Minden fekete. Szélsüvítést hallunk. Néhány másodperc múlva a cím fehér betűkkel jelenik meg. Utána tompul a feketeség, majd egy zúzmarás ablakot látunk. Éjjel van. A kamera lassan hátrál, s láthatóvá válik, hogy egy meglehetősen szűk, rosszul megvilágított szobában vagyunk. A kép balra mozdul. Egy ágyat látunk, mely a fallal szemközt áll. Mellette komód, rajta gyenge fényt adó kislámpa. Az ágy végében egy nő ül, kabátot és harmincas évekbeli kalapot visel. Karjait a térdein nyugtatja, közéjük hajtja a fejét. Ráközelítünk a fejére, de még csak a kalapját látjuk. Ahogy felemeli a fejét, a kalap karimája alól lassan láthatóvá válik arcának egy szelete. Kisírt szemével a plafonra néz. Mikor lehunyja a szemét, egy emlékkép villan be. A kép kissé elmosott, fakó színű. Egy irodában vagyunk, az iménti nő az asztalnál ül. Divatos kosztümöt és kalapot visel, alatta szőke konty, száján vörös rúzs, mely kirívó a fakó képen is. Vele szemben egy férfi foglal helyet, egyelőre csak kabátos hátát látjuk. Egy fényképet rak a nő elé. A kamera ráközelít a képre; egy fiatal, szinte még gyerek lány van rajta, díszes estélyiben, ékszereket és fejdíszt visel. Jómódú családból származhat. A kamera most a férfit mutatja. Jól fésült, bajszos alak, tekintetében aggodalom és egy kérdés tükröződik: „Elvállalja?” A nő arcát látjuk, tekintetét lassan felemeli a fotóról, alig láthatóan bólint. A férfi egy másik képet tol a nő elé; egy impozáns kúriát mutat nappal, amely magányosan áll a tájban. „Ide készült, mikor utoljára láttam.”

Képváltás, vége az emléknek, a nő a szobában kinyitja a szemét. Az asztal irányába tekint. A kamera követi a tekintetét, az asztalon egy átlátszó műanyag zacskó van, azt mézi. A nő feláll, odasétál az asztalhoz, felemeli a zacskót, megnézi a tartalmát. A kamera ráközelít: egy piros színű krétacsonk van benne. A nő felemeli a fejét, közben halk krétasercegést hallunk. (Ezt most is, és a későbbiekben is csak mi halljuk).

Újra elmosott, fakó színű a kép (s így lesz ez minden emlékképnél). A kamera felülről mutatja, ahogy a murvával felszórt úton megy, közben, ahogy lefelé mozdul a látómező, egyre jobban kivehető az öltözete; piros kabátot visel, munkásnadrágját fekete csizmájába, haját pedig egy svájci sapka alá tűrte. Újabb villanás. A kamera hátulról veszi a nőt, a fejét mutatja a jobb sarokban, míg a kép bal sarkában látjuk annak a kúriának a bejáratát, amit az imént a képen láttunk. Csak a kapu és a földszint ablakai látszanak. Az egyik ablakból világosság szűrődik ki a függönyön át. A nő hátrafordítja a fejét, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy nem követi senki. Megint villanás. A kamera felülnézetből mutatja a nőt, aki csengetni akar a bejárati kapun, mire az magától, nyikorogva kinyílik. A következő képen a nő az ajtó túloldalán fokozatosan láthatóvá válik, az előtér pislákoló fénye valamennyire megvilágítja. Ezután az ő pozíciójába helyezkedünk; az ajtóban nincs senki. A nő arcán zavar, csodálkozás, félelem egyvelege. Hezitál, de végül lassan elindul a befelé. Oldalról mutatja a kamera, ahogy lassan belépked az előtérbe, majd gyéren megvilágított arcára közelít. Ekkor döngve becsapódik mögötte az ajtó, s a kép hirtelen visszatér a szobában álló nőhöz, aki szomorúan, elmerengve maga elé néz. Újabb emlékkép. A nő a kúria előterében van, és éppen a széles kőlépcsőn megy fel. Egy nappaliba érkezik, innen szűrődött ki a fény. Itt is gyér a világítás, a csilláron csak egyetlen pislákoló égő működik. A kamera végigpásztáz a szoba berendezésén; sok bútor, portrék a vörös színű falon (kirívó a fakó képen is), a padlón díszes mintázatú szőnyeg, szemben márvány kandalló. Sehol senki. A fali óra tizenegyet üt.

