Minden a borostás Budapesten kezdődött egy mélyen átmulatott éjszaka cigaretta-világnyira megszakított sötétjében. A pillanatra fellobbanó tűzben már benne égett a szemek csillogása, mely az alkoholtól homályosan, de táplálón ragyogta csillagát a kettővel kevesebbet ellő királykék égbe. Egy kocsi elhajtott, a bolygók megálltak, a csillagok elélveztek, a szüzek felsikoltottak kéjes képzelgéseikben, mikor arra ébrednek, hogy ártatlan ujjaik majdnem megtörték a sóhajtásnyi csendet, az özvegyek felkiáltottak újra felszakadó fájdalmukban, mikor hiányolják uruk metsző ölelését, mely lenyeste róluk a hajadonság bimbóját, s leszaggatta menyasszonyi fátylukat a duhaj mulatozások utáni nászestén, a gyermekek felsírtak, a méhben már megálmodott első beteljesülés iránti vágyukat azonnal a világ tudtára hozva, hozzanak azonnal eléjük egy más nemű lényt, s gyúrják össze vele ismét, amíg fejletlenek.
Azt hiszem, csak akkor születik tökéletes gyermek, ha valaki szeretkezés közben hal meg, s annak lelke száll át egy új testbe. Kétszeres halála egy megszületéssel így egy lesz, s ezért bölcsebb néhány gyermek, mert már ismerik a halál fogalmát, habár még nincs fogalmuk annak lehetőségeiről, beteljesülésről. És nem is halhatatlanok.
Így születtünk meg mi is, egy csillagos éjszaka alatt, ahol távoli pulzárok talán éppen párzás közben égtek el óriási fehérséggé, s örökítették fényüket szemünkbe. Megállt a világ, pedig mi csak részegek voltunk, semmit nem tudtunk egymásról, nem éreztük egymás illatát, orrunk még mindig az előző kocsma füstjével ismerkedett, s próbálta kiszellőztetni a nikotin-mámort, de továbbra sem sikerült, a szél pedig csak fújt; világok és virágok illatát, melyek selymes kezükkel simogatták, s csak lassan csalták ki az előző ernyedtséget, helyet adva a valóságnak:
Mi valójában csak megcsókoltuk egymást, illetve én téged, neked hajad lebbent, de már szemed lehunytad, átleheld álmod a számba, hogy én megízlelve mélyen beléd szeressek. Akik elsétáltak mellettünk a valójában tovább rohanó világban, csak csodálkoztak, hisz két szép részeget láttak mosolyogni:
Nyúlúr elhúzta véraláfutásos száját. Látni akarta a másik, véres száját. Szétharapta, mint friss rózsabimbót, ízlelni akarta, mint aki világéletében csak ilyet evett és ehhez szokott. Kereste a tökéletes illatú szájat, melyben ott kering a tökéletes illatú vér. Cilindere féloldalasan hevert fejtetőjén, mint dombtetőn a lekonyult, bedrogozott, önmérgező kökörcsin-fej. Végignyalta szemfogait, az utolsó felespohárnyi töménységet összegyűjtötte szájában, s jólesően lenyelte. A másik nézte, közben meggyújtott, elszívott egy csillagot. Az égen kihunyt egy pont. Nem akarta a fényt, sötétséget akart, éjszakai vadorzást és vadrózsát, s kéken csillogó vért látni a másik száján, miután ő is kiharapta részét. Nyúlúr ellopta kezéből a tüzet, majd egy lélegzettel elszívta. Mert képes volt rá, nem akart az embereknek adni belőle, nem volt prométheusz, de nem is a másik lenyűgözése volt a cél, csak a lehetőség, hogy megteheti, képes rá. Várta a választ, mely gyorsan harapott bele fedetlen nyakába. Míg lassan csorgott a pirosság, halványan lehelte ki a füst még életben maradt lelkét s engedte megkapaszkodni a másik hajában. Megjelölte, mint ahogy a varázsló fúj képzeteket és megvilágosodást a tudatküszöbre érkezett gyermekek arcába.
