Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Amikor Ju Fu hazaérkezett, a csempét felsúrolva találta. A kagylón mákszemnyi folt se, a fémcsap ragyogott a neonfény alatt, kiszellőztetve és síri csend. Őszintén megrémült. Kinyitotta a hűtőt, az ételek benne voltak, úgy, ahogy reggel hagyták, csak éppen itt is eltűntek a brokkoli morzsái és az olajról maradt ujjnyomok. Zhé Shi papucsa az ajtóban. Ju Funak nem volt kedve semmihez, bár megpróbálta, bement a szobájába és előszedett néhány vázlatot. Nem ment. Akkor vette a bakancsát és épp az utolsó cipőfűzős kötéseket végezte, amikor megjelent a belső szobából Zhé Shi zokniban.
– Te itthon vagy?! – kérdezte. – Olyan csendben járkálsz.
– Megijesztettél – mondta Ju Fu. – Láttam a papucsaidat, azt hittem, elmentél valahová. Történt valami?
– Nem. Mi történt volna?
– Tiszta a padló. Miért?
– Hát mert kitakarítottam – csodálkozott Zhé Shi.
Ju Fu még mindig guggolt a bakancsaival, onnan lentről nézte Zhé Shit, aki zokniban magasodott fölötte. Van kedved sétálni?, kérdezte, és most már Zhé Shi is ott guggolt mellette a csempén, hamarosan pedig mindkettejük árnyéka eltűnt a bejárati ajtó üveglapja mögött.

„rájöttem hogy én élő lény vagyok.”
{öreg kapu – Ciprus}

Zhé Shi egy hűtő előtt guggol. A hűtő ajtaja tárva nyitva. Zhé Shi is akár egy nyitott ház. Egyik kezével a hűtő nyitott ajtaját fogja, a másikban egy ronggyal a peremét sikálja. Egyik térde a földet érinti, másik a hűtő sarkát. Áram persze nincs. A gép teljesen üres. A hűtőrácsok a kagyló fölött áznak néhány másik ronggyal, amellyel a belsőt kitörölte, és Zhé Shi azt mondja:
– Nem értem ezt az egészet, hogy kerülök én ide és mit csinálok ezzel a tárggyal.
Tudod, Ju Fu, rájöttem hogy én élő lény vagyok.
Ju Fu hatalmasat hahotázott, pedig egyáltalán nem tűnt viccesnek a dolog neki sem.

