Költészet van

2013. február 23. szombat Hudra Árpád

Olvasói feljegyzések útközben

Ahonnan innen el: ott hová is lenne az út? ez így logikus és fordítva, a hová is lenne az út kérdésére a válasz: innen el.

A hová is lenne az út és az innen el között: a szorítás.

Hová: szállásra itt már nem gondolhatott senki, annak, aki valahová(?) is mehetett, hamarosan nyomát vesztették.

Ugyanannak a lefojtottnak, redukáltnak a variációi: a csillagok hóna alatt – ez a napfelkelte megfordítása, vö. Kosztolányi, itt: „ha semmi titkot se rejteget, akkor vajon miért csalogatja a tekintetemet a fojtó messzeség?”

Szerkezet: egyszerre veszély, hogy hivatkozik mestereire, mert az olvasó rögtön hasonlíthat és értékelhet is, ugyanakkor hol van olyan költészet, amelynek a hátterében többé vagy kevésbé rejtve, ne lennének ott az elődök. Mohainál természetesen nincs szó „plágiumról” vagy paródiáról.

Dicséret: eldobhatja a mankókat, önálló költészet ez!

xxx

Elemzések útközben

Mohai költészete nem pesszimista, nem világvége-költészet, hiszen nincs benne transzcendencia. Igen következetesen valami olyasmiről beszél, hogy a világot a vég felől kell nézni. A vég redukál. Ezért visszatérő idézete esszéiben és átírva ebben a kötetben is (l. az utolsó versciklusról írottakat) a Hosszú álom chandleri „világköltészetének” alábbi sorai: „Ugyan mit tesz az, gondoltam, hogy hol fekszik az ember, ha egyszer meghalt? Egy szennyes akna mélyén vagy márványobeliszk alatt a hegytetőn? Halott már; örök álomra hajtotta a fejét, s túl van minden effélén. Olaj és víz, szél és levegő mind egyre megy. Örök álmát alussza már, s nem bántja, hogy milyen mocskos módon halt meg, és hogy hová zuhan a teste.” A vég tehát redukál, jóllehet ezt a költőnek kell reprodukálnia. Ezért lehet ennek a költészetnek a nyelve csak minimalista, nem bravúroskodó, nem a játékosságot hajszoló. A költő figyel, mi marad az életből a vég felől nézve. Költészete nem a halál legyőzésére irányul, a halált itt nem lehet eljátszani. Az élet szükségszerűen absztrahálódik, s ezek valós absztrakciók. A lefojtottság, a visszfény, a szürke, szürke, szürke stb., minden innen ered. Jóllehet inkább Kosztolányi, a mester költészetét kellene itt megidéznünk, hadd idézzünk szerintünk valami találót Füst Milán naplójából. Mohai: mint akiről nem csepegnek le az esőcseppek és nem tudja, hogy eső után meg is lehet száradni. Levonja a konzekvenciákat, nem játszik az élettel. (Füst II. k. 93. o.) Mohai nem akarja a pillanatnyi örömöt, szépséget, boldogságot kicsipegetni az életből, ugyanakkor nem akar cselt sem vetni, azaz játszani azzal, ami játszik vele. Mohai emlékezni akar, ugyanakkor tudja, hogy nincs más lehetőség, csak a feledés. Az emlékezést csak a pillanatban lehet megduplázni.

A verseskötet súlyos első ciklusát a harmadik gyermeki nézőpontú, derült egű, rövid, egy-két strófás, pattogós ritmusú, rímes ciklusa váltja fel. A sorrend mintha fordított lenne (az összehasonlítás legyen a recenzens felelőssége), mint ahogy Kosztolányi költészeti életműve alakult A szegény kisgyermek panaszaitól a Számadásig. Az Ég Földre költözését azonban a ciklus alig kétharmadánál felváltja Föld és Ég kettészakadása, a szálkás idő eljövetele. A negyedik, Koldusszem című ciklus ráfelel az előzőre, az Egyetlen kertben-t, „Mikor feltarthatatlan volt az élet áradása, és a világ Egyetlen Kertben szökött fel az égig”, A halál kertje váltja fel, a „Magva –halt kert: Elbírhatatlan Ég von vásznat föléje. A világ benne fuldokol”. A szerző átvette ide első kötetéből az összetett és szép Hommage-t, amellyel bevezeti ide is a dalmata-, azaz a kutyahalál témáját (ha jól számoltuk, akkor tíz ilyen vers van), valamint a Kásás körték esnek a kertre című verset is. Itt legalább olyan meghatározó szó lesz a semmi, illetve a semmiség, mint a minden volt az első kötetben. Most teljes egészében idéznénk a ciklus mély és frappáns, Alamizsna című kétsorosát: „Átmásolva a semmit/egy moccanatlan Kutyán.” Nem kívánjuk a cikluscímet, a Koldusszem-metaforát magyarázni, de talán ez a kétsoros is több mindent megsejdíttet. A semmi makacs faggatása a Mi teszi? című vers háromsorosa is: „Mi teszi az embert mássá a halál után? / Csak tudnám. / Elgörgetném az összes követ az útról”. Mohainál nem végpont , hogy egy nagy úr vendége voltam, a nagy úr a semmi. Ezt kell tehát faggatni, mint teszi Az élet visszája című vers is. Másvilágot épít tehát, a transzcendencia tagadója a túlvilágról képzelődik? Igen, olyan, mintha túlvilági utazást tenne. A vers közepén így ír: „e siralomvölgyet elhagyom,/ és minden sötét lesz,/ félni kezdek nagyon.”Tehát a félelem úsztat át (és nem Káron ladikja) a halál utánba, de nem a szóvicc kedvéért, azt is mondhatnánk, csúsztat át az életből a halálba. Így paradox módon mégiscsak a semmiről beszél. A makacs faggatásnál szelídebb a Kényes ponton, 55 – Születésnapra háromstrófás kétütemű, ölelkező rímű négysorosa, melynek utolsó versszaka kérdőjelbe oldva így szól: „Mert hamvában létezik,/ mi egyedüli jó?/ Kísértés minderre,/ a Földi Való? Aki nem érzékeli Mohai költészetének transzcendencianélküliségét, az nem fog megérteni olyan sorokat, mint például a Hommage-ban: „Holott a kert: véres dráma,/ torz disszonancia -/ meddig élet, meddig halál,/ rajta kívül tudja e más? / A remény: megértés. / A panasz: ki nem mondás.” Vagy a Töredékek Weöres Sándorhoz első töredékében: „A bíztatás csüggedés,/ és óvakodj ott járni,/ hol költő a keresztet/ ily örvény fölé várja.”

A kötet záró ciklusa Ott állsz címmel a költő önreflexióit, a költészetre vonatkozó reflexióit tartalmazó versekből áll. Nem véletlen tehát – az utolsó vers kivételével – a másutt a ritkán előforduló egyes szám első személyű fogalmazás vagy az önmegszólítás. Ez a hely, a költő helye, tehát nem lehet üres Mohainál. Az sem véletlen, hogy a ciklus legelső versében találkozunk az egyetlen konkrétan meghatározott úti céllal, azzal a prágai épülettel, „ahol Kafka a balesetbiztosító-társaságnál hivatalnok volt”. De hiába a konkrét cél a költő számára. Saját akaratából vágott keresztül az izzó fenyveseken, és magányos mezőkön, fúrta át magát kanyargó sikátorokon és indázó utcákon: „mintha egész életemben erre az útra készülődtem volna, ahová most hiába igyekeztem elérni, de parányi kikötőm egyre távolodott és az útféli messzeségbe veszett:” Helymeghatározásként marad a pocsolya fénye: „Ott állsz a pocsolya fényében.” „Minden az életben maradás körül forog” – súgja valaki, egy kafkai árnyfigura. Mohai nagyon jó érzékkel keveri bele a mindennapi, hivatalosan áltárgyias szövegeket a költőibe: „Nem érzek ellenséges viszonyt magamban a külvilággal. Azzal amúgy sem jutnék semmire: a vihar természetes adottsága a környezetemnek, ahol élek.” (Amikor a zápor lefut – In memoriam Mészöly Miklós).A költői szerep mibenlétére kérdez rá a Temetés – Hódolat Nádas Péternek című versben: „Úgy látszik, az udvaromba jönnek meghalni a kutyák.”Miért kell nekem ezt csinálnom? Mi történik itt? Mindenki kutyáját én temessem?” Az esszéíró Mohait ismerve, ebből a ciklusból sem maradhatott el egy, a Chandler-komplexumot felvázoló vers. Ponyva és komoly irodalom, detektívregény és vers, eredetiség, zsinórmérték („azóta pedig, hogy számomra a Hosszú álom világhírű költészete zsinórmértékké vált, a teljes Chandlert kívülről fújom.”), sorolhatjuk, hogy jelezzük az írói-költői szerepek kölcsönös inspirációinak egymásra épülésének e meghatározó metszeteit. Ja és Raymond Chandler, aki „célt ért, talált egy kemény legényt”. A kötet záró verse, A széthordható kincs (a kincs Kosztolányi nagy témája!), paradoxon(ok) formájában való összegzés. Kezdősora, „Amit költő mond tollba, igazzá válik”, a maga evidenciaszerűségével az igazzá válásnak mond ellent. Egyébként a régies megfogalmazás,” tollba” mondja, még csak nem is (gépbe) írja, kétszeresen (azon túl, hogy ezt a költő mondja a költőkről), tartalmilag és stílusában is távolságot teremt az evidenciától. Ezután következnek a további közhelyszerű, éppen ezért igaznak tűnő megállapítások: ” A költő teremtett világokba álmodja magát”, „A költő kőműves”, egymáshoz illeszti a szavakat”, „Aztán helyére kerül minden” stb. Végkövetkeztetésként, zárásként megismétlődik a nyitó evidencia. De hát ez így tautológia, szánalmas önismétlés, valódi önmegerősítés nélkül. A költő munkájának számbavétele, egyszerre eleve igaz és látszólag igazzá váló halmaza mintha nem állna össze verssé. Rossz vers a záró vers? Szó sincs róla. Itt jön a paradoxon. A költő kijelentette, hogy amit költő, azaz most ő is mond, az igazzá válik. De hát úgy tűnik, hogy éppen nem „vált” igazzá. Azáltal azonban, hogy ezt e versben elmondta, eleve egy „kritikus” távolságból indítva, a kifejtés során egyre inkább kilóg a lóláb, s mire, a vers végén elhangzik, „Amit költő mond tollba, igazzá válik”, sejtjük, hogy ez valójában nem igaz. Ha azonban a költő ezt el tudta mondani, akkor mégiscsak igaz! Mindez azonban nem változtat azon, amit a cím mond: széthordható kincsről van szó. Végezetül egy hagymahasonlattal hívnánk fel a figyelmet a verselemzés paradoxonára. Az elemzés során, azaz, ha lehántjuk a héjakat, a végén nem maradna semmi. Az igaznak mutatkozó elemzés végén azonban a vers nem tűnhet el, sőt a maga teljes megfejthetetlenségében kell megerősödnie.