Képváltás, megint a szűk szobában vagyunk, a kamera egy pillanatra a nő arcát mutatja, aztán piros körmös jobb kezét, ahogy megszorítja a zacskót. Utána egy villanással ismét visszaugrunk az időben. A nőt látjuk felülről, ahogy felfelé halad az emelet felé vezető lépcsőházban; a falilámpák pislákolnak, az ablaktáblákat veri a szél s az eső. Közben krétasercegést hallunk, mely elnyomja a vihar zaját is. A nő az emeletre leágazó folyosó elé ér. A krétasercegés elhal. Hirtelen megtorpan, jobb oldalra akar tekinteni, amikor hatalmas villámlás hallatszik, s az egyik ablak tábláit kivágja a szél. A nő felsikolt. Minden fény kihuny, csak a villámlások adnak fényt. Az elsötétült folyosót látjuk. Izgatott levegővételt és kotorászást hallunk, majd kattanást. A nő felkapcsolja a zseblámpáját, előre világít. Kissé hátrébb áll, hogy szemügyre vehesse a falat. Az emeleti folyosó kőfalára valaki piros színű krétával felírt egy szöveget, mely szinte világít a lámpa fényében: „Fordulj vissza, mert megbánod! Pelikán.” A nő eltátja a száját, szemében meglepettség, félelem. Megint villámlik, és a villanást követően visszavált a kép a szűk szobába. A nő már leült, kezében egy elnyűtt játékmacit tart és azt nézi meredten.

Képváltás, ismét a folyosót látjuk. A kivágódott ablakból fékcsikorgás, majd kiabálás hallatszik fel. Néhány másodpercen belül hallható, hogy többen bejöttek az házba. A nő a folyosó felé szalad, gyorsan veszi a levegőt. A kamera pár másodpercig elölről, majd hátulról mutatja. Közben megint hallható a krétasercegés, de most már sokkal agresszívabban, aztán hang hirtelen elhal. A nő ki akar nyitni egy ajtót, de az nem enged. Megint krétasercegés. Többel is megpróbálkozik, de csak egyet sikerül nagy nehezen kinyitnia. A krétasercegés elhal. Egy sötét szobába lép, lámpájával végigpásztáz a szobán. Szinte teljesen üres; egy ócska ágy, mellette rozoga fiókos szekrény, a jobb fal mellett egy széles könyvespolc, mely sehogy sem illik a szobába. A nő ezután a falat pásztázza a lámpa fényével, s látható, hogy több helyen is csimbókokban levált róla a fekete tapéta. Mikor a fal közepére világít, ijedten hőköl hátra. Ezen a részen ugyanis valaki teljesen letépte a tapétát, s a csupasszá vált falra piros krétával ezt írta: „Fordulj vissza, mert megbánod! Pelikán.” A nő a szája elé kapja a kezét. Közben közeledő léptek zaját halljuk. A nő az ajtó melletti fal sarkába húzódik, így amikor az ajtó kinyílik, pont eltakarja őt. Szinte betörnek az ajtón. Két férfi vonszol magával egy megkötözött, betömött szájú nőt. Hangosan nyög, kiáltani akar, folyamatosan rúgkapál. Az ajtó mögött megjelenik a nő arcának egy szelete. A villámlás fényében hirtelen láthatóvá válik a fogoly nő arca, melyre horogkereszteket firkáltak. A nő visszahúzódik az ajtó mögé.

Még egy férfi megjelenik. Amíg a másik két férfi lefogja a fogoly nőt, ő leszakítja a nyakláncát, fülbevalóját, kiforgatja a zsebeit. Mindez árnyjátékként vetül az összeirkált falra. A fogoly nő kétségbeesetten rúgkapál, a három férfi válogatott szitkokat szór rá, a harmadik egyszer pofon üti. Az ajtó mögött a nő öklébe harap, nehogy felsikoltson. Mikor végzett a fogoly kifosztásával, a harmadjára belépő férfi a könyvespolchoz lép. A nő félve kitekint az ajtó mögül. A férfi félig kihúz egy könyvet, mire a polc egy része robajjal kifordul a helyéből, s mögötte egy sötét bejárat és lefelé vezető lépcsősor válik láthatóvá. A fogoly nő elkerekedett szemmel nézi az eseményeket, és újra kétségbeesett nyögésbe kezd. Közben folyamatosan villámlik. A harmadik férfi int a másik kettőnek, mire azok letuszkolják a fogoly nőt a lépcsőn, ő pedig a zsákmányt a fiókos szekrénybe tömi, majd követi őket. A nyitva hagyott titkos ajtón át a fogoly nő lassan távolodó, hisztérikus nyögdécselése hallatszik. A nő egy ideig reszketve vár az ajtó mögött, míg egyszerre csak lentről sikolyok és fegyverropogás hallatszik fel. Erre a nő szinte előugrik az ajtó mögül, olyan ügyetlenül, hogy elesik, és kezével esés közben véletlenül becsapja az ajtót. Aztán hangokat hall lentről; nyilván meghallották a robajt. Gyorsan feláll, és megpróbálja feltépni az ajtót, de az nem akar kinyílni. Hisztérikusan rángatja. Már egész közelről hallja a lépéseket, amikor az ajtó végre kinyílik.