Most az erdőben azon töprengett, vajon túl kevésszer ölelte meg

✨

– Olyan az egész, mint egy zsiráf nyaka. Nálam – mondta Zhé Shi. – Egyszer elmentem egy ökológus önkéntescsoportba. Tizenhat évesek voltunk ott, és egy listát adtak körbe, ismerkedésnek, hogy írjuk fel a jó pontjainkat és a hibáinkat. Félek ezektől a csoportoktól. Lehet egyáltalán kapcsolatot szervezni? Ha a szerelmet szervezik, kupleráj lesz belőle. Mi lesz abból, ha barátságokat szerveznek? Többnyire ilyeneket írtunk a jó pontokhoz: pontos, megbízható, tudok gyorsan futni, még ilyen is volt: segítek édesanyának, szeretem a testvéreimet… és a rossz pontoknál majdnem mindenki ezt írta: cigarettázom. Akik nem cigarettáztak, nem úszták meg ilyen könnyen. Mint például én. Kellett keresni valami más közismert és közelfogadott tényt. Mondd, Ju Fu, mi értelme van annak ha egy sereg másik ember tud valamilyen fogyatékosságodról? Ettől meggyógyulsz? Ettől jobb lesz?
– És mit írtál?
– Érdekel? Egészen mindegy, mert az egésznek, amit akkor írtam, semmi köze sincs hozzám. Azt akartam mondani, mit írnék ma. Ez sokkal érdekesebb, nem? legalább neked.
– Jó. Akkor mondd.
– A pozitívhoz, hogy könnyen és sokáig tudok egyedül és csendben lenni.
– Aha. És a negatív?
– A zsiráfnyak-jelenség. Hosszú vagyok.
– Ezt nem értem.
– Késnek a reakcióim.
– Mondj egy példát.
Zhé Shi megint belecsípett Ju Fuba.
– Tudod, van Dimitrij. Amikor legelőször megláttam, semmi de semmi nem jutott az eszembe róla. Legfeljebb az, hogy ha nem kellene együtt dolgoznunk, észre sem venném. Mondjuk júniusban láttam meg. De csak szeptemberben kezdtünk el együtt dolgozni. Nahát, szeptemberig eszembe se jutott Dimitrijről ez a gondolat, csak szeptemberben, amikor megint megláttam. Szeptemberben a júniusi reakció jött le. Az, hogy ez az ember nekem teljesen nulla. Eddig érthető?
– Érthető, van tovább is?
– Persze hogy van. A teljes szeptemberi hónapban Dimitrij nagyon kedves és előzékeny volt, most, utólag visszagondolva azt mondhatom, hogy teljes erejéből lapátolt a kettőnk munkáján, főleg hogy képesek legyünk megérteni egymást. Tények: Dimitrij kedves és előzékeny – és én észre sem veszem, nekem továbbra is nulla, vagyis én egész szeptemberben továbbra is a júniusi találkozásra válaszolok.
– Szóval nála szeptember van és nálad június?
– Pontosan!
– És? Van még tovább is?
– Van, hát nem tudod?
– Ha mondod…
– Hát már mondtam. Most láthatod: most, MOST-MOST-MOST, Dimitrijnek ez a szeptemberi előzékenysége számomra lapátolás, vagyis most, mindjárt öt év elteltével, jött meg a reakcióm szeptemberre és mindarra, ami történt. De mondom, mi volt akkor. Dimitrij október első hetében elutazott. Egy hét szünet, egy hét nincs Dimitrij, és nekem kezdett megjönni a reakcióm a szeptemberi kedvességre, csak a kedvességre, érted? Viszont Dimitrijnek is szünet és neki kezdett megjönni a reakciója arra, hogy én észre sem veszem. Mi történik folytatólagosan? Megjön Dimitrij és egyre elkeseredettebb, hogy nem lehet velem dolgozni. Én pedig egyre jobban belefeledkezem a kedvességeibe, amelyek éppen nincsenek, de nekem most jön meg a válasz-kedvesség. Dimitrij távolodik és én közeledem. Végül felteszi a kérdést: veled lehet együttműködni? és egyébként, akarsz valamit? és én még mindig szeptemberi kedvesség-reakciókban vagyok, egyszerűen nem tudok máshol lenni, ez a tehetetlenség törvénye. Ju Fu. Egyszer ki kell merüljön az egyik, a másikat csak azután tudom beengedni, de nem vész el, hanem ott áll valahol, kóvályog körülöttem. Akkor beengedem, ki tudja, mennyi időeltolódással, és itt vagyunk a zsiráf viccénél, aki nyuszikán akkor nevet, amikor az oroszlán már rég felfalta, mert a zsiráf nem nevetett a nyuszika viccén, amikor az épp elhangzott. Két évig csak kedvesség-reakcióm volt. Amikor kimerült, akkor két évig távolodási-reakcióm volt, mert Dimitrij közben távolodni kezdett. És csak a semmi-nem-történik-nek köszönhető, hogy végre egy rendes összkép-reakcióm is lett, mára. Egyszer azt kérdeztem Dimtrijtől: megölelhetlek? mire ő azt mondta, nem. Még mindig ez a reakcióm van. De neki akkor az én nem-veszlek-észre impulzusaimra volt reakciója és erre mondta: nem. Később viszont megjött a válasz a megölelhetlek?-re és azt gondolta, ennyi úgysem sok és azt mondta, igen. Most ha találkozunk, Dimitrij mindig megölel, mert sajnálja, hogy akkor nem ölelt meg. De nekem már nem kell az ölelése. Az én reakcióm arra hogy nem, most megérkezett.

„Egyszer ki kell merüljön az egyik, a másikat csak azután tudom beengedni”
mozaik – elkésett reakciókból {fenyőkéreg; Ciprus}