Mohai V. Lajos: Hová is lenne az út? (PRAE.HU, Budapest, 2011)

Bejegyzések

Guiraldo esete az Ördöggel X. Bölcs Alfonz és Gonzalo de Berceo szerint

2013. február 23. szombat Tóth Gergő

Szent Jakab sírjának felfedezésétől kezdve zarándokok milliói kezdték el látogatni Santiago de Compostelát, Galicia azon csücskét, ahol a legenda szerinti sír található. Az éppen akkor virágkorát élő Navarrai Királyság lelkesen támogatta az út fenntartását, megteremtve ezzel a vallási turizmus alapjait. A frankofón területről érkezők – akik nem voltak kevesen, mint azt X. Bölcs Alfonz cantigáiban ¹ is olvashatjuk – magukkal hozták nyelvi sajátosságukat, amely feltehetően gyökeret eresztett és integrálódott a portugál nyelvben. És természetesen ennek a pezsgő kulturális érintkezésnek a bizonyítékai azok az irodalmi művek is, melyek megemlítik az El Caminót.

Az El Caminót bemutató szerzők közül választottam ki kettőt: X. Bölcs Alfonz kasztíliai királyt és Gonzalo de Berceót, az első ismert spanyol költőt és a mester de clerecía ² műfaj első alakját. Mindkét alkotó a hispániai irodalom nagy alakja, kortársak, akik két különböző műfajban, de olykor hasonló témájú verseket írtak. Bölcs Alfonz Cantigas de Santa María című kötetének huszonhatos számú cantigája és Berceo El romero de Santiago című műve, a Los Milagros de Nuestra Señora kötetéből ugyanazt az El Caminón történt esetet dolgozzák fel, persze mindketten a saját szemszögükből.

A történet igen egyszerű. Egy zarándok, társaival egyetemben elindul, hogy végigjárja az El Caminót, ám útközben bűnbe esik: szexuális kapcsolatot létesít egy hölggyel, aki nem a felesége, és mindezek után gyónás és büntetés nélkül folytatja a zarándoklatot. Az ördög, ezen vétkén felbuzdulva, megjelenik neki Szent Jakab képében és azt tanácsolja neki, hogy legyen öngyilkos: a jámbor zarándok engedelmeskedve eltávolítva hímtagját és elvágva a saját torkát. (Ezzel – úgymond – jóváteheti bűnét). Mikor az öngyilkosság miatt el akarják vinni a zarándok lelkét a démonok, találkoznak az igazi Szent Jakabbal, aki látván a történteket arra kötelezi az ördögöt, hogy járuljanak Szűz Mária elé, aki majd igazságos ítéletet hoz a zarándok felől. A Szűz természetesen a „jó” javára döntött és utasította a démonokat, hogy vigyék vissza a lelkét a testébe, mert hazugsággal vették rá, hogy ölje meg magát. A történet vége happy end, hiszen Guiraldo, a zarándok feltámad, és életének hátralévő részét Isten szolgálatának szenteli.

A legszembetűnőbb különbség, hogy mind a két szöveg lírai költemény, de a műfajuk különböző. Bölcs Alfonz művét nem olvasásra, hanem éneklésre szánták. Akkoriban nagy hangsúlyt fektettek a csodák és hőstettek terjesztésére, melyeket különféle vándor dalnokok adtak elő a hallgatóságnak. Ahhoz, hogy a szöveg adaptációja kifogástalan legyen, nagymértékű zeneiség is szükségeltetik. Bölcs Alfonz költeményében a versszakok szótagszáma sorról-sorra igyekszik követni ugyanazt a mintát, és refrén is megkönnyíti a költemény előadását. Ezzel ellentétben Gonzalo de Berceo műve nem énekelt, nem vándor énekeseknek szánt vers. Terjedelmét tekintve jóval hosszabb, nem olyan zenei, inkább a cuaderna vía megőrzésére törekszik. Ezt megőrizendő és az olvasást könnyítő vizuális tagolást alkalmaz a költő, a cezúrát, amely szeparálja a szótagokkal képzett egységeket minden egyes sorban.

A két mű struktúrája igen érdekes. Nemcsak a stílusuk és a befogadásmódjuk különbözik, hanem másként is tagolják a történetet. Az anomáliák egyes helyeken szembetűnőek, máshol nem annyira jelentősek. Mind a két szerző megtartja a szövegszerkesztés alapegységét a bevezetést, kifejtést és befejezést. A kifejtésen belül négy alegységet különböztethetünk meg a következő vázlat szerint:

1. Bevezetés: a körülmények ismertetése és maga a bujaság vétke
2. Kifejtés:
1. a. Az Ördög Szent Jakab képében becsapja a zarándokot
2. b. A zarándok holttestét felfedezik a társai és a démonok elviszik a lelket
3. c. Szent Jakab megállítja a démonokat és párbeszédet folytat az Ördöggel
4. d. Szent Jakab és az Ördög Szűz Mária előtt, az isteni ítéletet várva
Befejezés: Guiraldo feltámad és jó útra tér

A különböző egységek más-más sor és versszakszámmal jelennek meg a művekben. Mindkét szerző egyetlen részre fektet igazán nagy hangsúlyt, Szent Jakab és az ördög párbeszédére. Ez az egész történet kardinális pontja, hiszen ez dönti el a lélek későbbi sorsát. Bölcs Alfonz négy versszakot, így huszonnégy sort szentel ennek a jelenetnek, míg Gonzalo de Berceo harminckét sort és nyolc versszakot szán a dialógus bemutatására. Az utóbbi szerző többet hagy erre a jelenetre csakúgy, mint a befejezésre is, ahol a különbség igen nagy. Bölcs Alfonz egy versszakkal (hat sorral) lezárja a Szűz döntéshozatala utáni időszakot, ezzel ellentétben Gonzalo de Berceo negyven sorban és tíz versszakban írja le, mi is történt a feltámadás után. Az utóbbit két részre is oszthatjuk. Az első, hogy mi történt közvetlen az újjáéledés után, a második pedig, hogy később mi történt és, hogyan alakult a zarándok további élete. A bevezetésen kívül, ahol a különbség négy sor Bölcs Alfonz javára minden egyes részben Gonzalo de Berceo az, aki nagyjából triplázza a sorszámokat, hogy kifejtse a történteket. ³

Mindkét költeményben szerepet kap a direkt narratív stílus, mely teret enged a szereplők felszólalásának. Megjelenik a dialógus a versen belül, bár nem gondolatjelekkel, mint a prózai művekben, hanem idézetekként. Az első ilyen a kifejtés első részében tűnik fel, mégpedig az ördöggel, aki direkt módon közli az olvasóval, hogy ki ő, miért jelent meg a zarándoknak és, hogy mit kell tennie, hogy bűnét jóvátegye. A különbség a két mű között, hogy Bölcs Alfonz csak a gonoszt szólaltatja meg, és a zarándok csak szó nélkül engedelmeskedik. Ám Gonzalo de Berceo ügyel arra, hogy valódi dialógus legyen: párbeszéd a zarándok és az ördög között. Guirald kérdőre vonja az ál-Szent Jakabot, hogy ki ő és miért van itt. A végén persze ő is engedelmeskedik és öngyilkos lesz. A következő párbeszéd valóban dialógusként jelenik meg mindkét műben, nagyjából ugyanabban a formában. Ezt a rész a fentebbi vázlatban a kifejtés c. pontjaként szerepel, ahol Szent Jakab és az ördög beszélnek, hogy valójában kié is a zarándok lelke, és hogy csalással nem mehet a pokolra. A struktúra ugyanaz: három rész, ahol a szent kezd és zár, és az ördögnek csak egy kisebb köztes rész jut. A továbbiakban a szereplők explicit megszólaltatásának technikáját csak Gonzalo de Berceo művében találjuk meg. Amikor Mária ítéletet hirdet, Bölcs Alfonz indirekt módon írja le, míg Gonzalo de Berceo egész versszakot és direkt idézetet szerkeszt a Szűz szavaira. Később a befejezésben, találkozunk még néhány idézettel, melyek a nép szavait hivatottak kifejezni és az eset csodálatára irányulnak. Ezek persze Bölcs Alfonz költeményében nem jelennek meg.

