Cicamicám

 

 

Lukács Zoltán okleveles építészmérnök számára ez a nap is úgy kezdődött, mint az elmúlt tíz évben bármelyik: hat harminckor bekapcsolt az ágyával szemben lévő televízió, és válogatott ízléstelen programkavalkádjával üvöltött bele a férfi arcába. Ez hatott, és Zoltán már fel is pattant, gondosan átugrálva az előző napok-hetek során elhányt ruhákat, de a sunyi pamutzokni kifogott rajta, és csak kicsi hiányzott, hogy metszőfogait nem verte bele a küszöbbe, akkorát esett. Mikor magához tért a fájdalomtól, feltett magának egy kávét, majd lassú, robotikus mozdulatokkal felhajtotta. Jó pár év gyakorlata után már tudott uralkodni arcvonásain, így nem grimaszolt, amikor a fekete, keserű, forró lé lefolyt a torkán. Mikor túl volt rajta, elindult a fürdőszobába, és csekély tíz perc alatt már készen is volt, és üdén, jól fésülten lépett ki a harmadik emeleti lakás ajtaján. Gondosan ellenőrizte a biztonsági zárat, kétszer is, ugyanis évek óta egyre elhatalmasodó zárparában szenvedett, melynek folyományaképp legalább negyedórával hamarabb el kellett indulnia otthonról, hogy legyen elég ideje a meghatározott kis rítusai szerint megbizonyosodni róla: tökéletesen bezárta-e az ajtót.

 

Amikor már vagy a negyedik csíkot vájta a kulcs segítségével a kézfejébe, csak hogy biztos legyen benne később, a metrón is, hogy tényleg, de igazán bezárta a lakást, hirtelen a szeme sarkából egy sötét árnyat látott elsuhanni a lépcsőházban. Megfordult, felkapta a fejét, és egy csillogó zöld szempár meredt rá kíváncsian. Zoltán ijedten hátraugrott, és sikeresen beverte a könyökét a kilincsbe. Felüvöltött a fájdalomtól, mire a szempár tulajdonosa, egy cirmos macska rémülten hátraugrott és elmenekült. Zoltán egy darabig nézett utána, aztán eszébe jutott, hogy ideje lenne munkába indulni.

 

Késő este, nyolc után, mikor a villamoson zötykölődött hazafelé, pillantása megakadt egy „A macskák viszkaszt vennének!” reklámon. Mekkora baromság, gondolta, majd a reggeli macskára gondolt. Vajon mi lehet vele? Ha állatot tartanék, sosem vennék neki ilyen drága vacakot. Bőven elég a kajamaradék is. Tovább nem nagyon filozofálhatott a macskatartás örömein, mert egy agresszív néni, aki kétségbeesetten szeretett volna utat törni magának a tömegben, magával sodorta. Ezután Zoltán kissé szédülten végigtámolygott a sok ember között, és besétált az első boltba, hogy gondoskodjon a vacsoráról. Bedobott pár doboz salátát, némi zsemlét és virslit a kosarába, aztán ismét belefutott a macskaeledel-reklámba. Ha megint ott találom, befogadom, döntötte el, és leemelt egy konzervet a polcról, gondosan ügyelve arra, hogy a legolcsóbbat válassza.

 

Benyitott a lépcsőházba, és még saját magának sem engedte bevallani, de egyre a sarkokat pásztázta, ott van-e valahol a macsek. De sehol nem találta. Csalódott sóhaj kíséretében szállt be a liftbe. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a lakás előtti lábtörlőn megpillantotta az állatot. A macska Zoltán jöttére felemelte a fejét és halkan nyávogott egyet. Mintha csak rá várt volna.

 

Szia, cica – mondta zavartan a férfi, és kikerülte, hogy kinyithassa az ajtót. Most invitáljam be, vagy mi? töprengett, de a macska megoldotta a kérdést: kecsesen besétált előtte. Zoltán nem tudta, mit tegyen, így egy tálkában feltálalta a konzervet a cirmosnak, majd úgy döntött, ideje felkészülnie arra az eshetőségre is, ha az állat állandó lakója lesz otthonának, ezért elővett egy kimustrált tálcát, és szórt rá némi homokot, amit a közeli játszótérről lopott. Kezdetnek jó lesz.

 

A macska, akit nemes egyszerűséggel csak Cicamicának keresztelt el, láthatóan megbecsülte Zoltán nagylelkűségét, és roppant udvariasan a homokos tálca közepére ürített, hogy megmutassa, tudja az illemet, majd nekilátott a konzervnek, és ráadásként belefetyelt egy tányér tejet is. Végül elfeküdt a heverőn és dorombolni kezdett. Zoltán óvatos mozdulatokkal közelített hozzá, majd tétován az állat fejére tette a kezét. A dorombolás erősödött. A férfi végre elmosolyodott. Cicamicám!

 

Másnap frissen pattant ki az ágyból, és elégedetten szemlélte a még alvó Cicamicát. Résnyire nyitva hagyta az erkélyajtót, ha napközben Cicamicának friss levegőre lenne szüksége, majd gyorsan elosont a munkahelyére. Hosszú évek óta ez volt az első nap, amikor nem vacakolt a zárellenőrzéssel.

 

Aznap alig bírt a munkájára koncentrálni, egyre csak arra gondolt, ha hazaér, ott várja majd egy éhes, doromboló szőrgolyó. Olvatag tekintettel bámulta a monitort. Szerelmes, állapította meg róla Gabika, az elvirágzás ellen elkeseredetten küzdő ötvenes titkárnő, és rémülten rángatta push-up melltartóját: eddig, az anyján kívül ő volt az egyetlen nő Zoltán életében (ő töltötte ki a teáját, és szervezte az ügyeit), most pedig rettegett, hogy ezt a pozíciót is elveszítheti. De hiába: Zoltán csak mosolygott átszellemülten, ügyet sem vetve Gabika próbálkozásaira és híresen jó kapucsinójára. Gabika tátott szájjal bámulta, hogy Zoltán pontban ötkor felállt és elköszönt, felrúgva a hosszú évek rutinját, amikor rendre hétig-nyolcig túlórázott.

 

Hazatérve meglepő dolog fogadta: a lakás csillogott-villogott a tisztaságtól, a hatalmas hűtő pedig végre tele volt étellel és nem csak egy üveg százéves szilvalekvár és pár doboz sör árválkodott benne. Az asztalon pedig új terítő, tányérok, evőeszközök és még gőzölgő étel. Zoltán elismerően szippantott bele a levegőbe, aztán kiverte a víz. Valaki járt itt! Uramisten, mit lophattak el! Ekkor jutott eszébe, hogy reggel nem folytatta le a szokásos zárellenőrző ceremóniáját. Tudtam, tudtam, hogy ha csak egyszer is kihagyom… közben gyorsan körülnézett, mit lophattak el. Szerencsére minden a helyén volt. De ez furcsa, akkor is furcsa. Ám a rendőrséget nem hívhatja fel azzal, hogy valaki betört a lakásába, kitakarított és még vacsorát is főzött. Kiröhögnék. Tehát egyedül kell kiderítenie az igazságot. Cicamicára tévedt a tekintete, de az állatka lustán hevert az egyik fotelben, és Zoltán közeledtére hevesen dorombolni kezdett. A férfi megsimogatta a macska fejét, majd, mivel nem volt mit tennie, gondosan végigkóstolta a vacsorát, hogy nem mérgezett-e. Mivel életben maradt, most már jóízűen nekilátott az ételnek. Másnap reggel azonban a szokott negyedóra helyett fél órán át ellenőrizte különféle szertartások keretében a zárat.

 

Hazatérve ismét a szokott rend és tisztaság és gőzölgő vacsora fogadta. Zoltán sápadtan lapátolta be az ételt, és remegett az idegességtől, hogy kicsúszott a markából tulajdon lakásának irányítása. Cicamica pedig csak dorombolt a fotelben.

 

A dolog még kétszer ismétlődött meg. Harmadszorra Zoltán úgy döntött, ha esik, ha szakad, kideríti, ki is a titokzatos takarító és főző fantom, aki az otthonában garázdálkodik. Reggel úgy tett, mintha a szokásos módon menne a munkába, a látszat kedvéért még a zárral is szórakozott egy keveset, aztán elbújt a pincében lévő biciklitárolóban és várt. Amikor úgy érezte, a fantom már behatolt a lakásba, felnyargalt a lépcsőn és hatalmas harci kiáltás közepette berontott a lakásba. Érkezését egy női sikoly fogadta. A sikoly tulajdonosa, egy fiatal, barna hajú nő egy szál topban és bugyiban mosogatott éppen, és ijedtében beverte a fejét a konyhaszekrénybe, és elájult. Zoltán így, a tervezett kárörvendő leleplező mosoly helyett azzal kezdett el foglalatoskodni, hogy magához térítse a lányt.

 

Mégis, ki maga? És mit keres itt? – érdeklődött, mikor a lány végre kinyitotta a szemét. Jé, pont olyan zöld, mint Cicamicáé, állapította meg Zoltán.

Csak gondoltam, segítek. Ha már voltál olyan jó, és magadhoz vettél, gondoskodtál rólam… – magyarázta a lány.

Mi van? – Zoltán úgy érezte, megőrül. Mi a franc folyik itt körülötte az utóbbi napokban?

De hiszen tudod… – folytatta a lány értetlenül. – Én vagyok a macska, akit magadhoz vettél!

Micsoda?

Esküszöm!

Ennyire még nem ment el az eszem.

Akkor ne higgy nekem, a te dolgod – a lány felpattant és duzzogva folytatta a mosogatást.

Most mit csinálsz?

Gondoltam, még elmosogatok, mielőtt elmegyek.

Jó, várj – mondta Zoltán hirtelen, mert igencsak vonzónak találta a barna macskalányt. – Tegyük fel, hogy hiszek neked. De azért neked is el kell ismerned, hogy eléggé bizarr történet, nem?

Rendben, maradok – mosolyodott el a lány. – Viszont egy valamit meg kell ígérned.

Mit?

Veled maradok, de soha nem szabad emlékeztetned arra, hogy voltaképpen macska vagyok, különben örökre el kell hagyjalak téged.

Megígérem – mondta ünnepélyesen Zoltán. – Hm… én Zoltán vagyok. De téged hogy szólítsalak?

Cicamica?

Valami emberibb név?

Ez a nevem, te adtad.

Jó, legyél Cicam Ilona. Ilona. Mit szólsz hozzá?

Szépen hangzik.

Holnap elmegyünk az okmányirodába és megcsináltatjuk az irataidat. Aztán kérünk egy időpontot az anyakönyvvezetőnél és elveszlek feleségül.