Zhé Shi észrevette, hogy Ju Fu a cseresznyefák kérgét nézi és abbahagyta.
Darabig szótlanul mendegéltek egymást mellett. Egyszercsak Ju Fu megszólalt.
– És miért vagy te ebben tehetetlen?
– Azért, mert kénytelen vagyok egy reakciót kiadni. Nem állíthatom meg. De sajnos nem jut el akkor hozzám, amikor éppen történik. És nem is annyi ideig tart a reakció, mint amennyi a történés. Látod, Dimitrij válasza egyetlen percig sem tartott és a reakcióm már több éve ugyanaz és még mindig nem merült ki.
Ju Fu szembefordult Zhé Shivel.
– És most? mi történik most? most milyen időben vagy? hányadik évben és kivel és hol és milyen napon?
Zhé Shi elpirult.
– Igyekszem itt lenni.
– És a mai nagytakarítás? Azt hittem, elmentél. Ez mire való reakció volt? Valami nincs rendben?
– Csak nem tudom, Ju Fu, érted? amikor épp itt vagyunk és épp ebben a pillanatban, nem tudom, ne kérdezz, fogalmam sincs, mi van. Arról, ami most van, fogalmam sincs, és egyszercsak megérkezik, mindig késve, két nap, tíz nap vagy száz év múlva, hogy ja, hát ez történt és ja, hát így éreztem magam. De ha most megkérded, hogy érzem magam, fogalmam sincs. Egyszer egy koldus jött velem szemben a főtéren és hasba rúgott, csak úgy a derült égből, nem fájt nagyon, továbbment és én csodálkoztam és tudod mi volt a legelső, ami eszembe jutott? hogy milyen vagány, hogy ez megtörténhet, hogy ilyen bizalma van hozzám és nem fél. És csak nem tudom hány nappal azután jutott eszembe, hogy akár félhettem is volna és hogy nem kéne engem hasba rúgni.

„egyszercsak megérkezik, mindig késve, két nap, tíz nap vagy száz év múlva, hogy ja, hát ez történt és ja, hát így éreztem magam”.
{Parton; Ciprus}

Ju Fu nem tudta, sírjon vagy nevessen, de inkább nevetett, azaz mosolygott.
– És most mit csináljak veled?
– Semmit, nem vagyok baba. Csak azt mondom, hogy a legtöbbször pillanatnyilag nem tudom, jó vagy nem jó. Csak utólag, néha nagyon utólag. És ha pillanatnyilag kérdezel, nagyon konfúz választ fogok adni. Egy másik pillanat reakcióját. Fordítottat. Ez a zsiráfnyak következménye. Ha valakit meg akarok ismerni, azzal kezdem, hogy jó messze elkerülöm. Ha társaságban el akarok kerülni egy embert, kedves és udvarias vagyok hozzá, mert ilyenkor semmit de semmit nem kap az igazi magamból. De ettől még azt hiszi, hogy abból kap és hogy érdekel. Egyszer azt mondtam valakinek, szeretem, és utólag rájöttem, zavaromban mondtam, mert abban a pillanatban nagyon hülyén éreztem magam vele és nem tudtam, mit mondjak épp. Hát az ellenkezőjét. Mindig az ellenkezőjét, természetesen. És amikor tényleg jól éreztem magam valakivel, akkor megengedhettem magamnak, hogy kimondjam a ki nem mondott és bennem levő reakciókat és elkezdtem üvölteni, csak úgy, és rúgtam a levegőbe a szélrózsa minden irányába. Ez Verni volt, azóta se mer a közelembe jönni. Azt hiszi, utálom, pedig nem neki szólt, nem neki szólt! Neki csak a felszabadultság szólt, az, hogy vele mertem és ez tkp. azt jelenti hogy bízom benne, hogy vele jól érzem magam. De hát honnan tudhatná? Az ötven magasrúgásból? Ezért utálom az olyan szervezüléseket, ahol első perctől a legintimebb kérdéseket teszik fel neked az ismerkedés ürügyén, mintha a válaszokból, mintha szavakból bármit is meg lehetne tudni. Van egy kedvenc regényíróm és kedvenc regényem és ropppant sajnálom, hogy nála is ugyanaz történik, ami nálam, hogy a milliomnyi szereplő közül egy, egyetlenegy van, aki szeret valakit és azt is veszi el, akit szeret. A főhős nem szereti azt, akit elvesz, és a másik főhős nem veszi el azt, akit szeret. Ez az egy normális ember pedig nem főszereplő, hanem még a regényben is kivétel. Valahol van ennek logikája. Annyira szereted, hogy félsz elrontani, és akkor még esélyt sem adsz az elrontásra azzal, hogy teljesen más irányba mész, egy másik emberhez, mert ezt nem ronthatod el, mivel egyáltalán nem neked szól. Hogy ne lépj félre inkább nem lépsz egyáltalán, hacsak nem a teljesen ellenkező irányba. Azokkal vagy, akikhez semmi közöd, mert ők igazából nem érdekelnek, nem bánthatnak meg és te sem őket. Velük biztosítva vagy, hogy nem történik semmi. De ha meglátod azt, akivel történhetne, aki neked szól, akkor máris remegnek az inaid, mert nagyonis lehetséges hogy a legkisebb mozdulatára is teljes lényeddel válaszolsz és az inaid átrendeződnek, a csontjaidat átalakítod, túl intenzív, intenzív, intenzív, Ju Fu, és nem bírom elviselni. Nekem már az asztallap is túl intenzív, amikor egyedül vagyok és amikor azzal vagyok, aki válaszol rám. Az életemben nem történik semmi, mert az egész túl intenzív, mert minden, ami körülöttem van, már egy esemény. Érted ezt?
Ju Fu eddigre már távolabb sétált Zhé Shitől és megint a kérgeket bámulta. Tavasz.

