Anna Ahmatova: Ház a hóban

Bóklászunk, ujjak összefonva,

elköszönni még korai.
Hallgatag vagy, én szólni lomha.
Sötétül. Szinte hallani.
 
Templomba nyitunk csöndesen be:
nász-dal fogad s keresztelő.
Szemünk nem kapcsolódik össze … 
Velünk nem ez fordult elő?
 
Bóklászva temető haván, csak
mert a tüdőnknek tágasabb,
a hóba karcolsz kicsi házat,
hol ketten élnünk már szabad.

 Botár Attila fordítása

Júdás monológja

Bár harminc pénzük visszadobtam
De már e harminc pénz vagyok
Hogy eszem váza összeroppan
Gyilkosaim az angyalok
A csillaghalálig bűntudat
Uram elhasznált eszközöd
Hogy a légiókat kardokat
Róma lovait elkötöd
Hittem elég a Jézus-arc
Lehettem volt zelóta bár
Ő nem egy volt a sok között
Ő Egy volt
S azóta már
A lelke túl a Rák-ködön
Nekem naponta visszajár
Örök időkig vízözön
S a tűzeső lett hazám
Eleven élő poklokat
Tudok
Szerepem ez
A szörnyű juss
Nem láttam át szándékodat
Már tudom a terved kozmikus
Hazám csak egy a sok között
Hazám csak bolygó habár
Minden lehető gömb közül
Hazám az Egy mi visszavár
De eszem váza összeroppan
Gyilkosaim az angyalok
Bár harminc pénzük visszadobtam
De már e harminc pénz vagyok

A varázsajtón túl

Boriék családja nyaralni indult. Roppant izgalmasan kezdődött a kirándulás! Hajnalban kellett kelni és Met Rózni egy hatalmas üvegházig, ahol a mozdonyok aludtak. Vagyis mire odaértek, már kezdtek ébredezni a nagy pöfögő-döcögő vonatok és hatalmasakat füttyentettek. Seprencs szerint ezzel fejezték ki az indulás miatti izgalmukat. Hát, Bori is igazán izgatott volt már. Mikor apu megvette a jegyeket, megkeresték az ő járgányukat és elfoglalták a helyeiket. A vonat kicsit még kérette magát, aztán lassan nekivágott a síneknek. Anyu és apu egymás mellet ültek, velük szemben Bori és Seprencs. Az ő lábuk nem ért le, de ezt nem is igazán bánták. Bori a lábát lógázta és érdeklődve pislogott kitágult szemeivel, Seprencs pedig addig-addig nyújtózkodott, míg fel nem érte az ablakot, hogy kikukucskálhasson.

­­– Mikor érünk oda? – kérdezte Bori, miután kiértek a városból. Úgy érezte, éppen eleget ült egy helyben.

– Még sokára. Menj, nézelődj kicsit a vonaton, mi majd innen figyelünk!

– Hát jó – egyezett bele a kislány és Seprenccsel elindultak feltérképezni a terepet.

Az önzáródó kapu gyerekzárasnak látszott, hiszen mindig valahogy furcsán nyílódott és záródott a felnőttek előtt és mögött. Egy lámpa kezdett el világítani fölötte, akárhányszor csak kiment raja valaki és ott magára zárt egy másik ajtót.

– Biztosan valami nagyon nagy kincset őriznek ott!

– Gondold? – suttogta Seprencs.

– Persze, különben miért lenne gyerekzáras?

– A másik ajtó mögött lehet, amit olyan gondosan becsuknak maguk mögött – okoskodott a kobold. – A felnőttek váltják egymást, biztosan ők őrzik azt a valamit.

– Mi lehet ott? – kíváncsiskodott Bori.

– Gyere, lessük meg! – csillant fel huncutul Seprencs szeme. Így rögtön izgalmasabbnak tűnt az út. – Amikor kijön a következő őrző, kislisszolunk az önzáródó varázskapun és megelőzzük a következő őrszemet!

