Sem örömöm, sem életkedvem.
Barátság, vágy – mind elhagyott.
Szentnek vélt gőgöm is halott,
Mely hitte: zseninek születtem.
Megtaláltam az Igazságot;
Azt hittem, hű barátra leltem.
Enyém lett, csak hogy felfedezzem:
Még boldogtalanabb vagyok.
Mégis, ő az egy örök Érték,
Belőle fakad Hit és Mérték,
Ki nélküle él, tévelyeg.
Isten szólít – hát felelnem kell.
Nincs már, csupán egyetlen kincsem:
Hogy néha még sírnom lehet.
Sediánszky Nóra fordítása
Engem ennél a szaros cégnél mindenki csak baszogat. Hogy nézd a kocka programozó így, nézd a nagy mágus úgy. Mintha nem mindenki abból a programból élne, amit én fejlesztek. Kis, szaros cég, heten vagyunk, beférünk egy transporterbe, de a többi, az mind ingyenélő, a marketinges, meg a pályázatíró, meg a titkárnő, meg az a köztörvényes főnök, meg a seggfej fia. Csak a Flash, az nem baszogat. Ő a másik szoftverfejlesztő. A másik öt a mi vérünket szívja.
De a Flash, az nagyon fura. Tőzsdézik. Keveset beszél, akkor is csak melóról, de azt tudom, hogy tőzsdézik. Ki akar jutni innen. Engem a pénz nem érdekel, nekem megvan a saját szórakozásom. Tizenhatodik szintű paplovag vagyok, Byarron védelmezője, a Sárkány Gyermeke, és Erion városában külön hely van fenntartva a számomra Torozon Tavernájában. Ott van réztáblán a nevem, és megkeserüli, aki nem áll fel onnan, amikor megérkezem.
Nem várom el, hogy bárki bármit megértsen. Amíg az én munkámból élnek, addig tehetnek egy szívességet. Nem vagy normális, seggfej! Majdnem koccantunk az autópályán. A főnök idióta fia vezeti a transportert, úgy vezet, mint egy gimnazista a gokart-pályán. Tízre jönnek a kontrollerek, fél nyolc van, húsz kilométerre vagyunk Bicskétől. Jó időben vagyunk. Különben is, a marketinges picsa miatt indultunk negyed óra késéssel, majd kirakjuk őt az előszobába, hogy tartsa fel őket, ha mégis előbb érkeznének.
Este nyolcra haza kell érnem Pestre, mert jönnek át a srácok. Én leszek ma a játékmester, és különleges kaland várható: sárkány-tünde félvérek fognak a csapat táborhelyére törni, épp, mielőtt a vámpírúr ellen vonulnánk. Egy kolostorba fogunk menekülni, de azt még nem találtam ki, hogy kiket találunk majd ott.
Hét ötven, megállunk a ház előtt. Utolsó ház, utána már szántóföld. Én nem tudom, hogy hiheti el bárki, hogy itt működik a cég, de a főnök azt mondta, rendben lesz, csak ne essünk ki a szerepünkből. Bevisszük a székeket, az asztalokat, a számítógépeket, a nyomtatót, a mappákat, a kartotékokat. Még a kávéfőzőt is. Nem hordár vagyok, basszameg! Flash is morog, pedig az egy nagyon békés srác. A nagypicsájú marketinges bezzeg nem cipel semmit, csak egy pár mappát. Berendezzük a töküres házat, másfél óra alatt. Cigi még belefér, gondolom. A főnök ráncolja a homlokát. Ha Pesten lennénk, fél tízkor akkor is kimennék cigizni, mondom.
Kilenc negyvenkor a főnök berendel a ház elől. Ülj be a gép elé, és programozz, mondja. Programozzak, jó vicc. Elkezdek egy tetris-t írni C++-ban, haha! Senkinek nem tűnik fel, se a főnöknek, se a tökkelütött fiának, pedig elvben az is valami műszaki főiskolára járt. Flash ránéz a monitoromra, röhög. Csöngetnek.