A lépcső felé szalad, amikor a lépcső tetején egy alacsony alakkal találja szembe magát. Felsikolt. A folyosó ablakain csak a villámlás ad fényt, mely rávetül a kistermetű alakra. A nő rávilágít a lámpájával; egy gyermek az illető, fiú, 8-9 éves lehet. Rongyos ruhát és ócska cipőt visel, maszatos az arca. Így szól: „Fordulj vissza, mert megbánod!” A nő lassan hátrálni kezd, nem tudja mire vélni a gyermek feltűnését, de kezdi sejteni, ki lehet ő. Futó léptek zaja és szitkozódás szűrődik ki a lépcsőházba. A fiú hirtelen megragadja a nő kezét, és szaladni kezd vele. A nő hagyja magát. Leszaladnak egy félemeletre, beszaladnak egy mellékajtón, onnan le egy hosszú lépcsősoron, melynek alján egy nehéz ajtó zárja el az utat. A fiú erőlködve elkezdi cibálni a kilincsét, de nem bírja kinyitni, ezért mindketten nekiveselkednek, így már sikerül. A nő gyorsan előkapja a zseblámpáját. Egy csigalépcső vezet le a sötétbe. Ezen gyorsan elindulnak lefelé. A csigalépcső alján egy nagyon szűk folyosó van, olyannyira, hogy csak kúszva tudnak benne közlekedni. A kövezet csupa latyak. Amilyen gyorsan csak bírnak, kúsznak. A nő feje maszatos, sapkája alól kibomlott a haja, ruhája tiszta kosz. Vakon másznak előre a sötétbe. A nő erőlködve azt kérdezi a fiútól: „Láttad őket?” Mire a felelet: „Én vitettem nekik az ennivalót.” Az alagút végén fény szűrődik be egy szűk ablakból, melyen egy vékonyabb ember vagy egy gyerek még éppen kifér. A nő felemeli a fiút, mire az kilöki az ablakot, melyről valaki leszedte a zsanérokat. Utána szemből látjuk őket; kimásznak az ablakon, mely az udvarra vezet. A nő szaporán kapkodja levegőt, alig bír felállni, de nagy nehezen sikerül neki. Ekkor valaki hirtelen elkapja hátulról; a harmadik férfi. Leteperi a földre. A nőt látjuk fekvő helyzetben, arcán több hatalmas pofon csattan. A pofozkodás hirtelen abbamarad. A nő zihálva felfelé néz, arca vérvörös az ütésektől. A fiú hátulról ráugrott a férfira, s hol a fejét pofozza, hol a haját cibálja, az meg próbálja lerázni magáról, közben szitkozódik. Levágja a fiút a földre. Pisztolydörrenés, a férfi két golyót kap a lábába, lassított felvételen látjuk, ahogy felkiált, megtántorodik, és elesik. Utána a nőt közelről, körülbelül deréktájig mutatja a kamera. Kezében kis női pisztolyt tart, izzó gyűlölettel mered a férfira. A fiú lassan feláll, rákiált a nőre, hogy meneküljön. A nő engedelmeskedik, el akar futni, de habozva hátrafordul és ránéz a fiúra, aki ráripakodik, hogy fusson már. A nő futásnak ered. A következő képen a nő a murvás úton fut, lassan maga mögött hagyja a kúriát, melynek irányából fegyverropogás hallatszik. Nem lehet tudni, hogy őrá lőttek vagy a fiúra. A kamera kosztól és könnytől maszatos arcát mutatja, mely eltorzult a fájdalomtól és a hisztérikus sírástól. Valahol a közelben egy toronyóra éjfélt üt.