Bori kicsit megszeppenten nézett Seprencsre. Eszébe jutott, hogy talán nem is kellene nekik odamenni. Vajon anyu és apu mit fognak szólni, ha ő csak úgy kislisszol? De nem hátrálhat meg, elvégre a kobold azt hiszi, hogy ő a legbátrabb ovis a Süni csoportban!

– A varázskapu mellett el tudunk bújni, és ha nyílik, akkor aztán szedd a lábad, mert nem tudom, meddig marad nyitva!

Bori csak bólintani tudott, mert az izgalomtól már teljesen kiszáradt a torka. Több kakaót kellett volna reggelire innom, morfondírozott magában.

A következő kitárulkozáskor megfogták egymás kezét és halált megvető bátorsággal kezdtek el rohanni az önzáródó varázskapu felé. Bori még a szemét is becsukta, miközben átszaladtak az ajtórésen. Mikor legközelebb ki merte nyitni, már a varázskapun túl voltak és Seprencs ugrabugrált körülötte vidáman.

– Sikerült! Sikerült! – Bori megkönnyebbülten sóhajtott fel és óvatosan visszakukucskált az ajtó másik oldalára, de nem látott semmi különöset. Erről az oldalról is ugyanúgy átlátott a másik oldalra, mint a másikról erre.

– Na, gyere! Lessünk be a kincshez! – kiáltotta izgatottan a kobold.

Bori négykézlábra állt, Seprencs pedig nagy üggyel-bajjal feltornázta magát a hátára, hogy elérje a kilincset. Végre ki tudták nyitni a kincstárat. Bori gyorsan felpattant és közösen benyomták a nehéz ajtót, hogy lássák, mit rejt.

– Ez egy WC! – kiáltott fel csalódottan Bori. Seprencs hitetlenkedve állt a WC előtt, majd, mint aki nem adja fel, elszánt arccal ugrott fel az ülőkére.

– De biztosan valami csoda WC!

Hirtelen meghallották, ahogy kitárul mögöttük az önzáródó varázskapu. Mindketten összerezzentek.

– Biztosan egy újabb őr! – sikkantott Seprencs és majdnem beleesett a kagylóba. Bori négykézláb igyekezett bemászni a WC mögé, de még kicsit sem tudott elrejtőzni, mikor valaki benyitott.

Apu dugta be a fejét a WC ajtón.

– Hát ti meg mi rosszban sántikáltok?

– Csak… hát… mi csak – pirult el a kislány.

– Meg akartátok nézni a WC-t?

– Ühüm – bólintott Bori.

Apu kézen fogta és mintha mi sem történt volna, elindult kifelé. De ahogy a WC kagyló mellett mentek, Seprencs véletlenül megnyomta a gombot. Hirtelen lenyílt a WC alja és a síneket lehetett látni, ahogy hatalmas sebességgel száguldanak alattuk. A két kicsi mindentudóan összenézett. Apu visszavitte őket az ülőhelyeikhez, de ők már tudták, hogy a WC csak álca és az őrzők valahogy titokban elrejtették a kincset. Valami nagy kincset. Valahol ott, a WC és a sínek között.

 

 

(Illusztráció: Rootwire train)

Nemének igencsak megfeleltetve magd’oldmeg!

 

 

– Magdolnát!

 

Nem is értem, mi ez a tipizáló szarkazmus a pult(…) – alánézek, a pohár aljára, alá nézek, hogy értsem: félig tele, vagy lássam: akképp üres, hétköznapi(k)atlan! (…) – szóval a pultból. Bár érthetnéd, hogy miként tesz boldoggá az ambivalencia. Fújj, te hülye, kettős ambivalencia!

