Egy fénykép hátoldalára

Lipcse 1945.
Robert Trinitynek hívnak, az 5. amerikai gyalogos hadosztály zászlóaljához tartozom, 26 éves vagyok és eléggé kimerült.
Szervezetem egyre jobban kívánkozik egy jó cigaretta után, viszont tudom, hogy még órák vagy napok akár hetek kérdése, hogy óhajom megvalósuljon.
Mostanra már összefolynak a napok az egész idő összedőlt… tippem sincsen, mióta állok egy lipcsei ház harmadik emeleti polgári lakásában.
Csupán záporozó golyókat hallok és a feketeség dobolását emberi csontokon, mintha egy zenei koncerten lennék, bár itt vérköd a függöny és a halál a zenész.

Lassacskán az időérzékemmel a félelem privilégiumát is elveszítem. Nem állítom, hogy nem érzek néha egy kis rettegést gyomromban, de már nem annyira velőtrázó, mint a legelején.
Belefáradtam már és hazavágyódom. A megszokott macskaköveken akarok lassan sétálni a fehérre mázolt kerítéssel szegélyezett házam felé ahol szerelmem vár rám.

Itt a háborúban az ehhez hasonló ember számára alapvető dolgok felértékelődnek, nem csupán egy monoton nap megszokott cselekvései, hanem messzinek tűnő fantazmagóriákká nőnek.
Sokak szerint a Lipcse folyója felett átívelő híd az utolsó akadály, amelyen átkelve elérjük a belvárost és túlleszünk a háború nehezén.
Puskaporos a levegő a szó minden értelmében, mivel félő, hogy a németek bármelyik pillanatban felrobbantják a hidat, ahol éppen az első szakaszunk halad át.
Fedezés céljából küldött őrmesterem ebbe a lakásba, amely szükségből felállított támaszpontom lett.
Milyen tágas szoba. Emlékszem tetszettek az olajjal készült alkotások. Drága fapadló, üresen tátongó tér, egyedül az a két számomra tetszetős kép lógott a szakadt tapétával tarkított falon.
Odakint tavaszodnia kellett volna a világnak, hiszen április 18-át írtunk, viszont a záporozó golyók leszakították a kezdetleges rügyeket és szirmaikra robbantották szét az éppen nyíló virágokat. A napsugarakat a lőpor és a hamu hatalmas seregélyrajjá növekedett felhője takarta el.
A belső szoba egyetlen ablakán át egy tölgyfa ronccsá tört ágai hajladoztak az utcakő felé, mint ahogy szomorú édesanya borulna halott fia tetemére.  
Hirtelen elsötétült minden. Az utolsó képfoszlányom egy kovácsoltvas erkélykorlát, amely golyózáporok sziluettjében látszott. Néha elképzelem, hogy az én anyám is karjaival körbefonva tartaná hideg testemet ha tehetné, ha könnyed mozdulatokkal át nem léptek volna tetememen pont nélkül hagyva az életem számára nyitott füzetlapot.

Robert Capa vagyok 28 éves eredetileg forgatókönyvírónak készülő fotós.
Jól emlékszem, hogy le akartam fotózni az utolsó szakasz átkelését a veszélyesnek tűnő hídon. Egy harmadik emeleti lakásban keringtem keresve a megfelelő látószöget. Rajtam kívül még öt fiatal fiú állt a szoba egyik sarkába húzódva, miközben őrmesterük különféle vezényszavakat mormolt.
Az eligazítás után gyors pakolásba kezdtek. Egy hatalmas gépfegyvert cipeltek óvatosan a védtelen erkélyre, mert a mocskos ablakon át nem volt kivehető a fedezni kívánt terület.
Emlékszem éppen egy művészinek nem mondható olajfestményt bámultam, amikor egyikük holtan csuklott össze elterülve a hajópadlón.
Az őrmester hidegen lépett a fiatal fiú lassan kihűlő testéhez, megnézte pulzusát, majd gépiesen kihúzva magát átlépett rajta.

