Fekete Anna versei

ÜNNEPI VERS

A tél bezárja a napokat.
Nem marad más belőlünk, csak egy előkanyargó
füstcsík egy cigarettából: kékesen lebeg,
aztán eloszlik. Pedig van itt dió, alma.
Forralt bort kérnél, vagy teát mégis? Lásd,
ebben a házban éltek a dédszüleim, míg éltek,
kiszáradt alma-múmiákból főztek kompótokat.
Hát ők szolgálnak itt ki, ők raknak itt rendet,
és fura válaszokat küldözgetnek a telefonomról
(dédanyám imádott mindenkinek boldog névnapokat
kívánni). Esténként megmosdatnak, Annuskának hívnak,
etetnek, itatnak, a hátam mögé gyűrik a díszpárnáikat.
Lebegek köztük lustán, jóllakottan, aztán kékesen
szétfoszlok, mint a füst dédanyám régi cigarettáiban.

 

 

FOLYÓ GÖRÖGORSZÁGBAN

Kipróbálja a folyó a hidat,
hisz nem rest, ő is fiatal,
felfrissült a szélben, a csapongó
márciusban, folyik, csobog-
csobog, végigbeszéli a napokat.
Tiszta, könnyű, hatalmas.
Mint féltékeny, öreg szeretők,
olvadó hegyek figyelik:
– Kicsi Phyllis, hova
csavarogsz? Nem félsz
nekünk nemet mondani!?

 

A GYÓGYÍTHATATLAN

Gyógyíthatatlan, mondták.
Ő meg nevetett. Mennyi nyavalyát élt túl,
egyikből se gyógyult meg, de minden hajnalban
rágósabb és erősebb lett.

Hajnalban öltözködnek a szépek,
és munkába indulnak a boldogok.
Zsibongás. Becsapódó ajtók. Lámcsak
áramlik a vér a vezetékekben.

A gyűlölet lassú orvosság a daganatokra, sebekre,
azokra a betegségekre, melyek még csak
gondolatban léteznek, de ott kóvályognak az ereiben.

Hajnal! Mennyi undok zaj!
Lever egy poharat,
hogy az utálat meggyulladjon benne.

Nincs vész, gondolja.
Azok csak sietnek.
De a gyógyíthatatlanok öröklik a földet.

 

Edward Lear költeményei (Havasi Attila fordítása)

Edward Lear
A LÁBUJJAVESZTETT KEKMÓC ÉS LEGYINKE KIRÁLYKISASSZONY TÖRTÉNETE

A Lábujjavesztett Kekmócnak is volt
lábujja valaha tíz. 
Ha rászóltak: „Vigyázz, mert elveszted őket!” –
csak viháncolt, s azt mondta: „Csíz!”
És Cancurka néninél mindennap hörpölt
egy nagy csupor rózsaszín cickafarkszörpöt,
szem előtt tartván e közismert elvet:
„A Kekmócok lábujja ettől lesz fejlett.”

A Kekmóc egy jó nagyot úszott
a Bristoli Öbölön át,
de előtte gondosan orrára húzott
egy pamutzoknit, lilát.
Mert Cancurka néni is azt javasolta:
„Lábujja ép, kinek védve az orra,
s míg orrhegyük melegszik pamutba bújva,
nem szenved hiányt a Kekmócok ujja!”

És szelte a Kekmóc a tengert,
s ha jött egy-egy Fregatt vagy Sajka,
egy ügyes kis csengővel csingett és csengett,
hogy mindenki messziről hallja.
És mikor a túlparton kiért a Kekmóc,
kurjantott valahány Tengernagy, Matróz:
„Ez horgászni indult, mert éhes a Cancurka
nagynéni cakkozott szögbajszú kandúrja!”

És indult volna tovább is
szárazföldi irányba,
de ott ült a part ormán áfonyát majszolván
Dzsemuszkár király leánya.
Nagy piros céklából készült a kalapja
(fejének középütt nyílás volt faragva),
zöld volt a kesztyűje, sárga az inge,
köntöse tarka, s a neve Legyinke.

„Ó Legyinke királykisasszony!” –
szólott a Kekmóc tüstént. –
„A szépsége előtti áhítat betölti
szívemnek legmélyebb csücskét.
S mert jól mondja nagynéném, Cancurka néni,
hogy fabatkát sem ér egy magányos férfi,
hát boldoggá tenne e megfontolásból,
ha ön lenne hitvesem most, avagy máskor.”

„Ó hogyne!” – felelte Legyinke. –
„Az Öblöt is átszelem önnel,
ha enyém lesz most lila orrvédő zoknija,
hitvese leszek örömmel.
S ha érzelme őszinte, nekem ajánlja,
hogy berakjam apuskám múzeumába,
hol önzetlen vonzalma jeleként bámulják,
orrának díszén túl mind a tíz lábujját.”

A Kekmóc hát lekapta tüstént,
a szép lila zoknit, mely épp
a királykisasszony fejére passzolt,
átvéve a cékla helyét.
És lábai ujját is mind letekerte,
melyeket Cancurka nagynéni kertje
növesztett gyönyörű tupszikus fáin
kurtuló napoknak hűs éjszakáin.

„Ó Kekmóc, én Kekmócom!” – mondta Legyinke.
„Örökké öné a szívem!
És hűséges nej módján, én édes Kekmóckám,
követném mindvégig híven!”
És így szólt a Kekmóc: „Ó Legyinkém, nem úsznánk
együtt el máris, a maflancos Dzsemuszkár
apuska-királytól búcsút se véve?” –
És Legyinke boldogan felelte: „Mért ne?”

És átszelték rögvest a tengert,
s ha jött egy-egy Fregatt vagy Sajka,
ügyes kis csengőjük csingett és csengett,
hogy mindenki messziről hallja.
S ha fölbukkant Legyinke, s vele a Kekmóc,
kurjantott valahány Tengernagy, Matróz:
„Most rengeteg halat fog kapni a Cancurka
nagynéni cakkozott szögbajszú kandúrja!”

És laktak nagy lakodalmat,
áttáncolva vidáman
hegyet és völgyet és várost és falvat
a Velszi Tartományban.
S a néni az ifjú párt ebéddel várta
(sült hal volt, egér, meg porított mályva),
„hisz mindnyájan tudhatjuk – imígyen szólott –:
egy Kekmóc csak ujj nélkül valóban boldog.”