 

Sokadik a hirtelen feltörő érzéstől versenyt suhanó szemköppenet leszakadt arcomon. A széllel versenyt suhanó. Számban megegyezik rádöbbenéseimmel: Karinthy Frigyesnek igaza volt a H. G. Wellshez írott levele mottójában­*. Emelem poharam, gurítom kortyom torkomba bele, belembe le, s íme, a szituáció:

 

(férfi belép a számozott italbolt kapuján, roskadásig megpakolva az eladásra szánt portékával) Jólesőn, bár kárörvendéstől messze járva veszem tudomásul: természetesen most is, mint minden hasonló „málhásjelmezbe-bújáskor”, akad egy üveg, amelyet épp, hogy a két kisujjával tart, ameddig tud az ember, a szamár. Az ajtót kirúgni még kitudjuk, de magunk után húzni…

 

MAGDALÉNA: Öhm. Segítsek becsukni?

FÉRFI: Dehogy! Majd megoldom!

 

Magdaléna, a cseh pultos lány – orvostanhallgató, aki cseh- herélés helyet jött helyet cserélni magyar kollégájával, Magdolnával. A beszállító Férfi kijelentését, ha őszinte lehetek, szarrá kell röhögni. <Lehetek őszinte, ha kijelentését férfi beszállító(nak) a’röhögi szarrá>, aki nem Férfi. Nyilván Majd megoldomtam volna én is, csak a dehogyot hagytam volna el, mert az a szó fura…

 

A kettősség, ami igazán fura, ráadásul az egymást kizáró érzetek érzésétől érzékenyen érintve érzékenyülhetnék el, de nem teszem. Az idézett diskurza akkora gondolatkörmaratonokat bagatellizál mint a:

 

– *nők értik férfiakat. Nem. nők akarnak férfiakat. Nem csak érteni.

– férfiak értik nőket. Nem. férfiak akarnak nőket. Nem csak érteni.

 

Ez ugye egy. A kettő, hogy én ezt szeretem. Kettős ambivalencia. Fújj! Adjatok valami olajos magvat!

 

Magától értetődő, hogy magányom s sértett Nőm tettetett fölényét csupán a többször Fújjal illetett körmondatok okán érezhetem. Szóval ambivalencia.

 

ÍRÓ: Kikérem magamnak, ez nem mazochizmus.

OLVASÓ: -???

 

Egy szó, mint száz, ez az akarás-nemakarás olyan takarásba helyezi a viszonyrendszerek velejét, hogy az szinte kibelezhetetlen. Kibontom.

A segítő női szándékkal szembeni férfi büszkeség. Hál’ Istennek a legtöbbünk szereti a két eset valamelyikét helyesen életszerűen színre vinni, nemének igencsak megfeleltetve. Ez konfliktusfészek. Szeretem: mozgásban tart.

 

RANDOM HANG BALRÓL A FÉRFINEK: Bazdmeg!

FÉRFI: -??? (tudomást sem véve a neki szóló károgásról, hetykén, hetyegésre invitáló tekintettel mered Magdaléna kéjjel izzó aurájába)

MAGDALÉNA(elpirul, elrózsaszínül, jobb kis keze kis (k)mutatóujja jelentőségteljesen magára mutat. Mutatva magát ajánlja teljesen

 

 

 

 

 

Apa, anya (Patrick de Mela: Fordított)

Mit akarsz tőlünk? Ki vagy?

Riolda sikoltozva ébredt minden hajnalban. Nem ő kérdezgette az álomban látott szörnyeket, hanem a rémek vonták kérdőre.

És aztán a hercegné: Mi van veled? Elrontottad a gyomrodat? Rosszat álmodtál? Riolda bólintott. Hát persze! Ne tessék aggódni, biztos a lencse vagy a bab. A szolgák a rémeiket is a gazdáiktól öröklik, ahogy a köpönyegüket és a becenevüket is.  

Hiszen csak egy gyereklány volt, egészen olyanféle, mint akik az utak szélén kenyeret kéregetnek. Szurtos. Illetéktelen. A rémek is úgy viselkedtek vele, mintha szemtelenségből vagy merő figyelmetlenségből lépett volna be a szobáikba. Neki nem voltak saját szobái. Ahogy nem volt saját semmije, talán keze vagy lába sem.

