Halálesemény, Khóra, Szív

Dsida Jenő: Leselkedő magány (1928) –

 

1. A megkettőzött halál és a képpé válás

 

Az egyik irodalomtörténeti közhely szerint Dsida Jenő költészetének specifikuma a halálnak motívumként történő rendszeres beíródása az életműbe. E közhely szerveződése szerint az, amit haláleseménynek fogok nevezni, kétszeresen is elfedődik. Az egyik elfedő mechanizmust a halálesemény életrajzi kontextus felőli értelmezése indítja be: Dsida Jenő gyermekkorában súlyos vörhenyen esett át, ennek lesz visszamaradt szövődménye az a szívbillentyű-ferdülés, mellyel a költő korai halálát is magyarázni szokták. A Dsida szövegeiben újra meg újra felbukkanó „halál-motívum” így életrajzi indoklást kap: a bármikor bekövetkezhető haláltól való félelem készteti a költőt a halál témájához való rendszeres visszatérésre. Ebben az interpretációban a halál puszta témaként, egy referenciális kontextus statikus motívumaként értelmeződik 1. Ezzel szemben amellett szeretnék érvelni, hogy a halálesemény Dsida költészetében nem csak motívumként, hanem a lírai ön- és létértelmezés egyik struktúraképző horizontjaként fogható föl. Nem arról van szó, hogy a halálesemény pusztán csak poétikai konstrukció lenne, hanem hogy miközben a halálesemény Dsida poétikai konstrukciójának struktúraképző horizontjává válik, magának a haláleseménynek a poétikai és egzisztenciális értelmezése is változáson megy át. A másik jellegzetes elfedő mechanizmusra a Dsida-költészetben szintén rendre fölbukkanó krisztológiai mozzanat ad okot: eszerint a bármikori halálnak kitett költő szorongása Krisztus Olajfák hegyén átélt halálfélelme mintájára lenne értelmezhető. Mivel Krisztus halála a megváltás munkájának egyik szükségszerű, ám ilyenként értelmes és feloldható mozzanata, Dsida halálfélelme is a „messianizmus”, és ennek konfúz áttételei nyomán a „transzilvanista sorsvállalás” interpretációs sémájában juthatna megnyugtatónak tűnő nyugvópontra. Ezzel szemben amellett érvelnék, hogy a halálesemény és annak a poétikai konstrukcióban való (át)íródása a szenvedéstörténet hagyományos krisztológiai értelmét is kibillenti, sőt végül meg is kérdőjelezi a szenvedés és a halál misztikus értelemmel való felruházásának jogosságát.

 

Dsida Jenő első, Leselkedő magány címmel 1928-ban megjelent kötetének egyik legfontosabb poetológiai sajátossága, hogy a megformálási folyamatban nyelvileg konstruálódó Ént nagyon gyakran képként teszi hozzáférhetővé. Ez a kép azonban amennyire a sikeresen megkonstruált Én képe, sokszor ugyanannyira az Én halálának képe is. Ezt a paradoxont már a kötet első ciklusának nyitó verse, a Fáraók sírja felé című is világosan jelzi: a beszélő itt nem pusztán saját halálához fut előre, hanem halott testének újratemetését e líra születésének iniciatív aktusaként ünnepli:

 

„Lebontják, ássák a fövenyt

és megtalálnak:

a szívemet is,

a kincsemet is,

a titkomat is.

 

Nyújtott énekkel, teveháton

ügetnek velem

remegő sugár-szőnyegen

Fáraók örök sírja felé.”

 

A halottas ének mint a halálra való emlékezés és a halál képének megkettőzése már itt az olvasást irányító alakzatként kínálkozik. Mintha azt vetítené előre, hogy a hang, amit az olvasó a szövegnek kölcsönöz, és ami végül „kanonikus” sírhelyére kíséri a költő testét, nem a szöveg értelmének, a holt betűknek az újraélesztése, „föltámasztása”, hanem pusztán a halál kanonikus megpecsételése, ráadásul egy kulturálisan idegen, térben és időben távoli, afrikai környezetben.

 

Mindebből az következik, hogy a halálesemény ennek a megszólalásnak az előzetes feltételeként veendő figyelembe. Jogosan merül föl ezen a ponton a kérdés, hogy mit is nevezek haláleseménynek? Mint utaltam rá, úgy az élettörténetileg motivált halálfélelem mint puszta érzelmi diszpozíció, ahogyan a halálnak témaként vagy motívumként való figyelembe vétele is kevésnek bizonyul. A halál olyan egyetemes opcióként merül itt föl, amelynek értelmére, vagy értelmezésének lehetőségeire ez a költészet rákérdez. De ami eseménnyé teszi, az nem az, hogy megtörtént, megtörténik vagy megtörténhet „általában”, hanem az a tény, hogy ez a költészet nagyon hangsúlyosan kérdez, a halál egyetemességéhez viszonyítva beszél, és saját megszólalását nem pusztán a haláleseményről, hanem a haláleseményből való beszédként hozza létre, miközben annak értelme után kutat:

 

„Harangok szólnak, engem temetnek,

nedves sírokban holtak nevetnek;

bizony mondom, egy szép napon

sárba zuhan a nap.