Rendben.

 

Zoltán sosem szerette a totojázást, így a magánéletében sem. Itt egy rendes, csinos lány, jó mellekkel, és rendben tartja a lakást, elveszem feleségül, döntötte el, és hamarosan (némi kenőpénz fejében persze) el is készültek az okmányok, aztán megtartották az esküvőt, két, az utcáról behívott tanúval. Utána elmentek egy gyorsétterembe, és az élet ugyanúgy folytatódott tovább, mint korábban, csak éppen Zoltán bejelentette Gabikának, hogy megnősült, és ezért nem lesz ideje annyit túlórázni, és egy hét szabadságot is szeretne kivenni, hogy elmehessenek nászútra. Egyiptomba. Zoltán valahol olvasta, hogy az egyiptomiaknak mekkora macskakultuszuk volt, és gondolta, Ilona szívesen meglátogatná ősei földjét. Gabika csak hápogott meglepetten és majdnem lenyelte a szájfény applikátorát, mert Zoltán közlése épp szépítkezés közben érte. Elveszítettem, gondolta keserűen, és bánatűzésként belevetette magát egy pletykaújságba. Vajon milyen lehet a felesége? És hol ismerte meg? Hiszen eddig Gabika gyakorlatilag főnöke minden lépéséről tudott. A kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Éppen ezért felajánlotta, hogy megszervezi az egyiptomi utazást, és volt rá gondja, hogy főnöke irodában tartott személyes okmányai között is alapos kutatást végezzen.

 

Cicam Ilona, micsoda hülye név! Hm, itt valami nem stimmel, én érzem! Dohogta felháborodottan, különösen, amikor megtalálta Ica fotóit a közösségi oldalakon, és konstatálta, hogy „vetélytársa” szép és fiatal. És jók a mellei is. Viszont gyanús volt, hogy Ica profilját alig pár napja hozták létre. Gabika a női újságok ezotéria rovatából tudta, hogy a női megérzésre hallgatni kell, és úgy döntött, nyomozásba kezd.

 

Közben Zoltán és Cicamicája megjárták Egyiptomot, és Ilona nem győzött álmélkodni a rengeteg macskaábrázoláson: éjszakánként boldogan dorombolt férjének. Zoltán csak egy valamit nem tudott megérteni: hogy Ilona ember alakban miért nem szereti a konzerv macskaeledelt, amiből annak idején olyan jókat falatozott. Eleinte ugyanis így próbált kedveskedni feleségének, sőt, a lehető legdrágább, márkás, aszpikos lazacos konzerveket vásárolta meg, és gondosan, zöldség és gyümölcsdekorációval tálalta Ilonának. A nő azonban az első pár falat után elzöldült arccal rohant a vécébe, és hosszú percekig öklendezett.

 

Mi a baj szívem?

Nem tudom, ez a vacsora…

Pedig a legdrágábbat vettem, direkt a te kedvedért.

Zoltán, te macskaeledelt adtál nekem?

Ne haragudj… Ó, de hülye vagyok… A világért se gondold, hogy…

Rendben. Viszont jobban örülnék egy grillezett lazacnak salátaágyon.

 

Szerencsére a házaséletük kifogástalanul alakult a nászút után is: Zoltán nappal dolgozott, Ica közben háziasszonykodott, meg eljárt különféle tanfolyamokra, éjszakánként pedig fergetegeseket szexeltek.

 

Gabika mindeközben csak őrlődött a munka, a nyomozás és a klimax okozta hőhullámok között, és roppant mód bosszantotta, hogy még semmilyen terhelő adatot nem talált Ilona ellen, pedig már az összes törvényes módon utánajárt a dolognak. Úgy döntött, tizenöt átrobotolt év után végre kivesz egy hét szabadságot, és ezt az időt Zoltán lakásának megfigyelésével tölti majd. Csak rábukkan valami nyomra.

 

Így is tett: gondosan álcázta magát, hol tisztítószerekkel házaló ügynökként, hol kutyát sétáltató nyugdíjasként bukkant fel. Ügynökként még azt is megtette, hogy becsöngetett Ilonához, hadd lássa személyesen is a nőt. Ilona szexi Hello Kitty-s topban és sortban nyitott ajtót, kezében egy porronggyal.

 

Igen?

Elnézést a zavarásért hölgyem, hallott már a (síp) cég szenzációs tisztítószereiről?

Nem.

Megengedi, hogy bemutassam Önnek?

Tessék, fáradjon be – mondta kelletlenül Ilona, és betessékelte az elszánt tekintetű ügynöknőt. Leültette a heverőre és várakozón nézett rá. Gabikának ekkor jutott eszébe, hogy elfelejtett magával hozni bármiféle mintát is, ezért kínosan feszengeni kezdett. Ilona egyre szúrósabban nézett rá, és közben rágyújtott egy cigarettára. – Nos, mit akar?

Ööö, én, izééé… – hebegte zavartan Gabika, és szeme egy cirmos macskára esett, aki a fotel mélyéből figyelte őt. – Milyen aranyos jószág…

Ezért jött? – Ilona Gabika arcába fújta a füstöt. – Mert nekem sajnos dolgom van…

Gabika összefüggéstelenül motyogva-hajbókolva-mentegetőzve távozott.

 

E kínos találkozáson kívül semmi kézzelfogható bizonyítékkal nem rendelkezett, mindössze annyit állapított meg, hogy Zoltán felesége egy önző, gonosz dög. Viszont a macskája szép. Ezt szóvá is tette Zoltánnak.

 

Láttam a facebookon a feleséged cicáját. Nagyon édes.

Tessék?

Azt a tündéri kis cirmost.

 

Zoltán nem tudott mit kezdeni titkárnője megjegyzésével, hiszen ő csak egy macskáról tudott, az pedig Ilona volt. Á, nyilván feltett magáról egy képet macska alakban. De ki fotózta le? Hm, ez érdekes. Hogy megnyugodjon, megnézte Ilona adatlapját, és jé, valóban ott pózolt a felesége, ölében a cirmos macskával, akiről ezidáig azt hitte, szintén Ilona. Mi a fene?

 

Otthon szóvá is tette a dolgot Ilonának, aki válaszul elnevette magát, és közölte, hogy a képen látható macska valójában az ikertestvére, Vanessza. Zoltán nem igazán tudott különbséget tenni Vanessza és Ilona macskaalakja között, de csak bólogatott bután, és megsimogatta az új állatkát.

 

Vanessza most nálunk fog lakni egy darabig, ugyanis a férje csúnyán elbánt vele, és haza sem mehet a szüleinkhez – magyarázta Ilona. – Ugye, nővérkém…

Miau – reagálta le Vanessza röviden és velősen.

 

A házaspár napjai így teltek egy darabig, ám Zoltán kezdte egyre kevésbé tolerálni macska-sógornője jelenlétét, ugyanis Vanessza láthatólag nem ismerte az illemet és minden szívbaj nélkül lepisálta a heverőt, az ágyba ürített, és nem volt már a lakásban egy olyan hely sem, ahol Zoltán ne találkozott volna macskaszőrrel: a fürdőkád, a hűtő és a mikro is tele volt vele, ám amikor a férfi még a söröspohár alján is szőrszálakat talált, kiborult a bili: artikulálatlan hangon elkezdett üvölteni.

 

Mi a baj szívem? – kérdezte Ilona ijedten. – Kérlek, halkabban, mert megrémíted szegény Vanesszát.

Leszarom szegény Vanesszát! Tele van a tököm vele! Mindent tönkretesz! Küldd el innen, vagy kivágom, mint…

– … macskát szarni? – kérdezte élesen Ilona, és dühös láng villant a szemében. – NA, ennyit rólad. Egy seggfej vagy!

Tessék?!

Egy seggfej vagy! Még egy védtelen, bántalmazott macskát sem tűrsz meg magad mellett. Hát milyen ember vagy te? Ember egyáltalán?

Mi van? – Zoltán elképedésében csak hápogni tudott. Mi történt az ő kicsi feleségével? De Ilona csak folytatta tovább, és káromkodott, egyre ocsmányabb hangnemben. És itt a kedves férj már nem bírta tovább cérnával:

Aljas, sunyi macska, az vagy te, mindig is tudtam! Egy alattomos kis behízelgő rohadék. Csak dorombolsz és hanyatt veted magad, ha el akarsz érni valamit… Undorító. Mélyen megvetlek. És magamat is. Inkább lehugyoznám a kezem, mint hogy hozzád érjek!

 

Ilona szeme ismét villant egyet.

 

Jól van – mondta hűvösen. – Sértegess. Látom, elfelejtetted, mit ígértél.

Mi van? – Zoltánt szemmel láthatóan meglepte felesége viselkedése.

Emlékezz: ha emlékeztetsz rá, hogy valójában macska vagyok, örökre elveszítesz – felelte Ilona haragosan. – Ostoba pöcs!

 

Ezzel magára hagyta a férjét, és becsapta maga mögött az ajtót. Zoltán csak állt ott, ledermedve, Vanessza pedig panaszosan nyávogott egy narancssárga, tükröcskékkel kivarrt díszpárnán.

 

Másnap Zoltán ámokfutásba kezdett: a Vanesszáról készített fotókkal teleplakátolta a környéket, alatta az alábbi felirattal: „Eltűnt a feleségem, Ilona, jelenleg valószínűleg macska alakban jár. Kérem, aki látja, hívja az alábbi számot: ….” Otthon pedig egyre Vanesszához beszélt, mert meg volt róla győződve, hogy a macska tudja, hol bujkálhat az ikertestvére. Vanessza azonban csak nyávogott panaszosan. Zoltán pedig, akit ingerelt sógornője értetlensége, csak üvöltött, üvöltött, még akkor is, amikor már berekedt.

 

Te büdös ribanc, azonnal árul el, hol van Ilona, vagy kitépem a beled és letömöm a torkodon! – és hasonlókat. A szomszédok már többször is kopogtattak, hogy nem hallják az üvöltözéstől a Barátok köztöt, de Zoltánt nem érdekelte semmi. Csak egyet akart: visszaszerezni Ilonát. És mivel nem járt sikerrel, dühében tönkreverte a berendezést.

