A középkori provanszál és galego szerelmi költészet recepciója ma (II.)

(Elemzési szempontok az Udvariatlan szerelem és A tavaszidő édessége c. antológiákhoz.)
7. A fordítás és az irodalmi kánon
A fordítások hűségelvű szemlélete, az értelemmegőrző funkció tételezése nemcsak a fordítások értékeléséhez nem nyújt biztos szempontot (mint azt az előző részben igyekeztem bemutatni), hanem a fordítások célnyelvi irodalmi kánonjában betöltött helyére sem képes magyarázatot adni. A probléma eredete az európai modernség magyar recepciójáig, a Nyugatig vezet vissza. Míg Babits világirodalom-szemlélete a kultúrák közötti differenciát legyőzhetőnek, az idegent a magyar irodalomba asszimilálhatónak tartja, addig a magyar irodalomnak az idegen irodalmakba való asszimilálását pont a magyar irodalom különbözősége miatt tartja kétségesnek. A magyar irodalomnak ez a Schein Gábor által vázolt kisebbségtudata vagy másodrendűség-érzete (2000, 770) egyenesen következik a goethei világirodalom-felfogásból, mely a másság, a nyelvi és kulturális különbségek teljes kiküszöbölését feltételezi (771). Amiben Kulcsár Szabó Ernő (1998) és Schein Gábor véleménye (2000) eltér, az az, hogy a későbbi Nyugatos fordítói hagyomány már túllép-e ezen a babitsi humanista horizonton Kosztolányi esetében.
A kultúra egységes vagy különböző volta alapvető hatást gyakorol a fordítás gyakorlatára és a fordításkritika szempontjaira. A babitsi egységes kultúra a fordításnak olyan közvetítő szerepet szán, melyben a költemény tartalmi-formai leképezése a fő feladat: az eredeti költemény kanonikus helyzetét csak akkor kaphatja meg a fordított szöveg, ha az hangulatilag, formailag és tartalmilag ekvivalens az eredetivel: ennek a logocentrikus fordításnak az eszményét viszi végig Rába György is (Szegedy-Maszák 1998, 69–70). A fordítások elavulása, és fogadtatásának vizsgálata azonban arra enged következtetni, hogy a fordítás folyamatában a szöveg elveszti eredeti kanonikus pozícióját (ezért avulhatnak el máig olvasott, sikeres művek egyes fordításai), és a fordítás sikerének függvénye az, hogy nyernek-e helyette „új kánoni rangot” a célnyelv irodalmában: tehát ha bekerült egyszer az irodalmi kánonba, akkor már „saját jogán szövegnek tekinthető fordításról” van szó (70).
Egy sikeres fordítás, mely az eredetitől függetlenül jut el a kanonizációig mindenképpen a fordító sikerét jelenti, de vajon milyen megfontolások állhatnak egy fiktív fordítás közzététele mögött, vagyis milyen előnyök származhatnak egy szöveg fordításként való publikálásából? A fordítás társadalmi beágyazódottságát vizsgáló Gideon Toury számos példát és motívumot sorol fel. Megjegyzendő, hogy Toury megközelítését kritika is érte: modellje fordítást mint lezárt egészt tekinti, mely egy adott pillanatban kész állapotban lép be egy ország irodalmi életébe, és így nem foglalkozhat a fordítás során felmerülő célokkal és érdekekkel (Szegedy-Maszák 1998, 67). Itt elsősorban a magyar vonatkozásokra koncentrálok, ezért Sohár Anikó sci-fi és fantasy irodalomról írott tanulmányát (1998) említem meg, melyben elsők között alkalmazza magyar vonatkozásban Toury megközelítését.
A sci-fi és a fantasy műfajaiban a fiktív fordítás (a magyar szerző által írt mű idegen, angol nevű fiktív szerzőnek tulajdonítása) a még nem kanonizált műfaj elfogadtatására szolgál: mivel a magyar irodalomban nincs előzménye a tudományos-fantasztikus irodalomnak, ezért egy magyar nevű szerző nem számíthatna az olvasók bizalmára. Ha azonban angol álnévvel jelenik meg, vagy angol névvel, saját nevét fordítóként feltüntetve, akkor a képzeletbeli forrásnyelvi irodalom (fiktív) kanonikus rangját kölcsönzi a műnek.
Továbbmenve megállapítható, hogy az álfordítás kulturális pozíció tekintetében szoros kapcsolatban áll a fordítással (Toury 1995, 45), ez kifejtve azt jelenti, hogy azért jelennek meg álfordítások, mert a kultúrának van egy bizonyos képzete a fordítás fogalmáról: ehhez a képzethez bizonyos funkciók tartoznak, mely funkciókat a kultúra tagjai felismerik és elismerik, így ebben a funkció-orientált megközelítésben az álfordításokat a fordításokkal együtt kezelhetjük. Álfordítások vizsgálatakor felmerül az a módszertani paradoxon, hogy az álfordításokat csak akkor lehet rendszerezni, amikor már kiderült róluk a turpisság, ez azonban csak az után történik meg hogy a szövegek a célnyelvi kultúrában elfoglalták helyüket, és a célnyelvi kultúra ennek hatására már megváltozott (40). Az Usz az álfordításokat egy nem létező szerzőnek tulajdonítva adja közre, és a fikciót egy olyan hatásvadász történettel támogatja meg, mely Umberto Eco, Dan Brown regényeit idézi és az előző fejezetek (valóban) tudós bevezetőinek hitelessége révén könnyen beugratja az olvasót. A szöveg az egyre nagyobb képtelenségeket tudományosnak látszó elemekkel (idegen nyelvű címek, arab helységnevek, rövidítések, német tanulmánykötetből fordított idézet) egyensúlyozza és teszi hihetővé. Jakub al-Muhadzser egy elrabolt itáliai, aki arab fogságban a Szultánnak írt versekkel nyeri vissza szabadságát. Később betiltott kéziratai a Kairói levéltár mélyén elásva pihennek, amíg Lüger professzor, a keinstadti [sic!] egyetem docense nem publikálja őket. Eközben Magyarországon, Velemben találnak néhány Balassi előttire datálható titokzatos Balassi-strófát, melyekről kiderült, hogy ezek Jakub verseinek magyar fordításai.
Ellentétben a korai magyar tudományos-fantasztikus regényekkel, ahol az ismeretlen szerző egy ismerősnek hangzó angol névvel szerez magának elismerést, itt a könyvnek csupán kis részét elfoglaló fiktív szerzőnek nincs ilyen gyakorlati szerepe. Az Usz megjelenéséhez kapcsolódó felolvasóestek, a széles körű sajtónyilvánosság során a valódi szerzők maguk is ismertté válhattak az olvasóközönség számára: a szövegek kanonizációjához szigorúan véve nincsen szükség Jakub nevére. Egy funkcióorientált megközelítésben tehát ezek a versek kisebb valószínűséggel működhetnek álfordításként, mégis van erre példa: a kevésbé alapos (név nélkül megjelent) könyvismertetések közül előfordult legalább kettő olyan, mely Jakubot valós személyként sorolta fel: a jelenség ugyanígy Kovács András Ferenc köteténél is megfigyelhető volt (Mészáros 2002). Mivel a verseskötet recepciója szempontjából kevésbé lényeges a fikció fenntartása vagy leleplezése, a továbbiakban az álfordításokat már nem a társadalmi funkciójuk, hanem az olvasás-aktus előzetes feltevései és szándékai felől szemlélem.
Az ál-fordítás mindig olyan erőfeszítések nyomait tartalmazza, melyek által a szöveg a valódi fordításokhoz igyekszik hasonlítani: előfordul, hogy egy fiktív eredeti szöveg részletét is rekonstruálja, mint Macpherson (Toury 1995, 45–46) az Osszián-költeményeket: hasonló ehhez az a módszer, hogy az Usz (Jack Cole daloskönyvéhez hasonlóan) több költeménynél tüntet fel fiktív rekonstruált címeket, kezdősorokat. A fiktív fordításra jellemző továbbá az eredeti szöveg túlreprezentációja: a célnyelvi szöveg reflektáltan valami helyett áll, valamely más szöveget mutat fel. Toury a Mormon könyvének rengeteg Ószövetség-idézetét említi (46), az Usz fiktív költeményei hasonlóképpen valódi középkori verseket (sokszor többet egyszerre) idéznek, vagy azok parafrázisai. Ladányi-Turóczy Csilla barátdalában (cantiga de amigo) a korábban tárgyalt három cantiga (Nuno Ferndandes Torneol, Pero Meogo és Don Dinis) témáit és motívumait ismétli.
„Szél csapkodja az ingemet,Szél csapkodja az ingemet,
a szélben bízni nem lehet,
forrás, rohanj,szél csapkodja a köpenyem,
a szél csak hazudik nekem,
forrás rohanj.
[…]

