Hány arca van a bábszínháznak? Mi volt a bábjáték helye a századforduló és a két világháború közti korszak színházi életében?
Talán most – hogy újra nagyobb figyelem fordul a bábszínház felé – jött el az ideje a magyar bábművészet „nagy korszakát” bemutató szöveggyűjtemény megjelentetésének. Galántai Csaba A Vitéz László Színháztól a Nemzeti Bábszínjátékig című könyve egyaránt szól a laikus és a bábos szakmai közönségnek. Az alcím, a Magyar bábművészeti antológia rávilágít a szerkesztő azon törekvésére, hogy a huszadik század első fele bábművészetének átfogó képét rajzolja meg.
A szerkesztő először is egy rövid időrendi alapján – az 1880-as évektől, a neves bábművész Hincz – család a Városligetben való letelepedésétől a Nemzeti Bábszínjáték 1945. szeptemberi bezáratásáig – követi nyomon a magyar bábszínjátszás fontos eseményeit. Sorra veszi a jelentős fordulópontokat, így az 1919-es évet, mikor a Belvárosi Színházban bemutatásra kerül a Wayang-játékok című szecessziós felnőtt bábelőadás, – melyről Karinthy kedves-ironikus írása, a Wayang számol be –, vagy 1937-es évet, a párizsi világkiállítást, ahol Blattner Géza és társulata arany oklevelet szerez Madách Az ember tragédiájának francia nyelvű bábelőadásával.
A léghajósnő szoknyáját felhúzva léghajóssá alakul.
Az időrendi áttekintést meglepő módon egy lírai költemény, Tompa László Bábszínházról című verse követi, mely egyben meg is alapozza a kötet olvasásának módját: előbb beléptet, majd eltávolít a „csöppnyi színészek” világából – a bábok élettelen, a színpadon mégis megelevenedő voltát, az élő és élettelen világ közti határvonalat érzékelteti. Ez a „két világ közti” ingatag érzés áthatja a kötetben megjelenő szerzők bábhoz fűződő viszonyát, azt, és segít megérteni, mi köti a huszadik század első felének értelmiségi rétegét ehhez a látszólag gyermeteg művészeti formához, hogy miért is ír bábszínjátékot Kosztolányi vagy Karinthy. A tanulmányszerzők között sem csak a jórészt a bábszakma által ismert nevek szerepelnek, hanem „komoly” alkotók, mint Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső, vagy akár Szép Ernő, Szabó Lőrinc, vagy a képzőművész, A. Tóth Sándor, a neves színházi szakember, Hevesi Sándor.
Mert hiszen a képzőművészet, az irodalom és a színjátszás keresztútján megjelenő bábművészet felkeltette a szecessziós művészet képviselőinek figyelmét – nemcsak nézőként, hanem íróként, bábtervezőkét, bábosként is. A magyar szecessziós bábszínház emblematikus alakja, Orbók Loránd 1910-ben alapítja meg az első művészi bábszínházat Rónai Dénes fényképész Váci utcai műtermében. A társulata megújuló, művészi bibábó-játékátt elsősorban párizsi vásári bábelőadások ihlették, de Orbók olyannyira a hazai viszonyokra formálta ezeket, hogy előadásaiban még Babits Mihály is megjelenik, „a legsötétebb Afrikában” tett kalandjaival. A felnőttekhez szóló „művész-bábszínház” feléledésének jelentős állomása egy Váci utcai fényképész műterem, Az Orbók-féle bábszínházba meghívásos alapon érkezett a közönség, és gyermekek, felnőttek, írók, színészek, képzőművészek együtt nézték, nevették a bibábó-színházat. (A bibábó egyszerű báb, melynek testét a bábos keze adja, amire kis ruhát húznak, feje pedig szilárd anyagból – rendszerint celluloidból – készült, belül üreges, hogy a középső ujjra lehessen húzni, mint egy nyakra.) Az Orbók-féle Vitéz László színház aztán elindítója lesz annak a folyamatnak, mely végül egy budapesti önálló bábszínház felállításához vezet.
