November
Hólyagos, heges házfalak.
A nyelv, a szó, a hang elakad.
Hallgat az üres ér,
a sejtben a mag.
Vetkőznek az útszéli fák.
Sötét foltokban vérzik át
a ködön, az éjszakán, a csenden,
a fegyelmezett napirenden
a szomorúság, amit úgy ismerek,
mint egymás testét a szerelmesek.
Az éber álmai mind
távolodó kontinensek.
Súrlódnak az égitestek.
A csillagok rég leestek.
Lélegzik és múlik a november.
Nő a hiány, amit etetnem kell.
2012. 11. 26.
Milyen lehet a kilátás egy vakablakon keresztül? A létezés Mitracsek úr számára olyannyira szűkre szabott keretek között zajlik, mint amennyire széles kilátás nyílhat egy vakablakon keresztül a külvilágra – derengett a válasz a tudatom alatt. Ki ez a személy, és hogyan kerül a történetébe Édes Anna? A válasz Lengyel János elbeszéléskötetében, a szavak mögé rejtett mondanivalóban keresendő.
A kötet elbeszélései négy témakör szerint különíthetőek el. Az elsőbe sorolhatóak azok a történetek, melyek egyszerre hétköznapi és abszurd keretek között zajlanak, Az erdő titka című elbeszélésben a főszereplő megcsalja, majd meggyilkolja a feleségét. Csalással és csalódással a legtöbben találkozunk, azonban a történetbeli férj elrejti felesége testét az erdőben. A férj egy idő után elbizonytalanodik abban, hogy a feleségét elég mélyre temette-e. Éjszaka az erdőbe siet, ahol megcsúszik, és súlyos fejsérülést szerez. Néhány nappal később holtan találnak rá a vadászok.
Lengyel János kötetében olyan elbeszélések is helyet kaptak, melyek eseményei leginkább egy akciófilm történéseihez hasonlítanak: Az autólopás címűben a férj a feleség holttestét gépkocsija csomagtartójában, egy bőröndben rejti el. Azonban a járművet ellopják, és ekkor elkezdődik egy újabb történet. Megismerve a tolvaj belső vívódásait, még akár rokonszenvet is érezhetünk iránta, ugyanis a tolvaj gondolatban saját anyagi helyzetének javulásáról vizionál. Váratlanul leállítják a rendőrök, az elbeszélés itt ér véget. Az író az olvasó képzeletére bízza a történet folytatását.
A könyvön belül a második csoportba sorolhatóak azok az írásokat, melyek központi alakja a kéretlenül megkapott, jelentéktelen ember szerepkörének elhagyására törekszik. A hősök azon töprengenek, miképpen vett az élete helytelen irányú fordulatot, és a kitörési lehetőségeken elmélkednek. Az Okkal oktalan című szöveg szereplője végül egy gyilkosság révén válik ki a tömegből. Az Egy nem hétköznapi ember című elbeszélés főszereplője a jóslás képességével rendelkezik: „Reszkető kézzel nyúltam a whiskys üveg után, mire az önmagától elindult a kezem felé.” (87.) Az idézett mondat azt is mutatja, hogy a különleges képességekkel rendelkező hős is abba a gödörbe kerül, melyből átlagos társai sem menekülnek. Erre a jelenségre lehet másik példa:„Z. világéletében kannás borba igyekezett fojtani nyomorát. Nemrég nyert a lottón, azóta whiskyt vedel.” (128.) A szereplők képtelenek kiutat találni hátrányos élethelyzetükből, ennek kiváltó okát szintén ugyanitt olvashatjuk: „A problémák orvoslására nem marad energia, mert az önvád és az önsajnálat felemészti.” (128.)
A kötetben olyan elbeszélések is szerepelnek, melyek központi témája a létezés miértje és mikéntje nyomán felmerülő tiltakozás. Ezt a problémakört jelölném meg harmadikként a témák kategóriájában. Megoldásra egyik szereplő sem talál, a Tanácstalanul, a Sárkányra várva és az Elátkozva című szövegekben a főhős a következő kérdéseket teszi föl: „Mit keresek ezen a világon? Mit találhatok és mit keresek egyáltalán itt?”(88.) Megoldás helyett két apró utalás kap helyet a könyvben: „Az elmúlás kell nekem. A boldogságos Nirvána.” (93.) Ebben az esetben a kérdés felvetésének kiváltó oka nem egy megtapasztalható jelenségben (féltékenység, emberölés, kábítószer túladagolás) rejlik, a probléma gondolati síkon merül föl. A probléma felvetése nem szükségszerű, hiszen az ember úgy is dönthet, hogy nem vesz róla tudomást, megoldása pedig kétséges, mert az elbeszélő nem ér el pozitív eredményt.