Csókolgatja a mellemet
az elszakított ing felett,
forrás rohanj,

Megérint, ahol nem lehet,
átfúj rajtam és elfeled,
forrás, rohanj.

Ladányi-Turóczy Csilla fordítása” (Usz 274)

A paralelizmus, a beszélő női mivoltának kihangsúlyozása, a felfokozott érzékiség, a körkörös időszerkezet hangsúlyos, eltúlzott formában jelenik meg. A szöveg pretextusai közé számító cantigákkal összevetve kiderül, hogy ez a magát fiktív fordításként felkínáló mű sokkal több forrásnyelvi szövegelőzményre tekint vissza, mint némely valódi fordításként megjelenő párja (példa rá az alább idézett Kormos István-fordítás). Ilyen módon tekinthetjük a verset a fordítás határesetének, hiszen nyilvánvaló tematikus-stiláris kapcsolata van a fenn tárgyalt három barátdallal, és e hasonlóság jelzi a kötet szerkesztésének folyamatát is: a hagyományos, filológiailag „őszinte” fordítás parafrázisba fordul át, a korábbi fordítói-szerkesztő gyakorlat során kimaradt, túl szabad versek az Uszben mint egy fiktív szerzőtől való fordítások jelennek meg. A galego szövegekkel (és azok fordításként megjelenő magyar változataival) összevetve a legfeltűnőbb különbség az, hogy a középkori olvasó számára nyilvánvaló és durva erotikus szimbólumokat (például a nő haja) a mai olvasó számára funkcionáló explicit megjelölésre változtatja meg a szerző.
Abból, hogy a fiktív fordítás sokkal hangsúlyosabban tematizálja magát a fordítást, Toury arra a következtetésre jut, hogy az álfordítások nagyon is alkalmasak arra, hogy a fordítás célkultúra-beli státusát, mi több jellegzetességeit feltérképezzék (Toury, 1995. 46). Ez a vers, bár (a fikció leleplezése után) fiktív fordításként olvastatja magát, mégis a a hagyományos hűség-elv igényeinek igyekszik megfelelni azzal, hogy az elképzelt korabeli társadalmi környezetben erkölcsbe ütköző utalásokat a mai viszonyok közé emeli át: a feltételezett olvasó számára nem érthető szimbólumok magyarázatait a szövegbe illeszti be. Míg a fenti fiktív fordítás a leghagyományosabb valódi fordításként igyekszik viselkedni, addig egészen különböző jelenséggel találkozunk majd „A vén Balteria mindig énekel” kezdősorú csúfolódó énekben (cantiga de maldecir): ez utóbbi átveszi ugyan a galego előszöveg műfaj jellegzetességeit, de tartalmát szánt szándékkal az ellenkezőjére fordítja.
A következő példán szeretném szemléltetni egyrészt azt, hogy egy magát valódi fordításként felmutató szöveg sokszor kevesebb forrásnyelvi előzménnyel rendelkezik, mint egy fiktív fordítás, másrészt pedig, hogy egy konkrét fordítás az irodalmi kánonra milyen hatást tud(na) gyakorolni. A példa a Hesperidák kertje c. antológiából való, tehát jó 30 évvel az általunk vizsgált gyűjtemények előtt jelent meg, akkor, amikor a népiesség még aktuális beszédmód volt a magyar költészetben.
Martin Codax:
Mandad’ei comigo…Mandad’ei comigo,
ca ven meu amigo;
E irei, madr’, a Vigo.Comigu’ ei mandado,
ca ven meu amado:
E irei, madr’, a Vigo.

