Tesókám

2013. március 4. hétfő Sárváry Gabriella

A kihallgatás után teljesen kimerült. Nem volt választása – lefeküdt a kemény priccsre és behunyta a szemét. Kavarogtak fejében a délután eseményei, a lakásán megjelenő rendőr, aki bekísérte kihallgatásra, a lefoglalt laptop, amelyről állítólag veszélyes gázokra adtak le nagy mennyiségben rendelést Ukrajnában. A megállapodás szerint a magát Eagle néven azonosító megrendelő két hónap múlva személyesen jelentkezik a szállítmányért. Micsoda képtelenség! Az ő laptopjáról! Ki hackelte meg a gépét? Mert csak ezt tudta elképzelni. Mit fog szólni a bátyja, és a nagyszájú Lilian? Az a nő biztos üvöltözött volna a helyében, kiállt volna a jogaiért, nem lehetett volna csak úgy bekasztlizni. Bezzeg ő gyáván pislogott, meg se mert mukkanni, csak történtek vele az események. Most mindez egy katyvasszá állt össze a fejében és úgy hasogatta, mint még soha. Keservesen nyöszörgött, mozgolódott. Aztán kis idő múlva megnyugodott a légzése.

Látta magát, amint meredek sziklán kapaszkodik fölfelé, az éles gránit teljesen lenyúzza a bőrt az ujjairól és a tenyeréről. Égő sebként sajgott minden tagja, de még félelmetesebb volt az érzés, hogy nem állhat, meg, a nyomában vannak, és akkor mindennek vége. Ifjúkori szerelmével, Viviennel hagyták el szülőfalujukat, hiába kérte a lányt, hogy otthon várjon rá. De Vivien nem sokáig bírta az iramot, belátta, hogy jobb visszafordulnia. Mert ő nem állhatott meg még Vivien kedvéért sem. Megígérte a lánynak, hogy egyszer visszajön érte, s azóta ez az ígéret egyszerre édes és keserű emlékként élt benne. Azt sem tudta, merre tart, hogy esküdhetett meg arra, hogy érte jön?

Egy örökkévalóságnak tűnt a mászás a sziklán felfelé. De a terep egyszer csak lankásabb lett, kitárult alatta a völgy, mélyén a sötét tükrű tóval. Valami a tó felé húzta, abban elrejtőzhet, gondolta. Rohant lefelé, bukdácsolt a köveken, az utolsó lépéseknél ledobta a ruháit és a vízbe ugrott. A víz körbeölelte, balzsamként hűsítette sajgó tagjait. Teste elernyedt, hosszú ideje először fogta el valami megfoghatatlan, kellemes érzés. Itt jó lesz, gondolta, nem találnak rám. Nézte az áttetsző ragyogást, a benne nyüzsgő életet. Aztán teljesen váratlanul balsejtelme újra visszatért. Homályos árny siklott a távolban, először nem zavarta, de egyszerre fenyegetően hatott. Úgy tűnt, mintha körülötte körözne. Lélegzetvisszafojtva figyelt, nem mert mozdulni, nehogy a víz örvénylése elárulja. Annyira kimerült volt, hogy megacélozta magát: kivárja, mi történik. Az árnyalak egyre közelebb úszott hozzá, hirtelen közvetlen az arca előtt, felnagyítva látta a bátyja arcát. „Tesókám!” – mondta, és kaján vigyorra húzta a száját. Amikor felriadt, kapkodta a levegőt, mint a fuldokló.

Bejegyzések

Szekrénymesék – Második mese, amelyben egy kislány szekrénybe zárja a tengert, és Dugófej elhatározza, hogy úszni tanul

2013. március 3. vasárnap Csík Mónika

Előzmények: A gyerekszoba ormótlan, régi ruhásszekrényébe új jövevény kerül, felforgatva az ott lakó, elfelejtett kacatok nyugalmát. Dugófej, a világ legokosabb parafa dugója, Kajlagomb, a csorba kabátgomb, Sipirc, a kisegér, Büdi, az elkallódott zokni, Rágcsa, a falánk ruhamoly, valamint Kis-, Al- és Főcsutka, a három aszalódott almacsutka összefognak, és kiderítik, hogy az új jövevény nem más, mint a Hihetetlen Mesék Könyve. Mivel egyikük sem tud olvasni, a könyv megígéri, hogy mindennap egy-egy izgalmas történetet mesél el nekik.

– Nekem még soha nem mesélt senki – fészkelődött Sipirc egér egy kis kupac összerágott papírfecni közepén.

– Ó, nekem már igen. Amikor a csinos kis rózsaszínű kabátkára varrva éltem, mindennap délelőtt egy Óvoda nevű helyre utaztunk, ahol csupa érdekes, színes holmi található, gyerekek futkároznak, és egy néni érdekes történeteket mesél sárga hajú királylányokról – kezdett bele Kajlagomb egyik sokadszorra elmesélt történetébe, de a többiek lepisszentették.

– Most nem téged szeretnénk hallgatni, Kajlagomb, hanem a Hihetetlen Mesék Könyvét. Izgalmas történetet ígért. Már alig várom, hogy belekezdjen – mondta Dugófej, és egy picit közelebb húzódott a könyvhöz, hogy az első oldal szép, színes képeire sandíthasson.

Kajlagomb megkezdett történetével jó ötletet adott a Hihetetlen Mesék Könyvének. Az úgy döntött, hogy elsőként a napszín hajú kislány esetét meséli el nekik.