A negyedik témakör Mitracsek úr alakjával kapcsolható össze. Két írás sorolható ide: Édes Anna Kárpátalján, valamint Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története. Mitracsek úr figurája az előbbi elbeszélésben tűnik föl először. A könnyed hangvételű szöveg helyszíne a nyomtatott sorok mögül egy másik valóságba helyeződik át. A szerző megszemélyesíti és életre hívja az irodalmi hősöket: Kosztolányi Dezső Édes Annáját, és a saját maga által kitalált Mitracsek Ödön figuráját. A két szereplő önállóan gondolkodik, párbeszédet folytat egymással. Mitracsek úr az alkotóját minősíti, Édes Anna pedig elcsodálkozik a múlt század folyamán végbement technikai változásokon. Az elbeszélésbeli író a Múzeum körút egyik antikváriumában megvásárolja Kosztolányi Dezső kötetét, így téve lehetővé, hogy a két szereplő találkozzon, és a szövegbeli valóságba lépjen. Az író táskájában „találkozik” a kéziratokban lakozó Mitracsek úr a könyvben élő Édes Annával. A szerző a továbbiakban mellékszereplővé válik, funkciója (a Kosztolányi-kötet megvásárlása) révén hozzájárul ahhoz, hogy a betűk által közvetített jellemek (Édes Anna és Mitracsek) az elbeszélésbeli valóságban létező szereplőkké váljanak.
A valóság és a képzeletbeli tér között híd jön létre, amikor kiderül, hogy Anna engedett „a kárpátaljai novellahős ostromának”. A két sík összekötődik az események pozitív alakulása által – vélheti az olvasó. Azonban a szerzőt utoléri a kéziratban rekedt Mitracsek bosszúja, aki ezáltal érezteti hatalmát. „Mitracsek révbe ért. És valóban. Aki elolvasta a kötetet, értesülhetett Édes Annával való boldog egymásra találásáról. Száz számra érkeztek az olvasói levelek, de a fiatalember nem ilyen sikerre vágyott. Asztalán még ott feküdt a Kosztolányi-kötet, de amikor belelapozott, megdöbbenve vette észre: Anna eltűnt… Az író számára a plágium vádja felér a halállal. Mitracsek úrra gondolt, de azt már se a fehér papiros, se a számítógép képernyője nem tűri el.” (40.) A bosszú során Mitracsek meggyőzte Annát, hogy elhagyja a Kosztolányi-kötetet, és Mitracsek történetébe és kötetébe disszidáljon. Ez hívja elő a plagizálás vádját a szerző számára, ami Mitracsek bosszúját jelenti. Közben a történet során az is kiderül, hogy Mitracsek azért neheztelt szerzőjére, mert éveken keresztül a publikálatlan szereplők purgatóriumában szenvedett.
A válaszokat kereső szereplők közül kiemelkedik Mitracsek úr. A címadó elbeszélés a következők miatt különül el a többitől: a leghosszabb történet, mely a szerző meghatározása szerint „novellisztikus misztifikáció”; Mitracsek úr szerepe elhalványul benne, helyette mellékszereplők tűnnek föl. A mellékszereplők közé sorolnám Mitracsek szüleit, feleségét, rokonait (feltűnik például Szütyő Elemérke, Vöcsök Ödön, valamint a börtönviselt Egon), Nyuszikát, valamint a Szomorúságot, ki a tó szélén állva „várta, hogy jóra váltson a kedve” (139.). Az utóbb említett szereplők életeseményeinek részletezése miatt úgy tűnhet, hogy a szerző megfeledkezett Mitracsek úrról. Amikor ez a végletekig fokozódik, a címben megjelölt főhős megszólítja a szerzőt, és megpirongatja emiatt, ugyanis ő önálló kötet megjelenésében, valamint az íróasztalfiókból való kiszabadulásban reménykedett – az író és a szereplője között folytatódó párbeszéd is kiemeli ezt a történetet a többi közül.