 

Apám is meghal, fiam is meghal,

a színek ordító rendje is meghal

s görnyedt háttal a kusza vonalak

értelmét keresem.”   

 

Tisztán poetológiai értelműnek szánt állításom tehát az, hogy a halálesemény strukturálódása Dsida első kötetében a hangzó nyelvtől a látható nyelv felé való elmozdulással, illetve az Én képként való hozzáférhetővé tételével függ össze. Az Én képként való hozzáférhetővé tételét mint poetológiai stratégiát az Összefont tenyérrel című szövegben követhetjük a legvilágosabban nyomon. Olvashatjuk a szubjektum megkonstruálódásának feltételeit számba vevő, igen szubtilisen önreflexív beszédként:

 

„Eget kémlelek néma fellegrésen

és szúnyoghadként körülzummolyog

ravasz talányom: célom, születésem.”

 

A koherens szubjektivitás, vagy egy célszerű rendeltetés megképződése a vers folyamán azonban folytonosan halasztódik, a vers képileg, logikailag, szintaktikailag alig összekapcsolható villanások sorozata, melyeket szinte csak a strófaszerkezet tart koherenciába: Napóleontól a rejtélyes értelmű „nappali kaszák”-ig, a „lélekszemű ember” értelmezésének megtagadásától a „kozmikus csirákig” és tovább. A folytonos halasztódás, a koherencia, a logikailag, sőt szintaktikailag összefüggő beszéd halasztódó rendje az utolsó három strófában éri el tetőfokát. Előbb beígértetik az identifikáció lehetősége („s meglátom, ki – tán lehettem volna”), ám ez a lehetőség is a tudat szintje „alá” íródik mint „őstragédia”, vagy esetleg a tudat alá íródott őstragédia következménye a „meglátás” (?). Az identifikációt beígérő kettőspont után, meglehetősen váratlanul a Nápoly fölött füstölgő Vezúv füstírásának képe következik, majd az ég felől a föld, a tengerpart felé irányítódik a tekintet:

 

„Őstragédiám kongófalu boltja

szétpárázódik tudatom alá,

s meglátom, aki – tán lehettem volna:

 

Hajnalba-borzolt aranyködön át

örökszép Nápoly sötétkék egére

Vezuv füstöli ákombákomát,

 

pár csacska kérdést készül odaróni,

s a tenger partján – félmeztelenül

áll egy koldus, víg, boldog lazzaróni.”

 

Az identifikáció lehetősége itt nem pusztán a koldus – egyébként más versekben is gyakran megjelenő – figurájával való azonosításból adódhatna, hanem egy igencsak széttartó, látomásszerű szituációból bomlik ki: a Nápoly fölött füstölgő Vezúvot a tengerpartról néző koldusról van szó. Maga a kép, Pompeji pusztulása, gyakori témája a klasszicista festészetnek. Azonban hogy fölépülhet-e ebből a képszerkezetből a szubjektum koherenciája, az több oldalról is megkérdőjelezhető. Először a képet fölvezető kommentár ambivalenciája miatt: „aki – tán lehettem volna”. Másodszor: a szerkezet szintaktikai viszonyai nem teszik egyértelművé, hogy a koldus a látvány része, vagy a beszélő megkettőzése, képpé vált alakja. Mivel a koldus egy mellérendelő szerkezetben jelenik meg, amely a Vezúv füstjének képével szintaktikailag egyenrangú viszonyban áll, szimbolikusan pedig kontrasztban (ég-föld), ez arra enged következtetni, hogy a koldus is csak kép, csak allegória, még pontosabban az ekhpraszisz eredménye, nem pedig létrehozója. Vagyis a koldus nem ura/létrehozója/felfogója az ekhpraszisznak, hanem része annak: egy olyan alak, aki a halálos eseményt szemléli a képen. Óhatatlanul ketté hasad a tropológiai rendszer a beszélő hangjára és a koldus képére, s ez a két szint többé nem azonosítható egymással, mivel abban a pillanatban, amikor az azonosítást magának az ekhpraszisznak a teljesítményeként  felismernénk, egyben azt is el kell ismernünk, hogy a félmeztelen koldus képe azonosíthatatlan azzal, aki őt látja. Így azzal a paradoxonnal állunk szembe, hogy a kép látottja hozza létre annak látóját. Már nem az a kérdés, hogy a szubjektum megismerhet-e (láthat-e) egyáltalán valami valóságosat (ahogyan például Babitsnál még erről van többnyire szó), hanem hogy maga a szubjektum egyáltalán valóságos-e, hiszen a kép(pé válás) ontológiai elsőbbségének elismerésére fut ki a szerkezet. Az identifikációs kísérlet, amire a vers törekszik így azoknak a kérdőjeleknek a szemlélésébe torkollik, amelyeket a Vezúv ír „Nápoly sötétkék egére”, a Vezúv által eltemetett halottak „implicit képe” fölé. Ebben a képben a látvány jelszerűséggel ruházódik föl (a füstbe mintegy „bele van látva” a kérdőjel), tehát nincsen egy tiszta horizont, amely megelőzné az értelmezést, vagy a jelölést. A koldus a képen a halál kérdőjeleit nézi, a beszélő magát írja képpé a halált néző koldusban, az olvasó pedig a halált néző koldusban ismerheti föl a beszélő képpé vált alakját.

