Az emigráns-lét és az emlékezet módozatai (Balkán-újraolvasó I.)

Dubravka Ugrešić A fájdalom minisztériuma című regényének elbeszélő-főszereplője, Tanja Lucić a szétdarabolt Jugoszláviából érkezik az amszterdami egyetem szlavisztika tanszékére vendégtanárnak két szemeszterre. Ennek a tíz hónapnak az eseményei adják a regény cselekményét, amely közé a tanítványok különböző módon elbeszélt emlékei ékelődnek (levelek, versek, apró feljegyzések). Az oktatói állás azonban kényszerhelyzetnek bizonyul, hiszen a nő voltaképpen a délszláv háború következményei elől menekül Hollandiába.

 

A horvát származású írónő újabb emigráció-témájú regénye a kitelepülés kettős érzésével néz szembe. Az idegen országban való letelepedésnek egyfelől a visszaemlékezés aktusával kell megküzdenie, másfelől pedig a jelennel való szembenézés kényszerét is magában kell foglalnia. Mindezt úgy éri el, hogy közvetlenül az elbeszélő-főszereplőnő emigrálása utáni időszak áll a történet középpontjában. Tehát az elbeszélés apropója a jelen állapot kényszerű megértésvágyában, és a visszatekintés különös módozatában érhető tetten. Ennek a kettős folyamatnak a nehézségei és lépcsőfokai, az emigráns-lét kettős kényszerhelyzete szolgáltatják a történet alapját.

 

 

Tanja szemináriumi csoportja szinte kizárólag jugoszláv menekültekből áll, akikkel rövid időn belül szoros kapcsolatot, barátságot alakít ki. Kávéházakba, bárokba, múzeumba jár velük. Az egyetemi órákat sem a hivatalos tanterv szerint alakítja, hanem egy játékot indít, amelynek tétje az emlékezés. Rövid ideig népszerűvé válik a hallgatók körében. A „jugónosztalgia” elnevezésű játék eleme lesz például egy dolgozat formájában megelevenített gyermekkori emlék, vagy egy-egy tárgy, egy-egy sztori, akad egy népdal vagy egy regény, amely az otthonra emlékeztet. Mindez alkalom arra, hogy az egy-nézőpontú egyes szám első személyű elbeszélés megszakadjon, és eltérő látásmódok is megszólaljanak. A közbeékelt szövegrészek eltérőségükben teszik sokszólamúvá a regény nyelvezetét. Ez a játék azonban kettős: felszínre hozza a háború okozta nyomokat is. Hiszen valamennyien a háború elől találtak (hol ideiglenes, hol végleges) otthonra az amszterdami egyetemen, Hollandiában. A fesztelen hangulat azonban addig tart, amíg a tanszékvezető nem értesül Tanja szabados módszereiről. Azt követően határozott tematikájú előadásokkal lép fel, hallgatói lemorzsolódnak, és mindössze négyen maradnak a csoportban. Tanja teljesen egyedül kényszerül saját helyzetével szembenézni. Ez azonban csak feloldhatatlan ellentmondásokban jöhet létre.

 

A regény az emigráns-lét különböző problémáit szólaltatja meg. Regénypoétikai szempontból a kötet tulajdonképpeni tétjét ezeknek a problémáknak a feloldhatatlan feszültségei alkotják. Ilyen, az egész történeten végigvonuló komponens – nem meglepő módon – az (anya)nyelv. Tanja elbeszélésében saját nyelve (szerbhorvát) jelenti a legfőbb kérdést, és nemcsak hazájának kontextusában, hanem a saját anyanyelvén történő megszólalás idegen, sőt irritáló élményében: „gyakran idegenszerűnek élem meg az anyanyelvemet” (10.); „amióta külföldön találtam magam, az anyanyelvemet dadogásnak élem meg, káromkodásnak, átoknak, becézgetésnek vagy száraz, színtelen, értelemszegény frázisnak” (225.). Tehát a kivándorló ember első szembesülése saját létmódjával a nyelvi reflexióban történik meg. A szöveg telítve van a három nyelv (szerbhorvát, holland, angol) különböző szlengjeivel, összevont kifejeződéseivel, idegen nyelvű mondatokkal, mondókákkal, versekkel. Ezzel a módszerrel saját elidegenedett állapota nemcsak a történet szintjén fejeződik ki, hanem a nyelvi dimenzióban is helyet kap. A befogadói oldalról azonban éppen ez a megoldás teszi természetessé, hitelessé a regény szövegét. A nyelv-problematikánál tehát azt is figyelembe kell venni, hogy – bár Radics Viktória fordítása az eredeti nyelv alapján jött létre – a regény soknyelvűsége a fordíthatóság kérdéskörét egyaránt szemlélteti. Az értelmezésnél az említett nyelvi formák éppen ezért lényegi összetevőként szolgálnak; így marad hű a fordítás az eredeti nyelvhez, és ez által a tartalomhoz.