Gonzalo de Berceo epikus költészete nagyobb részletgazdagságot és valósághűséget tesz lehetővé, mint Bölcs Alfonz költeményei. A XXVI. cantigában egyáltalán nem fontos, hogy a zarándok kicsoda. Gonzalo de Berceo viszont nevesíti ezt a szereplőt is. Ő használja a szövegben már megjelenő Guiraldo tulajdonnevet, míg Bölcs Alfonz köznevekkel, gyűjtőnevekkel nevezi meg a zarándokot (mint zarándok, vagy ember). Emellett néven szólítja azt a személyt is – persze precíz leírást adva róla –, aki ezt a történetet megélte és lejegyezte, így biztosítván nagyobb hitelességet a műnek. Ezek a részletek talán éppen a költemény tanító jellege miatt fontosak, hiszen ha az olvasó részleteket, konkrétumokat kap, akkor sokkal inkább hajlik afelé, hogy elhiggye azt. Ilyen részleteket és epikus eszközöket kívánnak reprezentálni a következő példák.

„Don Ugo, omne bueno,       de Gruñiego abat,
varón religïoso,          de muy grand santidat,
contava est miraclo    que cuntió en verdat;
metiolo en escripto,    fizo grand onestat.”

Ebben a részletben a valódi történet első lejegyzőjének bemutatását találjuk pontos információkkal a minél nagyobb hitelesség kedvéért.

„Crediolo el astroso, loco e desessado,
sacó su cuchellijo,      que tenié amolado,
cortó sus genitales      el fol malventurado,
dessende degollose,    murió descomulgado.”

Itt azt láthatjuk, ahogyan a cezúrával kettéválasztott sorok két része más és más színezetet kap. Olyan hatást kelt, mint a színházi narráció, amikor az egyik szereplő kommentálja a történteket, a sorok első felében, és hozzá fűzi a közönségnek a saját véleményét, úgymond kiegészítő információt, a sorok másik felében.

Ezek a jellegzetességek az énekelt versek esetében nem fontosak és nem fordulnak elő: így nagyobb hangsúlyt kap a vallási háttér és a zarándokon kívüli személyek. Emellett megjelenik a mű első két sorában leírt tételmondat, ami egyfajta morális tanulságként is szolgál, s ennek később, minden versszak után ismétlődő részlete alkotja a refrént, amely az epikus költészetbe nem fér bele, sőt, szinte haszontalan.

Érdekes különbség, hogy a szereplők megjelenése és azok előtérbe állítása teljesen más interpretációt ébreszt az olvasókban. Gyakorlatilag ugyanazokkal a személyekkel dolgoznak: Isten, Szűz Mária, Szent Jakab, az ördög, a démonok, a zarándok és társai. Gonzalo de Berceo esetében jelenik még meg a már említett feljegyző személye, akitől származik a történet. ⁴ Ha megnézzük a két szerző többi költeményét, láthatjuk, hogy a főszerepben Mária és csodatételei állnak. Minden dicsőség az ő érdeme és ő a hívőinek fő védelmezője. ⁵ Ámde ebben az esetben nem ez az első benyomásunk, hisz nem Mária az, aki cselekszik. A leghangsúlyosabb szerepet az ördög és Szent Jakab személye kapja, míg Mária csak egy epizódszereplő, aki kulcsfontosságú ugyan, de nem ő áll a költemény középpontjában. Bölcs Alfonz esetében egyértelműen az az érzésünk támad, hogy maga a zarándok, akivel ez az egész történik, egyáltalán nem fontos. Ennek az is nyomatékot ad, hogy csak Szent Jakab és Mária ő kap párbeszédes szerepet, és épphogy szó esik a feltámadt zarándok utóéletéről. Gyakorlatilag Szent Jakab diadala a fő történés. Ám Gonzalo de Berceo már nem így gondolkodik. Nála is előtérben áll az ördög és Szent Jakab, mint központi szereplők, de szót kap a zarándok és a költő sokkal több hangsúlyt fektet annak cselekedeteire és utóéletére. Így sokkal inkább érezzük azt, hogy a főszereplő valójában a csalás áldozatává vált, csakhogynem ártatlan Guiraldo. Ez a nézőpontot is meghatározza. Bölcs Alfonz művében úgy érezhetjük, hogy a történetet a szentek szemszögéből, felülről mesélik el nekünk, szinte észre sem véve, vagy a felhők miatt nem látva, hogy mi is történik a földön a zarándok áldozattal. Gonzalo de Berceo szög egyenest az ellenkezőjét mutatja be. Mivel sokkal nagyobb hangsúlyt kap Guiraldo személye, hagyja beszélni, leírja és részletezi annak utóéletét, úgy érezzük, hogy a földről, a zarándok társadalmi szintjéről, az ő szemszögéből látjuk a történteket.

A költemények többségében Mária aktívan cselekszik és vakokat, bénákat gyógyít. Ebben a történettípusban viszont, mint az isteni ítélőszék bírójaként tűnik fel. Érdemes megemlíteni emellett a Szűz feudális jellemzőinek a kidomborítását. A feudális úr feladata az, hogy megvédje alattvalóit az ilyen támadásoktól. Tehát Máriának kötelessége hű szolgája megmentése. Ezen a ponton kapcsolódik össze Szent Jakab és a Szűz személye. Szent Jakab mintegy segítő jobbként vonul a történetbe ezzel segítve a tőle feljebb lévők munkáját.

A „Yago” kifejezés, mint a Jakab gúnyneveként tűnik fel az Ördög szájából, a 19-20. versszakban. Mi már a becenevek világában élünk, de ez akkoriban tiszteletlenség és társadalmi státusz kicsinyítését sejtette. Ez egy bizonyíték arra, hogy az író használta a köznyelv fordulatait és meghatározott céllal írta bele a művébe, ezzel is nyomatékosítva az ördög velejéig romlott és tiszteletlen jellemét. A másik eset kicsivel lejjebb a 22., 24. versszakban jelenik meg. Itt Szent Jakab az ördöghöz beszélve és a csalást megemlítve használja a „te” személyes névmást, amely indokolatlan grammatikai szempontból, mivel a spanyol ragozott igealakok magukban hordozzák a személyt is. Ebben az esetben is az ördög bűnösségének és tiszteletlenségének a megerősítése a cél. Ugyanez történik a XXIV. versszakban, amikor Szent Jakab nézőpontot vált és az én szócskát használja hasonlóképpen nyomatékot adva annak, hogy ő hozza a jó döntéseket és az övé a babérkoszorú a győzelem után, melyet a gonosz felett arat majd.

A két mű érdekesen feszegeti a halandó és hallhatatlan világ közötti viszonyt is. Azt hinnénk, hogy a dogmatikusabb felfogás Berceo teremt nagyobb távolságot a fizikai és a szellemi világ között. Ám mégis Alfonz költeménye a patetikusabb és magasztosabb hangvételű. Ez valószínűleg a kevés párbeszéd miatt és a refrénben ismétlődő isteni igazságnak tudható be. Mivel Berceo tanító céllal írta magát a művét és, ezért több figyelmet szentel az emberközelibb ábrázolásra. Gonzalo de Berceo költői eszközei szinte kézzelfogható viszonyt teremt a két világ között, és több mindent árul el arról, hogy a halál után mi történhet velünk. A halandó ember egyik legnagyobb kérdése a halál utáni lét és annak milyensége. Ez a fajta középkori narráció olyan képet ad a hallgatóságnak, amely megnyugtatja őket és kiszámíthatóbbá teszi a jövőt, illetve reményt ad az esetleges túlélésre. Persze ezt a könyörületet ki kell vívni, így arra sarkallja a szöveg közönségét, hogy igyekezzenek a dogmák és az egyház szabályai szerint élni, hiszen úgy semmi bántódásuk nem eshet, és az üdvözülésük is garanciát nyer.