Lábjegyzet:

  1. L. pl. Láng Gusztáv, Dsida Jenő költészete, Kriterion, Bukarest/Kolozsvár, 2000, 7-8.

13 / 2.

 

Kitöltesz, mint

füstöt az álom,

bennem kering

minden gondolatod,

belém oltod csókod,

mint ujj-ágad,

nyakamra fonva

lóg a bágyadt

gyümölcs a

sohaságban, hisz

időtlenül gyökeredzel

bennem, minden

vérképem, az erek

minden mintája

már csak téged

rajzol, a te vállad,

most már az én

vállam, gyűrűinken

megosztozunk, s

mindent helyre

emelünk, ahova

minden valójában

tartozik, felnő

a benső ‘mi lenne,

ha… már csak

ez látszik, s

a felhő is csak

te miattad

gomolyog, de

átlátsz rajta,

mint a rád ki-

tárt ablakon.

 

Magnak lenni tövis között

 

Az a koros és sovány asszony, aki épp egy betonkerítés mögé próbál átlesni fel-felugrálva, tekintet nélkül arra, hogy ki lát be a szoknyája alá, tulajdonképpen a szomszédom. Még szerencséjük, hogy van rajta szoknya egyébként, más esetekben meztelenül kellene őt látniuk. Kérdezhetik, hogy jutott idáig? Nézzék, az övé egy szomorú sztori, magányos és reménytelen. A szomszédom egy élő negatív példa.

Azt mondják, július hetedikén kezdődött, vagyis akkor kellett volna befejeződnie, a lényeg, hogy ez egy nagyon fontos, előre lefixált időpont volt mindkettejük életében. A fiú aznap negyven perccel később kelt, mint kellett volna, és ezzel mindent elrontott, amit lehetett, mert amikor kitámolygott a kert hátsó részébe, a nő már vagy egy órája tevékenykedett a veteményesben – szorgosan és izzadtan -, és a fiú hiába hajította be az első keze ügyébe akadó kapát a karalábék és fejessaláták közé, képtelen volt leállítani őt.

-Ez így nem ér! – ordította a fiú. – Egyeztessünk új időpontot!

-Még csak az kéne– mondta a nő, és gazolt tovább.

A szomszédom kicsi volt és aszott; bőrének redőin látszott, hogy valaha jobb húsban volt, mostanra azonban lefogyott. Huszonéves kori ruháit hordta. A fiú huszonéves volt, de egy harmincéves férfi méreteiben tetszelgett; magas volt és szőke. Már évek óta harcoltak, de ez a nyár végre megérlelte a végső összecsapás körülményeit. Július hetedikére tűzték ki az időpontot, hogy feldarabolják, amijük van, és soha többé ne kelljen osztozniuk semmin.

A fiú letört pár lécet a fakerítésből, káromkodott és köpködött, de a nő rendületlenül gazolt és rendezgette tovább a káposztaleveleket. A fiú akkor azt mondta neki, hogy „majd meglátod, te szuka”, vagy valami ilyesmit, aztán visszatámolygott a házba.

Aznap a szomszédom délig dolgozott a veteményesben, megállás nélkül gazolt és locsolt, aztán bement a házba, és ebédet főzött. A fiú addig kialudta magát, és behabzsolta az elé tolt tökfőzeléket tükörtojással. A nő délután újra kiment a kertbe, és megjavította a kerítést ott, ahol a fiú kárt tett benne.

A szomszédom meghitt szokása volt egyébként, hogy meztelenül feküdt ki a napra. Az én kertem, jogom van hozzá!, mondogatta. A fiú gyűlölte ilyenkor, mert látnia kellett anyja aszott, öreg, megfáradt testét, minden gusztustalan domborulatával és zugával együtt; de a nő azért is csinálta. Mindig kifeküdt, és órákon keresztül aszalódott a napon, a fiú pedig rágyújtott, felpattintott egy dobozos sört, és összeköpködte a kertet.

Ismerem a fiút, régebben gyakran lógott át hozzám cseresznyét lopni. Ügyes srác, nem vitatom, de amit tett, azért mégis túlzás.

A nő tehát meztelenül feküdt a napon, amikor egyszer csak egy hatalmas, mély és súlyos árnyék vetült rá.

Kinyitotta a szemeit, és egy olyan ember magasodott fölé, akit még sosem látott azelőtt.

Ez a fiú hatalmas volt, nagyobb, mint bárki, akit eddig látott; fekete pólót viselt, de a szín semmit sem karcsúsított rajta, fehér hája kibuggyant a derekánál, és olyan átható verejtékszagot árasztott magából, hogy a nő megszédült, és majdnem a földre hányt tőle.