Megjönnek a kontrollerek. Biccentek, de nem engem néznek, hanem a papírokat. Tizennyolc dosszién van EU-s zászló, ennyi papír kellett ahhoz, hogy azt a szaros ötmillió forintot megkapjuk. Meg a közép-magyarországi régión kívüli telephely. Mert a vidéket fejleszteni kell. Hát én a magam részéről most épp egy tetrist fejlesztek, basszátok meg, mert az egész szerepjáték miatt, hogy leköltözünk egy napra Pestről Bicskére, nem tudok haladni a munkámmal. Az nem úgy van, hogy másfél órára berakják az embert egy szobába, és akkor programoz. Ahhoz el kell mélyülni. Ahogy a kontrollerek a papírokban. Dél van, az egyik megkérdezi: hol szoktak ebédelni? Mindenki összerezzen. De a főnök mosolyog, és azt mondja: mindennap más munkatárs gondoskodik a kajáról. Mert olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Most én hoztam brassóit.
Ülünk a konyhában, esszük a brassóit. A krumpli ízetlen lett és szivacsos a mikrózástól. A kontrollerek bárgyún mosolyognak. Mit fejlesztenek mostanság, kérdezi az egyik. Elkezdem mondani, fél percig követik, aztán visszatemetkeznek a brassóiba. Abbahagyom. Legszívesebben felállnék és visszamennék a gép elé, de jó képet kell vágnom ehhez az egészhez. Elképzelem, hogy tizenhatodik szintű paplovagként a plusz négyes jáde buzogányommal miszlikbe töröm a fejüket.
Kimegyek cigizni. Flash is jön, pedig ő nem cigizik. Meg a pályázatíró, az a kis kretén is. Meg a főnök fia. Kinn állunk négyen, kussban. Aztán a főnök kiinteget az ablakon, hogy visszamehetünk. A két kontroller mosolyog, mint a jóllakott napközisek. Leszopta őket a titkárnő és a marketinges? Vagy kaptak két bélelt borítékot? Nem vagyok rá kíváncsi. Csak tűnjenek már el. Elköszönnek, az egyik azt mondja, hogy papíron minden rendben van, és további jó munkát itt Bicskén. Nem tudom eldönteni, hogy volt-e irónia a hangjában, amikor azt mondta, hogy Bicskén. Viszlát, mondom, visszaülök a gépem elé, és tovább írom a tetrist, de úgy, hogy minden elem, miután leért, azonnal menjen vissza felülre, ahonnan jött.
Fél órán át még ülünk, hátha visszajönnek, aztán elkezdjük lebontani az irodát. Egy óra alatt berakunk mindent a transporterbe, irány Pest. Kuss van, a főnök hátrafordul, megkérdezi tőlem, hogy megyek-e ma is játszani. Igen, mondom, ma sárkány-tünde félvérekkel fogunk megküzdeni.
A főnök fia meg a marketinges picsa kuncog, amíg beszélek. Flash a telefonján nyomkod valami tőzsdés appot. A főnök úgy csinál, mintha érdekelné, de tudom, hogy fejben még mindig azon kattog, hogy vajon mit fognak jelenteni a kontrollerek. Mindjárt megérkezünk, kábé két óra alatt visszarendezzük az irodát a Bartók Béla úton, és mehetek haza. Öt óra van, sötétedik. Mire leszáll az éjszaka, végre megint tizenhatodik szintű paplovag leszek.
A pályaudvarnak meglehetősen szürreális architektúrája volt, mintha az idő és a tér összeveszett volna rajta, ki-ki magának követelve a saját tulajdonát: modern, teraszos éttermek és korszerű jegypénztárak egy ódon, romos hangárban. Talán a második világháború óta fel sem újították, csak jártak ki-be a vonatok, időtlenül, régi, rozzant vagonok és csúcskategóriás műanyag kígyók egyaránt. És gazdagok mindenhol, egyik sem gondolta, hogy a poggyászát cipelnie kéne, készséges hordárok szaladgáltak karcsú mademoiselle-ek után, mindvégig a poros padlót bámulva, a lágyan szálldogáló selyemblúzokra rá se hederítve.