 

Harmadnap megérkezett a rendőrség és a mentők. Felmérték a károkat, és Zoltánt egy csinos kényszerzubbonyban el is szállították a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Megállapították róla, hogy beszámíthatatlan, ön- és közveszélyes, és tartós gyógykezelést igényel. Ebben fontos szerepet játszottak Zoltán plakátjai, de azok a videofelvételek is, amelyeket Zoltán felesége, C. Ilona nyújtott be a rendőrségen, egy nappal korábban, amikor is feljelentést tett a férje ellen. A videofelvételeket azok a mini kamerák szolgáltatták, amelyeket az asszony hetekkel korábban elhelyezett a lakás különböző pontjain, mert, saját bevallása szerint úgy érezte, baj lesz. És nézzék meg, milyen erőszakosan gesztikulál a felvételeken (sajnos hang nem volt). Aztán a szegény cicát is agyonterrorizálja… Komolyan, félek tőle, jelentette ki Ilona szipogva a vallomástétel végén. Ugye, számíthatok a segítségükre, uraim?

 

Ezekben a napokban Zoltánt csak egy valaki kereste fel: a hűséges Gabika, aki egy csokor gerberával és egy háló naranccsal állított be hozzá. Remegett a félelemtől, hogy egykori főnökéből mikor tör majd ki a gyilkos vadállat. Ám Zoltán csak ült, és bámult maga elé megtört tekintettel.

 

Cicamicám, cicamicám, merre vagy? – kérdezte egyre. Gabika még udvariasságból szobrozott néhány percig, aztán eliszkolt. Az elmegyógyintézetből kilépve felsóhajtott.

Te jó ég. Ki hitte volna, hogy Zoltánka egy közveszélyes őrült? Vajon mit tűrhetett mellette az a kis asszonyka? Nem csoda, hogy olyan ingerült volt… Akit naponta testileg-lelkileg bántalmaznak, hogy is lehetne… És még azt hittem róla, hogy… Istenem, mekkorát tévedtem!

 

A férfit gyámság alá helyezték, így ezentúl minden vagyonával Ilona rendelkezett. Gyorsan el is adta a lakást meg az értéktárgyakat, majd felpakolta csekélyke holmiját és a rengeteg pénzt, aztán a macskáját szólította:

 

Cirmi! Gyere már! Itt végeztünk

 

 

Elvetélt életek? (Bestseller és kritika III.)

Az Ugron Zsolna és Meskó Zsolt szerzőpáros által jegyzett, 2011-es megjelenésű Szerelemféltők két régi ismerős, egy férfi és egy nő egy éven át tartó levelezését tartalmazza. A levelek mellett a két szereplő, Anna és B., különböző műfajú szépirodalmi szövegeket is küld egymásnak, melyeknek alakjai szintén Anna és B. névre hallgatnak. A levelezés fejezetei az év hónapjai szerinti felosztásban olvashatóak. A fejezetcímeket/hónapneveket követően a bevezető minden alkalommal Kriza János Vadrózsák című székely népköltéseit tartalmazó gyűjtéséből közöl egy-egy verset.

 

Ahogy a fentiekből is látható, a szerzőpáros összetett szerkezet megvalósítását tűzte ki céljául, ez azonban némileg szét is feszíti a szöveg kereteit. A levelek olvasását folyton megszakítják a szöveg- és versbetétek, ezért igen sajnálatos, hogy éppen a levelek tűnnek a regény legkevésbé kidolgozott részeinek. Az egy éven keresztül írt szövegek kifejezetten unalmasak és vontatottak, a cselekményt a lehető legkisebb mértékben viszik előre szenvelgő hangnemükkel (ez kifejezetten az Anna által írt levelekre vonatkozik). Érdekes, hogy a B. által küldött levelek ehhez képest „hitelesebbek”, a közvetlen hangnem egyáltalán nem válik a leírtak kárára, lendületes stílusa több holtpontról is képes kimozdítani a regényszöveget.

 

A székely népköltések egyáltalán nem épülnek be szervesen a regénybe. Valószínűsíthető, hogy ez a formai megoldás már sok volt a kötetnek, hiszen egy ennyire eltérő regiszter bevonása a könyv olvasatába több erőfeszítést igényelt volna annál, hogy a hónapok nevei után egyszerűen beillesztik őket. Az azonban külön kiemelendő, hogy nem az Erdély-mítosz továbbépítésére vállalkoznak a szerzők – ahogy azt az Ugron Zsolna által írt, korábbi kötetben (Úrilányok Erdélyben) láthattuk –, amikor ezeket a verseket közlik, s ez mindenképpen pozitív ismérv.

 

A Szerelemféltők erőssége a már említett rövid prózai művek szerepeltetése. Noha ezeknek is igen hullámzó a színvonala, néhány visszatérő téma miatt igencsak figyelemreméltóak lehetnek. A férfi-nő problematika ugyan mindegyik történet alapját képezi, a közölt szövegek mintha időről időre azért felmutatnának néhány nagyon is releváns (társadalmi) kérdést. Itt nem elsősorban a már sokat emlegetett szingli-kérdésre gondolok, hanem például arra, hogy több történetben megjelenik a következő alapszituáció: a nagy szerelem ellenére a férfi mégsem akarja a megfogant gyermeket, míg a nő minden alkalommal meg akarja szülni, s aztán hol elvetél, hol mindketten belehalnak a szülésbe. Az elvetéltség metaforája nagyon erőteljesen átszövi a regény történéseit. Ezt látszik alátámasztani Meskó Zsolt néhány mondatos ajánlója is a borító hátoldalán: „A magyar társadalom kibeszéletlen közös múltjával küzd. Ez a múlt kibeszéletlen családi és egyéni történetekből áll össze. Régen a levelek és a naplók is segítették a mindennapok feldolgozását. A mi hőseink levelezése páros szembenézés a múlttal, önmagukkal.”

 

Meg nem valósult találkozók, kiégett házasságok/kapcsolatok, egymás melletti elbeszélések – ezek egytől egyig kiváló témák lehetnének. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a Szerelemféltők tulajdonképpen „mellébeszél”, ugyanis ezeknek a kérdéseknek csupán a felszínét mutatja meg, és valamiféle ködös, „ugye mindenki érti, hiszen megélte már egyszer”-tapasztalatra építve zárja rövidre őket. Nem is a megnyugtató feloldást várná adott esetben az olvasó, egyszerűen csak a komplexitásnak egy magasabb szintjét, hiszen az egész regény szerkezete is az összetettség ígéretét sugallja. Valójában azonban darabjaira hullik szét a mű, hiszen egyik kérdéskör sincsen sem nyelvileg, sem a témát tekintve rendesen kidolgozva, csak özönlenek a két szereplő egymásnak küldött művei.

 

A könyv első belső borítóján közölt ajánlások – Meskó Zsolt szövegének mintegy (ellen)párjaként –, Miklósa Erika, Wolf Kati, Szulák Andrea és Fullajtár Andrea tollából, utóbbit leszámítva egytől egyig a regény szerelemi szálainak és titokzatosságának kiemelését végzik el. Erre a borítók szövegein érzékelhető kettősségre utalnak a szerzői reflexiók is a szövegben, amelyek a túlromantizált, abszolút lehetetlen szerelmi szituációkat ironizálják („Mögöttük csak a szürke felhőoszlopok, rajtuk a kibukkanó nap aranyló, tört fénye. Megálltak. Mesés giccs volt, de mégis gyönyörű.”), miközben azért szép számmal találhatóak a saját szövegeikben is ilyen jellegű leírások.

 

Összességében tehát az lehet a benyomásunk, hogy nem döntötték el a szerzők, hogy szirupos szerelmi történeteket írnak vagy valóban társadalmi kérdéseket, egyéni traumákat feldolgozó, tematizáló, nyelvileg is színvonalas alkotásokat hoznak létre. Szövegszerű bizonyítékai ennek a könyvborító különböző járulékos elemei, a rengeteg műfaj egymásra halmozása a főszövegben, valamint a történetekből kiolvasható felszínes megoldási kísérletek. Ez az eldöntetlenség pedig különösen bosszantó, mert olyan érzetet kelt, mintha a szerzők mindenféle, de mindenesetre több típusú fórumnak is meg kívántak volna egyszerre felelni.

 

Ugron Zsolna – Meskó Zsolt, Szerelemféltők, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2011.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

Megálmodott önvilágban

Arc és kő

 

Megfoghatatlan, töredezettségében, új nyelvként zengő szavaiban teljessé váló hang. Feltárhatatlan költészete a felettem állónak. Valaki, aki elfordul a köznapiságtól, a köznapiságban élő embertől, s önnön egyediségét, idegenségét magára vállalja. Visszavonul a „mindenki” világából, s egyéni létét teremti meg, melyet szavak által hitelesít, éltet. A költő szavai átalakulnak a műben, új értelemmel telítődnek, amelyek megismerésre és megértésre várnak.

 

A Valaki követ álmodik című vers egy olyan világot tár elénk, amelyben a valóságot az álom tapasztalata váltja föl, s ahol az Én csupán egy Valaki lesz, egy önmagától megfosztott valaki.

 

Itt játszódik le mindegyre a teremtés aktusa, ebben az elkülönülő világban, amelyben a mű megszületését az álom rejtélye váltja ki.  A nemlétezés felismerésének képtelensége miatt hanyatló társadalom felfokozott kontrasztban áll ezzal a világgal, amelyben a lét egyetlen feltételévé válik az álom, mely összecseng a teremteni, az élni és éltetni akarás visszatérő igényével.

 

Egymás után következő feltételek. Ha és majd. Válságra épülő valóságérzékelésből fakadó abszurditás – vers és valóság viszonya – megtapasztalhatatlan fizikum, megérthetetlen nyelviség.

 

A vers egy olyan immanens világot tár elénk, amelyben az álom képessége köré összpontosul a „cselekvés”. Az ember a hamu álmából születik, a „boldog hamu” ugyanis visszaemlékezik egykori formájára, de az ember múltja ismeretlen, idegen. Tehetetlensége, kilátástalan helyzete abból fakad, hogy a „semmiből” lett. Isten teremtménye, ez azonban nem nyilvánítható konkrét, valóságos ténynek. Mi az ember tehát? Szavai megsemmisülnek, üressé válnak. Netán mindig is „némán torlódó kövek” voltak, élettelen képződmények, amelyekbe az ember, képzelete által jelentést, értelmet gondolt. Mind az ember, mind szavai, mind pedig művészete csupán egy halandó illúzió.

 

Az ember játékot űz e világon, önmaga kicsinyes játékát. A képzelet, az irrealitás áldozataként bolyong, s észre sem veszi, hogy önmaga csapdájába hajlandó áldozatul esni. De „egyetlen napon”, „ha majd hamut álmodnak a kövek”, azaz minden elölről keződik, szembesülhet lényének jelentéktelen voltával, infantilis, naiv természetével. Ekkor azonban a tér megszűnik, s az  időtlenség kegyetlen tapasztalata „veszi át az uralmat”. Az ember legfájdalmasabb tapasztalata önmaga megálmodásának tudatosítása lesz.