A gondolatok félénkek, nem adják könnyen magukat, ki kell őket hámozni bús héjukból, mint az életerős kagyló megdagadt húsait párzás idején. A gondolatot ki kell szívni, ki kell élvezni magunkból, mint felesleget. Mindenféle történet csak utána következhet. Ha a síkok, az alapok léteznek és közvetíthetőek, utána adhatóak csak tovább. Ezért nincs sokszor történet, ami mesélhető lenne, hisz nem feltétlen a történésekben fogan meg a gondolatmag. Ezért nem történt még semmi egy csókon kívül. Bele kell bújnunk abba az éjszakába, kilesni minden pillanatát és kiélvezni nekünk magunknak is különcségünket. Nem minden mesélhető, de minden megérthető és megélhető. Egy csókon mit részletez az ember? A hallgatónak tennie és tennie kell csupán, hasonlítani a hallottakat, s néha a tökéleshez hasonlítgatni. Ezért nem történt még semmi, mert most minden olvasónak ki kéne mennie az utcára s az első lehető csókot kicsalni egy emberből, falevélből. Aztán visszatérni, érezni a különbséget, minden mást békében hagyni, történjen, ahogy megteremtetett.
De kik teremtetettek egymásnak és meddig? Meddig tart az élet, s honnan jő a halál, s ki kel újra életre a másik nélkül, még ha az halhatatlan is lett?
Ezek a dolgok foglalkoztattak minket a legelbújtabb gondolatokban, ezért csókoltunk hosszan, hogy ne figyeljünk és ne törődjünk, hagyjunk mindent, hogy maga menjen, s múljon; ha kell.
Merevedése volt. Csodálatos képessége, hogy akárhányszor vért veszít, könnyebb lesz s a gravitáció nem hathat a máris felszökkenő tölgyre. Keresztbe tette lábait, ráhelyezte cilinderét, mélyen belenyúlt, majd egy nyulat húzott elő. Csillapíthatatlan vágya és nemzőképessége a felesleges elélvezéseket a kalap mély üregéből előhúzott új nyuszivá varázsolta. Fejében fogant meg ez a gondolat is, kiélvezte, majd útjára engedte az állatot az egyre sötétebb éjszakában. Őseitől örökölte állítólag eme tulajdonságát, valamelyik felmenője bizton állítja, a Nyulak szigete az ő agyának teremtményei után lett elnevezve: Mikor kiéhezve ott állt a magányos kolostor mellett, nézte a szent-testű lányokat. Lábai körül minden este ott hemzsegtek a nyulak… Az apácák nem bánták. Virágok helyett labdaméretű hópelyhek gurultak az udvaron, tavasszal is. Senki nem éhezett. Havat; forrón; enni nem bűn.
Ilyen mérvű gondolatok lebegtek az olcsó fröccsök karcos ború sűrűségében, s illantak el a komisz dohánymezőkről ideszökött élettel. Ami elhangzott, ebben a pillanatban szinte lényegtelen volt. Tekintetek, azok az ősi, ösztönös, kémiai alapú tekintetek mérték fel a másikat, mint leterítendő nagyvadat… Egymást tépő, s kerülgető, vérszomjas vadak. A kémiai alapú találkozás megtörtént. Feromonfelhők és tesztoszteron-esők kavarogtak a levegőben, de mellette sokkal inkább létezett már a tudatos, törvényszerű kapcsolódás: ezek kombinációja életrevaló. És ez a gondolat sokkal fönségesebb volt, mint bármely alapvetően kémiai törvényszerűség. Ez már tudatos manipuláció és keverés, vegyészet, a gondolatok elegyítése s feloldása egy másik, tökéletes testben. Ez volt a fő cél, de a belső hang egyelőre hallgatott, bensőségesen intimen kezelte a helyzetet, mint felfedetlen szabályt, melyet magának állított fel gépelt, vad, titkolt elme-oldalakon keresztül. Később; persze; mi is felismertük.
Elza, hátán szárnyakkal, melyek most enyhén rebegtek, mint kéjtől fájó ajkai, ismét meggyújtott egy csillagot és ismét sötétebb lett. Egész este folytatták, mígnem csak szemük világított a sötétben. Mint a vadaké.
