Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, élt egyszer egy király. Ennek a királynak, olyan nagy gazdagsága s olyan fényes palotája volt, hogy hetedhét országon nem akadtak párjára. Egyetlen bánata volt csupán az öregnek, mert mire is e nagy gazdagság s a fényűző pompa, ha szeretett gyermekét boldogtalannak és magányosnak látja.
Volt a királynak egy gyönyörűséges szép leánya, s elhatározta, ha törik, ha szakad jó férjet keres lányának. “A legjobbat! A legjobbat!”-mondogatta szüntelen. “A legjobbat, a legjobbat fogom megkeresni Hetedhétfalván lányomnak! Az én édes leányomnak!”
Alighogy megvirradt, közhírré tétették, hogy Óperencia legszebb királylánya van eladó sorban. Jöttek is a királyfiák Óperenciának minden résziből, de még Óperencián túlról is érkeztek jelöltek királylány nézőbe.
Node bizony, a királynak nem tetszettek az udvarlók. “Ez bizony nem lesz jó…Lám ennek, mintha kicsit görbe orra lenne, lám az talán mintha bandzsítana, s Uramfia, emennek már ősz haja van!”
Búsult a király egy magában, két éjszakán, két napon át, amikor is harmadnapon, mint egy látomás, betoppant a palotába egy fényes ifjú, kiről hitte, ő lesz az, akit lányak mindig is reméltek.
“No lám, ifjú, te vagy az kit kerestem, kit lányomnak szántam, tudom hogy te vagy az, kire mindig is vártam!”
“Bizony én volnék, magam is úgy hiszem, Kaszakútodvának legkisebb hercege! Ne is szaporítsuk a szót tovább, máris vinném a leányt, hogy tegyem boldoggá!”
“Jól szólottál fiam, leányom kezét megkapod, ha a föld minden boldogságát lányomnak megadod! Harmadnapom, becsület szavam, neked adom!”
“Így lesz az, ne féljen, szavamat adom, szerelmemtől, mit szíve kér, soha meg nem tagadom.”
Eképpen szóllott egymáshoz az ifjú és az öreg király. Megegyeztek, hogy a lakodalmat Kaszakútodvának legfényesebb udvarában, három nap múlva ülik meg.
No bizony, hamar eltelt az a három nap, a nagy sürgés-forgásban, az esküvőre készülődésben.
Reggel jött is hamar a királyfi leendő arájáért, hogy magával vigye a szertartásra.
“Édesapám, én most előre megyek, maga és a násznép, jöjjön dél körül majd a kápolna elé!” – így szólt a királylány, majd búcsút vett könnyes szemű, öreg szüléitől és felült ifjú szerelme mögé egy fehér paripára.
Mentek a szerelmesek, mentek mendegéltek, mígnem egyszerre egy vérfagyasztó hangot nem hallottak az erdőnek közepéből: “Jaj, jaj, jaj, nekem! Valaki segítsen!”
Meg is állot a királyfi mindjárt szép lovával és fülelt a leánnyal honnan jő a kiáltás.
No bizony, nem is kellett sokáig fülelniük, mert egyszer csak egy apóka állott elibük. “Mi történt apóka, mondd el mi bajod? Miért e kiáltás, miért e félelem?” -kérdezte a királylány kedvesen.
“Jaj bizony elveszett lélek leszek, megmondta álmomban egy pelikánymadár. Vért igyál, vért igyál, egyre csak így kiált fejemben, e csúf madár!”
“Nem értjük szavadat, kimerült lehetsz, fogd meg kezem, segítek, lovamra felteszlek!” -szóllot a királyfi szelíden, kezét nyújtva az aggnak.
“Nem lehet, nem lehet! Nem ez az, mi elrendeltetett!” – kiáltott az öreg, vérben forgó szemekkel, s lám e percben tőrt rántott elő a tarisznyából és bemártotta élét a királylány szívébe, de hogy biztosra menjen az élt háromszor benne körül is forgatja. “Megöllek, megöllek! Ne legyen boldogságod, többé ezen a világon! Életed enyém legyen! Ifjúságod enyém legyen! Fehér fátylad, vérben ázzon! Fehér ruhád, feketébe váltson! Násznép s gyászmenet, mindenki lásd, egy helyre megy!” Hörögte az öregember, ördögi tekintettel.
“Édes Istenem, hová kerültem? Mit ér már ez élet, ha nincs itt, akiért éljek! Lám agg emberré lettem, s már érzem, haldoklik a lelkem! No várj gazember, még ma pokolba küldelek, saját kezemmel!” Üvöltötte szegény királyfi, félőrült állapotban és legottan kicsavarta az öregember kezéből a véres tört hogy szerelme tiszta vérével mossa össze a gyilkos szív, fekete nedvét. S ekkor egy hang így kiáltott: “Jaj neked, királyfi! Bizony, bizony, mondom neked, ma te is meghaltál! Szíved, lelked, békét többé nem talál már. A földi pokol után, téged is halál vár! Irgalom, irgalom! Irgalomért, kiálts!”
Ekkor az óra elütötte a tizenkettőt. Jött a násznép az erdőn át, nagy zene-bonával, jó kedvvel, tánccal és kacagással, amíg meg nem érkeztek e tisztásra, s mindannyian elszörnyedtek a látványra.
Langyos bordó tócsában térdelt az élő halott, ölében véresen feküdt a leölt, de nem halott. Mellettük egy tetem, talán egykor ember, vérfolyam lábaiknál, sós-sárú, vörös tenger.
Teljes a csend, senki nem szól, de egy madár, egy rút pelikánymadár egyszer csak így kiált:
“A legjobbat! A legjobbat! A legjobbat akartad!”