 

Az ember megálmodja, megteremti önmagát, önnön világát, s ezáltal képzeleti világának rabjává teljesedik ki. Szavai ennek az imaginárius térnek a szüleményei csupán, önmaguk s egymás megálmodásában léteznek. Ez egy új világ gondolati megteremtését jelenti, mely sajátjának egy ugyancsak labirintusokkal teli, kiismerhetetlen, titokzatos, rejtélyes változata. A szavak sose válnak egységes egésszé, hiszen az emberi világ is csupán csak mint szerteágazó, kaotikus komplexum írható le. Az ember azonban mindegyre az egység megteremtésére törekszik, az „arc” felismerésére és létrehozására.

 

Egy megvalósulhatatlan álomba vetett hit a szabadság elvesztését, az egyén egy kilátástalan körbe való zártságát vonja maga után. A költő örök elhallgatásra kényszerül tehetetlenségében.

 

Kovács András Ferenc verséből egy önmagát megélő tartalom bontakozik ki. A szavak egy transzcendentális, álombeli világot tárnak az olvasó elé, ami végtére – az irrealitás, a nemlétezés gondolatának révén – egy demitizáló világ képével válik hasonlatossá. Egyéni nézőpontomból fakadó értelmezésem szerint a versben megragadható költő szavai által művének részesévé válik. A „világ”, a „nemzet” szavai között keresgél, míg rátalál azokra a szavakra, amelyeket versébe illesztve sajátjává formálhat. Átértelmezi a köztudatban létező nyersanyagként szolgáló szavakat, s egyedi stílussal látja el, melynek következtében magyarázatuk, megértésük értelmezésre vár. Az interpretátor feladata megfelelő jelentést társítani a vers szavai mellé. A szerző eggyé válik szavaival, élni kezd bennük. A Valaki követ álmodik című vers vonatkozhat akár erre a szerző-mű viszonyra. Ilyen értelmezésben a költés veszélyes feladatnak bizonyul, hiszen feltételezi a szerző teljes életének álomképpé, fikcióvá való átminősülését.

 

Ez a jelentés azonban kiterjeszthető az emberiség egészére, ugyanis az ember egy olyan szférában él, amely idegen számára, és életét arra áldozza, hogy megismerje ezt a gyökerektől mentes világot. Megpróbál, gondolkodó lény létére, magyarázatot találni a világ rejtett titkaira, ebbe a törekvésbe azonban belefullad.

 

Egy másik megközelítés szerint Kovács András Ferenc verse értelmezhető a művész különc életmódjának tragikus végkifejleteként is. A szerző alkotásának léte, fennmaradása egy tőle idegen egyén függvénye. Műve csupán a figyelmes olvasás, a megértés által teljesítheti elhivatottságát. A szerző megfelelő olvasó hiányában megsemmisül. A társadalomban dúló barbarizmus, illetve köznapiság azonban eltaszítja magától a „fejjebb” vágyó művészt. Ez az életérzés váltja ki a tarsadalom-egyén közti térbeli és időbeli távolság elmélyülését.

 

A költőnek meg kell küzdenie önmagával, birtokába kell vennie az eszményített, egységesnek vélt nyelvet, s önmagára utaltsága, illetve némasága ellenére meg kell szólalnia. Egy hangot követ, egy olyan belső, szubjektív hangot, amelyet csak ő hall, s amelyet úgy kell szavakba öntenie, hogy ezúttal más is meghallhassa. Kovács András Ferenc versét értelmezhetjük e folyamat nehézségeinek képi megformálásaként is.

 

„Ha majd” előtt

 

Kovács András Ferenc versének egészét átöleli a feltételes mód, s ez kiváltja a jövő idő használatát. „Valaki követ álmodik” – olvassuk a címben. Ki lehet ez a „valaki”? Az olvasó? A lírai hang? Esetleg egy harmadik személy? Én vagy Te? A versen végigvonul egy ok-okozati összefüggéshez hasonlító kompozíciós elem: „Ha majd hamut álmodnak a kövek, /s a boldog hamu embert álmodik, /valaki semmit – istent álmodik” – s ez végigvonul mind az öt strófán. A kő „álmával” indít a mű. Azonban ki vagy mi álmodhatta meg a követ? E rejtélyre a vers utolsó sora tér vissza: „egy álom semmit – embert álmodik, /a csend torkában lüktető követ.” Ez alapján a műben szereplő követ – a vers legfontosabb kompozícionális elemeként – az ember fizikai, illetve lelki szervezetének azon elemével hozom kapcsolatba, amely immár elhalt sejtek halmaza, élettelen szövetek, valamint megvalósulatlan álmok összesűrűsödése. A ki nem mondott szavak, az elfojtott gondolatok idézik elő a művész, a kimagasló egyén egyensúlyának megbomlását. A címben szereplő „Valaki” ezek szerint a hallgatás, a némaság áldozatává esett költővel azonosítható, aki „csend” következtében elveszítette önazonosságát.

 

A mű azonban sejtésszerű, jövőbeli „tragikus” következményre utal („Ha majd”). Azaz a költőt csupán a hallgatás fosztja meg személyiségétől, s mindez csupán előrevetített mozzanatként jelenik meg. A „most” határozószó („akárha most zuhanna egy tükör”) közelebb hozza az olvasóhoz a jelent, s ezáltal feszültséget teremtő hatást ér el, az utolsó strófában szereplő „egyszer” lexéma azonban visszahelyezi a lírai „történést” a mitikus, távoli síkba.

 

Kör-be

 

„A forma maga a vers. (…) A forma a művész léte, egzisztenciális hivatása, célja” 1 – Gottfried Benn szavaival élve. Miképpen fonódik össze a forma és az ún. tartalom a Valaki követ álmodik című versben?

 

Kovács András Ferenc poézise mintha önmaga rabja volna. A benne megszólaló Én megrajzolja önnön labirintusát, mely labirintus egy új „útvesztőt” teremt meg, sajátját. Egy véget nem érő úton indul el, amelyen ha „halad”, visszaér a kiindulópontba. A semmibe. Bezártságot sugall a vers fő kompozíciós eszköze, az ismétlés.  Az ölelkező rím mintegy kihangsúlyozza a ciklikusságot, a „hang” (mely mögött „valaki” áll) tehetetlenségét, rezignáltságát. Az egymással rímelő sorok záró szavai azonosak (kövek-álmodik-álmodik-kövek, napon-útvesztő-útvesztő-napon, stb.), s az első, illetve az utolsó strófa hasonlatos szerkezetével együttesen a kiszabadulásnak, a szavak megszólaltatásának, a fellélegzésnek, a kör megszakadásának, s az új megteremtésének valószínűtlenségét törli el. A gondolati, a szerkezeti, a szó-, illetve a szószerkezet-ismétlések a rondó-szerű versformára emlékeztetnek, melynek alkalmazása a XIV. században vált divatossá (nagy művelője Villon). A régihez való visszatérés gondolata szintén a megújhodás képtelenségét, a függetlenség lehetetlenségét sugallják.

 

Valóban. Az egyén kitörése a társadalom köznapiságából, valamint a költő önmegteremtése maga az álom, a vágy.

 

Verselemzésem záró gondolataként Mihail Bahtyin A szó a költészetben és a prózában címűtanulmányának pár sorát emelem ki, mivel annak tömör megfogalmazását láthatjuk benne, aminek ez a rövid elemzés a demonstrálására törekedett: „A költői műfajokban a művészi tudat teljes egészében immanens a nyelvvel; közvetlenül, megszorítások és distanciák nélkül, teljes egészében ez utóbbiban fejezi ki magát. A költő nyelve – a költő vára: a költő a legvégsőkig, oszthatatlanul azon belül van, s minden formát, minden szót, minden fordulatot ezek közvetlen rendeltetésének megfelelően használ, vagyis úgy kezeli őket, mint saját elgondolásának tiszta, közvetítésektől mentes kifejezését.” 2

 

Kovács András Ferenc műalkotásában mintha köd borítaná az Én és a Te alakját. A „palackposta” 3 útvonala körülményesnek bizonyul. Elérkezik, olvasható, de az olvasás folyamata sok rejtélyt hordoz magával. A sorok gondos tördelése, egymás mellé helyezése, s ennek a két mozzanatnak a folyamatos ismétlődése lassan előtérbe helyezi a szavakat. Ezek a szavak azonban nem véletlenszerűen kerültek egymás mellé. A mű egészében nyer sajátos értelmet minden egyes szó, s ezáltal kezd kibontakozni a már említett „palackposta” üzenete.  

 

A művész életet ad versének. Saját életét. Ezt követően, ő csupán a versben lelhető fel, benne él. A verset tehát olvasni kell ahhoz, hogy újra meg újra életre keltsük a benne lakozó szellemet. A mi feladatunk ebből a zárt szférából való kiemelése. Azonban a vers felolvasása maga után vonja az Én hangjának a sajátos, szubjektív hullámzását, dallamosságát. A szó az örök metamorfózis áldozatává válik. Az Én birtokába veheti, sőt eggyé válhat vele. Veszélyes játékot űz az interpretátor. A hang nem válhat teljes mértékben sajátjává. Árnyaltnak kell maradnia. Feladata nem egy új vers létrehozása, hanem a már megírt műalkotás életrekeltése. Ezzel a feladattal állítottam szembe önmagamat, a félelem gondolatával mindvégig kísértve.


Lábjegyzet:

  1. Gottfried Benn: Líraproblémák. In Uő: Esszék, előadások, Bp., Kijárat, 2011, 106.
  2. Bahtyin, Mihail Mihajlovics: A szó a költészetben és a prózában. In Uő: A szó esztétikája, Bp., Gondolat,1976, 197.
  3. Hans-Georg Gadamer, „Ki vagyok Én, és ki vagy Te?” In: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, Szöveggyűjtemény, szerk. Bókay Antal, Vilcsek Béla et al., Bp., Osiris, 2002, 245.

A nagy magány

A nagy magány mosott szennyesét
szívemben teregeti, nyitott húsomon
szárítsa a nap, a hold, és a csillagok.
Mostanában kissé egyedül vagyok.

 

Eltűnik a hely, el a levegő.
Nehéz a dolgokat megölelnem.
Napról napra fogy rólam a hús,
a piacnak is meg kell felelnem.
Azt álmodom, hogy királylány
leszel, meg híres színésznő,
mosolyodért odaadom kajlán
fele királyságom. De nincs mosoly.
Nincs királyság. A nagy magány
mosott ruháját szívemben teregeti,
s mire megszárad, kihűlnek az erek,
a halál piros szemeit meresztgeti.