Ca ven meu amigo
o ven san’ e vivo:
E irei, madr’, a Vigo.

Ca ven meu amado
e ven viv’ e sano:
E irei, madr’, a Vigo.

Ca ven san’ e vivo
e del-rei amigo
E irei, madr’, a Vigo.

Ca ven viv’ e sano
e del-rei privado.
E irei, madr’, a Vigo.

* * *
Martin Codax:
Szerelmes dal (cantiga de amigo)Bóna vagy nem bóna
gyöngyemé ez óra:
mék anyám Vigóba!Döntöttem szivemben,
jő elém szerelmem:
mék anyám Vigóba!

Gyöngyemé ez óra
kedvvel jő vig szóra:
mék anyám Vigóba!

Jő elém szerelmem,
szól velem vig kedvben:
mék anyám Vigóba!

Kedvvel jő vig szóra
királyunk heroldja:
mék anyám Vigóba!

Szól velem vig kedvben,
ki a trónnál kegyben:
mék anyám Vigóba!
(Kormos István ford.) (Benyhe szerk. 1971, 25)

A vers szerzője, Martin Codax a 13. század második felében élő galego segrel. A vers egy 7 darabból álló, valószínűleg eredeti sorrendben fennmaradt ciklus része. A galego-portugál költők közül ez a szerző foglalkoztatja legintenzívebben az utókor irodalomtudósait és olvasóit, mert egyrészt Martin Codax versei az egyedüli olyan cantiga de amigók, melyeknek fennmaradt a dallamuk, másrészt a ciklusban feltételezések szerint az egyes cantigák a dispositio középkori retorikában ismert hetes felosztásának felelnek meg. Az eredeti szöveget olvasva feltűnik a nyelvi eszközök minimalizmusa és az ismétlés valamint szimmetria alkalmazása. Nem véletlen, hogy egy verséről Jakobson írt tanulmányt, melyben elemezte a hangalak, jelentés és a grammatikai szerkezetek közötti szoros kapcsolatot (Jakobson 1981).
A nyersfordítás és Kormos István fordításának összevetéséből kitűnik, hogy a fordítás tartalmi elemeit tekintve igen távol áll az eredetitől, és e megállapítás nem a fordítás meg- vagy elítélése miatt fontos, hiszen a magyar szöveg szempontjából mindegy, hogy a nyersfordítás hiánya/hibája miatt távolodott el az eredetitől, vagy a fordítói szándék megnyilvánulásáról van szó. A fordított szöveg működése szempontjából azért hasznos ez a távolság, mert nyilvánvalóbbá teszi a fordítás során alkalmazott megoldásokat illetve a célszöveg által felhasznált irodalmi mintákat.
A magyar nyelvi hagyományokhoz való ragaszkodás jele az, hogy esztétikai igényként jelentkezik az ismétlések teljes feloldása: a szóismétlést kerülendő szinonimákat alkalmaz a szavak szintjén (amigo=gyöngyem, szerelmem, heroldja) és a szószerkezetekben. Az eredetiben a szöveget strukturáló fő elvet (a paralellizmus) elutasítja a fordító, és a (túl)díszítés mellett dönt: ennek a megoldásnak a hozadéka az, hogy egyfajta lineáris narrációt ad a vershez. Míg az eredeti paralellisztikus szerkesztése, az ismétlődő jelen illetve jövő idők sora egy időtlen vagy állandóan visszatérő körkörös időviszonyt eredményeznek, addig az újabb és újabb szinonimák egy történet újabb állomásait és körülményeit bontják ki: a „bóna” (?) feltehetőleg a nyelvi-kulturális környezetben hivatott elhelyezni a cselekményt (az spanyol drámák magyar fordításaiban gyakran előforduló „szenyóra” megszólításhoz hasonlóan), addig a „király heroldja” egy históriás múltba helyezi/távolítja a történetet. A „gyöngyem” az eredeti populáris regisztert népies(kedő) nótaszövegként szólaltatja meg. A királytól jövő barát („del-rei amigo”) rögtön a király barátjává (Toldi?) lép elő, és efelett igen örvend, holott a san’ e vivo fordulat egy királytól (tehát a csatából) hazatérő férfi esetében semmiképpen se vidámságra, kedvre vonatkozik, sokkal komorabb tartalma van, hiszen a csatából való megérkezés mindig kétséges. A refrén „mék anyám” fordulata népies alak, mely ismerős lehet A halálra táncoltatott lány balladájából is: „Nem mék anyám, nem mék” (Balassa–Ortutai, 1980. 506), vagy Petőfi Szülőföldem című verséből: „Vályuhoz mék, lovam inni kiván”.
Kormos István fordítását megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy a fordítás elsősorban létező magyar irodalmi eszköztárból merít, abból is egyoldalúan, amikor a korában még aktuálisnak mondható, népies költői hagyományhoz nyúl vissza: ezzel a választással a fordító saját mozgásterét szűkíti le, a magyar szöveg értelmezési lehetőségeit minimálisra csökkentve. A szöveg elveszíti másságát, az olvasást elbizonytalanító idegenségét, amennyiben a jelenlevő irodalmi hagyományhoz olyan módon próbál kapcsolódni, hogy abba a felismerhetetlenségig beleolvadjon, és nem pedig azt átírva, újraértelmezve lépjen dialógusba a kánonnal.
Egyes elméletek (Even-Zohar 2007, 214–215) szerint annak a fordítói hozzáállásnak az eluralkodása, amely jól bejáratott irodalmi hagyományokhoz nyúlik vissza, és kizárólag a már meglévő eszközökből (Zoharnál: játéktár, repertoire) építkezik, arra enged következtetni, hogy a fordítás műfaja az adott pillanatban az irodalmi élet perifériájára szorult. Ha ilyen fokú általánosításra ez az egyetlen szöveg nem is ad lehetőséget, azt azért kijelenthetjük, hogy maga a fordított szöveg önmagát a meglévő magyar nyelvű irodalmi hagyományhoz képest periferiális helyzetbe pozicionálja, amikor kihasználatlanul hagyja a fordítás aktusában rejlő alkalmat a kánon újraírására, a hagyomány újraértelmezésére.
8. A feminista fordítói gyakorlat nyomai
