Trisztán&Izolda (részlet)

2013. március 3. vasárnap Farkas Kristóf

Szereplők

Trisztán, habár neve kelta eredetű, hiszi, hogy nem determinálja, hogy a bábeli könyvtár mindegyik kötetében valamilyen formában megtalálható, hiszi, hogy az ember mindenkor és mindenhol, mindegyik tulajdonság hordozója, csak a körülményei határozzák meg, és ez az elképzelése magyarázza azt a mindenre kiterjedő magyarázatkeresést, ami a fejében lévő zűrzavart okozza, így épp azt nem veszi észre, hogy ebben a káoszban eredezik neve jelentése is.

Izolda, szerelme, szintén szeret tisztán látni és uralkodni a dolgok felett, sokszor érzelmein is, ami bizonyos távolságtartásban jelentkezik. Bizonytalanná teszi a környezetében lévőket, rendelkezik felettük, irányítja őket, de ez valami jeges tulajdonságot kölcsönöz neki, és mikor ez megolvad, nem tiszták a határai, látni mi az, amire rárakódik ez a kedves hűvösség, ez a megkapó báj és messzeség, valami úrinői. Amiről nem tud, az nem biztos, homályos és félelmetes határvonal, veszélyes sáv, vékony jég, ami beszakadhat alatta.

3 éve vannak együtt, történik Budapesten és más városokban: Bécs, Párizs és újra Budapest. Néha képzelt, néha reális helyeken vannak, néha utaznak még akkor is, ha nem jól emlékeznek. Közben sok minden történik és történt.

Az idő folytonos és körkörös, egyik és egyszerre mindkettő.

Az előzékenység

Kávé, cigi, maszturbáció.

Egzisztencia-reggeli,

önkifejezési öröm.

Magunk magunkért

a létben és az ellen,

halál a tenyér ereiben

vagy a karambol-fal

sziámi-fehérjén, esetleg

az abrosz meghitt csipkéje,

mint túlsúlyosra képzelt nők

kombiné-zuhataga, még annak is

nyomnia, nyomasztania kell, kell a súly,

ránk kell tolulnia, mint fejbe a vér, érezni kell

a lehet nem-élvezést, mert a pontban eljövő gyönyör

annál erősebben veti ki, és le magáról a súlyt, mely egy zsák fekete vonzó szájába húz.

Egy szép téli napon, ami már épp kezd átváltani tavaszba, Trisztán úgy dönt, hogy írnia kell. Meg kell neveznie dolgokat. Lassan sétál hazafelé egy koszos pesti úton, a hetedik kerületben, a körúton túl, ami régebben szebb volt, az ezredfordulón még szebb, nemhogy a századfordulón, képeken látta, de a kettő között, a háborúk között és után és most, abban az évben amikor vége kellett volna lennie a világnak, csak egyszerűen lerongyolt, kispolgári hangulatot áraszt, ahol az utcát már utol érte a világvége: méterenként csövesek, szerencsére csak minden ötödik kér aprót, vagy piára, de másnap megszólítja az Úr és arra szólítja fel, hogy élvezze az élet apró örömeit, kutyája is van, de azt nem veszi észre, hogy a kutya csak nem pusztul el öt éven belül sem, ott ül a gazdája mellett táblával nyakában még mindig és átvállalja a felelősséget, láttam már ugyanazt a kutyát öt éven belül öt embernél is megfordulni, egyre kövérebben, úgy látszik valaki jól jár ezzel, aztán Trisztán azon is gondolkodik hogyan tud megélni egy ötven méteres útszakaszon belül öt vegyes kisbolt, ha ötven méteres sugárban ez a szám csak hatványozott és feltételezhető, hogy a lakók száma közel állandó, nem számítva az áthaladó forgalmat.

Nem érdekli különösebben, hogy, de tudja, mikor, mit, hol lehet megvenni. A túlélők néha felesleges tudásának egy kicsike részletével ő is rendelkezik: Párizsi kockát tíz méterre jobbra, vele átellenben tizenegyig bort, nem asztalit, és sört, nem három százalékosat, változóan, éjfélig vagy akár hajnal kettőig, szemben, ami sosincs eléggé behűtve, de van, ha a szükség megkívánja. Ez a pici ABC már csak sört tart, mini fogkrémet, kis kiszerelésű óvszert, nem csak kis méretben, olcsó bonbont, doboz csacska csokoládét…

Trisztán tudja, hogy minden, amit elgondolt, csak megfigyelés és csak részlete a valóságnak, de hirtelen ennyire jutott.

Belép a lakás ajtaján, ami nem az övé – nem az ajtó, a lakás – leveszi cipőjét és nyitva hagyja az ajtót. Pakol, ruhát hajtogat, nem gyújt rá, magában beszél, összevissza, néha értelmesen, néha értelmetlenül, mintha franciául beszélne. Bekapcsolja a rádiót, zene szól, egy olyan tipikus idióta fajta, ismétli a refrént, ő is énekli – hogy basznátok meg magatokat –, durva arckifejezéseket csinál, majd észreveszi magát. Kinéz, az udvaron senki sincs kint. Fura, pedig valaki mindig járkál a gangon, vagy a másodikon ugat a külföldi csaj kutyája, aki kaparja az ajtót és nyüszít reggelente mindig. Az elsőn meg hegedülnek, amikor nem veszekszenek és kiabálnak egymással. A falszomszéd nincs otthon, lelakatolta a lakást, elment a hipermarketbe vásárolni. A szembe szomszéd sem hallgatózik és gyűjt információkat a lakók hollétéről, de épp kijön cigizni, csak cigizni, köntös van rajta. Trisztán köszön és becsukja az ajtót, rágyújt, amióta belépett a házba, ott lóg a szájában a cigi, de eddig nem gyújtotta meg. Reggel 6 óra 50 perc van. Írni kezd. Összemegy a függöny.

Trisztán Ma nem dolgozok, nem vagyok hajlandó dolgozni, mindenki dögöljön meg, elszívok két doboz piros szimfóniát, itthon maradok, rekedten morgok magamban, mint egy kiherélt macska. Itthon maradok és írni fogok, ki sem szellőztetek, pálinkát főzök és hallgatom, hogy ég el Árkádia. Semmi sikítás, csupa csönd, fehéren izzanak a még fehérebb márványoszlopok. Nézd, hogy ég városod! Érted ég.

Lator Tristan vagyok.

Te Szép Iseult.

És ezt most megírom:

És akkor szeressünk!

Lazuljunk el a kételyben és más betűtípusokkal nekidőlve faragjunk ki új bekezdéseket!

Kacagott magában és az égett szűrő ízű csikket elnyomta karján, majd a csonkot, a csikkét, a többi, még parázsló rigó közé dobta.

Az én kis rekedt énekes madaraim, gondolta. Még feketén füstölve is csak gyászt ontanak. Saját magukat hamvasztják és szélnek is eresztik, a világegyetem legegyszerűbb és mégis legönállóbb teremtményei.

