És azt tudod, milyen van a sasoknak?

Vilmos úgy sejtette, hogy csak az örökös éhségtől és a kialvatlanságtól ilyen élénkek. Közönségesek, púposak, láb- és hátfájósak, elevenen felbomló, fagyásoktól elcsúfított gyerektestek. Egy asszony hiányzott, egy eleven és kedves asszony, de a megerőszakolt Marcenda emlékét belepte a sár.

Láttad már, mekkora izéje van…?

Aztán egy éjjel, mikor olyan hideg volt, hogy az ágak szinte megpendültek a levegőben, végre erőt vett magán. Felkászálódott a vackáról, mint aki a hajnal első intésére vár. De köszönés nélkül hagyja itt ezt az utolsó két lányt? A prüszkölő, tiltakozó gyereklányokat letuszkolta a hegyről, és elvitte Bierrwis-be, egy forgalmas malomhoz. Na persze ribancok maradnak, a csontjaikban már ott a szolgaság. De legalább nem fagynak meg a molnár házában.

– Katona! – kiabált utána a molnár, mert fizetni akart a lányokért, ahogy illik és kell, de Vilmos már felpattant a lovára, hogy estére a városba legyen.

Az udvari költők majd megírják, hogy a mélabús hegyek közé vonult, hogy a feleségét illendőn meggyászolja.

 

 

Az idő visszatért, mintha semmi sem történt volna. Vilmos kihallgatta a tisztjeit, végigjárta a palotája termeit, és megígérte a húgának, hogy másnap vadászni megy az unokaöccseivel. De mivel bizonyíthatná a legjobban az alkalmasságát? Mivel bizonyíthatná, ha nem egy eleven és friss feleséggel?

No de mit tegyen? Rendeljen minden épkézláb lányt a palotájába? Mustrálja végig országa hajadonjait? Vagy vágjon neki a tengernek, mígnem a messzi-messzi távolban találkozik egy fiatal hercegnővel? Na de a fiatal hercegnők fiatal hercegekre vágynak – és ha nem kapják meg őket, akkor jönnek a hajnali rémálmok, a fejfájások, az ideges kéztördelések…! Ő nem akart efféle koloncot a nyakába. Mivel Illighaen, a tanácsadója távol volt, egymaga vette fontolóra a lehetőségeket.

És a képzelete egyszercsak megállapodott az egyik elesett katonája, Wingishild özvegyénél… egy szép és okos fiatal nőnél, akinek talán lesz elég esze, hogy az ő halála után is életben maradjon.

No de hogy hívják…? Ahogy az asszony nevét kereste az emlékezetében, beléhasított, hogy ez a szívében élő, derűs, szép arc mennyire hasonlít a feleségére.

Hajnalban indult el hozzá, mintha csak magányos, komor kilovaglásra készülne.

Wingishild nemzetsége a breuxi-i völgyben telepedett le, egy elátkozott, rossz vidéken, de most úgy sütött a nap, mintha vissza akarná csalni a saját fiatalságába. De azért az eszét nem vesztette el: mihelyt meglátta az öblöt, lekászálódott a lováról, és az árnyékba vonult, hogy szusszanjon egyet, mert csak a fiatalok vagy a zöldfülűek engedhetik meg, hogy csatakosan érkezzenek lánykérőbe. A fák alól már látta Wingishildek veteményeskertjét, a kastélyuk tornyát, a birkáikat, és egy szorgosan dolgozó mosónőt a patakparton…

Micsoda szemrevaló teremtés! És milyen nyugodt, csendes méltósággal mozog! Az asszony felemelte az arcát, és Vilmos egészen megrökönyödött. A költők persze szeretik, mi több, szép látványnak tartják, ha egy lovag a kedvesével a patakparton találkozik, na de melyik herceg szeretné, ha arra emlékeztetnék, milyen bájos látványt nyújtott gatyamosás közben a felesége…

Ámde nem volt már visszaút, Hildi a képzeletében élő képnél is olyanabb volt, csak épp még fiatalabb, még szőkébb, még sebezhetőbb. Node nincsenek szolgáik a Wingishildeknek? Az összes mosónő egyszerre betegedett meg? Mióta szokás, hogy egy harcos özvegyét küldik a patakra mosni? Hildi ráadásul gyakorlattan, gépies mozdulatokkal mosott, a szoknyája rongyos, a keze sebes volt – ami Vilmos szemében azt jelentette, hogy a Wingishild-fiúk az ő halott katonáján akarnak bosszút állni.

Ám nem akarta a nőt rögtön a saját nyomorúságára emlékeztetni.

– Ugye, van egy kislányod is? – lépett hozzá nyugodt arccal.

Hildi, aki talán korábban is érezte, hogy figyelik, most árult el először érzelmeket: az arca megrándult.