Lábjegyzet:

[1] A galego-portugál költészet tipikus műfaja a középkorban. Énekelt versek, melyeket a trubadúrok költöttek és a vándor dalnokok énekeltek, akik olykor lehettek egy és ugyan az a személy. Metrikai vázlata, négysoros versszakonként, lehetett: abbacca, abbaccb, ababcca, ababccb ↩
A Középkor irodalmi műfaja, melyet egyházi képzettségű személyek űztek (nem feltétlenül papok). Jellegzetessége a cuaderna vía, azaz a sorok és versszakok metrikája. (1ª A14 (7+7),2ª A14 (7+7),3ª A14 (7+7),4ª A14 (7+7) Vizuális tagolása is érdekes, mert a megfelelő szótagszámok megtartására ketté osztja a versszakokat, ezzel úgymond üres járatokat képezve a sorok két rész között. ↩
A vázlat számai és betűi szerint: 2/a Bölcs Alfonz 18 sor, 3 versszak és Gonzalo de Berceo 28 sor, 7 versszak; 2/b Bölcs Alfonz 6 sor, 1 versszak és Gonzalo de Berceo 16 sor, 4 versszak; 2/d Bölcs Alfonz 6 sor, 1 versszak és Gonzalo de Berceo 16 sor, 4 versszak. ↩
Ennek van valós alapja, vagy nagy valószínűséggel lehet, mivel a szerző minden, a kötetében található csoda megírásánál latin nyelvű szövegeket használt kiindulási pontként és ezeket írta át. ↩
Ezek a csodák kísértetiesen hasonlítanak azokra a csodákra melyeket Krisztus életében hajtott végre. ↩

Bejegyzések

Van még mit tanulnunk

2013. február 23. szombat Csépke Csilla

Beszámoló A mindennapi traumáinkat add meg nekünk ma! rendezvény második napjáról

Február 14-15-én, A mindennapi traumáinkat add meg nekünk ma! rendezvény keretei közt, a FISZ rendezésében magyar, román, cseh, szerb, horvát és szlovák résztvevők próbálták körüljárni a trauma fogalmát, és egy közös narratíva alapjait megteremteni. Mindvégig két nyelven folyt a diskurzus – szinkrontolmács segítségével. Ez a beszámoló a rendezvény második, az Áttűnések, áttörések műhelynévre keresztelt napjának előadásait kívánja bemutatni.

Az első szekció a Traumanarratíváké, és Borbáth Péter az előző napot összefoglaló felvezetésével indul. Az első előadó, Florin Poenaru a Herta Müllerrel kapcsolatos szociálantropológiai kutatásaiba ad betekintést. Poenaru nem az irodalom felől közelít, sőt alapvető tézisként már előadása első mondataiban leszögezi, hogy Romániában 1989 után nem az irodalom az elsődleges médium, amely feldolgozza a történteket ill. a történeteket. A kommunizmus idején a román irodalom naturalista volt, csak a jelenre összpontosított nem volt képes feldolgozni a múltat, épp ezért nem lehetett az igazság nyelve. A történetek naplókon, memoárokon keresztül találták meg az utat. Herta Müller a fikció és a napló eszközeit vegyítő biografikus szövegei áthidalják ezt a szakadékot, ezáltal elevenedik meg az általa oly egyedien leírt világ, melynek mozgatórugói, mindig visszatérő elemei a Securitate, a román tikos rendőrség, Causescu, „az őrült király”, valamint a kommunista és a náci rezsim eszközeinek hasonlóságai.

Mikola Gyöngyi a délszláv háborúk felől közelít, és Nabokov regényein keresztül jut el az elszakadási trauma illetve az idegenség-érzet fogalmaihoz. Hogyan kell, hogyan lehet úgy írni a traumákról, hogy azzal ne tépjük fel a sebeket, de mégis megtörténjék a kimondás, amely a feldolgozás első lépése. A Nabokov-szövegekben élesen kirajzolódnak a bergsoni filozófia tézisei a teremtő emlékezetről – az emlékező eszerint a nem egy filmszerű, lineáris aktus során, hanem egy másik síkon éli meg és teremti újra az eseményeket.

Az előadásokat kerekasztal beszélgetés követte, melyben az előadókhoz Győrffy Ákos, költő, esszéíró és Misetics Bálint, „A város mindenkié”-csoport tagja is csatlakozik, a diskurzusba bevonódik így a hajléktalanság témája is. Borbáth Péter vitaindító kérdésére, miszerint az otthonról, a családi biztonságból való kiszakítottság is lehet-e elszakítottsági- trauma, Misetics határozott igennel felelt. Misetics szerint az emberek szociális beágyazottságuk mentén alkotják meg identitásukat, ennek pedig a család, a házasság, a munkahely, a lakhatás ennek a materiális tere. A hajléktalanok azok, akik mindezeknek híján vannak. Győrffy azt állítja, hogy a hajléktalanság nem az utcára kerülés pillanatában kezdődik, az ide vezető utat a környezet, mint például a szülők alkoholizmusa, a halmozottan hátrányos családi helyzet is motiválhatja. Mikola Gyöngyi véleménye szerint nehéz élesen körülhatárolni a(z elszakítottsági) trauma fogalmát, hiszen az egyén tűrőképessége, szellemi és szociális adottságai is befolyásolják azt, hogy az egyén mit él meg traumaként. Lehet ez egy válás, vagy a munkahely elvesztése – mindenkinél máshol van a határ, az ingerküszöb. Katonai bevetések alkalmával vizsgálják az egyes katonák tűrőképességét, így próbálván megelőzni a poszttraumatikus sokk kialakulását. A súlyosan traumatizált, művészi képességekkel megáldott egyének ráadásul képesek kreatív energiákba átfordítani a traumáikat.

Ámde Misetics kategorikusan vallja, hogy a trauma valós kiváltója nem lehet egy válás vagy rossz családi helyzet. A körülmények önmagukban nem determinálják a hajléktalanságot, ez pusztán az eldologiasodott társadalom felfogása. A felelősségvállalás nagyon lényeges lenne – legyen szó az egyén, vagy akár a társadalom felelősségéről. A beszélgetés ezen a ponton szétfut a szélrózsa minden irányába, valamennyi résztvevő megpróbálja párbeszédbe hozni saját szakterületének álláspontját a többivel, azonban ez csak kevéssé látszik megvalósulni. Úgy tűnik, a különböző diszciplínák nehezen képesek dialogizálni egymással.

No de milyen hazafogalom jöhet létre egy traumanarratíva után? – kérdezi a moderátor. Diskurzusba hozhatóak-e, és amennyiben igen, hogyan az irodalom és a szociológia egymástól látszólag igen elkülönböződő narratívái? Az első szekció első előadója, Florin Poenaru ragadja magához a szót, és a náci Németországból kitaszított Herta Müllert hozza példának. Véleménye szerint a haza fogalma plasztikussá válik, hiszen ilyen helyzetben a folyamatos kitaszítottság érzete dominál, az egyén már sehová sem tartozik igazán.

A második szekcióban a résztvevők, ahogy arra a cím is referál, a megújulás lehetőségeit veszik számba. Razvan Tupa feladatként tűzi ki, hogy a múltra mutató, a romantikában gyökerező, túlzó dialógusokat félretéve kell rámutatni a valós problémákra.

Borbély András a freudi trauma fogalomra építve fejti ki, hogy a történelmi trauma sosincs jelen, nem-létező létező, amely folyamatosan érzékelteti a hatását. Afféle képzeletbeli test, amelyet nem azonosítunk egy az egyben a valósággal. Amennyiben ezek a virtuális problémák mégis azonosulnak a valósakkal, akkor történik trauma, sérülés. Sinisa Tucic egyet-nem-értését hétköznapi példákkal támasztja alá. Tapintható, érzékelhető traumákként definiálja a határon túli lét mindennapos küzdelmeit, melyek például a hivatalos illetve a kisebbségi nyelv dualitásából fakadnak, nem beszélve nemzeti, kulturális identitásról. Borbély szerint nincs éles határ vagy feszültség a trauma absztrakt és teoretikus fogalma között, sőt, fontos a kettő együttes értelmezése. A parázs vita ezen pontján Kovács Mónika szociálpszichológus kér szót, és lefekteti, hogy nem minden sérülés vagy fájdalom tekinthető traumának. Amennyiben minden negatív behatást ekként határozunk meg, a trauma fogalma elveszíti legitimitását. Nem tartja szerencsésnek a traumát, mint kollektív tapasztalatot értelmezni, és óvatosságra int az általános fogalmak használatával kapcsolatban. Nem beszélhetünk kommunizmus-traumáról, hisz egész másféle traumát él át az elkövető, mint az áldozat. Mindenki által jól ismert tanács, hogy tovább kell lépni, mert az élet megy tovább. Valójában mégis éppen ez az, ami másodlagos traumatizálódáshoz vezethet. A traumákkal muszáj foglalkozni, ellenkező esetben visszük magunkkal, görgetjük tovább a mindennapi életünkbe. A történelmi traumák fel nem dolgozottságából adódik, hogy az aktuálpolitika folyamatosan fel tudja használni, és érdekeibe állíthatja azokat. A gyógyulás útja az, hogy megpróbáljuk megérteni az elsőre elfogadhatatlannak tűnő viselkedések, cselekedetek indokait, történetét.

Marko Pogacar véleménye szerint ez a fajta kibeszélés nem az írók funkciója vagy szerepe, hanem az irodalomé. Razvan Tupa kifejti: egyik-másik oldal képes ugyanazt a narratívát a saját diszkurzusába úgy beleültetni, hogy az akár ellenkező jelentéstartamokat mozgasson meg. Olyan nemromantikus narratívákat kell tehát találnunk, melyek minden fél számára elfogadhatóak univerzális igazságként. Az irodalom nemzeti, míg a költészet személyes eszköz. A költészet az a nem-romantikus narratíva, mely képes kifejezni a sallang- és elköteleződés-mentes valóságot. Marko Pogacar hozzászólása adja meg a lezárás tematikáját: sem az irodalom, sem a költészet nem hoz üdvözítő megoldást a traumákkal való szembenézésre. A feldolgozás kulcsa a közoktatásban rejlik, abban, hogy a következő generációknak el kell mesélni a személyes történeteket is, pusztán a tények sora nem elegendő, hisz azokat a politika befolyásolja.