„A Girbegurba utcába egy őszi reggelen új lakók érkeztek. Egy házaspár és a kislányuk. Óriási autó hozta utánuk a bútoraikat. A rakodómunkások egész nap ki-be jártak a ház és a furgon között, esteledett, mire a szobákban minden a helyére került. Mivel nem érkezett meg az újonnan vásárolt tűzhely, pizzát rendeltek vacsorára. Az anya, miközben a szeleteket tányérokra tette, megjegyezte, hogy a kislány szokatlanul szomorú. A régi szekrényét sajnálja, amit a költözés során nem tudtak magukkal hozni, mondta a kislány. Csak egy ócska régi darab volt, kap helyette újat, válaszolt az anyja. De a kislány sírásra fogta. Nem kér újat, a régit, a varázslatosat szeretné visszakapni. Amiben a tengert tartja. A szülők, bár furcsállották a kislány szavait, telefonáltak a nagyinak, hogy küldje utánuk a régi, ócska ruhásszekrényt is. Három nap múlva érkezett meg a bútor. Az anya kíváncsian nyitotta ki az ajtaját. Vajon miféle holmi maradhatott benne, töprengett, hisz indulás előtt mindent kirámolt belőle. A szekrény ajtaja nyikorogva tárult. Belekukkantott. Üres volt, csak három ruhafogas lógott a helyén, mondta később a férjének, s megbeszélték, hogy a gyereknek élénk a fantáziája. A kislány elégedetten tért nyugovóra. Alig várta a reggelt. Ahogy a vekker megszólalt, izgatottan ült föl az ágyában. A szekrényből morajló hang szűrődött ki. Majd magától kinyílt az ajtaja, és égszínkék, sóízű hullámok loccsantak a szobába. Megjelent utána egy strand is, puha homokkal, pálmafákkal. Távolabb hegyek emelkedtek, barlangjaikban medvék szunyókáltak. A kislány nevetve huppant kedvenc homokozójába, majd óriási színes labdákkal játszadozott, végül kagylókat keresett a föveny kavicsai között. Egész belefeledkezett a játékba. Igyekezzen az öltözködéssel, elkésik az oviból, szólt be az anyja a konyhából, majd pár perc múlva be is kukkantott a gyerekszoba ajtaján. A kislány épp akkor csukta be a szekrény ajtaját. Már fel volt öltözve. A szobában példás rend. Az anyukájának, mikor induláskor elköszönt tőle, egy pillanatra úgy tűnt, mintha kissé nedves lenne a lány lófarokba fésült, napszínű frizurája.”

– Ez volt az első meghökkentő történetem. Mit szóltok hozzá? – kérdezte a Hihetetlen Mesék Könyve.

A szekrénylakók szinte egyszerre válaszoltak, egymás szavába vágva.

Sipirc szerint ez nem is volt igazi mese, ugyanis a könyv nem árulta el, mi volt a neve a kislánynak. Mindenkinek kell, hogy legyen neve, a kinti világban járók kettőt is viselnek. Ez a napszín hajú kislány biztos szomorú lehet amiatt, hogy neki egy se jutott – vélekedett Sipirc, és javasolta, hogy adjanak nevet a kislánynak.

Kajlagomb el volt ragadtatva a történet hallatán, a kislány az ő hajdani gazdasszonyát juttatta eszébe, aki mindennap elvitte az Óvodába. Szerinte nevezzék el Aranyhajnak a mesebeli lányt, és javasolta a Hihetetlen Mesék Könyvének, hogy ha legközelebb ezt a történetet meséli el valakinek, a főhőst Aranyhajnak hívja.

A három almacsutka megfelelően hihetetlennek találta a történetet. Főcsutka biccentve dicsérte meg a könyvnek a meseválasztást, s ugyan nem mondta ki, de magában a mesét kissé rövidnek tartotta.

Csak Dugófej volt megszeppenve. Büdi, a kallódó zokni vette rajta észre.

– Mi bajod, Dugófej cimbora? – kérdezte tőle Büdi.

– Megijesztett az a sok víz. Mi lenne velünk, ha a mi szekrényünket is elöntenék a hullámok? – sopánkodott Dugófej.

– Roppant egyszerű – mondta nevetve a Hihetetlen Mesék Könyve –, a habok közé vetnétek magatokat, és elkezdenétek úszni.

– Épp ez a bökkenő. Mit tegyen az, aki nem tud úszni? – tette fel a kérdést Dugófej.

– Annak bizony meg kell tanulnia – válaszolta a könyv.

– Az egerek jó úszók, nincs miért aggódnom – mondta Sipirc.

Az almacsutkák, kis tanakodás után, megegyeztek abban, hogy ők is fenn tudnának maradni a víz felszínén. Egy jó katona mindenhez ért, még az úszáshoz is – jelentette ki Főcsutka, és büszkén kihúzta magát.

Büdi csak félhangosan dünnyögött. Valami olyasmiről beszélt, hogy a zokniknak nem árt a víz. Igaz, hogy ő nem szeret fürödni, de úsztatták már meg párszor egy Mosó nevű gép gyomrában, és nem volt annyira kellemetlen élmény.

Kajlagomb és Rágcsa elárulták, hogy még soha életükben nem láttak vizet, és nem is tartják valószínűnek, hogy az ő szekrényükben megtörténhessen efféle bonyodalom.