Vilmos meg akarta nyugtatni, ezért elmesélte, hogy neki nem volt, és talán nem is lehet gyereke, de van a palotában egy virágoskertje,  és ő most egy olyan asszonyt keres… No de milyet is…? Elpirult, mert Hildi pont olyan volt.

Az asszony végre félénken elmosolygott, aztán aggodalmaskodva a köveken szétszórt ingek, gatyák, ágyneműk halmaira mutatott. Vilmosnak nevethetnékje támadt: elképzelte, hogy ő, Normandia hercege gondosan összehajtogatja, majd végül hazafuvarozza a Windishildek fehérneműit, sőt lánykérés előtt segít is a kosarat a várudvarra becipelni… No de valamit csinálni kellett – nem lehetett órákon át a patakparton mosolyogni.

Éretlen kamaszok szokták szívük hölgyét nyeregbe kapni, ám mi mást tehetett? A nap olyan szemkápráztatóan sütött, mint a szerelmes versekben, és Vilmos alaposan bele is izzadt, mire jövendőbelijét – szép lassan, óvatosan – a nyeregbe emelte.

De ezután a délelőtt után többé nem tudott gyűlölködve gondolni Marcendára, a halott feleségére.

 

Ám a harcosok megtorlást vártak – előbb megtorlást, kivégzést, bosszút kínhalált és csak azután egy fejedelmi lakodalmat. Vilmosnak, mielőtt Hildit hivatalosan is magáénak tudhatta volna, túl kellett esnie az ír királyfi kivégzésén és a Wingishildek megbüntetésén. Mert hiszen nem erőszakolták meg a feleségét? Hildit nem alázták meg a családjában? A Windishildek száműzése bizonyult könnyebbnek, hiszen volt a világon elég kopár sziget, amikről úgy tartották, hogy onnan senki nem térhet haza. No, majd meglátjuk, meglátjuk,  töprengett.

Hildinek nem volt szokása, hogy Marcenda módjára kotkodácsolva járjon a nyomában: jaj, szívem, gondold meg, ezt, drágám, te sem gondolod komolyan…,  de azért az egyik meghitt pillanatban megkérte, hogy kegyelmezzen meg az egyik öregasszonynak. Vilmos majdnem igent mondott, aztán meggondolta magát: még soha nem látott olyan nagy családot, amit a szeretet kötött volna össze, és nem a sértettség vagy a bosszúvágy.

És Hildi derekán és lábszárán még mindig korbácsnyomok virítottak. Vilmos nem kérdezett rá, nem csóválta a fejét, nem szörnyülködött, nem faggatózott – nem szerette az aljas történeteket a saját hálószobájában. De ami azt illeti, ezek után egyetlen Wingishildet sem látott szívesen az országában.

Az ír királyfi… nos, ő sokkal nehezebb dió volt – és nemcsak nehéz, hanem talán feltörhetetlen. Vilmos kétnaponta meglátogatta a tömlöcben, ahol két rettenetes hírű vénasszony próbálta a fiút életben tartani a kivégzésig. Vilmos a királyfit szóra akarta bírni, már csak a felesége Marcenda emléke miatt is, akit csak az ő szava menthetett volna meg az örökös gyalázattól. De a mozdulatlan királyfi tekintete elbújt az övé elől, nem aljas módon, hanem kíváncsian, mintha valami képtelen és iszonyatos árnyékot kutatna a herceg háta mögött.

Pedig Vilmos régesrég a tudtára adta, hogy nem hisz a saját testőreinek. Hogy nem hisz a bizonyítékoknak, nem hisz a saját népének, mert hiszen milyen nép az, amely nem szereti az újabb és újabb kivégzéseket. Már régesrég a királyfi tudtára adta, hogy a nyilvános kínhalálnál gyorsabban és méltóságteljesebben is meghalhat, és ő, Vilmos még azt is megakadályozhatja, hogy meggyalázzák a holttestét. De a királyfi hallgatott, mintha az ő világában már nem lennének már meggyalázott hercegnék és meggyalázott holttestek, csak egészen más nyugtalanító lények.

Vilmos várt. Minden második reggel a válaszra várt. Hát semmit nem mondasz nekem, fiam? Nem árulod el, mi történt azon a napon a palotában?A kivégzés előtti nap hajnalán a királyfi egy csodálatosan kék, csodálatosan fényes lazúrkövecskét csúsztatott a markába.

De hogyan…? Hogyan rejtegethette ezt a kövecskét? És hogyan tudta az összetört ujjaival belecsúsztatni a markába…?

Ám a szikrázóan kék kövecske mégiscsak ott volt a tenyerében, simán, majdnem észrevétlenül.

Vilmos megérezte, ez a válasz – más válasz nincs, hiába vár. Intett a testőrének, hogy gyorsan és irgalmasan végezzen vele, ő pedig kilépett a napfényre, hogy megvizsgálja a kövecskébe belekarcolt jeleket.

