Csak, hogy tudjad….

 

A minap ember, a plafon majdnem a fejemre esett. S az asszonyt es majdnem hogy oda csípte. Nade osztán mekkora cirkusz lett belőle, hirtelen kilencen lettünk. Én, az asszony, s a hétszentség. Inkább csípett volna oda a plafon. De hát, én bűnös nem vagyok, semmit se tettem, éppen az esti híradót néztem. Na, az akkori este vót nekem a legfrissebb hír, s jó sok plusz munka melléje.

            Elhatároztuk az asszonnyal, hogy felújítsuk a házat, csak eppeg pénz nem volt amiből. Muszáj vót hát valahonnan keríteni. A komám azt mondta, hogy vegyek fel bankot, mondom te megbolondultále, de mikor már a verebek a fejemre kezdték rakni a fészket, akkor már muszáj volt. Bé mentem ebbe a Ráfázán bankba, s utána még vagy ötször, de mindig csak azt hajtogatták, hogy a báró listán vagyok. Azután egy darabig a blokkos meneten es gondolkodtunk az asszonnyal, de aztán hagytuk az egészet. Tudode métt komám? Az a baj az ilyen újabbacska blokkokkal, hogy olyan vékonyak a falak, hogyha elprüsszentem magam, a szomszéd fújja ki az orrát.

            Nade, mi addig min járkáltunk essze vissza, hogy ami pénzünk vót, az es elfogyott. S ez így van, met Karácsonykor es, az asszonytól, nem kaptam csak egy fej foghagymát. Na aztán nem lett lakás, s pénz se a Ráfázán banktól. Elhívtuk ezt a  Hájog Pista bát, s ő amennyire tudta, kijavította a hibákot. Csak azétt mondom, hogy tudjad komám. 

Miron Białoszewski: Körhinta Madonnákkal

Szálljatok fel Madonnák, Madonnák 
fel mind a hat ágaskodó lóra, lóra
mellső patáik a föld felett lógnak
mindegyik mozdulatlanul nyugszik már 

 

minden ló tüzes színekben pompázik, 
és e három nemes szín:
akár a mennyezet,
akár a tölgyerdő,
akár a sárgarépák

 

ringatózó Madonnák,
koccanó lópaták 
követik egymást

 

Fénylő sörények az angol-körben
és selyemdamaszt nyergek
és lángoló testek
színesek – becsesek

 

Szemtől szemben minden hintó 
minden Madonna, Madonna 
mozdulatlan hazug pózban
beteges gyerekkoruk óta

 

Fehér lovas
hintó
Fekete lovas
hintó
Vörös lovas
hintó
Magnificat 

 

A lomha Leonardo
és a sebes Rafael
a tüzes kör betört foglyai
vasárnap a főtéren

 

Forog 
a hat ló
forog 
a hat ló
és csak
forog
a hat ló

 

ringatózó Madonnák,
koccanó lópaták 
leszállás 
leszállás
leszállás
leszállás

 

(Nagypál István fordítása)

Szerelem, cafatokra

 

Véres csepp a kard hegyén. Pedig semmi különös –

ilyen a május. Duzzad a fény, ágaskodik a tulipán,

keringenek a nedvek a bokrokban, ahogy bennem is

a huszonöt év, forrón, meggondolatlanul. Te megértesz

engem, legyünk hát barátok! Egy méh száll el dübörögve, 

a szárnyai mögött látom a kondenzcsíkot is. Csak semmi pánik.

Semmi, semmi. Te megértesz engem, én megértelek téged,

ahogy megértem a méheket is. Helyén a katasztrófavédelem:

véd, vigyáz rám, támogatást nyújt. Elsápad a vércsepp a tulipán-kardon 

– elhull vagy tán eliramlik –, no de cikázik egy vérrög a fejemben, 

az is piros. Ha toppantanék egyet, cafatokra szakadna a város.

 

A végszó nélküli magány tere

A camera obscura az ember azon ősi törekvésének egyik legkorábbi, a fotográfia előfutáraként is emlegetett gesztusa, hogy a múlandót minél hitelesebben rögzítse az utókor számára. A 17. századra kis, doboz formájúvá redukálódott, lencsével ellátott és belül tükörrel rendelkező készülék lehetővé tette, hogy a rajzoló a valóság hiteles, dobozba szüremlő képét megalkothassa. A dobozban létrejövő kép még nem rögzített: a rögzítéshez az ember mint rajzoló tevékenysége szervesen hozzájárult. A kép a doboz belső falán fordított és színes: ahhoz, hogy az emberi tekintet „megérthesse”, meg kell fordítani és – a rögzítéshez – le kell rajzolni. Pontosítani kell. Mert a dobozban lévő kép sosem lehet tökéletesen éles sem.