 

Havasi Attila fordítása

 

 

Edward Lear

A SEPRŰ, A LAPÁT, A FOGÓ MEG A PISZKAVAS

Fogta magát a Seprű, a Lapát,
a Fogó meg a Piszkavas egyszer,
és nagy vidoran, dada-bimm didi-bamm,
a Ligetbe fiákerezett el.
Meredezve feszített Piszkavas úr,
Fogó úr szüntelen izgett;
Lapátkán mélylila csipke (azsúr),
Seprűnén kék ruha díszlett.
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
mentek dudorászva, bizony.

„Lapátka, magácska legyőzte szivem!” –
a Piszkavas ezt dudorászta. –
„Az volna öröm, dada-bimm didi-bömm,
ha velem ma pitét vacsorázna!
Amidőn a szenet kaparássza kegyed,
az a hang gyönyöröm netovábbja!
Füle ó be ragyog! Feje ó be kerek!
Megigéz az az éteri bája!
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
nos, tetszik-e, mondja, dalom?”

„Seprűcske, hajaj! tudom én, mi a baj” –
duruzsolt a Fogó. – „Kegyed immár
halálosan un, dada-bimm didi-bumm,
mivel alkatom annyira cingár!
Mikor oly gyönyörűen söpri a port,
mért nem veszi észre, ha esdek?
Hát mondja, hogyan lehet ennyire zord?
Csak mert a kegyed nyele festett?
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
ezt nem teszi jól, aranyom!”

Seprűcske, Lapátka duettre fakadt:
„A daluk badar és lehetetlen!”
Így szólt a Lapát: „Leverem magukat!”
„Én” – mondta a Seprű – „leseprem!”
Észlelte a vészt a Fiákeres is,
hajtott haza, vissza, sietve;
de teát iszogatván persze, hogy aztán
jobb lett mindnek a kedve.
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
itt véget is ér a dalom.

Havasi Attila fordítása

 

Edward Lear
A KUMMERBUND
(indus költemény)

Egy dhóbín ült a Szép, s lesé
az Esticsillagot.
„Mi bájos, ah!” – mondták reá
a vándor punkahok.
Kamszammah lombja fűzte bé
szobája ablakát,
s szilaj kitmutgár-fürtöket
himbáltak csóki-fák.

Lágyan löbögve folyt alant
a hömpölygő folyam;
arany csuprászík úsztak ott
rajokban számtalan.
A messze nagy fák ágain
zöld áják ültenek,
s az éjbe egy Muszak nyögellt
édesbús éneket.

S ott, hol bíbor Nullah terít
szeszélyes ágbogot,
s csöndben csobognak csillogó
kis górivallahok,
csöpp bhísztík víg csicselyje szállt
a légben, s messze túl
a bőszült Dzsampan ordított
undok vackán vadul.

A dhóbín ült és hallgatott:
a Nimmak énekelt –
de jelszó harsant hirtelen:
„A Kummerbund közelg!”
Futott, de hasztalan; a rém
egyet kaffant felé,
és egykettőre vége volt:
a Hölgyet elnyelé.

Megette szőri-bőrivel,
meg porcogóival…
Sopánkodának: „Ah, mi sors!” –
s Ekhó felelte: „Bal!”
A falra szegzék dhóbíját,
min utoljára ült,
s pirossal ezt írták alá
intő örök jelül:

Te Többi Szép, légy óvatos
és jól jegyezd meg ezt:
ne ülj ki éjjel, mert jön a
Kummerbund, és megesz.

 

Havasi Attila fordítása

valami barokkosan bonyolult


A nyáj széléről írok:

mindennek hatása a szerves anyagok kombinálódására egyelőre vitatott.

Ivással össze hogyan fér a jámbor út s az erény?

Tycho azért halt meg

mert a hólyagja egy sörivóverseny során szétrepedt

úgy rendelték ezt el, akik lakják az Olümposzt

Kopernikusz tehát kitolta a Naprendszer határait

de még mindig csupán egy egyenesnek látszik

– egy puszta egyenes és semmi több

mivel

az intim kapcsolatok fejlesztő hatásának

megvannak a természetes hatásai

– Nixon és Kissinger

tulajdonképpen senki másban nem bízik meg igazán,

csak Nixonban és Kissingerben –

végül valamennyien a halált választják

ám mindegyikük annak sajátos formáját:

a saját halálát

beadom a kulcsot

és elmondok mindent:

„Igen, most már valóban elmondhatjuk, hogy fekete lyukakat figyeltünk meg.”

Vagy papírzsebkendő volt?

 

A felhasznált művek: Edwin A. Abbott: Síkföld, Avar János: A Kissinger-korszak, Buda Béla: Empátia, Truman Capote: Hidegvérrel, Dan Culcer: ’Szélre szorult állatok’, Timothy Ferris: A világmindenség: mai kozmológiai elméletek, Samszu’d-Dín Muhammad Háfiz: ’2. ghazal’, Heller Ágnes: Általános etika, Hésziodosz: A világkorszakok, Kassák Lajos: ’Halotti beszéd’ és Keresztúri Ákos: Asztrobiológia

A mentés

 A kozmoszban már nem számított a tér és az idő. Az újfajta űrjárművek hajtóművei képesek voltak rövid idő alatt fantasztikus távolságokat megtenni, így az emberiség igen gyorsan kinőtte a saját naprendszerét, és mohó kezeit hamar az ismeretlen mélyűrre tette.

A Föld szerepe lecsökkent, amikor már több gyermek született földönkívüliként, mint földiként. Már több száz űrállomás és bolygó viselte magán az emberiség nyomát, hol így, hol úgy. A legtöbb bolygót csak bányászás, kitermelés céljából lakták be, de rengeteg, a Földéhez hasonló klímájún, komplett közösségek, városok, sőt, néhol országok jöttek létre. Érdekes módon az időszámítást viszont mindenhol megtartották, hűen a Földhöz. Az emberiség nem követett semmiféle előre eltervezett utat, csak terjeszkedett, terjeszkedett lendületesen. Kicsit olyan volt, mint mikor felfedezték Amerikát, és elkezdték kizsákmányolni, kihasználni, miközben nem foglalkoztak semmivel és senkivel. Egyre nagyobb területet foglaltak el, nem gondolva arra, hogy az esetleg már másé. Az emberi természet ilyen, ha egy bizonyos megvilágításból nézzük.