Holdtölte

kis életút-ikonok

 

1.

 

víztükörben örvény arca

hullámok közé esett kés

arcomon májfoltok rajza

kenyerek karéján penész

szárazság űz termésnek vész

árnyékká lett téli pernye

lélegzek és ez sem kevés

élek mintha sokra telne

kihullt parázs a szőnyegen

sötét izzás kemény egen

 

2.

 

mert csak laboda virágzik

hiába vársz sokkal többet

ami sarjad rothad ázik

nedves nyelvet nyújt a rögnek

apró pityókák röhögnek

a föld alatt ki érleli

zsákok szájába tömődnek

ha nincs is több elég ennyi

keréknyomban fűzág ropog

szekéragyból kihull a fog

 

3.

 

szelek holdak napok felhők

villámrúdra tűzött zászlók

hosszú toll mely földtől elnőtt

s most firkál az égre pár szót

széthasogatottan zászlók

kék ég bomlik mint az elme

nem találja zsákját száz folt

vizeit hová terelje

köpköd káromkodik párat

zöld nap üldöz gömbvillámot

 

4.

 

és a Bernád utca ázik

holdak lakják felhők árnyak

zöld víz sípol fuvolázik

hangjuk szívedre nő ágnak

arca nő a Batrinának

házakat szűk utcákat lát

mintha vénségén sírnának

patakok zúgnak csatornák

s mint angyalok az Úr előtt

ma meghajolnak háztetők

 

5.

 

csak gyalog jár vagy vonattal

zsákutcákon ballag apám

együtt lépeget a nappal

vaspor csillog száraz nyakán

halkan ballag haza apám

kezével szorít egy szákot

koboldkórus hangol haján

zsebeiben zabkalászok

nem is tudja épp hol járkál

hányféle ég alatt hált már

 

6.

 

Kirké Kirké kiért zokogsz

szűk kalitkában zugmadár

hegedűd tengert ostoroz

hangot bont nagy fehér halál

törött orsó szakadt fonál

megállt veled minden óra

rég volt tulipánt árultál

s holdtölte jött virradóra

mögötted két kerub állt őrt

míg két halott ikred felnőtt

 

7.

 

kardvirág és tűzliliom

lett sírkertedben bélyeged

kő és agyag kóró limlom

hol lépésed nyommá meredt

öregasszony hát ég veled

ha már senki nem ismer föl

tenyeredre emlékezek

krumplit hámoz és földet tör

nem állok föl nem térdelek

mint egy szolga meggörbedek

 

8.

 

tengerpart erkély és oltár

szemed mint a tél lenn délen

csontjaim fölött is őrt áll

mint egy folyton forgó érem

nem kérek hogy ne ígérjen

fény rágcsáljon nedves kérget

arcod hold a téli égen

forgok forogj mint a végzet

testüregembe ástalak

hogy ne láthass ne lássalak

Mikszáth Kálmán: Különös házasság (részlet)

Mikszáth Kálmán

Különös házasság

NEGYEDIK FEJEZET
MILYEN LEHET A TÚLVILÁG?

– Hát abszolút nem hiszesz semmiféle másvilágot? – faggatta Dőry, akit meglehetősen mulattatott a doktor elevensége.

– Nem én, míg egy olyan emberrel nem beszélek, aki már volt benne. De olyat még senki se látott. Még a Jézus se járt azóta a földön, amióta a sírjába tették.

– Patakon beszélnek egy esetet – vágott közbe Bernáth Zsigmond -, hogy egy lutheránus és egy katolikus pap sokszor disputálgatott arról, mi van a másvilágon. Egy alkalommal olyan tűzbe jöttek, mindenki a maga álláspontja mellett, hogy megesküdtek, aki előbb meghal, eljön bejelenteni a másiknak, hogy kinek volt igaza. A lutheránus pap halt meg előbb. Egy éjjel aztán megnyílik a katolikus pap ajtaja, és belép a lutheránus pap síri halványan. Nesz nincs a lába nyomán, csak jön-jön feléje, mint az árnyék, s végre megszólal: »Se úgy nincs, ahogy te mondtad, se úgy nincs, ahogy én mondtam.«

– Ezt én is hallottam – bizonyítja Dőry. – Régi történetke.

A doktor megvetőleg legyintett a kezével.

– Látszik, hogy lutheránus volt, se ide, se oda, se hús, se hal.

– De ha talán nem szabad többet mondani.

– Ejh, ki parancsolhat egy léleknek? Ha már ilyen útra elszánta magát, legalább mondott volna valamit.

– Könnyű ezt így fölállítani, de ki tudja, ha ön lett volna a helyében…

– Hát én elmondtam volna. És el is mondom, ha egyszer hazajövök onnan.

– Kezet rá, Náci! Hát mersz-e rá kezet adni?

– Ostobaság, hiszen mondom, hogy semmiben sem hiszek.

– De ha mégis van ott valami. Eljössz-e megmondani?

– Ha lehet.

– Becsületedre mondod?

– Top! – kiáltott föl élénken, s odanyújtotta a kezét a bárónak.

– Üsd szét, diák! Ámbár bolondság az egész. Sohase halunk meg! Tölts a poharakba, Gyurka!

Most aztán tósztok következtek az asztalbontásig. A gazda fölköszöntötte a diák vendégeit meg a régi kamerádját. A kamerád ivott a Mariska baronesz egészségére. Borhy, a tiszttartó, élteté Napóleont, adjon neki az Isten egészséget, amellé jó feleséget. (Akkor rebesgették javában, hogy elveszi a Ferenc császár leányát.) A doktor is fölkelt, és a csimpánzt köszöntötte fel komoly arccal, mint az olaszröszkei társadalom kiváló tagját. (Ezt a cinikus doktort egészen megrontotta a francia forradalom – dohogta Dőry.) Bernáth Zsigmond a házigazdára eresztett meg egy-két megtisztelő floskulust, elmondván, milyen jó ember, fennkölt lelkű, amitől ez teljesen elérzékenyedett, és a kezeit szorongatva rebegte: »Diák, diák, te a vesémbe látsz,« míg végül a papnak nem jutott más, csak a csont, azaz madame Malipau, kit mint kertészt ünnepelt, mivelhogy egy szép virágot nevelt mindenkinek gyönyörűségére. (A tósztot azon nyomban átfordította franciára a baronesz, mialatt a madame-nak a könnyei hulldogáltak a sajt- és almahéjra, mely a tányért borította.) Úgy látszik, Buttlerben is főtt még valami, de lassan, úgyhogy az már megmaradt el nem mondott tósztnak, mivel eközben megérkeztek a faluból az Izsépyék, az egyik kisasszony balról, a másik jobbról az öreg exgárdista karján, mintha két meszelőrúdra támaszkodnék, kisvártatva a tűzrőlpattant Szirmay-leányok is betoppantak, valamint a Pista fiú és mamájuk. Már illedelemből is föl kellett bontani az asztalt.

A doktor előkereste a csontfogantyús botját, és búcsúzni kezdett.

– Ej ugyan! Csak nem akarsz gyalog elmenni? – ellenkezett Dőry. – Várd be a tiszttartóékat, vagy befogassak?

– No persze! Majd én bolond vagyok a kedvedért megbetegedni? A holdvilág süt, egész élvezet lesz gyalog menni. Sokat ettem, és sokat ittam.

Valóban úgy szuszogott a doktor, mint egy megtömött lúd.

– Hát a Mariskának mit rendeltél?

– Levegőt. Ha a háborúhoz pénz kell, kedves báró, ahogy Montecuccoli mondta, az egészséghez meg levegő kell, levegő és levegő. Ezt én mondom. Járjon künn egész nap a kertben.

– Mikor jössz?

– Valamelyik nap benézek.

Ezzel aztán elment a doktor, a társaság kikísérte egész az ámbitusra, amit ő nagyra vett, és tréfálkozva mondá:

– Úgy, úgy! Tiszteljétek a doktorokat, hogy hosszú életűek legyetek a földön.

Egy kis borulat mutatkozott nyugat felől az égen.

– Nem akarsz egy esernyőt?

– Nem vagyok én német.

– Hát a kis pisztolyomat nem viszed el az útra? – kiáltott utána Dőry.

– Minek? Akitől én félek, azt nem fogja a golyóbis.

A parkon ment keresztül. Lustán szedte apró, húsos lábait, egypár kutyavakkantás jelezte, hogy a komondorok észrevették, egy darabig még hallani lehetett ropogni a homokot lába alatt, aztán végképp elenyésztek a léptei.

Ott bent pedig újból sorra került a vacsora előtti program, a »haragszom rád« meg a »hogy tetszik«. Olyan ez, mint a kenyér, nem lehet soha elunni. Amíg az asszonyi arcok szépek lesznek, mindig szép két játék lesz ez. De mikor már nagyon sokra felgyűlt a zálog, úgy éjféltájban, és már az egész fiatalság »kútba esett«, úgyhogy még az Izsépy-kisasszonyoknak is akad kihúzni való (a kis Szirmay Pista az egyiket, a másikat a jószívű Buttler gróf kívánta), egyszerre eszébe jutott Mariskának, hogy mi van még hátra.

– Hohó, Buttler! Én még ígértem magának valamit.

– Igen, a lelkeket. No, ide velük.

Mariska behozatta a szalonba a súlyosabb tölgyfa asztalt a kék szobából, mert a kis rózsafa asztalka, melyen most az ibolyás pohár áll, gyanút kelthetne a könnyűségével.

Mindnyájan összegyűltek az asztal körül, csak a csimpánzt kergették ki; az oktalan lény, és még derogálhatna a szellemeknek.

– Asztalhoz, asztalhoz! – hangzik a Mariska vezényszava. – Üljön le, Buttler! Add ide a kezedet, Ilonka.

A tisztelendő úr keze ide jön. Csak maradjon ott, Bernáth, ahol van, és húzza le a gyűrűjét. Apuska, te nem jössz? Pistikának is szorítsunk egy kis helyet. Vágjanak, kérem, komoly képet, mert a szellemek nem szeretik se a kétkedőket, se a pajzánokat. Ejnye, Buttler, hát ne nevessen!

Tenyereiket fölrakták az asztalra úgy, hogy a kisujjaik szakadatlan láncba összeérjenek. Valóságosan kedves az asztalon az a sok különféle kéz; a Szirmay-konteszek szép húsos kezecskéi, mintha virág hasadna ki a végükön, a bágyadt rózsaszín körmökben; érdekes kontrasztot képeznek az Izsépy-kisasszonyok kiaszott, száraz, erekkel befuttatott kezei, melyeknek felületén nyargalni látszik a vér.