A láthatóság létrehozása
Újszerűt alkotni lehetetlen – ez a diagnózis régóta magától értetődő, ha a mai művészetről beszélünk. Az új létrehozásának ellehetetlenülése a művészetben azonban szükségszerűen azt is jelenti, hogy magának a művészetnek minden további előállítása is lehetetlen. A művészet lényege szerint a láthatóság létrehozása: a műalkotást mint olyant azért teremtik meg, hogy láttassék. Civilizációnkban, ahol a művészetet rendszerezett módon gyűjtik, megőrzik, kiállítják és különböző médiumok segítségével reprodukálják, egy műalkotásra mindig úgy tekintenek, mint a hagyomány, vagyis a már létező művészet háttere előtt álló dologra. Egy olyan műalkotás, amely nem új, amely nem emelkedik ki ebből a háttérből, amely nem engedi felismerni idegenségét és másságát, az vizuálisan összeolvad a művészettörténeti háttérrel, már nem különböztethető meg tőle – eltűnik a szem elől. Ha általunk még soha nem látott műalkotások (számunkra teljesen ismeretlen jellegű művészet) kiállítását látogatjuk, akaratlanul is elsősorban a már látottakkal való hasonlóságokra figyelünk fel. Amint ezek a hasonlóságok megjelennek, létrejön a láthatatlanság-effektus: egyszerűen tovább megyünk, anélkül, hogy valóban láttuk volna a műalkotást.
Erkölcsi nézőpontból kiindulva az ilyen reakció bizonyára sajnálatosnak tűnik, és értelmezhető a modern felszínesség vagy érzéketlenség kifejezéseként, illetve a művészeti ipar hidegségének megnyilvánulásaként. Viszont egy ilyen diagnózis önmagában szintén felszínes és félrevezető. A modern látást a művészettapasztalat modern kontextusa, azaz a modern műgyűjtemények és a már látottak tárháza szabályozza. Az észlelés alaptörvénye kimondja, hogy nem ismerhetünk fel egy figurát, amely vizuálisan nem különböztethető meg hátterétől: látásunkat a figura-háttér viszony határozza meg. Egy műalkotás újszerűsége kontextusára vagy művészettörténeti hátterére vonatkoztatva tehát elsősorban láthatóságának formai feltétele. Az ilyen értelemben vett formai újszerűségről le kell választani minden tartalmát illető konnotációt, így a haladás vagy az avantgárd ideológiáját, de a tudattalan és a Másik eszméjét is. Ahhoz, hogy egy műalkotás tartalmi vagy ideológiai értelmezés tárgya lehessen, először is műalkotásként láthatóvá kell válnia. Ahogy az előbbiekben megpróbáltam megmutatni, egy műalkotás láthatósága a modern művészeti kontextus körülményei között nem magától értetődő. Először is ez a láthatóság nem hozható létre a nézőre gyakorolt erkölcsi nyomással, vagyis úgy, hogy őt bármilyen indokkal arra kényszerítik: kegyeletteljesen szemléljen valamit, ami egyáltalán nem hagyja magát meglátni. A műalkotás láthatósága a művész hivatásbeli professzionalitásának az eredménye, aki ezt a művet mint újat helyezte a művészeti kontextusba, nem pedig a szemlélő erkölcsileg megokolt figyelmének következménye. Másfelől viszont nyilvánvaló, hogy a szemlélőnek ismernie és látnia kell a mindenkori kontextust, hogy megállapíthassa egy műalkotás láthatóságát vagy láthatatlanságát. A művészet működése, gyakorlata ellen irányuló népszerű propagandát az elfogulatlan szemlélőhöz intézik, aki állítólag új szemmel és jobban látja a művészetet – ez csak ahhoz vezet, hogy már semmi sem látható az egész modern művészetből, mert az élet háttere előtt eltűnik a szem elől. A tapasztalat azt mutatja, hogy az előítéletektől mentes szemlélő a művészetben semmi különöset nem lát.
Az újítást itt a láthatóság tisztán formai feltételeként kezeljük – ez azonban semmi esetre sem jelenti, hogy ezáltal egzisztenciálisan irrelevánssá válna. Nagyon is létbevágó kérdés számunkra saját láthatóságunk, és így az is, hogy lehetséges-e, és ha igen, hogyan, saját és minket magába foglaló jelenünk bemutatása, láthatóvá tétele a történelmi kontextusban. Nem hihetünk ugyanis vakon a híres felkiáltásnak: „Válj azzá, aki vagy!” A láthatóság nem a dolgok egy rejtett lényegéhez viszonyítva jön létre, hanem egy bizonyos látható kontextus vagy háttér függvényében.
Az új mint egy kontextus vonatkozásában létező láthatóság ezért csak akkor elemezhető, ha a szokásos kérdéseket (Mi új, mi az új? Ki az újítás szubjektuma?) a következővel helyettesítjük: Hogyan mutatkozik valami újnak? Az innováció hogyanjára való ilyen rákérdezést azonban akadályozza egy bizonyos, a modernségben gyökerező hagyomány: eszerint az újat konvenciók, szabályok és tradíciók meghaladásaként, legyőzéseként értelmezzük, amely csak egy rejtett erő spontán hatásaként nyilatkozhat meg. Ennek értelmében az újat nem egy poétika vagy egy technika eszközei hozzák létre, különben nem lehet valódi, hiteles módon új. Ennek a felfogásnak a bűvöletében váltotta fel a romantika korában a poétikát az esztétika. A Kant óta létező esztétikai elméleten belül működő különböző felfogások szerint az Isten, a természet, a történelem, az élet, a művész szubjektivitása, a tudattalan, az abszolút Másik, a vágy vagy maga a nyelv az, ami túl minden ismert képen megnyilatkozik az újban, vagyis az előre nem láthatóban. Ezáltal a művész puszta – bár kiváltságos helyzetet élvező – szemlélővé válik: csak azt közvetíti a többieknek, ami neki egy belső látomásban megmutatkozott. Bizonyos értelemben itt az új a legrégebbi vagy az elsődleges, amely rejtve maradt a kulturális konvenciók mögött, és csak egy későbbi feltárulás által lett láthatóvá.