A legjobban kolonizált bolygókon erős, szigorú uralom vette kézbe az irányítást, hogy biztosítsa a fennmaradást. Jól működő kereskedelmi és gazdasági viszonyokat építettek ki a hasonló bolygókkal, miután letudtak pár kisebb csatát, itt-ott nagyobb háborúkat. Amolyan új vadnyugat volt ez, ahol kereskedők, szállítók, kalózok és még ki tudja hányféle –fajta ember száguldott keresztül­-kasul az univerzumon. Voltak szabályok és törvények mindenhol, de kevés helyen lehetett azt betartatni, főként messze a kolóniáktól. Ott minden csak az emberiségen múlt, ami miatt már milliók vesztek oda, hiszen az emberek gyakran elveszítik józan ítélőképességüket és elfelejtik, hogy honnan jöttek.

Ebben az űrben egy közepes méretű űrhajó haladt látszólag céltalanul. A csendes világűr sötétsége fojtogatóan ölelte körül. Kisebb sérülések borították a burkolatát, de úgy tűnt, hogy ez nem jelent semmiféle akadályt a működésében, inkább csak ütött-kopott kinézetűvé tette. Hajtóműve ütemesen, de csendesen tette a dolgát, talán azért is, mivel csak készenléti állapotban volt.

A hatalmas gépmadár oldalán egy mamutvállalat logója díszelgett, jelezvén a környezetének, hogy milyen érdekeltségi körbe tartozik, ám a szakértő szem hamar észrevehette, hogy ez egy kiselejtezett gép, amit elfelejtettek átfesteni. A hozzáértő arra is könnyedén rájöhetett, hogy a megnövelt raktéren kívül fel is van fegyverezve, és alkalmas űrbányászatra is, azaz űrben lebegő tárgyak begyűjtésére. Amolyan mindenes hajó.

A legénység létszámára, képzettségére és a raktér tartalmára azonban csak komoly vizsgálat után derülhetett fény. A pajzsokat – amelyek gátat szabtak a kíváncsi tekinteteknek és védelmeztek az egyszerűbb sérülésektől – komoly tartalékkal bíró energiacellák látták el. A látszat ellenére jól felszerelt gép volt ez.

A főnök kabinjában hangos, de nem túl tolakodó hangon szólalt meg a kommunikációs konzol. Néhány másodperc elteltével egy vékony férfi lépett elő a szoba egyik sötét szegletéből. Nyújtózott egyet, és hunyorogva közelebb lépett a pulthoz, hogy pár gomb megnyomásával elnémítsa a jelzést. Leülhetett volna, hogy pontosan átolvassa az imént érkezett üzenetet, de inkább csak sietve átfutotta, majd hamarjában megnyomott még pár gombot, azután nekiindult a gép gyéren megvilágított folyosóinak.

A folyosó halvány fénye épp csak arra volt jó, hogy biztos lábbal lehessen haladni a fém burkolatok közt, de olvasáshoz már kevés lett volna. Nem telt bele másfél percbe, és a főnök a kapitány ajtajában állt. A kapitány volt a gép pilótája, holott képzettsége, tudása messze túlmutatott ezen a munkakörön.

– Gyere be! – mondta a kapitány az ajtó felé fordítva fejét. Az ajtó halkan félresiklott, és a főnök belépett, majd alaposan végigmérte a másikat. A pilóta lényegesen vékonyabbnak látszott a főnöknél, de ez a jelentős magasságbeli különbségnek volt betudható.

– Láttad? – kérdezte a főnök, bár tudta a választ, és inkább csak fel akarta mérni a viszonyokat.

– Megkaptam az üzeneted, és felőlem rendben. Beállítom a koordinátákat… – mondta, majd munkához látott.

A főnök mozdulatlanul várt, miközben a bal kezét egy tőr nyelén pihentette.

– Kész. Negyed órán belül már ott is vagyunk, ha sietünk. Nem szeretem ezeket a mentőakciókat, nagyon kockázatosak. Nem beszélve arról, hogy mi lenne, ha belefutnánk valami kalózcsapatba – fejezte be a pilóta a mondanivalóját, majd neheztelőn a főnökre nézett.

– Te csak foglalkozz a gép irányításával, a többi az én dolgom! Majd jövök – válaszolta a főnök, majd kisietett. A kapitány fellélegezve vette tudomásul, hogy egyedül maradt. Visszacsúsztatta a pisztolyát a tokjába, majd még egyszer leellenőrizte az adatokat.

A főnök fejcsóválva haladt a folyosón, miközben léptei alatt jól hallhatóan kongott a fém burkolat. Sietett, hogy felkészítse a hajót a mentőakcióra. Az űrhajó gyomra felé tartott, ahol a raktér volt. Belépve csak a gépek és a technika zaját hallotta. Körbenézett a sötét előtérben. Innen nyílt a légmentesen elzárt csarnok, ami az űrhajó fejlesztésekor raktérbővítést kapott. A hermetikusan lezárt kaput egy erős alkatú, testes férfi őrizte, a fedélzetmester. Szemei fáradtságról árulkodtak, a kötés pedig, ami a karjait fedte, elárulta, hogy sérült. Az érkező ember nem lepte meg különösképp, talán azért sem, mert már előre hallotta. A fém jól vezeti a hangot.

– Főnök – üdvözölte a belépőt.

– Rendben vagy? – kérdezte a főnök, miközben a helyiség állapotát vizsgálta. – Látom a kár elenyésző.

– Nincs bajom. Legközelebb jobban odafigyelek majd az automata védelmi rendszerekre. Nem hiányzik, hogy felforduljak.

– Jó hozzáállás – vigyorodott el a főnök. – Az eddigi összegzés alapján úgy számoltam, hogy a hajó javítása után az áruból marad nagyjából 400-450 kredit fejenként. Mit szólsz?

A sérült férfi sejtelmesen elmosolyodott, majd bólintott.

– Ja, és majd elfelejtettem, készülj, vészjelzést fogtunk. Úgy tíz perc, és ott leszünk.

 

*

 

Egy mentőkabin általában nem túl nagy, éppen csak arra elég, hogy a nemzetközi űrszabvány legalapvetőbb elvárásainak megfeleljen. Egy átlagos mentőkabin öt személy számára kell, hogy biztosítsa a legalapvetőbb szükségleteket, legalább tíz napig. Persze léteznek kisebb és nagyobb luxus kabinok is, melyek már majdnem egy kisebb űrhajónak felelnek meg.

– Dan, vettél valamit a tegnapi jelzés óta?