 

Az emlékezés aktusa mellett, mintegy ellenreakcióként, a felejtés kényszere is fel-felbukkan. A zágrábi epizódok például, amelyek Tanja (haza)látogatásának egy hetét beszélik el, a régi élettel való leszámolásként olvashatóak. Tanja az első szemeszter után hazatér édesanyjához, de meglepődve szemléli saját idegenségét otthonában. „Meg fog hökkenteni a tény, hogy mindössze néhány év alatt mindent elfelejtettem, hogy alig emlékszem azoknak a nevére, akik az életeinkkel játszottak. Szembesülni fogok a feledéssel, s ez mélységes irtózattal tölt el.” (230.) Valamennyi szereplő beteg ember képében tűnik fel, és Tanja célja a jugónosztalgiával egyfajta pszichoterápiaként is felfogható. Saját magának és hallgatóinak is gyógymódot keres a hazájukban történtek megértésére. Az emlékezés és a felejtés egymást felszámoló és kiegészítő, ellentmondásos gesztusai végig központi momentumai a történetnek.

 

Ez a jelenség pedig máris egy következő ellentétpárt hív elő: a saját és az idegen kérdését. Természetesen ez sem meglepő, figyelembe véve Tanja kényszerhelyzetét: „Mindent szürkének és kopottnak láttam, olykor a sajátoménak, olykor idegennek, olykor a volt városomnak” (102.). A szöveg sokszor tényszerű leírást ad az elidegenedett nő státuszáról, állapotáról, viszonyairól – voltaképpen mindenről; ugyanakkor ezek a leírások sosem mennek át száraz, unalmas vagy adatoló nyelvezetbe. Az objektivitás az idegenérzés legalapvetőbb sajátosságává válik. Ehhez a nyelvezethez pedig erős letisztultság társul. Érdekes módon, mégis ezzel a letisztult formával éri el az elbeszélő azt a megrendítő hatást, amely a kötet olvasása közben, után fellép. Az idegen környezetben átélt megbékéletlen szorongás és – ezzel párhuzamosan – a honvágy hiánya készteti beszédre a főszereplőt. Az emigráns-lét megelevenítésének súlya és a világos, érzelemmentes hangnem ütköztetése alkotja a regény egyik kitüntetett érdemét.

 

A letisztult, világos beszédmód mellett erős kritikai hangnem is érezhető: egyfelől a már nem létező Jugoszlávia állapotának bírálatában, másfelől pedig Hollandia steril „babaház”-jellegű tökéletességének ironikus szemlélésében. Komoly bírálat ez a regény saját nemzetének irodalmáról is. Az egyetemi referátum önálló regényfejezetté válik, melynek funkciója, hogy a százéves horvát irodalom történetének vázolásával felhívja a figyelmet arra, hogy – szerinte – a világirodalom kontextusában mennyire nincs egyéni hangneme, egyéni hőse a horvát irodalomnak. „Ez a mi egész irodalmunk számomra nem más, mint szomorú, szegényes irodalmi kása. Talán újra kellene írni elölről az egészet…” (156.), mondja Igor, a legszélsőségesebb hallgató.

 

Nemcsak Tanja története teszi ki a regény tartalmát. Számos apró élettörténet keresztezi a nő életelbeszélését, amelyek legtöbbször csupán egy-egy bekezdést alkotnak. Valamennyi rövid életdarab a kivándorlás különböző formáját, valamint egy-egy megrázó történetét mutatja be. Ilyen a mellékszereplő, Uroš példája, aki háborús bűnös nagyapja miatt öngyilkos lesz. Mozaikszerűen épülnek bele ezek az apró töredékek a szöveg egészébe, Tanja élettörténetébe. A történet legfőbb mozgatórugója tehát a háború, s a háború okozta sérülések, amelyek az egyéni sorsok mellett a különböző népek és a városok képét is mérhető pontossággal rajzolják ki. A kivándorlás tehát többféle nézőpontból világítja meg az egyéni és a közösségi léttapasztalatot.