 

Mezei_borítóA camera obscura felelevenítése nem csupán azért indokolt, mert Mezei Gábor 2012-ben megjelent első kötete, a függelék. ábécé-sorrendre felfűzött verscímei között az egyik az obscura. nevet viseli, hanem mert az eszköz technikai analógiája hozzásegíthet minket a versek mélyebb értelmezéséhez. Már a kötet külső megjelenése (a borítón Michelangelo Buonarotti: Vázlat Ádámhoz című vöröskréta rajza látható) előhívja a biblikus motívumokból szőtt alaphangulatot, melybe aztán a súlyosan nominális, félkövérrel tovább súlyozott verscímek beágyazódnak. A hangulatot egy olyan hiányosság árnyalja, amely már a kötetcímből kiindulva feltűnhet: egyrészt hiányzik a szöveg, a tudományos vagy irodalmi írásmű, melyhez hozzátartozik a függelék, a kapcsolódó fejezet, amely egy könyv jobb megértéséhez, a történet hátteréül szolgáló alapinformációk mélyítéséhez segíti hozzá a befogadót. Másrészt betűk is hiányoznak ebből az ábécéből; a kihagyott betűk helyén üres oszlopok találhatók, melyek a meg nem írt versek kötetbeli hiányát érzékeltetik.

 

A hiány tartalmilag is megjelenik, hiszen már az első vers az egyedüllétet, Ádám árvaságát idézi: „egyedül sétálgat az utcán az utolsó ember./ ágyékán fügefalevél. benyit egy otthagyott / lakásba. nincs a fogason a kabátja.” (árva.) A következő versben a pár női alakja tűnik fel, szintén magányosan: „a kórtetem nyálkás és / üres. kinyitom a második fejezetnél. / körbeállnak a látogatók. Ádám sehol.” (báb.) Ahogyan később tovább körvonalazódik, a magány a másik fél hiányában mutatkozik meg leginkább, és ez generálja a magányosság érzetének mint létproblémának a  kihangsúlyozódását.

 

A kötet egyetlen írásjelet használ, de azt feltűnően sűrűn: a pontot. Használja ezt minden helyett, mintegy redukálva a vers szavai által gerjeszthető emóciókat, a lendületet, a ritmust: a pontozás a sok, polifonikus kép helyett egyetlen, blokkolt ritmust hoz létre, paradox módon egyetlen szaggatott, életre mechanikusan szomjazó lélegzetvétel analógiájára. A blokkok a címekben és jelentésükben is fellelhetők: sok a merev, kép-szerű, vagy legalábbis stagnáló állapotot jelző szó, pl. báb, jelen, kép, kóma, maszk, memento, passzív, pause, stop.

 

A különböző versek nem csak önmagukban szaggatottak, hanem egymástól is látványos távolságokra-közelségekre helyezkednek el; a félelem., a kád., a rend. és a végszó. címmel ellátott szövegek még a nagy „szövegmagányban” is nagyobb magányban állnak egyedül, a többi verstől elválasztottan, függőleges és látszólag véletlenszerűen húzott vonalak között. Mindezen jellegzetességek – a pont gyakori, szöveget szaggató alkalmazása és a versek egymáshoz való viszonya, vizuális elrendezésük – Mezei kísérletének formai vetületei. Kérdés viszont, hogy a forma mennyire megy a tartalom kárára, és hogy a versek mennyire állják meg a helyüket önmagukban, mennyire kidolgozottak, mennyire élvezhetők. Bár vannak kiemelkedően szép, intenzív képeket megjelenítő versek (pl. öreg., űr.), bizonyos esetekben az erőltetettség érzése keletkezhet az olvasóban, mintha az éppen felvillantott képnek vagy a címének jelenléte nem lenne annyira indokolt.

