– rap –
„Minknek van ősveli iramatunk,
melyben foglalva van szlittya szlájdunk fittyes ereménye.
Hujj a cínyes cihelőkre lető há.
Hajrá Csalaország, hajrá csalivér.”
(Grósz Vadák, Budapest, 2006.)
„Értésére esvén a Tanátsnak,
hogy némellyeknek a sertései a városon szerte széjjel járván,
a felett, hogy a Piatzon és utzákon túrásokat tésznek,
némellyeknek károkat is okoznak…”
(Protocollum magistratualis, Szamosújvár, 1802.)
Ideges vagyok, ja, I’m angry. Addig nyugtatgattam a barátaimat, hogy ne hiszterizálódjanak politikailag, hogy én kezdtem el hiszterizálódni. Mert okos és racionális dolog ahhoz, ami Magyarországon mostanság amúgy „közérzetileg” zajlik, valahogy analitikusan viszonyulni, mikor a többség ordít, petíciót szerkeszt és ír alá, demonstrál, protestál, és, szép magyar szóval, „anyázik”. A dolgoknak ez az oldala a mi királyi többesünket nem érdekli. Mégis „anyázni” fogunk. Ez lesz, sajnos. Már amennyire ez így a szöveg elején számunkra megjósolható.
Mert valami nagyon bosszant minket innen, a kolozsvári Magaslesről, valami nagyon nyugtalanítja periferikusan királyi tekintetünket, amilyet ez a soron következő Nautilus-publicisztika megkövetel. Minket a hétköznapok érdekelnek, fuck my life, mert megszoktuk, hogy senkinek se hihetünk, így hát kénytelenek vagyunk a dolgok érzületi oldalára hagyatkozni. De közben kibaszott idegesek vagyunk, és mindjárt fölszabjuk a tenyerünk élével az asztalt.
Attól, hogy mindenki be van szarva, és senki nem tudja, mit kéne csinálni. Attól, hogy irtó szar a közhangulat, meg a közérzet, meg az emberek, barátok közötti viszonyrendszer van veszélyeztetve személyen kívül okokból. A KÖZ szar, egy zseb szar. Hogy is? Idéznünk kell, hogy majd újraértelmezzük a nagy Grósz Vadákot, aki 2006-ban, amikor történt, ami történt, a következőképpen összegezett: „Tudnod kell, hogy Mária húgom szerint is, akinek én mindent elhiszek, misztikus pályára állt az ország. Szavak, mondatok, gesztusok ismétlődése, semmi konkrétum. Az este az országos rendőrfőkapitány az Operában a szívére tette a kezét. Azt hiszem, kezdenek eposzi színezetet ölteni az események.”
Mostanában viszont mintha túl sok lenne a konkrétum, olyannyira, hogy szinte nem merünk hinni a szemünknek/fülünknek. S mindez azt sem könnyíti meg, hogy eldöntsünk: egy homéroszi eposz közepén vagyunk-e, amúgy in medias res, amelynek a vége egy városállam totális megsemmisítése, vagy a Békaegérharc reloadja zajlik. Eljött a seggtitánok békaegérharca, hogy egy barátunkat idézzük?
Sok-sok problémánk van, nem hiába vagyunk ilyen intertextuálisak, hiszen az egyik problémánk éppen a nyelv, amin mindenki elkezdett hirtelen beszélni, azok is, akik nem feltétlenül beszéltek eddig ezen a nyelven: a politika nyelvén. Mindenki azt mondja, igen, most már vérre megy a játék. Dühösek, ja, they are angry too.
Hogyan is tudnánk úgy elmondani, mitől lettünk ennyire idegesek, hogy ne gondolhassák azt, itten csak viccelődünk, itten csak védeni próbáljuk politikai szimpátiáinkat (nincsenek), hogy a mundért védjük (nem is tudjuk, mi az), hogy itten csak cikkezgetünk szabad perceinkben, miközben József Attilát kellene bújnunk a következő szemináriumra. Hogyaszongya az igazat mondom, nem csak a valódit, fuck myself. Hogyan kéne elhitetnünk, hogy nem magunkért, hanem a barátainkért aggódunk, és rajtuk keresztül, oh yeah, aggódunk Magyarországért is.