Még mindig emlékszem tiszta arcára, és ahogy kék szemét elhagyja az élet. Orra kicsit pisze volt és furcsa foltok tarkították, amit megértek. Viszont nyugodt volt, nagyon nyugodt.
Ekkor lőttem el hetek óta az első felvételemet, amely az utolsó a katona életében.

Vérben tocsogott bakancsom, amikor a bejárati kapun elhagytam a házat. Bekalkulált veszteség, így fogják nevezni a fiút, aki most holtan fekszik egy vadidegen ember erkélyén a csendesen szétmálló világban.  
Legtöbben, emlékét olyan gyorsan fogják elfeledni, mint én hagytam el előbb ezt a bérlakást, de a kép, amelyet készítettem róla emlék lesz arról az időről amelyben meghalni feloldozást jelentett a fegyverkattogással teli valósággal szemben.

Grafitlélek – Kósa Csilla kiállításáról

Grafitlélek

 

Minden egy üres fehér papírral és pár grafitceruzával kezdődik. A semmiből ott terem egy alak, egy arc, egy szempár, ez a legcsodálatosabb, ahogy lassan megszületik a kezeim alatt egy rajz. 

 

Lehetőséget kaptam, hogy munkáimat mással is megosszam és ne csak nekem okozzanak örömöt .

Az első kiállításomnak a Lipták Villa Zuglói Művelődési Ház ad otthont, 3 hétig. A megnyitó Október 17-én 18 órakor kezdődött és nagyon jó hangulatban zajlott. A megnyitóra látogató kb. 40 fős közönséget Ujvári Lilla barátnőm köszöntötte, majd Názár Viktória énekelt György Diána gitárkíséretével. A rövid kis műsor után finomságokkal láttam vendégül a jelenlévőket, és beszélgetés mellett néztük meg rajzaimat.

 A kiállítás egészen November 7-ig megtekinthető, szóval, aki kedvet kap, hogy megnézze a grafitbélből születendő lelkeket, ne habozzon elmenni.

Helyszín: 1146 Budapest, Hermina út 3, Cserepesház, Lipták Villa Zuglói Művelődési Ház

 

Kósa Csilla

Cseresznyeszerelem

Még egy manótól is szokatlan, hogy beleszeressen egy cseresznyébe. Először a bimbót vette észre, ami az ág végén csücsült, magányosan. Lélegzete is elállt a manónak, amikor az orra előtt kipattant, és gyűrött kis szirmocskáit elrendezte a napon. Kellő távolságról nézte, nehogy tolakodónak tűnjön, és irigykedve hunyorgott a méhekre. A szellő is, ahelyett, hogy megállt volna ott, ahol a manó, egészen közel ment, és lerántotta az egyik szirmot. A manó hosszan szaladt a szellő nyomában, és mindvégig perelt vele, míg végre utolérte, és felvette a tépett szirmot. Elpirult a gondolatra, hogy vissza is vihetné a cseresznyefához, ehelyett egy verseskönyvben lepréselte. Másnap már egy szirma sem volt a virágnak. A manó ott, ahol állt, tisztes távolságban, énekelt neki, hogy megvigasztalja. A sziromtalan, beporzott kis virág duzzadni kezdett. Minden nap csak annyit, mint egy hangya kisujja, de a manó észrevett minden változást. Folyton a patakparti levelibékát faggatta az időjárásról, és morgott, ha túl sok esőt jósolt, vagy éppen ha túl keveset. De ha a fához ért, elhallgatott. Egy nap aztán ott csüngött a cseresznyeszem éretten, vöröse izzott, mint a manó zakatoló szíve. A manó táncolt, énekelt, nevetett és sírt, felváltva, persze tartva az udvarias távolságot. Egyszer lépett csak közelebb, hogy elijesszen egy éhes rigót. Hatalmas zajt csapott, és a rigó kicsúfolta, de legalább odébb szállt. A manó elvörösödött, amiért pont a cseresznye előtt nevették ki. Ahogy teltek a napok, a cseresznyeszem izzó vörösből sötétbordó lett, szinte fekete. Mélység csillant fényes bőrén. Aztán fakulni kezdett és ráncosodni, és a manó megsajnálta. Akkor lépett oda hozzá, amikor már senkinek, még az éhes rigónak sem kellett. Becsukta a szemét, közel hajolt és megcsókolta. Az a pillanat olyan volt, hogy cseresznyévé vált a manó, manóvá a cseresznye, és ketten együtt virágoskertté. Ahogy a manó lehelete megmozgatta, az aszott kis cseresznyeszem leesett az ágról és szétplattyant a manó csizmáján. A manót először átjárta a fagy, aztán feltámadt egy tornádó, aztán sivataggá vált minden, és csak azután vette észre a szétmaszatolódott gyümölcshúsban a magot. Két ujjával óvatosan felemelte, ingujjával megtörölte, markába zárva hazavitte. Otthon elültette, és nagy fát nevelt belőle. Azon a cseresznyefán olyan édes gyümölcs terem, ami még egy manó nevelte fától is szokatlan.