Ebben a távlatban elgondolva a hitelesen új valójában a reálissal válik azonossá. Az innováció úgy működik, mint átmenet a megjelenő felszíntől a lényegig, funkciója az átvezetés a külső konvenciótól a belső igazságig. Így érthető, hogy a posztstrukturalista – pontosabban: dekonstruktivista – kritika az átmenet ezen alakzatával együtt megkérdőjelezte az új lehetőségét is a művészetben. A dekonstrukciós gondolkodás mozgástere ugyanakkor továbbra is a megmutatkozó új hitelességének esztétikai-fenomenologikus kérdésfelvetése. Az új, ahogy a jelenlét összes formája, ebben a rendszerben a hiteltelenség elkerülhetetlen fenyegetésében mutatkozik meg: az új nemcsak feltárulkozó, hanem elrejtő is. Az új tehát a differencia munkájának eredményeként értendő, amely elillan a művész minden tudatos kontrollja elől. A dekonstrukció elmélete tehát továbbra is egy minden technikán és poétikán túli erő hatásaként értelmezi az innovációt, bár az eredethez való visszatérést lehetetlennek mondja; ezt a lehetetlenséget demonstrálja folyton a differencia munkája. A dekonstrukció eljárásának felel meg a posztmodern művészet is, amely ezt a lehetetlenséget tematizálja, és a konvenciókat meghaladhatatlannak, kijátszhatatlannak mutatja. Ez a művészet is fenntartja azonban a hitelesség igényét, amennyiben a konvenciókat állítólag tényleges minőségükben mutatja meg. A posztmodern művészet nem a konvenciókon túli igazságra törekszik, hanem a konvenciók valóságát akarja szemléltetni – és ezzel a hitelesség modern hagyományának foglya marad, amely szintén a képek létrehozása fölött uralkodó észlelés vagy a poétika fölött álló esztétika hierarchikus rendszere.
Az innováció hogyanjára irányuló kérdést tehát csak akkor tudjuk következetesen feltenni, ha az újítás szubjektumára visszatérő összes magyarázatról lemondunk, akár Isten, a természet, a történelem vagy a differencia lenne az. A megmutatkozónak egy bizonyos technikát kell alkalmaznia – ez éppúgy érvényes Istenre, ahogy a differenciára. Ez a technika így nem hagyományosan esztétikai vagy fenomenológiai, hanem sokkal inkább poetológiai vizsgálódás tárgya. Az új poétikájáról van szó, a láthatóság technikai létrehozásáról, a jelenlét előállításáról, amely minden tartalomra és interpretációra irányuló kérdést megelőz, és ezért kizár minden elsődleges, eredetileg meghozott döntést az új szubjektumának és tárgyának tartalmi meghatározottsága tekintetében.
Ebben a poetológiai, prezentológiai távlatban felállítható egy újabb, úgy értem, pontosabb diagnózis az új jelenlegi kríziséről, és ahogy azt elöljáróban említettem, általában a láthatóság, a jelenlét válságáról. Megállapítható, hogy ez a krízis csak részleges, és ugyanazok a folyamatok fogják legyőzni, amelyek előidézték.
Nem boldog, nem is reménytelen
Először azt hiszed, ő a boncmester. Sápadt, inas, fürge,
már-már ropog minden lépése. Csak a vasajtónál veszed
észre, hogy mennyire, hogy igen, mennyivel… De nincs kihez
hasonlítsd: ez az alagsor, D épület. Ajtók jobbra, ajtók balra,
az utolsó fénykör elveszik a bizonytalanba, mintha soha nem
lenne vége – a halottak városa ez. Nem tetszik tudni, hogy?
Nem ér rá; nem, nem. A szeme helyén két halott, fekete rés.
Akár a többiek, dolgozik, számol, kutat. Lelkeket keres.
Dodo, l’enfant do……L’enfant dormira bientôt.
Olcsó mobil a farzsebben. És gyufa is, mert talán mégis…
Ki törődik itt a D-ben a bomló a feslő krizantémokkal,
a lövészárkok fülledt lópokróc-szagával, a mindig összetört
füstérzékelővel? Pedig az angyalok nem rezzenéstelenek,
millió ráncuk van, ahogy az idő megsebzi őket. De üresek,
mindig üresek a hófehér, formalinszagú kezek. Ajtókat nyitnak,
ajtókat csuknak. Eleven hús a föld, érző, eleven lény a menny,
és elevenek a légáramok, melyek a kettőt összekötik.
Péntek délután ő is megiszik valamit. Vagy hallgatja a folyosón
az adjunktus urat, hogy borzasztó… milyen igazságtalan…
Pedig rossz hallgató, összekever minden nyelvet és arcot,
és lakása sincs tán. Mint a légroham, az utcákon fel-alá
bóklászik – anyanyelv nélkül hogy tudna aludni? –
és fürgén nyitogatja a reggel kapuit. Gondos, pontos.
A gyerekekért jön. És sohasem hibázik.