Arról, hogy fordításra használt kifejezéseink (és a fordításról való gondolkodásunk) milyen nemiséggel kapcsolatos képzeteket tartalmaznak, Lori Chamberlain esszéje ír részletesen. A fordítás, mint szép hűtlen (nő) metaforája, mely a 17 század óta elterjedt, és melyet Mounin nyomán Rába György is használ, a fordítást reproduktív (tehát nőies) tevékenységnek tekinti, szemben az alkotás produktív, tehát férfias jellegével (Chamberlain 1988, 455). A traduction szó nőnemű: a nő vagy szép vagy hű lehet (455). E felfogásnak egyfajta kettős mérce van érvényben: a fordítást olyan bűnnel (a hűtlenséggel) gyanúsítja, amelyet az eredeti mű még csak elkövetni sem képes. Ezért nem is léteznek „les beaux infidèles”. A fordítás struktúrája így másolja a társadalom patrilineáris jellegét amennyiben a vérvonalat az apa viszi, az utódlást is az apa szentesíti, emiatt az apa nem nyilvánítható bűnösnek hűtlenség miatt (456). A fordításban pedig benne rejlik a házassági szerződéshez hasonló implicit szerződés.
A feminista és a posztkoloniális fordításelmélet egyaránt a műfordításnak mint gyakorlatnak az ideologikus dimenzióját domborítja ki, rámutat arra, hogy minden fordításban előítéletek és prekoncepciók munkálkodnak. Kimutatják azt, hogy a fordításban tetten érhetők a társadalomban fennálló hatalmi viszonyok mintázatai: míg a feminista fordításelmélet a társadalmi nemek viszonyrendszerére, a posztkoloniális fordításelmélet (a poliszisztéma-elmélethez hasonlóan) a kultúrák közötti hierarchikus viszonyra mutat rá. Ha arra kívánunk választ találni, hogy miért nyerhettek létalapot az utóbbi évtizedekben az ilyen értelmezések az irodalomtudomány területén, megint a nyelvszemlélet változására, a referenciális funkció problematikus voltára kell utalnunk. A szöveg referenciális tartalmának hozzáférhetetlensége (vagyis ennek felismerése) üres helyeket teremt a szövegben, melyeket a mindenkori fordító a saját prekoncepciói szerint tölt fel. A feminista és posztkoloniális műfordítás sem tesz másképpen, a különbség az, hogy ők explicit módon rávilágítanak saját ideologikusságukra. A szöveg üres helyeit ily módon tudatosan, reflektáltan egy, a célnyelvi szöveg létrejöttét megelőző ideologikus mozzanat szolgálatába állítják.
Az ideológiailag tudatos fordító tevékenysége két helyen érhető tetten: 1) a fordítandó szövegek kiválasztásánál, azaz a kánon alakításával valamint 2) a szövegen végzett manipulációkban. A feminista fordítók felfedezik a nőírókat, és ezzel az azelőtt férfiközpontú kánon megváltoztatására törekednek (Wallace 2002, 67). Miközben a kánon megváltoztatása ideologikus tevékenység, egyúttal rámutat arra is, hogy a korábban létező kánon sem volt mentes az ideológiai preszuppozícióktól: a nőírók láthatóvá tételével párhuzamosan így válik láthatóvá a férfiírók neme. E tekintetben a dolgozat tárgyát képező korpusz esetében nehéz dolga van a fordítónak/szerkesztőnek, hiszen a nőköltők aránya olyan kicsi, és a női személyes költészet példái olyan ritkák a provanszál nyelvű költészetben hogy ezt az arányt aligha fordíthatná meg bármilyen szándék. Pierre Bec gyűjteménye (1995) a fennmaradt nők által írt költeményekből 28 költőnő 34 versét tartalmazza, ezen kívül csupán közvetett módon következtethetünk további költőnők létezésére. Ráadásul bármilyen költészet, mely eljutott hozzánk, túlnyomórészt férfi másolók és krónikások kegyelméből maradt fenn, és legtöbbször, mint a tenso (költői vita) műfajában, a női beszélő férfiak által kínált szerepeket játszanak el. (Dronke 1984, 97–8).
Bieris de Romans trobairitz, azaz női trubadúr cansója kétszeresen is kivételes, hiszen ez az egyetlen nő által nőhöz írt trubadúrköltemény. Az eredeti szövegről birtokolt filológiai ismereteink (szerencsére) ebben az esetben sem igazítanak útba: a szerzőről keveset tudunk, és ez az egyetlen szöveg, ami tőle fennmaradt. Habár a szerző neve (Na Bieiris de Romans) egyértelműen nőt (domna>na ‘hölgy’) jelöl, a téma kényes volta miatt még férfi trubadúrral is próbálták azonosítani. A költemény címzettje, a Maria senhal (álnév) mögött megbújó személy, bár férfi aligha lehet, egyesek szerint Szűz Máriára utalhat: így misztikus szerelemmé szelídülne a polgári erkölcsökbe ütköző darab. Ez utóbbi felvetésre Pierre Bec ironikusan megjegyzi, hogy furcsamód Jaufre Rudel (férfi)trubadúr hasonnevű hölgyét senkinek sem jutott eszébe Szűz Máriával azonosítani (1995, 71–72). A szöveg egy műfaj (udvari szerelmi költészet) szigorú kereteihez alkalmazkodik, legyen benne szó valódi szerelmi viszonyról vagy csupán baráti/rokoni vonzalomról: anakronizmus lenne eredeti környezetében a polgári (19. századi) erkölcsök megerősítését vagy áthágását keresni benne.
Na Maria, Prètz e fina valors,
E’l jòi e.l sen e la fina beutatz,
E l’aculhir e’l prétz e las onors,
E’l gent parlar e l’avinent solatz,
E la dous cara, la gaia cuendança,
E’l dous esgart e l’amorós semblan,
Que son en vos, don non avètz engança,
Me fan traire vas vos ses còr truan.Per çò vos prèc, si’us platz, que Fin’ Amors
E gauziment e dous umilitatz
Me puòsca far ab vos tant de secors
Que mi donetz, bèla Dòmna, si’us platz,
Çò dont plus ai d’aver jòi esperança;
Car en vos ai mon còr e mon talan
E per vos ai tot çò qu’ai d’alegrança,
E per vos vauc mantas vetz sospiran.E car beutatz e valors vos enança
Sobre totas, qu’una no’us es denan,
Vos prèc, si’us platz, per çò que’us es onrança,
Que non ametz entendidor truan.
Bèla Dòmna, cui Prètz e Jòis enança,
E gent parlar, a vos mas coblas man,
Car en vos es gaess’ e alegrança
E tot lo ben qu’òm en dòmna deman.1
(Bec 1995 73)