  

Márvány menyasszony

 

– Én kakáltam ma már?

– Persze, háromszor is voltál, tegnap nem sikerült, de ma reggel adtam hashajtót, háromszor is voltál.

– Nem emlékszem – zörren a járókeret –, nem emlékszem a mozdulatra. Hogy kitörölném a fenekemet. Biztos, hogy én kakáltam ma már?

– Még ki is kellett mosni utána a gatyádat, nem emlékszel? Kétszer ki kellett mosni, harmadjára sikerült. 

 A Márvány menyasszony előtt fekete kupacok, csillogó autók, konténerbe hajigálnak sittes zsákokat. Porzik minden, ahogy bezuhan a sittes zsák, gomba alakú felhőben pöffen a por. Botjával koporászik, délután kettő, nem meri kinyitni a ridiküljét, úgy sandít ide az a két mészporos, izmos gyerek, mintha csak a sittes zsákokkal lennének elfoglalva, mindig idenéznek. Megáll a zöld kuka mellett, a taxis még mindig ott áll, a kocsiból pakol, papírfecniket gyűr össze, a termosz kupakját a kocsi tetejére teszi, miért nem megy az is a dolgára?

 A parkoló mellett betonkeverő, lefóliázott facsemete, itt már ki meri nyitni a ridikült, olyan remegés jön az ujjaira, alig bírja szétsutulni a papírfecnit, végre sikerül. A bejárat felé megy, a két mészporos gyerek most már nem csak odales, vigyorognak, hajigálják befelé a sittes zsákot, elmegy mellettük, elnéz az arcuk mellett, megy a Márvány menyasszonyba, a bejárat előtt árok, rajta széles palló.

 A nagyteremben felszedve a járólapok, csupasz villanykörtét hintáztat a huzat, drótvégek tekerednek a falból, biztos a teraszon vannak, vagy a kerthelyiségben, zörren a bot alatt a meszes takarófólia, a létrát arrébb tolja, betűz a nap a tompa alapozó felületre, pecsétszerű mészcsöppek a párkányon, már egészen a pultnál jár,

– Kiskezit csókolom, kit tetszik keresni? – zömök, kopaszodó férfi, kezében gumikalapács-

– A találkozóra jöttem, de biztos a kerthelyiségben lesznek ebben a dögmelegben.

 

A férfi hunyorog, néz ki az ablakon, biztos ő nem vette észre a decens öregasszonyokat a cementes zsákok, tetőlécek között, egy kereplőszerű hang az unokája allergiájáról magyaráz, csörömpölnek a porcelántálkák. A férfi megvakarássza a fejét, a pultra teszi a gumikalapácsot,

– Milyen címre tetszett jönni?

– Pántlika utca 18, Márvány menyasszony – megint olyan remegés fogja el az ujjait.

 

Most a halántékát vakarássza a férfi:

– Augusztus van, kétezer-tizenegy, ez a meghívó ezerkilencszázkilencvennyolcra szól.

A taxis időközben végzett a takarítással, rázogatja a termoszkupakba tapadt cseppeket.

Mire visszaér a bottal, retiküllel, beindítja a motort, besegíti a hátsó ülésre, elhajt vele a híd felé.

