Anonim költők klubja
(Cercul poeţilor anonimi)

Adrian vagyok
évek teltek el amióta már nem írok
sajnálom akkor is ha téves minden amit csak csinálok
és hiába tartom magam zseniálisnak mint mittudomén hányan

még több millió ember
ezen a világon meg a túlvilágon.

Sikerült megtennem az első lépést
a gyógyulás felé még így is hogy nem akarom
még érzem hogy bele kell döfnöm a tűt
minden ujjamba mintha bénák lennének

kis erecskék majd vízesések
de nem érzek már semmit és a világ
legerősebb drogja sem segít rajtam.
Sem a Szóma sem az Ayahuasca.

Amikor látok egy nőt – édes mint a méz
nyomába eresztek egy raj darazsat hogy
tartsanak most fátylat neki.

Megvannak a teátrális mozdulatok

a cirkuszi mutatványok.
Órákig bámulom a galambokat
ahogy ott ülnek a magasfeszültségű drótokon.

Amikor a medve hibernál
a szívverése lelassul
ez történt velem is.
A harag lecsillapodott majd eltűnt.

És mint egy növény – úgy érzem magam.
Gyenge vagyok de csak annyira mint egy húsevő növény.

Amiken átmentem
gyorsan fejben átismétlem
az életemet ahogy lepereg a szemeim előtt másodpercek alatt
semmit sem bánok

a gyáva pillanataimon kívül
amiért nem lesz bocsánat
még az Utolsó Ítéletkor sem
amikor megkísértenek az elíziumi mezők
és a kátrányos kazán.

Szeretnék segíteni az újonnan érkezőknek
abban hogy kinyithassák szemeik mielőtt egy koporsóban tennék meg ezt
bebalzsamozva és beöltöztetve rendruhájukba

amikor már csak az élve eltemetés
tortúrája jöhet még.

Gyerekkoromban vad voltam
idővel háziasodtam
utáltam akkor a lányokról témázni
de mikor megmutatták

a csodát ami a fajtájukban rejlik
sokkal később mint másoknak
utálatról áttértem szerelemre
és főként egy kíváncsiskodó, tiszteletteljes félelemre.

Még amikor láttam a bugyikat
kilátszani a farmerből
kitakarva és feltárt
domborulatokkal

domináns repülő főemlősök sokszínű
univerzumokból amelyek minden irányba röpködnek
növények és csillagok tengelyei körül
vagy akaratom körül amelyik semmissé lett téve.

De amikor felém fordultak
az exponenciális erejűvé hatványozott félelem
tovább nőtt és életre keltek a halálfejes pillangók,

amelyekről később megtudtam hogy a
lelket jelképezik.

És életre kelt még
a pólóján a mellnél lévő halálfej is
amikor úgy tűnt hogy indiszkréten bámulom
pedig nem tudtam másra gondolni
mint halálra és szomorúságra

és arra hogy el fog hagyni
főleg hogy minden csajszinak olyan
mosolya volt, mint a Vigyori macseké
– ez tökéletesen megmagyarázza a paranoiámat.

Tudtam hogy ott a rúzs alatt
az a vér bújik meg
amit fiatalságuk óvására szívnak a boszorkák

de a világon a legördögibb terv
amire csak gondolni tudtam
az volt hogy titokban mind azt tervezgetik
hogyan hagyjanak el.

Mindenféle félelmeim összevegyültek a bogaraktól
való félelmemmel ezért nem tudtam szeretni
senkit

azon kívűl
akiről éreztem hogy szenvedést okoz majd
senki mással egész életemben
mintha csak levágták volna a lábam

aki felgyújtotta a fényeket
megölte a szúnyogokat
és időről időre
az égő köré gyűlt pillangókat.

Végülis nem tudom mit keresek én itt
és mit mind beszélek erről nektek
másnak sokkal több baja van mint nekem.

Száva Csanád fordítása

Adrian Diniș (1986-2018) román költő. Bukarestben született és élt, informatikát tanult, majd filológiát a Bukaresti Egyetemen. Több romániai folyóiratban publikált: Tribuna, Dacia literară, Poesis International. Első kötete Poezii odioase de dragoste / Borzalmas szerelmes versek (Vinea, Bukarest, 2010) címmel jelent meg. Több fontos antológiába is bekerültek versei, mint például Cele mai frumoase poeme din 2010 (Tracus Arte, Bukarest, 2011), Cu fața la perete (Brumar, 2013), Számos díjat kapott, egyebek mellett: Porni Luceafărul (2008), Tudor Arghezi (2008), Provers (2007, 2008, 2009). Fiatalon, 2018-ban halt meg stroke következtében. Posztumusz kötete Toate zborurile au fost anulate / Minden járatot töröltek (Casa de Editură Max Blecher, Beszterce, 2020).

EGY KÉP ALÁ
(Unter ein Bild)

Varjak rajzása a lobogó búzamezőn.
Mely egek kékje ez? Alsóé? Felsőé tán?
Majd nyíl, mely a lélekről pattant.
Erősebb suhogás. Közelgő izzás. Két világ.