Egymásba rohanó, de gondosan vésett rovátkák és egy köröcske, amit szétszabdalnak ezek az egyetlen irányba rohanó vonalkák.

Talán háború vagy más szörnyűség.

                     

                                        Csóka Kata fordítása      

Borbáth Péter újabb bazgái

1.

Holnaptól nálam dolgozol – mondták a szurtos kezű ügyvédnek, öltözz föl rendesen, irodába fogsz járni, asztal, bőrfotel, moss kezet is reggel.

Igyekezett. Tényleg. Kikutatta a szekrény aljából nagyapja öltönyét, a slicc egy kissé húgyfoltos, nagyapja pállott szaga hullámokban tört fel a srégen szabott zakóból. Éjszakára kiakasztotta a lépcsőházba szellőzni, de éjjel egykor onnan is be kellett hoznia, mert a fölötte lakók állítása szerint a leghátsó szobában is azt a pállott férfiszagot lehetett érezni. Akkor kiakasztotta az ablakba, de az erős széllökések állandóan le akarták fújni az öltönyt.

Úgysem veszi észre senki – dezodort fújt a húgyfoltra, befűzött egy megrepedezett, foszló bőrövet, a nyakkendőt csomóra kötötte. Kell itt lennie valami tükörnek. A nagymama szekrényéből valahogy ki lehet húzni egy tükröt, erre emlékezett – rángatni kezdte a szekrényt, végül a szélén megtalálta a kiugró lécet, kihúzta, nagyapja válla épp abban a szögben lejtett, ahogy az övé, a zakó ujjában eltűnt a bal keze.

2.

Együtt lépett a liftbe a kislánnyal. A kislány állát, száját, nyakát pempősre marta valami erős sav, alsó fogsora akkor is látszott, ha becsukta a száját. Az irodában a kislányt elkülönítették, és a jelöltek által hátrahagyott menedékbe telepítették, az ügyvédnek pedig el kellett foglalnia pozícióját a tárgyalóban.

Hirtelen kipucolt iroda, esetlegesen behajigált asztalok, egyetlen vezetékes telefont használt mindenki, a nyújtózkodó, kacskaringós vezetéken időről-időre átestek. A tárgyaló könyvespolcain méterre vásárolt sorozatok, századelős kötetek kopott gerince. Szerződések cirádás aláírással, reggeli fények vergődtek a masszív bőrszékek közt.

A konyhában végre csend, a bögre aljába apró Bazgát hegesztettek. Egészen élethű kis Bazga volt, mintha a mormogását is hallani, miközben nyakon öntötték tűzforró lapulevél-sziruppal. Az apró Bazga gugghelyzetben volt a bögrébe hegesztve, ezért az ülepe és a lába között kialakult kis odúban, mintha csak odavizelt volna, apró pocsolyában megrekedt a szirup, kása maradéka, a legalaposabb tisztítási eljárással sem lehetett eléggé kipucolni. Egyes szakértők szerint épp ez a mindig megmaradó pocsolya okozza a bazgabögrék hihetetlen népszerűségét: minden egyes felöntés során felidéződik a legutóbb fogyasztott ital emléke.

 A konyha falán hímzett szöveg:

 „Szeretett fiam. Egyfelől tartsd távol magadat a maximalizmus hiúságától – nem áll jól neked, fiam, ellehetetleníti a cselekvés műveletét. Másfelől viszont ezennel megtanítlak tégedet szatyorba szarni.

A szatyorba szarás folyamata során a leglényegesebb elem a helyszín és a megfelelő szatyor kiválasztása. Ehhez persze mélységes önismeretre van szükséged, szeretett fiam.

Nem elég pusztán a szarási szokásaiddal tisztában lenni, ismerni kell a testedből távozó szar súlyát, sűrűségét, állagát, és ami talán még ennél is fontosabb: a távozás sebességét. Mert ezen összetevők együttes ismerete határozza meg a kiválasztandó szatyor minőségét.

Ne hidd, hogy minden esetben rendelkezésedre áll majd egy erős, masszív szemetes vagy

sittes zsák, termőföld tárolásához szükséges vastag falú műanyagtáska, a szatyorbaszarás gyakran váratlanul ér, nincs lehetőséged válogatni, keresni, rögvest kell cselekedned!

Azt se hagyd azonban, hogy a belőled kikívánkozó szar lendülete megzavarjon a

szatyorválasztás folyamatában, a gondos felmérés, a mérlegelés és a helyzetfelismerés fázisaiban. Szánd rá a megfelelő időt, ne dönts elhamarkodottan!

A gondos szatyorba szaró minden érzékszervét felhasználja a kiválasztás során, nem

ragaszkodik legelső ötletéhez, meghallgatja mások véleményét, mérlegel, latolgat, és csak azután hozza meg végső döntését.”