 

Ha kicsit visszakanyarodunk a camera obscura-jelenséghez, fellelhetünk némi párhuzamot az említett képrögzítő eszköz és a szövegek működése között. A doboz oldalában megjelenő kép egyszeri, tünékeny; a rögzítéséhez ember kell. A versek ebből a szempontból tekinthetők mintegy egyszeri kísérleteknek, hogy a címben megjelenő kép által előhívott assszociációkat, jelen esetben a verstesteket, rögzítsék. A rögzítések olyan kísérletek, amelyeket az olvasónak, vagyis a kép szemlélőjének kell tovább-és lefordítani. A doboz azonban szelektál a valóságból; a rögzítő dönti el, mit akar megörökíteni, milyen szögben, milyen fényben. Mezei „doboza” egy biblikus, elhagyott, tág és pont ezért magányos térből képez mementókat.

 

A camera obscura. című vers a kötet körülbelüli tengelyében helyezkedik el, amelyben a megnyilatkozó a dobozon belülre pozicionálja magát:  „a camera obscura. miatt van / világos. ha ülsz a sötétben. olyan ijesztő / az. ahogy benéz a világ. azon a kis / lyukon.” A félelmet generáló helyzet mögött az attól a felelősségtől való menekülés egy kísérlete húzódhat meg, ami a képek megrajzolásával, az alkotás kényszerével jár : „olyan ijesztő / az. ahogy benéz a világ. azon a kis / lyukon. (…) túlontúl világos. ha elbújsz előle. / fordul is a sötét. mélyére utánad.” Ugyanakkor ha a fényt egy „magasabb” értelemmel, egy isteni létezővel kapcsoljuk össze, a menekülés és az elbújási vágy furcsa viszonyt tükröz a kinti, lerajzolásra és megörökítésre váró világgal.

 

A kötetben rengeteg olyan szó szerepel, amely az egyéniség önfelejtését vagy átalakulását idézi (pl. álom, báb, lárva, maszk, dublőr, kóma), ezzel hangsúlyozva a felelősséggel járó helyzettől való menekülés vágyát. Egymás mellé helyezett képekben rögzített folyamatos, épp ezért sehova se tartó, kauzalitás nélküli metamorfózis ez. Egy történet elmesélését ott hagyja abba a megnyilatkozó, ahol épp elkezdődne: „úgyhogy ennek ritmusa van sőt dallama. Szóval leteszed a tollat mert ez / már zene.” (kóma.) A camera obscura ugyanis nem tud kapcsolatot teremteni a jelenségek között, nem tudja összekötni a képeket, csak az adott pillanatot rögzíti.

 

Ebben a buja, folyton keletkező és folyton elmúló világban a megszólaló szüntelen váltogatja a helyzeteket, a testeket és a testen kívüli állapotokat, amikben tartózkodik: „egy egzotikus egysejtű. valahol a süket tengerfenéken. aki félig már mítosz. de még percenként megkettőződik. vagyis megöli magát. és ez lesz végül a megoldás.” (ún.) Az önmagából kilépni képtelen, az öngyilkosságokban már szinte kéjesen szerepjátszó, múlttalan egyéniség nemcsak egy emberi társsal való kapcsolatra képtelen, hanem a teremtőhöz fűződő viszonyából is magány keletkezik. Kérdés, hogy ez kinek – a teremtőnek, vagy a teremtettnek? – a hibája, illetve felelőssége. A teremtő üres tekintetként ábrázolódik:

 

ott van fent az égen. az üres / tekintet. ez a hideg kőváz. nem világít / most már. láthatod senkinek. a csak / magának túl. nehéz anyag saját. súlya / alatt görnyed. egyedül magába. zuhan / egyre folyton. befelé és így lesz. fekete / lyuk minden. (űr.)

 

   Ha pedig „fekete lyuk minden”, ami mindent magába nyel, nincs feloldozás, hiszen hiába vannak képek és fény és doboz és rajzoló, ha a befogadó által megpillantott kép űrt ábrázol, unalmat, magányt és egy vég nélküli keresési folyamatot.

 

Mezei Gábor: függelék. L’Harmattan, Budapest, 2012.

Rezgés

Apró házak

Az apró hazán,

Fölötte apró

Madarak.

És távolodva,

Ahogy a vonat a

Síneken, az idő,

A gondolat szalad.

És gyors az áprilisi

Eső,

És sietős a

Rügyfakadás,

Hangosan nőnek a lombok,

Hangos a százszínű

Tulipán…

A lét is csak vonat,

Néha utas vagyok,

Néha vasút.