-Gábriel vagyok – mondta a fiú ellentmondást nem tűrő hangon, és rágyújtott.

A csikket pedig a meggyfa alá hajította.

A szomszédom nem egy szemérmes típus, hiszen én is láttam őt meztelenül napozni nem egyszer, még át is köszöntem neki párszor, ha már túl feltűnő volt saját magam számára is, hogy bámulom. De azért most meglepődött. Olyannyira, hogy mozdulni sem bírt. Egyáltalán. Meg se nyekkent alatta a napozóágy, csak a napszemüvege csúszott egy kicsit lejjebb, ahogy – sejthető volt – tekintetével követni kezdte a hatalmas, zsíros jelenséget.

Gábriel a maga komótos, de határozott, megfellebbezhetetlen módján azonnal nekiállt a dolgoknak. A nő meg csak nézte, tök meztelenül, ahogy a fia egy haverja összeszorított szájjal, inkább hájjal, mint izmokkal, megemel és odébb tesz néhány dolgot.

Nem mondom, hogy jól lehet látni, de még az ablakomból is nagynak tűnt a gyerek. Folyamatosan csinálta, csinálta és csinálta, amit – megparancsoltak neki? Vagy ösztönből jött? A fiú rágyújtott, nekitámaszkodott egy kerítéslécnek, és úgy nézte Gábrielt, mint profi idomító a betanított harci kutyát. Biztos volt magában, biztos volt Gábrielben.

Gábriel izzadt, néha megtörölte a homlokát, ez már délután három körül lehetett. Nagy volt a hőség. A fiú felpattintott egy dobozos sört, és odavitte az óriásnak. Gábriel egy hajtásra megitta az egészet, aztán felemelte a fiút a vállánál fogva, és egyszerűen odébb tette, mert útban volt.

Nem tudom, a nőnek feltűnt-e egyáltalán, mi épül az orra előtt? Mert az nyilvánvaló volt, hogy képtelen levenni a tekintetét a hatalmas hájtömegről. Szinte átégette a tekintete a napszemüveget, ahogy a nap perzselte fel Gábriel szabadon hagyott, szőrrel borított bőrfelületeit. Mindketten Gábrielt nézték: a nap is és a nő is.

A fiú aztán odalépett a szomszédomhoz, és sovány árkényot vetve rá közölte vele, hol fog húzódni közöttük a határvonal ezentúl: a veteményest ketté kell vágni; két kaput nyitnak elöl a kerítésben, amit külön fognak használni, és két út fog vezetni természetesen, egy hátra hozzá, egy pedig előre, a nagy házhoz. A nő ekkor eszmélt fel először.

-Hogyhogy hozzá? Kihez vezet a hátsó út?

A fiú gonoszul elvigyorodott, és a földre köpött. Szőke feje körül úgy ragyogott a nap, mint egy glória. – Na vajon?

A nő körülbelül ezután kezdett el káromkodni és sikítani, de ez elég mindennapos jelenség volt akkoriban mifelénk. Mindig sokat veszekedtek, de megszoktam az ordibálást, mint a kutyaugatást vagy az autók berregését. Nem aludtak egy ágyban, azt láttam volna. Gyűlölték egymást.

A nő tehát sikított és ő is köpködni kezdett, de mivel meztelen volt, így elég tehetetlen is egyben. Gábriel akkor odalépett hozzá. A torkomban dobogott a szívem, ahogy fölé magasodott, mintha el akarná temetni őt. Olyan sovány és olyan szánalmas volt az a nő! És ráadásul meztelen!

De Gábriel csak felemelte a napozóágyat a szomszédommal együtt, és egyszerűen odébb tette, mert útban volt.

Útban volt, mert a veteményes következett, azt kellett feldarabolni.

-Az én részem nem kell – legyintett a fiú. – Nyugodtan széttaposhatod a hülye zöldségeit, nekem aztán nem kellenek!

Akkor azonban Gábriel megszólalt:

-De nekem igen – azt mondta. Akkor szólalt meg másodszor és utoljára. A hangja messze dörrent, mint egy ágyú vagy egy győzelmében előre biztos csatakiáltás. – Nekem igen, kell. Kell a veteményes.

És nem hiszik el, de ez a monstrum lehajolt, és megsimogatott egy salátalevelet; pont azt, amelyiket az a kapa sértett fel, amit még a fiú hajított oda reggel.

-Jól van, haver – mondta a fiú elcsöndesedve, lehajtott fejjel. – Végül is, majd megosztozunk, lehet a tiedé a kert. Ha majd hozzuk a csajokat és piálunk, megpróbálunk nem oda rókázni.