Viszontidő

Ittam a poharadból, de nem lettem szerelmes – se szerelmes,

se okosabb, se boldogabb, se bölcsebb. Mint két kis pióca,

olyan a poharad szélén az ajkaim nyoma. Nyál, unalom, betegség,

förtelem. Na de hogy lesz így férjem? Gardénia-függönyöm? Intellektusom?

Szép bőröm? Verseskötetem? – Igen, tudom: a saját poharamat még föl sem emeltem.

 

Ámde a gyász kieszi a testből a lelket, összegyűri a falakban

a keménységet – a magányos házakat (ki ne tudná ezt?) azonnód

ellepik a szellemek. Fiatal lány vagyok, eladó, így aztán anyám, az öreg

színésznő beszél belőlem. Kézfejemen esténként a dédanyám kölnijét érzem –

 

No de vigyük a maradék bort, és most már szaladjunk innen! A kulcsot

a csalánosba dobom, és közelébe se megyek a ruhásszekrénynek,

ahol a parketta is beroskadni látszik ennyi verssor, ennyi búbánat,

ennyi balszerencse, ennyi szorosan egymásba préselt, halott kalap,

kesztyű, sál súlya alatt. J’ai plus de souvenirs que si j’avais mille ans. 

Ám hálátlan sem vagyok, ó dehogy! Megállítom az órákat, és itthagyok

magamból 7241 évet, hogy majd az emlékezzen helyettem.

 

 

Francesco Petrarca: Siratom időmet, az elveszettet

Siratom időmet, az elveszettet,

melyben vágyam múló dolognak adtam,

és nem emeltem szárnyat, noha kaptam,

hogy példa, s tán nem is hitvány, lehessek.

 

Ki látsz minden hiú és gyáva tettet,

égi király, örök és láthatatlan,

tévelygő lelkem te segítsd a bajban,

fogyatkozását pótolja kegyelmed;

 

s ha viharban éltem, a harcot állva,

engedj békében kikötőbe térnem,

és távozásom ne legyen hiába.

 

A kis időre, amit le kell élnem,

és méltóságot adj a meghalásra:

te tudod csak, hogy másban nincs reményem.

 Havasi Attila fordítása

Éjfekete óceán

Egy magányos szirten egy elhagyott, üres világítótorony áll. Fénye évekkel ezelőtt kihunyt, a sós, nedves levegő átrágta rozoga deszkáit. Apró, kerek ablaka betörött, a gyomok körbenőtték ajtaját. Lángját már senki sem őrzi, a sötétbe egyedül a torony figyeli a vad, fekete vizet.

Azt mondják, az óceán sosem ereszti halottjait. Hullámaival a végtelenségig sodorva, magához öleli őket. Az elveszett lelkek azonban nem nyugszanak. Ködbe burkolt éjszakákon halovány fény gyúl a toronyban, és a tengeri szelek hangján egy toronyőr szavai visszhangoznak a szirtek közt.

Mindig is lenyűgözött az óceán. Gyerekkorom óta foglalkoztatott az a rengeteg rejtély, amely körülöleli ezt a hatalmas és misztikus víztömeget. A szirtek, amelyek végtelen mélységéből törtek elő egyszerre voltak hátborzongatóak és gyönyörűek. Órákon át képes voltam csendben figyelni, ahogy a hullámok a sziklákat csapkodják, morajuk megbabonázott. A magas, vadregényes partról messze el lehetett látni. Élveztem, ahogy a sokszínű égbolt és az azúrkék óceán korlátlan szabadsággal tölt el. Szüksége volt a lelkemnek erre az érzésre, mert a valóságban rab voltam. Sosem utazhattam, sosem láthattam a világot.

A nap legnagyobb részét a szabadban töltöttem, egyedül, a sziklák kopár peremén, és csendben figyeltem a temérdek vizet. Amikor azonban a nap utolsó, vöröses-narancs sugarát is elnyelte a mély, és a horizont sötétségbe borult, megteltem egyfajta megmagyarázhatatlan félelemmel. Persze érthető, gyermekként micsoda rémület kerítette hatalmába, amikor már nem láthattam, csak halottam az óceán hatalmának hangját. Ilyenkor úgy képzeltem, a fekete folyadék, amellyé a víz változott, feltör a magasba, mohón falni kezdi a sziklákat, és engem is elnyel, leránt a sötét végtelenségbe. De volt egy hely, egy menedék, ahol ilyenkor is biztonságban éreztem magamat – a világítótorony.

Gyakran töltöttem az éjszakát a torony szűk falai közt. A toronyőr – egy vén tengeri medve – mindig szívesen fogadott, és éjszakákon át mesélt veszedelmes, ismeretlen vizeken tett kalandjairól, utazásairól. Ha azonban arról faggattam, hogyan került erre a magányos szirtre, hallgatásba burkolódzott. Ilyenkor mindig arról ábrándoztam, hogy ha lesz egy kis hajóm, én is körbejárom a világot, új földeket, népeket ismerek meg; de mindennél jobban az óceán rejtett kincseit, és rettenetes szörnyetegeit szerettem volna látni.