Az est végére az idő fogyott el, nem a mondanivaló. A trauma-téma persze számtalan megválaszolatlan kérdést hagyott maga után, a folyamatban lévő kutatások számára új ablakot nyitva gyümölcsöző területek felé. A hallgatóság körében némi hiányérzetet keltett, hogy mind az előadások, mind a viták során csak kevés hangsúlyt kaptak a magyarországi traumanarratívák és azok olvasatai. Ennek a sokszínű és sokrétű rendezvénynek előnyére vált, hogy a szegénység és a hajléktalanság kérdésköre is a kelet-közép-európai párbeszéd részévé vált. A különböző nemzetek nagyon is közös tapasztalatának körüljárásával nem csak mi, de az egymás mellett láthatóan jól megférő, ám eltérő beszédmódú diszciplínák diszkurzusai is közelebb kerültek egymáshoz, és meríthettek egymásból.

(Bach Máté fotója)

Bejegyzések

A mémek tánca

2013. február 21. csütörtök Borbély András

Azt hiszed, hogy neked van igazad? Azt hiszed, hogy a jó oldalon állsz? Azt hiszed, hogy te az igaz ügyért harcolsz? Közlöm veled a kibaszott igazat: tévedsz. Mert a virtuálkapitalizmusban minden hír, minden kép, minden mondat, minden tény többszörösen manipulált. Úgy van finomhangolva a struktúra, hogy te magad elhihesd: a jó oldalon állsz. A te saját szavaid, a te saját igazságod, a te saját tested egyúttal egy virtuális játéktér. Mihelyt megjelensz, mondhatsz bármit, már nem te beszélsz, hanem a kibaszott virtualitás, a mémek, érted? Jól hangzik, kecsegtető, sőt hízelgő ugye, hogy azt gondolod, te most öntudatodra ébredtél, hogy önszerveződsz, hogy te nem hagyod innentől kezdve magad? Hogy a Facebook, meg a társadalmi kezdeményezés, meg a faszom? Nosza, nem is kell más a mémeknek, csak az, hogy te ezt hidd és elkezdjed jártatni a szádat: megtelepednek a mondataidon, elkezdik forgatni, idézni, linkelni, posztolni. Témát, munkát, masszát, anyagot adtál a mémeknek, most kezdik csak igazán jól érezni magukat, elkezdenek zabálni. A mémek körültáncolják szavaidat, fotódat, addig táncolnak, amíg elhiszed te is, hogy szabad vagy, miközben épp ebben a pillanatban fosztottak meg téged a saját szavaidtól, a saját döntéseidtől, a saját életedtől. Na és vajon kik a mémek? Mondom neked: te magad vagy. Előfordulhat, hogy győzöl, sikerrel jár a kis virtuális projekted, bejön a számításod, nyer a pártod, kivonultál tüntetni, elfoglaltad az egyetemet és kijött a sajtó is. Ja, beszoptad. Nézz magadra. Nem fogsz magadra ismerni.

Elmondom neked, hogy a kibaszott kommunizmusban a hatalom úgy keletkezik, hogy a Valós egy partikuláris, de törvényszerű, önmagában abszolút igazsága erőszak útján a többi fölé kerekedik és saját magát mint a Valós igazát a többi lehetséges valós igazság rovására érvényesíti/gyakorolja/történelmivé teszi. Ez a folyamat a kommunizmusban a nyelvnek totális hatalommal való telítődéseként, a nyelvnek a Valós hatalmával való telítődéseként történik meg.

A kibaszott demokráciában úgy keletkezik a hatalom, hogy állampolgárok egy csoportja állampolgárok egy másik csoportjának partikuláris igazságára szavaz, s ezzel a szavazók önmaguk, és a másként szavazók fölötti hatalommal, döntési joggal ruházzák föl ezt a partikuláris csoportot. De: vajon beszélhetünk-e egyik vagy másik párt partikuláris igazságáról? Van-e itt szó igazságról, azaz van-e bármilyen Valóshoz köze a jelenlegi politikai pártok „programjainak”? Kifejeződik-e valamilyen történelmi igazság egyik vagy másik párt politikai győzelmében és gyakorlatában? Beteljesíti-e valamelyik párt azt az „újszerűséget”, ami a történelem Valós dialektikájának kiszámíthatatlan, csak taktikailag „kiérezhető” többletéből származik, azaz van-e valamilyen objektív törvényszerűség a jelenlegi politikai pártok „pártosságában”, elfogultságában saját programjuk, koncepciójuk irányába?

Nagyon is úgy tűnik, hogy a demokráciában a hatalom nem a Valósból nyeri erejét, nem a történelmileg Valós dialektikájából, a történelmileg újszerű törvényszerűség dialektikájából táplálkozik. És úgy tűnhet, éppen ezért, hogy a demokratikus hatalom nem is nyelvi jellegű, vagy másképpen az, még akkor is, ha a szólásszabadság, a szavazati jog úgymond biztosítva van/kellene legyen. Már az a megfogalmazás, hogy a megszóláshoz, a véleményhez, a beszédhez, az anyanyelvhasználathoz való jogot biztosítani kell és lehet, arra utal, hogy van egy nyelven kívüli instancia, erő, vagy hatalom, ami/aki biztosítani tudja a nyelvi jogokat (ellentétben a kommunizmussal). A véleményben, az anyanyelvben, a szavazásban nem a Valós szükségszerűsége, belső törvényszerűsége jut szóhoz, nyelvi önkifejezéshez, hanem egymáshoz képest relatív vélekedések, identitások, gyakorlatok, elképzelések végső soron történelmileg véletlenszerű megnyilvánulásai kérnek helyet maguknak a virtuális önprezentáció terében.

Maga a demokrácia egymással benső, logikai, szükségszerű, közösségi vagy „sorsszerű” viszonyban nem lévő fiktív identitások konglomerátuma. Azt lehetne mondani, hogy a demokratikus hatalom a Fiktívből (Virtuálisból) nyeri erejét: minden közösség fiktív vagy kitalált közösség, minden vélemény lehetséges (azaz nem Valós) igazsággal bír csak, minden identitás konstruált, azaz fiktív identitás. A másság, a különbözőség elismerése lényegében nem több, mint a Másik és a Saját fiktív voltának elismerése: mert ha a Saját vagy a Másik történelmileg, a Valós egy törvényszerűségeként jelenne meg, nem lehetne biztosítani egyenjogúságát más, szintén valós vagy fiktív törvényszerűségekkel szemben, mivel a valós szükségszerűsége önmagában abszolút jelleggel bír, nem összehasonlítható, tehát nem is egyenjogúsítható.

Természetesen a kommunizmusban is, mivel a hatalom nyelvi megalapozású, számolnak a fikcióval: de a törekvés éppen az, hogy korlátozzák a nyelv fiktív jellegét, illetve mindazt, ami a nyelvben fikció, valóssá tegyék, „megvalósítsák”, azaz megszüntessék a nyelv fiktív karakterét (pl. utópizmus). A törekvés az, hogy a nyelv csak a történelmileg, gazdaságilag, politikailag valós vagy reális/realizálható dolgokat mondja/közvetítse, és hallgasson azokról, amelyek ellentmondanának a megvalósíthatóság tendenciájának (ez a cenzúra értelme), amelyek pusztán csak fiktívek (Máskülönben értelmetlen lenne betiltani, cenzúrázni egy „esztétista”, polgári ideológia fikciójában tobzódó költeményt. A kommunizmus ellenfele maga a fikció, a Virtuális. Attól a lehetőségtől retteg, hogy egy fikció fikció marad, nem valósul meg, és ezáltal leleplezi a megvalósított fikció erőszakosságát)

A demokráciában fordított tendenciát látunk: a Valós megszűnésének, elcsökevényesedésének, visszahúzódásának korában élünk. A demokráciában nem a fikció jogáért, a szólás szabadságáért, a véleményszabadságért kell már harcolni, hanem a Valós egy területének visszaszerzéséért vagy megtisztításáért, amelyet szinte teljesen belaktak már a különféle nyelvi, gazdasági, politikai, képi fikciók. Azért, hogy valami egyáltalán megtörténhessen, részesülhessen egy valós esemény sajátszerűségében: hiszen már a halál, vagy a születés mozzanatát is a virtualizáció működése szabályozza: az embrió még meg sem született, de a képét már lájkolják a Facebookon, illetve ha valaki meghal, adatlapja egyfajta virtuális sírhelyként marad utána, ahol leróhatják kegyeletüket a Facebook-ismerősök, vagy további üzeneteket helyezhetnek el, újra meg újra megszólítva a halottat. Mindez arra utal, hogy a virtualizáció a realitás elsődleges „referenciája”, vagyis a test ellen irányul. A virtualizáció az identitásnak és a test képének fiktivizálásával zárójelbe teszi, s mintegy fölöslegesnek nyilvánítja a testet.

Mindez – burkoltan és metaforikusan – az ember biológiai testének újratervezését, a test genetikai úton történő újraprogramozását, s így tehát a Valós Test helyettesíthetőségét vetíti előre. Szaporodnak az olyan esetek, ahol a virtuális identitás sérelmét a valóságos testen szenvedik el, vagy hordják ki. Egy virtuális identitás sérelme valóságos jogi procedúrát von maga után, vagy a virtuális magány a valós test öncsonkításához, vagy öngyilkossághoz vezethet. A valós test, és a Valós világa a virtualizáció rabságába van fogva. A testre egyre inkább csak a virtuális identitás függvényében van szükség: egyfajta bázis vagy raktár, aminek szerepe kimerül abban, hogy eltartsa vagy hordozza a virtuális intelligenciát, hogy hordozza és energiával táplálja az agyat. Hardver, ami kicserélhető, nem egyénített. Egyre kevésbé tekintünk a testre úgy, mint önmagában intelligens formációra, sokkal inkább úgy, mint puszta anyagi erőforrásra. A test meg van fosztva valóságos arcától, maga is műként, konstrukcióként állítódik elő.