Nem volt ez mindig így. A szigeten, ahol született ő volt a legkisebb. Az örökös legkisebb, hiszen a legeslegutolsó is a szigeten, ezért mindenki a tenyerén hordozta. Sajátgyerek volt, akit ha kenyérre nem is, de történetekkel lakattak jól – mindenki hitt abban, hogy tőle rabolták el, hogy őbenne, Rioldában támadt fel a saját gyereke… aki meg sem született, de talán ilyen kicsi, szép, eleven, kíváncsi lenne, ha lenne… Riolda, ha az arcokra nem is, de az egymásba fonódó álmokra még emlékezett.

Csak egy királylány engedheti meg magának, hogy egyszerre ennyi helyen nevelkedjen. De az apja, Fargein – vagyis a férfi, aki a legkitartóbban hitt abban, hogy Riolda az ő gyereke – kimenekítette innen. Nem nőhetsz fel ilyen zűrzavarban, nincstelenségben.

Itt, az új világban Fargeinből istállószolga lett, őt, Rioldát viszont nagy kegy érte: pesztraként vigyázhatott a herceg gyerekeire. Nem bántják, nem ütik, nem éheztetik, akkor sem bántják, ha hajnalban sikoltozik… És még a nevét sem vették el. A hercegné nem nevezi se Kindigheilingerlisnek, se Ottmatrungungnak, se semmilyen nyakatekert néven. Ha egy gyerek megtartja a nevét, akkor a többieknél nagyobb örömöt talál a szerelemben, de saját álmai már nincsenek. És az sem valószínű, hogy ő az életben egyszer még viszontlátja Fargeint.

A szobák, ahol ennyit rémüldözik, nem a saját szobái. A sárkányfejek, az omlatag, szőke nők, a vörösszakállas katonák, a sok Ottmatrungung, Kindigheilingerlis tőle igazán halomra öldöshetik egymást! Kövérek, öregek, zavarosak, ostobák.

Nem az volt Fargein álma, hogy egyszer megérkeznek egy normális, élhető érkeznek?

Ő még álmában is hallja, ahogy a germán vezérek csikorgatják a fogukat. Mert délről az arabok, keletről a szászok, nyugatról a frankok nyomulnak… És ezek még csak emberek mindennapi szülőkkel, nyavalyákkal, gyerekekkel, betegségekkel, ilyen-olyan istenekkel! Északon mindenféle titokzatos lények élnek, belefolynak az álmainkba, harc nélkül birtokba vesznek minket. Ha a szelek túl erősen fújnak, vagy a tél négy-öt hónapnál tovább tart, Álomkirály országa kezdődik el, és itt már mindenki névtelen és fegyvertelen.

De nem a szolgagyerekek dolga, hogy aggodalmaskodjanak. Rá sem érnek, hisz minden percben ugraniuk kell, még álmukban is, mert vajúdik a hercegné, mert nem vajúdik, de azt hiszi… és közben odaég, lefolyik, kifolyik, mert a gyerek kiöntötte, ledöntötte… nem igaz, hogy ledöntötte, csak a hercegné aggódik. A nagy ide-odakapkodásban már elfelejtődött, hogy Riolda azért van itt, mert a tündérek országából jött. A szolgákról mesélik, hogy annyit szolgálnak, hogy nem képesek a saját gyerekeiket szeretni.

Hogy parancs nélkül már étvágyuk sincs.

Fargein egy csodálatos világról mesélt, szerető nagynénikről és nagybácsikról, egy termékeny földről, ahol egy szempillantás alatt megkapaszkodnak a gyümölcsfák, ahol nem is lesz más dolga Rioldának, mint kiszaladni a kertbe, és a lábával turkálni diók, mogyorók után… Ám mióta megérkeztek, ő egy menekülő hercegnével tölti az idejét, az éj leple alatt osonnak egyik bagolyvárból a másikba egyik rejtekhelyről a még titkosabba: indulj, Riolda, fogd meg, ne ejtsd el, siess…! De vajon ki az, aki az ő halálukat kívánja? Melyik összeesküvő nem tűri, hogy a hercegnek gyereke szülessen?