Amióta az eszemet tudom, egyszer sem láttam, hogy az őr elhagyta volna világítótornyát, vagy lemerészkedett volna a völgybe, ami a szirt mögött megbújó falunak adott otthont. Éberen vigyázta a torony fényét, életben tartotta a lángot, biztosította a hajók épségét. Tudtam, hogy nagy felelősséget igényelt ez a feladat, de akkor még nem értettem, mit is érezhetett pontosan, miért ragaszkodott úgy a magányhoz. Amikor megkérdeztem, egyedül érzi-e magát, csak mosolygott, és azt felelte, nincs egyedül, vele van az óceán. Semmit sem szeretett jobban. Hiszen mi az, amit egyedül a torony őre láthat teljes valójában, érthet meg igazán?
Egy napon azonban, az öreg tengerész meghalt. Elég érett voltam ahhoz, hogy megértsem, mit is jelent ez. Tudtam, hogy a torony nem maradhat őr nélkül, a lángra vigyázni kell. Önként vállalkoztam a toronyőri feladatra a falu bírájánál, és ő kitörő örömmel fogadott. Még aznap magam mögött hagytam a falut és elfoglaltam a titokzatos tornyot. A világítótorony aljában volt a lakhelyem, egy egyszerű kis helyiség. Apró kerek ablakán beáramlott a hold fénye, és megvilágította azt a kis asztalt, ahol gondolataimat jegyeztem le. Az ágy, amit legtöbbször nappal használtam egy fehér vászonlepedővel volt letakarva. Két szekrény állt a falnál, az egyikben tartottam azt a kevéske holmit, amit magammal hoztam, a másikban fa, olaj, és szerszámok voltak. Jól tudtam, hogyan kell a tűzzel és a tükrökkel bánni, sosem lankadt a figyelmem, úgy éreztem, méltó utódja vagyok a torony őrének. Hetente több hajó kötött ki vagy indult útnak a torony fényében; büszke lehettem magamra. Mégsem voltam boldog. Arra vágytam, hogy egyszer én is az egyik hajón érkezhessek meg egy másik kikötőbe, egy másik világítótorony vezetésével. De a tornyot nem hagyhattam el, utazásaim csak álmok maradtak.

Évek teltek el, és én megtanultam távol élni az emberektől, az otthonomban, a magas toronyban. Magányomban lassan megismertem az óceán minden arcát. Láttam, amikor csendes, láttam, ahogy szelíden ringatja a felszínén utazókat. Láttam, amikor haragos, vad hullámaival a sziklákat formálja, láttam, ahogy vízének fehér permetén megcsillan a napfény. Közelebbről figyeltem az óceánt, mint azelőtt, tisztelem erejét. Sajátos, varázslatos utazás volt ez – olyan, amihez nem volt szükségem hajóra. Éjjelente feljártam a torony tetejére, egyesével lépdeltem a csigalépcső száz és egy fokán. Odafentről, ahogy a láng lobogó fénye megvilágította a vizet, felfedeztem az óceánnak azt a titokzatos oldalát, amelytől régen úgy féltem. A feketeség már nem rémisztett meg. Éjjel sem törtek magasabbra a hullámok, mint nappal, sőt, ilyenkor valahogy még békésebbnek tűnt a víz, sodrása megnyugtató volt. Biztos voltam benne, akármerre is járnék, akármelyik oldalát is mutatná nekem az óceán, mindenhol ugyanúgy szeretném.

Csak akkor hagytam el a szirtet, és sétáltam el a faluba, ha végképp szükségesnek láttam. Az emberek tudták, hogy ki vagyok, ezért nem is nagyon törődtek velem. Én voltam a világítótorony őre, a vizek szerelmese, a magányosság megtestesítője. Én viszont nem éreztem magam olyan egyedül, mint ahogy ők látták. Lassan megértettem, hogyan érzett az öreg toronyőr, amikor azt mondta, vele van az óceán.

Egy őszi reggelen meglepő dolog történt. Miután ellenőriztem a torony lángját, leindultam a jól ismert csigalépcsőn. Mint minden nap, mielőtt lepihenek, kiléptem a torony ajtaján, hogy megcsodáljam az óceánt az őszi napsütésben. Most először, a víz helyett másvalami ragadta meg a tekintetem. A kies szirten egy fiatal lányt pillantottam meg. A földön ült, narancsszín ruhájában szinte beleolvadt a nap fényébe; az óceánt figyelte. Odasétáltam, és leültem mellé, de ő egy szót sem szólt. Együtt hallgattuk a hullámok moraját, gyönyörködtünk a természet színeiben, ami a vízen is tükröződött. Már éppen szólni szerettem volna, amikor felém fordult.

