Holdtölte

kis életút-ikonok

 

1.

 

víztükörben örvény arca

hullámok közé esett kés

arcomon májfoltok rajza

kenyerek karéján penész

szárazság űz termésnek vész

árnyékká lett téli pernye

lélegzek és ez sem kevés

élek mintha sokra telne

kihullt parázs a szőnyegen

sötét izzás kemény egen

 

2.

 

mert csak laboda virágzik

hiába vársz sokkal többet

ami sarjad rothad ázik

nedves nyelvet nyújt a rögnek

apró pityókák röhögnek

a föld alatt ki érleli

zsákok szájába tömődnek

ha nincs is több elég ennyi

keréknyomban fűzág ropog

szekéragyból kihull a fog

 

3.

 

szelek holdak napok felhők

villámrúdra tűzött zászlók

hosszú toll mely földtől elnőtt

s most firkál az égre pár szót

széthasogatottan zászlók

kék ég bomlik mint az elme

nem találja zsákját száz folt

vizeit hová terelje

köpköd káromkodik párat

zöld nap üldöz gömbvillámot

 

4.

 

és a Bernád utca ázik

holdak lakják felhők árnyak

zöld víz sípol fuvolázik

hangjuk szívedre nő ágnak

arca nő a Batrinának

házakat szűk utcákat lát

mintha vénségén sírnának

patakok zúgnak csatornák

s mint angyalok az Úr előtt

ma meghajolnak háztetők

 

5.

 

csak gyalog jár vagy vonattal

zsákutcákon ballag apám

együtt lépeget a nappal

vaspor csillog száraz nyakán

halkan ballag haza apám

kezével szorít egy szákot

koboldkórus hangol haján

zsebeiben zabkalászok

nem is tudja épp hol járkál

hányféle ég alatt hált már

 

6.

 

Kirké Kirké kiért zokogsz

szűk kalitkában zugmadár

hegedűd tengert ostoroz

hangot bont nagy fehér halál

törött orsó szakadt fonál

megállt veled minden óra

rég volt tulipánt árultál

s holdtölte jött virradóra

mögötted két kerub állt őrt

míg két halott ikred felnőtt

 

7.

 

kardvirág és tűzliliom

lett sírkertedben bélyeged

kő és agyag kóró limlom

hol lépésed nyommá meredt

öregasszony hát ég veled

ha már senki nem ismer föl

tenyeredre emlékezek

krumplit hámoz és földet tör

nem állok föl nem térdelek

mint egy szolga meggörbedek

 

8.

 

tengerpart erkély és oltár

szemed mint a tél lenn délen

csontjaim fölött is őrt áll

mint egy folyton forgó érem

nem kérek hogy ne ígérjen

fény rágcsáljon nedves kérget

arcod hold a téli égen

forgok forogj mint a végzet

testüregembe ástalak

hogy ne láthass ne lássalak