Kislány babával OSZMI Bábgyűjtemény, A. Tóth Sándor munkája Ltsz.: 73.85
A magyar bábszínjátszás fontos eseményei közül kiemelhetjük még Blattner Géza (bábművész, festő) és a Szivárvány Színház (Arc-en-Ciel) tevékenységét, akik Az ember tragédiája bemutatásával elnyerték a Párizsi Világkiállítás szakmai aranyérmét. A realista játék a báb természeténél fogva nem lehetséges, ezért aztán misztériumjátékként jelenítették meg a Tragédiát, ahol is az álomképek egyetlen átfogó képben, a sors forgó kerekének képében testesült meg. Blattner Géza nevéhez fűződnek a billentyűs marionettek, melyeket folyamatosan fejlesztve egyre kifejezőbbé, egyre részletesebben mozgathatóvá tett.
A magyar bábszínjáték történetében neves bábszínmű-szerzők is föltűnnek, ezek közé tartozott Rédey Tivadar, Orbók Lóránt testvére, Orbók Attila, de írt bábjátékot Szép Ernő, Balázs Béla is, de a korban született árnyjáték (Fitos Vilmos–Büky Béla), de bábopera is (Mohácsi Jenő–Ábrahám Pál). A kötet tanulmányai nagyon sokféle megközelítést kínálnak a bábszínházhoz. Erre a több szempontú megközelítésre különösen Orbók-féle bábszínház alkalmas. A bábjáték Orbóknál felnőttekhez és gyerekekhez egyaránt szólnak – akárcsak az ősi bábjátékokban, mert hiszen a spirituális jelentéssel felruházott ősi bábok (halottak szolgálóiként, ember helyett feláldozott áldozatként) sem elsősorban gyermekek játékszerei voltak.
Fa katona OSZMI Bábgyűjtemény, A. Tóth Sándor munkája Ltsz.: 73.87
De korszakunkban a bábjáték, mint vásári komédia már tényleg elsősorban a gyermekek és a gyermekien naiv lelkű közönség szórakoztatását szolgálta. De a felnőtt nézőknek még ezek a gyerek-előadások is sokféle tanulsággal szolgálnak. Szép Ernő A halál a bábszínházban című cikke épp egy ilyen előadást örökít meg felnőtt szemmel. A kicsi, groteszk alakok játékának elbűvölő hatását írják le a kötetben szereplő szerzők egy-egy Vitéz László történetben. Ez a kis figura megteheti, hogy agyonüthet valakit „csak úgy”, mikor pedig érte jön a Halál, őt ládába zárja, s ezen tetteiért még a közönség tapsára is igényt tart, felszólítva a közönségét „Tapsoljatok, gyerekek!” – ilyenkor nemcsak a gyerekek, de a felnőtt nézők is önfeledten tapsolnak.
A kötet kitér a pedagógiai bábjáték elméletére is. Vágó Elemér cikke, a Bábjáték az iskolában kifejti, hogy a báb, mint a láttatás eszköze, fontos szerepet tölthet be a klasszikus pedagógiában a gyermekek értelemfejlesztésében is. Vágó szerint a bábjátéknak „nem szabadna hiányoznia egyetlen iskolából sem!”, hiszen ez a gyermeki emlékezet és a szóbeli kifejezési készségek fejlesztésére a legjobb módszer.
Marionett, kesztyűbáb, árnyjáték, bibábó… de vajon csak bábos szakemberek foglalkoznak bábokkal? Hevesi Sándor tanulmányait olvasva eszünkbe juthat Heinrich von Kleist, aki A marionettszínházról szóló, híres tanulmányában felveti, hogy a tökéletes grácia csupán az akaraton, a személyiségen, a tudaton túl lehetséges. Hevesi A színjátszás művészetében kifejti, hogy a bábban megtestesül a tökéletes stilizáltság, hiszen az nem játszik, nem mímel, nem utánozza, csak jelképezi az embert. Egy Craignek írt levelében így fogalmaz: „Az a gép, amely ember módra akar mozogni, természetellenes. Sőt: a marionettek több, mint természetesek, nekik stílusuk van, azaz egységes kifejezőeszközük és ezért a marionettszínház igaz!” Ez az elgondolás igen közel áll Craig Übermarionette-elméletéhez. Erre a sajátos esztétikai megközelítésre amúgy a magyar irodalomban is találhatunk példá, gondoljunk csak Karinthy Frigyes Utazás Faremidóba szereplőire, a doszirékre. A báb nem a realizmus szolgálója, az embert nem utánozhatja, a felülről vagy alulról, valaki más által dirigált mozdulatok, a tudattalan engedelmesség hasonló az emberi kiszolgáltatottsághoz, a sorshoz, amivel szemben tehetetlenek vagyunk.