Ott ültünk az egyik étterem teraszán, magas pohárban színes koktélt ittunk, néztük egymást, mintha nem ismernénk fel a másikat, és közben azon töprengenénk, mit is keresünk mi itt.
– Én jól éreztem magam – mondta ő. – Örülök, hogy összefutottunk. Tudod, amúgy sem szeretek egyedül várni.
– Én is örülök – feleltem.
Az óramutató felettünk mintha lassabban járt volna. Mellettünk egy őszes férfi evett jóízűen, én azonnal felismertem. Odasúgtam a lánynak:
– Te, az ott nem Cronenberg?
– Kicsoda?
– David Cronenberg, a rendező.
Lopva odapillantott.
– De, azt hiszem, ő az.
– Leszólítsam?
A lány elmosolyodott. Tudta, hogy megteszem, ismert már annyira.
– Ugyan miért tennéd? – kérdezte.
Vállat vontam. Aztán a férfihez szóltam.
– Hé, David Cronenberg! – Felpillantott, de nem láttam bosszúságot a tekintetében, örült, hogy felismertem.
– Helló – mondta.
– Mi van veled? Miért erőlteted ezt a sok lélektani- meg gengszterfilmet, ahelyett, hogy visszatérnél a biológiai horrorhoz?
Cronenberg felvonta a szemöldökét és megtörölte a száját a szalvétával.
– Mire gondolsz? – kérdezte.
– Hát Videodrome, meg Meztelen ebéd.
David Cronenberg megragadta a csirkehús csontjait, pillanatok alatt összerakta őket, mintha csak egy gyermekjáték alkatrészei lennének. Módszeresen összekapcsolta a különböző darabokat, míg fel nem vették egy pisztoly alakját, majd felmutatta a kész művet, és ezt mondta:
– Még itt vagyok.
Közben a lányra néztem. Azt mondta, jobb lesz, ha megyünk.
Biccentettem David Cronenbergnek, és mondtam neki valami olyasmit, hogy „hát sok sikert”, aztán elindultam a lánnyal a vonat felé. Közel voltunk egymáshoz, pedig volt hely bőven, persze, halk szavúak vagyunk mindketten.
– Furcsán viselkedsz mostanában – mondta nekem. – Nem mintha nem lennél rendes, de valahogy… máshol jársz.
– Igazad van. Biztos a munka teszi. Sokat kell mostanában…
– Nem, nem hiszem.
Csend támadt, mint a könnyű vihar. Elvitte a szavakat, elvitte a beszélgetést. Sétáltunk tovább, aztán én mégis megálltam, nekitámaszkodtam az egyik korlátnak, és ránéztem.
– Hát akkor mondjad meg, mit hiszel.
– Azóta van ez, amióta… tudod.
– Amióta újra összejöttetek?
Félrehajtotta a fejét, másfelé nézett.
– Igen, azóta. Tudom, mit gondolsz, de… ez az én döntésem volt.
Na igen, gondoltam. Az emberek életébe nekem nincs beleszólásom. Mégis furcsa volt, ahogy ott állt, kicsit talán eltöprengett a saját életén, és talán bűntudata is volt. Vagy csak sajnálta, hogy nem érdekli a véleményem.
– Ugye tudod, hogy ő nem a fiúd? – kérdeztem.
– Hogy érted ezt?
Elharaptam a szám. Néha túl gyorsan kimondom, amire gondolok, de megmagyarázni már nincs kedvem.
– Csak egy báb – feleltem. Bizonytalannak éreztem ezt a mondatot, és ő is több magyarázatot várt a tekintetével. – Csak kifogás! – fakadtam ki. – Csak egy kapaszkodó, hogy azt mondhasd: minden rendben van. Pedig ez nem megoldás.
– Aha – mondta.
