Második fejezet
Melyben a szerző szerencsésen megmenekül, találkozik egy furcsa idegennel és ismerkedni kezd egy számára eddig ismeretlen világgal
A hatalmas hullámok darabokra törték a csónakot, és szerteszét sodorták legénységét. A mentőmellény a víz felszínén tartott, de még így is nagy volt a veszélye, hogy a dühöngő viharban megfulladok. Gondoltam, ha nem csinálok semmit, a biztos halál vár, így erőmet megfeszítve küzdöttem életemért. Úsztam, ahogy bírtam, bár tudtam, esélyem sincs, hogy szárazföldet találjak. Végre egy hatalmas sziklát pillantottam meg, melyet a sötétben eddig nem vettem észre. Elborzadva néztem, hogy fodrozódnak a habok, ahogy a kiálló kövekhez csapódnak. Talán így szaggatja majd darabokra a testem is! Elöntött a rettegés, és ahelyett, hogy bármi fontos még utoljára eszembe jutott volna elájultam.
Amikor felébredtem, biztos voltam benne, hogy a másvilágra jutottam. Próbálgatni kezdtem végtagjaimat, majd amikor megbizonyosodtam arról, hogy életben vagyok, összeszedtem bátorságomat és felültem. Az első, amit észrevettem, hogy egy fekete motoros áll mellettem. Persze nem volt motoros, csak annak véltem. Két méter magas lehetett, és olyan volt, mintha egy varrás nélküli kezeslábast viselne, melynek valahogy része volt a fején egy ugyanilyen bukósisak. Az egész alak fekete volt és fényes. Sehol nem törte meg zseb, cipzár, vagy gyűrődés, ami ijesztően hatott.
Egy óvatos pillantással felmértem környezetemet: egy kisebb nappali méretű szobában feküdtem. A falak és a plafon a narancs különböző árnyalataiban voltak kifestve, ami nagyon megnyugtatóan hatott a szememnek. A helyiségben az egyetlen tárgy az az ágy volt, amiben feküdtem, még ablak és ajtó sem volt, úgy tetszett, a fény mintha a falakból áradna. A matrac kellemesen pihentette gerincemet, a hófehér párna és takaró pedig valami finom, puha anyagból volt, mintha a feleségem ölelne magához, illata pedig olyan biztonságérzetet adott, hogy egy pillanatra elfelejtettem megijedni is.
Ahogy mindent szemügyre vettem, újra a türelmesen hallgató szobatársamra néztem. Szégyellem, de pusztán egy reszketeg hellót tudtam köszönni neki. Pillanatnyi hezitálás után – sokkal magabiztosabb, bársonyos férfihangon – ugyanígy üdvözölt ő is. Ettől kicsit megnyugodtam. Bemutatkoztam neki hirtelen angolul, franciául, spanyolul és a biztonság kedvéért magyarul is. Erre hosszabb szünet után angolul azt válaszolta, hogy nagyon örvend. „Ön tehát angol?” Kérdeztem immáron én is bátran. „Nem.” Felelte. „Ha megfelel ez a nyelv, kommunikálhatunk rajta. De választhatunk másikat is.” Ez egy kissé meglepett, és meglehetősen arrogánsnak tartottam, hogy egyből nyelvtudásával kérkedik, még mielőtt elmondaná, kicsoda. Gondoltam, házigazdám be akarja bizonyítani többnyelvű bemutatkozóm után, hogy ő is tud annyit, mint én. Készséges vendég kívántam lenni, aki engedi megmentőjének megcsillantani nyelvtudását, de azért próbára is akartam tenni. Végül magyarul folytattam a társalgást. „Így azt hiszem, könnyebb lenne.” „Ahogy óhajtja.” Felelte akcentus nélkül a sisakos. Próbáltam hangjában a cinizmust, vagy a gőgöt felfedezni, mellyel az én kiejtésemet gúnyolja, de szó sem volt ilyesmiről. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy meglehetősen abszurd helyzetemben a lehető legképtelenebb dolgok járnak a fejemben.
„Tehát ki ön, és hol vagyok?” Tettem fel végre a legkézenfekvőbb kérdést. „Az utóbbi kérdésére egyszerű választ tudok adni: Hagofiában. Az előbbit nehezebb pár szóval elmondani. Azt hiszem, az önök nyelvén megfelelőbb lenne a kérdés: mi vagyok? Létem megnevezéséhez legközelebb a robot szó áll.”