Dugófej tanácstalanul hümmögött. Mialatt a többiek a mesekönyv köré sereglettek, hogy megcsodálhassák a szép, színes képeket, ő a kedvenc szekrénysarka felé oldalgott, és azon töprengett, vajon kit kérjen meg rá, hogy úszni tanítsa.

Bejegyzések

Trisztán&Izolda (részlet)

2013. március 3. vasárnap Farkas Kristóf

Szereplők

Trisztán, habár neve kelta eredetű, hiszi, hogy nem determinálja, hogy a bábeli könyvtár mindegyik kötetében valamilyen formában megtalálható, hiszi, hogy az ember mindenkor és mindenhol, mindegyik tulajdonság hordozója, csak a körülményei határozzák meg, és ez az elképzelése magyarázza azt a mindenre kiterjedő magyarázatkeresést, ami a fejében lévő zűrzavart okozza, így épp azt nem veszi észre, hogy ebben a káoszban eredezik neve jelentése is.

Izolda, szerelme, szintén szeret tisztán látni és uralkodni a dolgok felett, sokszor érzelmein is, ami bizonyos távolságtartásban jelentkezik. Bizonytalanná teszi a környezetében lévőket, rendelkezik felettük, irányítja őket, de ez valami jeges tulajdonságot kölcsönöz neki, és mikor ez megolvad, nem tiszták a határai, látni mi az, amire rárakódik ez a kedves hűvösség, ez a megkapó báj és messzeség, valami úrinői. Amiről nem tud, az nem biztos, homályos és félelmetes határvonal, veszélyes sáv, vékony jég, ami beszakadhat alatta.

3 éve vannak együtt, történik Budapesten és más városokban: Bécs, Párizs és újra Budapest. Néha képzelt, néha reális helyeken vannak, néha utaznak még akkor is, ha nem jól emlékeznek. Közben sok minden történik és történt.

Az idő folytonos és körkörös, egyik és egyszerre mindkettő.

Az előzékenység

Kávé, cigi, maszturbáció.

Egzisztencia-reggeli,

önkifejezési öröm.

Magunk magunkért

a létben és az ellen,

halál a tenyér ereiben

vagy a karambol-fal

sziámi-fehérjén, esetleg

az abrosz meghitt csipkéje,

mint túlsúlyosra képzelt nők

kombiné-zuhataga, még annak is

nyomnia, nyomasztania kell, kell a súly,

ránk kell tolulnia, mint fejbe a vér, érezni kell

a lehet nem-élvezést, mert a pontban eljövő gyönyör

annál erősebben veti ki, és le magáról a súlyt, mely egy zsák fekete vonzó szájába húz.

Egy szép téli napon, ami már épp kezd átváltani tavaszba, Trisztán úgy dönt, hogy írnia kell. Meg kell neveznie dolgokat. Lassan sétál hazafelé egy koszos pesti úton, a hetedik kerületben, a körúton túl, ami régebben szebb volt, az ezredfordulón még szebb, nemhogy a századfordulón, képeken látta, de a kettő között, a háborúk között és után és most, abban az évben amikor vége kellett volna lennie a világnak, csak egyszerűen lerongyolt, kispolgári hangulatot áraszt, ahol az utcát már utol érte a világvége: méterenként csövesek, szerencsére csak minden ötödik kér aprót, vagy piára, de másnap megszólítja az Úr és arra szólítja fel, hogy élvezze az élet apró örömeit, kutyája is van, de azt nem veszi észre, hogy a kutya csak nem pusztul el öt éven belül sem, ott ül a gazdája mellett táblával nyakában még mindig és átvállalja a felelősséget, láttam már ugyanazt a kutyát öt éven belül öt embernél is megfordulni, egyre kövérebben, úgy látszik valaki jól jár ezzel, aztán Trisztán azon is gondolkodik hogyan tud megélni egy ötven méteres útszakaszon belül öt vegyes kisbolt, ha ötven méteres sugárban ez a szám csak hatványozott és feltételezhető, hogy a lakók száma közel állandó, nem számítva az áthaladó forgalmat.

Nem érdekli különösebben, hogy, de tudja, mikor, mit, hol lehet megvenni. A túlélők néha felesleges tudásának egy kicsike részletével ő is rendelkezik: Párizsi kockát tíz méterre jobbra, vele átellenben tizenegyig bort, nem asztalit, és sört, nem három százalékosat, változóan, éjfélig vagy akár hajnal kettőig, szemben, ami sosincs eléggé behűtve, de van, ha a szükség megkívánja. Ez a pici ABC már csak sört tart, mini fogkrémet, kis kiszerelésű óvszert, nem csak kis méretben, olcsó bonbont, doboz csacska csokoládét…

Trisztán tudja, hogy minden, amit elgondolt, csak megfigyelés és csak részlete a valóságnak, de hirtelen ennyire jutott.

Belép a lakás ajtaján, ami nem az övé – nem az ajtó, a lakás – leveszi cipőjét és nyitva hagyja az ajtót. Pakol, ruhát hajtogat, nem gyújt rá, magában beszél, összevissza, néha értelmesen, néha értelmetlenül, mintha franciául beszélne. Bekapcsolja a rádiót, zene szól, egy olyan tipikus idióta fajta, ismétli a refrént, ő is énekli – hogy basznátok meg magatokat –, durva arckifejezéseket csinál, majd észreveszi magát. Kinéz, az udvaron senki sincs kint. Fura, pedig valaki mindig járkál a gangon, vagy a másodikon ugat a külföldi csaj kutyája, aki kaparja az ajtót és nyüszít reggelente mindig. Az elsőn meg hegedülnek, amikor nem veszekszenek és kiabálnak egymással. A falszomszéd nincs otthon, lelakatolta a lakást, elment a hipermarketbe vásárolni. A szembe szomszéd sem hallgatózik és gyűjt információkat a lakók hollétéről, de épp kijön cigizni, csak cigizni, köntös van rajta. Trisztán köszön és becsukja az ajtót, rágyújt, amióta belépett a házba, ott lóg a szájában a cigi, de eddig nem gyújtotta meg. Reggel 6 óra 50 perc van. Írni kezd. Összemegy a függöny.