 

 

Székbe

 

Később a tolószékbe volt bekötve, a fogantyú az asztallábhoz rögzítve, pár centis mozgástér, a délelőtti órákban nyugodtan üldögélt, a kardigán szétfoszlott szálait rakosgatta, összefonta, szétbontotta, újra összefonta.  A gyógyszereit mozsárban zúzták össze, joghurtba, kefirbe keverték, kivéve egy narancsszínű, lekerekített bogyót, annak mindig megörült, azzal kezdték, azt adták be legelébb.

Délután jött az első áramlat, kihajigálta a fésűket, csatokat a hajából, szétdobálta az étkezőben, belecsimpaszkodott a kardigán foszló szélébe, szaggatta, hogy szétszakadna, de a foszlott szakasz fölött alig moccant a szövet, mintha a foszlott szakasz végén tényleges határba ütközött volna a szakítás energiája.

Az asztallábba kapaszkodva egyre gyorsuló ütemben ráncigálta a tolószéket, a lábtartótámaszt lerúgta, lefelé lógott a támasz, egyre mélyülő öblöcskéket karistolt a parkettbe.  A harmadik délután újra összeszedték körülötte a széthajigált csatokat, fésűket, a megtépázott kardigán helyett egy régi, iskolás köpenyt adtak rá, abból a megszikkadt ételmaradékot is könnyebb lesz kipucolni.

A negyedik nap kigurították a kertbe, tüsire nyírták a haját egy villanyvágóval, a tolószék körül szimatoló vombatok sűrű prüszkölésbe kezdtek az orrlikukba tapadó ősz sörtéktől. Észrevették, hogy a kertben valahogy nyugodtabban tölt el egy-egy délutánt, a tolószéket még rögzíteni sem kellett, nézegette a csiharfa lombkoronájában üzekedő parasztokat, elmerengve vakarászta lábaközét, néha beletúrt frissen nyírt sörtéibe.   

 

 

Otthon

 

Töttössy néni jött az ebédlőn át:

– Átöltözött már?

– Hová? – Évike a járókeretbe kapaszkodott, laposan nézett föl.

– Átöltözött már? – Töttössy néni előrehajolt, orrát fintorgatta.

– Ki? – pendült vissza Évike néni.

– Hát maga, végigszarta az egész folyosót, átöltözött már?

– Ki?

– Egy egész sávban van végigszarva a folyosó, nővérke szóljon már neki, tegye már tisztába kérem…

– Na mutassa, álljon fel, mutassa!

– Hát én csak azt látom, ott ül, aszt érzem a szagot.

– Kinek?

– Hát magának, nézze meg a széket is, még az asztalláb is olyan lett.

– Na, jöjjön, menjen a mosdó irányába, majd megyek maga után.

  

Nem akarták beengedni, mocskos volt, a hátán csővázas, penészes katonai zsák, két kezében sárga vödör, rojtos szatyor. Arcát sutulja, a portás halkan telefonál, odapislog rá, az meg áll, csizmába tűrt öltönynadrág, a kucsma még mindig a fején, pedig meg lehet itt dögleni. A portás most kinyit egy ablakot, újra csöng a telefon-

– Tessék akkor fölmenni, 67-es szoba, tessék csak itt hagyni a táskát, meg a többi holmit, majd vigyázok rá. – Nézte a portás arcát, hogy mit hülyéskedik itt vele, aztán vödröstül, batyustul nekiindult a lépcsőknek.

Még mindig kucsmában állt a 67-es szobában, sovány öregasszony kalimpált eres karjaival,

– A fiam, látják, a fiam, itt van eljött, ülj ide te!

A többi néni fölkönyökölt, nézték a kucsmás cele-cula embert, inkább az ura lehetne ennek az Évikének, nem a fia morogta Töttössy néni, valaki ablakot nyitott.

– Na hát, ülj ide, hol laktok, jaj de régen, nézd, nézd még a fényképed megvan ám, itt tartom – drótkezével belecsimpaszkodott az éjjeli szekrény fiókjába, cibálta, cibálta.