A szerző a főhős szüleinek említése által megismerteti az olvasót Mitracsek Ödön múltjával, a táptalajjal, melyben született, és ahol véget ér az élete, melyre rendeltetett. Az író Mitracsek, a mellékszereplők, és saját életérzései által fest képet egy „elfuserált” valóságról. „Az emberiség legnagyobb problémája az, hogy van. A létezés velejárója a hibalehetőség… Isten azért vesződik az emberekkel évezredek óta, hogy ne kelljen bevallania, ő sem tévedhetetlen.” (136.) Szabadulást, úgy tűnik, csak a bódulat hozhat: „Az ivás gyógyír a lélek sebére, belülről fertőz, hogy aztán alámerülve soha többé ne kerüljön felszínre. Az ivás gyógyír? De milyen árat kér ezért, hiszen távoztával csak romhalmaz marad, újabb megoldatlan kérdések, pusztába hallgatott jajkiáltások.” (134.)
A különféle leírások a Mitracsek környezetében fellelhető problémákkal kapcsolatosak, és ezek a kárpátaljai élet néhány jellemvonására való utalásoknak is olvashatóak. Ilyen például a kilencvenes években tapasztalt áramszünet, vagy a kárpátaljai vidéki élet kulturális fejlődésének hiányosságaira való hivatkozás (143.). A szövegek tanúsága szerint a lehetőségek korlátozottak a Mitracsek környezetében élő emberek számára: „Rendszerek jönnek és mennek, de mi maradunk, igyekszünk megmaradni, mert a következő rendszernek szüksége van ránk. Ma már ebben sem vagyok biztos, de ha nem tetszik, el lehet menni. A kérdés csak az, hová?” (130.)
Egyre inkább az rajzolódik ki az olvasó szeme előtt, hogy a megváltás Mitracsek számára nem létezik, az író viszont reménykedhet: „Az írás … papírhalmazzal itatja fel a keserűség nedveit. Elhasznált gondolatok kerülnek a papírkosárba, mert íróasztalfiókra nem telik.” (134.)
A kötet huszonkilenc elbeszélést tartalmaz, és a fentiek értelmében négy témakör szerint csoportosíthatóak az írások: a mindennapi lét (Az erdő titka, Autólopás), a különleges létezés (Egy nem hétköznapi ember), a miért létezés (Okkal oktalan) és a hogyan létezés (Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története). Olyan írásokkal is találkozhatunk, melyek egyik kategóriához sem illeszthetőek (A szeretet mestere, Nem mindennapi könyvbemutató, Harc a dzsungelben), de az ebből fakadó sokszínűség nem zavaró, leginkább az ábrázolt világ sokrétűségét mutatja. Az elbeszéléskötet elsősorban. arra is törekszik, hogy az olvasó elé tárjon egy szemléletmódot, ezt pedig a szerző a váltakozó helyszínek és szereplők által is érzékelteti.
Az elsőként felvetett kérdésre, hogy milyen lehet a kilátás egy vakablakon keresztül, lehetetlen válaszolni, mert ez egy paradoxon. Mint ahogyan annak tűnik az ember létezése, akit Mitracsek úr jelleme érzékeltet. Ez a személyiség létezik, viszont a létezése „elfuserált”, élete helyrehozhatatlan, általa befolyásolhatatlan hibákkal telt meg. Mitracsek Ödön valóban élt, számára a szarkazmus, az alkotó ember esetében viszont az írás jelenti a vakablakon való kitekintés paradoxonának megsemmisítését. Lengyel János elbeszéléskötetére szüksége van az olvasóközönségnek. Kárpátalján azért, mert az olvasó a saját környezetére ismerhet, Magyarországon viszont amiatt, hogy az olvasó a sorok mögött rejtőzködő mondanivaló által megsejthesse az említett közösség problémáit.
Lengyel János: Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2011.
Apartman dal
A kazah paraszt
Ashabadba nyargalt,
Arra tart arabsa,
Pata alatt aszfalt.
Alvatlan arca,
Alaktalan ajka,
Kalapja szalma
Szalag van rajta.
Nyargal tarka szakaszt
A nap adja a tavaszt.
Agya szava aggasztja,
Alanya szalasztja.
Ashabadban van az
Anyja apartmanja.
Annak fala magas,
Vastag vas takarja.
Ajtaja parafa,
Ablaka dabra.
Időbe töltve
Fáradt karomon karóra,
Az idő kiszaladt alóla.
Ha nem érek nyomban haza,
A nejem engem húz karóba,
S gyászolhatja hű fiát a Haza.
Széllel szemben
Nem írhatok mást,
ha szavam hontalan,
nem ülhetek tétlen,
ha elmém nyugtalan.
Falra hányt borsó
minden szép vallomás.
Mert gyáva a nyúl:
úgy jó, ha paprikás.