– Nem, azóta sem történt semmi. Sőt, olyan, mintha a rendszer nem is működne, csak a mesterséges gravitáció és a létfenntartás. Visszatérve a tegnapi jelzésre, olyan, mintha valami szikla pattant volna nekünk. Még szerencse, hogy a burkolat nem rongálódott meg.

– A vészjelzést vajon sugározzuk még?

– Fogalmam sincs. Ha jól működik a számítógép, akkor még hat napunk van.

– Szerencsére nem elhagyatott pályán haladtunk.

– Éppen ettől tartok. Mi lesz, ha kalózokkal, csempészekkel futunk össze, és nem elég nekik a megmentési díj?

– Matt, ne kelts pánikot, így sem lehetünk biztosak semmiben!

– Dan, te is nagyon jól tudod, hogy megy ez…

– Matt, most már tényleg fejezd be! – mondta valaki a kabin hátsó részéből. Ezt többen is helyeselték.

 

*

 

A főnök a kabinjában ült a pultnál, és a monitorokat tanulmányozta.

– Főnök, a rakteret előkészítettem – hallatszott a kommunikációs pultról.

– Kösz – felelte, majd összegezte az információkat. – Egy közepes méretű mentőkabinról van szó, ami ismeretlen számú túlélőt rejt. A jelzései alapján a megmentési díj 300 kredit.

A mikrofonból halk röhögés hallatszott, majd egy hang:

– Tudják ezek mennyi a rabszolgaárfolyam a Diso-n? Idióták!

– Munkára fel! – mondta a főnök, majd a külső robotkarokkal megközelítette a kabint, amelyen a mentési célokra kialakított fogantyúk voltak. A karok biztosan ragadták meg az űregységet, majd határozott mozdulattal behúzták a raktérbe.

– A kabin megérkezett, a raktér külső ajtaját bezártam, pajzsot aktivizáltam. Visszajelzést kérek.

– Minden rendben, külső ajtó csukva, pajzs hetven százalékon. Megkezdheted a raktér levegővel való feltöltését! Ja, és készülj a szkennerrel.

– Vettem!

A főnök elégedetten dőlt hátra, majd a mikrofonba mondott pár új utasítást.

– Kapitány! Kérném a legközelebbi bolygórendszer nevét, és elérési idejét.

– Mondom. Lave, a lehető legnagyobb utazósebességgel haladva 3 óra, Diso pedig 6. Na?

– Mit gondolsz?

 

*

 

A mentőkabinban zavartság uralkodott. Mindenki magához tért, hogy részese legyen az eseményeknek.

– Dan, ugye te is érezted?

– Igen, mindannyian éreztük, bár ez most jóval gyengébb rezgés volt – felelte, majd a műszereket kezdte babrálni. – Remélem nem megint valami űrszemét, vagy szikla. A műszerek továbbra sem jeleznek semmit, sajnálom.

– Nem tehetünk mást, csak várjunk ölbe tett kézzel? – idegeskedett Matt.

– Te is tudod, hogy nem tehetünk semmit, várunk az utolsó pillanatig, ez a protokoll!

 

*

 

Az űrhajó belseje ismét lépésektől volt zajos, sietős, határozott lépésektől. A raktér ajtaja feltárult, majd két alak lépett be a lassan teljesen telítődő helységbe. Óvatosan, vigyázva körüljárták a mentőkabint, majd egymás felé fordultak.

– Főnök, láttad a sérülést a törzsön, a zsilip mellett? Nem sok jót ígér.

– Láttam. Ennyire súlyosnak látszik? Hamar a szkennert, nézzünk csak bele!

– Rendben – hangzott a válasz, majd megkezdődött a letapogatás. Nem tartott sokáig, hamar jött a válasz. – Nincs bent élő személy, csak két fagyott test.

– A fenébe, munka a semmiért! Mindegy, a megmentési díj akkor is jár.

– Valaminek nekiverődhettek. Ez van, de várj főnök, megnézem a többi vendégünket, megvannak-e még – mondta mosolyogva a fedélzetmester, majd tett pár lépést a raktér egy sötét szeglete felé, ahol egy másik mentőkabin várta a segítséget.

– Rendben, nézd! Remélem, ezek kibírják azt a néhány órát, míg vevőt találunk rájuk! – mondta a főnök, majd lehajtott fejjel kilépett a raktérből. – Kapitány, irány a Diso-i rabszolgatelep! – mondta a központi kommunikátorba, majd visszaballagott a kabinjába.

 

 

Vége

 

Sir Thomas Malory: Artúr király (részlet)

Harmadik fejezet

 

Avagy hogyan lelt rá Arthur legendás kardjára

 

 

Egy nap egy pajzshordozó esett be a fiatal király udvarába. Halálra sújtott mesterét a hátán hurcolta, és annak gyilkosa ellen hajszát követelt. Griflet, egy Arthurral egyidős fiú ekkor felpattant, és bár csupán fegyvernök volt, azt kérte, hogy üssék lovaggá, mivel üldözőbe akarja venni azt a lovagot, aki ezt a galádságot elkövette. Az udvarban tudták hol találhatják meg a gazfickót: az erdőben, egy forrás mellett vert tábort.

Arthurnak nem tetszett a gondolat, hogy egy ilyen ígéretes, bátor fiatalembert ily végzetes kalandra küldjenek. Végül azonban beadta a derekát Griflet esdeklésének, a fiatal lovag pedig szelek szárnyán rohant a forrás felé.

Meg is találta ott a keresett lovag sátrát. A gazfickó lova kikötve pihent, viszont fel volt nyergelve és kantározva. A lovag sátrától nem messze álló fa ágán egy sokszínű pajzs és egy hatalmas lándzsa hevert. Griflet a lándzsája tompa végével egy hatalmasat vágott a pajzsra, mire az hangos kongással leesett a fáról. A kondulásra a lovag kijött a sátrából, és ennyit kérdezett:

– Ugyan mondd meg, kedves lovag, miért verted le pajzsom?

– Mivel meg fogok küzdeni veled! – válaszolta Griflet

– Jobban tennéd, ha lemondanál erről – vágott vissza az idősebbik lovag, – hiszen túl fiatal vagy még ahhoz, hogy csak úgy eldobd az életed. Azt a vak is láthatja, hogy képességeid meg sem közelítik az enyémet.