– Hát beragadt, mindjárt, csak még beragadt – végre sikerült, a fiókban egy fél papucs, vécépapírok, fásli, narancssárga meg kék pirulák, filctoll kupak nélkül.

Nézte a képet, valami Szűz Mária volt rajta, a Fatimai Miasszonyunk, ez volt ráírva, a miasszonyunk arcán piros tinta pöttyök. Töttössy néni lépett oda,

– Évike ez nem az, ezt tedd el szépen. Azt a képet már két éve sem találtad, tudod Évike, mikor átköltöztél a 42-esből, na, maga üljön ide, vegye már le azt a nagy zsákot, hát, meg a kucsmát is, meg lehet itt fulladni, olyan hőség van.

Végre leült, térdére tette a kucsmát, zavartan simogatta kevés kóchaját. A kis öregasszony közelebb húzódott, most a kezébe kapaszkodott, hangosan suttogott:

– Autóval jöttél, ugye, mindjárt, mindjárt összecsomagolok, ott abban a sárga szekrényben, jobbról a második az az én polcom, na, segítsz összepakolni, vagy addig vidd le a másik táskámat, tedd be a kocsiba, jó, autóval jöttél, ugye, egy perc csak, már mindent elintéztél, kedves volt az igazgató úr, ugye? Te, még a főnővér, attól elbúcsúzom, mert az illik, hoztál neki is borítékot, ugye, az illik azért.

A vödörből elővett két almát, egyiket az öregasszony kezébe nyomta, a másikat az éjjeliszekrényre tette, a vödörből még előkerült egy kis üveg, rajta fehér cédulán ribiszkeszörp felirat, Évi néni büszkén ült, egyik kezében az alma, másikban a celofándarabkával lezárt szörp.

Kutatott a vödörben, aztán zavartan szedelődzködni kezdett.

 

 

 

Szél

                       

                         1.

 

               A buszmegálló

               ma sem lesz otthonos.

 

A Szabadság-hídról a villamos

               fordul le,

               ringatja tavasz,

mögötte szobor, neonfényes alkony,

érchuzal dúdol lent a Duna-parton,

               engedetlen

               a sodró ár ellen.

 

                        2.

 

               Hosszú tükröket

               dobál a szél.

 

Szelek árnyéka, lekötött test,

hogy magányát feltörhesd,

               nincs arra szó.

Dohog a moszat, hallgat a fenék,

               iszap gyülemlik,

               algás hely fénylik.

 

                         3.

 

               S a part menti házban

               majd két denevér fogad,

fürgén körbetáncolják árnyékodat.

 

                 Valaki rád szól:

                 férfi vagy, felnőtt,

lángolnak akkor a folyóban az erdők,

s falba fonódott férgek énekelnek:

               íme,

               hűvös határa életednek.

 

                          4.

 

               És a szálkák

               kiáltozni kezdenek.

 

               Sebek,

természet árnyéka, zaj,

érintés vihara, húsmélyi moraj,

               rettegsz,

               hisz lesz

kenyér, bor, alvóhely, olaj,

               mégis meghasadt

               táblák közt kell élj.

 

               Forróság, porvihar,

               csillagok, idegek.

               Chamsin, Chamsin!

               Ne rettegj, ne félj!

 

                           5.

 

               Mivé lesz a por,

               mivé a vér?

 

Két karod, mint sűrű vadsövény,

mélyebb rejteket rejteget a test,

               s az érintetlen ér,

               már füst

               és már parázs,

magával hozza önnön sivatagát.

           

               Érintetlen ér,

               áttört határ a gát.

               Érintetlen ér:

               a szél és a szomjúság.

 

                         6.

 

               A buszmegálló hát

               ma sem lesz otthonos.

 

Egy nonstop presszó, hol megáll a villamos,

kilőtt nyíl a fényét vesztett pohár.

               Kezedben tartod még?

                Kék fák közt röpül.

 

               Agg állat arca

               lett fél szemed,

               te magad szakadék,

               zegzugos rengeteg.

 

               Üreggé vásott

               testedben a szél.

               Gömbvillám pásztáz

               egy pusztaságot.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info