„Te, mondd, mi kellene ahhoz, hogy egyszer időben beszélj?”

Hozott egy csokor cseresznyeszárat a kezében. A virágszirmok már lehullottak róla.
– Tessék.
Zhé Shi elvette. Nem értette, hogy kerül ide ez a cseresznyeszár.
– Tudom, mondta Ju Fu, hogy talán hónapok múlva fogod megkapni. És talán még ezután hónapok múlva fogsz válaszolni rá. És én is, talán, ki tudja mikor kapom meg.
Zhé Shi hallgatott.
– Te – folytatta Ju Fu –, mondd, mi kellene ahhoz, hogy egyszer időben beszélj?
– Többet tudnék beszélni, ha többet hallgatnának.
– Én is?
– Most nem. Általában. Ha valaki beszélni kezd, akkor az első reakcióm rá, hogy ennek értelme legyen: értelmet adni annak, ami történik; és beszédnek értelmet adni csak úgy lehet, ha van valaki, aki hallgatja, és mivel rendszerint senki sincs, én kezdek el hallgatni. Aztán várom hogy az illető befejezze és nem fejezi be, mindig van valami mondanivalója. Egy idő után pedig megszólal és azt mondja: de te sosem mondasz semmit, és otthagy. Kerülöm a találkozásokat, mert jön és beszélni fog. Nekem elég csak az, hogy jön, hát nem elég, nem elég ez, nem több mindennél? „Jöttél”. Jöttél! A szavak lassan keletkeznek. Egyszeri használatosak. Nem tudom azt a szót, „kedd”, kétszer ugyanúgy használni. Úgyhogy ha már egyszer kimondtam, meg kell várjam, amíg egy másik kedd keletkezik. Ha egy emberrel találkozom, évek telnek el, amíg kialakul egy szó, egy igazán neki szóló, egyszeri, egyetlen szó. Veled is csak azért tudok beszélni, mert már nagyon régen, évmilliók óta együtt hallgatsz. Ezalatt volt időm. És te mindig hallgattál és mindig válaszoltál, így nem késtem el.
– Válszoltam?
– Igen, mint most is, néha visszhangszerűen, néha nem. Ha már válaszolsz, ha tényleg rám válaszolsz, akkor a reakció le van adva. Nem kell továbbfolytatnom, mert már megkaptad. Ha évekig mondok valamit, ugyanazt, az csak azért van, mert az az érzésem, még mindig nem értették meg és a tehetetlenség törvénye szerint addig mondom, amíg valahol megértik. A tehetetlenség törvénye… tudod, elrúgom a labdát és addig száll, amíg nem válaszol rá a levegő súrlódása, és a gravitáció és a föld ahol megtalálja a nyugalmi állapotot. Akkor már nem kell tovább szálljon, levezetődött. Ha válaszolsz akkor tudom, hogy levezetődött és akkor nincs több reakció. Nincs után-utólag csak most.
– Szóval elég, ha válaszolok?
– Elég.
– Most én is kérek valamit. Válaszolj most a cseresznyeszáramra! Válaszolj valamit, akármit.
Zhé Shi Ju Fu fülére tette a szárakat és mentek tovább.

Ha évekig mondok valamit, ugyanazt, az csak azért van, mert az az érzésem, még mindig nem értették meg és a tehetetlenség törvénye szerint addig mondom, amíg valahol megértik.
{kiegészítők – kézfogó}

(Illusztráció: Varga Borbála: az a kék – öreg kapu, Ciprus; mozaik elkésett reakciókból – fenyőkéreg, Ciprus; parton, Ciprus; kiegészítők – kézfogó)