 

S mégis Griflet ragaszkodott a párbajhoz. A két ellenfél oly erővel rohant egymásnak, hogy az ifjabbik lovag lándzsája darabokra tört, ló és lovasa pedig súlyos sebekkel zuhant a földre. Az idősebb lovag megszánta fiatal vetélytársát, amikor meglátta, hogy az a földön hever. Levette hát annak sisakját, hogy levegőhöz juthasson, végül pedig felsegítette a lovára, és bátorító szavakkal visszaküldte a királyhoz. A királyi udvarban mindenkin őrületes jajveszékelés lett úrrá, miután meglátták Sir Griflet sérüléseit, Arthurt pedig a dühroham kerülgette.

 

Másnap a király felöltötte legjobb páncélját és már hajnal előtt távozott leggyorsabb lován, hogy maga mérkőzzön meg a hírhedt lovaggal. A harcuk hevében a király lándzsája kettétört, ő maga pedig lezuhant a lováról. Bár a legtöbb összecsapás itt véget ért volna, ez kardvívással folytatódott. Ha lettek volna nézők, akkor rengeteg rafinált trükköt, és még ennél is több vért láthattak volna. Végül azonban Arthur kardja az ellenfél hatalmas erejének következtében darabjaira hullott. A végső csapás bevitele helyett a lovag döntés elé állította Arthurt:

– Vagy beismered, hogy alulmaradtál és gyáva féreg módjára távozol, vagy meghalsz.

– Ami a halált illet, – szólalt meg dacosan Arthur – jöhet bármikor, én szívélyesen fogadom. Azt a megaláztatást viszont, hogy gyáva féregként távozzak erről a helyről, nem viselném el. Inkább választom a halált!

 

Ekkor érkezett meg Merlin, ki felfedte Arthur valódi kilétét, majd bűbájt bocsátott a lovagra, aki ennek hatására mély álomba merült. Míg a bűbáj tartott, addig Arthurt elvitte egy remete ismerőséhez, hogy az meggyógyíthassa a király sérüléseit.

 

Háromnapnyi gyógyító pihenés után Arthur elég jól érezte magát a lovagláshoz, így hát távoztak Merlinnel. Az út során a királynak eszébe jutott, hogy a kardja darabokra hullott.

 

– Ne is foglalkozz vele – vetette oda Merlin – nem messze innen van egy remek fegyver, amit talán meg tudok neked szerezni.

 

Így hát addig lovagoltak, amíg egy hatalmas, gyönyörű tóhoz nem értek. A király a tó közepén egy csodálatos kardot markoló, fehér selyembe burkolt kézre figyelt fel.

– Itt van hát! Ez az a kard, amiről beszéltem – szólalt meg Merlin, – amott pedig a Tó Úrnője látható, kivel, ha tiszteletteljesen bánsz, talán segít neked megszerezni az áhított pengét.

Menten meg is érkezett az említett hölgy, aki Arthurt meglátván mélyen meghajolt, a király pedig viszonozta ezt a gesztust.

– Hölgyem, – szólította meg az úrnőt Arthur – miféle kardot tart az a testetlen kéz a víztükör fölött, ott a távolban? Igazán örülnék egy ilyen csodálatos pengének, mivel a saját kardom apró szilánkokra hullott utolsó ütközetemben.

 

– Arthur király uram – válaszolt az úrnő, – az a kard az enyém. Azonban ha egy általam választott időpontban megajándékozol valamivel, akkor odaúszhatsz, és elviheted mind a pengét, mind a kardhüvelyt.

 

Így hát Arthur és Merlin kikötötték lovukat, majd beszálltak a bűvös csónakba, mellyel a tó közepén található kézhez eveztek. Miután a király megfogta a kard markolatát, a kéz visszahúzódott a víz felszíne alá, a két utazó pedig a partra visszatérvén továbbállt.

 

Lovaglás közben Arthur alaposabban szemügyre vette új kardját, mely az Excalibur nevet viselte, minek jelentése: acélvágó. Nagyon kedvére való volt a penge, az már csak ráadás volt, hogy a markolata drágakövekkel volt díszítve.

– Melyik tetszik jobba, – érdeklődött Merlin, – a penge vagy a kardhüvely?

– A kard – válaszolta Arthur.

– Nem vagy túl bölcs – szidta le a királyt Merlin, – a kardhüvely legalább tízszer olyan értékes. Amíg hordod, addig egyetlen csepp véred sem fog hullani. Így hát azt tanácsolom, hogy mindig tartsd a kezed ügyében!

 

Hangos üdvrivalgás fogadta Arthur királyt és Merlint, amikor visszaértek a Carlioni udvarba. Bár néhányan csodálkoztak, hogy a király ilyen veszélyeknek tette ki magát, abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy nincs annál nagyobb megtiszteltetés, mint egy olyan király keze alatt szolgálni, aki ha kell, a lovagjaihoz hasonlóan felvállalja az út porát, és a vele járó megpróbáltatásokat.

 

Ez hát az Excalibur megszerzésének története. A karddal az oldalán Arthur királynak rengeteg hősies kalandban volt része. Volt viszont olyan is, hogy a gonosz erőknek ideig-óráig sikerült ellopniuk a kardot, mely a királyt életveszélyes helyzetekbe keverte. Ha viszont a király keze a kardját szorította, akkor bármely bonyolult csatát játszi könnyedséggel vett, hiszen a kardhüvelynek köszönhetően nem volt gyenge pontja, a kardot pedig egy misztikus erő vette körül, mely óriási hatalommal ruházta fel viselőjét. Végezetül viszont eljött az az óra is, amikor Arthurnak vissza kellett szolgáltatnia a kardot a jogos tulajdonosának, melyet egy áruló ki is használt, s halálos sérülést mért az immáron sebezhető királyra. 

Kedves Naplóm

Kedves Naplóm

 

Október 7.

 

Sosem voltam az a talpraesett lány. Társaságban visszahúzódó, félénk természetű vagyok. Még a legapróbb döntést is nehezen hozom meg. Gyakran hagyatkozom másokra, és éppen ezért könnyen befolyásolnak. Szinte mindenkiben feltétel nélkül megbízok, csak éppen magamban nem. Ez előtt a borzalom előtt nem is hittem volna, hogy valaha önállóan kell majd megállnom a lábamon. És annál sokkal, sokkal többet tennem pusztán azért, hogy életben maradhassak.