 

Az idegen város és alapvetően a téma, az emigráns életmód szükségszerűen előtérbe hozza az identitás kérdését is. Rengeteg szöveghely él a tükröződés metaforikus kifejeződéseivel. Az egyes szám első személyű elbeszélés mintha provokálná is az identitás bizonytalanságának ilyen jellegű reprezentálását. A láthatatlanság, a tükröződő én, a szülővárosban és az Amszterdamban való eltévedés motívumát többször kihasználja a szöveg. Ehhez olyan metaforikusan kiterjesztett tárgyak (tükör, ablaküveg, térkép) társulnak, amelyek gyakori szerepeltetése kevésbé tűnik kreatív eszköznek, mégsem veszít értékéből a regény sem nyelvi, sem történeti szempontból; nem alkotnak terhes megjelenítési formákat, nagyon is természetessé, láthatóvá teszik Tanja történetét, a számvetés törekvését.

 

 A regény olvasása után, de már közben is motoszkál a kérdés: miért a fájdalom minisztériuma? Hogyan vonatkoztatható a cím a történet egészére? Bár kiderül, hogy némelyik hallgató feketemunkájának színhelye a „minisztérium”, amely a pornóipart hivatott megjelölni, mégsem talál valódi kontextusra a regényben. A címadás ebből kiindulva vitatható, félrevezető pontja marad a kötetnek.

 

Alapvetően a regény mégis olyan feloldhatatlan ellentétpárokat használ az emigráns-lét kifejezéseként, amelyek nemcsak egy történetet hoznak létre, hanem poétikai szempontból is kidolgozottnak bizonyulnak. Az emlékezés és a felejtés, a saját és az idegen, az anyanyelv és az idegen nyelv, az egyén és a közösség történet- és nyelvteremtő aspektusainak feszültsége rajzolódik ki a történetben. Ezen komponensek folyamatos játékban tartása pedig nemcsak a cselekmény szintjére íródnak rá, hanem a nyelv szintjén is mozgásba lépnek. A kötet kiemelkedő érdemét elsősorban tehát éppen ebben lehet megragadni: az emigráns-lét megrajzolásának kellemetlen, zavarba ejtő szenvedéseit, önsajnálatát félretéve tud poétikailag is kimagasló, letisztult történetet létrehozni.

 

Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma, fordította: Radics Viktória, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2008.

 

Másik oldal

Mintha egy kanál vaníliafagyit merítenének langyos feketekávéba.

Olyan unalmas volt a hegyen az este, hogy Katja elunta magát a kocsijában.

Itt-ott még mocorogtak a sétálók, fel-feltünedezett egy-egy idősebb hölgy a sétányon, és Katja elképzelte, hogy siet haza, hogy megnézze a milánói makarónit a sütőben, és szép kényelmesen kiteregesse a fürdőruháját a kertben. Olyan ábrándosan, ahogy a nagymamája tette a negyvenes években.

Most kéne egy sör. Egy akármilyen.

Katja gázt adott, és elgurult Bélatelepre. Fogta a laptopját, és nagyot sóhajtva beült egy kivilágított kerthelyiségbe.

–Warten Sie darauf, meine Dame?

Tessék? Nein. Nichts. Gyorsan rendelt egy sört, és kinyitotta a laptopját.

Ám túl közel volt a part. A terasztól néhány méterre fürdőzők visongtak, a hangszórókból egyhangú majomzene áradt. Tiéd az életem, csak a tiéd, és méééégsem

De most már itt volt az ideje, hogy utánanézzen Dér Krisztina angliai életének.

 

1995, London, narkós leszámolások. Katja szinte beleszédült az információzuhatagba, hiszen London túlságosan tágas hely volt egy kis passaui magándetektívnek – hát nem igaz? Minden sarkon megölnek egy dealert, és mindig akad egy lány, egy tinédzserprostituált, egy szerencsétlen, aki gyerekesen kereket old, hogy a következő sarkon megint felbukkanjon.

Hogy nevezték Londonban Dér Krisztinát? Debbynek? Egy név, ami mögött számtalan arc rejtőzhet. De az talán mégsem szokványos, hogy egy tinédzserprosti fegyvert ránt, és diadalmasan elvonul több kiló kábítószerrel. Hova vonul el? Hová? Egy olyan országban, ahol egy kitüntetésekkel ékesített, pedofil sztár százszámra erőszakolhat meg gyerekeket. 1995, London, Debby… lássuk csak! Számtalan Debbyt megerőszakoltak, megfojtottak, cserben hagytak, kitüntettek, megaláztak, elütettek, meggyógyítottak, lefotóztak, magára hagytak. Minden napra egy Debby. 