Nem mindegy ez, egyáltalán nem mindegy, töprengett Riolda. Hiszen már ő is beletartozik ebbe a hercegi, fenséges Ő-be, a hercegné kíséretébe. Ugyan ki kímélne meg egy szurtos kis gyereklányt, ha majd lecsapnak rájuk az ellenségek? Az összeesküvők, a rémálmok, a szorongások, a fantazmagóriák. Riolda már annyi fantasztikus, vakmerő, hátborzongató történetet hallott, hogy már-már kételkedett az összesben. Ha kitépsz a fejedről egy hajszálat, akkor az tényleg beszélni fog helyetted? Az erőszakkal kiontott vér nem szárad fel? Riolda soha nem látott effélét a saját szemével.

De talán nem is a saját szemével kéne a dolgokat nézni, hanem a felnőttekével. Az okosokéval, a hatalmasokéval, akik az álmokban látott rémalakokban a saját nagyszüleiket ismerik fel. Akik soha nem kételkednek. Akik megvonják a vállukat, ha valamivel szembesítik őket.

Legalább köszönd meg, hogy nem az út szélén! Hogy nem a kutyák ettek meg!

 

Rioldának mostanában elég ideje volt, hogy hálás legyen.

Eljött a jó idő, és ők beköltöztek egy csendes falusi házba, talán egyenesen a nyár szívébe. A kert, ahol az idő java részét töltötték, majdnem olyan derűs és mindennapi volt, mint amiről Fargein álmodozott. Nyugodt, pompás diófák az udvaron. Mohos kút teli közönséges, jóízű vízzel, egymásba nyíló, derűs, jókedvű szobák. Ráadásul június van, és ilyenkor még neki sem kell beleszakadni a lótás-futásba. Csak játszik a kisfiúkkal kertben, és turkálják a tavalyi diókat a lábukkal.

Én tényleg a sárkányok fia vagyok, Riolda?

Na ne viccelj…!

Magabiztos, boldog ház ez. A méz szinte magától csordul ki a korsókból, a búzaszemek vidáman peregnek a zsákokból – és hol van még az aratás? Dagadnak a tollal tömött párnák, jó dolog pofozgatni őket, lefekvéskor, felkeléskor, de még napközben is. A hercegnének fáj a háta, talán terhes újra, de az is lehet, hogy őt is elernyesztette ennek a nyárnak a bősége.

Neked az anyád is szolga volt, Riolda? Te honnan jöttél? Ki vagy?

Mennyi ostobaságot kérdezgetnek a gyerekek!

Riolda ilyenkor visszafutott a házba, és megint megcsodálta a kincseket, az éléskamrát, a zsákokat, a tömött ládákat. Igen, minden megvan. Minden megvan. De hol van a saját édesanyja? És ki gyűjtötte ezeket a tollakat a párnákba, ki csorgatta a mézet a kancsókba, és ki szerette ennyire ezeket a diófákat?

Manapság sokat költöznek az emberek, magyarázta régebben a herceg. Délen a mórok, nyugaton a frankok, keleten a szászok, a vorderichek, az alemannok, a kortoránok, az éjszaka mélyén a kísértetek. Manapság sokat költöznek az emberek. Mások eszik meg, isszák meg – talán mások alusszák el.

De az idő most vidáman elnyújtózkodott ebben az óriási kertben, talán mert a rabszolgatestőrök is sokat segítettek. Zszszszsrrrrrrssss, Brrrrzzzsssszsprcs dünnyögték barátságosan, ha Riolda megkérte őket valamire. Bevitték a vizet a házba, megjavították a kemencéket, megszögelték az ablakokat, sőt valami hintafélét is összeeszkábáltak. A hercegné szerint egyetlen nőnek sem lehetett félnivalója az ilyen szláv mamlaszoktól, merthogy ezek csak… De nem magyarázom el, Riolda, hisz te gyerek vagy.