Ma érkeztem az új szállásra, a város biztonságos negyedébe. A szüleim egy másik szálláshelyre kerültek, ha egyáltalán sikerült kimenekülniük a város romos utcáin át. Remélem, jól vannak. Itt, a szobában mindenki alszik már, egyedül kuporgok a kis asztali lámpa halvány fényében, és azon gondolkodok, mit hoz majd a holnap. Sokkal jobb, mint azokon a rettenetes történéseken rágódni, amelyek az elmúlt napokban történtek. Még nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy leírjam őket.

Az igazat megvallva félek. Félek lehunyni a szemem, félek aludni. Akárhányszor lehajtom a fejem, iszonytató képek villannak, felelevenítik a káoszt, a pusztítást, ami most sincs elég messze tőlem. Már éjfél is elmúlt, de még mindig idehallatszik a rombolás hangja, a tüzek ropogása, az őrjöngő üvöltözés. Próbálok nem figyelni rá, de valahogy mindig meghallom. Idebent olyan nagy a csend…

 

Október 8.

 

Ma összehívtak minket a nagyterembe. Mindenki ide-oda fészkelődött a rozoga székeken, a levegő nehéz volt, szinte tapintható volt a feszültség. Én is fel-felálltam, amíg várakoztunk, hátha megpillantom a szüleimet, vagy legalább egy ismerős arcot, de hiába. Idegenek vettek körül. Bár szerintem mindenki így érzett. Idegenek voltunk, hiszen az első dolog, amire felhívták a figyelmünket az az volt, hogy mindig legyünk éberek és gyanakvóak. Sosem tudhatjuk, mikor támad meg valakit a kór. Valamilyen szinten mindenki mindenkinek az ellenségévé vált – már a gondolat is elborzasztott. Azt suttogták körülöttem, hogy mindenki csak magában bízhat. Én kiben bízzak? Saját magamra is idegenként tekintettem, aki nem találja a helyét. De azt hiszem, egy ilyen helyzetben ez normális.

A gyűlés senkit sem nyugtatott meg igazán. Amint megérkeztek a rendfenntartók, katonák torlaszolták el az ajtót. Egy alacsony termetű férfi beszélt, és elmondta, hogy a rendőrség és a hadsereg fokozott készültségben áll, és minden veszélyforrást, ami a menedéket fenyegeti, igyekeznek mihamarabb megszüntetni. A hideg futott át a gerincemen, amikor belegondoltam, hogy ez nem jelent mást, mint hogy könyörtelenül lelőnek bárkit, aki az elkerített városrészt megközelíti. Volt, aki felhördült ennek hallatán, de őket a katonák hamar csendre intették.

Semmit sem lehetett tudni a vírusról. Sem azt, hogy honnan indult, sem azt, hogy hogyan terjed. Egy volt csak biztos: az emberek sorra megőrültek, és nekirontottak bárkinek, vagy bárminek, amit veszélyesnek véltek. Azt is elmondták, hogy hamarosan érkezik egy orvosi csoport a legközelebbi városból, és mindenkit kivizsgálnak. Pszichológusok is jönnek majd, hátha a fertőzés a tudatunkban keresendő. Felszólítottak mindenkit, hogy kötelező részt venni a vizsgálatokon.

Amikor a gyűlésnek vége lett, mindenkit visszatereltek a szobájukba. Természetesen nem tudtak mindenkinek külön helyet biztosítani, sőt, amíg nem tudnak meg többet a vírusról, addig a vizet is elzárták, és megtiltották, hogy fürödjünk. Máshonnan szállítottak ide palackozott vizeket, azokat ihattuk, semmi mást. Élelemről is ők gondoskodtak; csak gyárilag csomagolt, száraz ételeket ehettünk, és abból sem kapunk eleget. Kicsit zavar a dolog, de lehetne rosszabb is. Két napja esik, és a farmerom szára csupa sár lett; a felsőmet is ki kellett raknom, száradni. Kicsit szégyenlős vagyok, ezért becsavartam magam a takarómba. Nincs igazán meleg sem. Jólesne egy forró fürdő…

Mi hatan vagyunk egy szobában: Frank, Jeremy, Claire, Henry, Sue és én. Én vagyok köztük a legfiatalabb, tizenhét éves, Jeremy a második a sorban, ő nemrég múlt huszonnyolc. A többiekről szinte semmit sem tudtam, még nem volt alkalmunk beszélgetni.

Frank tűnt a legidősebbnek; állandóan idegesen járkál fel alá. Fekete haja koszos tincsekben lóg a fejéről, ami zavaró módon tökéletesen illik kopott zakójához, és sötét nyakkendőjéhez. Valamiféle üzletember lehet, de igazság szerint nem szeretném jobban megismerni. Folyton elégedetlenkedik, és akárhányszor megpillant egy katonát az ajtóban, azonnal lecsap rá, és kérdésekkel, követelésekkel halmozza el.

Sue éppen ellenkezőleg nagyon csendes. Egész nap az ágyon ül, és ide-oda kapkodja a tekintetét. Nem igazán hiszem, hogy biztonságban érzi magát köztünk. Megkérdeztem tőle, jól érzi-e magát, de csak bámult rám rémülettől elkerekedett szemmel, és még összébb húzta magát. A legkedvesebb mosolyommal sem értem el semmit.

Claire és Henry ismerik egymást, sokat beszélgetnek, de ők sem engedtek közel magukhoz. De mindenkivel így viselkedtek. Akárki közelített feléjük, elhallgattak, vagy sugdolózni kezdtek. Én, mint most is, legtöbbször a naplómba írok, talán ezért nem tartanak érdemesnek arra, hogy bevonjanak a beszélgetéseikbe. Talán félnek tőlem. Talán csak ilyen a természetük. Persze jól esett volna, ha felkarolnak vagy bátorítanak kissé… de megértettem, hogy mindenki fél, mindenki magányos. Most is ott ülnek az asztalnál. Irigylem Claire hosszú, hullámos, szőke haját. Furcsa, hogy ez a gondolat többször is megfordult a fejemben, de még mindig jobb, mint arra gondolni, vajon mi lesz velünk.

Jeremy volt az egyetlen, aki barátságosan közeledett felém. Látszott a szemében, hogy bízik a reményben, hogy ha elmúlt a veszély, minden újra a régi lesz. Mesélt nekem a családjáról, mesélt az otthonukról, bármiről, ami nem a jelennel kapcsolatos. Élveztem a vele töltött időt, volt benne valami, ami megnyugtatott. Talán csak az, hogy törődött velem, hogy naponta kétszer megkérdezte, hogy érzem magam. Ez a többieknek eszébe sem jutott. Úgy érzem, őbenne megbízhatok.