Nem látszott, hogy értékelné, amit mondtam. Talán nem is értette, ez megnyugtatott volna. Megpróbáltam felidézni, mi is hangzott el, de gyorsan feledtem, nem tudtam, hogyan folytassam.
– Ha ezt hiszed, hát nem ismersz – mondta. – Nem ismered az érzéseimet.
– Ez nem igaz. Talán te nem ismered magadat. És… és őt sem ismered annyira, mint hiszed.
Furcsa helyzet volt. Meg akartam sürgetni az időt, azt akartam, hogy jöjjön a vonat, és hogy legyen vége ennek az egész jelenetnek. De az óra kényelmesen járt, az idő ráért.
– Nézd – mondta. – Megértem, hogy aggódsz értem, de azt hiszem, tudom, mit csinálok. Ha meg nem, hát nem, az legyen az én újabb rossz tapasztalatom.
Odalépett mellém a korláthoz, ő is nekitámaszkodott, és átkarolta a derekamat. Rettenetesen furcsa érzés volt. Egy pillanatra eszembe jutott a volt barátnőm. Közelebb hajolt, és azt suttogta nekem:
– Tudom, hogy szeretsz.
Aztán elengedett, összekulcsolta maga előtt a kezét, a gyűrűit babrálta.
A testemben minden szerv összerándult, valószínűleg egy kész Cronenberg-film játszódott le bennem. Most döbbentem csak rá, hogy miféle ritka találkozás volt az. Micsoda értékes, felemelő pillanat, de mintha akkor semmi jelentősége nem lett volna. Miről is beszéltünk előtte? Nem is tudom felidézni.
– Nem ér.
– Hát nem. De itt sokkal többről van szó. A világ nem mindig olyan, amilyennek lennie kellene.
– Ki vagy te? – kérdeztem.
De csak az érintését éreztem az arcomon. Fel sem fogtam, és már ott sem volt: egyedül ácsorogtam a peronon.
A pályaudvarnak meglehetősen szürreális architektúrája volt, mintha az idő és a tér összeveszett volna rajta, ki-ki magának követelve a saját tulajdonát: modern, teraszos éttermek és korszerű jegypénztárak egy ódon, romos hangárban. Talán a második világháború óta fel sem újították, csak jártak ki-be a vonatok, időtlenül, régi, rozzant vagonok és csúcskategóriás műanyag kígyók egyaránt. És gazdagok mindenhol, egyik sem gondolta, hogy a poggyászát cipelnie kéne, készséges hordárok szaladgáltak karcsú mademoiselle-ek után, mindvégig a poros padlót bámulva, a lágyan szálldogáló selyemblúzokra rá se hederítve.
Ott ültünk az egyik étterem teraszán, magas pohárban színes koktélt ittunk, néztük egymást, mintha nem ismernénk fel a másikat, és közben azon töprengenénk, mit is keresünk mi itt.
– Én jól éreztem magam – mondta ő. – Örülök, hogy összefutottunk. Tudod, amúgy sem szeretek egyedül várni.
– Én is örülök – feleltem.
Az óramutató felettünk mintha lassabban járt volna. Mellettünk egy őszes férfi evett jóízűen, én azonnal felismertem. Odasúgtam a lánynak:
– Te, az ott nem Cronenberg?
– Kicsoda?
– David Cronenberg, a rendező.
Lopva odapillantott.
– De, azt hiszem, ő az.
– Leszólítsam?
A lány elmosolyodott. Tudta, hogy megteszem, ismert már annyira.
– Ugyan miért tennéd? – kérdezte.
Vállat vontam. Aztán a férfihez szóltam.
– Hé, David Cronenberg! – Felpillantott, de nem láttam bosszúságot a tekintetében, örült, hogy felismertem.
– Helló – mondta.
– Mi van veled? Miért erőlteted ezt a sok lélektani- meg gengszterfilmet, ahelyett, hogy visszatérnél a biológiai horrorhoz?
Cronenberg felvonta a szemöldökét és megtörölte a száját a szalvétával.
– Mire gondolsz? – kérdezte.