Nincsenek ráutalva senkire. Szépen élnek, vannak, ha nem gyújtják meg őket. Papírjuk bebarnul, mintha kávéztak volna egész életükben, a dohány kiszárad és erős lesz, mint a lélek, a szűrő pedig tönkremegy és összeassza magát. Főleg, ha szénszálak szabdalják, még korát is megvizsgálhatnánk, ha száz évekkel később találnánk egy még éppen ép cigarettát. De rigót gyűjtögető hajléktalanok vannak. Kinek a papír, kinek az a kis dohány kell. Felhasználják, azt, ami szépen leélt egy-két emberöltőt és megköszönik fiaiknak, kik nem szívták el akkor lelküket.

Aztán van, mikor meg is gyullad. Akkor hamar ég. Főleg, ha a lelket is erősen és mohón szívják. Cigaretták vagyunk, dohány a testünk és füst a lelkünk, a többi hasonlatot ki-ki maga, megtalálhatja.

Elnyomta a cigit. Tehát. Új lapot fűzött az írógépbe, a kopott kurváról és rongyos, íróról mesélő plakátra egy megvető pillantást vetett, majd félmerev ujjával a karimához emelt egy tiszteletteljes mozdulatot, és elengedte. Írt.

És írt. Aztán írt, meg még: mindig írt. Írt és csak írta, mert írnia kellett, hogy írni bírja a leírandót, mit magában először kiirtott, felégetett, de betűkkel megtűzdelve, a gyom parázson táplált földben csak újra kikel.

Addig nem akart felállni, míg azt a pár nyomorult oldalt le nem írta, hogy egyáltalán lássa, mihez is kell kezdenie, hogy maga is történetet láthasson, miben talán túl- és továbbéli magát. Nem csak a valóságot akarta megírni. Az eseményeket igen, de a történet, aminek vége van, azt nem tudta. Mert még magának sem volt vége. Valamit ki kellett találnia… mi van, ha, és egyéb szavak, miket gyűlölt, de kihasználta őket, hogy nyögjön a papír. Az üveg mellette volt, mellette meg egy kés és ki nem nyitott borítékok. Ha elfogyna az …ötlet. Csak végső esetben. Soha nem küldte el őket. Zárványok voltak. És egy penge is ott hevert, szájába vette, és magában csókolózni tanult.

Trisztán Emeljünk emlékeket a múltidők homokváraiból. Semminek sincs értelme. Ruházzunk fel fákat érzésekkel és rázzuk le lombjaikat, ha eljön az idő. Fújjuk ki a levegőt és romboljunk le mindent, mit nem mi építettünk fel.

Zavarosan indul a kezdet, mint mindig, régóta készülök. Nem ülhetek neki vázlatokkal a tényeknek, különben a piszkozat elvész és az elmosódások híján minden csak olyan fekete-fehér lesz, mint az A4-es másolt papír. Sosem írtam le előre semmit, mindent mindig onnan emelek ki, ahonnan jön és ahogy gondolom.

Az év véget ért, elhúzhatja a halál fasza a ködbe minden emlékkel együtt. Nem mintha nem akarnék emlékezni, de így nincs értelme. Hasonlítgatásokkal és hasonlatokkal átformázva, új bábba bújtatva azt, ami magától beszél.

Két éve, újévkor, már Bécsben, valamelyik kocsmából egy másik kocsma felé tartva szaggattuk töredék időnk nagy részét. Minden jól indult és boldog új évet kívántunk. Aztán máshogy végződött. Aztán egy éve, újévkor, Párizsban, egyedül, egy összetört-vert arccal vártam, hogy megnyíljanak az egek és hab öntse el a csillagokat, mintha lángokat csitítanánk.

Úgy jött ez a Párizs, mint a félrenyelt meggymag. Hirtelen és lélegzet-elvonva. Kitérő volt, hogy meddig tart, nem tudta. Addig köhécselt és nyeldekelt, majd meglátjuk mi lesz. Kiköpjük-e. Lenyeljük-e. Lenyeltük és köptünk egyet. Ennyi volt. Hova tovább, merre tartanak az álmok. Chopint kell hallgatni, és abban amúgy is minden benne van, mert olyan, mintha most találnák ki. Mintha most próbálkozna az ujj. Meg merjük-e tenni, tudva, hogy a hang, a történet úgyis tökéletesen illeszkedik a dallamba. Valami hasonló volt ez is. Nem történt semmi érdemleges, semmi jelentős, csak egy nagy kitérő, egy év, egy semmi, az eddig eltelt húszhoz képest. Még van időnk, rengeteg és nem köt semmi és nem kell tenni semmit se. A lényeg a valahova-tartás. Talán csak ennyi és semmi más. De mire mindezt megfogalmazzuk, addig csak árnyas ligetek egyszerűsége alatt ülünk és gondolkodunk annak bonyolultságán. Ez már csak így van.

„Megtettem, mert égtem és égett az élet lángja is, mi meg összekaptunk és láng égette a másik lángját. Szította és tüzelte egyik a másikat és így volt szép, így lett szép. Mert ennyiről szólt és soha semmi többről. Hazudtam és megvezettem, késtem és előresiettem kétezer kilométert is, ha kellett, mert arról volt szó és főleg, mert jól esett. Mert mertem égni” és picsába az élet hűs vizével, azt az örökifjúság forrását kerestem, ami nem ígér hosszabb és örök életet, de egy év alatt megöregít. Felesleges az örök élet. Én jól csináltam. Nem hiszem, tudom. Ráérek még mindig, de nem akarok várni. Hideg vagy meleg, az Úr szája a langyosat kiköpi. Semmi másnak értelme és létjogosultsága nincs az életben, érzem és kész. Mindent magamhoz mérek. Nehéz, de így van.

A névtelen leült és kezébe vette a piszkozatot. Ez jelenthetett mindent, mit önmaga elől is eltakart. Minden volt ez, csak épp nem a tisztaság, sose tudta mit ír, mindent lélegzetből indított, hogy belülről jöjjön, sose tudta minek van értelme és minek nincs, csak jött, csak belülről, csak úgy, mint a lélegzet. Egy nagyobb írótól látta, hallotta és csak ezt tartotta igaznak, minden mást veszett fegyelemmel és vizsgálattal szemlélt, hogy vajon életképes-e abban a környezetben, amit ő teremtett magának. És most megint itt van.

Trisztán Mindössze háromszor találkozik az ember. Több a halál, kevesebb a koraiság, akárcsak egy elcsöppenő magömlés. A középsúlynál gördül csak az örömcsepp, mely édesítve olthat termékenységbe, de egyben ártatlan is, mint a belőle fejlődő hátha-csíra. Három az élet és nem is kevés, egyben van csak benne mindig a megismerés, utána csak vágyakozás a másodszoriság, harmat-ízű a harmadik, bizonyítva, hogy egyszeri, saját kérdéseinkre kapott vágyakba oltva ott lappang a lassú felismerés: ő lett volna, ha az idő szétválaszthatatlan folyna, nem szabdalva szakaszokra a hiány múlatását. Háromszor és nem tovább, utána mindenki magába zár és szépen lassan hazatalál. Álomba bújtatja extázistól exitált testét, s szemét hajára meresztve tapasztalja; több ott a titok mit kérlelhetett, nem várt feleletek, elsimogatott emlék-hegek, illat. Sodorj ki álmokat hajadból szép szerelmem, csókold meg mindazt kétszer, mi valaha megrebbent. Sosem múlik már a kétely-gyász, fehérrel töröld orrod alatt pattant vadnyomát a szökő érnek, melyik szökőévben látod újra halványát a fénynek mely tőled gyúl s világítasz tőle a sötétben, megtalál a vándor nyár is hazamenőben.