Ám a tévéhírek közt ott kell lennie a híres lövöldözésnek, ha az a miskolci lány ilyen élesen emlékszik rá. De a keresőkkel nem boldogult jól, és hamarosan ott találta magát egy harcias bölcsészlány-klikkben, egy gender studies-oldalon. Női identitástapasztalat Keats drámában. Emily Dickinson és a leszbikus éntapasztalat. Euripidész kozmocentrumai – a gyilkosság, mint női önmegvalósítás. Katja rohanvást átklikkelt volna egy másik oldalra, mikor észrevette, hogy a tudományos cikk alá valaki belinkelte a Női sorozatgyilkosokat.

Ha nem találja Dér Krisztinát, akkor mért ne engedhetne a szakmai kíváncsiságának? Nagyon kevés női sorozatgyilkos van, és mire a végére ér, addigra talán a nyugdíjasok is eloltják a hegyen a lámpáikat. Ráadásul ez az oldal amúgy is sokkal összeszedettebb, mi több tudományosabb, mint az Euripidész kozmoocentrumai. A moderátor még a Pipás Pista-, sőt a Jancsó Piroska-ügyet is feldolgozta, nem feledkezvén meg a rejtélyes, hol volt-hol nem volt szovjet katonákról.

Badacsony felől lágy sramlizenét hozott a szél. Furcsa egy sör mellett, itt, a parton olvasgatni fejkendős, gyerekgyilkos magyar parasztlányról.

Törökszentmiklós. Lázár Bertalan rendőrszázados. A törökszentmiklósi vasútállomás 1954-ből. Férfinek sohasem szoptam – vallja a szolnoki bíróságon Jancsó Piroska. A bíró zárt tárgyalást rendel el.

Ügyes oldal, kemény munka, még ha a készítőjének nem is jár PhD-fokozat. De nincs az a kriminalisztika iránt fogékony született brit nő, aki elboldogulna Lázár Bertalan századossal, a szolnoki városi bíróság irataival – nyilván egy bizarr ízlésű emigráns magyar vagy egy magyar származású feminista gyűjti Londonban szorgosan az adatokat. Zöld angyalok, kék angyalok, fekete angyalok. Aztán Charlen Galego, Aileen Wuornos és persze ápolónők minden mennyiségben. De kell még lennie magyar anyagnak!

Ám 1995-ből csak egy Ricky nevű cseh kislányt talált, aki egy görbe estét követően bekéretőzött egy kolumbiai diplomata kocsijába, elvitette magát vele Liverpoolba, és ott nyoma veszett. A hír csak azért volt hír, mert Ricky borotvapengével támadt az őt atyjaként szerető és őt mindenben támogató kolumbiai diplomatával, hogy még Liverpool előtt megszerezhesse a hitelkártyáit. De miféle cseh név is ez a Ricky! Katja unottan olvasott tovább, aztán a szeme megakadt egy lábjegyzetes megjegyzésnél. Ricky nem is volt Ricky egyesek szerint, hanem Debby, a híres ukrán gyerekprostituált, aki az East Enden végzett az ismert dealerrel, Marcuse-zal és a testőrével. A honlap szerzője, ez az óvatos és fedhetetlen filológus feltételezésnek és „underground pletykának” minősítette az egészet.

Underground pletyka! Christine-Ricky-Debby. A világnak szüksége van „tetovált lányokra”. Ezer és ezer lány meghal, de egy tovább él, lelövi a gonosz dealert, aztán kereket old, átlebeg a valóságból a képzeletbe, aztán tovább, tovább… egészen Euripidész kozmocentrumaiig. Nemcsak a görög szerzők szeretik a mítoszokat, hanem a mai háziasszonyok is. Ám akárki volt a mesebeli lány, nagyobb hőstett volt, hogy el tudott bújni Londonban három kiló heroinnal, minthogy hirtelen felindulásból meghúzta a ravaszt. Christine-Ricky-Debby. De legalább felbukkant egy név (Marcuse), egy londoni bár neve és egy időpont.