– Hát Videodrome, meg Meztelen ebéd.
David Cronenberg megragadta a csirkehús csontjait, pillanatok alatt összerakta őket, mintha csak egy gyermekjáték alkatrészei lennének. Módszeresen összekapcsolta a különböző darabokat, míg fel nem vették egy pisztoly alakját, majd felmutatta a kész művet, és ezt mondta:
– Még itt vagyok.
Közben a lányra néztem. Azt mondta, jobb lesz, ha megyünk.
Biccentettem David Cronenbergnek, és mondtam neki valami olyasmit, hogy „hát sok sikert”, aztán elindultam a lánnyal a vonat felé. Közel voltunk egymáshoz, pedig volt hely bőven, persze, halk szavúak vagyunk mindketten.
– Furcsán viselkedsz mostanában – mondta nekem. – Nem mintha nem lennél rendes, de valahogy… máshol jársz.
– Igazad van. Biztos a munka teszi. Sokat kell mostanában…
– Nem, nem hiszem.
Csend támadt, mint a könnyű vihar. Elvitte a szavakat, elvitte a beszélgetést. Sétáltunk tovább, aztán én mégis megálltam, nekitámaszkodtam az egyik korlátnak, és ránéztem.
– Hát akkor mondjad meg, mit hiszel.
– Azóta van ez, amióta… tudod.
– Amióta újra összejöttetek?
Félrehajtotta a fejét, másfelé nézett.
– Igen, azóta. Tudom, mit gondolsz, de… ez az én döntésem volt.
Na igen, gondoltam. Az emberek életébe nekem nincs beleszólásom. Mégis furcsa volt, ahogy ott állt, kicsit talán eltöprengett a saját életén, és talán bűntudata is volt. Vagy csak sajnálta, hogy nem érdekli a véleményem.
– Ugye tudod, hogy ő nem a fiúd? – kérdeztem.
– Hogy érted ezt?
Elharaptam a szám. Néha túl gyorsan kimondom, amire gondolok, de megmagyarázni már nincs kedvem.
– Csak egy báb – feleltem. Bizonytalannak éreztem ezt a mondatot, és ő is több magyarázatot várt a tekintetével. – Csak kifogás! – fakadtam ki. – Csak egy kapaszkodó, hogy azt mondhasd: minden rendben van. Pedig ez nem megoldás.
– Aha – mondta.
Nem látszott, hogy értékelné, amit mondtam. Talán nem is értette, ez megnyugtatott volna. Megpróbáltam felidézni, mi is hangzott el, de gyorsan feledtem, nem tudtam, hogyan folytassam.
– Ha ezt hiszed, hát nem ismersz – mondta. – Nem ismered az érzéseimet.
– Ez nem igaz. Talán te nem ismered magadat. És… és őt sem ismered annyira, mint hiszed.
Furcsa helyzet volt. Meg akartam sürgetni az időt, azt akartam, hogy jöjjön a vonat, és hogy legyen vége ennek az egész jelenetnek. De az óra kényelmesen járt, az idő ráért.
– Nézd – mondta. – Megértem, hogy aggódsz értem, de azt hiszem, tudom, mit csinálok. Ha meg nem, hát nem, az legyen az én újabb rossz tapasztalatom.
Odalépett mellém a korláthoz, ő is nekitámaszkodott, és átkarolta a derekamat. Rettenetesen furcsa érzés volt. Egy pillanatra eszembe jutott a volt barátnőm. Közelebb hajolt, és azt suttogta nekem:
– Tudom, hogy szeretsz.
Aztán elengedett, összekulcsolta maga előtt a kezét, a gyűrűit babrálta.
A testemben minden szerv összerándult, valószínűleg egy kész Cronenberg-film játszódott le bennem. Most döbbentem csak rá, hogy miféle ritka találkozás volt az. Micsoda értékes, felemelő pillanat, de mintha akkor semmi jelentősége nem lett volna. Miről is beszéltünk előtte? Nem is tudom felidézni.