Egyet, csak mit töltöttünk, felismeréssel begubózva egymás ölelésébe, feloldva magunkban az őrültséget, hátha csak magunk mit szorítani kell, másikat és nem egymást, főleg, ha ikrek, gondolattal összenőve. Kettő lesz, ha bimbózik a mentalevél, frissülve fáj a soha-talán, az ismert kétely édessége ront majd bűnbe, harmadszor lesz a sokadszor eltévedt életek egymásba fonódása, az lesz a második éjszaka. A második éjszaka soha nem múlik. Együtt alszanak immár egymás mellett, nem másik mellett, fedetlen kebellel kínál a kívánás gyöngy-beteget, ha szúr a mell, markommal simítom el szívedet. A második éjszaka soha nem ér véget.

Minden hazugság és soha senki sem tud tudhatást, mert mi végre? Remélem soha nem találom meg a boldogságot, különben mi értelme. Melletted keresem. Ez elég. Soha nem hozok virágot, nem kívánom kiváltani a kiáltást mely belőlem szakad, ha levéllel hull őszbe a dér-fagy…

És írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Első bekezdés meg a cím. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Megtelt az oldal. És írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Kiesett az a kurva X betű. Túl sokszor írta le a ’szex’ szót. Helyette most már csak közösülést írhat, illetve az x-eket kiváltja a maradék helyen k-sz betűkapcsolattal.

Bejegyzések

Füstpárbaj

2013. március 2. szombat Nagy Benjámin

Zsinórokon lelógó villanykörték világították be a kisméretű szobát. Gerzson éppen most helyezte Lola elé a múlt héten vásárolt nagy öblös borospoharat, amelybe lassú mozdulatokkal vörösbort töltött. Mindketten némán tekintgettek jobbra, s balra. Ha véletlenül szemük összetalálkozott, sanda mosolyra húzták szájukat.

A pohár megtelt, majd Gerzson újat vett elő, és szintén megtöltötte vörösborral. Letette maga elé, és szembe leült feleségével. Mire elhelyezkedett hirtelenjében, a nő pattant fel, kinyitotta a fa bejárati ajtót, és behozta a kinti padon ottfelejtett üveghamutálcát. Az öngyújtó sercegve ontotta magából a parányi lángot. Lola mélyre beszívta, majd meglepően lassan engedte, hogy a puha füst kiáradjon szervezetéből. Nagy dohányosnak számított, most mégis szinte tíz percen keresztül bajlódott a szál elszívásával, mert minél kevesebb maradt meg, annál lassabban ismételte a mozdulatot. A hullámzó füst lassan kezdett rátelepedni a csöppnyi szoba bútorzatára. Gerzson eközben nagyot kortyolva félig kiitta a saját részét üvegpohárból. Tetszett neki a kissé fanyarkás utóíz. Ajka szélét nyaldosta és minden korty után kihúzta magát, mintha büszkén mutatná, hogy ez az üvegnyi finomság, neki köszönhető, hiszen a délután nagy részét válogatással töltötte a sarkon túli üzlet boros polcainál. Lola eközben a faasztalra helyezett hamutálcához lépett és erélyes mozdulatokkal elnyomta a szálat, majd ő is nagyokat kortyolt a számára kitöltött borból. Arcizmai mozdulatlanok maradtak. Csendesen járt fel s alá a csempéken, amikor tekintete megakadt az előszoba tükörben.

Nézte a leomló szőke göndör fürtöket, melynek csillogását tompította az ősz hajszálak zuhataga. Visszaemlékezett, mennyire imádta fehér csontfésűjével végigsimítania loknijainak zuhatagát, és összeszorult szívvel emlékezett vissza, mennyire szerette Gerzson is haja csillogását. Arcát már nem merte tüzetesen górcső alá venni, mert őt is elszomorítja a feltúrt szántófölddé váló fiatal vonásai. Minden reggel nyugtázni kell öltözködés közben, hogy megöregedett, de hajaj… mennyire megöregedett! Ráncok által besáncolt küzdőtérré váló arca szomorúan nézett vissza rá.

Kortyolt.

Folytatta a viadalt önmagával a tükörben.

Kortyolt.

Mosolyra húzta a száját és hangosan felnevetett. Kikacagta saját öregségét. Kiröhögte a ráncot, amely mosolygása közben mutatkozott meg.

Kortyolt, majd magába gyűrte az egészet.

Gerzson már oda sem figyelt felesége által nyújtott színielőadásra. Csendesen itta borát, amelyet gépiesen újra és újra töltött, miközben cigarettája füstjében homályossá vált lassacskán. Elméje tarka volt, bár évről évre egyre üresedő. Nem tudott már fiatalságára gondolni, nem érdekelték már a hírek és nem érdekelte felesége sem. Nem töprengett a múlton, nem szedte darabokra, hogy részenként felülvizsgálja és áthidaló következtetésekre jusson. Szokásos borára vágyott, mely segített számára elaludni.

Ujjai közül kilebbenő füst mögül néha Lolára tekintett. Megpróbált úgy ránézni, mint megismerkedésük idején. Olyan szerelemmel, amely képes lett volna világokat hamuvá égetni. De már nem volt rá képes. Már csak egy nőt látott, akinek múltja múltjával fonódott össze, és aki sanyarú jövőjének utazótársa lesz. Sohasem tudta, hogyan ment tönkre az egész; melyik volt az a pillanat, amely vágtató futásuknak gátat szabott. Emléktöredékek sorozata villant át szemének tükrén. Felderengett gyász, égbekiáltó üvöltözés, kiapadt óceánmedret megtöltő könnyzápor, idegen férfi test, ajtócsattanás, félig megeresztett mosoly és cigarettafüst.

Egy barna csomag cigarettát kapart elő kopott zakójának felső zsebéből, melyből odadobott egyet feleségének is.

A két ember egészen hajnalikig szívta a szálakat sorban, mindaddig, míg a kicsiny szobából nem látszott semmi más csak egy halmaznyi köröző füstgomolyag. Lola és Gerzson egymás alakját sem tudta kivenni már.

Bejegyzések

Arszenyij Tarkovszkij: Alkonyul

2013. március 2. szombat Botár Attila

Jótétemény, hogy eloroztak tőlem!

A rém esztendeje ha nálam ér,

nincs sorshúzás, mi életedre törjön,

s nem adtak volna sokat lelkedért.

A lányka magyar sípládát kísérve

rekedtesen fújja nekem a dalt,

hogy baljós oldalára sorsod érme

fordult, s a táj nyers esőkkel takart.

S vén kezével az ablakot sikálja

a szeptemberi szél, aztán tovább.

S a sípládánál ázott frufru, lányka.

És itt van, lám, kültelki éjszakánk.

(Botár Attila fordítása)

Bejegyzések

A babaspecialista

2013. március 2. szombat J. Sibelius

Mielőtt belépsz egy ajtón, tudnod kell, hogy mit keresel: holttestet, fegyvert, kábítószert vagy műkincseket.