Anyám megőrül a tárgyaimtól. Persze nem a fogkefémre vagy a kólás poharamra gondoltam. Hanem a szobám minden négyzetcentiméterét, a nővéreim már nem használt szobáit, a nagyszüleim üres házát betöltő tárgyaimra. Az ember általában azt a néhány „haszontalan” tárgyat őrzi meg, amely különlegessége miatt kiérdemli, hogy ne a csütörtök reggelente járó kukásautóban végezze. Mindenkinek van egy-egy ilyen ereklyéje, amitől sosem válna meg, mert a hozzá kapcsolódó történetet nem akarja elfelejteni. Én viszont semmit sem akarok elfelejteni. Ez az én szerencsém és átkom; mindenre emlékszem. Mindenre.
Az ágyam szélén ülve írok, mert az íróasztalomhoz nem férek oda. Az asztal sarkán fém popcornos vödör, tele kábelekkel és szövegkiemelőkkel. Németországból hoztam, Oroszlánkirályos: az volt az egyetlen film, amit hajlandó voltam a keresztanyámmal megnézni németül. Egy polaroid fotó kandikál ki a vödör mögül, keresztanyámmal mosolygunk rajta. Három éve alig beszélünk, a gyerekneveléssel van elfoglalva. A több ezer kilométer évek óta köztünk van, de csak most kezdtem el távolságnak érezni. A fotó egy Törökországból származó szappannak van támasztva, amit egy gyerekkori barátnőm hozott nekem. A barátságunk nem volt mély és a lány hiába változtatott nevet (az új nevét már nem is tudom), a szappan még mindig ott porosodik. Azt az időszakot hordozza magában, amikor a lovardás lányokkal az volt a legnagyobb bajunk, ki használja aznap a közös, rózsaszín nyeregalátétet. A szappan mellett mikulás mintás fémdoboz. Apám azt mondta, talán az ő apjáé volt. Egy darabig az iskolába is magammal hordtam a dobozkát. Egyszer az osztályfőnök el akarta venni, emiatt iszonyúan összevesztem vele. Nem ismertem a nagyapám.
Az asztalom fölött parafatábla lóg. A parafa anyag ki sem látszik; macskakaparással írt kedves üzenet az unokahúgomtól, ballagási szalag, régi netbankos jelszó, a lovasedzőm névjegykártyája, egy klasszikus zenemű címe egy cetlin, csillámos masni egy karácsonyi ajándékról (most, hogy így nézem, igazából fogalmam sincs, kitől van), karszalag az egyetemi gólyabálról, egy másik karszalagon kikopva látszik még, hogy 2017 OPSZ Lovastagozat. Ezek közepén egy közös fotó Anyával, amin olyan egyformák vagyunk, pedig nem is hasonlítunk egymásra. A parafatábla alatt lila, biciklis tolltartó, negyedikben vettem a karácsonyi vásáron tíz forintért.  A tolltartó melletti képen az unokatesómmal vagyok. Egyforma az orrunk, azt mondják olyan, mint a nagybátyámé, aki meghalt a születésem előtt, amikor az unokatesóm még kisbaba volt. Mindketten szeretjük azt a képet. És az orrunkat is.
De az íróasztalomon kívül képek, képek vannak mindenütt. A testvéreimről, az ő gyerekeikről, a lovamról csikó korában, aztán a lovammal díjugrató versenyen, festett boxtábla a képével, amit a facebookon nyertem, családi kép egy lagziról, és még egy kép arról az estéről, az ifjú pár mellett vigyorgunk egy fiúval, olyan jól mutattunk, hogy a fotót megtartottam. A fiút nem. A képek koronaékszereként az ágyam fölötti falon egy óriási festmény lóg. A készülő fantasy regényem főhősét ábrázolja. Ajándék volt a tizennyolcadik születésnapomra a keresztanyámtól.
Talán a szekrényeim a legkaotikusabbak, sötétkék színűket mindenhol matricák borítják. Több ezer matrica, melyektől már rég meg kellett volna szabadulnom, de mindegyikről egyesével tudom, honnan van. A Pegazus hátán repülő Barbie-nak már kiszívta a nap a színét, a gyerekkori legjobb barátnőmmel ragasztottunk fel, a lehető legmagasabbra, hogy közelebb lehessen a felhőkhöz. A Micimackók voltak a legelső darabok, szigorúan csoportosítva, hogy ne legyenek egyedül. Én akkor mindig egyedül játszottam. A Pókembert titokban csúnyának tartottam, de csak azért is felraktam, mert zavart, hogy fiúk ezt kisajátították maguknak. Mindent, amit a fiúknak lehet, lehet a lányoknak is! A szekrény tetejéről versenyszalagok