 

***

 

A mai éjszaka szokatlanul csendes. Egy helikopter hangját hallottam az előbb, azóta még kísértetiesebb a csend. Valószínűleg az orvosok érkeztek meg. Kíváncsi vagyok, milyen vizsgálatokat végeznek majd. Legbelül magával ragadott a félelem, hogy talán már én is megfertőződtem. Nem tudok szabadulni a gondolattól. Képtelen vagyok aludni.

 

 

Október 9.

 

Reggel korán keltettek minket. Mindenkit egy keskeny folyosóra vezettek, libasorban álltunk, és vártuk, hogy sorra kerüljünk. Csak a neoncsövek nyugtalanító zúgására tudtam figyelni. Ideges voltam, nagyon féltem attól, hogy kiderül, már megfertőződtem. Mindenféle borzalmat elképzeltem, mit tesznek majd velem, mire végre sorra kerültem. Egy mosolygós nővér fogadott az apró szobában, és vért vett tőlem. Hamar túl voltam rajta. Kicsit megszédültem, gyengének éreztem magamat. Azt mondták, menjek vissza a szobámba, a többi vizsgálatot majd később végzik el rajtam. Egy másik nővér és egy katona kísértek vissza a folyosón. Elkaptam Jeremy aggódó tekintetét. Megnyugtattam, hogy nincs semmi komoly bajom, csak kimerült vagyok. Nem beszélhettünk többet, mert a katona továbbrángatott a nővérrel együtt.

            Ettem egy pár falatot, már jobban érzem magam. Most vagyok először egyedül a szobában, a többiek még nem értek vissza. Megint a szüleimre gondolok, és egyre jobban aggódok értük. Gombóc van a torkomban, képtelen vagyok visszafojtani a könnyeimet. Halálosan megrémít a gondolat, hogy talán sosem látom már őket.

 

***

 

A pszichológus egy középkorú férfi volt; nagyon ellenszenvesen viselkedett velem. Tudom, nem vagyok már gyerek, de ez az egész nem egy tizenéves átlagos mindennapjairól szól. Igenis rettegek, bizonytalan vagyok, jobban, mint bármikor máskor. Folyton a félelmeimet firtatta, ordítozott velem, és egyáltalán nem segített, hogy könnyebben éljen meg ezt a katasztrófát. Nem tudom, hogy mit akarnak kideríteni ezzel az egész vizsgálattal, de nagyon felzaklatott. Miután végeztünk, nem mentem vissza a szobába. Kétségbeesetten próbáltam kideríteni, hátha tud valaki valamit anyuról, apuról, vagy arról, hogy mi folyik a városban. Volt egy-két katona, aki azonnal elhajtott, de akik hajlandóak voltak beszélni velem, azok közül sem hallott senki sem a szüleimről, sem arról, hogy az elmúlt napokban újabb emberek érkeztek volna.

 

***

 

            Frank teljesen kikelt magából. Sarlatánoknak nevezte az orvosokat, akik rajtunk kísérleteznek. Őrjöngött, az öklével a falat verte. Én a sarokba húzódtam Sue mellé, nehogy a tombolásának útjába kerüljek. Jeremy próbálta megnyugtatni, de Frank vérben forgó szemmel taszította arrébb. A lármára hamarosan katonák rontottak be a szobába. Erre persze Frank rögtön megszeppent, és kéjelgő körmondatokban ecsetelte nekik, hogy csak kiengedte a fáradt gőzt. Látva higgadtságát, ami szerintem túlságosan is hirtelen telepedett rá, annyiban hagyták a dolgot. Attól kezdve Frank nem szólalt meg. Az ablakhoz ment, és csak bámult kifelé.

Miután kissé megnyugodtam, felálltam Sue mellől – aki az idegességtől tövig rágta a körmeit – és visszavonultam a naplóírásba.

 

***

 

Jeremy este odaült mellém az ágyra. Nagyon jót beszélgettünk… már nem is tudom, mindenféléről. A szívem majd kiugrott a helyéről. Azt hiszem flörtöltünk is egy kicsit. Az egész olyan varázslatos volt. Csak az a kár, hogy végig rákvörös volt a fejem. Annyira jóképű… lehet, hogy beleszerettem? Amíg vele vagyok, nem érzem magam olyan magányosnak, valahogy ez az iszonyat, ami körülvesz, eltűnik, ha a szemébe nézek. Ma sem hiszem, hogy sokat fogok aludni… de ez most más. Nem jár át az a félelem, ami azelőtt…

 

***

 

Zuhog az eső, a ruhám teljesen átázott. Nagyon fázok. Éjszaka szörnyű dolog történt. A dühöngő emberek váratlanul rontottak rá a katonákra. Nem tudták megfékezni őket. A sikolyokra és üveg csörömpölésére riadtam, és a következő pillanatban már mindenkit menekíteni próbáltak a lángoló épületből. A hőség elviselhetetlen volt, a füsttől alig láttam… de idekint sem jobb. Katonák rohannak mindenfele, puskaropogás hallatszik. Mintha egy őrült háború kellős közepébe csöppentem volna.

Sue nincs velünk, valahol elszakadt tőlünk, azóta nem láttam. Egy rozoga kukában gyújtottak tüzet, folyamatosan olajjal locsolják, fát dobnak rá, de az eső miatt mindig majdnem kialszik. Úgy húszan telepedtünk le köré. Itt van Frank, Claire, és Henry is. Jeremy éppen az egyik katonával beszél. Nem gondoltam, hogy lehet még rosszabb is, mint ahogy ez az egész elkezdődött…