Trisztán Ma nem dolgozok, nem vagyok hajlandó dolgozni, mindenki dögöljön meg, elszívok két doboz piros szimfóniát, itthon maradok, rekedten morgok magamban, mint egy kiherélt macska. Itthon maradok és írni fogok, ki sem szellőztetek, pálinkát főzök és hallgatom, hogy ég el Árkádia. Semmi sikítás, csupa csönd, fehéren izzanak a még fehérebb márványoszlopok. Nézd, hogy ég városod! Érted ég.

Lator Tristan vagyok.

Te Szép Iseult.

És ezt most megírom:

És akkor szeressünk!

Lazuljunk el a kételyben és más betűtípusokkal nekidőlve faragjunk ki új bekezdéseket!

Kacagott magában és az égett szűrő ízű csikket elnyomta karján, majd a csonkot, a csikkét, a többi, még parázsló rigó közé dobta.

Az én kis rekedt énekes madaraim, gondolta. Még feketén füstölve is csak gyászt ontanak. Saját magukat hamvasztják és szélnek is eresztik, a világegyetem legegyszerűbb és mégis legönállóbb teremtményei.

Nincsenek ráutalva senkire. Szépen élnek, vannak, ha nem gyújtják meg őket. Papírjuk bebarnul, mintha kávéztak volna egész életükben, a dohány kiszárad és erős lesz, mint a lélek, a szűrő pedig tönkremegy és összeassza magát. Főleg, ha szénszálak szabdalják, még korát is megvizsgálhatnánk, ha száz évekkel később találnánk egy még éppen ép cigarettát. De rigót gyűjtögető hajléktalanok vannak. Kinek a papír, kinek az a kis dohány kell. Felhasználják, azt, ami szépen leélt egy-két emberöltőt és megköszönik fiaiknak, kik nem szívták el akkor lelküket.

Aztán van, mikor meg is gyullad. Akkor hamar ég. Főleg, ha a lelket is erősen és mohón szívják. Cigaretták vagyunk, dohány a testünk és füst a lelkünk, a többi hasonlatot ki-ki maga, megtalálhatja.

Elnyomta a cigit. Tehát. Új lapot fűzött az írógépbe, a kopott kurváról és rongyos, íróról mesélő plakátra egy megvető pillantást vetett, majd félmerev ujjával a karimához emelt egy tiszteletteljes mozdulatot, és elengedte. Írt.

És írt. Aztán írt, meg még: mindig írt. Írt és csak írta, mert írnia kellett, hogy írni bírja a leírandót, mit magában először kiirtott, felégetett, de betűkkel megtűzdelve, a gyom parázson táplált földben csak újra kikel.

Addig nem akart felállni, míg azt a pár nyomorult oldalt le nem írta, hogy egyáltalán lássa, mihez is kell kezdenie, hogy maga is történetet láthasson, miben talán túl- és továbbéli magát. Nem csak a valóságot akarta megírni. Az eseményeket igen, de a történet, aminek vége van, azt nem tudta. Mert még magának sem volt vége. Valamit ki kellett találnia… mi van, ha, és egyéb szavak, miket gyűlölt, de kihasználta őket, hogy nyögjön a papír. Az üveg mellette volt, mellette meg egy kés és ki nem nyitott borítékok. Ha elfogyna az …ötlet. Csak végső esetben. Soha nem küldte el őket. Zárványok voltak. És egy penge is ott hevert, szájába vette, és magában csókolózni tanult.

Trisztán Emeljünk emlékeket a múltidők homokváraiból. Semminek sincs értelme. Ruházzunk fel fákat érzésekkel és rázzuk le lombjaikat, ha eljön az idő. Fújjuk ki a levegőt és romboljunk le mindent, mit nem mi építettünk fel.

Zavarosan indul a kezdet, mint mindig, régóta készülök. Nem ülhetek neki vázlatokkal a tényeknek, különben a piszkozat elvész és az elmosódások híján minden csak olyan fekete-fehér lesz, mint az A4-es másolt papír. Sosem írtam le előre semmit, mindent mindig onnan emelek ki, ahonnan jön és ahogy gondolom.

Az év véget ért, elhúzhatja a halál fasza a ködbe minden emlékkel együtt. Nem mintha nem akarnék emlékezni, de így nincs értelme. Hasonlítgatásokkal és hasonlatokkal átformázva, új bábba bújtatva azt, ami magától beszél.

Két éve, újévkor, már Bécsben, valamelyik kocsmából egy másik kocsma felé tartva szaggattuk töredék időnk nagy részét. Minden jól indult és boldog új évet kívántunk. Aztán máshogy végződött. Aztán egy éve, újévkor, Párizsban, egyedül, egy összetört-vert arccal vártam, hogy megnyíljanak az egek és hab öntse el a csillagokat, mintha lángokat csitítanánk.