De ha már bent vagy, akkor felejts el mindent! Tedd be az ajtót, dőlj hátra, és hunyd le a szemed! Szívd be az illatokat! Nemcsak a mesékben van „emberszag”, hanem a gyanúsítottak otthonában, van a félelemnek, a gyűlöletnek, a dühnek, a kétségbeesésnek is kipárolgása.

Horváth Péter villájának áporodott, de azért könnyedén előkelő rumos-vaníliás cigaretta-illata volt. Nem egy gátlástalan gyerekkereskedőhöz illett, hanem egy unatkozó, májfoltos kezű öregasszonyhoz. Katja előreszegezett arccal fülelt a neszekre: egy régi házban soha sincs halálos csend, a huzat, a függönyök, a kopások, a félénken záródó, sziszegős ablakok még a néma házakban is életre keltik a levegőt.

De nem is ez a selymes, emberi füllel alig halható motoszkálás hökkentette meg, hanem a fullasztó, áporodott meleg. Vastag falak közt azt várná az ember, hogy választékos, finom hűvösség borul rá, és nem egy fülledt, agyonizzadt méhkaptár melegsége. Katja megrázta magát, felkattintotta a zseblámpáját, és beóvakodott a baloldali, fehéren csillogó helységbe.

Lássuk a konyhát! Bármi is volt Horváth Péter bűne, bármi is kényszerítette, hogy mint „világhíres festőművész” létére visszavonuljon a fonyódi hegyre, az a valami nem túl fizetett jól. Mekkora villa, és micsoda szemmel látható nyomorúság! Ódivatú hűtő, szürkévé mállott polc, kínosan rozzant tálalószekrény. A mosogatót talán még Herczeg Ferenc szakácsnője koptatta szürkére, egy kiszáradt, öreg szakácsnő, aki ezeken a köveken totyogott haláláig.

És micsoda rend! Gondosan elöblítetett, egymásra stócozott nescafés üvegek, minden a maga helyén: a cukor, a liszt, a tea, a majoránna, a gyógynövények. Horváth Péter óvatos, rendes, gyűjtögető hajlamú ember lehet, olyan ember, aki gondosan vigyáz az egészségére – márpedig az ilyenek egyetlen bűnjelet sem semmisítenek meg. Horváth még az üres gyógyszeresdobozait is takaros gúlákba rendezte.

A nappaliban Katja nem mert ilyen magabiztosan mozogni, mert annak a parti sétányra nyíltak az ablakai. De mi ez az összevisszaság itt a kanapén? A zseblámpát a melléhez szorítva letérdelt az áldozati oltárnak beillő, fejtámlás ágy mellé, és rávilágított a kupacba rakott tárgyakra. Nicsak! Itt egy szétszerelt gyerekesernyő, ott egy Art Deco-lámpa, egy nagyon régi kávédaráló. És mindendféle fura rendeltetésű bütykök, huzalok, csavarok.

Talán ezzel foglalkozik a világhírű festőművész! Régiségeket reparál egy vagyont érő, zegzugos, szecessziós palotácskában. Katja óvatosan magához húzta a porcelánlapos kávédarálót: talán nem teljesen értéktelen, de nem olyan választékos, perverzen kifinomult, milliárdos drágaság, amit egy zegzugos villa közepén egy gyerekkereskedő fészkében elvárna az ember. De ne legyenek előítéleteid, intette magát. Óvatosan fölemelkedett, kinyitotta a szekrényt, és végignézett a nejlonzsákokba csomagolt, sárgás fényű porcelánbabákon.

Hát, íme! A világhíres festőművész talán egyetlen megélhetése! Hagyatékokat vásárol fel, járja a somogyi falvakat, és talán a neten értékesíti a zsákmányt. Egy kis ragasztgatás, egy kis toldozgatás, egy kis fujogatás, egy kis javítgatás… Hány éve lapíthat a rozzant esernyői közt ez a Horváth? És hogyan került ez az irdatlan villa a birtokába? Rábukkant volna valahol egy Raffaellóra? A legalsó polcon, néhány kitekeredett baba-végtag alatt rátalált egy szakkönyvre: „A századelő lakáskultúrája – százötven kihajtható színes ábrával”.

Szánalomra méltó. Nem így élnek a nagy gengszterek.

Katja unottan turkált. Megérte betörni egyáltalán? Talált egy fura régiségkereskedőt, egy igazi babaspecialistát: aki nem adózik, nem fizet TB-t, aki engedély nélkül esernyőket és porcelánbabákat reparál, és szeret a sikereiről beszélgetni a szomszédaival. Hány ilyen görcsös, szánalomra méltó vénember él Kelet-Európában! Előrángatta Horváth Péter legféltettebb kincseit, az isztambuli, damaszkuszi régiségüzletek ezer színben pompázó katalógusait… Lám-lám, a konkurencia!

Damaszkusz! Isztambul – hirtelen megmerevedett. Hiszen ezt keresték mindvégig Őrskúton: valami megfogható és bizonyítható kapcsolatot a gyerekkereskedelem és a műkincscsempészet között. A jámbor Horváth, aki még a lekváros üvegeit is sajnálja a boltba visszavinni, aki legszívesebben a saját lélegzetét is leméregetné és lajstromozná, mért dobná kukába a barátai csillogó-villogó prospektusait?

De talán ezek nem is régiségkatalógusok, hanem neves gyerekjáték-kereskedők gyűjteményei. A drágakövektől ragyogó, irinyó-pirinyó kiskardok, játéklovacskák, játékkatonák mellett felfedezett néhány szánalmasan együgyű agyaglovacskát, agyagmalackát. Szánalmasan együgyűek, és mégis ezek a legdrágábbak, a legbecsesebbek – gyereksírokban talál római játékszerek.

Néhány ilyen kopott kis agyagmalacka talán egyenesen az őrskúti feltárásból érkezett.

Katja gyorsan belegyűrte a prospektust a zsebébe. Át kell majd tanulmányozni őket, de nem most, nem itt, a szekrény előtt térdepelve. Most fontosabb, halaszthatatlanabb dolga van. Ha Horváth a drága, régi barátai emlékeit is ilyen nagy becsben tartja, akkor nyilván nem szabadult meg a régi kiadója könyvelésétől sem. Itt van az valahol, precízen dobozokba rakva valamelyik poros sarokban.

No de melyik sarokban? Ez az óriási nappali inkább esernyő- és babajavító műhelynek tűnik, nem egy varázsos tájakról álmodó pedofil szentélyének! Kell lennie ebben az irdatlan házban egy különösen szent helynek, ahol a babák barátja az álmaiba temetkezhet. Mert Katja biztos volt benne, hogy ebbe a korhadt, vaníliaillatú házba Horváth egy teremtett lelket sem engedett be.

No de melyik sarok? Talán a hálószoba? Szánalomra méltó, fülledt kis lyuk szárított csokrokkal, csecsebecsékkal, porcelánnippekkel. Vagy a cselédszoba? Itt Horváth – nem lévén se cselédje, se kutyája, se macskája – a szerszámait, a régi könyveit és fura rendeltetésű dobozkáit tárolta. ám mikor bebotorkált a tóra nyíló hatalmas szobában, rögtön érezte, hogy a dolgozóban, a legmegfelelőbb helyen van: nem lebegett áporodott cigarettaszag a bútorokon, nem voltak gyanús régiség-kupacok, nem voltak titkos rendeltetésű dobozkák, csavarok, szerszámok. A ház szívébe jutott.