A huszadik század első felének gondolkodó, töprengő értelmiségétől talán nem áll távol a fenti gondolatmenet, és mi úgy véljük, ez vezetett el a bábszínjátszás intézményesüléséhez. 1941-es év, a Magyar Bábszínjáték megnyitása mérföldkő a magyar bábművészetben. A nyitóelőadás Arany János Toldijának bábjáték előadása volt, Blattner Géza billentyűs marionett alakjaival. A bábjáték akkori népszerűségét mutatja, hogy csupán ezt az egy darabot aztán négy év alatt (a Bábszínjáték bezárásáig) hétszázötvenhatszor játszották.
A múlttal való szembenézést aktuálissá teszi, hogy a realista színjátszás eszköztára már nem adja meg a ma emberének a szembesülés és eltávolodás egyidejű lehetőségét, a „sarkaiból kifordult”, való világ hiteles megjelenítését. Talán a bábszínház megint a „felnőtt közönség” önmagára ismerésének eszköze lehet.
(A cím idézet Tompa László Bábszínház című verséből való /1921./)
A Vitéz László Színháztól a Nemzeti Bábszínjátékig: Magyar bábművészeti antológia, vál., szerk., jegyz., bev. Galántai Csaba, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest, 2012.
A hosszú világosbarna haj szigorú rendben kanyarodva csendesen behódolt a rézcsatoknak. Mindössze egy-két rövidebb fürt lógott bele Éva arcába, aki néha vékony, törékeny ujjaival füle mögé simítgatta azokat. Világos, mogyoróbarna szemei megfeszülten fókuszáltak a bejárati ajtóra. Néha vélni hallották, ahogy a kulcscsörgést követően a fémes kilincs lenyomódik. Éva egyszer-kétszer felpattant, hosszúkás ujjait végig húzta feszes szoknyáján és arcára kedveskedő mosolyt erőltetett. Dermedten állt ebben a pózban pár másodpercig, majd nyugtázta, hogy csupán ideges agytekervényei játszanak vele, így eltorzult arccal huppant vissza székére. A szobát megtöltötte a nemrég elkészített ételek zamatos illata, amely gőzölögve kínálta fel magát az étkezőasztalon. Éva végigpásztázott a rántott húsokon, de egyikbe se kóstolt bele, bármennyire szeretett volna. Meg akarta várni férjét, aki bármelyik pillanatban megérkezhetett.
Bármelyik pillanatban – motyogta a nő, aki majdnem másfél órája csinálja ezt a procedúrát.
Az óra kattogását követve érzelmei is váltakoztak. Kétségbeesett, szánalmas, boldogtalan, reménytelen, reménykedő, boldog, nemtörődöm, szerelmes, büszke, kétkedő, satöbbi.
Kinyújtotta lábait, majd kilépett fekete cipőjéből és katonás rendbe maga mellé helyezte azokat. Felállt és kihúzta magát. Apró lábait egymás mellé rakodva kitipegett a hosszúra nyúló gangra. Óvatosan megbirizgálta az ablakpárkányra helyezett krizantémokat. Ujjaival végigjátszott száraikon, amíg el nem ért bimbójukhoz.
– Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret – hadarta, miközben idegesen tépdelte szirmokat. Az utolsót is kiszedve mosolyra húzta száját.
– Szeret!!! Hát persze, hogy szeret. Mit is gondoltam? – nyugtázta elcsukló hangon.
Végig nézett a lábainál heverő szirmokra, miközben felötlöttek benne volt szerelmei. Minden egyes szirom mellé élményképeket fűzött. Barnabás, Áron, Domán, Bogdán. Előjöttek a semmiből, mint szálló füstgombolyagok. Eltöprengett, miért éppen Ádám mellett állapodott meg. Miért éppen ő? Kicsikét ironikusnak érezte a helyzetet. Mezítláb álldogál egy bérház gangján, volt szerelmeire asszociál hulló szirmok láttán, miközben férjére vár, akit már régen nem érdekel az egész. Az ablaküvegben meglátta, ahogy akaratán kívül felmosolyog. Önmagába nézett és hosszan kifújta a levegőt. Egy másodpercig elég erősnek érezte magát. Befutott volna, kinyitja hatalmas bőr utazótáskáját és ütemesen dobálná bele ruháit. Telepakolná, az évekkel majd magányában neki indulna az éjszakának. Cigarettát venne a sarki trafikban és betérne a közeli kisboltba borért, bekuckózna egy ligeti padra és lerészegedne. Alig észrevehetően megrándultak ujjai, mintha készen állnának, azonban az egész elképzelés hirtelenjében tovább siklott a csillagos égbolt felé. Két kezével megmarkolta a korlátot és lenyugodott.