Vak szemében
az Időnek
görbe boton
varjak ülnek
cérnaszálon lóg
a mennybolt
benne ring
a volt s a nemvolt
a himbálódzó
csillag-tenger
egy szédelgő
részeg cettel
s gyomrában
meg sok kis Jónás
nagy szakálluk
savba ér
hitük fonnyadt
töklevél
vak szemében
az Időnek
füstölög
a lámpabél
Elaludtam, s mint egy darab szén,
gyémánttal álmodtam, iskola-
padban ültem s grafitporos
ujjaimmal arcodat megfestettem.
Festettem, mert izzadt a tenyerem,
maszatoltam inkább, szürke
ködbe mártottam arcod s mögéd
lepakoltam, a félhomályban
megmosakodtam, talán-poshadt
pocsolyából, azt hittem tiszta
vizet ittam s nyakadba fújtam,
mint a lidércfény, hátadon
végigfutottam s riadtan el-
hidegültél tőlem, inkább-
árnyékomtól, párás kísértettől,
elszaladtál kíséret nélkül,
egyedül a rengetegben, elestél
s én megszántalak, odakaptál
és megkarmoltál, a hajad
egy csomóban ott maradt a
nyirkos ágak puha kérge
alatt, mint vízihulla-ujjak,
feltámadó-szétázott halottak,
sikoltottál s megint tovább
szaladtál, én utánad, utánam
arcomon a sebből lustán,
mint a mocsár, megmozdult
vérem, most fekete nedv, szinte
enyv, ragacsos, mint az
izzadtság sáros homlokodon,
s te csak futottál és futottál,
követtelek, mert értem kiáltottál,
farkaskölyök vagy veszett kutya,
rohantam utánad, mint mell
után, mint holmi préda után,
szemem a széltől: könnytől
csillogott, kitömött állatban
festett üveggolyó, s szám
habzott, mert nyálam
sűrű lett és keserű, lehet
megvesztem érted s végül
utolértelek és rádugrottam
és ruhád szétszaggattam és
a bőröd és a hajad és túl
sok volt belőled s utána
semmire sem emlékszem,
csak láttam a földet, ahová
letepertelek, leterítettelek, s
mint egy megrakott asztalon,
a kezem ide-oda kapott
és elvett amit kívánt,
mindent, finom bőröd pedig
azóta lóg az ól falán és, ha
egyedül vagyok hozzásimulok,
mert ennyi maradt belőled,
kedves selymesség, nem több,
felfaltalak, te eltűntél,
lassan, inkább-árnyékként
követsz esténként, mikor
sötéten bolyongok s le-
üvöltöm az összes csillagot,
ki velem veszekszik, mert
megöltelek, s te csak csendben,
mint az árnyékom, tudom,
mindig ott jössz mögöttem,
ha éjszaka van, farkasok
órája, mikor hidak robbanak
a szegényemberekben s a szűz
lányok felsikoltanak, mikor
legnagyobb a feketeség, az
te vagy, körülölelsz, s
rajtam kívül kint nincs
senki, csak csöndes üresség,
amiben te kongatsz
vészharangot, ha egyedül vagyok,
s tudod, bennem minden
visszhangzik, hiába
beszélek bőrödhöz, az
hallgat, hiába érek
hozzá, ő magától nem,
miért nem téphetem szét
magam? Árnyékként beléd
olvadnék, semmi se
szakíthatna szét,
álom se, ha elaludnék…
Sodorj ki álmokat hajadból
szép szerelmem, s csókold meg
kétszer mindazt, mi valaha megrebbent,
mert sosem lesz már pillanat a múló magány,
csak a perc laza lárvafoga az, ami őröl, s hajt valahova.
Forogva pördül tova minden, minden elmúlt,
minden szomorú és a sarokba szorul,
hol a szád? Csókolj meg, mert
megrebbentem!
– Mindent megtudott, róluk, Katika? – nevetett Hajdú. – Nem maradtak rejtélyek, titkok, homályok? Semmi handabanda, zizi, félóra, amivel azok a szegény gyerekek ne tudnának elszámolni? – Zizi? Katja felhorkant. – Ám állok elébe, hölgyem, ha engem is elszámoltat.
– Szaván fogom, Hajdú. Legyen egy óra múlva a Centrálban!
Arany falikarok, zöld bársonyszékek, aranykeretbe foglalt gobleine-képek, olyan hely, amit szecessziós ékszerdoboznak neveznek az útikönyvek. De hiába nevezik bárminek! Az osztrák turisták még nem fedezték fel Őrskutat, ahogy nem fedezték fel a franciák, az olaszok, a németek. És nincs az az őrskúti cukrászda, ami itt és most megélhetne ásványvizekből és tejhabbal összepancsolt kávékból.