Az egyik Izsépy-kisasszony, a Vilma, behunyja a szemeit, mint az álomjáró, arca átszellemült kifejezést vesz föl (ő a legkitűnőbb médium), mire elkezdi csendesen, álmosan, szinte síri hangon előmondani a szokásos imát.

– Amen – ismétlik a végén valamennyien.

– És most már jöhetnek a szellemek. Szabad az út.

Az asztalkopogtatás a rendes szórakozásokhoz tartozott ez idő tájt. Sőt mint divat dühöngött. Ami azt jelenti, hogy azok is csinálták, akik nem hittek benne, és azok is, akiket nem érdekelt. Ami a dolog lényegét illeti, a szellemekben való hit olyan régi, mint a csodálkozás iránti hajlam. De még erősebb rugói vannak. Az ember sohase képes arról leszokni, hogy ő ne legyen. A nagy akarnok örökké lenni akar valami. A halála után is. Hiszen oly önző.

A spiritizmus kétségen kívül oly régi, mint maga az ember, csak más alakban, más magyarázatban, más köntösben jön elő időszakonkint, de az első kísértet bizonyosan mégis Kain volt. A rómaiak, a görögök is hittek már az elhalt lelkek kóborlásában, s benépesítették a földet szellemekkel. Sőt, az isteneiket is lehozták a földre. Kényelmesebb volt így nekik.

A babonás magyar nép, a paraszt, ősidőktől kezdve hisz a kísértetekben, akik fehér lepedőben járnak, megkísértik, megdömöckölik az élőket, de pont éjfélkor az első kakasszóra eltűnnek. Borzad a látásukra, szóba nem áll velük, és nemhogy idézné őket, ellenkezőleg, ha valamelyik családtag feljárna, inkább misét szolgáltat a plébánosnál, vagy viaszgyertyát vesz az oltárra, hogy nyugodjék a bolygó lélek az anyaföldben.

Hanem az urak! No persze, az uraknak valami különös kell. Az olyan elhalt lelkektől, akik rájuk ijesszenek, megóvja őket a műveltség, hát olyan meghalt lelkeket keresnek, akik mulattassák őket, akik belebújjanak az asztallábba, és onnan csevegjenek velük.

Elsőbben a mágusok kezdték a szellemeket idézni, Cagliostro és társai. De ezek még szerények voltak, megidézték Asztarótot, akinek fix napja volt a szerda (mint a nádorispánnak a csütörtök). Ha szerdán hítták, megjelent, s azt a képességet adta a hívóknak, hogy tessenek a föld hatalmasainak… Kár, hogy azóta deposszedáltatott a jó Asztarót, holott felszaporodtak a stréberek, kiknek így most már nincsen segítő szellemük, kiknek most már csak nyelvük van.

Ami éppen az asztalkopogtatást illeti, az Amerikából került most elő. A derék jenkik és missek majd megbomlottak érte. Gondolták talán magukban: ha mi olyan parvenük vagyunk, hogy nincsenek se lordjaink, se hercegnőink, se királyaink, se hőseink, se páncélos lovagjaink, se nagy íróink, se világhírű asszonyaink, és nem vehetjük el Európától az élőket, hát idehozzuk a megholt nagyjaikat az estélyeinkre, a teánk és a whist-partink mellé. Kapva kapnak azon, ami merész, ami szörnyű és hihetetlen. Aló hát, iregj-forogj, kis asztalka!

Éppen ez a megindulás megy nehezen. A szellemeknek, úgy látszik, mindenféle kifogásaik vannak, amelyeket el kell találni. Valami antipatikus embernek a keze terpeszkedik az asztalon. A szellemnek már ez is elég, hogy oda ne jöjjön. Sőt, lebeszéli a többit is.

De Dőryéknél nem kell félni. Ott a két kedvenc, az Izsépy-kisasszonyok. Az innenső világban pártában maradtak, de onnanról csak úgy dől a sok kurmacher. Mariska beszéli, hogy még régi breton lovagok, trubadúrok is jelentkeztek szórványosan. S erre kevélyek is a kisasszonyok.

Pszt, csönd! Még a szívverés is megáll. Az asztal rezegni kezd, emelkedik, és néhány ritmikus mozgást végez.

– Jönnek! – suttogja lázasan a pap. (Már ti., hogy a szellemek jönnek.)

Madame Malipau maga elé teríti az ábécés köröndöt, hogy készen legyen. Egy szót se tud magyarul, minden csalás ki van zárva.

– Kit hívjunk? – kérdezi a pap a körülálló öreg urakra tekintve.

– Akárkit lehet? – kérdezi vissza az őrnagy.

– Először magától jön valami médium.

– Hogyan? Médiumot mondott ön?

– Nos igen, a szellemeknek is médiumaik vannak. Azok aztán a mi médiumainkkal állnak szóba.

– Hm. Tehát ügynökök útján megy a dolog?

– Sokszor egész zavar van, mert az alsórendű szellemek közt vannak bolondosak, akiknek kedvük telik a felültetésben, s összedarálnak mindenfélét. Különösen van egy kassai bakfis, olyan, mintha jó esze se volna.

– Ki az a kassai bakfis?

– Valami Tóth Rózsika, aki ezelőtt nyolcvan évvel halt meg. Lakodalomban volt a mamájával Eperjesen, befordultak a kocsijukkal egy mély hegyszakadékba. Pajkos egy fruska, és mindig itt lábatlankodik.

Az őrnagy, miközben bajuszát pödörgeté, csodálkozva látta, hogy a leányok összenevetnek, jeléül, hogy igazat adnak a papnak a bolondos Rózsikára vonatkozó véleményében.

– De lehet, hogy mindjárt okos szellemet kapunk – folytatta a pap, aki nagy könnyedséggel tudta magát tájékoztatni a szellemek közt. – Kit híjunk ez esetben?

– Híjuk ide II. Rákóczi Ferencet – indítványozá a tiszttartó. – Őfelségét – tette hirtelen a címet is hozzá, megijedve az asztal egy vonagló megrándulásán.

A pap ajkain fölényes mosoly jelent meg. A tudós mosolya, aki valami együgyűségre bukkant.

– Hja, ha az úgy volna! De a szellemek különböző szférákban tartózkodnak, tekintetes uram. Vannak, akik még nincsenek beosztva, és csak ezek kóborognak a földön. Ez némileg büntetés. A Tóth Rozália például már nyolcvan éve van itt.

– Nem is csinál az soha nagyobb karriert! – jegyzi meg nevetve az öreg Dőry.

– Ki tudja? Nyolcvan év csak egy perc. Azok, akik már szférákba vannak beosztva, szállnak az Isten felé.

A szférák közt egyébiránt nagy a különbség…

– Szóval nincs egyenlőség a túlvilágon sem, ott is vannak még mágnások és szegény ördögök.

– Éppen az, minélfogva nehéz közlekedni a magasabb szellemekkel. Rákóczi esetleg…

– Nem ad audienciát.

– Bizony meglehet… de bocsánat, kezdődnek a jelenségek!

Templomi csönd támadt, csak az égő gyertyák sercegtek. Az asztal remegni és dobogni kezdett a padlaton, mint egy hánykolódó élő test. Belsejéből mintha sóhaj kelne, valami lágy zsongást vélt hallani a fül.

– Ki van itt? – kérdé Izsépy Anna síri hangon.

Az asztal most nekiindult, reszketni látszott, aztán egy rejtélyes kop hallatszott, újra egy, mindig sűrűbben; kip-kop, kip-kop, amint Malipau asszony egy-egy betűre tette hosszú, vékony ujját. Csak akkor maradt ki a kopogás, ha rossz betűn volt a madame ujja, aki a másik kezével lejegyezte a betűket, melyeket az asztal akart: Bónis Mihály.

Egy Szabolcs megyei öreg nemes lelke jelentkezett. Bónis Mihály vagy öt év előtt halt meg, és sokszor megfordult annak idején a Dőry-házban. Bernáth és Buttler jól ösmerték az öreget, aki szenvedélyes vadász volt életében. (No, ez nehezen szokja meg odafönt, ha nincsenek foglyok és nyulak!)

– Nem beszélhetnénk II. Rákóczi Ferenccel? – kérdé Izsépy Anna.

A szellem sokáig nem felelt. Az asztal idomtalan mozdulatokat tett, mintha csak pajkosságból dülöngélne jobbra-balra; kisvártatva fölemelte az egyik lábát, majd a másikat, mint valami ficánkoló csikó, s aztán mintegy megtelítve a delejes áramtól, ritmikusan kezdett rezegni (mintha egy láthatatlan embernek a foga vacogna), kip-kop, kip-kop.

– Felelet! – suttogták a beavatottak.

A madame jegyezte a betűket, amint következtek.

»Rákóczi Ferenc már volt itt ma Olaszröszkén egyszer, egy diáknak a porhüvelyében.«

Minden tekintet, a hitetleneké is, a csodásnak és természetfölöttinek a varázsától megbódítva, a diákokra irányult: vajon melyik lehet? A szegény diákok nekipirultak, mint a főtt rákok, s egymásnak integettek a szemeikkel: no, minket ugyan megbecsül a Bónis Mihály bácsi, holott mikor élt, mindig szamarazott.

Később azonban azt súgta Bernáth Buttlernek:

– Nem láttad ma a kocsmában azt a cingár kisfiút, aki a csirkéket leparittyázta?

– Dehogynem. Csak nem az volt talán az a diák?

– Hátha az volt?

– Nem tudod, hogy hívják?

– Elfelejtettem.

– Ki akarja a jövőjét megtudni? – szólott a tisztelendő. – A médium oly szíves és közlékeny.

Senki se vállalkozott. Ez nem egészen tréfa, itt vérbe megy a dolog. Csak a kis Szirmay fészkelődött. Gyerek is volt, Szirmay is volt: nem félt semmitől.

– No, kérdezze meg, kis grófocska!

– Mi lesz az én sorsom? – kérdezte a fiúcska bátor hangon.

Az asztal kikopogta:

»Királyi pompa közt halsz meg.«

Az anyai szemek megteltek édes könnyekkel a fényes jóslatra[1] s azontúl vakon hitt a kopogó asztalnak, melyről ilyen dús öröm-morzsa hullott le.

Az asztal most meghőköl, mintha hátrataszítaná valaki. Az ideges fluidum mintegy kiszalad belőle. Az ember érzi, hogy most az egész csak egy élettelen fadarab.

– Elment – mondta az egyik Szirmay kontesz sajnálkozva. – Talán megharagudott valamiért?