Letörölte arcáról az előbb elképzelt alternatív ötletet és leköpött egyet a magasból. A földszinti macskakövön való szétcsattanást azonban elnyomta a liftajtó csikorduló kitáródása. Ádám megjelent a hosszú gang végében. Gyors léptekkel odatrappolt, leheletnyi csókot nyomott felesége arcára, bement, leöltözött és gyorsan helyett foglalt az asztalnál. A nő boldog lett. Gyorsan megigazgatta kontyát és besietett.
Nagy adag húst szedett ki férje tányérjára majd kiegyenesedve neki dőlt a hideg fehér falnak. Szemei végigjátszottak a férfin. Sármosnak találta. Boldoggá tette a tudat, hogy férje hazajött hozzá. Ki másért jött volna haza? Gyerekük nincsen, mert a férfi nem szeretett volna és a nő hagyta ezt. Mikor ezt először bebökte egy nagyon régi, ködbevesző csillagozott éjszakán Éva csak megvonta vállát és többé már nem érdekelte a téma. Elbutított szajhaként behódolt, mert szerelmes volt.
A férfi maga csendességében vágta a húst és erélyesen szájába helyezte. Alaposan megrágta majd lenyelte. Vágta a húst, alaposan megrágta majd lenyelte.
– Nemsokára el kell mennem, mert egyik ismerősömnek megígértem, hogy segítek neki – jelentette be gépiesen egy falat után.
– Rendben! Milyen remek, segítőkész ember vagy te! Mondták már? – fűzte tovább a párbeszédpaneleket Éva, miközben törékeny ujjaival elkezdte kigombolni feszülő kék ingjét. Egyiket a másik után, míg fel nem derengett csipkézett melltartója. Finoman odalépdelt férjéhez és előtte lejtette lassú, vontatott táncát. Az utolsó gombot erőszakosan pattintotta ki, majd ujjai lágyan végigkószáltak a borostás férje arcán. Ádám oldalra kapta fejét, de ez nem érdekelte a nőt. Lassan rázta csípőjét jobbra, s balra, miközben hosszú ujjai lágyan elkezdték a szoknya aranyozott cipzárját lehúzni. A ruha tompán rogyott össze a padlón. Felderengett minden. Fekete harisnya. Fekete selyem alsónemű. Fekete csipkézett melltartó. A nő hajába túrt miközben a férfi arcát maga felé fordította.
– Szerintem kicsit még ráér az a találkozó, nemde? – kontyát kiengedte és a hosszú, barna haja ráomlott vállára.
– Hát…eléggé fontos, mit ne mondjak – válaszolt csendesen Ádám, miközben feleségét nézte és megijedt. Nem érzett semmit sem. Itt fetreng egy szinte meztelen nő előtte, aki a felesége és ő másra gondol. Gondolatai rémisztőn messze jártak. Kerületekkel arrébb. Kedves ismerősére, Lindára gondolt, akinek egy félszobás kis lakása volt, Dunára néző panorámával. Tőle jött és hozzá megy vissza. Beleszeretett. Miközben Évát nézi a másik nő arcát képzeli el. Miközben a ringó lágy végtagokat bámulja a nő lágy táncát képzeli el. Elmélkedései folyamatosan körülette forogtak. Egyszerűen nem tudott másra gondolni, csak a közös élményekre. A házára, ahol már vakon megtalálna mindent. Az éjszakai borozásokra az erkélyen. A lámpafények megtörő játékára az áramló folyón. A sodort cigarettákra. Az észveszejtő szerelmeskedésekre. Fiatalnak érezte magát újra. Egy hebrencs tizenhét éves, aki beleszeret osztálytársnőjébe. Ádám sokat töprengett az egészen, hogy mégis mit művel, mert már nem fiatal annyira, mégis úgy viselkedik. Gondolatai azonban mindig meghajoltak az érzelmeknek.