 Áttűnés, újból a szűk szobát látjuk. A nő feláll, a játékmacival a kezében az ablakhoz lép, s kinéz rajta. Rendőrségi autók és nagyobb teherautók távoznak a murvás úton. A nő hirtelen meglepődve felnéz az égre; hatalmas pelyhekben hullani kezd a hó. Utána a kamera kívülről mutatja az ablakot, lassan távolodik tőle, s láthatóvá válik, hogy a nő a kúria egyik szobájában áll.

Lassan elsötétül a kép.

A pelikánmadár a kis királyfi megfogantatása óta alig énekelt. A királykisasszonyból királynővé érett uralkodó azonban a hónapok elteltével egyre szerelmesebb lett a madár hangjába, egyszerűen megrészegítette. Miután megszületett a trónörökös, végleg elhallgatott a csodás hangú madár. A király legnagyobb félelme beteljesedni látszott, mikor gyönyörű felesége ágynak esett a szomorúságtól, még újszülött kisfiát sem tudta elviselni, gyermeki gügyögése felzaklatta, és üvöltve zavarta el a dajkával együtt, mikor meg akarták neki mutatni.

– Vigyétek a szemem elől! Addig nem vagyok hajlandó látni, míg a pelikánmadár ismét dalra nem fakad!

A király parancsára az egész udvar megpróbált a pelikánmadár kedvére tenni: a legegzotikusabb és legfrissebb gyümölcsöket hordták a lába elé, kalickáját kinyitották, hátha repülni szeretne, hárfák és fuvolák zenéltek éjt nappallá téve, remélve, hogy ez majd elősegíti a dalolását. Ő azonban egy hangot sem ejtett ki. A királynő órák hosszat ült a kalicka előtt, könnyekkel barázdált arccal könyörgött legkedvesebb madarának. Mindhiába.

Az évek múlásával a királyságot beborította a bú és balszerencse. Az immáron fiatal férfivá vált királyfi nem talált magának jegyest és egyedül kellett kormányoznia az omladozó királyságot. A király meghalt az egész országot sújtó vész alatt, a királynő pedig egy szobába költözött a megkopott, öreg pelikánmadárral. A királyfi kétségbeesésében kereste föl megkeseredett édesanyját.

– Anyám, elég ebből a búskomorságból!

– Ki vagy te és hogy merészelsz megzavarni? – ripakodott a királynő a fiára.

– A fiad vagyok, és arra kérlek, törj ki ebből az állapotból! Minden elenyészik körülötted, te meg nem foglalkozol semmivel, csak ezzel a madárral!

– Mi ez a hangnem?! Azt csinálok, amit akarok, elvégre én vagyok a királynő! – fröcsögte vissza.

– Nemsokára nem leszel az, mert nem lesz, ahol uralkodhatnál! Ide azzal a madárral! – a királyfi nagy lendülettel felmarkolta a kalickát, benne a pelikánmadárral, és úgy ahogy volt, kihajította az ablakon.

– Mit tettél?! – sikoltott fel a királynő, és majdnem a madár után vetette magát. Fia mentette meg, majd átvitte egy másik szobába, ágyba dugta, s az udvari gyógyítóra bízta.

Napok teltek el, a királynő nem evett, alig ivott, egyre gyengült. Egy holdfényes éjszakán rémálomból riadt fel. A pelikánmadár szólt hozzá. Selymes hangja egyre csak ott csengett a királynő fülében: huszonkilenc, negyvenhárom, hatvanhat, hetvenkilenc, száz. Száz, száz, száz! Nehezen tápászkodott fel a királynő az ágyról, mezítláb indult el a kihalt folyosókon, mígnem elérkezett egy rég elfeledett ajtóhoz. A századikhoz. Ködös emlékei szerint az ajtót lezárták, a benti sírhalmot senki sem látogathatta. Odabent, odabent! Jöjj be, szépséges királynőm!

Könnyen nyílt ki az ajtó, nem nyikorgott, mintha rendszeresen olajozták volna. Bent sötétség honolt, csupán a Hold fénye világított be az apró ablakon. A sírhant sehol, a kaszakút szája éhesen tátongott. A királynőt elöntötték a régmúlt emlékei, a félelem azonnal visszaköltözött a szívébe.

– Mindig is vissza akartál jönni ide, ugye? – susogta a pelikánmadár.

– Mit akarsz velem? – Rettegett a királynő, félelmében még azon öröm fölött is átsiklott, hogy a madár ismét megszólalt. – Miért hoztál ide?