Hagofia (6. fejezet)
Hatodik fejezet
Melyben Gulliver megfigyelheti a művészek kerületét
A történelem leckék után kértem pár nap pihenőt, hogy naplómon dolgozhassak, a hallottakon gondolkodhassak. Amikor szóltam, hogy készen állok a tanulás folytatására, liftekkel átköltöztettek egy másik földalatti komplexumba. Bár életem során csomagom sokszor nem volt nagyobb két bőröndnél, költözésem ennél egyszerűbben sosem ment még: pusztán át kellett sétálnom. Mivel minden szoba ugyanazt nyújtja, felesleges lett volna bármit is magammal vinnem. Szinte észre sem vettem a cserét. Ami hiányzott pár napig, az az ismerős szag, ami az ember lakóhelyét körüllengi, és jelzi, hogy otthon van. De nemsokára ez is rendbe jött.
Szobacserém azért volt szükséges, mert új szintre emelkedett oktatásom: ezután is ablakokon át szemlélődhettem csupán, viszont nem iskolákat látogattam, hanem a kerületek életébe pillanthattam be! Mint megtudtam, a tizenhat éves emberek tizennyolc éves korukig ugyanígy vizsgálódnak, hogy biztosan eldönthessék, melyik kerületben akarnak élni. Persze utána dönthetnek bármikor másként, akár élhetnek mind a háromban is hagofiai életük során, de a robot szerint nagyon kevés példa van erre. Az iskolai előválasztás után többnyire már nincs változás a szemléletükben.
Mivel a világuk hatalmas, azt tanácsolták, ne cikázzak a kerületek között, hanem sorba töltsek el mindegyiknél annyi időt, amennyit jónak látok. Diákjaiknak általában ugyanezt javasolják. Hogy ne ütközzek a tanulókkal, s ezáltal ne fertőzzem meg elméjüket, kijelöltek nekem minden napra háromszor egy órát, amikor más nem tartózkodik az én környezetemben. Nagyon hálásnak mutattam magam, hogy végre ne csak lázadjak minden ellen, s elnyerjem szimpátiájukat és bizalmukat, de titokban nagyon csüggedt voltam, hogy véletlenül sem találkozhatok és beszélhetek hús-vér emberekkel. Ha akkor tudom, mennyire nem számít megítélésem az áthelyezésem szempontjából, biztosan megpróbálok átszökni a többi emberhez. Bár minden bizonnyal hamarabb elkaptak volna, minthogy kigondolom az akciót.
Mivel már nagyon szomjaztam az emberi kreativitást, a humort, a nevetést, először a művészek kerületébe óhajtottam menni. A kerület akkora volt, mint egy kisebb város. Ámulva jártam utcáik alatt, figyeltem a gépek irányította villamosaikat. Gyönyörű gépek voltak ezek, csupa szín, üdeség, áramvonalas idomok: nem hogy hazámban, de sehol a világon nem láttam ilyen csodás és hangtalan járműveket. Nagyon szerettem volna utazni rajtuk egyszer, de sajnos nem lehetett.
És ami a legfontosabb: emberek mindenütt! Gyönyörű, fiatal emberek! Boldogságomban kiabálni kezdtem, hátha meghallanak, de nem volt semmi reakció, csupán egy robot sietett hozzám, hogy elvigyen a kórházba, de elmagyaráztam neki, hogy pusztán boldog vagyok, és így fejezem ki. Erre megint felajánlotta, hogy meggyógyítják agyamat, de durván elutasítottam, és betettem a vezeték nélküli fülhallgatót, hogy értsem, amit odaát mondanak.
Az első, amit meghallottam, két eszményi szépségű nő beszélgetése volt. Zene volt füleimnek: csacsogtak! Semmiségekről, férfiakról, szerelemről, zenéről, költészetről. Bár nem szólhattam hozzájuk, szinte újjászülettem. Követni kezdtem őket, gondoltam, az első órámat rájuk áldozom. Egy kis, kávézószerű helyiségbe mentek be. Odabent valóban csak egy tér volt, ami a pult mellett tele volt székekkel, fotelekkel, ülőpárnákkal, a fal mentén asztalokkal. A hölgyek amint beléptek, elhallgattak, és helyet foglaltak egy-egy párnán, mivel már csak ott fértek el. Úgy két tucat modellszépségű ember ült bent. Megvallom, első reakcióm, mely ezeknek az embereknek a gyönyörűségére irányult, hamar változni kezdett: ez a sok kiváló ember együtt nyomasztóan kezdett hatni. Nem tudtam köztük legszebbet találni, vagy olyat, aki jobban tetszene, mint a másik. Megszokni őket teljesen sosem sikerült, elfogadni pedig nagyon sokáig tartott.
Ahogy kivettem, akik félkörben ültek, fiatalabbak voltak, s velük szemben pedig egy idősebb, talán negyvenhez közeli férfi trónolt. A vakító szerelemről beszélt, arról hogy mindenütt meg kell látnunk a csodát. Élveznünk kell a finom ételeket, meg kell érintenünk egymás arcát, bele kell olvadnunk egy lassú csókba. A többiek áhítattal hallgatták, lopva egymásra néztek, zavartan mosolygó lányok pillantottak magabiztos fiúkra és fordítva.
Amikor ez a mester-féle ember elhallgatott, egy nő felállt, és egy hosszú, talán ódához hasonlítható verset olvasott fel, melyben azt taglalta, hogy a tintahalkarikák elfogyasztása olyan élvezet számára, mint amikor elképzeli szerelmének lágy simítását a kézfején. Még diákkoromban nagy rajongója voltam a szerelmes verseknek, sok olyanért is lelkesedtem, mely nem volt mentes a giccstől, de ez hallgathatatlan volt, és erős hányingerrel kísért szédülés kerülgetett. Arra gondoltam, bizonyára még nagyon fiatal a lány, és talán csak most kezdte a verscsinálást, mert költészetnek ezt semmiképp nem tudtam nevezni. Meglepetésemre azonban a mű után tapsvihar, éljenzés tört ki! A középen ülő férfi felállva gratulált, és amint a hallgatóság elcsöndesedett, dicsérni kezdte a nagyszerű képeket, a ritmikát, az egyedi látásmódot, s további írásra buzdította a hölgyet.