– Dehogy – feleli a tisztelendő. – Így szoktak. Bekukkannak és elmennek. Még szép tőle, hogy felelt. De mindjárt jön egy másik. Talán a Róza. Ni, koppant! Hallották? Ez ő. Kip, kop. Jegyezze, kérem, madame!

– Ki van itt?

A madame följegyezte a betűket.

»Medve Ignác.«

– Hahaha! Hihihi! Az Ignác. – Nevettek az öregurak. No, szépen vagyunk. Buttler diadalmas, gúnyos arccal vette le tenyereit az asztalról. No, ugye, hogy mégis bolondság? Mariska haragosan ütött a könyökével a kísérteties asztalra: már megint az a kis Róza bolondozik.

Az asztal, úgy látszott, megharagudott, hogy a baroneszka megütötte a könyökével; nyikorgott és recsegett, mintha sírna, aztán forogni kezdett oly sebesen, mint az ördögmotolla ősszel a mezőkön, miközben olyan éles, félelmetes kettyenések hallatszottak hol a belsejében, hol a lábában, néha meg éppen a székek valamelyikében, hogy a jelenvoltak megremegtek.

– Ez csakugyan a doktor – mondá Izsépy Anna átszellemült arccal.

Mind a két Izsépy-leány valódi trance-médium[2] volt. Mind a kettőjüknek voltak asztráljaik[3] a túlvilágon, akik velük közvetlenül is érintkeztek, anélkül, hogy ők tudnák. Csak félig vannak ezen a világon – csak félig ők -, másik felerészben az asztrál egészíti ki őket. Arcukon, kezükön gyakran mutatkozott vonagló rángatózás. Az öreg Izsépy beszéli, hogy minden egyes szeánsz után olyan fáradtak, kimerültek, mintha egész nap kapáltak volna.

– Csend, hölgyeim és uraim! Lássuk, mit jelent ez?

Az asztal megszelídült most, s a kettyenések ritka értelmességel nyilatkoztak a kívánt betűknél. A madame alig győzte papírra vetni.

Mindenki kíváncsian hajolt oda, hogy olvassa:

»Megígértem, hogy eljövök megmondani, mi van a másvilágon. Ne fizessétek a doktorokat. A halál voltaképpen jelentéktelen csere. A lélek helyet változtat, a test alakot.«

– Megfoghatatlan! – hüledezett a pap.

Az öreg Dőry aláhajolt megvizsgálni az asztalt, s nevetve nézegette az arcokat.

– Melyiktek csinálta ezt a turpisságot?

– És mégis furcsa – tűnődött Borhy őrnagy. – Egészen a doktor észjárása. Igaz lenne, hogy a madame nem tud magyarul?

E pillanatban vágtató dobogás hallatszott az udvaron. S alig rá egy percre kísérteties koppanás az ajtón. Mindenki összerezzent, pedig az ajtókat nem lakják szellemek.

– Szabad!

Egy pandúr őrmester jelent meg a küszöbön csákósan, tarsolyosan, karddal az oldalán.

– No, mi a baj, Jeszenka?

– Jelentem alássan, méltóságos főbíró úr, a Medve doktor urat halva találta a Balbó csősz a Bényére vezető dűlőúton.

Minden arc elsápadt, minden szembe kiült a rémület üveges fénye. Mind fölugráltak a kísérteties asztalka mögül, maga a báró pedig valóságosan megtántorodott a meglepetéstől. Még a csimpánz is besompolygott a kinyitott ajtón, és szomorúan nézegette a pandúrt.

– Kutykuruty! – dadogta a főbíró. – De hiszen az lehetetlen! Két óra előtt ment el innét. Kitől hallotta?

– Személyesen győződtem meg.

– Látta kend?

– Igenis, láttam.

– No és?

– Nem ír ez ebben az életben több receptet.

– Megölték?

– Nem vettem észre semmi nyomait az erőszaknak, de az igaz, hogy nem is néztem meg alaposan, siettem jelenteni méltóságodnak, valamint utasítást kérni, hogy mit csináljunk.

– Mindjárt megírom a jelentést az alispánnak, hogy reggelre küldje ki a megyei fizikust. Egy lovas ember nyomban beviszi a jelentést. Értette?

– Igenis. De mi történjék a holttesttel?

– Azt nem szabad megmozdítani, míg én nem látom, esetleg míg a fizikus is meg nem vizsgálja. Hagyott ott valakit?

– Két pandúrlegényt.

– Megbízhatók? Nem lopnak ki valamit a zsebéből?

– Igen becsületes emberek. Jótállok értük.

– Mik voltak azelőtt?

– Az egyik, a Kázsmári András, a Jánosik bandájából került ide, ember a talpán, akár az acél. A másik pedig a Kolompos Józsi.

– Melyik az a Kolompos Józsi?

– Tetszik tudni, aki emberölésért ült Munkácson.

A főbíró haragosan szegezte rá fürkésző tekintetét.

– És érte is jótáll kend, noha embert ölt?

– Éppen az, méltóságos uram, mert aki már egyszer nagyot csinál, röstell kicsibe fogni.

– Mindamellett kend is visszamegy a holttesthez, Jeszenka, és ott őrzik reggelig, míg én kimegyek. Egy hajszálnyit se mozdítsanak rajta. Most éjjel úgyse látnék semmit. Sötét van, ugye?

– Igen, borulni kezd, félni lehet, hogy eső lesz.

– Vigyen ki innen tőlünk egy gyékényt, majd ad a hajdú, takarják be, de óvatosan. Szegény Ignác, szegény Ignác! Pedig nem is voltunk tizenhárman az asztalnál. Ejnye, ejnye! Most pedig várjon odakünn, míg megírom a levelet a viceispánnak.

Míg Dőry a kancelláriában megkomponálta a jelentést, ráírván a borítékra: cito, citissime, azalatt a megdöbbent vendégek, ahogy szokás ilyenkor, sápadt arccal emlegették fel a halott utolsó mondásait. Mindenki talált utólagosan valami érdekeset, sőt csodálatra méltót. Volt valami különös ma este azon az emberen. Mért hozta volna éppen ma szóba a másvilágot? Mert már oda készült szegény. Aztán ki emlékszik, mit mondott Dőrynek, mikor az a pisztolyát kínálta az útra? Azt mondta: »Akitől én félek, azt nem fogja a golyóbis.« – No hát nem csodálatos ez? Ó jaj, az az ember tudta már, hogy a halállal fog találkozni az úton. Rettenetes okos ember volt, meg kell adni. Olyan doktort sohase kapunk többet erre a vidékre. – Isten nyugtassa meg.

Aztán milyen kötelességtudó volt. Istenem, Istenem, még a másvilágról is eljött, mert megígérte. De tudják-e, hogy ez világraszóló eset. Még most is meg van a lelkem dermedve. (Ezt az öreg Szirmayné mondta.)

Maguk a diákok is odavoltak az ámulattól.

– Sohasem fogom elfelejteni – dadogta Bernáth Zsigmond.

– Hát maga, hitetlen Tamás, mit mond? – kérdé a baronesz Buttlertől, ki falfehéren ődöngött a szobában.

– Megadom magam – felelte elmélázva.

A baronesz odább suhant, a gyertyát megkoppantani. A pap éppen arról beszélgetett a tiszttartóval, hogy milyen nagy hátrány a lélekre nézve, ha gyónás nélkül indul rejtélyes útjára, s mennyire sajnálja a doktort is emiatt. A Mariska ruhájának suhogására megfordult, és néhány lépést feléje tett.

– Mindent tudott, de nem árult el semmit – szólt a leány halkan.

A tisztelendő úr elbizakodottan mosolygott.

– Én tettem a szájára az aranylakatot.

Mindenki sopánkodott, sajnálkozott, csak az öreg Izsépyben dolgozott némi irigység. Ah, milyen érdekes halála volt! Mennyit fognak róla beszélni a megyében! Más ember átmegy az életen észrevétlen, és kimegy belőle hasonló módon észrevétlen, mint egy hangya. Egy hangya átmászik például egy fekete kövön, ki látja azt meg? És se a kő nem hagy rajta semmi nyomot, se ő a kövön. Milyen szerencse ez a doktoré! A szegény Izsépy előtt is körülbelül már csak a halál állt, tehát azért volt érzéke az iránt, hogy milyen körülmények közt történjék.

– Fogadni mernék – motyogta az őrnagynak -, hogy a kassai kalendáriumban nyomtatásban is megjelenik az eset, mert valóban csodálatos. Kíváncsi vagyok, hogy most is benne van-e a lelke az asztalban.

Az őrnagynak a foga vacogott.

– Eleven emberektől sose féltem, de ez sok… Terringette, ezt már nem bírom.

Kérte a testvérét, fogasson be, de ha lehet, ne azon az úton menjenek haza, ahol az orvos holtteste van. Azt nem bírja meg az idegzete.

Csak a kis Szirmay merte indítványozni, hogy többet kellene kérdezni a doktor szellemétől a túlvilág felől. Az most még mindent elmondana, mert még talán nem tiltotta meg neki az istenke. Kár elszalasztani a jó alkalmat.

A visszatért főbíró ugyancsak kapott a fiú eszméjén. Mert hátha mégis gyilkosság történt. Az orvos lelke esetleg megnevezhetné a gyilkosokat. Ő pedig kivághatná a rezet a tekintetes vármegye előtt, hogy mit tud egy vén katona. Tenné magát, hogy a szimat erejével kaparta ki a bűntény szálait.

– Helyes, beszéljünk a doktor lelkével. De engem engedjetek kérdezni.

Erről azonban szó sem lehetett többé. A megrázó eset lelohasztotta a bátorságot. Még a tájékára se mert menni senki a kopogó asztalnak.

Künn szuroksötétség támadt ezalatt, s rá rögtön egy-két esőszem koppant meg az ablakon. Most az is milyen idegbántó volt.

A vendégek egyenkint búcsút vettek, lámpásos embert kérve, aki hazakíséri. A háziúr megmutatta a diákok szobáját, s azzal jó éjszakát kívánt nekik.

– Mikor akartok elmenni?

– Mindjárt hajnalban.

– Jó, megparancsolom a kocsisnak.

– És már most el is búcsúzunk, ha bátyám megengedi.

– Hát Isten áldjon meg, fiúk, de a szavatokat ne felejtsétek visszafelé.

A főbíró nem tudott aludni éjjel. A bútorok recsegtek-ropogtak, a vízzel telt ivópohara megpattant az éji asztalkán; szóval mindenféle jelek mutatkoztak.

»Jó, jó, megyek már, Ignác pajtás, hiszen mindjárt megyek. Persze, nem jólesik ott a fekvésed, de megyek már.«

Mihelyt pirkadt, fölkelt, és kihajtatott a holttesthez.