Katja tovább kattintgatott. Egy másik honlapon fantomképét is talált Debbyről, a „kiskorú, feltehetően román származású prostituáltról”. Sovány rókaarc, hátranyalt, sötét haj, drogosan ragyogó szemek, kiálló pofacsontok. Hát nem egy tipikus gimnazista lány, aki most lép elő az őrskúti Battyhány Gimnázium előadóterméből. Nem is fiatal lányra hasonlít, hanem egy harcias, egy félig vagy egészen túlvilági, harcias manga-hősnőre. De a manó-külső Katját nem tévesztette meg: a tinédzser-prostituáltakat, ha már elmúltak tizenöt évesek, szabályosan éheztetik, hogy ne tűnjenek virágzó, fiatal nőknek. Debby tulajdonosa mért ne akarta volna meghosszabbítani a lány szavatosságát? Az összeszáradt arc, betegesen ragyogó szempár lehetett akár Dér Krisztináé is. Katja próbált húst, mosolyt, elszántságot képzelni a pofacsontokra. Nehéz dolga volt, a legutolsó képein Krisztina kilenc éves volt.

Ám különös módon az összeszáradt arcú, ukrán-román-magyar Debbyt sem nyelte el a feledés. Egy liverpooli feminista punkbanda, a serialkillers női énekese, egy bizonyos Debby Williams azt terjesztette magáról, hogy ő végzett Marcuse-sal és ő támadt a reményeiben csalódott kolumbiai diplomatára. Katja felvihogott, mert ez az énekes-Debby egy piercingekkel elcsúfított, legalább tizennyolcnak látszó, nagycsöcsű lány volt. De az újságíróknak arra célozgatott, hogy Londonból jött, hogy mindenféle titkai vannak… hogy túlélte a saját halálát, hogy nemcsak Markuse-zal számolt le, hanem az orosz maffiával, a csecsennel, meg még a nemtudommilyennel… blablablabla, vegyetek mindannyian koncertjegyet péntekre! Valakinek nagyon hiányozhatott az a három kiló, mert a nagymellű Debbyt – akiről az újságírók később kiderítették, hogy semmi köze Kelet-Európához, egy skót anya és egy török kamionsofőr lánya – holtan találták egy külvárosi garázsban.

A fikció veszedelmes dolog.

Katjának már a diplomatás történet is nagyon gyanús volt. Egy lány, aki három kilóval menekül, egy nyamvadt bankkártyáért mért nyiszálná el egy diplomata nyakát?

Dér Krisztina (Debby-Ricky vagy Ricky-Debby) talán kiszabadulhatott a pedofil-hálózatból. A liverpooli lánybanda egyik tagja azt állította, hogy Marbellán találkoztak ezzel a rettenthetetlenül bátor lánnyal, az „igazi Debbyvel”, aki a személyazonosságát a zenekarra hagyta. És Debby nem is cseh, hanem magyar lány volt. Ám Katja hiába kattintgatott tovább. Hogy Debby tényleg megszabadult-e, hogy tényleg ő volt-e Dér Krisztina, az valami underground félhomályba veszett. Egy kelet-európai kislánynak nincs semmilyen identitása, Londonban mindenhol manga-szemű, manga-arcú kislányok tekeregnek a félhomályban, Katja tudta, hogy előbb-utóbb fel kell vennie a kapcsolatot a brit rendőrséggel.

Míg belekortyolt a sörébe, belehallgatott kicsit a serielkillers zenéjébe. Aztán a szomszéd asztalnál ülő, tornacipős, osztrák nyugdíjas pár tekintete észhez térítette.

Tizenegy óra. Ilyenkor már a hegyen lakó nyugdíjasok is kicsavarták a fürdőruháikat, megették a bolognai makarónit, lekapcsolták az olvasólámpáikat.

 

Álomba szenderült mindenki.

 

(Vajda Réka fotójával)

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

http://ujnautilus.info/aki-mast-megdob-kovel-az-maga-esik-bele/

http://ujnautilus.info/sibelius-mindhalalig-irodalom/

http://ujnautilus.info/meghalni-ketszer-haromszor-sibelius/

http://ujnautilus.info/sibelius-halott-eleven-mukincsek/

http://ujnautilus.info/kuldj-fenykepet-megvaltoztatjuk-az-eleted/

Hegynek fölfelé

Állótömeg volt…

 

 

December közepén állótömeg volt a Madách színház előterében.