Gábriel nem szólalt meg többé. A nő a ribizlibokor tövéből, ahova csak úgy oda lett téve, nézte, ahogy a fal kezd teljesen felépülni. Két paradicsom-ágyás között kígyózott tovább Gábriel óvatos és gondos tevékenykedése nyomán, és egészen elvékonyodott arrafelé. Gábriel úgy lépkedett, hogy egyetlen levelet se taposson el, egyetlen hajtásban se tegyen kárt. Estére végzett. Akkor mintha biccentett volna a fiú felé, már sötétedett, és erre a fiú kihozott valami pokrócot a házból, és betakarta vele az anyját. Utána fogták, és átvitték a falba vájt kapun a szomszédomat. Letették a földre. Volt itt egy viskó – régebben, mikor a fiú apja még élt, szerszámraktárként funkcionált -, pár kiszáradt málnabokor és egy dűlőfélben lévő kerítés.

-Végeztünk – mondta akkor a fiú szinte ünnepélyesen, már ahogy kitelt tőle. – Megosztoztunk az örökségen. Nincs többé vita.

Másnap persze áthordták a ruhákat, edényeket; Gábriel úgy-ahogy kipofozta a viskót – megjavította a tetőt, hogy ne essen be rajta a víz és a hó; kirámolta a macskahullákat, és egy nagy mozdulattal áthajította őket hozzám – jogos, nem vitatom, én mérgeztem meg őket; letett pár deszkát itt-ott, és egy molyos függönyt is felaggatott az ablakra. Aztán kiment, és otthagyta maga után azt a szúrós izzadtságszagot. Örökre.

Én elég jól hallom, amikor a srácok bulikat rendeznek: ezerrel dübörög a zene, szarnak a csendtilalomra. A fallal jól eltakarták előlem a kert egy részét, de még így is látom, hogy általában a fügebokrot célozzák meg, ha hánynak, és miniszoknyás meg kivasalt hajú festett lányokat hoznak magukkal. Összegraffitizték a fal rájuk meredő részét, és vasárnaponként úgy tarkítja a szemét a kertet, mintha tenger hányta volna ki magából dagálykor. A Gábriel se jobb egyiküknél sem, csak ő nem beszél annyit, és lassabban mozog.

A Gábriel csak abban különb náluk talán, hogy alkonyatonként vagy délben, miután kialudta a másnaposságát, néhány órácskát foglalkozik a veteményessel. Gazol, rendezget, cigarettázik, közben locsol, és még véletlenül se köpné le a karalábékat. Ő nem látja, amit csak én látok: a nő, ez a sovány, csontos asszony, a szomszédom, folyamatosan kukkolja őt, ha éppen ott van. De ha nincs ott, akkor is! Akkor ugrál, mint látják, néha ruhában, máskor meztelenül. Néha egymásra halmoz pár ládát, és felmászik rájuk. Lukakat fúrt a falba, hogy több különböző szögből láthassa Gábrielt, ahogy gazol.

Van Gábrielben valami lenyűgöző, valami tüneményes, valami bámulásra ingerlő, ezt be kell ismernem. Nem tudom. Én is szoktam nézni őt néha egy sörrel a kezemben, mint egy filmrészletet a tévéből; de amikor lehugyozza a meggyfát, felfordul a gyomrom, és gyorsan elkapom a tekintetem. Azt viszont most már beláthatják, hogy a szomszédom sztorija szomorú és magányos. A szomszédom egy megtestesült negatív példa. Ne kövessék őt, ha lehet. Főként a kukkolásban ne. Függőséget okoz.

 

 

 

Aucasin és Nicolete (részlet)

MOST SZÓT MONDOK, MESE-SZÓT ÉS REGE-SZÓT:

 

Mikor Biaucaire grófja, Garin, látta, hogy fiát, Aucasint, Nicolete szerelmétől el nem hajlíthatja, elment a város ispánjához, aki hűbéres szolgája volt, s így szólt hozzá: „Ispán úr, küldd el fogadott leányodat, Nicolete-et. Átkozott legyen az ország, ahonnan országunkba került! Mert általa veszítem el Aucasint, aki nem akár lovaggá lenni, sem egyéb hozzája illő dolgot cselekedni. Tudd meg azt is, hogy ha ama leányt kezeimbe keríthetem, máglyán égetem el, s magadnak is gonoszul lészen dolgod.” „Uram – felelé az ispán –, igen szomorít engem, hogy az úrfi itt jár-kél, s beszélget azzal a leánnyal. Nicolete-et pénzen vásároltam, hogy felnevelvén és megkeresztelvén gyermekemmé fogadjam, s majdan egy becsületes ifjú feleségéül rendeljem, ki tisztességgel eltartja. A te fiadnak, Aucasinnek véle semmi dolga nem lehet. Mivel azonban úgy kívánod és akarod, messzi országba küldöm a leányt, ahol az úrfi szemei őt soha többé meg nem láthatják.” „Úgy vigyázz – felelé a gróf –, e dologból még nagy bajod ne származzék” A két úr akkor elvált egymástól. Az ispán pedig igen gazdag ember volt, s vala néki egy díszes kastélya, kerttel körülövezve. Ide vitette Nicolete-et, a magas emelet egyik szobájába, társául egy és cselédjéül egy öregasszonyt rendelvén, valamint ellátván át kenyérrel, hússal, borral és minden egyéb szükségesekkel. Az ajtót annak utána lepecsételteté, hogy senki azon ki s be ne járhasson. Csak egy kis ablakuk nyílt a kert felé, melyen némi levegő jutott hozzájuk.