A jelenet hasonló módon többször megismétlődött. Ezen a kifordított íróműhelyen csupa tehetségtelen, az irodalom barbárjának megfelelő ember olvasta fel kreálmányát, és mint egy vérfagyasztó horrorfilmben, mindenki gratulált hozzá.
Lassan lejárt az első órám, így hazatértem. Nem hagyott nyugodni a dolog, így kihasználva, hogy végre teljesen hozzáférhetek az Adatbázishoz, műveket kértem a hagofiai költészetből és prózából. Volt, amit pár sorig, volt, amit pár oldalig tudtam elviselni, a végére nem nagyon jutottam semminek. Minden a beteljesületlen szerelemről, a finom ételekről, az új cipőmodell kényelmességéről, a kabátok szövetének bőrhöz simulásáról szólt.
Ruházatuk egyébként különbözött az enyémtől. Igazából különbözött minden ruha a másikétól. Öltözködésük lényege – megfigyelésem szerint – az volt, hogy ne hasonlítson a többiekére. Bár a legkényelmesebb ruhaneműkből válogathattak az Adatbázis menüjéből, úgy tűnt tökéletes nadrágjaikat, szoknyáikat szándékosan rongálják, belevágnak, beleszaggatnak, és gratulálnak egymásnak, ha ez jól sikerül. Eszembe jutottak otthoni koptatott farmerjaim, vagy a hajón szolgáló ismerősöm szaggatott nadrágja, de ezek ünnepi ruhának mondhatók azokhoz képest, amit ők műveltek.
Sokat jártam a művész kerület utcáit, épületeit. A lakóházakat leszámítva csupa kávézót és vendéglőt találtam, holott ételt és italt otthon is kaphattak, ugyanilyen mennyiségben. Ezért persze nem kárhoztattam őket, nagyon jól tudom, milyen unalmasak ezek a szobák, és mivel nem kerül semmibe az étterem sem, – hiszen mindenütt robotok szolgálnak ki –, hát miért ne lenne az ember mindig társaságban. Azonban, ami a legmegdöbbentőbb, alig láttam párokat! A másik boltféle, amiből rengeteg volt, az a virág-ajándék üzlet. Minden egyedül kóborló ember csokrokkal, bonbonnal, használhatatlan dísztárgyakkal mászkált. Ajándékokkal halmozták el szerelmüket, akik a legritkább esetben viszonozták ezt, akár egy randevúval, vagy legalább egy köszönömmel. Verseket, novellákat, regényeket írtak a választott nőnek, vagy férfinak, hogy meghódíthassák! Hazám női olvasói talán most elgondolkoznak azon, hogy ők megkapják-e a kellő odafigyelést, és nem cserélnék-e le párjukat egy ilyen költeménylovagért, de biztos vagyok benne, hogy futva rohannának haza egyetlen találkozó után.
Mielőtt nagyon szigorú lennék a helyi költészettel kapcsolatban, meg kell jegyezzem, festőik, dalnokaik, szobrászaik talán még rosszabbak voltak. Volt szerencsém festmény és szobor kiállítást egyaránt megtekinteni. A festmények két fő stílusban készültek: az egyiken női alak, vagy alakok feküdtek érzéki pózokban az egyen-szoba egyen-ágyán, a másik fajtán rózsaszín foltok, piros vonalak, fekete háromszögek sorakoztak, olyan címekkel, mint szerelem, szenvedély, vágy a kedves után és így tovább.
Egyik délután behívtam egy robotot, hogy vitázzon velem. „Hol van a költészetükből a téma?” Kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra, mivel indulattal úgysem juthatok messzire. A gép nem értette, mire gondolok, kérte, pontosítsak. „Miért nem írnak másról, mint a szerelem, és az érzéki gyönyörök? Hol van a szenvedés, a fájdalom, a dráma, a halál?” „Ha fájdalmai vannak, vagy szenved valami miatt, szívesen elvégezzük a megfelelő agyműtéteket…” Ekkor elvesztettem nyugalmam álcáját, és ordítani kezdtem: „Nem akarom, hogy belőlem is ilyen élőhalottat csináljanak! Ez nem élet! Így nem lehet! Ezek nem művészek! Hogy merik így hívni magukat?” A robot válaszként lefogott, mire bejött egy társa és nyugtatót injekciózott a nyakamba. Amikor felébredtem, egyikük még az ágyamnál ült, s hogylétem felől érdeklődött. „Belenyúltak az agyamba?” „Azt kérte, ne tegyük. De, ha mégis óhajtja, bármikor…” „Nem kell, köszönöm.” Válaszoltam még mindig kábán. Megnyugodva, hogy nem lett nagyobb bajom, újra kérdéseim lettek: „Észrevettem, hogy mi mindig magázódunk, a többi emberrel meg tegeződnek. Miért?” „Így különböztetjük meg a gondolkodásában öregeket a fiataloktól.” Mégsem lettem jobban. Amennyire erőmből tellett, olyan durván küldtem el a robot, és átaludtam a nap további részét.
Úgy döntöttem, kerülöm a művészek zajos utcáit és kávézóit a továbbiakban. Míg ők használhatták a nagyszerű villamosaikat, én továbbra is liftekkel voltam kénytelen utazni. Egy nap, ahogy céltalanul adogattam meg az útirányokat, egy olyan részre érkeztem, amit eddig nem láttam. A giccsnek nyoma sem volt, sokkal kevesebb volt a szín, és nemesebbek a formák. Alig jártak az utcán, és bár ők is szépek voltak, látszott, már utolsó éveiket töltik itt. Később megtudtam, hogy feltevésem helyes, ők a korosodó nemzedék, és önként vonultak félre, hogy párt találjanak maguknak, mielőtt tovább mennek.