Úgy jött ez a Párizs, mint a félrenyelt meggymag. Hirtelen és lélegzet-elvonva. Kitérő volt, hogy meddig tart, nem tudta. Addig köhécselt és nyeldekelt, majd meglátjuk mi lesz. Kiköpjük-e. Lenyeljük-e. Lenyeltük és köptünk egyet. Ennyi volt. Hova tovább, merre tartanak az álmok. Chopint kell hallgatni, és abban amúgy is minden benne van, mert olyan, mintha most találnák ki. Mintha most próbálkozna az ujj. Meg merjük-e tenni, tudva, hogy a hang, a történet úgyis tökéletesen illeszkedik a dallamba. Valami hasonló volt ez is. Nem történt semmi érdemleges, semmi jelentős, csak egy nagy kitérő, egy év, egy semmi, az eddig eltelt húszhoz képest. Még van időnk, rengeteg és nem köt semmi és nem kell tenni semmit se. A lényeg a valahova-tartás. Talán csak ennyi és semmi más. De mire mindezt megfogalmazzuk, addig csak árnyas ligetek egyszerűsége alatt ülünk és gondolkodunk annak bonyolultságán. Ez már csak így van.

„Megtettem, mert égtem és égett az élet lángja is, mi meg összekaptunk és láng égette a másik lángját. Szította és tüzelte egyik a másikat és így volt szép, így lett szép. Mert ennyiről szólt és soha semmi többről. Hazudtam és megvezettem, késtem és előresiettem kétezer kilométert is, ha kellett, mert arról volt szó és főleg, mert jól esett. Mert mertem égni” és picsába az élet hűs vizével, azt az örökifjúság forrását kerestem, ami nem ígér hosszabb és örök életet, de egy év alatt megöregít. Felesleges az örök élet. Én jól csináltam. Nem hiszem, tudom. Ráérek még mindig, de nem akarok várni. Hideg vagy meleg, az Úr szája a langyosat kiköpi. Semmi másnak értelme és létjogosultsága nincs az életben, érzem és kész. Mindent magamhoz mérek. Nehéz, de így van.

A névtelen leült és kezébe vette a piszkozatot. Ez jelenthetett mindent, mit önmaga elől is eltakart. Minden volt ez, csak épp nem a tisztaság, sose tudta mit ír, mindent lélegzetből indított, hogy belülről jöjjön, sose tudta minek van értelme és minek nincs, csak jött, csak belülről, csak úgy, mint a lélegzet. Egy nagyobb írótól látta, hallotta és csak ezt tartotta igaznak, minden mást veszett fegyelemmel és vizsgálattal szemlélt, hogy vajon életképes-e abban a környezetben, amit ő teremtett magának. És most megint itt van.

Trisztán Mindössze háromszor találkozik az ember. Több a halál, kevesebb a koraiság, akárcsak egy elcsöppenő magömlés. A középsúlynál gördül csak az örömcsepp, mely édesítve olthat termékenységbe, de egyben ártatlan is, mint a belőle fejlődő hátha-csíra. Három az élet és nem is kevés, egyben van csak benne mindig a megismerés, utána csak vágyakozás a másodszoriság, harmat-ízű a harmadik, bizonyítva, hogy egyszeri, saját kérdéseinkre kapott vágyakba oltva ott lappang a lassú felismerés: ő lett volna, ha az idő szétválaszthatatlan folyna, nem szabdalva szakaszokra a hiány múlatását. Háromszor és nem tovább, utána mindenki magába zár és szépen lassan hazatalál. Álomba bújtatja extázistól exitált testét, s szemét hajára meresztve tapasztalja; több ott a titok mit kérlelhetett, nem várt feleletek, elsimogatott emlék-hegek, illat. Sodorj ki álmokat hajadból szép szerelmem, csókold meg mindazt kétszer, mi valaha megrebbent. Sosem múlik már a kétely-gyász, fehérrel töröld orrod alatt pattant vadnyomát a szökő érnek, melyik szökőévben látod újra halványát a fénynek mely tőled gyúl s világítasz tőle a sötétben, megtalál a vándor nyár is hazamenőben.

Egyet, csak mit töltöttünk, felismeréssel begubózva egymás ölelésébe, feloldva magunkban az őrültséget, hátha csak magunk mit szorítani kell, másikat és nem egymást, főleg, ha ikrek, gondolattal összenőve. Kettő lesz, ha bimbózik a mentalevél, frissülve fáj a soha-talán, az ismert kétely édessége ront majd bűnbe, harmadszor lesz a sokadszor eltévedt életek egymásba fonódása, az lesz a második éjszaka. A második éjszaka soha nem múlik. Együtt alszanak immár egymás mellett, nem másik mellett, fedetlen kebellel kínál a kívánás gyöngy-beteget, ha szúr a mell, markommal simítom el szívedet. A második éjszaka soha nem ér véget.

Minden hazugság és soha senki sem tud tudhatást, mert mi végre? Remélem soha nem találom meg a boldogságot, különben mi értelme. Melletted keresem. Ez elég. Soha nem hozok virágot, nem kívánom kiváltani a kiáltást mely belőlem szakad, ha levéllel hull őszbe a dér-fagy…

És írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Első bekezdés meg a cím. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Megtelt az oldal. És írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Kiesett az a kurva X betű. Túl sokszor írta le a ’szex’ szót. Helyette most már csak közösülést írhat, illetve az x-eket kiváltja a maradék helyen k-sz betűkapcsolattal.