HAZATÉRÉS
(Heimkehr)

Havazik, egyre sűrűbb és sűrűbb.
Galambszín, akár tegnap,
havazik, mintha még mindig aludnál.

Messzeségig lerakott fehérség.
Felette túl, vég nélkül az elveszettség
szántalpainak nyoma.

Alatta, rejtőzködve,
feltornyosul, mi a szemnek
oly nagyon fáj,
domb a dombon,
láthatatlan.

Mindegyiken,

hazaérve a mába,
a némaságig kisiklott én:
fából, a karó.

Amott: egy érzés,
mit jeges szél idefújt,
mely galambszín, hófehér
zászlókendőit cölöphöz
kötözi.

ODALENN
(Unten)

Hazatért a feledésbe
lassú szemeink vendég-
beszéde.

Szótagról szótagra tért meg,
farkasvak kockákra tagolva,
melyek után a játszó kéz kapdos,
nagyban, ébredéskor.

Túláradó beszédem:
apró kristály
hallgatásod köntösében.

Bánfai Zsolt fordítása

Ode: Intimations of Immortality from Recollections of
Early Childhood

Gyermek az Ember atyja;
Hadd kívánom, napjaim kösse össze
– Sorban egymáshoz – természettől áhítat.
(W. Wordsworth: Szívem szökken)

Volt idő, hogy rét, liget és patak,
Föld és látványa bárminek
Olybá tűnt,
Mennyei csóvában ragyog,
Frissen tündöklő álomglóriában;
Másképp fest most, mint egykor:
Forduljak bár ide vagy oda
Éjidőn vagy nappalon,
Amint rég láttam, úgy nem láthatom.

II

A szivárvány ideér s távozik,
És dús bájú a Rózsa:
A Hold gyönyörűséggel lesi,
Ha az Ég makulátlan,
A vizek csillagos éjen

Szeplőtlen pompáznak,
A nap dicsőn kél fel;
Mégis tudom, bármerre menjek:
Dicse oda a földnek.

III

Most, bár boldog a madárdal,
És a bárányok akárha dobszóra
összebújnak,
Csak bennem kél bánatos gondolat,
De kimondom s jön rá enyhület;
Erős vagyok újra:
Trombitába bömbölnek a vízesések,
Az órának búm nem rontója;
A hegyről Visszhang tolong fülembe,
Álmos mezőről szellők nyalogatnak,
És a földkerekség vidám;
Part és tenger
Magukat a gyönyörnek átadják,
És májusszívvel
Ünnepel minden állat;
Boldogság Gyermeke,
Kurjants, hadd hallom rivallásod,
Pásztorfia vidámságnak!

IV

Áldott Teremtmények, fülemben
egymást hívja hangotok; s látom
ünnepetekkel vigadni a mennyeket;
a fesztiválon szívem nálatok,
homlokomon virágfüzér,
s érzem, dús örömötök érzem.
Ó, álnok nap! ha örömtelen lennék
Míg a Föld magával ékíti
Ez édes májusreggelt;
Virágszedő gyermekek
Ezer völgyön szanaszét,
És melegen ömlő napfény,
A Csöppség anyja karjába szökken;
Hallom, hallom, repeső örömem hallja!
Ám sok között áll ott egy Fa
S a rét, mit néztem valaha;
Ketten regélik, ami elszaladt:
S talpamnál az árvácska
Ismétli a mesét – ugyanazt:
Hova tűnt a látomásos ragyogás?
Hol a dics, hol az álmodás?

V

Születésünk álom csak és feledés:
A Léleknek mi kél velünk – életünk Csillaga –
Hona más vidék,
Messziségből fakad:
Nem tisztán feledés,
Nem teljesen pucér,
Dicsfény felhőjeként érkezünk
Istentől, ki otthonunk:
Gyermekként a menny körbeér!
Ám a börtön árnya zárulni kezd
A serdülő Fiúra,
De látja a fényt és ahonnét ered,
Gyönyörködve figyeli;
Az Ifjú útja Kelettől mind messzibb visz,
Még a Természet Papja,
És a ragyogó látomás
Számára az útján társ;
Végül a Férfi érzi, hogyan enyész,
S hétköznapok világosába tér.

VI

A Föld öle gyönyörével dús;
Epedéssel, mit természete fakaszt,
Hozzá jobbára anyai szívvel:

Nem haszontalan céllal,
Dajkaként teszi, mit megtehet,
Hogy fogadott Fia, a Rab Férfi
Dicsét feledje, mind, amit ismert,
S a császárlakot, ahonnét eredt.