Nem talált semmi gyanúsat. Az öreg Medve aludt, megüvegesedett, nyitott szemekkel, és olyan különösen nézett rá, mintha mondani akart volna valamit. Egy csenevész körtefa alatt feküdt, arccal a földnek borulva. Kétségkívül a szél ütötte meg.

Amint föléje hajolt, meghallotta az óra ketyegését a halott zsebében. Az emberi gépecske még mozgott, az isteni már megállt ott. Valami keserűség lopódzott a báró szívébe. Olyan rossz azt elgondolni, hogy a kontár órás erősebbet, maradandóbbat alkothat, mint a mesterek mestere. Milyen nagy dolog egy ember és mégis milyen semmi. Ez itt például még egypár órával ezelőtt tudós volt. Most már csak olyan tehetetlen, mint a rög, amin fekszik.

– Jeszenka, szedje ki a zsebéből a tárcáját, óráját, írásait. Azokat itt megnézzük, aztán magamhoz veszem.

Jeszenka kikutatta a halottat, de nem sok értéktárgyat talált; egy pecsétgyűrű volt az ujján ametisztkővel; az ezüst hagyma, amelyik ketyegett, egy burnótszelence rózsafából, a dr. Guillotine arcképével, egy gyöngyös fogpiszkáló és egy pénztárca.

A tárcát fölnyitotta a főbíró, s kilencven forintot talált benne bankóban (nem sokat ért akkor a bankó).

– Nincs egyéb?

Még a nadrágzsebében volt egy kulcs, három tallér és néhány rézgaras.

– Azután itt van még, instálom, egy falatka »skartéta« (ez volt a papírcédula neve), de ez is el van már tépve.

– Mindegy, csak adja ide, hátha valami fontos van rajta.

Dőry futó pillantást vetett az eltépett skartétára.

– Semmi – szólt fölismerve a röszkei pap írását a saját kékes diósgyőri papirosán.

Eszébe jutott, hogy ez annak a levélnek a darabja, amit a pappal íratott tegnap délután, hogy a doktor jöjjön az érte küldött kocsin, mert a Mariska beteg.

Már éppen el akarta dobni, mikor szemébe villant e töredék: »hallgassa el az igazat a leány apja előtt.«

A báró megütődék: Miféle leány? Miféle apa? Hisz itt csak Mariskáról lehetne szó, s annak az apja én vagyok. Hát énelőttem hallgassa el az igazat? Miféle igazat?

Reszketni kezdett a kezében a cédula, amint kiegyenesített egy behajtást, s olvasta: »Bőkezűen fogjuk jutalmaz…« A szó kiegészítése már a következő sor elejére ment át, de minthogy a papírnak az a része el volt tépve (alkalmasint fidibusznak a pipához), már csak két értelmes szó maradt épségben a »skartéta« legalján: »csatolok ötven rénusi forin…«

– Kutasson – hörgé izgatottan -, még lenni kell ott papíroknak.

De az orvos zsebeiben nem volt több. Hanem iszen ez is elég volt. A báróval szédült a világ. Rettenetes gyanú kavargott a fejében. Szent isten, lehetséges-e? Az a tiszta gyermek… Homlokán forró veríték gyöngyözött, pedig csípős áprilisi hajnal volt, alig látható finom ezüsthártya vonta be a füveket, a kis körtefa gallyai fázósan verődtek össze. A dűlőút másik oldalán egy vékony, karcsú jegenye meredt az égnek, s azon immár két holló üldögélt, le nem véve szemeit a doktorról. Komolyan, barátságosan gubbaszkodtak egymás mellett egyetlen hajlékony gallyon, mintha magukban tűnődnének: »Ha most az a négy ember nem alkal­mat­lankodnék ott, mindjárt a miénk lenne a doktor.«

Közben megérkezett Zsombék Márton, a bényei bíró is forsponton, vele ült Koppantó Mihály és a doktor gazdasszonya. Már hallották a borzalmas hírt, és siettek a helyszínére. A bíró körülményes hosszadalmassággal kívánt a méltóságos főbíró úrnak jó reggelt, és szörnyen vakarta a fejét Koppantó Mihállyal egyetemben, hogy éppen ez alatt a körtefa alatt kellett kimúlnia a tekintetes úrnak. No, ez nem jót jelent. Sehogy se ment a fejükbe ez a dolog. Mikor itt annyi mindenféle fa van. Ezen a hosszú úton. És mégis itt hal meg. Szomorú ez, nagyon szomorú.

Máskor talán feltűnt volna Dőrynek, de most másutt járt az esze, és csak évek múlva sült ki, hogy miért kifogásolta az elöljáróság éppen ezt a fát. Mert a körtefa alatt volt elásva bádog­ládikában az eladott bor ára, a kétezer forint, amit szemfényvesztésül vasvillás emberekkel őriztettek a faluházán. Sötét arccal hallgatta Dőry az öreg bírót, és átadta neki a tárgyakat, amiket a halottnál találtak, kivéve a levélfoszlányt.

– Szállítsák haza a holttestet – szólt aztán -, itt nem forog fönn semmi bűntény.

Ezzel felszállt a kocsijába, s átadta magát mardosó gondolatainak. Lassankint minden eszébe jutott. A doktor tegnapi megjegyzése, mikor a papot beküldte leányával a mellékszobába: »Jobb volna bizony, ha te tennéd a füledet a kulcslyukra.« Mindent megértett most, és azt hitte, hogy meg kell őrülnie.

– Hajts, hajts! – kiáltá a kocsisnak.

A két pej röpült a könnyű bricskával, mint a szél.

»Megölöm, a leányt; haljon meg« – szőtte gondolatait az atya. – Minek van itt szégyenre, gyalázatra? De mi lesz aztán, aztán? Hát eltemetik. Igen, eltemetik, de mi lesz énvelem? Hát azt mondom: az enyim volt, azt tettem vele, amit megérdemelt; nemesember vagyok, nem tehettem egyebet.«

Ebbe bele is nyugodott volna, ha nem piszkálta volna belül ezer ördög. Egyik szívét tépte, másik a homlokában fúrt, harmadik egy vésővel szurkálta az agyvelejét, a negyedik oktatgatta. Az a negyedik így beszélt:

»Mit ér neked, hogy nemesember vagy, hogy bosszút álltál és megbüntetted, ha sose látod őt többé magad körül, ha nem jön reggel az ágyadhoz felkölteni: »jó reggelt, apuska«, ha nem nevet rád, ha nem simogatja meg a szakálladat, ha nem hallod a csengő hangját az udvaron és többé sehol, sehol e mindenségben? Mit ér neked az, hogy ehelyett azt mondják a hátad mögött az emberek: „büszke ember, ad a becsületre valamit”? Aztán te magad vagy az oka, mért nem vigyáztál jobban? A vér csak vér. Pezseg és lázadozik. Még a víz is fölforr a tűznél. Ki itt a bűnös? Te magad.«

Az ötödik ördög is ott volt (hisz ott van ilyenkor az egész ármádia). Az ötödik ördög azt mondta: »Hallod-e, Dőry, adok én neked egy jó tanácsot… hm, egy jó tanácsot… merész dolog, az igaz, de meg lehet csinálni…«

Dőry még jobban nógatta a kocsisát.

– Mozogj jobban, hékás!

Pedig már csupa tajték volt a két ló, száz embert meg lehetne borotválni annyi habbal. Mikor behajtottak az udvarra, lassú remegés fogta el a rudas lábait.

A báró leugrott a kocsiról. Egy mindenes legény jött vele szemben kapával és fülkosárral, attól kérdezte izgatottan:

– Ugye, nem mentek el még a diákok?

A legény tiszteletteljesen vette ki a szájából a pipát, és a bal kezében tartotta.

– De igenis elmentek, kérem alássan.

Kapott is aztán ezért a jelentésért egy olyan pofont, hogy a kapa, fülkosár és a pipa, minden kiesett a kezéből, s még harmadnapra is föl volt a képe dagadva.

Az ámbituson állt madame Malipau piros hálóöltönyben, valami fehér ruhadarabot rázogatva.

– Mi újság monsieur? – kérdezte a garádicsokon fölsiető főúrtól, kinek léptei haragosan kongtak a kőkockákon. – Mi sült ki?

Az asszonyság már égett a kíváncsiságtól, megtudni, természetes halálról van-e szó vagy gyilkosságról.

– Az sült ki – szólt Dőry ridegen -, hogy ön egy hanyag, csúf teremtés, aki ezennel el van bocsátva a házamból. Csomagoljon be mindent, és parancsolja meg a kocsisnak, hova vigye.

A madame holthalavány lett.

– De uram, hisz ez lehetetlen. Ön tréfál talán? – dadogta.

Válaszra sem méltatta, lihegve, fújva rohant a lánya szobája felé. A csimpánz ott ült a küszöbön, nem messze tőle egy nagy tarka cica mosakodott. Nézték egymást, és úgy látszik, nevettek is egymásra.

Dőry felrúgta a majmot (mire az mordult egyet, és elsompolygott), föltépte a szoba ajtaját, és bekiáltott mennydörgő hangon:

– Kelj föl, nyomorult!

Mariska aludt még hófehér csipkés ágyában; selymes, fekete pillái be voltak csukva, szép hosszú haja elbontva, s minthogy a feje a vánkos innenső végébe süppedt, lelógott a padozatig, az ablakon beszűrődő napsugár nevetve szaladgált ebben a tündér növényzetben.

Az ajtónyílásra meg a kemény hangra fölrezzent a leány. Kinyitotta szemeit, s elmosolyodott, az apját látva.

– Kiáltottál valamit?

Az öreg zavarba jött. Jaj, csak azt a mosolyt ne látta volna! Elvörösödött, szavakat keresett.

– Igen, igen, azt kiáltottam… azt mondtam…

– Mit mondtál, apuskám?

– Hogy kelj föl, kicsikém, mert beszélni akarok veled.

Hangja szelíd volt már és végtelenül szomorú.

 



[1] Csakhogy másképp magyarázta az anya és másképp rendezte a sors. E Szirmay István az, aki 1857-ben, midőn Ferenc József császár bevonult Miskolcra, ragyogó díszmagyarban lovagolván a bandérium élén, szélütéstől érve holtan fordult le lováról, tehát csakugyan királyi pompa közt halt meg. M. K.

[2] A trance-médium a spiritizmus tanai szerint elsőrangú médiumot jelent, aki csak alakra nem változik a szeánszoknál, de értelme és tudása megfokozódik.

[3] Asztrál = ikerszellem, aki rokonszenvez a médiummal és mintegy barátjává szegődik.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info