Nagyon árnyaltan mutatkozik meg ez a tendencia a higiénia növekvő politikai jelentőségében: a test tisztasága, sőt sterilitása a test társadalmi reprezentációjának feltétele. Csak tiszta, steril testeknek van joguk megjelenni a társadalmi reprezentáció terében (semmilyen más racionális magyarázat nem mutatkozik például a hajléktalanság kriminalizálására). A test „eredeti” jelei, a szag, a bőrszín, a testi hiba, a betegség a virtualizáció tereiben sajátos obszcenitásukkal, határsértő jellegükkel tűnnek ki. Nézed a szíriai gyerek képét a neten, és érzed, hogy a kép hazudik. Nem azért, mert a dolog nem történt meg, mert a fiú nem áldozata a bombának, hanem mert a kép attrakcióként mutatja föl a fiú testét, sőt már az, aki tartja őt, attrakcióként mutatja őt fel. A fotós nem gyászol, ahogyan a fiú sorstársa sem, hanem fölmutatja az áldozatot, mint egy képet. Ki gyászol? Senki nem gyászol, csak borzong. A kép pedig befedi a fiú sorsát, amikor képként megmutatja a sérült testet. Hunyd be a szemed. Ne borzongj, gyászolj.

Másfelől: a természetes alapanyagokból készült kozmetikai termékek, táplálék-kiegészítők stb., noha látszólag valamifajta természetességhez térnek vissza, vagyis látszólag nosztalgikus projektumok, valójában éppen ellenkezőleg: a test fokozottabb sterilitását hivatottak megteremteni. Világosan érezhető ez a természetes kozmetikumok használóinak „fogyasztói elitizmusán”, de persze magukon a termékek kiemelt árán is. A természetes azért van szimbolikusan magasabb szinten, mert „káros” vegyi anyagok felhasználása nélkül végzi el a test sterilizálásának, a test képi konstrukcióvá tételének munkáját. A természet sterilizálása a természet felhasználásával; a természetesség megszüntetése természetes úton: ez az a paradoxon, amelyben az ilyen termékek elitfogyasztói hisznek, vagyis egy tisztán természetes úton elérhető halhatatlanságban, ami a természet önsterilizálásaként lenne elérhető.

A testi obszcenitásoknak a tolerálása nem úgy történik, hogy megtanuljuk elfogadni és megérteni ezeket a jeleket mint testi jeleket, hanem úgy, hogy megtanuljunk virtuális jelenségekként kezelni, azaz megfosztjuk testi mivoltuktól és egy sajátos kód vagy virtuális identitás megjelenési módjaiként fogjuk fel. Nem annak elismerése révén fogadjuk el, hogy valós testi létezéssel rendelkeznek, hanem annak megtanulása révén, hogy egy kulturális kód jelének vagy termékének kell tekintenünk. Nem azért fogadjuk el, mert egy valós Másik, hanem mert pusztán egy virtuális Másik, egy olyan virtuális Másik, akinek nincsen valódi mássága, nincsen valóságos arca, teste, saját ideje, születése, halála. A politikai korrektség nevében a virtuális másikra, akárcsak saját magamra úgy kell tekintenem, mint egy kulturális kódrendszer által determinált egyesre, mint egy kulturális kód vagy program egyetlen termékére.

A testi szenvedés a maga valóságában megmutathatatlan: hiszen a fájdalom maga nem látható, hiszen az a közölhetetlen szubjektivitás radikális formája. Így a testi szenvedés szintén egy sajátos virtuális effektus formájában mutatható csak meg: bizonyos földrészek, bizonyos országok, bizonyos társadalmi típusok identitásához, a háborúk „virtuális borzalmához” hozzátartozó kódként jelenik meg. A legnagyobb nehézséget a hajléktalanság esetén is az jelenti, hogy a nem hajléktalant meggyőzzék arról, hogy a hajléktalanság nem egyedül a Másik hibája, nem a másik identitásának eleme, nem egy kulturális kód („így is lehet élni”), hanem egy reális: szociális, gazdasági, pszichikai folyamat eredménye, hogy objektív, valós tény. Nem egy effektus vagyok, bazmeg, hanem egy élőlény. Az első nehézség mindig az, hogy a nem hajléktalan nem veszi komolyan (nem tekinti valósnak) ezt az állapotot: virtuális rendszere hibájaként észleli ugyan, de ennek automatikus parancsára hajlamos egyszerűen elhárítani a dolog tudomásul vételét.

Számba lehetne venni a par excellense test ellenes gyakorlatokkal szembeni ellenállás alacsony társadalmi népszerűségét: az erőszak különféle formái (szexista, szadista, stb.), az emberkereskedelem, a kényszermunka, stb. Mindezekben van valami vonzó, valami szexi, valami mágikus, ugye? Annyira nagyon nem akarjuk, hogy ezek megszűnjenek. A média rendre hozzászoktat, hogy az erőszak, noha harcolni kell és lehet ellene, végső soron egy olyan viselkedési mintázat, amely része az emberi kultúrának, része a virtuális borzongás kellékrendszerének. Egyszerre terjeszti az erőszak képei által, az erőszak feldolgozhatatlan, elrendezhetetlen képei által az erőszakot mint igen rafinált csábítást, mint egyre valószerűbb látszatoktól való borzongást. Kellemetlen, de szükségszerű: így inkább elfordítjuk a fejünket, ha erőszakot látunk, mintsem hogy közbeavatkoznánk. Mert a kép nem megmutatja, hanem elfedi, képpé teszi a szenvedők sorsát.

Már nem szabadsághiányban, hanem realitáshiányban szenvedünk. A kommunizmus a létezés Valóságát és Igazságát egy gigantikus erőszakaktusban próbálta meg egyesíteni, azaz „materializálni” akarta az Igazságot. A kapitalizmus logikája, ellenkezőleg, a Valóst oldja fel és szünteti meg a test virtualizációjában. Az egyik a (fizikai) erőszak szabadsága (megengedettsége), a másik a (virtuális) szabadság erőszakossága a testi létezés rovására. Úgy tűnik azonban, hogy mindkét változat „megvalósítása” a Létezés tagadásához, megszüntetéséhez vezet. Mert bármilyen tudományos vagy politikai utópiák között éljünk is, úgy tűnik, használható igazságokra ugyanúgy szükségünk van, mint valós testi tapasztalatokra.

Ha van tanulsága a kommunista projektumnak, az ez: a Valós létezés(e) iránti kérlelhetetlen elkötelezettség. Annak komolyan vétele, hogy ami megtörténik vagy megtörténhet, az nem pusztán megjelenés, kép, effektus, vagy önprezentáció, hanem a Valós eseménye. Azt mondom neked: ne szervezkedj, hanem élj. Legyél jelen ott ahol vagy, és ne akarj nagy hatásokat elérni. Mert utána nem fogsz magadra ismerni.

Amit divatosan „identitásnak” neveznek, az a maga valójában éppen az, amire nem érvényes az önazonosság rendszere. Az identitás ezt jelenti: nem önmaga, hanem konstrukció. A Valós viszont az a konkrét történelem, ami valóban megtörténik, szemben mindazokkal a lehetséges vagy virtuális történelmekkel, amelyek nem valós történések, hanem pusztán szubjektív fantáziák, vagy technikailag manipulált látszattörténések (mindazonáltal léteznek). Ezek szerint mi jelenleg egy nem valós történelemben (vagy: valós és virtuális történelem határán) létezünk. Egy nem valós történelemben nem lehetséges valós cselekvés. Minden alulról jövő szerveződés felülről elvárt, minden társadalmi kezdeményezés virtuális salakkal telik meg egészen odáig, hogy már nem marad hely semmilyen társadalminak. Nincsenek már élők, mindenki hívő lett.

Most azt hiszed, hogy neked van igazad? Azt hiszed, hogy a jó oldalon állsz? Azt hiszed, hogy te az igaz ügyért harcolsz? Közlöm veled a kibaszott igazat: tévedsz. Mert a virtuálkapitalizmusban minden hír, minden kép, minden mondat, minden tény, minden érv és ellenérv többszörösen manipulált. Úgy van finomhangolva a struktúra, hogy te magad elhihesd: a jó oldalon állsz. A te saját szavaid, a te saját igazságod, a te saját tested egyúttal egy virtuális játéktér. Mihelyt megjelensz, mondhatsz bármit, már nem te beszélsz, hanem a kibaszott virtualitás, a mémek, érted? Jól hangzik, kecsegtető, sőt hízelgő ugye, hogy azt gondolod, te most öntudatodra ébredtél, hogy önszerveződsz, hogy te nem hagyod innentől kezdve magad? Hogy a Facebook, meg a faszom? Nosza, nem is kell más a mémeknek, csak az, hogy te ezt hidd és elkezdjed jártatni a szádat: megtelepednek a mondataidon, elkezdik forgatni, idézni, linkelni, posztolni. Témát, munkát, masszát, anyagot adtál a mémeknek, most kezdik csak igazán jól érezni magukat, elkezdenek zabálni. A mémek körültáncolják szavaidat, fotódat, addig táncolnak, amíg elhiszed te is, hogy szabad vagy, miközben épp ebben a pillanatban fosztottak meg téged a saját szavaidtól, a saját döntéseidtől, a saját életedtől. Na és vajon kik a mémek? Mondom neked: te magad vagy. Előfordulhat, hogy győzöl, sikerrel jár a kis virtuális projekted, bejön a számításod, nyer a pártod, kivonultál tüntetni, elfoglaltad az egyetemet és kijött a sajtó is. Ja, beszoptad. Nézz magadra. Nem fogsz magadra ismerni.