– Nem ér.
– Hát nem. De itt sokkal többről van szó. A világ nem mindig olyan, amilyennek lennie kellene.
– Ki vagy te? – kérdeztem.
De csak az érintését éreztem az arcomon. Fel sem fogtam, és már ott sem volt: egyedül ácsorogtam a peronon.
PRÓBAKŐ. Carmen Balcells hiába javasolta, hogy Barcelonában hozzanak létre írói gyűjteményeket és könyvtárakat. A terv Mexikóban viszont testet öltött, méghozzá a XXI. század legkáprázatosabb
könyvtárában.
Úgy húsz évvel ezelőtt hallottam először Carmen Balcells mesés ötletéről: az irodalmi ügynök és az írók nagyasszonya egy Barcelonához és a könyvekhez kapcsolódó tervről beszélt. A következő években továbbra is napirenden tartotta, ezalatt folyamatosan csiszolgatta és alakítgatta, ugyanakkor felhasznált minden művészetet és technikát, amelyhez csak ért (és amelyek száma szinte végtelen), mindezt azért, hogy a Generalitat vezetőségét meggyőzze elindításáról.
Nem szerényebb elképzelésről volt szó, mint hogy a Grófi Város (Ciudad Condal) egykori laktanyáit
írói gyűjteményekké és könyvtárakká alakítják. Barcelona a hetvenes években a boom fővárosa, valamint a latin-amerikai és spanyol írók kiemelt találkozási pontja volt, épp ezért Carmen azt szerette volna, hogy a hajdani kaszárnyákban első ízben García Márquez, Cortázar, Fuentes stb. kapjanak gyűjteményt és könyvtárat, és később apránként bővült volna a kör sok más szerzővel Spanyolországból, Európából és a világ minden pontjáról. Barcelona néhány (10, 20 vagy 50) év alatt ragyogó Könyvvárossá nőtte volna ki magát, ahová mind az öt kontinensről kutatók, könyvbarátok, olvasók és könyvfalók egész sora érkezett volna, hogy eszmecserét is folytassanak, olvassanak és a kortárs irodalmakból szóló szemináriumokat, kurzusokat vezessenek.
A katalán hatóságok bizonyára nem voltak túl befogadóak a tervre, hiszen ahogy teltek az évek, Carmen egyre kevesebbszer hozta szóba elgondolását, míg nem egy nap feladta akkor már kivitelezhetetlennek vélt álmát.
Azt ellenben senki nem sejtette, hogy évekkel később egy ugyanilyen, ámbár kisebb dimenziójú elképzelés csírája az óceán túlpartján, Mexikó fővárosában szökken szárba, hála Consuela Sáizar Guerrero mexikói matriarcha igyekezetének, aki Carmen Balcells-hez hasonlóan rátermett és éles eszű (igaz, nem olyan rámenős). És az sem volt előre látható, hogy a terv valóra is fog válni, és Mexikóvárost a XXI. század legpompásabb, legeredetibb és legötletesebb könyvtárává, egy igazi Könyvvárossá változtatja majd.
A könyvtárat egy XVIII. századi dohánygyárban rendezték be, amely egy negyvenezer négyzetméteres területen, a város gyarmati kori központjában található. Az épület korábban fegyvergyárként, katonai börtönként, kórházként és kaszárnyaként is működött. 1946-ban José Vasconcelos Nemzeti Könyvtárrá tette meg, amelyet halála napjáig igazgatott. Később, tudomásom szerint, hosszú ideig elhagyatottan állt a lepusztult épület, melynek restaurálását Abraham Zabludovsky építész 1987-ben kezdte meg.
A fellegvár udvarokból, kertekből és pavilonokból álló hatalmas és gyönyörű tér; itt kapott helyet egy maroknyi mexikói író – köztük José Luis Martínez, Antonio Castro Leal, Jaime García Terrés, Alí Chumacero és Carlos Monsiváis – magánkönyvtára, melyek állománya együttvéve 350 ezer kötetre tehető.