* * *
Mária úrhölgy, ön tökéletes!
Oly finom, kedves és annyira szép;
ha önre nézek, a szívem repes
látva báját s szelíd tekintetét.
Gyönyörű arcát s alakját ha látom,
s tisztességtudására gondolok,
tudom, ön tökéletes, mint az álom,
s a szívem egyedül önért dobog.Tudom, az ön szive olyan nemes,
hogy szerelmemből mindent jól megért.
Hiszen a lelke is olyan kegyes:
szép úrnőm, nyújtsa ki felém kezét!
Hogy önnel lehessek, csak arra vágyom,
ha kell, ezért én mindent eldobok,
s öröm tölt el, mikor önt újra látom,
máskor meg egyre csak sóhajtozok.S hogy túltesz bármi nőn s akármi lányon
– elragadó, s erényei nagyok –,
kérem, ha kedves önnek rajongásom,
ne férfit szeressen – én hű vagyok!
Jó hölgyem, versem most önnek ajánlom:
kérem, fogadja e hódolatot!
Boldog leszek, ha önt nevetni látom,
s ha szép szeme szerelmesen ragyog.
(Sólyom Réka fordítása, Usz 47)

Látható, a költemény teljes mértékben illeszkedik a fin’amors ideológiájához és alkalmazza annak kliséit, egyetlen különbséggel: nő írta. Ezt viszont csak a kódexben fölé írt címsorából tudjuk, a szövegszerűen nincs jelen úgy, mint más női trubadúrok szövegeiben (74), így a Genette-i paratextus-dilemma tipikus példája a vers: fontos-e az értelmezés szempontjából a költő neme. Ilyen esetben a szerkesztő már állást foglal azzal, hogy egy nonkomformista verseket összegyűjtő antológiába válogatja a szöveget, a fordító azonban tovább manipulál: a „Que non ametz entendidor” felszólítást így fordítja: „ne férfit szeressen”. Az entendidor csak nyelvtani nemében utal a férfiakra, és a szerző nemének ellentételezés általi implicit jelzése is teljesen hiányzik az okszitán szövegből.
A filológus-paradigma szerint célul tűzhetnénk ki a szövegben megtalálható társadalmi viszonyok rekonstruálását az eredeti környezetükben, és azok hű újraalkotását a fordításban. Ennek első lépése feltételezi, hogy rendelkezünk a középkori szexualitásról való beszédhez szükséges meta-nyelvvel, mely egyértelműen mutatna rá egy középkori társadalmi jelenségre, vagyis rendelkezne egy nyelven kívüli referenciával, és ez a fordító számára hozzáférhető lenne. Ha létezik egyáltalán ilyen metanyelv, akkor ez a nyelv csakis a célnyelvi kultúra fogalmain alapulhat, más korok és kultúrák társadalmi viszonyait csak fordításon keresztül írhatja le. Éppen ezért az a döntés, hogy a fordító játékba hozza-e a szöveg egy lehetséges homoerotikus értelmezését, már egy fordítást időben megelőző, merőben ideologikus döntés. Ez a fordítói hozzáállás annyiban különbözik a filológusparadigmától, hogy az ideologikus értelmezést reflektáltan használja. Nemcsak, hogy kijátssza a homoerotikus értelmezést, de még szembe is állítja az a heteroszexuális normával, amennyiben egy jelöletlen nemű (merthogy a nőnem lenne a jelölt grammatikailag) főnevet, az entendidor (szerető) szót jelölten férfinak fordítja, és oppozícióba állítja az énnel, akiről (csak) a paratextusban (Usz 47 és 296) derül ki, hogy nőnemű.
E fordításnak másik fontos vonása, hogy egy első személyben írt lírai szöveget bizonyos tekintetben önéletrajzi szövegként olvas a fordító. Ehhez az olvasathoz azonban tisztázni kell, hogy egy középkori szöveg esetében milyen megkötésekkel beszélhetünk (illetve beszélhetünk-e egyáltalán) önéletrajzi olvasatról. Zumthor e kérdést tárgyalva a Lejeune-féle önéletírói paktum fogalmából indul ki, mely az önéletírást történelmileg változó szerződéses jelenségként írja le (Lejeune 2003, 46). A műben az önéletrajzi én az olvasó együttműködésével teremtődik meg, és eme együttműködés feltételei közül kettőt emel ki, és alkalmaz a középkori olvasási-irodalomfogyasztási szokásokra (Zumthor 1975, 165).
1) Az egyik az „én” személyes névmás, mely az olvasás folyamán referenciálisan azonosul a szerzői névvel. Ez az azonosulás a 12–13. században nem jöhetett létre, hiszen ha a szerző a kijelentés alanyának egy ént tett meg, „ez az én virtuális formaként működik, melynek megjelenése a körülményektől függ: kevéssé valószínű, hogy a középkori hallgató önéletrajzi értelemben fogta volna fel” (168).
2) A másik kiemelt feltétel az elbeszélés múltidejű, történelmi jellege, mely a fikcióval állna szemben szintén nehezen értelmezhető a középkori viszonyok között. „A középkori szövegek tekintetében egyfajta semlegesítődés jellemezte az irodalmi szövegek természetét: a középkori történetmondó szándéka szerint a ‘történelem’ és a ‘fikció’ nem ellentétei egymásnak annyira, mint más korszakokban, ellentétük sokkal kevésbé fontos, mint egy másik ellentét, mely a tanítás és nem-tanítás, a doctrina és a nugae között áll fenn” (im, 165).