Zavar minket, hogy barátainkat, akik Magyarországon laknak, egzisztenciális bizonytalanságban látjuk, amiért egyesek azt fontolgatják, hogy elhagyják az országot. De pontosítsunk: nem pusztán egzisztenciális bizonytalanságban látjuk (ilyet láttunk már eddig is), hanem szellemi, pszichikai, pszichofizikai, erkölcsi bizonytalanságban, sőt fenyegetettségben. Ilyen szavak jutnak eszünkbe, hogy: szabadsághiány, világvesztés, elveszettség, paranoia, stb. Mind túl általánosak, mert még nem értjük, hogy mi is történik valójában. Kezdők vagyunk e gőzfürdőben. Olyasmi, mint amikor a rád nehezedő társadalmi nyomás, vagy a társadalmi pszichózis miatt paranoid módon és kényszeresen visszatérsz ugyanazokhoz a problémákhoz, és ugyanazokhoz a rossz megoldásokhoz, mert nem bírsz kibújni a pszichózis determinációja alól. Saját magadat és a másik embert egyszerre veszíted el. Mintha hipnózis alatt élnél. Te gyáva.
Elkeseredetteknek, rosszkedvűeknek, lehangoltaknak, életuntaknak, depressziósaknak látjuk őket, és ez nem azért van, mert nem kaptak virágot névnapjukra. Hanem mert szép lassan beszivárog az életükbe, a magánéletükbe a társadalmi és a kulturális rossz közérzet, és föleszi energiáikat. Vannak író barátaink, akik például nem tudnának egyik írószervezet kitüntetésének vagy díjának sem örülni, mert „nagy részben az lenne benne, hogy ismernek, nem tettem keresztbe nekik, és csináltam is valamit. Ez utóbbi persze az utolsó szempont, mint ahogyan a tavalyi díjak esetén is lehetett látni. Szóval nem tudom, mit is mondjak.” – írja egy emailben a barátunk. Mit is mondjunk arra, ha valaki szereti a szakmáját, jó is a szakmájában, de szakmai hitelétől a saját szakmai közössége fosztja meg? Nem akarjuk, hogy ez így legyen, nagyon nem.
És közben hideg lesz a barátaink lakásában, a fűtés is kurva drága, nem is érzik otthon magukat benne, pedig elég sokat kell dolgozniuk, hogy kifizessék az albérletet, de nem tudják azt sem, hogy hova menekülhetnének saját maguk elől, mert mindenhol ugyanazzal az elhasználtsággal, ugyanazokkal a panaszokkal, ugyanazzal a kiszolgáltatottsággal, kedvetlenséggel, ugyanazzal a mindenen áthatoló, a lelki életet átíró hatalmi hipnózissal találkoznak. Ezért otthontalanul bolyonganak az utcákon, pedig a betont még szülőföldjükként is szeretni tudják jó pillanataikban, s egyesek fejében megfordul talán még az öngyilkosság gondolata is, mivel saját magukat okolják életük kilátástalansága miatt.
Hát van az szint, mondják már barátaink, amikor nem lehet különválasztani többé a magánéletet és a közéletet, mert minden közélet lett, a hatalom szétszórta már a fejekbe saját paranoid logikáját, s ebből csak a teljes elszigeteltséggel lehet megmenekülni, de hát hova lehetne menekülni, ugyebár. És emiatt a klausztrofóbia miatt is nagyon dühösek tudunk ám lenni, nem is mondjuk ki ennek a rendszernek a nevét, csak eláruljuk, hogy „d” betűvel kezdődik, ezt mondják a barátaink, madöfakö, mert félnek és menekülésre érzik kényszerítve magukat.
Valami elhasználtság, vagy mi, valahogy minden reménytelenül közömbössé válik. Elöregedik a világ a barátaink tekintetében. Nagyon zavar.