Apu otthon az esti híreket nézte éppen, amikor bemondták, hogy a környéken egy fiatal fiú fegyvert fogott az eladóra egy boltban, és szemrebbenés nélkül lelőtte. Aztán, mint aki megveszett, eldobta a pisztolyt és ököllel rontott neki a rohamrendőröknek, akik a helyszínre érkeztek. Borzasztó volt, de nem igazán volt időm foglalkozni vele, éppen Jessica-hoz indultam. Így visszagondolva, az utcák túlságosan is üresek voltak. Amikor elértem a házukig, Jessica az ajtó előtt ült, és zokogott. Messziről még nem láttam jól, de amikor odaértem hozzá, megdöbbenve vettem észre, hogy véraláfutások, karmolások borítják az arcát és a karját. Az anyja minden indok nélkül rontott neki, „mintha egyszerűen megőrült volna” – mesélte. Kirohant az ajtón, és bezárta. Belülről hallani lehetett az anyja őrült üvöltését. Azonnal elkísértem a kórházba. A váróban már sejthettem volna, hogy valami nincs rendben. Rengeteg ember volt a folyosón és az előtérben, beljebb nem is jutottunk az épületbe. Mondtam Jessica-nak, hogy maradjon ott, megpróbálok kideríteni valamit. Nem gondoltam, hogy akkor fogom őt utoljára látni. Befordultam a következő sarkon, akkor hallottam meg a helikoptereket, és az azt követő fülsüketítő robbanást. Ott ahol voltam, összekuporodtam, és a fülemre tapasztottam a tenyerem. A következő pillanatban már egyenruhás, fegyveres emberek lepték el az utcát. Emberek özönlöttek mindenfelől. Nekem jöttek, a földre löktek. Próbáltam minél kisebbre összehúzni magam…

Amikor újra magamhoz tértem, már egy hordágyon feküdtem. A káosznak, füstnek, és lármának nyoma sem volt. Egy mentős jött oda hozzám, a szemembe világított, mondta, hogy kövessem a fényt a tekintetemmel. Aztán elment. Nem tudom, meddig feküdhettem ott. Katonák masíroztak fel-alá. Rengeteg sebesültet is láttam. Órák múltán azokat, akiknek nem volt súlyos sérülésük, összehívták, és elmondták, hogy robbanás történt a kórházban. Akkor még azt hittem, az volt a legrosszabb, ami történt. Kijelentették, hogy mindenkit a város legtávolabbi csücskébe fognak szállítani, mert egy ismeretlen vírus szabadult el. Karantén alá vonják az egész várost, és mostantól – persze a saját érdekünkben – mindenki úgy tesz, ahogy a katonák utasítanak. Felzsúfoltak minket különböző buszokra, és elvittek minket ide… erre a szörnyű helyre.

Nem tudom, mi lesz most… Nagyon fázok. Visszajöhetne már Jeremy. Azt akarom, hogy átöleljen… hogy elvigyen innen…

 

Október 10.

 

Egész éjszaka megállás nélkül mentünk, csak most álltunk meg pihenni egy kicsit. Mögöttünk, mint valami pusztító tornádó, a vírustól megőrült szörnyetegek – már nem tudtam őket embereknek nevezni – mindent elpusztítottak. Jeremy egész úton értem aggódott. Nagyon kimerült voltam, ezért Jeremy-re támaszkodva botladoztam előre. Elmondott mindent, amit a katonáktól megtudott. Ez a vírus, ami ellepte a várost, az idegrendszert és az agyat támadja. Olyan hallucinációkat kelt az emberekben, amiktől mindent, ami körülöttük van, veszélyesnek ítélnek, és gondolkodás nélkül nekirontanak bárminek és bárkinek, amíg az őrület teljesen úrrá nem lesz rajtuk, és már nincsenek maguknál – elveszítik a személyiségüket. Eszembe jutott, hogy a katonák azt tanácsolták, senkiben se bízzunk meg. Hiszen nem ez az első, amit ez a fertőzés felerősít bennünk? Bíznom kell valakiben, hogy tudjam, nem fertőződtem meg. Bíznom kell Jeremy-ben. Nem szabad engednem, hogy a félelem úrrá legyen rajtam. De nem tudom, hogy hol lehet. Azt mondta, szerez valami ennivalót, de már túl régen elment…

 

***

 

Mindennek vége. Jeremy halott. Az irányítás már nincs a hadsereg kezében. Rettenetes volt. Tudhattam volna. Annyira aggódott értem, annyira rettegett, hogy bajom esik. Ez az átkozott vírus, nem ő tehet róla. Nem ő. Claire rontott nekem! Teljesen váratlanul nekem esett, fellökött. Körmeivel az arcomba mart, tépte a ruhám, ütött ahol csak ért. Henry és Jeremy feszegették le rólam dühtől vonagló testét. Még mindig látom a szemében izzó gyűlöletet és rettegést. Ugyanazt, mint amit akkor, Jeremy szemében is megpillantottam. Miért tette? Miért lett úrrá rajta a félelem? Miért skatulyáz be minket ilyen könnyen ez az érzés? Megragadta az egyik katona fegyverét, és lőtt. Lelőtte Claire-t, lelőtte Henry-t és még három embert, aki a közelembe merészkedett. Azt mondta, minden rendben lesz, azt mondta semmitől se féljek, ő majd megvéd. Megvéd mindenkitől. Kétségbeesetten nézett rám, és a pisztolyra. Azt motyogta: „Túl sokan vannak. Nem tudlak megvédeni…” A szájához emelte a pisztolyt, és lelőtte magát. A katonák mind ledermedve álltak, majd felöltöttek egy őrült vigyort, és tüzelni kezdtek. Az emberek is mind rájuk rontottak. Mindenki megveszett Az őrület puszta látványától megbabonázva ültem ott. Frank rohant oda hozzám, megragadta sajgó karomat, és elrohantunk. Elszabadult a pokol.

 

***

 

Egy napja bolyongunk a csatornában. A ruhám koszos, véres, szakadt. Nagyon éhes vagyok. A hold fénye bevilágít a csatornanyílásokon. Az utcai lámpák tegnap óta nem égnek. Síri csend, és őrjöngő üvöltés váltja egymást. Frank fekszik itt mellettem. Tudom, hogy tervez valamit. Tudom, hogy csak púp vagyok a hátán. Itt akar hagyni, vagy még rosszabb. Csakis magamban bízhatok. Senki másban.

 

***

 

Már semmitől sem félek. Tudom, hogy én vagyok az egyetlen, aki túléli ezt a katasztrófát. Mindenhonnan veszély leselkedik rám, de nem árthatnak nekem. Nem bizony! Frank is azt hitte, elbánhat velem. De én jó előre felkészültem. Elvettem a pisztolyt, amit magával hozott. Azt hitte, elhiszem, hogy csak alszik. Láttam, hogy tervez valamit. Meg sem próbálhatott végezni velem. Nem adtam meg neki a lehetőséget. Lelőttem. Már nincs, aki árthat nekem. Már nincs. Csak te maradtál, kedves naplóm. De te sem mesélsz már rólam. Senki sem láthat többé… Senki sem uralkodhat felettem…

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info