– Ó, jöttél te a saját lábadon!

– Vissza akarok menni – indult el az asszony az ajtó felé, az azonban becsapódott előtte. – Engedj ki! – sikította.

– Nem! Most végre végighallgatsz, ha már annyira ostoba voltál, hogy ez idő alatt nem jöttél rá magadtól! – rikoltotta a pelikánmadár, vad tollesővel borítva be a királynőt. – Soha nem értettél meg! Csak néztél azokkal a nagy szemeiddel és hallgattál a süket füleiddel, anélkül, hogy láttál és értettél volna engem! – Egyre jobban dühbe gurult a madár, a tollai csak úgy záporoztak testéről. – Nem voltál képes felfogni, hogy én mindig Neked énekeltem, Neked öntöttem ki lelkem, de eszedbe sem jutott, hogy akár egyszer is egy apró csókkal illess! Csak ennyi kellett volna, csak ennyi! – krákogta. – Én énekeltem az esküvődön, a születésnapokon, az ünnepségeken, a mocskos fattyad fogantatásakor, és születésekor. De akkor… Akkor elegem lett! Vártam, és vártam, hátha észhez térsz, és észreveszed, hogy ki is vagyok én… – A pelikánmadár eközben minden tollát elhullatta, csupaszon tárta nagyra megkopaszodott, apró szárnyait az ajtóban összekuporodott királynő felé.

– Eressz ki innen! – könyörgött a királynő.

– Soha! – üvöltötte rekedten a rémmadár, aminek lábai, teste kezdett megnyúlni, szárnyai átalakulóban voltak. – Soha nem engedlek el mellőlem!

A királynő összekaparta elméjében és szívében az utolsó darabka bátorságot, és nekirontott a madárszörnynek. Dulakodásuk közben a királynő megbotlott, és beleesett a kaszakútba. Rémülten kiáltott fel a rücskös lény, az asszony után kapva, az azonban megragadta a csúf kezet és magával rántotta a mélybe a torzszülöttet.

A királyfi hírét vette a tragikus eseményeknek, majd bánatában maga mögött hagyta az egész királyságot. Szegény vándorlegénynek öltözött, csupán pár garast vitt magával. Éppen az erdőt járta, mikor egy meseszép királykisasszonnyal találkozott, s menten szerelembe estek. Hamarján egybe keltek és még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

Ó, átkozott szájhagyomány! Ezt a történetet egy ismerősöm ismerősétől hallottam. Bizonyára a nyájas olvasó is ismeri ezt a típust. A legkülönbözőbb külső jellemzőik mellett, ők azok a személyek, akik sűrű vállveregetés mellett, jó kedélyűen tetszelegnek rég nem látott drága barátunk szerepében, akár annak dacára is, hogy esetleg az ismeretség egyetlen homályos mozzanata sem rémlik fel megzavart agyunkban.

Az én emberem az Astoria villamosmegállójában ragadott magával és bizonytalan ellenkezésem dacára, mellyel még magamat sem győztem meg, beterelt a zsinagógával szembeni kocsmasor egyik szomorú kricsmijébe. Hamarosan megtudom, hogy felfokozott lelkiállapotának oka egy zseniális történet, amiről azonnal én jutottam eszébe. A húga ex-fiújának az egyik haverja most költözött össze egy nővel, aki a Fővárosi Bíróságon dolgozik. Szóval teljesen belsős anyag, azt csinálok vele, amit akarok, de szerinte okvetlenül meg kell írni. Ő persze nem tudja, hogy valójában ezer éve nem írtam semmit, de nem érzem sürgetőnek felvilágosítani. Hátha most majd.

Közelebb hajol és fojtott hangon, de így is meglehetős intenzitással a képembe harsogja:

 – Sorozatgyilkosok. Hárman. Sőt, sorozatkéjgyilkosok. Három azonosított áldozat, két különböző országban. Gödöllő, Gratz, Budapest. Na mit szólsz?

Hát, mit lehet ehhez szólni? CSI máriabesnyői helyszínelők. Nagyjából mindegy mi a sztorija, meg lehet azt írni Miamiban, Párizsban, talán még Amszterdamban is. De Budapesten egy pornónovellát se pazarolna rá senki.

Azért igyekszem érdeklődő arcot vágni. A hatás kedvéért csettintek a nyelvemmel.

 – Mesélj!

 – Szóval bevitték ezt a három srácot. Fiatalok, jóképűek, még az egyetemről ismerik egymást. A vád komoly, de nem áll valami szilárdan. Fiatal nőket szemeltek ki maguknak, tudod, tizennyolc fölött, de ne túl értelmeset. Lehetőleg pasi nélkül és olyat, aki apuékkal sincs túl jóban. Ezt ma már tíz perc alatt leveszed a netről. De most komolyan, a facebookon olyan áldozatot kerítesz magadnak, hogy csak a célkeresztet nem tetováltatta a homlokára. Bérelnek egy elegáns villát, valami félreeső helyen és elhívják a szerencsétlen tyúkot egy pornó castingra, leforgatják a filmet, a női főszereplőt pedig elteszik láb alól. Azt hinnéd, hogy a hülyék maguk ellen készítenek bizonyítékot, de pont ez a csavar. A film netre megy, átutalásos letöltéssel, a bankszámla valahol a tengerentúlon, ebben az életben nem nyomozzák le. A hab a tortán, ha a rendőrség keresni kezdi az eltűnt lányt és felismerik a felvételen, amin persze a férfi csak deréktól lefelé látható, akkor rögtön alábbhagy a nyomozói kedv. A lány azóta talán már az Arab Emirátusban szolgálja a közjót.

 – Gondolom, valami szado-mazo rettenet.

 – Nem, sőt, úgy hallottam, hogy egész romantikus anyagok. Egy férfi, egy nővel teljesen normálisan, nem is keltettek túl nagy feltűnést.

 – Akkor viszont nem igazán értem, mi az indíték.

 – Ez a horrorisztikus az egészben, nincs indíték. Teljesen nyugodtan életben hagyhatnák a lányt. A filmből bejön egy kis pénz, nem annyi, hogy megérje folytatni, de arra elég, hogy elutazzanak, kivegyenek egy lakást, kiszemeljék a következő áldozatot, béreljenek egy alkalmas helyet az akcióhoz és boldogan éljenek, amíg valaki meg nem hal.

 – Működőképes tervnek hangzik, hogy buktak le?

 – Elkövettek egy stratégiai hibát. Az utolsó lány eldicsekedett az új karrierjével az egyik barátnőjének, az meg hitte is a dolgot, meg nem is, ezért gondolta utánajár. Így nyert a vád egy koronatanút, nélküle az egész ügy csak homályos ötletelés.

Így jön el a tárgyalás napja, bevezetik ezt a jellegtelen, szürke kislányt, meg van rettenve, remeg, mint a kocsonya. Ott ül a három vádlott az ügyész pedig éppen széles karmozdulatokkal ecseteli, hová jutott ez a világ. A lány elmondja, hogy felismer a három férfi közül kettőt, akikkel látta barátnőjét behajtani a rózsadombi villába, és meglátta a harmadikat is, amikor az ablakhoz lopódzott. Azután megijedt és elmenekült.

Az ügyvéd, minden hájjal megkent csirkefogó, de nem ejtették a feje lágyára. Az iránt tudakolódzik, hogyha barátnője elbeszéléséből meglehetősen pontosan tudta, hogy mire számíthat, mégis mitől ijedt meg annyira, hogy elmeneküljön. A lány hebeg, habog, kínos, elnyújtott jelenet. A bíró jóakaratúan biztatja, mire nagy nehezen, szavanként húzzák ki belőle, hogy amíg a sövény mögül leselkedett az ablak felé, egy énekesmadár szállt le mellé a földre és azt mondta neki:

– Fordulj vissza, szép királykisasszony, mert megbánod!

Általános pánik tör ki a teremben, mindenki felugrál, üvöltenek és papírokat lobogtatnak, a kislány zokog és azt kiáltozza, hogy Isten bizony, érthető emberi nyelven rikoltozott az a madár. Az ügyész paprikavörös és levegőt sem kap a méregtől, ami lényegében érthető. Ennél jóval különösebb a három vádlott arcának színváltozása. Szorosan ülnek egymás mellett, mint a madarak a dróton, falfehérek és ide hallani, ahogy valamelyiknek a térde kopog az asztal alján. Aztán az egyik lassacskán felemelkedik, minden ízében remeg, de hangosan érthetően szól a hangja és egy pillanat alatt véget vet az általános felzúdulásnak.

– Tizenkettőt!

A bíró nem tud válaszolni a meglepetéstől, aztán a hátsó sorokból, valaki mégis felkiált:

– Mi tizenkettőt?

– Nem három lányt keresnek, hanem tizenkettőt.

És ez a szép arcú fiatalember beszélni kezd. Mintha évek hosszú némaságát pótolná most be. Sima szájú csirkefogó. Úgy elbeszél a fagyos levegő mellett, mintha nem is az ő életéről lenne szó. Nyugodtan sorol neveket, számokat, helyeket. Lengyelország, Szerbia, Ukrajna. A másik kettő szinte egykedvűen bólogat, csak egyszer szól közbe az egyik, kijavítja egy lengyel városka nevét. A tizenkét gyilkosság pontról-pontra ugyanúgy zajlott, minden apró részlet a rituálé része volt. A férfi még elmondja, hogy hét év után abban a reményben tértek vissza Magyarországra, hátha végre pontot tehetnek az ügy végére és leül. Síri csend. A teremben csak a jegyző írógépének kopogása hallatszik.

Első fokon a bíróság tényleges életfogytiglanra ítéli a három férfit. A védelem másodfokon fellebbezést nyújt be. A vádlottak a különös kegyetlenségre hivatkozva halálbüntetést kérnek. Egy hónapra rá, különleges köztársasági elnöki engedéllyel főbe lövik őket.

Hát lehet ebből írni bármit is? Ma? Magyarországon?

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még  az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, élt egyszer egy király. Ennek a királynak, olyan nagy gazdagsága s olyan fényes palotája volt, hogy hetedhét országon nem akadtak párjára. Egyetlen bánata volt csupán az öregnek, mert mire is e nagy gazdagság s a fényűző pompa, ha szeretett gyermekét boldogtalannak és magányosnak látja.
Volt a királynak egy gyönyörűséges szép leánya, s elhatározta, ha törik, ha szakad jó férjet keres lányának. “A legjobbat! A legjobbat!”-mondogatta szüntelen. “A legjobbat, a legjobbat fogom megkeresni Hetedhétfalván lányomnak! Az én édes leányomnak!”
Alighogy megvirradt, közhírré tétették, hogy Óperencia legszebb királylánya van eladó sorban. Jöttek is a királyfiák Óperenciának minden résziből, de még Óperencián túlról is érkeztek  jelöltek királylány nézőbe.
Node bizony, a királynak nem tetszettek az udvarlók. “Ez bizony nem lesz jó…Lám ennek, mintha kicsit görbe orra lenne, lám az talán mintha bandzsítana, s Uramfia, emennek már ősz haja van!”
Búsult a király egy magában, két éjszakán, két napon át, amikor is harmadnapon, mint egy látomás, betoppant a palotába egy fényes ifjú, kiről hitte, ő lesz az, akit lányak mindig is reméltek.
“No lám, ifjú, te vagy az kit kerestem, kit lányomnak szántam, tudom hogy te vagy az, kire mindig is vártam!”
“Bizony én volnék, magam is úgy hiszem, Kaszakútodvának legkisebb hercege! Ne is szaporítsuk a szót tovább, máris vinném a leányt, hogy tegyem boldoggá!”
“Jól szólottál fiam, leányom kezét megkapod, ha a föld minden boldogságát lányomnak megadod! Harmadnapom, becsület szavam, neked adom!”
“Így lesz az, ne féljen, szavamat adom, szerelmemtől, mit szíve kér, soha meg nem tagadom.”
Eképpen szóllott egymáshoz az ifjú és az öreg király. Megegyeztek, hogy a lakodalmat Kaszakútodvának legfényesebb udvarában, három nap múlva ülik meg.
No bizony, hamar eltelt az a három nap, a nagy sürgés-forgásban, az esküvőre készülődésben.
Reggel jött is hamar a királyfi leendő arájáért, hogy magával vigye  a szertartásra.
“Édesapám, én most előre megyek, maga és a násznép, jöjjön dél körül majd a kápolna elé!” – így szólt a királylány, majd búcsút vett könnyes szemű, öreg szüléitől és felült ifjú szerelme mögé egy fehér paripára.
Mentek a szerelmesek, mentek mendegéltek, mígnem egyszerre egy vérfagyasztó hangot nem hallottak az erdőnek közepéből: “Jaj, jaj, jaj, nekem! Valaki segítsen!”
Meg is állot a királyfi mindjárt szép lovával és fülelt a leánnyal honnan jő a kiáltás.
No bizony, nem is kellett sokáig fülelniük, mert egyszer csak egy apóka állott elibük. “Mi történt apóka, mondd el mi bajod? Miért e kiáltás, miért e félelem?” -kérdezte a királylány kedvesen.
“Jaj bizony elveszett lélek leszek, megmondta álmomban egy pelikánymadár. Vért igyál, vért igyál, egyre csak így kiált fejemben, e csúf madár!”
“Nem értjük szavadat, kimerült lehetsz, fogd meg kezem, segítek, lovamra felteszlek!” -szóllot a királyfi szelíden, kezét nyújtva az aggnak.
“Nem lehet, nem lehet! Nem ez az, mi elrendeltetett!” – kiáltott az öreg, vérben forgó szemekkel, s lám e percben tőrt rántott elő a tarisznyából és bemártotta élét a királylány szívébe, de hogy biztosra menjen az élt háromszor benne körül is forgatja. “Megöllek, megöllek! Ne legyen boldogságod, többé ezen a világon! Életed enyém legyen! Ifjúságod enyém legyen! Fehér fátylad, vérben ázzon! Fehér ruhád, feketébe váltson! Násznép s gyászmenet, mindenki lásd, egy helyre megy!” Hörögte az öregember, ördögi tekintettel.
“Édes Istenem, hová kerültem? Mit ér már ez élet, ha nincs itt, akiért éljek! Lám agg emberré lettem, s már érzem, haldoklik a lelkem! No várj gazember, még ma pokolba küldelek, saját kezemmel!” Üvöltötte szegény királyfi, félőrült állapotban és legottan kicsavarta az öregember kezéből a véres tört hogy szerelme tiszta vérével mossa össze a gyilkos szív, fekete nedvét. S ekkor egy hang így kiáltott: “Jaj neked, királyfi! Bizony, bizony, mondom neked, ma te is meghaltál! Szíved, lelked, békét többé nem talál már. A földi pokol után, téged is halál vár! Irgalom, irgalom! Irgalomért, kiálts!”
Ekkor az óra elütötte a tizenkettőt. Jött a násznép az erdőn át, nagy zene-bonával, jó kedvvel, tánccal és kacagással, amíg meg nem érkeztek e tisztásra, s mindannyian elszörnyedtek a látványra.
Langyos bordó tócsában térdelt az élő halott, ölében véresen feküdt a leölt, de nem halott. Mellettük egy tetem, talán egykor ember, vérfolyam lábaiknál, sós-sárú, vörös tenger.
Teljes a csend, senki nem szól, de egy madár, egy rút pelikánymadár egyszer csak így kiált:
“A legjobbat! A legjobbat! A legjobbat akartad!”

    Először azt hiszed, ő a boncmester. Sápadt, inas, fürge,

    már-már ropog minden lépése. Csak a vasajtónál veszed

    észre, hogy mennyire, hogy igen, mennyivel… De nincs kihez

    hasonlítsd: ez az alagsor, D épület. Ajtók jobbra, ajtók balra,

    az utolsó fénykör elveszik a bizonytalanba, mintha soha nem

    lenne vége – a halottak városa ez. Nem tetszik tudni, hogy?

    Nem ér rá; nem, nem. A szeme helyén két halott, fekete rés.

    Akár a többiek, dolgozik, számol, kutat. Lelkeket keres.  

 

    Dodo, l’enfant do……L’enfant dormira bientôt.

  

     Olcsó mobil a farzsebben. És gyufa is, mert talán mégis…

     Ki törődik itt a D-ben a bomló a feslő krizantémokkal, 

     a lövészárkok fülledt lópokróc-szagával, a mindig összetört

     füstérzékelővel? Pedig az angyalok nem rezzenéstelenek,

     millió ráncuk van, ahogy az idő megsebzi őket. De üresek,

     mindig üresek a hófehér, formalinszagú kezek. Ajtókat nyitnak,

     ajtókat csuknak. Eleven hús a föld, érző, eleven lény a menny,

     és elevenek a légáramok, melyek a kettőt összekötik.

 

     Péntek délután ő is megiszik valamit. Vagy hallgatja a folyosón

      az adjunktus urat, hogy borzasztó… milyen igazságtalan…

      Pedig rossz hallgató, összekever minden nyelvet és arcot,

      és lakása sincs tán. Mint a légroham, az utcákon fel-alá

      bóklászik – anyanyelv nélkül hogy tudna aludni? –

      és fürgén nyitogatja a reggel kapuit. Gondos, pontos.

      A gyerekekért jön. És sohasem hibázik.