Minden könyvtár felépítését más-más csapatra bízták. Az építészek, művészek és látványtervezők a különböző gyűjtemények helyreállításakor és elrendezésekor szem előtt tartották az egykori tulajdonos (a szerző) személyiségét – ízlését, rögeszméit, ábrándjait és életének történéseit –, ugyanakkor igyekeztek biztosítani a könyvek lehető legjobb hozzáférhetőségét és az olvasók maximális komfortérzetét. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ezek az épületek – melyek nagyon eltérnek egymástól – olyan művészi konstrukciók, ahol a jó ízlés, a praktikum és a kellemes légkör rendkívül ösztönzőleg hat a szellemi munkára. Tudom, mit beszélek. Az egész életem erről szólt, az olvasásról és az írásról. Ahány városban csak megfordultam, könyvtárakba jártam, de az egykori British Library kivételével (ekkor még a British Museum-ban működött, csak később költözött a St. Pancras-i monstrumba) talán sehol nem éreztem akkora kedvet a munkához (és pláne nem a letelepedéshez), mint a mexikóvárosi fellegvár különböző könyvtáraiban.
A könyvtárak hűen tükrözik „tulajdonosaik” jellemét. Elég csupán összevetni a történész, esszéista és kritikus José Luis Martínez által összegyűjtött hetvenezer kötet rendjét és kiegyensúlyozottságát García Terrés költői és eklektikus légkörével, vagy Carlos Monsiváisnak, a populáris kultúra éles elméjű krónikásának derűs összevisszaságával és zabolátlan kíváncsiságával. Az ő könyvtárának helyet adó pavilon bejáratánál María Félix leigázó tekintetét megjelenítő fénykép fogadja a látogatót; a díva egy Monsiváisnak szóló kedves „ajánlással” pecsételte meg a felvételt. Francisco Toledo festőművész olyan szőnyeggel borította be a helyiség padlóját, amelyen a „tulajdonos” kedvenc macskái láthatóak, ezen kívül felállított egy különleges vékony paravánt, amelyre könyvgerinceket festett, meg a gyapjas hajú idős „tulajdonost”, aki nagy nosztalgiával szemléli őket.
Az írókon kívül azonban készült pavilon a gyerekeknek, a kisbabáknak (igen, azt mondtam kisbabáknak, a helyet pedig „babakönyvtárnak” hívják) és a vakoknak (ezt pedig a „Gyengénlátók Könytára” eufemisztikus névre keresztelték). Szívesen vetettem volna egy pillantást a babakönyvtárra; így viszont volt időm sétálni egy jót a gyerekkönyvtárban, és kicsit újra gyereknek éreztem magam a tündérmesék és kalandregények személyeiről és helyszíneiről mintázott játékok forgatagában, melyek ravaszul felcsigázzák az ifjú olvasók érdeklődését a játékokat megihlető könyvek iránt. Ezen felül készült egy Ezeregyéjszaka meséit felidéző előadóterem a meseolvasásokra.
A legirodalmibb és legeredetibb pavilon valószínűleg a Gyengénlátók Könyvtára. A zene ott éppoly fontos szerepet játszik, mint Bruce Chatwin Álomösvény című gyönyörű regényében, amely az ausztrál bennszülöttek ősi világát olyan zárt területként ábrázolja, ahol a nemzetiségek és közösségek közötti határokat a zene szabja, nem pedig földrajzi adottságok. A könyvtár belső terét zeneművek osztják fel, melyek szerzőik vakok közreműködésével alkottak meg. A célközönség tagjai a zenét követve odatalálnak a polcokhoz vagy az általában használt olvasósarkukhoz. A könyvtár Braille-könyvek széles választékával rendelkezik, ezen felül a látogatók – egyszemélyes fülkékben – magnószalagra, lemezre és táblagépre rögzített hangoskönyveket is hallgathatnak. Fontos, hogy az utca zaja ne érjen el a pavilonig; e célra szolgál a kert, valamint az ösvény, amelyen virág- és faillat kíséri végig a látogatót a Fellegvár bejáratától egészen a pavilonig, így nincs szükség vakvezetőre.