Mert ahhoz még hozzászokunk, vagy találunk valamiféle választ arra, ha van egyfajta általános elkeseredettség, hogy van szegénység, hajlam a panaszkodásra, érzék és vonzódás a negatívumok felé. Ez még szép is lehet, bizony, szeretjük a negatív esztétikát. Azt mondjuk nekik esetleg, hogy „ja, nehéz az élet”, „whatever”, „carpe diem”, „nosce te ipsum”, „mondj le a vágyaidról”, „értékeld át, hogy mi fontos és mi nem”, „nézd a dolgok jó oldalát”, „kérsz egy cigit?”, meghívjuk egy kávéra, adunk kölcsön, ha tudunk és más hasonló okosságok. Azt viszont nagyon nehezen viseljük már, ha ez a rossz közérzet felőrli a barátaink magánéletét, a halálra gondolnak, vagy a kivándorlásra, vagy már nem is tudunk velük beszélgetni, mert totálisan paranoiddá, szétszórttá és világvesztetté váltak. Ettől dühösek leszünk, és elkezdünk olyanokat mondani egy plágiumgyanús disszertációról szóló hírre, hogy: „sok hazug, idióta, lepcses szájú, szenteskedő, karrierista faszkalap, mocskos lesz tőlük az ember szeme, ha rájuk néz, még a képernyőn keresztül is.” Kezd elszakadni a cérna, basszameg.
Megalázva érezzük magunkat, igen, hogy vannak ezek a körülmények. That’s why I’m angry. Megalázottságból fakadó dühöt érzünk, én és a többiek is, a barátaim. Noha mi csitítgatni szoktuk őket, ha sikerül. De újabban felidegesítjük magunkat, miközben csitítgatjuk őket. Ilyeneket szoktunk mondani újabban egyetértőleg, hogy „a kurva élet faszába”, meg hasonlókat. Ez legalább semleges politikailag.
Mert ugye van ez az ország. Sok bajt, bánatot megért. Vannak traumái, vannak problémái. Rendjén van ez így, mindenkinek vannak, ezt el lehet hinni, még a boldog Romániának is vannak, ahol élünk, bármilyen hihetetlen is, meg nekünk is, a királyi többesünk ellenére. Megértjük ezt, igyekszünk tenni érte, hogy ne legyenek, gondolkodunk, csináljuk, amit tudunk, ahogy lehet, tudják. Attól viszont el tudunk keseredni, hogy a politikai ellenzék a barátaink paranoiájára játszik, azt szítja fel, a kormány meg kézi vezérlése kapcsol, és mondjuk láncfűrésszel megy a könyvtárba, hogy kiszelektálja nekünk a kultúrát.
És itt van megint ez az ország, ugye, ami egyre inkább olyan képet mutat, mint egy elhagyatott falu. Olyan szomorú lett minden, beköltözött mindenhová a magyar falvak depressziója, kilátástalansága. Csak a hatalom őrei büszkék és boldogok, puha arcukon nincs egy karcolás, váltogatják áruló és megmentő-maszkjaikat, ha kell, még kurzusra éheznek is.
Egy másik barátunk meg azt mondta a múltkor, hogy úgy érzi, mintha halottak között élne. A mumifikált élet, a bebalzsamozott művészet, a preparált tudomány – ezek is zavarnak minket, ez az elcseszett nietzschei trió. Meg a vákuum, amibe mindén szürkén lehull, és még csak nem is koppan, mert alja sincs. Nem értjük még pontosan, hogy milyen anyag ez a balzsam, ez a szívóerő. Barátaink a politikát okolják, de mi gyanítjuk, hogy vannak itt mélyebb rétegek is, hogy ez így túl könnyű válasz. Csak most kezdtünk el keresgélni. Muszájból, hogy csesszék meg, muszájból kell a szarban kotorásznunk. Mert tudni akarjuk, hogy a barátaink miért akarnak kivándorolni, miért gondolnak a halálra, miért veszítették el életkedvüket, az alkotásba vetett hitüket, a tanulásba vetett hitüket, a munkába vetett hitüket, a másokért vállalt felelősség értelmébe vetett hitüket, az élhető élet reményébe vetett hitüket.