Az Ide-Süss Pékség bérelte most is a helyiséget: nyúlós kelt tészták, bukták, sima és extra pogácsák, sima és extra fánkok, csütörtöki rendkívüli extra akciók. Kávé csak véletlenül és csak alkalomszerűen: ha van idő, ha a vendég ráér, és kivárja a sort.
Katja egy túrós batyuval helyet foglalt a bársonyszékeken. Megrándult a kis harang a pult fölött: csúcsra járt a tésztagyár: a vásárlók újabb hulláma tódult be, megérkezett a délutáni sütés.
Egy vidám csettintés az ajtóból:
– Nem illene egy söröző jobban mihozzánk?
Nem. A hely hangulata. És a rengeteg tennivaló. – Hadd kíváncsiskodjam! Lefülelte-e már műkincsrablókat?
Hajdú elvigyorodott: – Ha már itt kell rostokolnom, hadd haljak előbb a lányokról.
Katja bólintott, és a kávéját kavargatva lelkiismeretesen beszámolt Dohák Éva haláláról, az összecserélt útlevelekről és a csodálatosan bőbeszédű Szekeres Niki Princesse-ről és az ő következtetéseiről.
Az ósdi ventillátor fáradhatatlanul kavargatta a vaníliaillatú levegőt.
– Nem teljesen értem, Katja. Jött egy gonosz bácsi egy nagy merítőhálóval, és kihalászta innen az aranyhalacskákat. De miből gondolja, hogy az én műkincseim összefüggnek a maga lányaival? Egy gyerekkereskedő hálózat egészen más szervezettséget követel, mint az illegális műkincskereskedelem. – Töprengett egy kicsit. – Talán a megbízója sógora miatt gondolja így? Merthogy Dér Sándornak olyan sok a pénze?
– Hát épp ez az, hadnagy! A kulcsszó a másféle. Én rengeteg hálózatot ismertem meg Münchenben. De olyan jól szervezett hálózatot nem láttam, ahol a lányok életben maradnak, és néhányat haza is engednek a szüleikhez.
– Dohák Évának talán csak szerencséje volt. Vagy az a szabály a Lajtán túl, hogy a gyerekek nem kerülhetnek elő élve?
– Nincs ilyen szabály, nagyon jól tudja. De ha egy kislány bekerül, azonnal harminc vagy negyven kiló színhússá válik. Akkor is ledarálják, ha a beavatást túléli. Annyi kábítószert kap, hogy sehova sem tud visszatérni. Az ilyen lányoknak esélye sincs arra, hogy honlapokat indítsanak, felkutassák a többieket, és szép csendesen öngyilkosok legyenek egy szállodai szobában.
– Na de mi a helyzet ezzel a szép és csendes öngyilkossággal?
– Egyelőre még szép és csendes. Egyelőre. – Széttárta a kezét, és merengve bámulta a túrós batyú romjait. – Ezt az őrskúti hálózatot is profik irányították, de nem tőről metszett gyerekkereskedők. És az áru is egészen más volt: nem intézetből szökött lányok, hanem ápolt, középosztálybeli gyerekek. Az egyetlen bűnözői kör, aki a nyolcvanas években megfordulhatott a városban, azok a műkincscsempészek. Mert ne feledje, Őrskúton nincs olaj, nincs fegyvergyár, nincs atombomba, csak régiségek.
– No de melyik műkincscsempész vagy orgazda dobja oda a saját lányát a pedofiloknak? Az áldozatok közt van Dér Sándor kislánya is.
– Én csak nagyon keveset tudok erről a római városról, hadnagy.
Hajdú felnevetett. Ha ivott is – gondolta Katja –, ez a ventilátor vagy a förtelmes süteményszag már kijózanította.
– tudni akarja, 1982-ben túrták fel először a város keleti határát, hogy felépítsenek egy lakótelepet. A lakótelepből persze semmi nem lett, inkább kertes házak, virágnevű utcák épültek. No de a Kádár-korban is létezett titkos nyilvánosság, és ezen a helyen a titkosszolgák kénytelenek voltak hírmorzsákkal megelégedni. Mért megy olyan jól Józsi bácsinak, ha nincsenek német rokonai, és még a nagymamától sem örökölt semmit? Ha nincs a láthatáron gazdag nagymama, akkor hogy építhet ekkora házat a Tulipán utcában? És mért pletykálják itt a népek, hogy a piacon sestertiusokat árulnak? És néhány tény, amire egy szegény titkosszolga zsigerből felfigyel. Mért kóvályog egy porfészekben ennyi közel-keleti műkereskedő, ha hivatalosan el sem kezdődtek az ásatások?