És pilóta vagyok,

Meg óriásrepülő,

Üvegen csorgó esőcsepp,

Határtalan mező

És tó is, feneketlen,

Fodros…

De még sosem álltam meg.

Mozgok, mint

Játszótéri csúszda,

Mozgok, mint

Minden tárgy mozog,

 S a hangos siető világban

Magam is mozdulat vagyok.

 


Este&Ilze (részlet)

 

Minden a borostás Budapesten kezdődött egy mélyen átmulatott éjszaka cigaretta-világnyira megszakított sötétjében. A pillanatra fellobbanó tűzben már benne égett a szemek csillogása, mely az alkoholtól homályosan, de táplálón ragyogta csillagát a kettővel kevesebbet ellő királykék égbe. Egy kocsi elhajtott, a bolygók megálltak, a csillagok elélveztek, a szüzek felsikoltottak kéjes képzelgéseikben, mikor arra ébrednek, hogy ártatlan ujjaik majdnem megtörték a sóhajtásnyi csendet, az özvegyek felkiáltottak újra felszakadó fájdalmukban, mikor hiányolják uruk metsző ölelését, mely lenyeste róluk a hajadonság bimbóját, s leszaggatta menyasszonyi fátylukat a duhaj mulatozások utáni nászestén, a gyermekek felsírtak, a méhben már megálmodott első beteljesülés iránti vágyukat azonnal a világ tudtára hozva, hozzanak azonnal eléjük egy más nemű lényt, s gyúrják össze vele ismét, amíg fejletlenek.

Azt hiszem, csak akkor születik tökéletes gyermek, ha valaki szeretkezés közben hal meg, s annak lelke száll át egy új testbe. Kétszeres halála egy megszületéssel így egy lesz, s ezért bölcsebb néhány gyermek, mert már ismerik a halál fogalmát, habár még nincs fogalmuk annak lehetőségeiről, beteljesülésről. És nem is halhatatlanok.

Így születtünk meg mi is, egy csillagos éjszaka alatt, ahol távoli pulzárok talán éppen párzás közben égtek el óriási fehérséggé, s örökítették fényüket szemünkbe. Megállt a világ, pedig mi csak részegek voltunk, semmit nem tudtunk egymásról, nem éreztük egymás illatát, orrunk még mindig az előző kocsma füstjével ismerkedett, s próbálta kiszellőztetni a nikotin-mámort, de továbbra sem sikerült, a szél pedig csak fújt; világok és virágok illatát, melyek selymes kezükkel simogatták, s csak lassan csalták ki az előző ernyedtséget, helyet adva a valóságnak:

Mi valójában csak megcsókoltuk egymást, illetve én téged, neked hajad lebbent, de már szemed lehunytad, átleheld álmod a számba, hogy én megízlelve mélyen beléd szeressek. Akik elsétáltak mellettünk a valójában tovább rohanó világban, csak csodálkoztak, hisz két szép részeget láttak mosolyogni:

Nyúlúr elhúzta véraláfutásos száját. Látni akarta a másik, véres száját. Szétharapta, mint friss rózsabimbót, ízlelni akarta, mint aki világéletében csak ilyet evett és ehhez szokott. Kereste a tökéletes illatú szájat, melyben ott kering a tökéletes illatú vér. Cilindere féloldalasan hevert fejtetőjén, mint dombtetőn a lekonyult, bedrogozott, önmérgező kökörcsin-fej. Végignyalta szemfogait, az utolsó felespohárnyi töménységet összegyűjtötte szájában, s jólesően lenyelte. A másik nézte, közben meggyújtott, elszívott egy csillagot. Az égen kihunyt egy pont. Nem akarta a fényt, sötétséget akart, éjszakai vadorzást és vadrózsát, s kéken csillogó vért látni a másik száján, miután ő is kiharapta részét. Nyúlúr ellopta kezéből a tüzet, majd egy lélegzettel elszívta. Mert képes volt rá, nem akart az embereknek adni belőle, nem volt prométheusz, de nem is a másik lenyűgözése volt a cél, csak a lehetőség, hogy megteheti, képes rá. Várta a választ, mely gyorsan harapott bele fedetlen nyakába. Míg lassan csorgott a pirosság, halványan lehelte ki a füst még életben maradt lelkét s engedte megkapaszkodni a másik hajában. Megjelölte, mint ahogy a varázsló fúj képzeteket és megvilágosodást a tudatküszöbre érkezett gyermekek arcába.