Bejegyzések

Füstpárbaj

2013. március 2. szombat Nagy Benjámin

Zsinórokon lelógó villanykörték világították be a kisméretű szobát. Gerzson éppen most helyezte Lola elé a múlt héten vásárolt nagy öblös borospoharat, amelybe lassú mozdulatokkal vörösbort töltött. Mindketten némán tekintgettek jobbra, s balra. Ha véletlenül szemük összetalálkozott, sanda mosolyra húzták szájukat.

A pohár megtelt, majd Gerzson újat vett elő, és szintén megtöltötte vörösborral. Letette maga elé, és szembe leült feleségével. Mire elhelyezkedett hirtelenjében, a nő pattant fel, kinyitotta a fa bejárati ajtót, és behozta a kinti padon ottfelejtett üveghamutálcát. Az öngyújtó sercegve ontotta magából a parányi lángot. Lola mélyre beszívta, majd meglepően lassan engedte, hogy a puha füst kiáradjon szervezetéből. Nagy dohányosnak számított, most mégis szinte tíz percen keresztül bajlódott a szál elszívásával, mert minél kevesebb maradt meg, annál lassabban ismételte a mozdulatot. A hullámzó füst lassan kezdett rátelepedni a csöppnyi szoba bútorzatára. Gerzson eközben nagyot kortyolva félig kiitta a saját részét üvegpohárból. Tetszett neki a kissé fanyarkás utóíz. Ajka szélét nyaldosta és minden korty után kihúzta magát, mintha büszkén mutatná, hogy ez az üvegnyi finomság, neki köszönhető, hiszen a délután nagy részét válogatással töltötte a sarkon túli üzlet boros polcainál. Lola eközben a faasztalra helyezett hamutálcához lépett és erélyes mozdulatokkal elnyomta a szálat, majd ő is nagyokat kortyolt a számára kitöltött borból. Arcizmai mozdulatlanok maradtak. Csendesen járt fel s alá a csempéken, amikor tekintete megakadt az előszoba tükörben.

Nézte a leomló szőke göndör fürtöket, melynek csillogását tompította az ősz hajszálak zuhataga. Visszaemlékezett, mennyire imádta fehér csontfésűjével végigsimítania loknijainak zuhatagát, és összeszorult szívvel emlékezett vissza, mennyire szerette Gerzson is haja csillogását. Arcát már nem merte tüzetesen górcső alá venni, mert őt is elszomorítja a feltúrt szántófölddé váló fiatal vonásai. Minden reggel nyugtázni kell öltözködés közben, hogy megöregedett, de hajaj… mennyire megöregedett! Ráncok által besáncolt küzdőtérré váló arca szomorúan nézett vissza rá.

Kortyolt.

Folytatta a viadalt önmagával a tükörben.

Kortyolt.

Mosolyra húzta a száját és hangosan felnevetett. Kikacagta saját öregségét. Kiröhögte a ráncot, amely mosolygása közben mutatkozott meg.

Kortyolt, majd magába gyűrte az egészet.

Gerzson már oda sem figyelt felesége által nyújtott színielőadásra. Csendesen itta borát, amelyet gépiesen újra és újra töltött, miközben cigarettája füstjében homályossá vált lassacskán. Elméje tarka volt, bár évről évre egyre üresedő. Nem tudott már fiatalságára gondolni, nem érdekelték már a hírek és nem érdekelte felesége sem. Nem töprengett a múlton, nem szedte darabokra, hogy részenként felülvizsgálja és áthidaló következtetésekre jusson. Szokásos borára vágyott, mely segített számára elaludni.

Ujjai közül kilebbenő füst mögül néha Lolára tekintett. Megpróbált úgy ránézni, mint megismerkedésük idején. Olyan szerelemmel, amely képes lett volna világokat hamuvá égetni. De már nem volt rá képes. Már csak egy nőt látott, akinek múltja múltjával fonódott össze, és aki sanyarú jövőjének utazótársa lesz. Sohasem tudta, hogyan ment tönkre az egész; melyik volt az a pillanat, amely vágtató futásuknak gátat szabott. Emléktöredékek sorozata villant át szemének tükrén. Felderengett gyász, égbekiáltó üvöltözés, kiapadt óceánmedret megtöltő könnyzápor, idegen férfi test, ajtócsattanás, félig megeresztett mosoly és cigarettafüst.

Egy barna csomag cigarettát kapart elő kopott zakójának felső zsebéből, melyből odadobott egyet feleségének is.

A két ember egészen hajnalikig szívta a szálakat sorban, mindaddig, míg a kicsiny szobából nem látszott semmi más csak egy halmaznyi köröző füstgomolyag. Lola és Gerzson egymás alakját sem tudta kivenni már.

Bejegyzések

Arszenyij Tarkovszkij: Alkonyul

2013. március 2. szombat Botár Attila

Jótétemény, hogy eloroztak tőlem!

A rém esztendeje ha nálam ér,

nincs sorshúzás, mi életedre törjön,

s nem adtak volna sokat lelkedért.

A lányka magyar sípládát kísérve

rekedtesen fújja nekem a dalt,

hogy baljós oldalára sorsod érme

fordult, s a táj nyers esőkkel takart.

S vén kezével az ablakot sikálja

a szeptemberi szél, aztán tovább.

S a sípládánál ázott frufru, lányka.

És itt van, lám, kültelki éjszakánk.

