Taní-tani-való – stílus és érvelés Makkai Béla tanulmánykötetében

 

 

Mint azt a XX. század számos nagy tudósa bizonyította, az ismeretterjesztés nemcsak tankönyvekbe, félreeső kultúrházak poros előadótermeibe való. Igen, lehetséges – a görög mitológia, a maghasadás, de még akár a fonetika-történet vagy a középkori filozófia is vonzhat tömegeket. A tömegek „igénytelenségéről” szóló szólamok gyakorta nem mások, mint a jól bevált tudományos-egyetemi kereteiket elhagyni nem kívánó értelmiségiek önfelmentő szólamai. Tényleg olyan igénytelenek volnának a „tömegek”? Ha pedig nem, akkor mi a feltétele egy százezres olvasókat megmozgató „komoly” alkotás sikerének? Úgy vélhetjük, az effajta visszhang nem elsősorban a szerző felkészültségén, hanem a közvetítés módján múlik.

 

Makkai Béla történész a Magyar Nyugat Könyvkiadónál jelentette meg kisebbség- és nemzetpolitikával kapcsolatos esszéit, tárcáit, konferencia-előadásait. Nagy kérdés, hogy manapság, mikor egy internetes blog tíz- vagy százezres olvasóközönséget képes mozgósítani, mikor a könyvpiacon megjelenő  tudománynépszerűsítő műveket is jól átgondolt reklámkampányok vezetnek be, versenyképes-e  egy nem túl nagy terjesztő-kapacitással bíró, vidéki kiadó által jegyzett, tanárurasan szigorú küllemű, keményfedeles tanulmánykötet?

Pedig a szerző megtette a magáét: a műfajok változatossága, a szövegek nyelvi kidolgozottsága többet érdemelne. Mert a Híja-haza, ez a különféle műfajba tartozó írásokat egybegyűjtő kötet – amit a szerző az előszóban joggal nevez nemzetpolitikai olvasókönyvnek – érdekes stíluskísérlet is, ahol a szövegek közti belső összefüggést nem annyira a tematikus egyezések, nem egy lassan-lassan kibomló történet, hanem a szerző által teremtett izgalmas metaforaháló biztosítja.

Hogy jutunk el az amerikai thrillert megidéző bárányok hallgatásától a biblikus asszociációkkal terhes gazdátlan nyájig? A történész-szerző különleges és gyakran nagyon sikerült jelentésátvitelei (mint itt, a Léha pásztor – Tikkadt nyáj c. esszében) már-már a költői nyelv tömörségére, sűrítéseire emlékeztetnek. Ez a Makkai-féle értekező nyelv tulajdonképpen illeszkedik a kilencvenes években kezdődött publicisztikai stílusforradalomhoz – melyet talán a Magyar Narancs kezdeményezett, de azóta mind a „balmagyar”, mind a „jobbmagyar” újságírás átvett – a szójátékokkal, meglepő párhuzamokkal, váratlan áthallásokkal és intertextusokkal, ironikus utalásokkal, szokatlan jelentésátvitelekkel operáló   újságíró- és esszényelv divatja fémjelez. Egy jellegzetesen „makkais” idézet: „Midőn azonban felbőgött ama lánctalpas kirakatkellék, a T-34-es, az aktuális Helytartótanács ugyancsak sápadni méltóztatott…” Ami viszont a Híja-haza nyelvét döntően megkülönbözteti jónéhány ünnepelt sztárblogerrétől, hogy itt a múlt és a bibliás hagyomány nem elsősorban a lejáratás, a rombolás kedvéért idéztetik fel. Makkai Béla számára „híjasan” is revelanciája van a magyar emlékezetnek és történelemnek.

 

A hiány a legfőbb, már a címben is kiemelt, metaforikus szervezőeleme ezeknek az igényes hírlapi publicisztikáknak és nagyívű tanulmányoknak. Hiszen a téma a fogyatkozó-zsugorodó „nemzeti tér”, a XIX. és XX. század kevéssé sikeres nemzeti érdekérvényesítése. Ennek a fogyatkozásnak a tükrében mind a kiegyezés utáni melldöngető hazafiasság és nagyhatalmi ábrándok, mind a „merjünk kicsik lenni” bornírt programja önpusztítónak és nevetségesnek hat. De ez a lényegileg pesszimista, talán egy kicsit magából a történész-hivatásból is következő, a múltat mindig a jelen kárára értelmező látásmód Makkai Bélánál szinte soha nem csúszik át dübörgő pátoszba, ami sokan a nemzetinek mondható publicisztika sajátjának tartanak. A szerző minden merész szókép, váratlan „áthallás” dacára higgadt, szelíd, okosan mérlegelő marad.

És a bulvár-kritikáiban magával ragadóan játékos is. Milyen egy futballvilágbajnokság vagy egy kereskedelmi tévé tehetségkutató vetélkedője egy higgadt, felkészült, konzervatív történész szemével? A mai popkultúra vajon értelmezhető-e a romantikától, a bibliás hagyománytól örökölt fogalmakkal? A vállvonogatáson kívül jár-e vajon egy ilyen összevetés bármilyen tanulsággal? Bizony jár. Mert a stílus, a tudatos nyelvszemlélet, a nyelv tudatosan kiaknázott metaforikussága nemcsak patinát kölcsönöz a társadalomkritikának, hanem segít hidat verni a legkülönfélébb világok, a XIX. századi nemzetpolitika, a posztmodern bulvár, és egyben a személyes életút és a világtörténelem dimenziói közt is. Mert miközben a Híja-haza olvasója nagyon sok mindent megtanul a XIX-XX. század nemzet- és kisebbségvédelmi törekvéseiről (az „amerikázásról”, a a Boszniai és szlavóniai akcióról, a Julián egyesületről) mindultalan szembesül saját korával is… Igen, van híd, megteremthető jelentéskapcsolat a bárányok hallgatása és a gazdátlan nyáj között.

A szerző szakterülete és egyáltalán a kötetcím alapján a XIX. századi látomásos költészet megtermékenyítő hatását várnánk. De ez csak egyik – és talán nem is a legmeghatározóbb – rétege a szerző utalásrendszerének. A szövegekből sugárzó finom irónia és fanyarság inkább a nagy cseh költő, Miroslav Holub intellektuális erejére emlékeztet. A Híja-haza nyelvezete racionálisan végiggondolt, argumentált, ám közben költőien is kimunkált kapocs a tudomány és a költészet, a higgadt reflexió és a vallomásosság között.

 

Makkai Béla: Híja-haza. Cikkek, esszék, tanulmányok

Magyar Nyugat Könyvkiadó. Vasszilvágy. 2012.