A gondolatok félénkek, nem adják könnyen magukat, ki kell őket hámozni bús héjukból, mint az életerős kagyló megdagadt húsait párzás idején. A gondolatot ki kell szívni, ki kell élvezni magunkból, mint felesleget. Mindenféle történet csak utána következhet. Ha a síkok, az alapok léteznek és közvetíthetőek, utána adhatóak csak tovább. Ezért nincs sokszor történet, ami mesélhető lenne, hisz nem feltétlen a történésekben fogan meg a gondolatmag. Ezért nem történt még semmi egy csókon kívül. Bele kell bújnunk abba az éjszakába, kilesni minden pillanatát és kiélvezni nekünk magunknak is különcségünket. Nem minden mesélhető, de minden megérthető és megélhető. Egy csókon mit részletez az ember? A hallgatónak tennie és tennie kell csupán, hasonlítani a hallottakat, s néha a tökéleshez hasonlítgatni. Ezért nem történt még semmi, mert most minden olvasónak ki kéne mennie az utcára s az első lehető csókot kicsalni egy emberből, falevélből. Aztán visszatérni, érezni a különbséget, minden mást békében hagyni, történjen, ahogy megteremtetett.

De kik teremtetettek egymásnak és meddig? Meddig tart az élet, s honnan jő a halál, s ki kel újra életre a másik nélkül, még ha az halhatatlan is lett?

Ezek a dolgok foglalkoztattak minket a legelbújtabb gondolatokban, ezért csókoltunk hosszan, hogy ne figyeljünk és ne törődjünk, hagyjunk mindent, hogy maga menjen, s múljon; ha kell.

Merevedése volt. Csodálatos képessége, hogy akárhányszor vért veszít, könnyebb lesz s a gravitáció nem hathat a máris felszökkenő tölgyre. Keresztbe tette lábait, ráhelyezte cilinderét, mélyen belenyúlt, majd egy nyulat húzott elő. Csillapíthatatlan vágya és nemzőképessége a felesleges elélvezéseket a kalap mély üregéből előhúzott új nyuszivá varázsolta. Fejében fogant meg ez a gondolat is, kiélvezte, majd útjára engedte az állatot az egyre sötétebb éjszakában. Őseitől örökölte állítólag eme tulajdonságát, valamelyik felmenője bizton állítja, a Nyulak szigete az ő agyának teremtményei után lett elnevezve: Mikor kiéhezve ott állt a magányos kolostor mellett, nézte a szent-testű lányokat. Lábai körül minden este ott hemzsegtek a nyulak… Az apácák nem bánták. Virágok helyett labdaméretű hópelyhek gurultak az udvaron, tavasszal is. Senki nem éhezett. Havat; forrón; enni nem bűn.

Ilyen mérvű gondolatok lebegtek az olcsó fröccsök karcos ború sűrűségében, s illantak el a komisz dohánymezőkről ideszökött élettel. Ami elhangzott, ebben a pillanatban szinte lényegtelen volt. Tekintetek, azok az ősi, ösztönös, kémiai alapú tekintetek mérték fel a másikat, mint leterítendő nagyvadat… Egymást tépő, s kerülgető, vérszomjas vadak. A kémiai alapú találkozás megtörtént. Feromonfelhők és tesztoszteron-esők kavarogtak a levegőben, de mellette sokkal inkább létezett már a tudatos, törvényszerű kapcsolódás: ezek kombinációja életrevaló. És ez a gondolat sokkal fönségesebb volt, mint bármely alapvetően kémiai törvényszerűség. Ez már tudatos manipuláció és keverés, vegyészet, a gondolatok elegyítése s feloldása egy másik, tökéletes testben. Ez volt a fő cél, de a belső hang egyelőre hallgatott, bensőségesen intimen kezelte a helyzetet, mint felfedetlen szabályt, melyet magának állított fel gépelt, vad, titkolt elme-oldalakon keresztül. Később; persze; mi is felismertük.

Elza, hátán szárnyakkal, melyek most enyhén rebegtek, mint kéjtől fájó ajkai, ismét meggyújtott egy csillagot és ismét sötétebb lett. Egész este folytatták, mígnem csak szemük világított a sötétben. Mint a vadaké.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info