Apám vett jegyet az előadásra. Hiába kérleltem, nem akarta elmondani a címét, csak hogy valami vígjátékot remél. Délutántól készülődtünk. Felvetette velem a legelegánsabb ruhám, bár tudta, feszélyezve érzem magam az ilyen ünnepélyes viseletekben. Veszekedtünk is egy sort: őszerinte szükséges a mai világban megtartani ezeket a tradíciókat, egyszerűen így illik színházba menni és punktum. Mért foglalkozok én mindig a többiekkel? Nincs igaza, mert a szokások néha változnak… de nem volt apelláta, azt kellett felvennem, amit ő akart. Férfiasan szorosra kötötte a nyakkendőmet és indultunk.

A színház udvarán többen cigarettáztak, főleg korosabb emberek; a füst, amit kifújtak, sűrűn gomolygott, körbefogta őket – összemosta a hangokat a fényekkel, a várakozással teli szófoszlányokat a városi utcazajjal. Belépve olyan ember-kavalkádba ütköztünk, hogy csaknem azt hittük, Noé többezer-éves fedélzetére váltottunk jegyet: volt itt arab, kínai, fekete, fehér, szürke, a lehető legváltozatosabb viseletekben. Így még kényelmetlenebbül éreztem magam, szerettem volna hasonlítani arra a rövid ujjú pólóban és lyukacsos farmerben, keresztbefont kézzel, esetlenül álldogáló fiúra, ott a pénztárnál.

Késett a darab. Nem is keveset. Meg kellett várnunk az előző előadás végét, utána léphettünk be. Akik kijöttek, mind olyan cinkos tekintettel néztek ránk, mintha egy kísérlet részesei lennénk amerikai pszichológusok markában. Egy kopasz férfi meg is kérdezte egyiküket, hogy milyen volt a darab. – Kitűnő! – felelte – Meglepően jó! – különösképp hangsúlyozta a ’meglepő’ szót és titkos vigyorral az arcán továbbállt. Aztán elkértem apámtól a jegyet és mikor kezembe nyomta, megütköztem valamin. Hogy egy hosszú vékony vonal áll a cím helyén, amire írni kellene, akárcsak az aláírásoknál. Tehát ezért nem árulta el apám a címet, mert ő maga sem tudta. Ez jellemző!

 

Két táborra oszlott a közönség: egyiknek bal, másiknak jobb oldalra szólt a jegye. Mi a baloldali folyosóról közelítettünk. Jegykezelés után helyet foglaltunk egy fiatal, roppant rokonszenves pár mellett.

Miután mindenki elhelyezkedett, és megszűntek a kötelező köhögések, fészkelődések, vak sötétség borult ránk. Vastag, vörös függöny húzódott előttünk, ami néha megmozdult egy kicsit, gondolom a rendezgetések miatt. Aztán egy erélyes hang felszólított mindenkit nagy komolyan, hogy „Kérem, kapcsolják ki mobiltelefonjaikat, hamarosan kezdődik az előadás!”. Várakozó taps, feszült, előremeredt tekintetek, és a függöny méltóságteljes lassúsággal elhúzódott.

Nem akartunk hinni a szemünknek. Ez valami vicc, vagy ennyire hülyének nézik az embert manapság? Ugyanis közvetlen előttünk a közönség másik csoportja tűnt föl, ugyanúgy, egymás fölötti sorokban ülve. Természetesen nekik meg mi voltunk a meglepetés.

Színpad itt nem volt, csak egy szűk tér a függöny helyének, és szemben a nézők. Vártunk egy keveset, nem történt semmi. Akkor egy fiatalember fölállt és bekiabálta, hogy: – Szerintem itt nekünk kell játszanunk. Ez a mai előadás!

Többen fütyültek, néhányan távoztak volna, nem akartak bohóckodni. De az ajtók nem nyíltak, kívülről pedig a jegykezelők bekiabálták, hogy még nem ért véget a darab és meglehetősen illetlen dolog lenne megzavarni a színészeket ajtónyitogatással. Megmondom őszintén, nem voltam feldobva, amúgy sem tudok improvizálni és kifejezetten zavart ez az öltöny és a fojtogató nyakkendő. Apámra néztem, ő lenézett rám; immár fél órája, hogy elkezdődött a sajátos ’előadás’. Szememmel intettem neki, hogy próbáljunk meg mi is kijutni; ő erre felállt, kőszoborként maga elé meredt költőien és patetikus hanglejtéssel a következőket szónokolta:

– Fiam. Mért csinálod ezt? Menekülni akarsz, mert kényelmetlenül érzed magad? Nem! Most az egyszer nem! Állj föl, légy férfi! Fogd azt a nőt ott melletted, és játsszatok! Játsszátok el, hogy szerelmesek vagytok, vagy, hogy barátok, ismerősök, ellenségek; játsszátok el, hogy haragban vagytok, hogy éheztek és nem tudtok mit kezdeni magatokkal, csak valamit játsszatok! Te meg kedves férj itt kettővel mellettünk, kérlek, bocsásd meg fiamnak, akármit csinál! Azért nem téged kérlek meg, mert olyan unalmas lenne: ti, mint férj és feleség… Ti úgyis játszotok eleget egymásnak, színpadon kívül.