Már korábban is hallottam kísérletekről, melyek emberszerű gépek alkotására irányultak, de nem gondoltam, hogy van olyan ország, amely idáig jutott. Hagofia: életemben nem hallottam róla. „Pontosan merre vagyunk?” Kérdeztem a lényt, hogy tudjam, merre juthatnék majd haza. „Erre a kérdésre nem válaszolhatok.” „De miért? Fogoly vagyok? Tagja az ön népe valamilyen egyezménynek, szövetségnek, uniónak?” Faggattam aggódva. „Teljesen külön álló állam vagyunk. Bizonyos értelemben fogoly az első törvény szerint, aki azonban államunk tagja lehet a második törvény szerint.” Bízva abban, hogy minél többet megtudok a robottól, annál könnyebben meg tudok szökni innen, további információkat követeltem. „Mi az első törvény?” „Hogy soha ne fedjük fel birodalmunkat.” „És a második?” „Az emberi élet megmentése kötelező, amíg nem ütközik az első törvénnyel.” „Sok törvény van még?” „Kedves Gulliver úr. Biztosítom, hogy az elkövetkező időkben minden szükséges adatot megkap világunkról, az ön számára sűrített, logikusan tematizált oktatás alatt. Az ön szervezetének most pihenésre van szüksége. Holnap visszatérek, addig nyugodtan használja a szoba nyújtotta lehetőségeket.” Szétnéztem az üres helyiségben. „Az ágyat?” „A szoba hangvezérelt. Képernyőt!” Adta ki az utasítást, mire megjelent egy hatalmas monitor a szemközti falon. „Startra indíts oktatófilmet a szoba használatáról!” Majd ajtót parancsolt a fal felé fordulva, és egy, számomra a semmiből előtűnőnek tetsző nyíláson át távozott. Nem volt jobb ötletem, így megadóan startot kértem a képernyőtől.
Mint kiderült szobám annyi különleges titkot rejt, amit első hallásra meg sem tudtam jegyezni. Hónapokig éltem e négy fal között, de még így sem használtam ki minden lehetőséget. Így csak azokról tudósíthatok, amiket magam is kipróbáltam. Először ennem és innom kellett, mert már nagyon gyenge voltam. Egy „Ágyat el!” paranccsal eltűntettem fekhelyemet, és a szoba így teljesen üressé vált. Csak a négy fal, a plafon, meg a talaj, amit valami parkettához hasonló, de annál tartósabb, és teljesen sima felület alkotott. Ezután asztalt és széket kértem, amely szintén – számomra – a semmiből tűnt elő. Csak később tudtam meg, hogy a lakószobák alatt, fölött, között bonyolult üregrendszer van kialakítva, amelyekben a legkülönfélébb használati eszközök vannak miniatűrré hajtogatva.
Hamarosan lett asztalom, székem, evőeszközeim, de étel még mindig sehol. Egy étlapról kellett választanom, amelyet a monitor mutatott. Kizárólag tengeri és édesvízi halakból készült minden. Viszont abból volt előétel, leves és főétel is. A desszerteket nem nagyon értettem, micsodák, gondoltam helyi különlegességek, és ráérek még megkóstolni őket.
Tonhalat kértem, ami a durva fordítás szerint olyasmi módon volt elkészítve, amit nálunk panírozottnak hívnak. Ez otthon és a hajón sem számít drága ételnek, és mivel fogalmam sem volt, miből kell majd hitelemet megfizetnem, valamint árakat sem láttam sehol, nem akartam bonyolultabb fogást rendelni. Természetesen ugyanezen megfontolásból egy nagy kancsó vizet kértem hozzá.
A tonhalat szinte azonnal kiadta a vízzel együtt egy ablak, ami a bejárati ajtóhoz hasonlóan tűnt fel, majd el a falban. Amit megkóstoltam, annak köze sem volt a mi rántott ételeinkhez! Olyan íze volt, melyet nem igazán tudnék leírni, és amit soha nem fogok elfelejteni. Évekig kísérleteztem itthon, hogy hasonlót alkossak, de lehetetlennek tűnik.
Emellett fogásaik egytől egyig igen táplálóak voltak. Rendes adagot adtak, amellyel pont jól laktam. A robotok egy beszélgetésünk alkalmával elmondták, hogy a monitor szkennel az ételkéréskor, és pulzusomból, testtömeg-indexemből, hangszínemből, a gyomrom legvalószínűbb térfogatából megállapítja, mennyi ételre van szükségem. Minden főfogáshoz hozzáadnak egy vitaminkészítményt is, mely íztelen és szagtalan, viszont fedezi az ember optimális vitaminbevitelét. A gépek arra is figyelnek, hogy ezt biztosan mindenki megkapja valahogyan minden nap, de csak egyszer, nehogy valamivel túladagolják. De ezt persze akkor még csak nem is sejtettem, inkább azon aggódtam, hogyan fogom tudni üríteni ezt a sok finomságot, ha eljön az ideje.
Ne haragudjon a kedves olvasó, hogy ilyen részletekre is kitérek, de úgy vélem, a legtöbbjükben ott motoszkál, hol tudja az ember az alapvető higiéniai problémáit megoldani. Rettegtem a közös fürdő és mosdóhasználat gondolatától, mert azt a hajón is nagyon utáltam. A monitor oktatófilmje azonban ezúttal is felvilágosított: a „Fürdőszoba!” utasításra egy másik falon újabb ajtó nyílt meg, és egy majdnem ugyanekkora szobába vezetett. Itt minden tisztálkodó igényemet kielégíthettem végre.
Mire végeztem, már a film nélkül adtam ki a „Ruhát!” parancsot. Meg sem lepődtem, hogy öltözékem finomsága olyan volt, mint ágyneműmé, és szabása olyan elegáns, hogy bármelyik kapitányom megirigyelhette volna az esti banketteken. Nem kétség: úr voltam valami luxusszálló szobájában. De miből fogom én ezt kifizetni, ha félig fogoly vagyok? Vagy ha ilyen a börtön, milyen lehet a szabad élet?