VII

Ím, a Gyermek új révülések közt,
Az édes csöppség hatéves!
Nézd, hogy fekszik önalkotta világában
Anyai csóközöntől kipirultan,
Beburkolja atyja szemefénye!
Lábánál lásd skiccét, a tervet,
Álomszilánkjait az emberlétnek,
Mit frissen tanult szakmával formáz:
Esküvőt vagy ünnepséget,
Temetést vagy Gyászt;
Ma szívét effélék bírják,
S ebbe keretezi énekét:
Nyelvét ekként igazítja
Munka-Szerelem-Viszálybeszédhez,
Ám hamar
Félredobja mindet,
És újult örömmel, büszkén
Más szerepet ölt a kis Színművész;

„Komédiás színpadát” időről időre
Népesíti velük – a bénult vénekig,
Minddel, kit fogatán az Élet elhoz;
Mintha teljes hivatása
Szüntelen utánzás volna.

VIII

Te, kinek külleme cáfolja
Lelkében a végtelent;
Bölcsek Bölcse, ki őrzi hévvel
Örökségét; vakok közt Látó,
Ki süketnémán olvasod az örök mélyet,
Folyton az örök elmétől követve,
Áldott Jós! Hatalmas Próféta!
A való hozzád köttetett,
Mit élethosszant küszködve kutatunk,
De sötétbe vész, sírbolt sötétjébe;
Te, kit Halhatatlansága
Ügyel nap mint nap, akár Mester az Inasát,
Jelenlét, mely nem leírható;
Kisgyermek, lényed magasán
Menny-szült szabadság dicső ura,
Elszántan küszködve mért nógatod
Éveid, hogy a sorsszerű igát hozzák –
Áldottan, mégis küzdve vakon?

Lelkeden a föld súlya túl korán,
A megszokás vámterhe alá présel:
Nehéz, mint a dér s mély, akár az élet!

IX

Ó, boldogság! mi parázslásunkban
Ugyancsak éledez,
Mit a természet nem feled,
Bármennyire is szökevény!
Eljárt éveink emlékén tenyészt
Nem szűnő üdvöt: nem értük,
Mit áldani legjobban érdemes:
Elragadtatás, függetlenség, tiszta hite
Gyermeklétnek, buzgó vagy rest;
Mégsem értük éneklem
A hála dalát a dicséretét;
Hanem a csökönyös kérdezésért
Észlelésről, a külső világról,
Mi lepereg rólunk s elenyész;
Tompa sejtéséért a Lénynek,
Ki felfoghatatlan világokban kereng,
A magas ösztönért, mely előtt halandó természetünk
Tetten ért bűnösként remeg:
A korai vonzalmakért,
Ködös merengésekért

Legyenek bár, amik:
Mégis nappalunk eredő fényei,
Szemvilágunk nagylámpása;
Fenntart, gyámolít és hatalma által
Zajgó éveink pillanatnak tűnnek
Örök Csöndjében, ahol a való ébred,
Hogy múlhatatlan fennmaradjon;
Se közöny, se tébolyult szándék,
Se Férfi, se Fiú,
Semely ellenlábasa az örömnek
Gyökerestül kitépni, lerombolni képtelen!
Ekként nyugodalmas évszakon,
Akár mélyétől a szárazföldnek
Látja Lelkünk a halhatatlan tengert,
Mely idáig elsodort,
S perc múltán tovavihet
S a játszó Gyermeket nézzük a parton,
Hallva a szüntelen zúgó óriás vizet.

X

Madárkák, daloljátok boldog dalotok,
Báránykák táncra perdüljetek,
Mintha nektek peregne a dob!
Lelkünk veletek vigad,
Veletek, kik fújjátok vagy pengetitek,

Kik máma szívükkel érzik
Vígságát a majálisnak!
Bár a ragyogást, mely hajdan tündökölt,
Végleg törölték szememtől,
És vissza percét semmi nem hozza
Pázsitpompának, fényét a virágnak;
Nem búslakodunk, inkább erőt veszünk
Abból, ami megmaradt;
Ős együttérzésből,
Mert ha volt, el sosem apad;
Enyhet virágzó kedvünk
Megpróbáltatásainkból fakad;
Hitből, mi a halálon átlát,
Esztendőkből, mik a bölcsességet hozzák.

XI

Ó, Források, Berkek, Hegyek s Ligetek,
Örömeink végét ne jövendöljétek!
Hatalmatok ismeri Szívem mélye;
Egyetlen örömet csak feladtam,
Hogy szokottabb rendetekben éljek,
A medrében csörgő Patakot ma inkább szeretem,
Mint mikor könnyű volt léptem, akár őneki;
Ártatlan tündöklése az újszülött napnak

Ma még szép, ám
A felhőket, mik a nyugvó napot kerítik,
A halandó embert őrző szem
Szürkére színezi.
Új játszma ez, újak koszorúi,
Hála az emberszívnek, ami éltet,
Hála gyöngédségének, örömének, félelmének;
Bennem, ha kivirágzik a legsemmibb gaz,
Könnyekétől mélyebb sejtelmet hajt.

Villányi G. András fordítása

Megjelent: Pannonhalmi Szemle 2023 XXXI/4