Bejegyzések

Vizes történet

2013. február 21. csütörtök Zoltay Lívia

Barta minden hajnalban, miután bezárta aprócska háza ajtaját, elindult a Duna-partra, majd, mikor odaért, és meggyőződött róla, hogy senki sem látja, beleugrott a vízbe, és hallá változva elúszott egészen a Szabadság hídig. Ott is megvárta, hogy tiszta legyen a terep, és amikor senki nem figyelt oda, kimászott a partra, emberi alakot öltött, és frissen-fitten, élére vasalt öltönyben, kezében az elmaradhatatlan fekete aktatáskájával besétált az irodába. Most, ahogy így visszagondolok, be kell látnom, volt Bartában valami halszerű. A szeme vizenyős kék, kicsit mindig úgy tűnt, mintha be lenne gyulladva. Biztosan a víztől. És a bőre annyira sima és szőrtelen volt, mintha nem is férfi lenne. Azt gondoltam, talán gyantáztat, vagy szőrtelenítő krémet használ. Előfordul az ilyesmi férfiaknál is. Egyszer véletlenül hozzáértem, és olyan hideg volt a keze, mintha egy jégkamrából jött volna ki. Most már persze egyértelmű, hogy miért.

Barta amúgy a légynek sem ártott soha. Rendkívül ápolt, szinte légies megjelenésével úgy suhant végig a folyosón, mintha ott se lett volna. Előfordult, hogy napokig nem is láttuk, pedig tudtuk, hogy bent van. A munkában végtelenül precíz volt, ami egy mérnöknél nem éppen elhanyagolható tényező. Halk szavúnak és udvariasnak ismerte mindenki. Az ebédnél a sorban mindig előreengedte a nőket, így engem is. Időnként beszédbe elegyedtem vele, talán szánalomból, de az is lehet, hogy csak unalomból. Sajnáltam ezt a szinte tökéletes megjelenésű, ugyanakkor rettenetesen magányos embert. Egyedül élt, barátnő, feleség, család nélkül. Rövid beszélgetéseink alatt folyton az volt az érzésem, hogy nem akar zavarni. Kivétel nélkül mindig ő tett pontot a társalgás végére, s legtöbbször arra hivatkozott, hogy be kell fejeznie a munkát, mert várja a főnök. Nem erőltettem hát a dolgot.

Történt egy napon, hogy Bartát magához hívatta a főnök. Megesett ez rendszeresen mindannyiunkkal, nem gondoltunk semmi rosszra. Gyakran időztünk nála, mert ő olyan típusú vezető volt, aki szerette magához rendelni az embereket. Ilyenkor nem csak a munkáról esett szó, a főnök kiselőadásokat is tartott, amiket végig kellett hallgatnunk. De soha nem megalázó stílusban adta elő a dörgést, csak amolyan tudós mókus módon. Hát, gondoltuk, most is ez történik. Amikor azonban Barta kilépett a főnök szobájának ajtaján, nem a szokott módon viselkedett. Nem indult vissza azonnal a helyére, hogy befejezze a sürgős munkát, vagy éppen elkezdje az újat, amit most bíztak rá. Csak állt ott, tétován, elesetten, hosszú ujjaival sima, szőrtelen arcát vakargatva. Odamentem hozzá, megkérdeztem, mi történt. Azt mondta, kirúgták. Létszámleépítés. Szükséges lépés. Így mondta a főnök. Azért őt, mert fiatal férfi, könnyen talál másik munkát. Még egy hónapig maradhat.

Próbáltam vigasztalni, nem igazán sikerült. Barta padlót fogott, teljesen érthető módon. A helyében én is ezt tettem volna. Örültem, hogy nem vagyok a helyében. Aztán elszégyelltem magam.

Délután együtt indultunk el a munkából. Felajánlottam, hogy elkísérem egy darabon, ha nincs ellenére. Úgy láttam, örül az ajánlatomnak.

A Duna-parton sétáltunk, szótlanul. Aztán egyszer csak megállt, maga felé fordított, és megfogta a kezemet. Jéghideg volt az érintése, az ujjai pedig olyan puhák, mint egy kisgyereknek. Rám nézett fakókék szemeivel, majd hirtelen elengedett, és beugrott a Dunába.

Az egyik percben még hosszú karjaival kapálózott a levegőben, a másikban meg már egy szép, nagy hal csobbant bele a vízbe. Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el. De ott voltam. Láttam, ahogy Barta hallá változott, és mielőtt elúszott volna, búcsúzóul még ugrott egy nagyot.

Azóta sem látta senki.

Bejegyzések

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

2013. február 20. szerda Csóka Kata

Milyen lehet az összeomlás?

Kirobban a nyár, forr az idő, eltelik a június, a július, elmúlik az augusztus, már itt a szeptember, de az idő egyre csak melegszik, mintha nem tudna lecsillapodni.

– A háború sosem természetes – panaszkodtak az öregek. – Az állatok minden falatért megküzdenek, de nem akarják az egész földet felfordítani. No de a mórok nem tisztelnek semmit!

A herceg nem szólt közbe, nem mesélte el, hogyan rabolták végig az őseik a tengermelléket. Hogy az ő nagyapja például annyi mozaikot tört össze, hogy a darabkáival a normann tengerpartot is kikövezhetnék.

– Mi mind barbárok vagyunk – sopánkodott Illighaen. – Nincs komoly hadszervezetünk, komoly közigazgatásunk, még csak igazi levéltárunk sem. Hát nem csoda, hogy megesznek minket az erősebbek!

No de kik lesznek a vesztesek? – a herceg sokat töprengett ezen. A vesztesek irigylik az ellenség országútjait, pompás levéltárait, elérhetetlen asszonyait, a magukét pedig nem becsülik el. Mije van a szélnek, hogy állandóan fúj? Miből meríti az erőt, ha nem önmagából?

És Vilmos szép lassan lecsillapította a rettegőket, a katonákat, tudósokat, apródokat, asszonyokat, egyszerű mihasznákat, akik eljöttek a hercegi udvarba sopánkodni, várni a véget, felkészülni az elkerülhetetlenre… hogy most már együtt… hogy mindhalálig.

A félelem a legerősebb bódítószer. Ilyenkor a vér erősebben zubog, és úgy ver a szíved, mintha lenne vesztenivalód. A félelem mindent felnagyít, mindent felpezsdít, és mindent eltakar természetesen. Ha félni kell, akkor nem vagy többé gyáva katona, mihaszna szomszéd, hanem szentséges áldozat, akivel krónikások és persze a költők osztanak-szoroznak.

Védekezésre persze senki sem gondolt. Hiszen a hírek is sok ezer, tízezer, százezer éhes mórról beszéltek, fegyelmezett, páncélos katonákról, elefántokról vagy elefánt nagyságú harci lovakról. Te, nem hiszed, testvérem? Láttál már valaha harci hangyákat? Talán nem is Isten teremtményei. Emberi lényekből kifakadt démonok, akik talán a móroktól tanulták az örökös háborút. Régebben ezek nem voltak ilyen félelmetesek, szétnyomhattad őket a hüvelykujjaddal, de ezek az újak most csapatokat szerveznek, és ha egy elesik, ezer, százezer lép a helyére. A vérzivataros idők, a felbolydult természet megőrjítették őket.

Mindenki látta a jeleket. Túl meleg van. Túl gyorsan beérik a szőlő. Ami pedig túl gyorsan beérik, az nem is lehet túl édes. Az idő magatehetetlen, a mórok legyőzhetetlenek, hogyan is védekezzünk?

Vilmos herceg készenlétbe helyezte a gályáit, és ímmel-ámmal megerősítette a falakat. Életerős normann volt, fiatal feleséggel, három kisfiúval, de neki sem fűlött… hogy mihez is nem fűlött? Embernagyságú hangyákat kaszabolni, rohamot vezényelni, árulókat kutatni, halottak fölött ordibálni. A rabszolgák dolga, hogy meghaljanak, a normanokké, hogy tovább éljenek, hogy tovább vándoroljanak a tengerről a szárazföldre, a szárazföldről a tengerre.

És túl öreg volt, hogy a hősi halált ne tartsa nevetségesnek.

Túl öreg? Nem tartotta számon az éveit, tehát nem is öregedett annyira, mint az idő múlásán töprengő szerzetesek. No de Vilmost nem is a kora, hanem a tulajdon szíve gyengítette el, vagy az a láthatatlan szerv, amit jobb híján becsületnek neveznek.