– Hát nem csodálatos? – sóhajtotta. Hangja lágyan csengett. Mélykék szeme olyan volt, mintha maga az óceán nézett volna rám; hullámos, vörös tincsei körülölelték az arcát.

– Christine – nyújtotta felém kezét. Én némán ültem, csak a szemét figyeltem, elmerültem a pillanatban. Ő rám mosolygott, majd felállt.

– Remélem, holnap is találkozunk – mondta, és otthagyott a szirten.

Izgatottan vártam a másnapot. Az éjszaka lassan múlt el. Még meg sem pirkadt, én már a világítótorony ajtaja előtt ültem, és Christine-t vártam. Ahogy a reggeli nap első sugarai megjelentek, ő is megérkezett, leült a szirtre, és megcsodálta az óceánt. Mellékuporodtam, és beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy nemrég érkezett a faluba egy távoli városból. Az apja egyik nap lovas kocsiba ültette, és elrángatta magával otthonából. Rá sokat panaszkodott – szerinte csökönyös, kiállhatatlan ember volt. Mindig rossz szemmel nézte, ha lányát körüldongták, ráadásul, ahogy Christine idősebb lett, a férfiak csak sokasodtak körülötte. Bár egyikük sem érdekelte komolyan, de élvezte a társaságukat, ezért apja mégis úgy találta jobbnak, ha kiragadja lányát a város forgatagából, és egy csendesebb helyre költöznek.
Sok minden szóba került még, de a legérdekesebb az volt, ahogyan a víz szeretetéről beszélt. Kislányként rengeteget olvasott különböző expedíciókról, tengereket átszelő hajóutakról, híres hajóskapitányokról és rettegett kalózokról. Ismerte az óceánban elszórt szigeteket, az áramlatokat. Ezekről sokat mesélt, és az volt a benyomásom, hogy bár most először látta az óceánt a valóságban, éppen ugyanúgy rabul ejtette a szépsége, mint engem. Őt is ugyanaz a vágy hajtotta. Vágy a szabadság után; utazni és megismerni a világot. El akart hajózni, elmenekülni apja elől.
Christine gyakori látogatóm lett. Az eltelt hetek alatt egyre jobban megismertük egymást, és akárhányszor a szirten beszélgettünk, azt vettem észre, hogy az óceán moraja egybeolvad lágy hangjával. Vöröses hajának hullámai a víz sodrására emlékeztetnek. Minden hajnalban őt vártam, és éjszakákon át ábrándoztam róla. Ő is ugyanígy érzett irántam.

Beköszöntött a tél. Hó és jég borította a szirtet, az utakat. A fagyos szél meg-megzörgette a világítótorony falait, lecsupaszította a fák lombját. A víz árnyalata fakóbb, szürkébb lett, de így is látni lehetett kékségét, szépségéből mit sem vesztett. Christine már egy hete nem jött el hozzám. Újra kettesben maradtam az óceánnal, és beszélgetéseink hiánya egyre nyomasztóbb lett. Persze nem hibáztattam, a földeken átvezető utakat teljesen eltorlaszolta a hó, elzárta a falut az otthonomtól. Mégsem éreztem magam teljesen bezárva. A szirtről elém táruló látvány nap mint nap új erővel töltött el.

Pár nap múltán, egy sötét reggelen kopogtattak a világítótorony ajtaján. Kinyitottam és megpillantottam Christine-t. Amint belépett, megcsókolt, és rám nézett. Szemében szokatlan, titokzatos láng lobogott, ami akaratlanul is a torony lángjára emlékeztetett. Izgatottan vette le a kabátját és leült az ágyra. Intett, hogy üljek mellé, mert valami fontosat akar mondani. Elpanaszolta, hogy ez a falu túlságosan kicsi már neki. Visszavágyik a nagyvárosokba, szabadon szeretne élni, távol zsarnokoskodó apjától. Titokban megegyezett egy hajóskapitánnyal, aki az útiköltség fejében feljuttatja a hajójára apja tudta nélkül, és elviszi innen. Először mintha jégcsap fúródott volna a szívembe, oly rideg rémület fogott el, hogy elveszítem Christine-t. De mielőtt még szólhattam volna, folytatta. Azt mondta, hogy szeret, és nem akar itt hagyni. Kérlelt, hogy amint tudok, menjek utána, és valósítsuk meg együtt az álmokat, amiket már mindketten régóta dédelgettünk. Belelovalt közösen szövögetett terveinkbe, felébresztette nyugvó kalandvágyamat. Szabad akartam lenni, akárcsak ő. Beleegyeztem az utazásba. Azzal Christine felállt, megölelt, és hazasietett. Megígérte, hogy éjszaka visszajön hozzám.