  

 

MOST ÉNEK KÖVETKEZIK:

 

Nicolete csak űlt bezárva

bolthajtásos, nagy szobába,

dísszel ékes volt e szála,

falán képek csudasága.

Márványköves ablakába

kikönyökölt a leányka.

Szép volt haja szőke szála,

szemöldöke hajolása,

arca fénye s tisztasága,

nincs ki szebb lehetne nála!

Néz ki a sok lombos ágra,

bimbóját rá rózsa tárja,

szól a rigók víg nótája,

ő meg így sír: „Ó, én árva!

jaj, de korán estem gyászba!

Mért kell ülnöm így bezárva

bolthajtásos nagy szobába?

Jaj, Aucasin, úrfi drága,

ez hát szivünk mátkasága?

Szíved szívem nem utálta,

azért vagyok ide zárva,

bolthajtásos nagy szobába,

azért estem kora gyászba,

de, Szűz Mária fiára!

másképp lesz ez nemsokára,

          csak szökhessem el!”

 

 

 

MOST SZÓT MONDOK, MESE-SZÓT ÉS REGE-SZÓT:

 

Nicolete, mint hallottátok és megértettétek, fogságban ült, bezárva a szobába. A hír pedig szájról-szájra kelt, határról-határra, hogy Nicolete-nek nyoma veszett. Némelyek azt mondták, hogy világgá menekült, mások azt beszélték, hogy Biaucaire grófja megölette. Olyik embernek tán kedvére is volt a hír, Aucasin azonban bezzeg nem örült, hanem beállított az ispánhoz, és így szólt: „Ispán úr, mit tettél az én édesemmel, Nicolete-tel, akit én legjobban szeretek ezen a világon? Elvitetted és elraboltad tőlen? Tudd meg azonban, hogy ha én most ebbe belehalok, vesztemért neked kell számot adnod, s méltán, mivel te gyilkolsz meg engem tulajdon két kezeddel, elrabolván tőlem azt is, akit ezen a világon a legjobban szeretek.” „Szép úrfi – felelé az ispán –, hagyjuk ezt! Nicolete fogoly leány, akit idegen földről hoztam ide, s pénzemen váltottam meg a szaracénoktól, hogy felneveljem, megkereszteltessem, s leányomul fogadjam. Egy szép napon majd feleségül is adom egy becsületes ifjúnak, aki tisztességgel eltartja. Neked semmi dolgod vele, kérd meg inkább valamelyik király vagy gróf leányát. Mi hasznod is volna belőle, ha szegénykét szeretőddé csábítanád s ágyasoddá tennéd? Csak azt érnéd el, hogy lelked örökkön-örökké a poklokon égne, s a paradicsomba soha bé nem juthatnál.” Mi gondom a paradicsomra! Nem akarok odajutni, csak Nicolete legyen az enyém, az én édes felem.  Mert a paradicsomba csak azok mennek, akiket most itt elsorolok.  Az öreg papok és a vén sánták és nyomorékok mennek oda, akik egész nap és egész éjszaka az oltár előtt meg a régi kriptákban görnyedeznek, koszos köpenyekbe és piszkos rongyokba öltözködve, s úgy halnak meg, ruhátlanul, mezítlábosan és csupasz combokkal, kivetetten, éhezve, fázva és nyomorúságban. Ezek mennek a paradicsomba, és ezekkel semmi közöm.  Inkább a pokolba szeretnék menni, mert odajutnak a tudós emberek meg a deli lovagok, akik vitézi tornákon meg derék háborúkban vesznek részt, odajutnak a nyalka apródok és a nemesurak. Velük akarok tartani én is. És odamennek a finom, szép hölgyek, akik férjuruk mellé két vagy három barátot is tartanak, és odajut minden arany és ezüst, minden drága köntös és drága szürke prém. Odajutnak a hárfapengetők és a tréfacsinálók és a világ minden királyai. Velük akarok tartani, csak az én édes felem, Nicolete is velem legyen. „Márpedig – felelé az ispán – hiábavaló minden szavad, mert Nicolete-et sohasem láthatod többé. Ha szólhatnál vele, s atyád megtudná, őt is meg engem is tűzön süttetne, s magadnak is gonoszul lenne dolgod.” „Nagy szomorúság ez nekem” – felelé Aucasin. S nagy búsan otthagyta az ispánt.

 

 

MOST ÉNEK KÖVETKEZIK:

 

Megy Aucasin és lépte gyász,

mint kit szörnyű gond igáz,

kedves arcát gyötri láz.

Nincs sebére jobbulás,

nincs jó szó, se gyógyulás.