Micsoda ostobaság, gondolta dühösen. Becsület ide, vagy becsület oda, ő az első felesége meggyilkolása után kapott ajándékul jó pár évet. Jó pár évet, Hildit, egy fiatal feleséget, három gyereket. Ha már őszül a szakállad, akkor nem felgyújtott hadihajókról álmodozol, hanem egy fiatal feleségről, aki elégedetten piheg melletted. De itt van a csorba! Milyen harcos az, akinek megerőszakolják, agyonverik az első feleségét, és aztán éli tovább szép kényelmesen az életét? De mit is kellett volna tennie? Végigjárni a kunyhókat egy mérgezett tőrrel? Egyenként végezni a hercegség lakóival? Így biztos, hogy a tettesre is lesújt a haragja! És micsoda formája lenne ez a népszámlálásnak!

Egy megfelelő gyilkost persze előállított a herceg, azt rendben ki is végeztette, no de hogy ez a megfelelő az igazi volt-e…? Persze mindig vannak leleplezetlen gyilkosok, de ezek soha nem a te feleségedet ölik meg… És mit csinált az asszony, amikor…? Nyögdécselt, boldogan hányta-vetette magát, vagy pedig a nevedet sikoltozta? Ismerted-e Marcendát valójában?

A kétség olyan, mint a betegség, birodalmakat is ledönt a lábáról, nemhogy negyvenéves férfiakat. Ha egy asszonynak szeretője van, akkor arról mindenki tud, a nagynéni, a nagybácsi, a kukta, a lovász, de még a kapuban heverő koldus is. Ha egy asszonyt megerőszakolnak, akkor az foltos marad. Mert olyan a gyanú, mint a légy, elhessegetheted, agyontaposhatod, abszolút nevetséges, de szép lassan mindent bepiszkol maga körül.

A legszánalomraméltóbb katona a féltékeny katona. Nincs ott, nem lát, nem érez, nem hallja a vezényszavakat, és nem is igazi az a kard, amit a kezében tart. Fő a józanság, suttogta Vilmos magának. Az ő Marcendája szépen mutatott a magasra tornyozott hajával, és már-már bájos volt az örökös kotkodácsolásával, de nem az a fajta, akiről fiatal katonák ábrándoznak. Az országutakon már egy falat kenyérért, egy falat kenyér ígéretéért mindenre hajlandók a lányok. Ugyan mért vágyódna egy negyvenéves hercegnére egy katona?

Talán nem is a hercegnére vágyódott. Hanem a hatalomra.

De most fel kell készíteni a gályákat a menekülésre. Só, ivóvíz, katonák, női vacakságok, ládák – legalább a gyerekek hadd meneküljenek! És a ládák mélyén a normannok ereklyéi, hogy legyen néhány apróság, ami a fiait majd az apjukra emlékezteti. Nem túlságosan sok kincs, nehogy az új apjuk, a dán harcos, akinek Hildi majd bekéretőzik az ágyába, meg akarja ölni miattuk a fiait.

Semmi kihívó, semmi szemkápráztató.

– Ugye, te sohasem bíztál bennem? – zokogott Hildi a hálószobában.

Te soha, soha… te nem is szeretsz…nemisszeretszigazán?

A herceg összerezzent.

Miért nem lehet egy kicsit nagyobb méltósággal?, töprengett a herceg. Megkerülte a sírástól maszatos feleségét, óvatosan félretolt néhány ruhabatyut, és maga segített az udvarhölgyeknek válogatni.

Én veled mindörökre! Mígahalálelnemválaszt. A halálod pillanatáig! Aférfieztnemértheti…

Vilmos valaha tanult Hektór lovagról, aki az ostromlott Trójában a legnagyobb méltósággal vett búcsút az asszonyától. De a régi harcosoknak mennyivel könnyebb volt! Az ő asszonyaik nem pityeregtek, hanem ernyedetlen nyugalommal és méltósággal várták, hogy a férjük szép nyugodtan a végére érjen az intelmeinek.

De az idő! Vilmos megfogta Hildi kezét, és magához húzta.

– Csak olyat, aki baszni szeret, csak olyat válassz! – Az udvarhölgyek riadtan nyújtogatták a nyakukat. – Hát nem érted? Egy igazi férfi megelégszik azzal, és nem tör a fiaim életére.

Hildi a szíve mélyén talán számolt ezzel, de most megint zokogni kezdett: – Nem mondod… Én soha, soha…egész hátralévő életemben!

Vilmos legyintett: – Ne neveld a fiúkat hősöknek, ne beszéld tele ócska mesékkel a fejüket! Ne képzelegj arról, hogy a halálból visszajövök, és megmentelek titeket! Dönts okosan! Ne ábrándozz a költőkkel, ne hallgass a jósokra! Légy derék asszony, ahhoz légy hűséges, aki befogad a házába!

ÓóÓÓÓóóó! A zokogás hullámokban tört az asszonyokra.

És ez még csak a kezdet, gondolta Vilmos. Mi lesz akkor, ha kiderül, hogy az összes asszony nem is fér föl a hajókra, hogy lesznek majd szerencsések, és lesznek olyanok is, akik a férfiakkal mindörökre, mindhalálig…

Mert kevés a hajó a kikötőben. Az a hibája miatt kell majd meghalnia egy rakás óbégató szerencsétlennek.

– Méltóságos úr! Egy nagyon öreg lovász akar beszélni veled!

A mindhalálig idején mit lehet tenni? Megveregetni a szolgák vállát, és elfelejtetni, hogy soha életében nem volt képes megjegyezni a nevüket.

Hát jöjjön! Hiszen képtelen lenne a nagy óóóóóázásban búcsút venni a gyerekeitől. Mi, normannok, akarta volna kezdeni, és már áhítatosan elszánt képet is vágott, de észrevette, hogy ez a ráncos képű manó mégcsak nem is normann, hanem egy hadifogoly.

Kedves, jó barátom, nem feledkezem meg rólad a végveszedelemben sem…

A kis öreg türelmetlenül legyintett.

– Mért nem vágod el a mórok útját a folyónál? Mért nem zilálod szét az előőrseiket? Mért nem vagy igazi férfi, herceg?

Vilmos a felháborodástól megremegett. De az öreg olyan rendíthetetlenül szavalt tovább, mintha betanították volna. És talán be is tanították.

Éles, tűhegyni pupilláit újra Vilmosra szegezte.

– Hisz annyian sincsenek, hogy egy közepes várost bevegyenek? Éhes kamaszok, akiket a kalifa küldött előre, vezérük sincs, itt kódorognak fel-alá, még azt sem tudják, merre van a tenger! Riogatják a lányokat, ijesztgetik a parasztokat, hát melyik nagyúr nem tudná megfékezni őket? A kalifának esze ágában sincs átlépni a Loire-t, rábízta néhány kölyökre, hogy félemlítsék meg az északiakat. És te a halálra készülsz? Ők csak a te félelmed miatt látszanak olyan hatalmasnak.

A ráncos kis szolga nem volt egyedül. Balra ott magasodott Björklund, a Bősz és Hilderich, a Kalapácsvető.

Mekkora barmok!, gondolta Vilmos. Majd ők megszervezik, majd ők megállítják… kezükben a kalapáccsal, hátukban az összes normann katonával.

– Itt maradunk – mondta a herceg.

Már látta, hogy apró, felderítő csapatokra osztja a katonáit, és míg ide-oda csatangolnak a partvidéken, az asszonyok és a kincsek egyedül maradnak a palotában. Ti csak ne búslakodjatok, drágáim! Készüljetek a lakomára! Legyetek nyugodtak, apa megvéd mindenkit!

Micsoda ördögi terv! Az ősei száz éve foglalták el Normandiát, de a vidéket ők, a dédunokák sem ismerték ki igazából. Egy szabadcsapat ki sem igazodna az erdők, zsombékok, sziklák közt. De micsoda mulatság lehetne! Milyen férfias mulatság! A mórokkal évekig, évtizedekig kergetőzhetnének! És azt persze senki sem tilthatja meg, hogy a fogócska végén Björklund és Hilderich beálljon a diadalmasan előrenyomuló seregbe. Egy-két év, és jön az Északi Hadtest, a kalifa Normann Különítménye.

Látta a fiúk szemében megvillanó megvetést – hát nem a te feleséged…? –, de ő szó nélkül előre sietett a kikötőbe.

A szolgák már az asszonyok ládáival cipekedtek. Hímzések, köntösök, a legkedvencebb szoknyám, a legkedvencebb ingem – hát igen, ha kevesebb párnát vinnének, akkor több hely maradna a gyerekeknek. De nem akart a szolgákkal veszekedni, Hilderich pillantását még a hátában érezte.

A hajók olyanok, mint a történetek, elkopnak és változnak ugyan, de könnyebb kiismerni őket, mint az embereket.

Az ő hajói, az ő drága, kedves hajói mind női neveket viseltek. Mindegyik három nevet: egy közönségeset, egy félig-titkosat és egy különlegeset, amit a készítői csak neki árultak el. Ajándéknevek.

Hisz minden titok egy kicsit meghosszabbítja az életét.

De most már nincs szüksége ilyesmire. Hümmögve körbejárta, és utoljára megszámolta őket.

Aztán eleresztette a nevüket a szélben.

Csóka Kata fordítása

Régebbieket lásd itt:

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

ÚjNautilus

Költészet van

Guiraldo esete az Ördöggel X. Bölcs Alfonz és Gonzalo de Berceo szerint

Van még mit tanulnunk

A mémek tánca

Vizes történet

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Irodalmi és Társadalmi Portál