A tornyot nem hagyhattam egyszerűen ott, szükség volt egy új toronyőrre. Úgy terveztem, ha a tél megenyhül – addigra biztosan kitanítok egy új őrt – Christine után hajózom. Mindennél jobban vágytam rá, hogy az óceán messze elsodorjon innen, egyenesen szerelmem karjaiba. Érte kész voltam otthagyni a világítótornyomat.

A hó apró pelyhekben hullott, amikor Christine újra eljött. A torony lángja még sosem ragyogott fényesebben, az óceán habjai még sosem voltak ilyen hevesek; szívem egyre gyorsabban vert. Ő átölelt, megcsókolta az arcomat, majd megragadta a kezemet, és elindultuk az ösvényen, le a magas szirtről a faluba. A telihold fénye átjárta a házak ablakát, a szűk kis utcákat. Egy lélek sem volt odakint. Apja házába siettünk. Amint odaértünk, Christine elővette a kulcsot kabátja zsebéből, és kinyitotta az ajtót. Az apró réztáblán, amelyet az ajtóra szegeztek, megcsillant a holdfény, és felfedte előttem a rajta álló nevet. Christine betuszkolt az ajtón, a házban teljesen sötét volt. Lopva bereteszelte az ajtót, és újra megcsókolt.

– Apám nincs itthon – súgta a fülembe. Akkor azt ígérte, hogy az enyém lesz arra az éjszakára, és attól kezdve örökké. Szenvedélyes pillanatokat éltem át. Christine ez idáig rejtett érzelmeket ébresztett bennem, életet adott vadonatúj énemnek. Tudtam, hogy el kell válnunk, mégsem szomorodtam el. Összekötöttük a lelkünket, a vágyainkat, az életünket. Aznap, este indult a hajó, a Fehér Gyöngy, ami elmenekíti innen. A fekete óceán igazi gyöngyszeme. Néztem, csodáltam alvó szerelmem szépségét, amíg a nap első, gyenge sugarai rá nem sütöttek az ablakpárkányra.

A reggeli félhomályban indultam haza, át a zimankós, hóval borított földeken. Egy különleges belső láng fűtött – az elmúló éjszaka örök emléke. Boldog voltam, tele reménnyel. Azonban esélyem sem volt megállítani azt, ami lecsapni készült. A semmiből egyszer csak előlépett valaki, és lesújtott rám. Hirtelen sötétségbe zuhant a világ; akaratom ellenére fogva tartott az eszméletlenség. Csontom ugyan nem tört el, de a tudatom ezer szilánkra hullott. Órák múltán tértem csak magamhoz, a napfénybe kapaszkodva nyitottam ki a szemem, de hiába. Senki nem volt ott, aki segíthetett volna. Átfázva hevertem a hóban, képtelen voltam mozdulni. A fejemben lüktető fájdalom visszataszított az öntudatlanságba. Újabb és újabb órák teltek el a napból, mint a hulló homokszemek egy homokórában; leperegtek.

Rémálmok képei riasztottak fel. Már sötét volt, amikor lábra tudtam állni. Fogalmam sem volt, mennyit feküdhettem ott a mezőn; sietve a világítótorony felé indultam. A szirten a haragos óceán jéghideg, vad szele fogadott. Abban a pillanatban, a rémálom valósággá változott. A torony dicső fénysugara csupán halovány fénypont volt, a láng csaknem teljesen kialudt. A hajóknak nem akadt kísérője, vakon bolyongtak az óceán tajtékzó vízén. Kérleltem a vérvörös holdat, hogy nyelje el az éjszakát. Futottam, fel a torony száz és egy lépcsőfokán, de a fény már kialudt. Sötétség lepte el a lelkem; rajtam kívül senki sem táplálhatta a lángot. Rettegve vártam, de egyszersmind reméltem is, hogy a messze elterülő óceán eljön, és végleg elnyel. Azon az éjszakán újra átjárt az az ismerős, hideg félelem; nem mertem elhagyni a tornyot.

A reggel elhozta azt a borzasztó napot, amit sosem felejtek el. Kiléptem a világítótoronyból, és egy utolsó pillantást vetettem az óceán dühödt hullámaira. Szaporán, szinte szívverésem ütemére lépdeltem a magas hóban. Mindent köd borított a völgyben, amikor megérkeztem a faluba. Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy semmi baj nem történt az éjjel. Akárcsak legutóbb, most sem járta senki a szűk utcákat. Amikor a falusi bírósághoz értem, észrevettem, hogy bent égnek a lámpások. Az ajtóhoz siettem, és a falon valami iszonytatót pillantottam meg. Bár a telihold fénye a vizet világította volna meg helyettem! Benyitottam, s a hangom megtörte a terem néma csendjét. Mindenki megvetően nézett rám, tekintetükkel szinte megöltek. Amit ott hallottam, minden élő embert sírásra fakasztott volna. Képtelen voltam visszatartani előtörő könnyeimet.