Zumthor ebben a tanulmányban bár cáfolja az önéletrajziság, mint befogadói stratégia létezését az udvari költészet korai szakaszában, de hozzáteszi, hogy később, a 13. század vége felé megindult egy olyan változás, mely a korábbi művek (egyik példája Bernard te Ventadorn chansonja) önéletrajzként való olvasását eredményezte, és ezzel alapozta meg a 14. századi kiterjedt önéletrajzi irodalmat. A versekhez később kapcsolódó razók, azaz prózában írt versmagyarázatok, és vidák, azaz a versekhez fűzött életrajzok a verseket már életrajzként olvassák, és e kettőből alakul ki az önéletrajz közvetlen elődje, például a Dante Vita nuovája: itt a versek tartalmi kifejtése és az önéletrajzi motívumok együtt eredményezik a klasszikus önéletrajz későbbi formáját (im, 177).
A középkori szövegre, melyet saját korában allegorikus-általános módon értelmeztek, és semmiféle lírai szubjektivitás nem volt rá jellemző, ráépül egy romantikus olvasat, mely egységes szubjektumot, egy lírai ént feltételez a megszólaló hang allegorikus alakjának helyére, ezáltal a szöveg eredeti működését fedi el. Kérdés, hogy miként lépnek túl ezen a humanista horizonton a külön-külön egy centrális lírai én köré szerveződő szerepversként funkcionáló szövegek akkor, ha kötetbe szerkesztve fordítások mellett (és fordításokként) valós filológiai-irodalomtörténeti jegyzetekkel együtt olvassuk őket. Míg a fiktív többszörös fordítás határátlépés-sorozata nem újdonság fordításkötetek hagyományában (gondoljunk e kötet szerzőinek példaként szolgáló Kovács András Ferenc daloskönyvére), addig meglehetősen merész lépés, hogy egy irodalomtörténeti kort feldolgozó, középkorkutatók által szerkesztett, és a megszokottnál részletesebb-komolyabb bevezetőkkel ellátott kötetben a fordítások mellett átköltések is megjelennek, sőt ezeket egy áltudományos bevezetővel (Jakub al-Muhadzser kalandos élete, Usz 265–267) lássák el.
A középkori anyagot is tartalmazó többfordítós nagy antológiáknál a 20. században pont ellentétes szándékok mozgatták a szerkesztőket: az egymás után következő kiadások egyre inkább a hű fordításokat („lehetőség szerinti teljes hűségre törekvő átültetések[et]”) részesítették előnyben (Kenyeres et al 1986, 1046): e folyamat elején méltatja Illyés Gyula az általa szerkesztett és a francia költészet különböző antológiáinak sorát indító Francia irodalom kincsesházában a nyugatosok „immár örök magyar versnek számító fordításai[t]” mint „az eredetivel vetekedő” alkotásokat (Illyés szerk. 1942, 8), addig a (Polgár Anikó meghatározása szerinti) filológus-paradigma már a költészettől különváló tudós munkaként és szolgai követésként tekint műfordításra. Speciális körülmény a középkori verseknél, hogy míg a klasszikus költészet támaszkodhatott a világháborúk előtt még általános műveltségnek számító de utána a műveltek kiváltságaként továbbélő klasszika-filológiai ismeretekre, addig a középkori líra különböző regisztereiről, retorikai alakzatairól és terminusairól sokáig kevés ismeret állt rendelkezésre: így keletkezhettek olyan fordítások, mint a populáris regisztert félreolvasó és azt népiesnek fordító galego cantigák a Hesperidák kertjében.
9. Magyar ellen-szöveg, mint ideologikus fordítás
A galego-portugál költészet csúfolódó dalainak (cantigas de maldecir) egyik fő témája a nőgyűlölet: a női szexualitást eltúlozva-lealacsonyítva ábrázoló versek fordítója mindenképp szembesül azzal a problémával, hogy a keletkező szöveg esetleg nehezen fog beilleszkedni a célnyelvi irodalomba. A következőkben bemutatott megoldás az ellenszövegek megírása: egyfajta visszájára fordítás, mely mint látni fogjuk megfelel az „eredeti” szövegek költői gyakorlatának.
Ladányi-Turóczy Csilla, a nőket férfihangon becsmérlő csúfolódó dalok fordítása után közreadja e dalok kifordítását is, amikor viszont ugyanabban a műfajban épp az imént kicsúfolt apáca-kurva szólal meg (Az apátnő válasza): ezzel a gesztussal igazi feminista fordítóként viselkedik, aki – Barbara Godard szavaival – „büszkén mutogatja a szövegen elkövetett manipuláció jeleit”. Az eredeti szövegkorpusz(ok)nak ez a fajta kezelése egyértelműen a Polgár Anikó-féle applikáció kategóriájába sorolható.
„A VÉN BALTERIA MINDIG ÉNEKELA vén Balteria mindig énekel,
lapos farát riszálja egyre, jaj,
sovány fején koszosfehér a haj,
naponta abból öt tetű kikel,
alig szagolt talán negyven telet,
de hogyha nézed, érzel hetvenet,
az ilyen kurva senkinek se kell.Nem kell az ilyen kurva senkinek,
gondoltam én, de tévedtem bizony,
hiába szép az arcom és karom
hiába hófehér, ha húsz telet
se láttam én, hiába, csúf lovag,
mert többet ér a vén, koszos valag,
s a nyelv, ha fonnyadt, és ha reszketeg.

