Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még  az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, élt egyszer egy király. Ennek a királynak, olyan nagy gazdagsága s olyan fényes palotája volt, hogy hetedhét országon nem akadtak párjára. Egyetlen bánata volt csupán az öregnek, mert mire is e nagy gazdagság s a fényűző pompa, ha szeretett gyermekét boldogtalannak és magányosnak látja.
Volt a királynak egy gyönyörűséges szép leánya, s elhatározta, ha törik, ha szakad jó férjet keres lányának. “A legjobbat! A legjobbat!”-mondogatta szüntelen. “A legjobbat, a legjobbat fogom megkeresni Hetedhétfalván lányomnak! Az én édes leányomnak!”
Alighogy megvirradt, közhírré tétették, hogy Óperencia legszebb királylánya van eladó sorban. Jöttek is a királyfiák Óperenciának minden résziből, de még Óperencián túlról is érkeztek  jelöltek királylány nézőbe.
Node bizony, a királynak nem tetszettek az udvarlók. “Ez bizony nem lesz jó…Lám ennek, mintha kicsit görbe orra lenne, lám az talán mintha bandzsítana, s Uramfia, emennek már ősz haja van!”
Búsult a király egy magában, két éjszakán, két napon át, amikor is harmadnapon, mint egy látomás, betoppant a palotába egy fényes ifjú, kiről hitte, ő lesz az, akit lányak mindig is reméltek.
“No lám, ifjú, te vagy az kit kerestem, kit lányomnak szántam, tudom hogy te vagy az, kire mindig is vártam!”
“Bizony én volnék, magam is úgy hiszem, Kaszakútodvának legkisebb hercege! Ne is szaporítsuk a szót tovább, máris vinném a leányt, hogy tegyem boldoggá!”
“Jól szólottál fiam, leányom kezét megkapod, ha a föld minden boldogságát lányomnak megadod! Harmadnapom, becsület szavam, neked adom!”
“Így lesz az, ne féljen, szavamat adom, szerelmemtől, mit szíve kér, soha meg nem tagadom.”
Eképpen szóllott egymáshoz az ifjú és az öreg király. Megegyeztek, hogy a lakodalmat Kaszakútodvának legfényesebb udvarában, három nap múlva ülik meg.
No bizony, hamar eltelt az a három nap, a nagy sürgés-forgásban, az esküvőre készülődésben.
Reggel jött is hamar a királyfi leendő arájáért, hogy magával vigye  a szertartásra.
“Édesapám, én most előre megyek, maga és a násznép, jöjjön dél körül majd a kápolna elé!” – így szólt a királylány, majd búcsút vett könnyes szemű, öreg szüléitől és felült ifjú szerelme mögé egy fehér paripára.
Mentek a szerelmesek, mentek mendegéltek, mígnem egyszerre egy vérfagyasztó hangot nem hallottak az erdőnek közepéből: “Jaj, jaj, jaj, nekem! Valaki segítsen!”
Meg is állot a királyfi mindjárt szép lovával és fülelt a leánnyal honnan jő a kiáltás.
No bizony, nem is kellett sokáig fülelniük, mert egyszer csak egy apóka állott elibük. “Mi történt apóka, mondd el mi bajod? Miért e kiáltás, miért e félelem?” -kérdezte a királylány kedvesen.
“Jaj bizony elveszett lélek leszek, megmondta álmomban egy pelikánymadár. Vért igyál, vért igyál, egyre csak így kiált fejemben, e csúf madár!”
“Nem értjük szavadat, kimerült lehetsz, fogd meg kezem, segítek, lovamra felteszlek!” -szóllot a királyfi szelíden, kezét nyújtva az aggnak.
“Nem lehet, nem lehet! Nem ez az, mi elrendeltetett!” – kiáltott az öreg, vérben forgó szemekkel, s lám e percben tőrt rántott elő a tarisznyából és bemártotta élét a királylány szívébe, de hogy biztosra menjen az élt háromszor benne körül is forgatja. “Megöllek, megöllek! Ne legyen boldogságod, többé ezen a világon! Életed enyém legyen! Ifjúságod enyém legyen! Fehér fátylad, vérben ázzon! Fehér ruhád, feketébe váltson! Násznép s gyászmenet, mindenki lásd, egy helyre megy!” Hörögte az öregember, ördögi tekintettel.
“Édes Istenem, hová kerültem? Mit ér már ez élet, ha nincs itt, akiért éljek! Lám agg emberré lettem, s már érzem, haldoklik a lelkem! No várj gazember, még ma pokolba küldelek, saját kezemmel!” Üvöltötte szegény királyfi, félőrült állapotban és legottan kicsavarta az öregember kezéből a véres tört hogy szerelme tiszta vérével mossa össze a gyilkos szív, fekete nedvét. S ekkor egy hang így kiáltott: “Jaj neked, királyfi! Bizony, bizony, mondom neked, ma te is meghaltál! Szíved, lelked, békét többé nem talál már. A földi pokol után, téged is halál vár! Irgalom, irgalom! Irgalomért, kiálts!”
Ekkor az óra elütötte a tizenkettőt. Jött a násznép az erdőn át, nagy zene-bonával, jó kedvvel, tánccal és kacagással, amíg meg nem érkeztek e tisztásra, s mindannyian elszörnyedtek a látványra.
Langyos bordó tócsában térdelt az élő halott, ölében véresen feküdt a leölt, de nem halott. Mellettük egy tetem, talán egykor ember, vérfolyam lábaiknál, sós-sárú, vörös tenger.
Teljes a csend, senki nem szól, de egy madár, egy rút pelikánymadár egyszer csak így kiált:
“A legjobbat! A legjobbat! A legjobbat akartad!”