Mintha valami hipnotikus mérget szórtak volna szét mindenfelé, mintha a légzéssel terjedne ez a rossz hangulat, a kibaszott bebalzsamozott élet. És emiatt személyes dühöt, és személyes indulatot érzünk azok irányába, akik barátaink életkedvére játszanak. Nevezzék akkor ezt érzelmi politikának, vagy bárminek, de ez valahogy nagyon nincsen már a rendjén így közérzetileg. És mindegy is nekünk, hogy melyik politikai irány mit karattyol, de ebbe a közérzeti problémába kutya nehezen nyugszunk ám bele a barátaink életkedve miatt. Mert a személyes viszonyainkat basszák szét, meg a bizalmat, meg a nevetést, meg a valóságos szomorúságot helyettesítik itt nekünk narcisztikus önsajnálattal.
Azt látjuk innen a Magaslesről, hogy a közhangulat úgy en block, hát az egyszerűen iszonyatos kezd lenni, eddig sem volt jó, már régóta nincsen olyan, hogy jó, de most még szarabb kezd lenni. De nem hiszünk még a barátainknak sem, nem hisszük el, hogy minden a politikán múlik. Ismerjük ezt a mechanizmust, ezt a társadalmi pszichózist, amikor a saját megoldatlan problémáink miatti frusztrációt éljük ki a politikai hisztériákban, vagy az értelmes szellemi aktivitást pótoljuk politikai konspirációkkal, s amikor a politikától reméljük az élet nyomorúságainak megoldását, és már csak lebegő lábnyomokat látunk lépkedni a levegőben, amik vagy minket üldöznek, vagy mi üldözzük őket. Hát nem, basszameg, ezt azért nem vesszük be olyan könnyen, láttunk már varjút karón, karó nélkül, s karót is varjú nélkül. Elegünk van a politikai tüneti kezelésekből.
De mégis kurvára kiverte nálunk a biztosítékot ez a félelem, ez a szorongás, ez a rettegés. Mert vajon honnan gerjed ez? Az egyszerűbb válasz, hogy a hatalom részéről, s csak egy kicsit bonyolultabb, ha azt mondjuk, hogy a másik oldal rutinrettegése, tök egyszerű áldozati szerepretorikája ugyanezt a hipnotikus mérget generálja, s hogy együttesen tolják ezt a témát, mert segglyuk van a lelkük helyén. Csakhogy ez még mindig nem magyarázza, hogy barátaink, akik mindezt eddig is tudták, mostanában mégis miért hiszterizálódtak, és miért vált homályossá a tekintetük, és miért akarnak kivándorolni, és meghalni, és így tovább. Így hát szeretnénk válaszokat kapni, a kurva élet faszába, mert nem akarjuk elveszíteni a barátainkat, meg nem akarunk félmagyarázatokkal, manipulatív okoskodással és hisztériákkal megelégedni.
És lenne még egy megjegyzésünk a rap kódája előtt a „függetlenség” szóra vonatkozóan, amely, egyre inkább úgy látjuk, naiv szó, mintha Magyarországon erre most már echte nem lenne esély, eddig is csak a látszata volt meg, most meg már még az se. Újabban sokat gondolkodtunk ezen a dolgon: van-e politikai függetlenség? Hogyan is állunk mi a saját vélt vagy valós függetlenségünkkel? Mi azt látjuk, hogy nincs ilyen, hogy nem lehet függetlennek lenni. Csupán a politikum fogalmát szeretnénk tágítani és szűkíteni is egyszerre, mégpedig úgy, ahogy kommersz rapekben szokták, fuck MSZP, fuck Fidesz, Bajnai, Semjén, s a többiek.