Vaskos íróasztal, szemben a tóval, ahol egy ilyen majdnem világhírű művész élete minden naplementéjét végigálmodhatja.

Katja meglepően hamar ráakadt a 91-es, 92-es dossziékra. Ez a visszavonult, a saját odújában is reszkető kéjenc a legfelső fiókban hagyta volna a kiadójának címzett leveleket? A fotókat, amiket a tizenkét-tizenhárom éves Tündik, Barbarák, Aniták, Andreák nei, a Nagy Szervezőnek küldtek: Álmodozó, de megfontolt 7. osztályos tanuló vagyok… Kár, hogy a szüleim nem értenek meg. Mellékelem magamról ezt a képet… Szeretném elmondani, hogy lefogytam, és ha a Hamupipőke-szerepért fogynom kell, akkor többet is a legnagyobb örömmel… Kedves Péter bácsi! Mellékelek magamról egy melegítős képet… Kedves Producer! Legelőször ne a szeplőket tessék nézni! A melleim megnőttek, a szeplőket meg örökre el lehet tüntetni… Copfos kislányok, rövid hajú nyírt hajó kislányok, pufók kislányok, vékony kislányok, térdek, könyökök, karok, lábak, állak, szeplők – egyformán szépek. Gyerekesen rajzolt, hatalmas M-betűk, kicirkalmazott A-betűk, szívecskék és napocskák… Apu eltűnt, anyu kórházban van, két hete a szomszéd néni keresztlánya vigyáz ránk… nagyon örülne, apu, ha pénzt tudnék szerezni… ha szerzek, akkor biztos, visszajön hozzánk…

Tatabánya, Mezőkövesd, Csepel, Nagyatád, Edelény, Körmend…

Katját nem érdekelték a megrendítő sorok, ahogy a copfok és szívek, Horváth Péter más szerelmi relikviái sem. Ő a védőnők névsorát kereste és az országos hálózat irányítóiét, azokat, akik rávették ezeket a sehova-sem-tartozom-gyerekeket, hogy nevezzenek be a meseíróversenybe. Hiszen nem az odújában reszkető, megbízható és jelentéktelen Horváth Péter volt az, aki a magyar közigazgatás legmegzsarolhatóbb tagjait megtalálta és beszervezte. De csak levelek és fényképek, aztán megint csak levelek és fényképek. Végül egészen másféle fényképek.

Egy copfos kislány a nagyszoba perzsaszőnyegén falloszt dug egy még kisebb gyerekbe. Körülöttük fura rendeltetésű bütykök, huzalok, csavarok, mint valami elátkozott boszorkányműhelyben. Egy maszkos férfi farkaskutyához kötöz egy tündérjelmezes gyereket. A kislány arca bódult, talán mert túl volt a sokkon, vagy gondos kezek könyörületesen elkábították. És a fotók mind itt készültek! A büszke fasor, a szecessziós terasz, az ablakon át megvillanó, delejesen ragyogó tó mind-mind méltó kelléke az ízig-vérig kifinomult orgiáknak.

De most sietni kell! Sietni, sietni, sietni!

Miként ezeken a régi fényképeken, a tó túlsó partján megvillant a felkelő nap.

égebbiek:

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

http://ujnautilus.info/aki-mast-megdob-kovel-az-maga-esik-bele/

http://ujnautilus.info/sibelius-mindhalalig-irodalom/

http://ujnautilus.info/meghalni-ketszer-haromszor-sibelius/

http://ujnautilus.info/sibelius-halott-eleven-mukincsek/

http://ujnautilus.info/kuldj-fenykepet-megvaltoztatjuk-az-eleted/

Hegynek fölfelé

Másik oldal

Bejegyzések

A kiábrándulás rajzai

2013. március 1. péntek Szabó Eszter

Tamás Gáspár Miklós A kiábrándulásról című esszéjében ¹ a kiábrándulást mint a modernség egyik legfontosabb toposzát tárgyalja, amely az irodalom mellett nyomot hagyott – és hagy – a politikai kultúrában is. Már az antikvitásban megjelenik, és a polgári koron keresztül a jelenig ott van. Sajátosan kelet-európai formája a „csalódás a rendszerváltásban, a demokratikus fordulatban”, amelynek következménye az az érzés, hogy körbe forgunk, nem történtek alapvető változások. A TGM esszéjében felmerülő kérdéseket fogalmazza meg Dan Perjovschi képzőművész is rajzaiban, ezért úgy gondolom, érdemes a kettőt egymás mellett tárgyalni.

Perjovschi rajzainak – saját meghatározása szerint „intellektuális karikatúráinak” – nagyobb része helyspecifikus. Nyugat európai kiállításain és az Egyesült Államokban olyan általános kérdéseket vet fel, mint a bevándorlás, a kapitalizmus, az Európai Unió, ezek mellett a kiállításnak helyet adó ország vagy szűkebb értelemben vett régió aktuális problémáit is megfigyeli. Munkái egyszerű, letisztult vonalakból állnak, stílusának kialakulása nem független a rendszerváltástól: „a művészetem szinte radikálisan változott át poétikusról politikaira a romániai társadalmi-politikai változások miatt (forradalom, demokrácia, átmenet a kommunizmusból a kapitalizmusba).” ² ] Az iskolában tanult hagyományos technikák és műfajok már nem voltak elég kifejezőek a rendszerváltás után, a tizenkét éven keresztül mázolt csendéletek nem segítettek az éppen zajló események megértésében ³. Egy új, hitelesebb nyelvet keresett. Rajzai gyorsan kivitelezhetőek, szerinte ezzel a technikával tud a leggyorsabban reagálni a külső történésekre. Ugyanakkor ennek a letisztultságnak a következménye az is, hogy rá tud mutatni különböző – történelmi, társadalmi – kontextusokban megjelenő, de egymásra nagyon hasonlító struktúrákra, jelenségekre. Ez különösen érdekes a Kelet-Európában készült rajzain (most főleg a romániai és a moldovai köztársaságbeli munkáira gondolok), ahol rámutat arra, hogy a rendszerváltást követően alapvető változás nem történt, esetleg a politikai börtönök vagy a berlini fal szögesdrótja az EU csillagkoszorújává állt össze, vagy ha 1950-ben a hatalom a fejedben nyúlkált, 2005-ben már a zsebedben is. Minden ugyanaz van, mint a rendszerváltás előtt, csak más név alatt és más eszközökkel, mutatják a rajzai.