– Tetszik a látvány? – súgta oda Éva.
Ádám hirtelen pislogott egyet és minta erősen felpofozták volna visszaszállt a realitás talajára.
– Ne haragudj, el kell rohannom. – ugrott fel és már aggatta is magára zakóját – Öltözz fel, mert kicsit lehűlt már a levegő! – fűzte hozzá, majd becsapta az ajtót Ádám.
Évának kitágultak szemei, majd gyorsan maga elé kapott valamit. Mocskosnak érezte magát. Nem igazán értette az egészet. Dermedten álldogált ott.
– Biztosan nagyon fontos az a találkozó – motyogta.
Magára kapta az ingét, majd lekuporodott a székre, ahol percekkel ezelőtt még férje ült és elkezdte enni a maradékot, amit a férfi a tányéron hagyott.
Szavahihető emberek mesélik (de Allah többet tud), hogy az idők kezdetén élt egy király Babilónia szigetein, aki egybehívatta építészeit és mágusait, s megparancsolta: építsenek egy olyan bonyolult és ravasz labirintust, hogy a legeszesebb férfiak se merészeljenek oda belépni, és azok, akik belépnek, odavesszenek. Megbotránkoztató alkotás volt ez, mert a zűrzavar és a csoda az isten sajátos kiváltsága, nem az embereké. Idő múltán udvarába érkezett az arabok királya, és Babilónia királya (hogy csúfot űzzön vendége együgyűségéből) bevezettette a labirintusba, ahol az zavarodottan és megszégyenülten bolyongott az est leszálltáig. Akkor isteni segítségért imádkozott, és megtalálta a kaput. Ajkát panaszos szó el nem hagyta, csak annyit mondott Babilónia királyának, hogy Arábiában neki is van labirintusa, és hogy, isten akaratával, jönne el egyszer, hogy megismerje. Azután visszatért Arábiába, összehívta kapitányait és elöljáróit, s oly csodás szerencsével szorongatta meg Babilónia tartományait, hogy lerombolta annak kastélyait, megtörte embereit, és foglyul ejtette magát a királyt is. Egy gyors teve hátára köttette, és elvitte a sivatagba. Három napon át ügettek, s akkor azt mondta neki: “Ó, idők királya, századok értelme és rejtjegye, Babilóniában el akartál veszejteni sokfalú, és soklépcsőjű bronzlabirintusodban; a Mindenható úgy akarta, hogy most én mutassam meg az enyémet, amelyben nincsenek lépcsők, melyeken fel kellene menned, nincsenek ajtók, melyeket be kellene törnöd, nincsenek fáradságos folyosók, melyeket végig kellene járnod, és nincsenek falak, melyek elzárják utadat.”
Azzal kioldozta kötelékeit, és otthagyta őt a sivatag közepén, ahol éhen és szomjan veszett. Dicsőség annak, ki meg nem hal.
Ahogy sétált, az idős asszony megpillantotta a lakótömbök közötti játszótéren a kisfiút. A gyermek éppen a homokozóban töltötte meg a halacska-, csillag- és süteményformákat. A forró nyári napon száraz volt már a homok, így egy kék műanyagvödörben vizet vitt magával, azzal nedvesítette meg, hogy ne essen szét majd a kiborított homokmű.
Az asszonynak megtetszett, ahogyan a fiú játszik, és felé vette az irányt. Egykor sötét hajába már sűrűn szövődtek az ősz szálak, de az arca nemes, egyenes vonásokat őrzött. Vékony testét a meleg ellenére fekete, virágmintás ruhával és szürke, horgolt kendővel fedte. Fehér gyöngysort és két gyűrűt viselt: egy aranykarikát és egy zafírkövest.
A gyermek csak akkor vette észre, amikor a nő megszólította. – Hol vannak a szüleid? – kérdezte a fiút, mire az abba sem hagyva a játékot a szemközti panelház egyik ablaka felé tekintett. – Anyu főzi az ebédet, apu meg Törökországba ment pihenni egy barátjával, aki néni.
– Te tündér vagy, vagy boszorkány? – kérdezte a kisfiú.
– Miért gondolod, hogy bármelyik lennék a kettő közül? – mosolygott rá szelíden a nő.
– Hát csak azért, – kezdte a gyermek, és letette a formákat -, mert úgy nézel ki, mint a mesekönyvek szerint a varázslatos nénik.