Ha nálam önnek bármi többet ér,
ne látogassa hát a klastromom,
ne nedvesítse ujját ajkamon,
ne mondja: bor vagyok, fehér kenyér,
misén ne nézzen rácsaink mögé,
legyen örökre már a vén dögé,
a verseit szakítsa szét a szél.

Ladányi-Turóczy Csilla fordítása ” (Usz 274–5)

* * *
„AZ APÁTNŐ VÁLASZALovag, diák vagy rongyos vándor,
gúnydalt ötlő, öklendező,
kiből genny és sár dől elő,
magját, szavát ki csámpa mámor
szétoszló hullájára szórja,
kinek nincs gondja már a mórra,
kit földre dönt a sánta ámor,apród, vagy herceg, pap, szamáron
jöjjön vagy drága pejlovon,
lehelete vad ártalom,
bűzlik messze heted határon,
sáros lándzsával hadonászik,
mind azt hiszi, hogy fára mászik,
s csügg majd a zsenge ágakon,

hogy rudat ültet puszta kertben,
öles gerendát roncsol el,
árokba új földet kever,
s gödrét ott hagyja tönkreverten […]
* * *
Most már elég, a kapu mellől,
pusztaságról távozzatok,
faiskolám mindaddig védem,
míg egy helyre dárdát magamban
én magam nem ringathatok.

Ladányi-Turóczy Csilla fordítása”