Nekik is voltak kávézóik, de sokkal patinásabb külsejűek. Egy ilyet még mindenképp látni akartam, mielőtt elköltözöm másik kerület megfigyelésére. Bent már csak műbőrfotelek voltak, s helyet foglalt benne festő, író, szobrász egyaránt. Eddig nem láttam senkinél dohányt, vagy alkoholt, de ők szinte kivétel nélkül, nő és férfi egyaránt pipáztak, cigarettáztak, és nemes színű töményeket kortyolgattak. Ruháik sokkal ápoltabbnak tűntek, s úgy vettem észre, mintha az egyediség helyett valami egyenruhafélét találtak volna ki, amely egy barna nadrágból, egy kockás felsőruházatból és egy szintén barna zakóból, vagy kabátból állt.
Alkotásaik felolvasása mellett sokat beszélgettek arról, vajon van-e élet a falon túl, mi vár ott rájuk igazából. Itt már láttam egymás kezét fogó párokat is, akik giccses plüssmacik nélkül szerettek egymásba. Sokkal szimpatikusabb volt ez a társaság, és azon merengtem, talán nem is olyan rossz, hogy az öregekhez soroltak a robotok. Ahogy figyeltem őket, egyszerre órájukra néztek, mind felkeltek, s vagy egy festményt, vagy egy szobrot, digitális jegyzetelőt, mindenki a maga művét fogta, és vinni kezdte. Persze követtem őket, és rövidesen egy hatalmas előadóterembe érkeztünk, ahol a korábban látott fiatalabb fiatalok ültek tömött sorokban körbe. A mesterek letették műveiket, és a tömeggel szemben egy nagy pódiumon foglaltak helyet. Az első felszólaló egy költő volt. Felolvasta versét, mely az utat felújító robot fején megcsillanó fényről szólt. Mesterkélt hasonlatok, mereven betartott ritmika jellemezte. Még az a lendület is eltűnt belőle, ami legalább a szerelmes íróműhelyeken hallott művekben olyan jellemző volt. Amikor befejezte a szavalást, és elhalkult a taps, nem ült le azonnal a helyére. Ránézett a festőre, réveteg, okító hangon mondani kezdte: „Ezt neked írtam, emlékül, amikor hat évvel ezelőtt az utcán megláttuk azt a robotot, amelyik munkálkodott, és te megjegyezted, hogy a fény úgy csillog rajta, mint halhús a villa hegyén.” Erre a festő nevetni kezdett, a közönség újabb, érzelemmentes vihogással kísért tapsolásba tört ki, s a költő végre leült.
A jelenet a festő válaszával folytatódott, aki leleplezte eddig eltakart képét, amin egy stilizált szoknyát fújt a szél, egy naturalistán megfestett meztelen nő kezei felé. „Ez a kép a két évvel ezelőtti szerelmedet ábrázolja, aki tavaly ment a falon túlra, de nekem előtte megsúgta, hogy a legszebb virágcsokrot te vetted neki egész lánykorában.” Mondta párás szemekkel az éljenző közönség elhallgatása után.
Az esemény végig arról szólt, hogy egymásnak ajánlgatták műveiket, a közönséget figyelembe sem vették, elégedetten dicsérték egymást, majd visszamentek a kávéházukba merengeni. Részükről a nap különbsége a többihez képest csupán annyi volt, hogy helyszínt változtattak, és a beszélgetést néha abba kellett hagyni a kötelező tapsok miatt. Kiábrándultan és fáradtan kértem a robotokat: szeretnék új kerületet megfigyelni.
Pelikánmadár
Viharos éjszaka volt. Villámok cikáztak, ömlött az eső, a szél a fák lombját szaggatta. A királykisasszony álruhában indult a királyfik után. Szorosan összefogta maga előtt a ruháját, úgy vágott neki a viharos éjszakának. Már bent járt az erdőben, mikor a háta mögül egy lovashintó zaját hallotta. A kocsi elhajtott mellette, s ő meglátta a három királyfit. Követte őket, míg végül egy nagy kastélyhoz ért az erdő közepén. Úgy döntött ha már eddig eljött bemegy. Hirtelen egy hangot hallott:
– Fordulj vissza, szép királykisasszony, mert megbánod!
A királykisasszony nem tudta mire vélni a hangot, úgy döntött nem törődik vele. Dúl odakint a vihar, ő pedig elfáradt, biztosan csak a képzelete játszik vele. Ahogy haladt beljebb a kastélyban a figyelmeztető hang csak nem akart szűnni. Egyre azt hajtogatta:
– Fordulj vissza, szép királykisasszony, mert megbánod!
Visszhangozták a kastély falai a csodás, figyelmeztető hangot. A királykisasszony rájött, hogy ez nem lehet más, csak a szépséges pelikánmadár, amelyről a királyfik is beszéltek. Az egyik szobában meg is találta egy aranykalitkába zárva. A madár ismét figyelmeztette:
– Fordulj vissza, szép királykisasszony, mert megbánod!