Lámpalázas vagyok. Ezt apám pontosan tudta, és mégis ilyen helyzetbe hozott. Azon töprengtem, hogy most gyorsan, még mindennek a kezdetén betöröm az ajtót, kirohanok innen és leköpöm a szervezőket, de a taps a szemben ülőktől egyre harsányabbá vált, és a szégyentől való félelem erősebb volt bennem, mint a menekülés. „Na jó!”, gondoltam magamban, „Ha így akarod, hát legyen így!”

Kézen fogtam a lányt, és dühből középre rángattam, a függöny helyén lévő kis keskeny térre. A fehér és sárga fények hirtelen felgyúltak, fentről a szemünkbe világítottak.

– Te büdös szajha, te… Megcsalsz a férjeddel? (Nevetés és kisebb taps.) Beteg voltál, én elmentem messzire, hogy elhozzam neked a gyógyírt. Megtaláltam és eladtam az aranyórám, amit születésemkor kaptam öcsémtől! (Megint taps, ez jó.) Mégis eladtam, és több mint három kiló antidepresszánst hoztam neked, dacolva az áfával, a vámmal és az új adótörvénnyel! (Kis fújolás és fütty a jobb oldalról.) Erre te visszamész hozzá, saját koszos férjedhez? Mit köszönhetsz neki verésen, gúnyos szavakon, elvágyódó álmokon és kielégületlenségen kívül? Mondd mit? De itt lapít most ő is, ott ül a nyolcadik sor szélén. Jöjjön le vénember, védekezzen! Mégis, mit akar huszonévesektől, mért vette el, ha nem tudja megtartani és boldoggá tenni?

És felmutattam, egyenesen apámra, aki annyira akart ma játszani. Láthatóan meghökkent, ezt nem várta volna, kicsit bele is pirult. Szegény nő meg csak állt, rongybabaként, egyszer-egyszer felnézett tanácstalanul az igazi férjére, akinek szívébe túlságosan nem lophatta be magát előadásunk.

Apám akkor már kopasz volt, azaz csak egy keskeny sávban féloldalt maradt haja, mint a szerzeteseknek. Bajusza sűrű, fekete, tartása kicsit fáradt és mindehhez ötvenöt éves. Óvatosan lelépdelt a nőhöz, én meg vissza a helyemre. Furán mutattak így kéz a kézben, azzal a lánnyal.

– Igen, valóban követtem el hibákat, és kérlek, bocsáss meg. Valóban vertelek, bár annyi enyhítő körülményt hadd hozzak fel mentségemre, hogy nem puszta kézzel. (Kis mocorgás a közönség nőtagjai felől.) Viszont mindig jót akartam neked! Amikor elvettelek, azt hittem meghalok és te örökölhetsz mindent. Szomorú, tudom, de kérlek, ne haragudj ezért, hogy nem haltam meg. Nem így akartam. Tudod, azt hittem nincs tovább, utolsó erőmmel egybekeltem veled, te életet leheltél belém, én pedig átörökítettem rád – úgy tűnik – ragályos depressziómat. Váljunk el, ha akarod, de egy valamit még szeretnék kérni. (Hatásszünet.) Ne ehhez a szélhámoshoz menj! Hidd el, én ismerem őt jól, vele lakom és tudom, hogy milyen dolgai vannak. Későn kel, nem dolgozik, inkább henyél. Csak vágyakozik, és nem tesz semmit vágyai beteljesüléséért. Megkeseredik! Inkább nézd! Ott fönn a negyedik sor közepén ül egy jóvágású úriember! Meredt szemekkel, haragosan néz most ránk, de valójában egy érző lélek, kenyérre kenhető margarinszívvel! Menj hozzá! Ő jónak tűnik!

És rámutat szegény lány valódi férjére, majd leszólítja a ’színpadra’. Óriási taps és füttyvihar. A férj bosszúsan lejön a lányért és sietve távoznak a teremből. Érdekes módon az ajtó rendesen nyílik nekik.