Mi talán klasszikus arisztotelészi republikánusok, és pragmatisták vagyunk inkább, mint idealisták: a társiasság érdekel, az együttműködés, a barátság, a barátainkért viselt felelősség, a tudás, meg a megértés személyes szintjei, rétegei, a figyelem, az odafigyelés a közvetlen környezetünkre, a személyes szabadság meghagyása, meg a türelem, a megosztás, a kreativitás szabadsága, iróniája, térteremtő tevékenysége, a közös eredmények és a közös élmények, ez érdekel minket, mert mi kicsiben gondolkodunk, nem államokban, sok kis közösségben, nem egy nagy közösségben. Nem zavar a nagy közösség sem, mindenki abban hisz, amiben akar, csak hagyják létezni a kicsiket is, ez a személyes kérésünk az illetékesek felé, hiszen mi magunk is több vagyunk egy személyben, több kicsi én, fuck my brain, más szóval káptalan a mi fejünk, úgy ám, bassza meg. Így értjük mi a politikát.
És mostantól kezdve mi sem vagyunk függetlenek, politizáljuk a lelkivilágunkat, mert érdekel a barátaink sorsa, élete, közérzete, reményeik, halál- és kivándorlási gondolataik, és érdekel a kicsiközösségek élete, dinamikája, ami mozgásba hozhatja a nagyot is, ha az nem akarja kannibál módjára fölfalni a kicsiket, egyszóval érzelmi politikát folytatunk ezen túl, és baszunk a pártokra, mert mi gerillázni fogunk, és keresni fogjuk az okokat, mert meg akarjuk érteni ezt az elcseszett hisztériát. Kell ez, mert kell. Mert kényszerítve érezzük magunkat, hogy ne meneküljünk tovább az ellenséggyártásba, és a paranoiába, és az önsajnáltató nárcizmusba, meg a politikai álmegoldásokba.
Meg ugye a művészet, meg annak függetlensége, példának okáért. Ahogyan egyesek gondolják, hogy akkor legyen csak egyfajta a fűszál, s mindegy, hogy leszárad, s újranő, s megint leszárad. Meg a másik oldal, ami nem ezt mondja, de ugyanezt akarja. Nem kérdés már akkor ez se este, se reggel, se éjféltájt. Hogy azért kapjál díjakat, mert vannak barátaid az akármelyik bizottságban, amelyik vagy egyik, vagy másik politikai oldal felé húz, s azért kapjál támogatást is, mindegy, hogy megérdemled-e, csak az számít, hogy épp jó oldalra hajló fűszál vagy-e. (Leszárad.) Hogy azért alkoss, hogy csak konzerválj, hogy konzervgyáros legyél, hogy Turul Tóni egyik felől, s hogy Paprika Jancsi majd másik felől? Hogy folyton a kisebbik rosszra kell játszani, mert nincs alternatíva, csak ez a sok kibaszott állatkodás és hipokritázás, áldíjak, protokollok, pszeudo-intézmények, álkérdések, álválaszok, álproblémák, egyébként is ki nem szarja le őket.
Hogy ne legyen pénzed, és ne legyen hited, és ne legyen hiteled, s hogy elkeseredj, hogy a bolondját járatják veled. Mert tudjuk, hogy van igazságtalanság, és azok követik el a legnagyobb igazságtalanságokat, akik maguk is elszenvedték. Mégsem mentség, és nem bántunk mi senkit, de mégsem nyugszunk bele, és nem akarjuk, hogy ez így legyen, és küzdeni fogunk, hogy ne így legyen, mert nem lehet, hogy mindent beszennyezzenek, hogy mindent leokádjanak jobbról, balról, középről és a szélekről egyaránt és szép sorban egymás után, hogy ne maradjon tiszta hely, egy szép szemétdomb legalább, hogy ne legyen tiszta a barátaink tekintete, és hogy az nem lehet, hogy csak menekülni lehet, van olyan is, hogy már nekünk is sok, innen Kolozsvárról, egyszóval elkezdünk radikalizálódni, átállunk a magas költészetről a magas politikai rapköltészetre, ami azért jóval agresszívebb, de még mindig elég szublimis forma, és aztán ha már ez sem elég, akkor ki tudja, mi fog még következni, szóval save your soul, madöfakö.