A királykisasszony nem foglalkozott a madár szavaival. Elindult felfedezni a kastélyt. Ahogy ment szobáról szobára egyre szebb helyiségekben találta magát. Arany, gyémánt, zafír, minden kincs amit eddig csak elképzelni tudott ott volt egy helyen. Amint haladt tovább egyszer csak egy teljesen egyszerű, hétköznapi szobába nyitott be. A szobában csak egy ágy és két szék volt. A sok kincs után felkeltette a kíváncsiságát, hogyan kerül a kastélyba egy ilyen szoba? Beljebb ment, sötétben tapogatózott a falon, melyet csak a villámok fénye világított meg. Megnyomott egy gombot, s hirtelen megnyílt előtte a padló. Hatalmas mélység tátongott a lábainál. Közelebb lépett, s látta, hogy pengék forognak az árokban. Egy kaszakút fölött állt. Ijedtében hátrálni kezdett, s meg is indult volna kifelé a szobából, ha nem hallja, hogy a három királyfi hintója megérkezett. Megnyomta ismét a gombot, és gyorsan bebújt az ágy alá. Éppen sikerült elbújnia, mikor látta az ágy alól, hogy bejön a három királyfi a szobába, s egy lányt cipelnek magukkal. A lány könyörgött, hogy eresszék el, mindent megad nekik amit csak kérnek.
– Nem a kincsed kell, hanem az életed!
– Mindenemet odaadom, országomat is, csak az életemet hagyjátok meg!
– Hiszen éppen az kell! Mindened a miénk, már csak az életed van hátra. Ráfizettél a hiszékenységedre, mint a többi királykisasszony is . Látod ezt a szép palotát? Mind a királylányok gyöngyeiből és ékszereiből építettük! Hogy végre megtudd: mi erdei királyok vagyunk! Se katonákat, se udvarnokokat nem tartunk, hanem tartunk szép királykisasszonyokat a kaszakútban. Onnat még egy sem tért vissza!
A királyfik megragadták a lányt, s elvették tőle minden ékszerét. Ekkor az egyik királyfi elejtette a lány gyűrűjét, ami begurult az ágy alá. A királykisasszony szíve majdnem megállt, annyira megijedt. Ijedsége azonban rémületté csapott át , mikor meghallotta az ismeretlen lány vérfagyasztó sikolyát. A lányt belökték a kaszakútba. Rá is ez a sors vár? Így, hogy itt a gyűrű az ágy alatt hamar megtalálják, s aztán nincs menekvés. Átkozta magát, amiért nem hallgatott a madárra, s fordult vissza még lehetett. Ekkor megszólalt az egyik királyfi:
– Na, vegyük ki a gyűrűt az ágy alól!
– Hadd el, ez a vadmacska úgy összekörmölte az arcomat, hogy meg kell mosakodnunk. És már vár a másik királykisasszony, az eszemadta. Az sem gondolja, hogy ma kukorékolt neki a kakas utoljára.
Bezárták a kaszakutat, s kimentek a szobából egyenesen a hintóhoz, s elhajtottak. A királykisasszony mozdulni sem bírt. Megvárta még lenyugszik a szíve, s csak aztán indult haza. Fogta a gyűrűt, és magával vitte bizonyítéknak. Koszosan, ázottan és halálra vált arccal érkezett haza. Az apja rá sem ismert. Pánik lett úrrá a királykisasszonyon, mikor meglátta, hogy a három királyfi ott ül az édesapjával. A királykisasszony elmondta, hogy a kastélyukban járt, elő vette a gyűrűt, majd elmondta az apjának mit látott az ágy alól, hogyan ölték meg és fosztották ki azt a lányt. Azonban nem hitt neki. A királykisasszonynak még a lélegzete is elállt csodálkozásában. A király nem értette, mi lelte a lányát.
– Nem értem mi ütött beléd édes lányom. Tudom, hogy jártál a három királyfi kastélyában. Tegnap éjjel vittek el oda téged, hogy lásd a beszélő pelikánmadarat, s hogy tudd, valóban olyan gazdagok,mint ahogy mondják. Azt a gyűrűt is akkor kaptad a legkisebb királyfitól jegygyűrűként. Mit álmodtál, hogy ilyen bolondokat beszél? A három királyfi most azért jött, hogy megtartsuk az esküvőt, s aztán elmész velük a kastélyba.
És valóban úgy is lett. Megtartották az esküvőt, s indultak is a kastélyba. Egész úton csak gondolkodott a királykisasszony, végül elértek az erdő közepére a kastélyhoz. Kisegítették a hintóból, s az ajtó felé vezették. Ekkor ismerős hangot hallott:
– Fordulj vissza, szép királykisasszony, mert erőst megbánod…
Kaszakút
Egyszer volt egyszer volt
Hetedhét országon
Királylány, ki szép volt
Széles e határon
Ki szép volt széles e határon
Házasodni adták
Az egész világon
S kérők jöttek ezren
Szekéren, lovakon
Jöttek ezren szekéren, lovakon
De ki néki tetszik
Egy sem volt, egy sem volt
Bátor vitéz, herceg
Birtokára vágyott
Vitéz, herceg birtokára vágyott
Mígnem három úrfi
Lép be a terembe
Díszes sapkájukat
Egyenként veszik le
Sapkájukat egyenként veszik le
Legkisebbjük így szól:
„Gyere el velem te!
Csodás palotánk majd
Te veled teljen be
Palotánk majd te veled teljen be
Szép kastélyunk ott áll
Erdő közepébe
Bükkfák és tölgyek közt
Bozót sűrűjébe
Tölgyek közt bozót sűrűjébe”
Azzal eltávoznak
Csodaszép úrfiak
Fehér és fekete
lovaik vágtatnak
Fekete lovaik vágtatnak
Királylányt majd viszik
Ha újra itt járnak
Kelengyét, hozományt
Majd csak akkor várnak
Hozományt majd csak akkor várnak
Izgalommal telt meg
A királylány szíve
Napokat nem várhat
Hogy ezt felderítse
Nem várhat, hogy ezt felderítse
Amint az éj leszállt
Koldusnak öltözött
Nagy sűrű erdőbe
Titokban kiszökött
Erdőbe titokban kiszökött.