Esténként eszedbe ne jusson ott csámborogni, ahol a testőrök alszanak!

A szláv testőrök között volt egy fiatal, széparcú, szeplős mamlasz is, akit talán gyerekkorában raboltak el keletről: Igrijnek vagy Lirgijnek hívták. Az öregek még a széltől is óvták, és mindenkire haragudtak, aki a kelleténél tovább bámulta szeplőit. Riolda észnél volt, és nagyon ügyelt rá, hogy Igrijt ne kérje meg semmire, se vízhordásra, se egyszerű cipekedésre. Egyszer régen parasztasszonyok jöttek a faluból, a gyerekeknek süteményt hoztak, térültek-fordultak, megbámulták a hercegné ruháit, kicsit játszottak az udvaron a kisfiúkkal, és úgy viselkedtek, mintha várnának valakit.  Ám a szeplős Igrijnek nem volt szabad előjönni. Az öregek pillantása csak akkor derült fel, mikor a két össze-vissza locsogó nőszemély betette  a kertkaput.

Hány napig is tart a nyár?

Talán a faluban összeakadt Igrij pillantása a parasztasszonyokéval?

Riolda elfelejtette volna ezt az látogatás, ám ettől a naptól fogva nem látta többé Igrijt. Talán a két nő után szaladt? Vagy – miként Illighaen, a történész találgatta – beállt muzulmánok seregébe? Vagy csatlakozott volna az összeesküvőkhöz, akiktől a herceg mindenekfelett retteg? Ha ez így lenne, akkor az öreg szlávok nem járnának-kelnének, nem morgolódnának ilyen derűsen, nyugodtan. Riolda először arra gondolt, talán az istállóban tartják fogságban hetek óta.

Hetek óta… Ha a drága, az egyetlen, a kedves Igrij az istállóban lenne leláncolva, vagy valami ritka betegségben haldokolna, akkor az öregek nem üldögélnének ilyen szép komótosan a diófák alatt.  Ám mit is számít egy rabszolga-testőr élete? Mit is számít egy rabszolgatestőr élete a többi rabszolga szemében? Ha rádől egy fa az erdőben, ha beleesik a folyóba, ha túl sokat eszik vagy túl keveset, vagy „elcsavarog” szégyenszemre? Vagy ha elcsattan egy pofon, aztán még egy…aztán még egy…

A hercegnének amúgy sem szokása megszámolni a cselédeket.

 

A fiatalság jelenti a legnagyobb veszélyt, gondolta Riolda. A gyerekekre is bárki bármikor lecsaphat, a betegségek, a martalócok is – na de a fiatalokra, a fiatalokra kik leselkednek?  Talán a parasztasszonyok látogatása után Igrij nem is léphetett elő élve az istállóból. Riolda most már rettegve gondolt a mellében befészkelődő bizsergésre, a hasában alig egy hónapja feltámadt zsibongásra.

Csak azt ne!, gondolta. Csak nehogy idő előtt!

Csak nehogy vérezzen! Csak nehogy, nehogy…

Anya, apa! Hát hol vannak?

Mert Riolda nagyon jól tudta, hogy utána igenis megváltozik a nők illata. Hogy azután nem maradhat láthatatlan, nem lehet többé ilyen ártatlan, kapd fel–hozd el Riolda. Hát nem a szolgálólányok dolga, hogy kiszolgálják egy hercegi udvarban a követeket és a katonákat? Azután már nem turkálhat a gyerekekkel dió után a kertben, az ostoba kérdések elől sem szaladhat el, ahogy nem futhat el az álomban látott rémek elől sem. Ott fogják majd marasztalni azokban a bűnöktől és titkoktól homályos szobákban.

Aki gyorsan felserdül, annak kevesebb ideje marad hátra.

 

Csóka Kata fordítása

 

 

Régebbieket lásd itt:

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

 

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info