Várja a szülői ház,

lépcsőin föltétováz,

bús szobáján eltanyáz,

kedveséért mély fohász

ajakára fuvoláz:

„Nicolete, te szép, ha állsz,

szép, ha kelsz és szép, ha jársz,

szép, ha víg vitára szállsz,

szép, ha csókra, bókra vársz,

szép, ha kart ölelni társz,

bánat éretted csigáz,

érted leszek síri váz,

bús szívemnek, jaj, be fájsz,

        Nővérkém, szivem”

 

Tóth Árpád fordítása

Berlinben elkezdődött valami – Artist’s Pledge 2012

Brüsszelben élő magyar táncművészként 2012-ben megnyertem a Leonardo da Vinci – „Egy egész életen át tartó tanulás” program ösztöndíját. Ennek köszönhetően négy hetet töltöttem Berlinben, ahol a Tanzfabrik nevű intézmény kreuzbergi studiójában egy új előadás alkotói folyamatán vehettem részt. Az intézmény épületei próbalehetőséget biztosítanak a helyi és nemzetközi koreográfusok számára, és helyet adnak bemutatóknak, tánctréningeknek és kurzusoknak.

Ott létem alatt számos előadáson és kiállításon vettem részt. Feltűnő volt, hogy pár hét leforgása alatt milyen sok kelet-európai művész munkájával találkoztam. Összegyűjtöttem a számomra legérdekesebbeket.

Megnéztem az ESDIP Art-galériában a Silences7 című alkotást, amelyre Ciarán Walsh kiállítás megnyitója alkalmából került sor. Az ír származású művész digitálisan nyomtatott képei etnográfiai és muzeológiai töltettel rendelkeznek, a művész mindezeket minimalista ábrázolásmódban állította ki. Walsh jelenleg egy novellát ír, amelyben a science fiction és múzeumkritika ötvözetén dolgozik ‘Ancient Night of the Universe’ címmel.

Az este további részében megtekintettem a Silences7 című munkát, amely a hetedik része Kovács Kata és Tom O’Doherty együttműködésének. A szintén minimalista előadás a mozgás, zene és a performance ötvözetén alapszik.http://www.silencesseries.com/silences-7-accompanied-walk/

 

A HAU-ban (Berlin egyik legismertebb színháza) Salamon Eszter Melodrama című legújabb produkcióját tekintettem meg. A Magyar koreográfus dokumentum – előadásában megszemélyesíti Salamon Eszter élet-történetének elbeszélését. Ennek érdekében utazást tett Dél-Magyaroszág egy falujába, ahol interjúkat készített 2006 és 2012 között a 62 éves névrokonnal. Ezeket a videofelvételeket vette alapul a gesztusok és hangsúlybeli jegyek elsajátításához. A biográfia elbeszélése során, betekintést nyerhetünk többek között abba, hogy milyen nyomot hagytak Magyarország ellentétes politikai rendszerei és a személyes függetlenség vágyának elérése egy személy életében. Az előadás lehetőséget nyújt a néző számára egy életútnyi idő végigkövetésére egy előadás adta időtartam alatt.

http://english.hebbel-am-ufer.de/programme/programme/alphabetical/salamon-melodrama/

http://issuezero.org/mi.php?id=10

A bolgár származású Ivo Dimchev és Franz West HAU-ban bemutatott X-on című előadása a testek és művészeti alkotások egyedülálló párosítása, melyben az osztrák művész Golden Lion díjas szobrai és a specifikusan erre a produkcióra készült alkotásai mutatkoznak meg a színpadon, Dimchev korábbról ismert Lili Handel karakterével ötvözve.

http://www.ivodimchev.com/x-on.htm

http://www.hebbel-am-ufer.de/programm/spielplan/2012-12/dimchev-west-x-on/80/

A KW (Berlini kortárs művészeti központban) néztem meg a ONE ON ONE című kiállítást. A bemutató célja az egyénenkénti látogatókra tervezett direkt, intim szembesítés. Mindez teret engedett a meghívott művészeknek (mint például Joe Coleman, Geoffrey Farmer, Yoko Ono, Anri Sala etc), hogy egyénenként kezeljenek minden egyes látogatót. Ezek a munkák külön erre az individuális, zárkózott térkialakításra készültek sajátságos mikrokozmoszt létrehozva. http://www.kw-berlin.de/

 

A HAU2 folyosóján „Critical Spaces“ névvel – a Romániai Fesztivál keretén belül tartottak konferenciát, amelyben a politikai és művészi jelentőségét taglalták azon kritikus gondolkodást támogató független helyszíneken, amelyek megmaradtak illetve újonnan alapultak a jelenlegi poszt-szocialista valóságban. Színházak, terek mint például a Fabrica de Pensule Cluj, Teatrul Spălătorie Chişinău, The National Dance Centre Bucharest, subRahova, Caminul Cultural. Számomra, különösen érdekes volt hallani arról, hogy milyen tevékenységek zajlanak a szomszédos országban, és milyen művészeti irányvonalat képviselnek alternatív alkotók.

Az este folyamán megnéztem a „Romanian Dance History VI“ című előadást – Manuel Pelmus kezdeményezésében – aki 2012- Berlin Művészeti Díjat kapott.

