Úgy határoztam, ma nem gyaloglok. Igaz, szerettem a hidat, átkelni rajta, a Dunán, ami a két várost megosztja, (ha kell, elönti), viszont most olyan ’utazhatnékom’ támadt és mivel máshogy ezt a vágyat nem tudtam kielégíteni, gondoltam, fordulok még egy kört busszal.
Így hát fölszálltam a híd lábánál és leghátra ültem be, zötykölődni.
Mostanában egyre többször csak úgy vagyok, nem foglalkoztat semmi. Ez a bamba, meditatív állapot jön, ezt nem lehet előidézni semmilyen tudatos módszerrel, nekem pedig ugye istenadta tehetségem van az ilyesfajta, teljességgel felesleges dolgokhoz.
Tehát hátra ültem, a leghátsó sorba, magam elé néztem, körülbelül három, vagy négy percig tarthatott ez, ugyanis hamarosan felszálltak ketten, egy anyuka kislányával. Elém ültek. A kislány hátrafordult, és egyetlen szavával olyan hirtelen zökkentett ki ebből az üres merengésből, hogy szinte mozdulni sem tudtam.
– Szia!
– Szia! – válaszoltam.
Zavarban voltam, ha ’kolbásszal’, vagy ’gázórával’ köszönt volna, gondolkodás nélkül rávágom ugyanazt.
– Hogy hívnak?
– Engem? … Ööö… Zoli, Zoltánnak.
– Zsuzsi vagyok. Milyen színű a kabátod?
– Barna – feleltem.
– És milyen színű az a kocsi ott?
– Az? Az is barna.
– Akkor olyan színű, mint a kabát?
– Pontosan!
– Mi az ott? – kérdezett, kérdezett és kifelé nézett, az üvegen túlra.
– Nem tudom, mire gondolsz, szerintem már elhagytuk!
– Az, ami zölden villogott, magasan.
– Ja persze! Az lámpa a gyalogosoknak. Jelzi nekik, hogy mikor és meddig mehetnek át a zebrán. Ha villog, gyorsítani kell, mert nemsoká pirosra vált.
Szép tiszta-kék szeme volt, ruhája viszont ócska, elhasznált. Úgy tűnt, nem figyel válaszaimra, de később, mikor hasonló dolgokat látott, újra megnevezte és nem hibázott egyszer sem. Édesanyja közben rá se hederített, biztos megszokta, hogy minden utassal ilyen közvetlen.
– Neked van babád? – kérdezte.
– Nekem? Még nincs, de hamarosan lesz, remélem.
– Nekem van! – és előkapott egy szőke hajú, pucér játékot. – Zsuzsikának hívom, három éves.
– Aranyos! – nevettem.
– Tudod mit? Játsszunk! Én mondok valamit és te mindenre csak azt feleld: nem, nem! Jó?
– Jó!
– Gugigágáá…
– Nem! Nem!
– Gugigágádidodúú!
– Nem! Nem!
– Dúdígágóóó!
– Nem! Nem!
– Éhes vagy?
– Igen, nagyon!
– Nem jó! Azt kell mondanod: nem, nem!
– Nem! Nem!
És olyan jót nevetett minden válaszomon… mintha megint gyerek lennék.
– És neked milyen a hajad és milyen a szemed színe? – meg se várta a választ, már újabb kérdéseket tett fel. – Tudod, hogy mi ez a kezemben?
– Nem! Nem!
– Egy termés, azt mondta anyukám, hogy ez olyan, ami repülni tud. Otthon kipróbálom.
Elém tette gondosan összezárt markát és hirtelen fölnyitotta. Arcomat kémlelte, várta a meghökkenést, hogy mit szólok hozzá. Két érett, barna, szárnyas juhartermés volt a kezében, ami ősszel a parkban cikázva hullik le a fáról.
– Hú. Nagyon szépek.
– Az meg mi?
– Az olyan busz, mint amilyenben mi utazunk, csak visszafelé.
– És az ott milyen színű?
– Arra gondolsz? Az sárga!
– Sárga, sárga – morfondírozott magában, aztán valami eszébe juthatott. – Van testvéred?
– Igen, egy öcsém.
– Lány?
– Nem! Fiú. – nevettem.
– Hogy hívják?
– Öcsémnek. És neked?
– Nekem nincs, de majd lesz – felelt, és büszkén az édesanyja hasára mutatott.
Az Alagút következett. Nem szólt semmit, nézett kifelé, szájtátva, tágra nyílt szemekkel. Az évtizedek során elkoszolódott mozaikkockák most új színt és formát kaptak; ha gyorsítottunk, elmosódtak, és érdekes tarka idomokat adtak ki, néha pedig újra visszanyerték valós alakjukat.
Aztán édesanyja jelzett. Zsuzsi tudta már, hogy hamarosan leszállnak.
– Eljössz hozzánk majd valamikor? Itt lakunk az iskola mellett, abban a kis utcában, abban. Jövő héten lesz a szülinapom. Eljössz? – sürgetett.
– Igen! – hazudtam.
– Tudod mit? Odaadom ezeket neked, egyik a tied, másik a testvéredé! Hívd el őt is és hozzátok el! – erre kezembe nyomta a két termést.
Beálltunk a Németvölgyi úti megállóba. Elköszönni sem volt igazán ideje, pedig láttam rajta, hogy valamit még el szeretne mondani. Többször visszanézett, integetett, amíg látott.
Hárommal utánuk szálltam le. Kezemben a két termés, és mint egy rongybaba, tettem egyik lábam a másik után a megszokott hazaúton. Megint jött az a semleges állapot. Nem láttam, nem hallottam, kikapcsoltam mindent magam körül. Az érzékszerveim persze működtek és reagáltak a külvilág hangjaira, változó mozdulásaira; befordultam, ott ahol kellett, aztán egy hányaveti mozdulattal a járda mellé dobtam a két termést. Abban a pillanatban föleszméltem. Tudtam, hogy ki vagyok, hogy mi történt, kitől kaptam ezeket, és mit jelentettek annak, akitől kaptam, és hogy kinek kell az egyiket továbbadnom. Megtorpantam, lenéztem a földre, a juhartermésekre. Hová tegyem őket és minek is ezek nekem? Nem fordultam vissza. Előttem is kérdés, hogy mért tettem ezt? Ez nem én vagyok, legalábbis azt hiszem.
Már majdnem otthon vagyok, nem fogok visszafordulni két termésért. Különben meg lehet, hogy repülni sem tudnak…