(Botár Attila fordítása)

Bejegyzések

A babaspecialista

2013. március 2. szombat J. Sibelius

Mielőtt belépsz egy ajtón, tudnod kell, hogy mit keresel: holttestet, fegyvert, kábítószert vagy műkincseket.

De ha már bent vagy, akkor felejts el mindent! Tedd be az ajtót, dőlj hátra, és hunyd le a szemed! Szívd be az illatokat! Nemcsak a mesékben van „emberszag”, hanem a gyanúsítottak otthonában, van a félelemnek, a gyűlöletnek, a dühnek, a kétségbeesésnek is kipárolgása.

Horváth Péter villájának áporodott, de azért könnyedén előkelő rumos-vaníliás cigaretta-illata volt. Nem egy gátlástalan gyerekkereskedőhöz illett, hanem egy unatkozó, májfoltos kezű öregasszonyhoz. Katja előreszegezett arccal fülelt a neszekre: egy régi házban soha sincs halálos csend, a huzat, a függönyök, a kopások, a félénken záródó, sziszegős ablakok még a néma házakban is életre keltik a levegőt.

De nem is ez a selymes, emberi füllel alig halható motoszkálás hökkentette meg, hanem a fullasztó, áporodott meleg. Vastag falak közt azt várná az ember, hogy választékos, finom hűvösség borul rá, és nem egy fülledt, agyonizzadt méhkaptár melegsége. Katja megrázta magát, felkattintotta a zseblámpáját, és beóvakodott a baloldali, fehéren csillogó helységbe.

Lássuk a konyhát! Bármi is volt Horváth Péter bűne, bármi is kényszerítette, hogy mint „világhíres festőművész” létére visszavonuljon a fonyódi hegyre, az a valami nem túl fizetett jól. Mekkora villa, és micsoda szemmel látható nyomorúság! Ódivatú hűtő, szürkévé mállott polc, kínosan rozzant tálalószekrény. A mosogatót talán még Herczeg Ferenc szakácsnője koptatta szürkére, egy kiszáradt, öreg szakácsnő, aki ezeken a köveken totyogott haláláig.

És micsoda rend! Gondosan elöblítetett, egymásra stócozott nescafés üvegek, minden a maga helyén: a cukor, a liszt, a tea, a majoránna, a gyógynövények. Horváth Péter óvatos, rendes, gyűjtögető hajlamú ember lehet, olyan ember, aki gondosan vigyáz az egészségére – márpedig az ilyenek egyetlen bűnjelet sem semmisítenek meg. Horváth még az üres gyógyszeresdobozait is takaros gúlákba rendezte.

A nappaliban Katja nem mert ilyen magabiztosan mozogni, mert annak a parti sétányra nyíltak az ablakai. De mi ez az összevisszaság itt a kanapén? A zseblámpát a melléhez szorítva letérdelt az áldozati oltárnak beillő, fejtámlás ágy mellé, és rávilágított a kupacba rakott tárgyakra. Nicsak! Itt egy szétszerelt gyerekesernyő, ott egy Art Deco-lámpa, egy nagyon régi kávédaráló. És mindendféle fura rendeltetésű bütykök, huzalok, csavarok.

Talán ezzel foglalkozik a világhírű festőművész! Régiségeket reparál egy vagyont érő, zegzugos, szecessziós palotácskában. Katja óvatosan magához húzta a porcelánlapos kávédarálót: talán nem teljesen értéktelen, de nem olyan választékos, perverzen kifinomult, milliárdos drágaság, amit egy zegzugos villa közepén egy gyerekkereskedő fészkében elvárna az ember. De ne legyenek előítéleteid, intette magát. Óvatosan fölemelkedett, kinyitotta a szekrényt, és végignézett a nejlonzsákokba csomagolt, sárgás fényű porcelánbabákon.

Hát, íme! A világhíres festőművész talán egyetlen megélhetése! Hagyatékokat vásárol fel, járja a somogyi falvakat, és talán a neten értékesíti a zsákmányt. Egy kis ragasztgatás, egy kis toldozgatás, egy kis fujogatás, egy kis javítgatás… Hány éve lapíthat a rozzant esernyői közt ez a Horváth? És hogyan került ez az irdatlan villa a birtokába? Rábukkant volna valahol egy Raffaellóra? A legalsó polcon, néhány kitekeredett baba-végtag alatt rátalált egy szakkönyvre: „A századelő lakáskultúrája – százötven kihajtható színes ábrával”.

Szánalomra méltó. Nem így élnek a nagy gengszterek.

Katja unottan turkált. Megérte betörni egyáltalán? Talált egy fura régiségkereskedőt, egy igazi babaspecialistát: aki nem adózik, nem fizet TB-t, aki engedély nélkül esernyőket és porcelánbabákat reparál, és szeret a sikereiről beszélgetni a szomszédaival. Hány ilyen görcsös, szánalomra méltó vénember él Kelet-Európában! Előrángatta Horváth Péter legféltettebb kincseit, az isztambuli, damaszkuszi régiségüzletek ezer színben pompázó katalógusait… Lám-lám, a konkurencia!

Damaszkusz! Isztambul – hirtelen megmerevedett. Hiszen ezt keresték mindvégig Őrskúton: valami megfogható és bizonyítható kapcsolatot a gyerekkereskedelem és a műkincscsempészet között. A jámbor Horváth, aki még a lekváros üvegeit is sajnálja a boltba visszavinni, aki legszívesebben a saját lélegzetét is leméregetné és lajstromozná, mért dobná kukába a barátai csillogó-villogó prospektusait?