 

http://rodancehistory.blogspot.hu/

http://www.youtube.com/watch?v=AupKHQL-UgM

http://www.hebbel-am-ufer.de/programm/spielplan/2012-12/romanian-dance-history/106/

 

A próbákon, előadásokon és a berlini táncélettel való ismerkedésen túl, igyekeztem mélyebben, aktualitásában is bekapcsolódni a helyi eseményekbe. Meghívást kaptam Kareth Schaffertől az Artist’s Pledge első találkozójára, amely a művészek érdekképviseletének érdekében szerveződött. Az eredeti ötlet Kareth Schaffertől és Julek Kreutzertől származik, akikkel a nyár folyamán korábban márbeszéltünk ennek a találkozónak kiinduló pontjairól. Az esemény a Tanzfabrik Uferstudios-jában került megrendezésre, és a Zeitgenössischer Tanz Berlin (a továbbiakban ZTB) támogatásával jött létre.

Megnyitójában Norbert Kliesch a ZTB aligazgatója, beszélt a berlini művészeti helyzetről. A ZTB a szakma alternatív módszerekkel való támogatását jelölte ki fő céljául. Elmondta, hogy a 80′-as években a művészeti élet anyagi helyzetének javítása érdekében új intézményeket hoztak létre – többek között az Uferstudios-t is. Jelenleg nem újabb és újabb intézmények kiépítésére törekszenek, hanem arra, hogy a táncosokat, művészeket szóra bírva közösen alakítsák ki véleményüketa kialakult helyzetről. Az ‘Artist’s Pledge’ egy kezdeményezés arra, hogy azok a művészek mondják el véleményüket, akiket ténylegesen érintenek ezek az intézkedések. Mindez segítséget nyújt a valós kondíciók feltérképezésében. Annál is inkább, mivel az intézmények és stúdiók nem képviselik a művészek érdekeit olyan mértékben, mint amennyire kellene, hiszen a saját fennmaradásukért küzdenek.

A művészek által megírt ’Pledge’-ben, az úgy nevezett „Nyilatkozatban” – mindenki megfogalmazhatja a saját maga által elvárt munkafeltételeket, amelynek részét képezik az etikai, financiális, szociális, szakmai, formális és egészségügyi jogokra vonatkozó elvárások is. Ezen kérdések átgondolása és az erről való aktív kommunikáció nagyban elősegítheti a szakmai közösség lét- és munkakörülményeinek fellendülését. A konferencián valamennyien egyetértettünk abban, hogy egy flexibilis tulajdonságokkal bíró projektekből álló mezőnyben, mindezek meghatározása a művészek felelőssége. (A januári fesztivált megelőzően, még december 12-én, egy következő találkozó alkalmával már igyekeztünk lehetőséget biztosítani mindezekre. Ekkor a jelenlévők egy pohár forralt bor elfogyasztása közben írhatták meg saját szövegüket.)

Kliesch felvetette, hogy ezek az írások kerüljenek kiállításra a Január 6-i Peter Player által szervezett TanzTage 2013 fesztiválon. Így lehetőség nyílna arra, hogy a berlini kulturális élet résztvevői informálódhassanak a már felmerült kérdésekről. A ’Pledge’, nemcsak a koreográfusokra, táncosokra vonatkozik, hanem látogatókra, producerekre, újságírókra, kritikusokra, kurátorokra, és mindazokra, akik úgy érzik, hogy érintettek. Nagyon fontos, hogy az illetékesek visszajelzést kapjanak arról, hogy az egyes művészek mit tartanak fontosnak, milyen munka körülményeket szeretnének, és milyen elvárásaik vannak. Afesztivál ideje alatt a résztvevők tájékoztatást kaphattak az ’Artist’s Pledge’ részleteiről és amennyiben valaki indíttatást érzett a saját ’Pledge’ megírására, segítséget is kapott a szervezőktől.

Véleményem szerint a minőségi munka eléréséhez az ‘Artist’s Pledge’ kezdeményezés igen hasznos lehet, hiszen ki is tudhatná a művészeknél jobban, hogy nyugodt alkotó munkánkhoz mire van szükségünk?

Ezúton szeretnék tehát buzdítani mindenkit arra, hogy ha kedve tartja, igyon egy pohár bort és ragadjon billentyűzetet!

artistpledge@gmail.com

http://artistpledge.wordpress.com/

 

Ez az írás az OFF Alapítvány “Táncosok szakmai gyakorlata 2012-2013” című programja keretében született. A program megvalósítását a Tempus Közalapítvány támogatása tette lehetővé. 


Útravaló

vonattal jöttél

vagy Isten hozott

most nem érdekel

itt vagy

már van honnan

menned

indulsz

pedig sosem mondtam

hogy vigyen el az ördög

nem használok

közhelyeket

Róluk csak ritkán beszélek

túl közel állnak hozzám

Mindketten

jól tudom

Lucifernek

egyszer fehér szárnya

volt

azt hiszem

minden a

Terv része

te is az vagy

az indulásod is

az út is

a cél is

ha mégy

hát nem bánom

lesz hová visszajönnöd

mondhatnám

de nem teszem

Isten veled

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info