– A Fehér Gyöngy összes utasa halott! A hajó zátonyra futott, mind megfulladtak! Az éjszaka fénye miattad hunyt ki! – vádoltak egyszerre.

– Megtámadtak! Nem lehettem a toronyban, hogy a lángot tápláljam! – mentegetőztem zokogva, mindhiába. De akkor agyam rejtett szögletéből egy újabb borzasztó kép rémlett fel.

– Mielőtt elájultam, – szóltam – bár nem láttam támadóm arcát, de egy név volt a karjára tetoválva…

Ekkor döbbentem rá a szörnyű igazságra. A szerelem hát valóban a démonok eltorzult eszköze, vagy Isten űzött belőlem gúnyt? Láttam már azt a nevet, azon az éjszakán, a bejáratra szegezve, az ő ajtaján. Christine családneve volt, amire a holdfény oly baljóslatúan rávetült. Apja volt a gyilkos, nem én! A lányának, szerelmemnek gyilkosa! Amint kiejtettem ajkamon a nevet, felhördült a tömeg.

– Csendet a teremben! – kiáltotta a falu bírája. Ez volt az utolsó, amit aznap hallottam. Elmerültem a könnyeimben, elveszett szerelmemet gyászoltam. Éreztem a jelenlétét, láttam mosolyát, kék szemét, de egyre halványabban, míg végül teljesen eltűnt.

Az óceán, amely felnevelt, végül ellenem fordult. Habjai elnyelték igaz szerelmemet, Christine-t. Minden értelmét vesztette. Nem volt már visszaút; ha hátráltam, a torony fogságába léptem. Nem volt már több a szememben, mint üres, fagyos cella, a vad víz pedig kegyetlen börtönőr. Megismertem az igazi magányt. Senki sem szerethetett egy olyan embert, aki azon a végzetes éjszakán hagyta kihunyni a fényt. Akármerre néztem, mindenhol gyűlölet fűtötte szempárok szegeződtek rám. A történtek fényében persze ártatlannak nyilvánítottak, de az emberek ezt nem tudták elfogadni. Számomra ez maga volt a pokol. Falakat vontam magam köré, és az életem végtelen sötétségbe burkolózott. Az álmaim szertefoszlottak, a tervezett utazások már semmi sem jelentettek.

Fohászkodtam a torony lángjának, hogy mutassa meg az utat. Mutassa meg, merre kell mennem az ijesztő zátonyok és sziklák közt; de mindenhol csak sötét ürességet találtam. Egy lélek sem törődött velem többé, semmi nem menthetett már meg. Az az egyetlen, csodaszép éjszaka a faluban végleg a pokolba taszított. Az óceán moraja is csak egyetlen mondatott visszhangzott: „A Fehér Gyöngy összes utasa halott!”. Az óceán, amit úgy szerettem a szívemet tépázta. Könyörögtem, hogy jöjjön el értem, nyeljen el, taszítson a mélybe, vessen véget az életemnek, de hiába.

A kis tornyom megpecsételte a sorsomat; nem volt más mód arra, hogy véget vessek az emberek haragjának. A lángot senki sem táplálja többé, a falu immár az idők végezetéig vaksötétbe borul. Nem maradt számomra más irány, mint lefelé. Egy végzetes, pillanatnyi utazás; tízezer és egy jéghideg lépcsőfok, körbe-körbe a világítótoronyban levezetett a mélybe, ahol örökké együtt lehetek szerelmemmel, az éjfekete óceánnal.

 

 

(a novella a Sonata Arctica: White Pearl, Black Oceans c. szám alapján készült)

ELSŐ TANKA; MÁSODIK TANKA; HARMADIK TANKA

 

ELSŐ  TANKA

  

habár  számosak
   most  legyen  élesebb  fény  
…      kifürkészhetők      …

az  uszítás – technikák        (  !  ) 

…   –––  :   ISTEN   csendje    mindörök   

 

 

 

MÁSODIK  TANKA 

  

ki hiteszegett         …            ––––––  :

nyílt – sebre  szórsz sót  – / –  hamut  – / –  

…      ––   (  –   álnok tűznéző   –  )   ––

…   nem menekülhetsz   …   riff  raff   …

–   …   –   –––––––––––––––––––––––––––  :

   

b   a   k   e   n   e   k   o   …   elveszejt

 

 

 

HARMADIK TANKA

(  –   Park,  Byoung – Uk – nak   –  )

   

csaknem azonos
   elvéthetetlen – hiány   –
…   cse  re  sza  ba  tos   …
folytonos   …   zuhanások   …
–   …   –   ––––––––––––––––  : 

  

halál   ––   utáni   ––   kezdet

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info