A kommunista kiábrándulásnak fogalmi vonatkozásai is vannak, a szabadság ellentéte a diktatúra lett, az individualizmus ellentéte a kollektivizmus. Ennek az lett a következménye, hogy 1968 után a liberális értelmiség gyanakodva kezd tekinteni a „köz” előtagú fogalmakra (közjó, közakarat), és bizalmatlan lesz a néppel szemben. TGM arra a paradoxonra hívja fel a figyelmet esszéjében, ahogyan a liberalizmus kiindulópontja – „a szabad népközösség egyben racionális közösség” – a visszájára fordul, a népet „irracionális tömegnek” kezdik tekinteni és visszahozzák a tekintély uralmát. Hierarchia van, felülről irányítottság. A 19. században kialakuló szakadék az amatőrök és a szakemberek között tovább nő. Perjovschi igyekszik ezt a távolságot megszüntetni. Tordai S. Attila egy 2012-es sepsiszentgyörgyi kiállítás kapcsán a következőket írja: „azáltal, hogy leredukálták [Dan Perjovschi és felesége, a szintén képzőművész Lia Perjovschi] alkotói gyakorlatukat azokra a kompetenciákra, amelyekkel szinte minden ember rendelkezik, egy felszólítást szegeznek nekünk, amely valahogy így hangzik: mi olvasunk, írunk, fotózunk, rajzolunk, élünk, dolgozunk, viselkedünk ugyanúgy mint ti, nem-szakember-művészek, s ezért ti, ha nem is kívántok művészek lenni, időnként dolgozzatok és gondolkodjatok úgy, mintha azok lennétek. Szabadon, kritikusan, önazonos módon.” ⁴ Perjovschi célja valóban ez, a „professzionális művész” és a „laikus befogadó” közötti távolság megszüntetése. Azonban az idézett részlet továbbra is fenntartja a hierarchikus viszonyt. Úgy gondolom, Perjovschi nem „leredukálta alkotói gyakorlatát” olyan kompetenciákra, amelyek mindenkiben megvannak. Ez eleve egy felsőbb pozíciót jelentene, ahonnan a művész „leereszkedik”, bár azt állítja egy interjúban ⁵, hogy érzett nyomást az oktatásra, időnként tart előadásokat – kicsit úgy, mint Rousseau, aki „úgy vélte, a színház megrontja az erkölcsöt (közben körmölte a szólamokat az operájához.)” ⁶ De alapvetően nem tartja fenn a hierarchiát, hisz abban, hogy intelligens korban él, az első látásra egyszerűnek tűnő rajzai először mosolyt váltanak ki a nézőkből, amit homlokráncolás követ ⁷, majd a rajz fel- és megfejtése. Nem tekinti a közönségét „irracionális tömegnek”, hanem bevonja egy performanszba, akár úgy, hogy kezébe adja a radírt, töröljön, közvetlenül reagáljon az általa felvetett problémákra és tegye fel a saját kérdéseit.

Perjovschi a társadalomhoz, politikához való kritikus viszonyulását a rajzaiban feltűnő humor által fogalmazza meg, a már említett műfaji besorolásban meg is jelenik a „karikatúra”. A nevetéssel, nevettetéssel – saját elmondása szerint – nem a sértés, a kigúnyolás a célja, a humort „empatikusan használja” ⁸. Kritizál, de kerüli a szarkazmust, mert ez részéről egy felsőbb pozíciót jelentene, azaz távolságot mind a közönségétől, mind a rajzaiban megfogalmazott problémáktól. „Nem az az érdekem, hogy botrányt keltsek, hogy gyomorba vágjalak, az érdekem az, hogy gondolkodásra késztesselek” ⁹, mondja. A pusztító nevetés nem produktív, nem gondolkodásra ösztönöz, a nevetést nem a „szemöldök összevonása” követi. Hanem a kérdések, Perjovschi és TGM kérdéseinek a kikerülése, hárítása, eltakarása.

Ezek a kérdések mindenkihez szólnak, Perjovschi nem zárja be őket, igyekszik kitörni a kiállító terek, múzeumok – és az ezekkel valamilyen módon együtt járó piac – által előírt hagyományos keretek közül. Aktiválja a „maradék” tereket – lépcsőházat, eldugott sarkokat, „a mainstream-ben a perifériát”, saját teret alakít ki. Az ablakokat különösen szereti, mert megnyitják a teret, a rajta levő rajzok félig kilépnek a kiállító térből. TGM Ez volt a rend ezer évig című cikkében azt írja, hogy „az égvilágon semminek nincs hitele, ami intézményes. Annak van valami esélye, ami spontánnak tetszik, informálisnak, amatőrnek, ami – jellegzetesen téves, történelmileg abszurd kifejezéssel – »civil«.” ¹⁰ Perjovschi alkotási folyamata a performanszhoz áll a legközelebb. A művész fizikai jelenléte több szinten is fontos: ott lenni, megtapasztalni az adott város, ország jelenét, problémáit, emberekkel találkozni, olvasni a helyi sajtót – innen a rajzainak spontaneitása is. Ezt követi a benyomások rajzban való megfogalmazása, a rajzok egyenesen a kiállító tér falára, ablakaira, padlójára kerülnek. A kiállítást gyakran akkor nyitják meg, amikor Perjovschi elkezd rajzolni, a közönség azonnal reagál a szeme láttára létrejövő kiállításra. És nemcsak a rajzai, hanem az ő jelenléte is reagálás a ’89-et követő időszakra: tanúságtétel a rendszerváltás utáni mozgásszabadság mellett (egy interjúban megjegyzi: örömmel gondol arra, hogy a diktátor forog a sírjában, miután 29 éves koráig bezárta az országba ¹¹.)

Rajzainak jelenléte tehát az alkotójuk jelenlététől függ. A kiállítás végével eltűnnek, a falakat lefestik, az ablakokat letörölik. Ez a vállalt efemeritás részben a piaci kultúra kritikája: a rajzokat eredeti létmódjukban nem lehet megvásárolni, kisajátítani. (Újságba is rajzol, s bár ez egy másfajta közeg, az eltűnés erre is jellemző: gyorsan váltják egymást a hírek, a tegnapi rajzot aktualizálni kell, mindig újat, frisset kell adni.) Egyfajta egyediség is jellemző rájuk, nem pusztán azért, mert helyspecifikusak, hanem mert mindig másak, mindig lehet aktualizálni, törölni, pontosítani őket. Perjovschi kiemeli a krétát mint eszközt, amit ha letöröl, nem tűnik el teljesen, ott marad a nyoma. Ez metaforaként az egész művészetére kiterjeszthető ¹². Az eltűnés a performansz részévé válik és felszabadító hatással van a művészre – aki folyamatosan újra meg kell fogalmazza a kérdéseit – és a térre is. A rajzok nem maradnak ott örökre, ezért nem zárják le a teret, nem merítik ki, hanem folyamatosan aktiválják ¹³, mozgásba hozzák: beszélünk-e arról, hogy „a legtöbb társadalmi előny (irigyelt pozíció, vagyon, hírnév) igazolhatatlan, véletlenszerű vagy erkölcstelen, hogy a hatalom többnyire egyszerű fegyveres erőszakon vagy a beletörődésből és a reménytelenségből fakadó közönyön nyugszik, hogy az állatokat kínozzák, az ételt hamisítják, a betegeket elhanyagolják, ártatlan pszichiátriai ápoltakat és menekülteket elzárva tartanak, hogy nőknek még mindig magasabb beosztású férfiakkal kell flörtölniük, ha vinni akarják valamire. […] Hogy szavazatok százezreit lehet megszerezni avval, hogy népcsoportok elpusztítására, tönkretételére, kisemmizésére uszítanak, hogy gyalázzák az önhibájukon kívül – vagy akár a saját hibájukból; végül is egyremegy – bajba került, balszerencsés embertársakat, hogy az örökölt társadalmi és kulturális hátrányokat fölróják a boldogtalanoknak, hogy képesek gyűlöletet hirdetni az öregek, a betegek, a rokkantak, a hajléktalanok ellen?” ¹⁴ Vagy a szólásszabadság „beszögesdrótozásáról”, vagy Putyinról, aki a bábokat mozgatja, függetlenül attól, hogy milyen tisztséget tölt be, vagy a szellemi javak kisajátításáról, a diákok tanulási lehetőségeinek önkényes korlátozásáról.