Szerintem mi megtettük a magunkét. Ezután elindult egy újabb játék-hullám: egyszer az egyik, aztán a másik közönség játszott, felváltva, néha bevonva egymást is a játékba. Volt ott keserves sírás-rívás, túljátszás, ripacskodás, tragédia, komédia, szatírjáték, egyszóval minden, ami a népnek kell. És végül is jól éreztük magunkat azon az estén.

Amikor pedig meguntuk mindezt, kimentünk együtt a színház elé, sokatmondó vigyorral arcunkon. A következő előadás közönsége értetlenül nézett minket, de kicsit sem érdekelt. Állótömeg volt most is a Madách színház előterében.

Otthon majd a jegyre írok valami címet, a vonal fölé. Az előadás címét, jó frappánsat. Talán az első benyomás és az, hogy hova jutottunk belőle.

 

 

 

Bújócska

Már sok-sok
álomból ismersz:

láthattál bohónak,

csacskának, naivnak,

durcásnak, nyűgösnek

kedvesnek, szépnek,
tündérnek, lepkének,

kígyónak, virágnak,

kavicsnak, tengernek,

szélnek, váltam

füstté, buborékká,

rejtőztem fészekbe,

falombba, ágbogak

csúcsáról tépetten

kotoródtam szélfútta

rozsdaszín alomba,

voltam már törpeorr,

üveggolyó, viharban

csíkosan dagadó

vitorla, görbültem

kifliként vaj alatt,

cuppantam ébresztő

csókként homlokodra.

 

Bár párnádról

hajnali ködként

illanok reggel –

mégsem tűnök

el végleg,

néhány gondolat-

foszlány s csöpp

égi nedű elegyéből

újrateremthetsz,

s ha nem, hát én

álmodlak téged.

Hétfő, Dávid király

A bűnöket korábban követjük el,

mint hogy megbánhatnánk. Ez a Törvény:
a múlt előbbrevaló, mint a jelen –

a jövőre hogy is emlékezhetnénk?
Elrendeltetett, ami megtörtént. Könny

el nem mossa, se győzelem, se megbánás.

 

De vannak szerelmek, amiket még

nem szerettek el. Hegyek, amik most
indulnak meg, olyan tétován, ahogy a nők

hasában a remény moccan meg. Erőt gyűjt

a szél, hogy mindenkiről megfeledkezzen.

Neki egyetlen napja van, évmilliók óta

egyetlenegy, ezért nem emlékszik senkire sem.

 

Halott apák, halott anyák.

De megmásíthatatlan a múlt,

ezért nem kel többé életre.

 

Minden megtörténhetett.

 

Vajon megtörténhet-e?

 

 

 

Lewis Carroll: A vén William

(Father William)

 

A fiú szólt: „Vén vagy, atyám, William,

         az idő hajad őszre befesti,

de azért te töretlenül állsz fejeden:

         helyes ebben a korban ilyesmi?”

 

„Régente” – felelt az öreg William –

         „féltem, hogy kárt tesz az agyban,

de mióta tudom, hogy nincs ilyenem,

         szoktam fejen állani nagyban.”

 

„Vén vagy” – fia szólt –, „koros, éltes, idős,

         s újabban ritka kövér is,

de az ablakon át szaltózva vetődsz:

         ennek mi az indoka mégis?”

 

„Régente” – felelt a deres haju agg –,

         „hogy megruganyítsam a porcom,

krémmel kenegettem a tagjaimat;

         kérsz egy fiolát? Adok olcsón.”

 

„Vén vagy” – fia szólt –, „nem ehetsz egyebet,

         csak olyat, minek állaga pempő;

a libát csőröstül azért benyeled:

         e bravúr oka hol keresendő?

 

„Régente” – felelte az agg – „ha sokat

         piszkált valamely jogi ügylet,

tárgyaltuk anyáddal a kázusokat:

         állkapcsom erős, tudod, így lett.”

 

„Vén vagy” – fia szólt –, „fene gondolná,

         hogy most is jó a szemed még;

de te orron tartod az angolnát –

         mondd, honnan e ritka tehetség?”

 

S szólt atyja: „Nem adtam imént teneked

         alapos háromszori választ?

Mit akarsz, te gyerek, még nincs eleged?

         Takarodj, vagy farbarugást kapsz.”

 

 Havasi Attila fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info