A Nemzeti Kulturális és Művészeti Tanács magasan képzett elnökasszonya, Consuelo Sáizar Guerrero nem tudta volna megvalósítani ezt a nagylélegzetű tervet, ha nem számíthatott volna Felipe Calderón, a leköszönő mexikói elnök kormányának anyagi segítségére. Mivel Calderón szembeszállt a drogkereskedelem rémével, és ezzel mérhetetlen vérontást és szenvedést okozott országának, kormányzását sokat negatívnak ítélik. Szerintem bátor volt és becsületes, és úgy vélem, jelentősen hozzájárult a világ elsőszámú spanyolajkú országának demokratikussá tételéhez. És azt hiszem, bizton állíthatom, hogy ahogy majd telnek az évek, és az emberek megfeledkeznek a mostani idők drogkereskedelemhez kötődő gyötrelmeiről, a Könyvek Fellegvára továbbra is ott lesz, sértetlenül, és egyre több olvasót vonz majd, mint a műveltség sebezhetetlen szigete a barbárság közepén.
Gaál Zoltán Kristóf fordítása
1950
~ A Jeruzsálemben elhangzott pedagógiai témájú rádiós esszékből ~
Lehet-e az oktatás által nevelni? Az oktatás a diákok gondolkodását akarja befolyásolni, míg a nevelés lényükre, életükre szeretne hatni. Elégséges-e – ahogyan azt Szókratész vélte – a helyes és igaz felismerését felébreszteni bennük, elég-e ez ahhoz, hogy a helyes és igaz lényükben és életükben ténylegesen megvalósuljon, kibontakozhasson? Hiszen Szókratész maga sem a tanítottak, a tanok által fejtette ki döntő hatását, hanem a tanítása által: nem abban, amit tanított, hanem ahogyan tanított. Nem az oktatás nevel, hanem az oktató. A jó tanár nevel a beszédével és nevel a hallgatásával, az órákon és a szünetekben, a véletlen találkozásokból születő beszélgetésekben, a futó pillantásokban – puszta jelenléte által; egyszerűen valóban létező embernek kell lennie, és diákjainál valóban jelenvalónak kell lennie. A kapcsolat által nevel.
A kapcsolat, az érintkezés a nevelés alapszava. Azt jelenti, hogy a tanár szemben áll, szembenéz a diákokkal – és nem agytól agyakig, kifejlett-kiképzett agytól kiforratlan, befejezetlen agyakig ad át valamit, hanem lénytől lényig, érett lénytől alakuló, változó, kibontakozó lényig vezet az út. Valóban szembenézés és szemben állás ez, vagyis nem fentről lefelé irányul, nem a katedra felől a padokig hat, hanem igazi kölcsönhatásban történik meg, a tapasztalatok kicserélésében. A beteljesedett élet tapasztalatai találkoznak a még beteljesedetlen élet tapasztalataival – amelyek azonban nem kevésbé fontosak az előbbieknél. Nem pusztán eligazítás keresése alulról és útbaigazítás, utasítás osztogatása felülről, és nem is csupán kérdezés és válaszolgatás oda-vissza mozgása, hanem valódi párbeszéd, kölcsönösségből építkező beszélgetés. Ezt a tanárnak ugyan vezetnie és uralnia 1 kell, de ugyanakkor saját személyével közvetlenül, felszabadultan és elfogulatlanul bele kell ebbe lépnie, részt kell vennie benne, át kell adnia magát neki. Ennek az eleven beszélgetésnek a csendes, hallgató együtt-levésben is folytatódnia kell, sőt éppen ebben kell kicsúcsosodnia, kiteljesednie. Ez az, amit a nevelés dialogikus alapelvének nevezek.
Buber, Martin: Über den Kontakt. In: Uő: Nachlese. 2 Heidelberg: Schneider, 1965. 93-94.
András Orsolya fordítása
Lábjegyzet:
