Grendel Lajos kisregénye a címből következően egyrészt a szerelmet, másrészt olyan, az ember életében újra és újra felbukkanó dolgokat tematizál, mint idő és emlékezet viszonyának, illetve a múlt megértésének és elmondásának nehézségei, továbbá ez utóbbiaknak a távolsággal – egyaránt mint elvont és konkrét fogalommal –, valamint a szerelemmel való bonyolult összefonódásai. Mindezt pedig több korosztály felvonultatásával mutatja be, amitől a szövegben olvasható, elsőre általánosításnak tűnő, a megjelölt témákban elhangzó aforisztikus mondatok is jobban „hangzanak”, széles olvasóközönséget szólíthatnak meg.

            A történet nagyon egyszerű és ismerős, a főszereplő Rudi és Erika szerelmét meséli el, akik gyerekkorukban egymásba szerettek, különválásuk után évekig leveleznek, majd felnőttként megpróbálják életre kelteni kapcsolatukat. A Távol a szerelem azonban sajátos időkezelése és a rövidebb családtörténeti adalékok miatt több sablonos szerelmi történetnél. A mellékszálak, az egyes szereplőkhöz kapcsolódó rövidebb kitérők azonban nem keltik – a szöveg rövidsége ellenére – a zsúfoltság érzését, mert Grendel pont annyira hozza őket közel, amennyire szükséges, épp eléggé ahhoz, hogy már az első pár lapon (majdnem) mindenki ismerős legyen annyira, hogy későbbiekben érdekeljen a sorsa. Megismerjük a mamát, akinek „tűzhelye” a regényben bemutatott események egyik gyújtópontjául szolgál, az ő háza és asztalkörnyéke a szereplők találkozóhelye, ő az, akihez mindenki kötődik, nála van pálinkafőzés, rajta keresztül ismerjük meg Rudi gyermekkorát, illetve a történet egyéb fő karaktereit, Erikát, Rudi unokatestvérét, G. bácsit és Bandit.

A történetvezetés sajátos időbeliségét is a mama második férjének, Fazon halálának körülményei rendezik el. Az elbeszélés a temetés után tizennégy évvel hangzik el, Rudi felnőttkorában, amikor a férfi épp kétségbeesetten próbálja az elvesztett gyerekkori szerelmet újra felfedezni. Ugyanakkor az elbeszélés jelene sokáig másodlagos szerepet kap, egészen addig, míg eleget meg nem tudunk mindenkiről a tizennégy évvel korábbi múltból. Ami pedig ezt az időkülönbséget megindokolja az az, hogy Rudinak tizennégy évvel Fazon, vagyis nevelőapja halála után jut tudomására, hogy mik is pontosan a halál körülményei, melyek természetesen nem azonosak az akkor elmondottakkal. Mindez pedig további kérdéseket vet fel: hiteles-e elmesélni a múltat, melynek elmondására akkor, mikor történt, még nem állt rendelkezésünkre a nyelv, a megfelelő szavak? Kell-e, szabad-e hazudni egy gyermeknek, hogy megkíméljük az igazságtól? Vagy csak azért hazudunk-e neki, mert nem bírjuk a szavakat, melyekkel megértethetnénk vele mint gyermekkel az eseményeket?

            Múltbeli és a jelenbeli mondhatóság kérdései rendszeresen előkerülnek a szövegben, és mindig olyan kontextusban, mely a múltat a nyelv és a megértés hiányával, a jelent (a későbbi jövőt) pedig a – gyakran keserű – megértéssel és a nehéz döntésekkel azonosítja. „Tizennégy éves volt, gyerek még, de az ösztönei már mást súgtak. Hogy mit súgtak? Fene tudja. Nem voltak szavak hozzá, csak később jöttek, úgy tizenöt-tizenhat éves korban.” (41.) – hangzik el a mondat, mikor Rudi elröhögi magát a mama Fazont búcsúztató beszéde közben. Mi lehetett, amire nem voltak szavai? A keserűségben meglapuló fekete humorra, az élet és a halál iróniájára? Jól teszi Grendel, hogy „üresen” hagyja ezt a „helyet”. Ilyen a „szürrealizmus” szó is, mely nagyon jól méri, mit mondhat és nem a gyerek: „…Erika például sosem feküdt le az ölébe napfénykor. Azt csak árnyékban és kiváltképp este, amikor az árnyékok többszörösei az utcáról érkező megvilágításnak, halvány és szomorú, mint a sötét éjszaka. Szürrealizmus? De a szürrealizmus szó is használhatatlan e pillanatban, csak évek múlva ismerkedik meg vele az ember.” (40.) Amiatt lehet ez jó példa, mert kijelöli az elbeszélő helyzetét is, aki egyfajta külső, mindentudó elbeszélő (bár meg nem nevezett családon belüli pozíciójára is gyanakodni lehet), aki tehát folyamatosan reflektál a fokalizátor, vagyis a jelenet nézőpontját kijelölő szereplő nyelvi lehetőségeire. Így tesz az öregedő G. bácsival is, aki többször előadja a Fazon halálát, mely szerinte öngyilkosság volt, a család azonban legyint rá, mondván már ő sem a régi: „G. bácsi pálinkafőzés ideje alatt előadta a legfrissebb történetét a Fazon öngyilkosságára vonatkozóan, de senki sem tiltakozott, Rudi a legkevésbé, mert akkor már tudta, hogy az idő csalafintán bánik az emberrel.” (66.)

            A múlt újra-előadásának kérdései azonban nem zárhatók le egy karlegyintéssel, maga Rudi is újra meg újra elbizonytalanodik, emlékezete megcsalja-e, „Rudi tizennégy év után meg nem tudta mondani, hogy néhány napot, vagy fél életet töltöttek együtt Erikával.” (33.) Arról volna itt szó, hogy amire nem voltak szavak a megfelelő időben, arra utólag már nem lehet megfelelőt találni? Vagy arról, hogy a szerelem, mely kizökkentette Rudi időérzékét, tizennégy évvel később újból megzavarja, mert megpróbálja áthidalni az azóta eltelt időt? És az is megkérdőjeleződik, hogy vissza lehet-e találni egy hiányosan megértett, vagy a múltbelisége miatt a jelenből már alig elérhető korhoz és a kor szerelméhez, mely talán már nincs is. Olykor azonban segít a nyelv: „Még a Fazonon is észrevehető volt, hogy több trágár szót használ, mint tíz éve. Most, hogy megfogalmazódott, ez a kép is tisztábban ragyogott, mint az összekuszált jelen, holott ez másfél évtizede történt.” (38.) Az elbeszélő ugyanakkor arra is megjegyzést tesz, hogy a külön töltött idő deformálja két ember közösen eltöltött múltját, Gyula és Rudi eltérően emlékeznek ugyanarra: „Tizenhat év elegendő volt ahhoz, hogy másképp lássák a múltat. Tizenhat év alatt megváltozott, mert az emigrációban másképp mutat az idő.” (15.)

            A fő szál, mely a címet – Távol a szerelem – megindokolja egyrészt tehát Rudi és Erika időn felül állónak gondolt és remélt szerelméről szól, másrészt a nő szeszélyessége miatt arról, hogy a múlt jelenbe emelése és megértése még bonyolultabb, ha abban egy másik személy és az ő érzelmei is fontos szerepet játszanak. Nem elég tehát tisztázni, mi hogyan volt, még azzal is számolnia kell Rudinak, hogy Erika kedvére játszik a kedélyekkel: „A nőknél mindig van egy probléma. Sosem tudod, hogy mikor hazudik, és mikor mond igazat. Ez a férfiaknál jóval egyszerűbb.” – mondja G. bácsi (71.) már történet azon pontján, amikor Erika és Rudi utolsó találkozójáról kellene eldönteni, hogy megtörtént-e egyáltalán. A nehézséget, még ha ez már a közelmúlt is, ismét a két szereplő eltérő megfogalmazásai adják. És nem véletlen, hogy itt nyelviségről és megfogalmazásról kell beszélnünk, mert Erika és Rudi ekkor már csak levélben kommunikálnak, ami sajátos időbelisége miatt újabb gátat emelhet két ember közé, főleg, ha egyikőjük – szükségszerűen – nem mond igazat: „Valaki hazudik itt. – Gondolod, hogy az Erika hazudna?” (69.)

            Egyrészt bonyolítja tehát a múltmegértés struktúráit Erika beszéde és emlékezete, mely ebben a szövegben a fikcióval azonosul: „Vajon a nőknek olyan változékony a hangjuk, hogy amikor kimondják az egyik igazságot, már éppen az ellenkező van érvényben?” (25.); de nehezíti a fikcióval (itt) szintén egybevágó szerelem is, mely főleg, ha múltbeli, még inkább tompítja az érzékeket és az emlékezést. Rudi és Erika viszonya pedig kifejezetten szigetszerű, mesebeli „hely”: „Egyszer, még megismerkedésük kezdetén, elvitte őt a rózsakertbe, mert a rózsakert, az varázs, fikció, ott megváltozott minden, ami hétköznap olyan csúnyának látszott.” (24.) Ez a mesebeliség azonban az idő előrehaladtával, illetve a keserűség és a cinizmus növekedésével egyre kevésbé mutatkozik meg oltalmazó menedékként, sokkal inkább hazug önbecsapásként, akár az illat, mely az érzéseket fűti: „Erikának vaníliaszaga volt, mely Rudit elbűvölte és megnyugtatta. De úgy is mondhatná, hogy foglyul ejtette, mintha Erika illata lenne a fontos, és nem ő maga. Jóval később, már harmincéves korán túl egy vaníliaillatú hölgy karmai közé került, de most már nem csapta be a mákonyos illat.” (32.)

            G. bácsi karaktere is az igazmondás és a hazugság határán imbolyog. Bölcs elszólásai végigkísérik a szöveget, mindenre van megjegyzése, de nem mindenki veszi komolyan, például a – már említett – Fazon haláláról újra meg újra előadott elméletei miatt. Sokáig nem is tudni igazán, ki ez a fickó, aki állandóan a család közelében van és mindig a középpontba kerül, aztán természetesen ő is a helyére kerül. A bravúros jellemzése Grendel Lajos legjobb bekezdései közé tartozik, melyet teljes terjedelmében lehetne idézni, elégedjünk meg mégis egy rövid részlettel: „Nos hát, a pálinkafőzés teljes napot igényelt. G. bácsi megfiatalodott tőle, ámbár az arca nem volt öreg, nyolcvanon innen volt még, a keze bőre sárga volt, a csontsovány arca nemkülönben, de járása egyenes, és ha káromkodott nagy ritkán, annak igen nagy ereje volt, mintha tarackágyú sült volna el.” (45.) Gyanús, hogy miért pont ez a nagyon is hangsúlyos „mellékszereplőt” ábrázolja a legalaposabban Grendel. Az elbeszélő egy ponton már-már azonosítja magát vele, mikor azon töpreng vajon azt mondta-e az egyik szereplő, amit, vagy valami mást; így kommentálja mindezt: „Vagy éppen belediktálom a szavakat, mert ő sosem mondott ilyet. És itt már félig-meddig G. bácsi vagyok.” (17.). Vélhetően nem véletlen, hogy G. bácsi az, aki mindig máshogy adja elő a múltat, akit hagynak beszélni, és akit csak elviselnek, amellett, hogy a történet végén ő tárja fel Rudinak nevelőapja halála körülményeit, márpedig ez ügyben „G. bácsinak igaza van, mert holnap vagy holnapután meghal. Minek hazudna?” (87.) G. bácsi az, aki az eseményeket a kezdetektől ismeri, ott volt mindig és a legvégén is ott van, ő kezeli az igazságot, olykor elhazudja azt, hogy a gyerek meg ne sérüljön, amikor pedig úgy látja jónak, akkor feltárja és kommentálja. Felmerül tehát a lehetősége, hogy G. bácsi közel áll az íróhoz, esetleg az alteregója lehet, annak ellenére, hogy nem ő a tulajdonképpeni elbeszélő.

            Ez már csak amiatt is tartható, mert G. bácsi az, aki kimondja végül az igazságot, mely a főhősben, Rudiban végül mindent megkérdőjelez, és ráirányítja a figyelmet arra a problémakörre, melyet a bevezetőben vetettem fel. Ruditól nem csak a szerelem van távol, hanem Erika személye, G. bácsi, a mamája, a barátai és a gyermekkor is. Így vonja le Rudi a tanulságot: „Minden másképpen volt. A mamája, G. bácsi, Erika… Mindenki hazudik. A sérthetetlen tökéletesség, amelybe úgy beleringatta magát, léket kapott, és egy óra múlva elsüllyed. Erika borzalom volt, egy széttöredezett angyal, de visszahozni lehetetlen volt.” (95.) Sok mindenről szól ez az összegzés, a Távol a szerelem, arról, hogy mi minden tartható meg a gyermekkorból felnőttként, hogy hazugság-e a gyermekkor, a szerelem, hazudozás-e a múltról beszélni, vagy egyáltalán egy másik személyről. Hogy hazudik-e valaki két ember közül, ha ugyanazt az eseményt mindketten másképp mondják el, és mindketten igaznak gondolják szavaikat, mert ők úgy élték meg, bennük úgy hagyott nyomott. Ez az ő igazságuk. Mindenki hazudik és senki sem. Az idő megértése, akár az igazságé, lezárhatatlan. Grendel sikeresen írja újra ezt a sokat vitatott, már-már unalomig ismételt, mégis örökké aktuális témát, és a Távol a szerelem sikerét talán az adja, hogy megtalálja az egyensúlyt az életbevágó kérdések és a tömörség, a súlyos megállapítások a hétköznapi történések között.

Grendel Lajos, Távol a szerelem. Kalligram, Pozsony, 2012.