De talán ezek nem is régiségkatalógusok, hanem neves gyerekjáték-kereskedők gyűjteményei. A drágakövektől ragyogó, irinyó-pirinyó kiskardok, játéklovacskák, játékkatonák mellett felfedezett néhány szánalmasan együgyű agyaglovacskát, agyagmalackát. Szánalmasan együgyűek, és mégis ezek a legdrágábbak, a legbecsesebbek – gyereksírokban talál római játékszerek.

Néhány ilyen kopott kis agyagmalacka talán egyenesen az őrskúti feltárásból érkezett.

Katja gyorsan belegyűrte a prospektust a zsebébe. Át kell majd tanulmányozni őket, de nem most, nem itt, a szekrény előtt térdepelve. Most fontosabb, halaszthatatlanabb dolga van. Ha Horváth a drága, régi barátai emlékeit is ilyen nagy becsben tartja, akkor nyilván nem szabadult meg a régi kiadója könyvelésétől sem. Itt van az valahol, precízen dobozokba rakva valamelyik poros sarokban.

No de melyik sarokban? Ez az óriási nappali inkább esernyő- és babajavító műhelynek tűnik, nem egy varázsos tájakról álmodó pedofil szentélyének! Kell lennie ebben az irdatlan házban egy különösen szent helynek, ahol a babák barátja az álmaiba temetkezhet. Mert Katja biztos volt benne, hogy ebbe a korhadt, vaníliaillatú házba Horváth egy teremtett lelket sem engedett be.

No de melyik sarok? Talán a hálószoba? Szánalomra méltó, fülledt kis lyuk szárított csokrokkal, csecsebecsékkal, porcelánnippekkel. Vagy a cselédszoba? Itt Horváth – nem lévén se cselédje, se kutyája, se macskája – a szerszámait, a régi könyveit és fura rendeltetésű dobozkáit tárolta. ám mikor bebotorkált a tóra nyíló hatalmas szobában, rögtön érezte, hogy a dolgozóban, a legmegfelelőbb helyen van: nem lebegett áporodott cigarettaszag a bútorokon, nem voltak gyanús régiség-kupacok, nem voltak titkos rendeltetésű dobozkák, csavarok, szerszámok. A ház szívébe jutott.

Vaskos íróasztal, szemben a tóval, ahol egy ilyen majdnem világhírű művész élete minden naplementéjét végigálmodhatja.

Katja meglepően hamar ráakadt a 91-es, 92-es dossziékra. Ez a visszavonult, a saját odújában is reszkető kéjenc a legfelső fiókban hagyta volna a kiadójának címzett leveleket? A fotókat, amiket a tizenkét-tizenhárom éves Tündik, Barbarák, Aniták, Andreák nei, a Nagy Szervezőnek küldtek: Álmodozó, de megfontolt 7. osztályos tanuló vagyok… Kár, hogy a szüleim nem értenek meg. Mellékelem magamról ezt a képet… Szeretném elmondani, hogy lefogytam, és ha a Hamupipőke-szerepért fogynom kell, akkor többet is a legnagyobb örömmel… Kedves Péter bácsi! Mellékelek magamról egy melegítős képet… Kedves Producer! Legelőször ne a szeplőket tessék nézni! A melleim megnőttek, a szeplőket meg örökre el lehet tüntetni… Copfos kislányok, rövid hajú nyírt hajó kislányok, pufók kislányok, vékony kislányok, térdek, könyökök, karok, lábak, állak, szeplők – egyformán szépek. Gyerekesen rajzolt, hatalmas M-betűk, kicirkalmazott A-betűk, szívecskék és napocskák… Apu eltűnt, anyu kórházban van, két hete a szomszéd néni keresztlánya vigyáz ránk… nagyon örülne, apu, ha pénzt tudnék szerezni… ha szerzek, akkor biztos, visszajön hozzánk…

Tatabánya, Mezőkövesd, Csepel, Nagyatád, Edelény, Körmend…

Katját nem érdekelték a megrendítő sorok, ahogy a copfok és szívek, Horváth Péter más szerelmi relikviái sem. Ő a védőnők névsorát kereste és az országos hálózat irányítóiét, azokat, akik rávették ezeket a sehova-sem-tartozom-gyerekeket, hogy nevezzenek be a meseíróversenybe. Hiszen nem az odújában reszkető, megbízható és jelentéktelen Horváth Péter volt az, aki a magyar közigazgatás legmegzsarolhatóbb tagjait megtalálta és beszervezte. De csak levelek és fényképek, aztán megint csak levelek és fényképek. Végül egészen másféle fényképek.

Egy copfos kislány a nagyszoba perzsaszőnyegén falloszt dug egy még kisebb gyerekbe. Körülöttük fura rendeltetésű bütykök, huzalok, csavarok, mint valami elátkozott boszorkányműhelyben. Egy maszkos férfi farkaskutyához kötöz egy tündérjelmezes gyereket. A kislány arca bódult, talán mert túl volt a sokkon, vagy gondos kezek könyörületesen elkábították. És a fotók mind itt készültek! A büszke fasor, a szecessziós terasz, az ablakon át megvillanó, delejesen ragyogó tó mind-mind méltó kelléke az ízig-vérig kifinomult orgiáknak.

De most sietni kell! Sietni, sietni, sietni!

Miként ezeken a régi fényképeken, a tó túlsó partján megvillant a felkelő nap.

égebbiek:

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/