Az asszony nagyon komolyan nézett a fiúra: – Elmondhatok neked egy titkot, ha megígéred, hogy senkinek, de tényleg senkinek nem adod tovább – suttogta. A gyermek óvatosan az ablakuk felé tekintett. Egy fiatal, de megviselt arcú nő nézte őket aggódva. Résnyire kinyitotta az ablakot, szólni akart, megkérdezni, minden rendben van-e, de ahogy elnézte a fiát és a nőt, anyai ösztönei nem keltettek benne rossz érzést. Így csak integetett nekik, és azok visszaintegettek.
– Mi az a titok? – faggatta a fiú a nőt.
– A titok az, – fogott bele – hogy mégiscsak van néhány varázsképességem. Nem mindig kényelmes, de azért elég jó, hogy van. A gyermek izgatott lett.
– Repülni tudsz? Vagy elolvasztod a fémeket a szemeddel?
Erre az asszony felnevetett. – Dehogy, semmi ilyesmi. Csupán változtatni tudok a jövőn.
A fiú szeme elkerekedett. – Az egész világ jövőjén?
Ezen a nő elgondolkodott. – Azt hiszem azt azért nem. De a sajátomon, és a körülöttem lévőkén igen.
Van, amikor ez nagyon jó: például amikor már nagyon éhes vagyok, és várom, hogy megjöjjön az ebédes férfi. Minden nap hozza a kék autójával. Ha huszonötig elszámolok, és megmosom a kezem, nemsokára megérkezik. Vagy ha sütit sütök, akkor mindig meg kell kavarnia egyszer a férjemnek, mert különben nem lesz különleges. De ha a sütőbe tétel előtt megkavarja, akkor nagyon finom lesz.
A fiú elámult ezeken. – Azt mondtad, nem mindig kényelmes. Olyankor mi történik?
Ezen a nő elmerengett. – Tudod – kezdte -. nem szeretnélek megijeszteni. Ez veled nem történhet meg, csak velem, mert ez az én erőm hátránya. Minden varázsképességgel jár valami hátrány, azt hiszem. Ez az ára az erőnek. Az enyémmel az a baj, hogy például amikor véletlenül beütöm a sarkam, gyorsan be kell ütnöm direkt a másik sarkamat is. – A fiú hitetlenkedve nézett rá: – De minek?
-Hát azért – mondta az asszony minden szomorúság nélkül -, mert különben aznap valami rossz történik. Ugyanígy van ez azzal, hogyha megvakarom az egyik szemem. Muszáj a másikat is. És ha a lépcsőket párosával kezdtem el lépni, akármennyire fáj a derekam meg a lábam, egészen a harmadik emeletig párosan kell szedni. Amikor nem jön ki úgy a lépcső, a páratlanra páros lábbal kell ugranom. Nagyon nehéz ám ennyi szabályt betartani, és sokszor úgy érzem, nem éri meg.
Sokáig hallgattak, maguk elé nézve. Végül a gyermek nézett fel rá újra: – És van ellenséged, vagy valami szuper gonosz? Aki ellen harcolni kell?
A nő erre úgy mosolygott a fiúra, mint egy jóságos nagymama. – Nem mindig ölt testet az ellenség.
De nem mondhatta végig, amit gondolt, mert ekkor megjelent egy idős, de nagyon vállas férfi, és gyengéden átkarolta az asszonyt. – Menjünk haza, kérlek. – A nő engedelmesen felkelt a fiú mellől, elköszöntek, és a pár karonfogva az egyik panelház felé indult. A kisfiú még tűnődött a hallottakon, gépiesen gyártotta a homokhalakat, a homokcsillagokat és a homoksütiket. A sütiken mindig simított egyet, hogy biztosan nagyon szépek legyenek. Nem árthat, gondolta.
Az öregúr halkan odasúgta az asszonynak: – Nem kószálhatsz el állandóan. Bajod is eshet, meg aztán tudod, milyenek az emberek. Néznek ki az ablakon, és beszélnek, aztán meg hiába vagyunk a városban, a pletyka terjed.
Erre a nő haragosan kitépte a karját a férfiéból: – Tán szégyelled, hogy őrült a feleséged? – sziszegte. Aztán dobbantott kettőt a bal lábával, és kettőt a jobbal, mert a varázslat szerint ezután nemsokára kibékülnek.