–Talán csak túrós batyu-függők voltak… Vagy rájöttek, hogy mennyire megéri házhelyet venni a Kádár-rendszerben. Hiszen ezek a felparcellázott kertek tele vannak római emlékekkel. Jól gondolom, ugye?
Hajdú szárazon bólintott: – A most dolgozó régészek szerint a mai Jácint utca és a Platán sor között terült el a régi Valcum város temetője. És nem is volt annak idején nehéz dolga az ideköltözőknek! Akár a mesékben: ha jó mélyre ásott a szorgos gazda, ha alaposan kiásta a helyét a diófáinak, akkor aranyat talált a kertjében.
– És a maga titkosszolgái nem jöttek rá időben, hogy itt vannak Európa legértékesebb házhelyei?
– Nem számol maga az emberi tényezővel, Katika. A titkosszolgákat ügynökvadászatra képezték ki, nem a fürdőszobájukban, samponos flakonokban sestertiusokat rejtegető énektanárokra. És morcos város ez, Katika, és nagyon morcos város volt ez már a szocializmusban. Az emberek titokban gyóntak, titokban áldoztak, titokban leveleztek az osztrák rokonaikkal, és csak nagy titokban duruzsoltak a szomszédaikkal.
– Felteszem, hogy ezek a római kincsek mind külföldre jutottak. És azt is, hogy nem a szomszéd Frici bácsi csempészte ki a kofferjában.
– Bizony nem! Bizony nem a Frici bácsi! Na persze nem olyan könnyű egy nyugdíjas tornatanárnak elcsevegnie arany pecsétgyűrűs nehézfiúkkal, akikről már messziről szaglik, hogy nem a megfelelő öltönyüket hordják vasárnap. Ez egy kezitcsókolomos világ, ahol ha bűnöznek is, nem barátkoznak akárkikkel és nagyra tartják magukat. Így aztán tényleg mindenkinek kapóra jöhetett a maga Sanyija, ez a nyelveket tudó, izgága történelemtanár. Aki már a nyolcvanas évek végén konferenciázni járt ki Ausztriába… tudja, kis népek összefogása, közép-európai identitás. De maga azt gondolja, Katika, hogy ezek a derék libaboniak eleven műkincsek után is érdeklődtek, nemcsak amforák, hanem eleven, helyes kislányok után. És mért ne? Mért is ne? Ha fejreáll a világ, akkor ki vigyáz a gyerekekre? – Megint hallgattak egy sort és figyelték a forróságot kavargató ventillátort. – De még egyszer mondom, ez egy elég ingatag elmélet: Dér Sándor lánya is az áldozatok közt volt.
– Hát látja, hadnagy, ezért szeretnék én a lehető legtöbbet megtudni Dérné gyanús balesetéről. És mindenekelőtt az elsődleges gyanúsított, az apa, Dér Sándor viselkedéséről. Hiszen nem lehetséges, hogy a felesége halála miatt ő maga is a lányát hibáztatta? Akár szerette a lányát, akár nem, azt Dér nagyon jól tudhatta, nincs az a köztiszteletben álló történelemtanár, aki azután is köztiszteletben áll, ha a lányát gyilkossággal vádolják. Ráadásul anyagyilkossággal – micsoda förtelem! Vajon nem akart-e Dér a lányától mindenképp szabadulni? És egy gyerek hol tűnhetne el nyomtalanabbul, hol tűnhetne el biztosabban, ha nem a gyerekkereskedők kezében?
Hajdú döbbenten rámeredt.
– Persze én nem vádaskodok, nem vádolok senkit, hadnagy, távol álljon tőlem! Csak azokat a régi aktákat szeretném látni! Mert Dér Krisztina ugyan a világ egy távoli pontján tűnt el, de hogy miért pont ő, hogy miért akkor és úgy, annak az okai itt rejtőznek.
Régebbiek:
http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/
http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/
http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/
http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/
http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/
http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/
http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/
http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/
http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/
http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/
http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/
http://ujnautilus.info/aki-mast-megdob-kovel-az-maga-esik-bele/
http://ujnautilus.info/sibelius-mindhalalig-irodalom/