Sötét volt az erdő
Nem találhat utat
Gazosban, árkokban
A tövisek szúrnak
Árkokban a tövisek szúrnak.
Ímhol egy fénysugár
Hatlovas hintóval
Három úrfi ül ott
Egy villám ostorral
Úrfi ül ott egy villám ostorral
Hová siethetnek?
Fáradt már és éhes
Távolban egy kastély
Még éjjel is fényes
Egy kastély még éjjel is fényes
Megörül a leány
Rátalált az útra
Ne menj be királylány
Beesel a kútba!
Királylány beesel a kútba!
Körbe néz, ki beszél
Nem lát egy lelket sem
A kaput kinyitja
S van bent vagy száz terem
Kinyitja, s van bent vagy száz terem
Menj innen királylány
Beesel a kútba!
Fent ül egy pelikán
Ki csak ezt szajkózza
Egy pelikán, ki csak ezt szajkózza
Csodaszép a madár
Szebb már csak a hangja
Királylányt az állat
Nagyon mulattatja
Az állat nagyon mulattatja
„Én leszek az úrnőd
Ne félj te pelikán
Osztozunk majd ketten
Az összes vacsorán
Majd ketten az összes vacsorán”
Felfedezi aztán
Az összes termeket
Meg is talál könnyen
Kilencvenkilencet
Talál könnyen kilencvenkilencet
Megfáradtan tér be
Utolsó szobába
Bíbor párna hever
Egy megvetett ágyba’
Párna hever egy megvetett ágyba’.
Amint odafekszik
Egy ajtó nyílik meg
Ott egy másik szoba
Máshogy berendezett
Másik szoba máshogy berendezett.
Ebben csak egy ágy van
Két szék körülötte
Titkos ajtó lassan
Csukódik mögötte
Ajtó lassan csukódik mögötte
Amíg ez csukódik
Nyílik ott egy másik
Ahogyan belenéz,
Majd halálra válik
Belenéz, majd halálra válik
Csapóajtó alatt
Tátong egy kaszakút
Kaszapengék járnak,
S ott van benne a múlt
Pengék járnak, s ott van benne a múlt
„Ne gyere királylány
Beesel a kútba”
Mondja ezt a madár
De már másnak mondja
Ezt a madár már másnak mondja
Ott szalad, ott szalad
Egy másik királylány
Ő is halálra vált
De a madárt hallván
Halálra vált a madárt hallván
„Ne menj el szerelmem,
Maradj itt minekünk!
Az egy vetett ágyban
Háljál együtt velünk!
Vetett ágyban háljál együtt velünk”
Ekkor a királylány
Bent a kaszakútnál
A legnagyobb csendben
Az ágy alatt bujkál
Csendben az ágy alatt bujkál.
Ott szalad, ott szalad
Három úrfi ront rá
Hárman húzzák-vonják
A századik ajtónál
Húzzák-vonják a századik ajtónál
Beviszik, beviszik
Ledobják az ágyra
Lányka fejét nyomják
A bíbor párnába
Fejét nyomják a bíbor párnába
Így taszítják aztán
Mert az gyönyört halmoz
A titkos rejtekbe
Át a kaszakúthoz
Rejtekbe át a kaszakúthoz
Ruháját letépik
S a meztelen karon
Véres kéznyom mondja,
Hogy nincsen irgalom
Kéznyom mondja, hogy nincsen irgalom
Karkötőt, nyakláncot
Mindent leszedtek már
Mégis van egy gyűrű
Fenn még a kisujján
Egy gyűrű fenn még a kisujján
De ez nehezen jön
Nem lehet lehúzni
A leány kisujját
Ezért le kell vágni
Kisujját ezért le kell vágni
Levágják, levágják
A gyűrű elgurul
Három közül egyik
Megkeresni indul
Egyik megkeresni indul
Elveszett a gyűrű
Keresi halálra
Ágy alatt bukkan rá
És a másik lányra
Ott bukkan rá a másik lányra
Három úrfi akkor
Megragadja őt is
Rémhíreket most már
Az apjához nem visz
Most már az apjához nem visz
Lelökik mindkettőt
És még hányan férnek?
Csak a kaszakút lesz
Ettől egyre mélyebb
Kaszakút lesz ettől egyre mélyebb
Sötét kútnak mélyén
Száz holt leány fekszik
Száz csodás termeknek
Meggyilkolt lakóik
Termeknek meggyilkolt lakóik
Századik lélektől
A kaszák megálltak
Századik lélektől
Másfelé forognak
Lélektől másfelé forognak
S jönnek most a lelkek
Kút mélyéről vissza
Bosszú poharát míg
Három ki nem issza
Poharát míg három ki nem issza
Elsőt harminchárman
Ragadják meg nyomban
Megtépik, s fa alá
Hurcolják félholtan
Fa alá hurcolják félholtan
Másikat egy részük
Csakhamar elfogja
Úgy vonszolják fel egy
Összetúrt halomra
Vonszolják fel egy összetúrt halomra
Harmadikat pedig
A többi bünteti
Palota tornyából
Őt a mélybe löki
Tornyából őt a mélybe löki
Kitörtek a lelkek
Mint a tüzes vulkán
Úrfiak mindhárman
Lógnak kötél hurkán
Mindhárman lógnak kötél hurkán
Ahol a kút állott
Van egy liliomfa
Annak virágait
Mindig harmat mossa
Virágait mindig harmat mossa
Száz leány ott lakik
A liliom fában
S benne élnek most is
Benne minden lányban
Élnek most is benne minden lányban