lógnak rá a matricákra. Életem egyik legjobb időszaka volt, amikor azokat gyűjtöttem. Szerettem azt érezni, hogy a lovasokkal tartozhatok valahová, még akkor is, ha mindig kiközösítettek. A szalagok között egy kupa feszít, amit azóta sem fogtam fel. Az én lehetetlen természetű lovammal kupát nyertünk. Hetvenhárom másodperc volt, amíg azt a versenypályát teljesítettük. Azóta is keresem az akadályok fölötti repülés örömét. Aztán teltek az évek és a lovasversenyeket felváltotta a szalagok melletti polc. A polcot betöltik a különböző írótanfolyamokról szerzett névjegytáblák. A tanúsítvány a legelső tanfolyamról bekeretezve áll. Végzős voltam, amikor egy online hirdetésben rábukkantam erre az íróiskolára, és úgy gondoltam, nem lehet baj abból, ha rászánok egy hétvégét. Ha akkor tudtam volna!
A könyvespolcok elején képeslapok fogják a port. Sevilla, Valencia, Malaga, Granada, Róma, Bécs városképei néznek a lapokról vissza rám. Pár évvel korábban a repülés gondolata is lehetetlennek tűnt, most pedig mindig lapul egy utazás a terveim között. A legdrágább képeslap a sminkes tükröm sarkába van szúrva. A Mezquitát ábrázolja Córdobában, ebben a városban ismertem meg a legjobb barátnőmet, aki koreai. Fél évet töltöttünk együtt Spanyolországban. Akkor adta a képeslapot, amikor Magyarországon meglátogatott. A lap hátuljára írt kedves sorait azóta sem mertem újra elolvasni, mert biztos napokig sírnék rajta. Bízom benne, hogy egyszer hozhatok haza egy képeslapot Szöulból is.
A sminkes asztallal szemközti fiókot ki sem lehet húzni, mert megtámadják az embert a koncertjegyek, mozi – és színházjegyek. Karszalagok különböző bulikból, kézzel írott üzenetek barátoktól, rozésüveg kupakok, neon színű partiszemüvegek.  Olyan ujjlenyomatok ezek, melyeknek tulajdonosai réges-rég kisétáltak az ajtón. Csak én emlékszem minden kínos első találkozóra, koncerteken hamisan énekelt dalra, túlárazott, pletykákkal édesített kávéra, mellékutcában lopott csókra, baráti születésnapi meglepetésre.
Az udvarunk végében áll a nagyszüleim kisháza. Nagyanyám ruhásszekrényeit mára teljesen belaktam. A ruháit Anyám eltüntette, de nem tudom hová, vagy miért. Azok a tárgyak az övéi voltak, nem az enyémek. Szóval a szekrényekből most kicsordulnak a játékok, óvodában gyűjtött magazinok, a rajzok. A tévé alá bezsúfolva a babaház, a tévé tetején társasjátékok, így nem tűnik a mára már működésképtelen képernyő olyan sötétnek. Anyám édesanyja elsős koromban halt meg, így hozzá még tudok pillanatokat kötni. Mindig azon a kis tévén néztük a szappanoperákat, és nála ehettem Milka csokit Pomber Macival egyszerre. Meglepően jó kombináció volt. A szekrények természetesen ott is matricázottak. Egyszer megkérdeztem Mamakát – így hívtuk –, hogy melyik tetszik neki a legjobban. Egy szőke, Winx babát ábrázolóra mutatott és én azóta sem láttam olyan szép matricát sehol, pedig egy csomó boltban kerestem. A konyhában is volt egy matricázott, rozoga szekrény, ami most a tyúkudvarban terpeszkedik. Virágmintás porcelánok helyett szalma van benne, abba tojnak a tyúkjaink. Ha reggelire rántottát eszünk, Anya mindig nagyanyám kedvenc lábosában készíti. A régi kredenc helyére új került, és azt is megtöltöttem számomra fontos kacatokkal. Még én is beismerem, hogy sok mindent ki lehetne dobni onnan.  De még nem állok készen arra, hogy üresnek, valóban üresnek lássam azt a kisházat. Pedig elsős korom óta az.        Szellemek járják át a tárgyaim, naphosszat a fülembe suttognak, emlékeket lebegtetnek az orrom előtt. Sokszor nem látom az előttem lévő napokat miattuk, de ha nem állhatnék ezeknek az emlékeknek a romjain, kicsúszna a lábam alól a talaj. Mindenkiből csak a szelleme maradt hátra az életemben és én nem bírom rávenni magam, hogy megszabaduljak tőlük, mint ahogy arra sem bírtam magam rávenni soha, hogy a napszítta matricákat lekaparjam a szekrényekről.