TGM esszéjének utolsó két mondata így szól: „Hogy fejezzem be ezt az írást? Nem tudom.” Az esszé és Perjovschi rajzai nemcsak a közös téma – a kiábrándulás – miatt kerülhetnek egymás mellé, egymást erősítve és alátámasztva, hanem a műfajukból adódóan is. Az esszé választ nem ad, nem von le tanúságot, hanem kérdez, éppen ezért lezáratlan. Perjovschi sem zárja le a munkáját, választ ő sem ad, hanem kérdez, telerajzolja kérdéseivel a falakat, ha letörlik, ott marad a nyomuk, amire aztán ráíródnak az újabbak. Az lehet, hogy „vak vezet világtalant, gondunkra se válasz, se vigasz”, de ez sem Rousseau-t, sem Tolsztojt nem akadályozta, ahogy TGM és Perjovschi is újra felteszi a kérdéseket.

Lábjegyzet:

Tamás Gáspár Miklós: A kiábrándulásról. Élet és irodalom, LVI évf. (2012)/28. ↩
Iliana Pintilie: Drawing for Freedom. An Interview with Dan Perjovschi. http://www.artmargins.com/index.php/interviews/154-drawing-for-freedom-an-interview-with-dan-perjovschi (2013. 02.16.) ↩
L. Mihai Vakulovski: Perjovschi non-stop. Observator cultural, 2009/469. http://www.observatorcultural.ro/PERJOVSCHI-non-stop*articleID_21561-articles_details.html (2013. 02.16.) ↩
Lia és Dan Perjovschi: Knowledge Museum/Other Stories, Sepsiszentgyörgy, 2012, Magma. http://www.perjovschi.ro/pdf/Perjovschi.pdf (2013. 02.14.) ↩
Raluca Voinea interjúja, Idea, 2012/40. http://idea.ro/revista/?q=ro/node/40&articol=738 (2013. 02.17.) ↩
TGM: i.m. ↩
Pintilie: i.m. ↩
[1] L. Laura Mitran 2012-ben készített interjúja. http://www.mediafax.ro/cultura-media/interviu-dan-perjovschi-nu-sunt-un-artist-care-vrea-scandal-e-asa-de-usor-sa-jignesti-pe-oricine-9801121 (2013. 02.17.) ↩
Olga Stefan 2010-ben, a luzerni Fumetto Comix Fesztiválon készült interjúja. http://vernissage.tv/blog/2010/05/14/interview-with-dan-perjovschi-at-fumetto-festival-lucerne/#more-6826 (2013. 02.17.) ↩
Népszabadság, 2011. március 19. http://nol.hu/belfold/20110319-ez_volt_a_rend_ezer_evig (2013. 02.17.) ↩
Pintilie: i.m. ↩
L. Stefan: i.m. ↩
uo. ↩
TGM: i.m. ↩

Bejegyzések

Halálesemény, Khóra, Szív

2013. március 1. péntek Borbély András

– Dsida Jenő: Leselkedő magány (1928) –

1. A megkettőzött halál és a képpé válás

Az egyik irodalomtörténeti közhely szerint Dsida Jenő költészetének specifikuma a halálnak motívumként történő rendszeres beíródása az életműbe. E közhely szerveződése szerint az, amit haláleseménynek fogok nevezni, kétszeresen is elfedődik. Az egyik elfedő mechanizmust a halálesemény életrajzi kontextus felőli értelmezése indítja be: Dsida Jenő gyermekkorában súlyos vörhenyen esett át, ennek lesz visszamaradt szövődménye az a szívbillentyű-ferdülés, mellyel a költő korai halálát is magyarázni szokták. A Dsida szövegeiben újra meg újra felbukkanó „halál-motívum” így életrajzi indoklást kap: a bármikor bekövetkezhető haláltól való félelem készteti a költőt a halál témájához való rendszeres visszatérésre. Ebben az interpretációban a halál puszta témaként, egy referenciális kontextus statikus motívumaként értelmeződik ¹. Ezzel szemben amellett szeretnék érvelni, hogy a halálesemény Dsida költészetében nem csak motívumként, hanem a lírai ön- és létértelmezés egyik struktúraképző horizontjaként fogható föl. Nem arról van szó, hogy a halálesemény pusztán csak poétikai konstrukció lenne, hanem hogy miközben a halálesemény Dsida poétikai konstrukciójának struktúraképző horizontjává válik, magának a haláleseménynek a poétikai és egzisztenciális értelmezése is változáson megy át. A másik jellegzetes elfedő mechanizmusra a Dsida-költészetben szintén rendre fölbukkanó krisztológiai mozzanat ad okot: eszerint a bármikori halálnak kitett költő szorongása Krisztus Olajfák hegyén átélt halálfélelme mintájára lenne értelmezhető. Mivel Krisztus halála a megváltás munkájának egyik szükségszerű, ám ilyenként értelmes és feloldható mozzanata, Dsida halálfélelme is a „messianizmus”, és ennek konfúz áttételei nyomán a „transzilvanista sorsvállalás” interpretációs sémájában juthatna megnyugtatónak tűnő nyugvópontra. Ezzel szemben amellett érvelnék, hogy a halálesemény és annak a poétikai konstrukcióban való (át)íródása a szenvedéstörténet hagyományos krisztológiai értelmét is kibillenti, sőt végül meg is kérdőjelezi a szenvedés és a halál misztikus értelemmel való felruházásának jogosságát.

Dsida Jenő első, Leselkedő magány címmel 1928-ban megjelent kötetének egyik legfontosabb poetológiai sajátossága, hogy a megformálási folyamatban nyelvileg konstruálódó Ént nagyon gyakran képként teszi hozzáférhetővé. Ez a kép azonban amennyire a sikeresen megkonstruált Én képe, sokszor ugyanannyira az Én halálának képe is. Ezt a paradoxont már a kötet első ciklusának nyitó verse, a Fáraók sírja felé című is világosan jelzi: a beszélő itt nem pusztán saját halálához fut előre, hanem halott testének újratemetését e líra születésének iniciatív aktusaként ünnepli:

„Lebontják, ássák a fövenyt

és megtalálnak:

a szívemet is,

a kincsemet is,

a titkomat is.

Nyújtott énekkel, teveháton

ügetnek velem

remegő sugár-szőnyegen

Fáraók örök sírja felé.”

A halottas ének mint a halálra való emlékezés és a halál képének megkettőzése már itt az olvasást irányító alakzatként kínálkozik. Mintha azt vetítené előre, hogy a hang, amit az olvasó a szövegnek kölcsönöz, és ami végül „kanonikus” sírhelyére kíséri a költő testét, nem a szöveg értelmének, a holt betűknek az újraélesztése, „föltámasztása”, hanem pusztán a halál kanonikus megpecsételése, ráadásul egy kulturálisan idegen, térben és időben távoli, afrikai környezetben.

Mindebből az következik, hogy a halálesemény ennek a megszólalásnak az előzetes feltételeként veendő figyelembe. Jogosan merül föl ezen a ponton a kérdés, hogy mit is nevezek haláleseménynek? Mint utaltam rá, úgy az élettörténetileg motivált halálfélelem mint puszta érzelmi diszpozíció, ahogyan a halálnak témaként vagy motívumként való figyelembe vétele is kevésnek bizonyul. A halál olyan egyetemes opcióként merül itt föl, amelynek értelmére, vagy értelmezésének lehetőségeire ez a költészet rákérdez. De ami eseménnyé teszi, az nem az, hogy megtörtént, megtörténik vagy megtörténhet „általában”, hanem az a tény, hogy ez a költészet nagyon hangsúlyosan rákérdez, a halál egyetemességéhez viszonyítva beszél, és saját megszólalását nem pusztán a haláleseményről, hanem a haláleseményből való beszédként hozza létre, miközben annak értelme után kutat:

„Harangok szólnak, engem temetnek,

nedves sírokban holtak nevetnek;

bizony mondom, egy szép napon

sárba zuhan a nap.

Apám is meghal, fiam is meghal,

a színek ordító rendje is meghal

s görnyedt háttal a kusza vonalak

értelmét keresem.”

Tisztán poetológiai értelműnek szánt állításom tehát az, hogy a halálesemény strukturálódása Dsida első kötetében a hangzó nyelvtől a látható nyelv felé való elmozdulással, illetve az Én képként való hozzáférhetővé tételével függ össze. Az Én képként való hozzáférhetővé tételét mint poetológiai stratégiát az Összefont tenyérrel című szövegben követhetjük a legvilágosabban nyomon. Olvashatjuk a szubjektum megkonstruálódásának feltételeit számba vevő, igen szubtilisen önreflexív beszédként:

„Eget kémlelek néma fellegrésen

és szúnyoghadként körülzummolyog

ravasz talányom: célom, születésem.”

A koherens szubjektivitás, vagy egy célszerű rendeltetés megképződése a vers folyamán azonban folytonosan halasztódik, a vers képileg, logikailag, szintaktikailag alig összekapcsolható villanások sorozata, melyeket szinte csak a strófaszerkezet tart koherenciába: Napóleontól a rejtélyes értelmű „nappali kaszák”-ig, a „lélekszemű ember” értelmezésének megtagadásától a „kozmikus csirákig” és tovább. A folytonos halasztódás, a koherencia, a logikailag, sőt szintaktikailag összefüggő beszéd halasztódó rendje az utolsó három strófában éri el tetőfokát. Előbb beígértetik az identifikáció lehetősége („s meglátom, ki – tán lehettem volna”), ám ez a lehetőség is a tudat szintje „alá” íródik mint „őstragédia”, vagy esetleg a tudat alá íródott őstragédia következménye a „meglátás” (?). Az identifikációt beígérő kettőspont után, meglehetősen váratlanul a Nápoly fölött füstölgő Vezúv füstírásának képe következik, majd az ég felől a föld, a tengerpart felé irányítódik a tekintet:

„Őstragédiám kongófalu boltja

szétpárázódik tudatom alá,

s meglátom, aki – tán lehettem volna:

Hajnalba-borzolt aranyködön át

örökszép Nápoly sötétkék egére

Vezuv füstöli ákombákomát,

pár csacska kérdést készül odaróni,

s a tenger partján – félmeztelenül

áll egy koldus, víg, boldog lazzaróni.”

Az identifikáció lehetősége itt nem pusztán a koldus – egyébként más versekben is gyakran megjelenő – figurájával való azonosításból adódhatna, hanem egy igencsak széttartó, látomásszerű szituációból bomlik ki: a Nápoly fölött füstölgő Vezúvot a tengerpartról néző koldusról van szó. Maga a kép, Pompeji pusztulása, gyakori témája a klasszicista festészetnek. Azonban hogy fölépülhet-e ebből a képszerkezetből a szubjektum koherenciája, az több oldalról is megkérdőjelezhető. Először a képet fölvezető kommentár ambivalenciája miatt: „aki – tán lehettem volna”. Másodszor: a szerkezet szintaktikai viszonyai nem teszik egyértelművé, hogy a koldus a látvány része, vagy a beszélő megkettőzése, képpé vált alakja. Mivel a koldus egy mellérendelő szerkezetben jelenik meg, amely a Vezúv füstjének képével szintaktikailag egyenrangú viszonyban áll, szimbolikusan pedig kontrasztban (ég-föld), ez arra enged következtetni, hogy a koldus is csak kép, csak allegória, még pontosabban az ekhpraszisz eredménye, nem pedig létrehozója. Vagyis a koldus nem ura/létrehozója/felfogója az ekhpraszisznak, hanem része annak: egy olyan alak, aki a halálos eseményt szemléli a képen. Óhatatlanul ketté hasad a tropológiai rendszer a beszélő hangjára és a koldus képére, s ez a két szint többé nem azonosítható egymással, mivel abban a pillanatban, amikor az azonosítást magának az ekhpraszisznak a teljesítményeként felismernénk, egyben azt is el kell ismernünk, hogy a félmeztelen koldus képe azonosíthatatlan azzal, aki őt látja. Így azzal a paradoxonnal állunk szembe, hogy a kép látottja hozza létre annak látóját. Már nem az a kérdés, hogy a szubjektum megismerhet-e (láthat-e) egyáltalán valami valóságosat (ahogyan például Babitsnál még erről van többnyire szó), hanem hogy maga a szubjektum egyáltalán valóságos-e, hiszen a kép(pé válás) ontológiai elsőbbségének elismerésére fut ki a szerkezet. Az identifikációs kísérlet, amire a vers törekszik így azoknak a kérdőjeleknek a szemlélésébe torkollik, amelyeket a Vezúv ír „Nápoly sötétkék egére”, a Vezúv által eltemetett halottak „implicit képe” fölé. Ebben a képben a látvány jelszerűséggel ruházódik föl (a füstbe mintegy „bele van látva” a kérdőjel), tehát nincsen egy tiszta horizont, amely megelőzné az értelmezést, vagy a jelölést. A koldus a képen a halál kérdőjeleit nézi, a beszélő magát írja képpé a halált néző koldusban, az olvasó pedig a halált néző koldusban ismerheti föl a beszélő képpé vált alakját.

Lábjegyzet:

L. pl. Láng Gusztáv, Dsida Jenő költészete, Kriterion, Bukarest/Kolozsvár, 2000, 7-8. ↩

Oldalak: 1 2 3 4

ÚjNautilus

Trisztán&Izolda (részlet)

Füstpárbaj

Arszenyij Tarkovszkij: Alkonyul

A babaspecialista

A kiábrándulás rajzai

Halálesemény, Khóra, Szív

Irodalmi és Társadalmi Portál