A középkori költeményekhez hasonlóan nincs címe, és az antológiák (pl.: Riquer szerk. 1975) példáját követve a vers kezdősora helyettesíti a címet. A vers szerzője dőlt betűvel, fordítóként kerül a szöveg alá. A szerző neve nincs feltüntetve, de a kötet valódi verseket tartalmazó fejezetének logikája szerint az előző versek szerzőjének megjelölése (Jakub al-Muhadzser) vonatkozik rá. A csúfolódó ének beszélője hagyományosan férfi, a vers által leírt személy lehet férfi vagy nő. A vén Balteria első versszakában pedig a csúfolódó énekre nem jellemző női beszélő (egy fiatal apáca) csúfolja Maria Balteirát. A Gonçal’ Eanes do Vinhal és Pero García Burgalés csúfolódó verseiben is szereplő Maria Balteira egy soldadera volt, Ramón Menéndez Pidal meghatározása szerint egy nő, aki fizetségből él (innen a neve, „zsoldos”) és énekkel, tánccal és nem ritkán saját testével szolgált a közönségnek (1957, 32). A versbéli Balteria, akinek klastromába látogat a megszólított férfi utal Afonso Eanes do Coton versére (Usz 71), ahol az apátnő (abadessa) a szerelmi mesterségek tudója és tapasztalt oktatója:
Ugyanis fülembe jutott,
hogy a tökéletes dugásban
kegyednél, asszonyom, tudásban
s tapasztalatban nincs nagyobb,
s kérem: legyen a mesterem,
hisz én téren, restelem,
de csaknem zöldfülű vagyok
(Havasi Attila fordítása Usz 71).
Az test értékére tett utalás válaszol ugyanennek a költőnek egy másik cantigájára (Usz 72), melyben a férfi kér fizetséget a szexuális szolgálatáért:
És, asszonyom, nem téved az, ki kérdez,
az Istenért! csak kérdeztesse hát
meg népünk bármely lányát vagy fiát:
békén vagy harcban baszni kedvet érez,
ha pénz, gyönyör a latban mit se nyom?
A földnek kell a trágya, asszonyom;
ki áldoz rá, hasznot csak az remélhet.
(Dúll Kata fordítása Usz 72)
A csúfolódó énekek soldadera-prostituált alakja általánosítva a végletekig felfokozott, a férfi beszélő számára már már félelmetesnek tűnő érzékiséget testesíti meg: az orgazmus pillanatában majdhogynem „felrobban” (szó szerint: “e ando marabillado de te non ver rebentar”, azaz ‘csodálom, hogy fel nem robbansz’: Usz 75):
Marinha, különös ez,
ahogy a kéjt megéled,
s ezt még azzal tetézed,
hogy szét sose repedsz,
hiszen a szád, ha nyitva,
én benn vagyok Marinha,
s bizton várhat orromra,
Marinha, orrod odva,
füled és szemed öble
kezemmel van betömve,
ha elnyom az est álma,
farkam tömöm pinádba,
s ahogy csak én csinálom,
tököm seggedbe mártom.
S ez sem vet szét, Marinha?
(Jeney Zoltán fordítása Usz 75)
A soldadera-prostituált figura csak a galego-portugál cantigák két másik nő-típusával együtt érthető meg teljesen. Az amiga (barátnő), a barátdalok (cantiga de amigo) megszólaló énje a passzív várakozó félként mutatkozik (mint A vén Balteira… beszélője), nyelve pedig (általában) a populáris regiszterbe tartozó, rurális (nem városi vagy udvari) világot idéző nyelv (Bánki 2000). A hölgy/señor a szerelmes énekben (cantiga de amor) megszólított nő, aki szerepében megfelel az udvari költészet (grand chant courtois) hölgyalakjának: távoli, elérhetetlen, udvari lény, aki kifinomult nyelven ért (és ritkábban beszél), valamint rangjára jellemző, hogy hímnemű ‘úr’ jelentésű szóval (señor) illetik.
A három nő-típus (soldaderaamigasenhor) egymást kiegészítve válik a középkori nő allegorikus alakjává, együtt testesíti meg azokat a tulajdonságokat, melyek a bibliai teremtéstörténetből, Szent Ágostontból levezethetően a nő leírásának toposzai: a nő a férfinél alacsonyabb rendű, testiséghez és nem rációhoz kötődő lény, az első bűnös, felelős az Édenkertből való kiűzetésért. A 12. századi Szűz Mária-kultusz ezt a nő-képet egészítette ki a szűz hölgy alakjával, azzal a nővel, aki felülkerekedett bűnös természetén: ennek ára, hogy elzárva, rácsok és falak mögött, minden kísértéstől távol él (Ferreira 1993, 158–159). Ezekben a csúfolkodó költeményekben a konkrét személyek említésének mindig a referenciális funkción túlmutató jelentése van: a költeményben említett szereplők egy példázat retorikai alakzatának (exemplum) részesei. (Zumthort idézi Ferreira 1993, 156). Ami a magyar fordításban történik, az hasonló a fent már leírt folyamathoz: a pusztán objektumként megjelenő, a példázat retorikai alakzataként funkcionáló női alak szót kap egy eredetileg férfihangot előíró műfajban, és szubjektummá válik.
A női-férfi szerepek hasonló kifordítására az eredeti szövegek között is találunk példát: ilyenkor nem a magyar fordító ír ellen-szöveget, hanem az eredeti már ellen-szövegként működik. Juan Ruiz hitai esperes serranillájában (spanyol lírai műfaj, mely hegyi nő szerelméről szól): a spanyol költő ugyancsak ideológiailag tudatos fordítást művelt a saját korában: a kor szokásaival ellentétben nem az utazó klerikus erőszakolja meg a pásztorlányt, hanem éppen fordítva történik. Marcabru pedig, a nagy moralista, aki a kifinomult szerelmet nem a szabad szerelem, hanem éppen a puritán, keresztény erkölcsök felől kritizálja, úgy írja meg a lovag és a parasztlány találkozásának történetét, hogy a megszokott megerőszakolás jelenete elmarad, és – a társadalom merev hatalmi viszonyait felborítva – a parasztlány ad szerelem- és illemtanból leckét a kéjsóvár lovagnak:
„Lányka, ez a világ rendje,
hogy ki-ki párját keresse,
s testem a testét szeresse,
így kell tennünk, pásztorlányka,
a legelő mellett este,
hogy senki önt meg ne lesse,
míg az édes kéj lerántja.”
* * *
„Uram a botor kövesse
botorságát, vitézkedve
lovag hölgyét hitegesse,
pásztort várjon pásztorlányka;
ostoba hibába esne,
ki mértéket nem keresne!
Adjon a bölcsek szavára!”
(Ladányi-Turóczy Csilla fordítása, Usz 44)
A neoplatonista okosodásra a parasztlány tanult módon válaszol, amikor a lovagot a mesura (mérték) megtartására szólítja fel. Ellen-szöveg ez is, hiszen önmaga ellen játssza ki az udvari szerelem kódrendszerét, különbség csupán egyrészről az, hogy Marcabru nem a testi szerelem, hanem pont ellenkezőleg, az erkölcs irányából indít kritikát, másrészről pedig, hogy a mai nyugati kultúrában a női-férfi szerepek ilyen jellegű átírása már korántsem bír olyan felforgató hatással, mint amelyet mű kortárs olvasóira tehetett. A szöveg működése hasonló Ladányi-Turóczy Csilla csúfolódó dalához, hiszen Marcabru a pastorela műfaját (formáját, tartalmi elemeit) használja fel arra, hogy társadalmi-ideológiai előfeltevéseit az ellenkezőjére fordítsa.
Mint látjuk, a fenti „ellen-szövegek” működése teljesen azonos, függetlenül attól, hogy 20. századi magyar szerző művéről, vagy már egy eredeti nyelven is ellen-szövegként működő szövegről van-e szó: ez pedig azt jelenti, hogy a fordítás során (nem nyom nélkül) elveszett intertextuális háló a fordításkötetben szerves módon épül újra: a magyar szerzők nem tolmácsolják az eredeti műveket, hanem folytatják onnan, ahol azok véget érnek.
10. Összefoglalás
Dolgozatomban a galego és provanszál versek 20. századi fogadtatását vizsgáltam, egy olyan korpuszt, mely a kánonban jelenleg különleges helyet foglal el, hiszen míg a magyar irodalomban későn kezdődött el a recepciója, addig ugyanez a korpusz a nyugati irodalmakban a költészet eredetét jelenti. A jelen pillanat azért különösen alkalmas ennek a korpusznak az újraértékelésére, mert a nyelv referencialitását és a szubjektum önazonosságát megkérdőjelező irányzatok pont azokat az olvasási stratégiákat helyezik hatályon kívül, melyek eddig önkényes módon elfedték ezen szövegek működését. Az elemzett szövegek megmutatták, hogy képesek reflektálni saját fordítottságukra, és tudatosan jelölnek ki olyan olvasói stratégiákat, melyek által a szöveg a mai olvasóhoz tud szólni.
Áttekintettem továbbá a magyar és a nemzetközi fordításelmélet néhány elméleti megközelítését, és ezeket megpróbáltam az elemezett szövegekre alkalmazni: kiderült, hogy a magyar műfordítás történetében korántsem figyelhető meg kronologikusan kimutatható paradigmaváltás: hiszen a 19. századba tett kitérő rámutatott arra, hogy az intertextualitás, mint olvasási stratégia jóval korábbi szövegeken is hasonlóan tud működni, valamint számos mai fordítás implikálja az egyesek szerint hagyományosnak tartott, hűségelvű olvasatot. Míg a vizsgált szöveg a verseskötet szintjén egyértelműen újító, sokrétű értelmezési lehetőségeket kínál (fiktív és valós fordítások keverése, szövegek dialógusba állítása), az egyenként vett versfordítások nem feltétlenül követnek gyökeresen újszerű fordítói gyakorlatot.
Hivatkozások
Balassa Iván–Ortutay Gyula (1980) Magyar néprajz, Budapest: Corvina.
Bánki Éva (2000) „A hispániai nőköltészet és a születő európai líra”. In Palimpszeszt 14 (május). < http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/14_szam/03.htm > 2008. február 16.
Bánki Éva–Szigeti Csaba szerk. (2006) Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája, Budapest: Prae.hu. = Usz.
Bec, Pierre szerk. (1995) Chants d’amour des femmes-troubadours : trobairitz et „chansons de femme, Paris: Stock.
Béládi Miklós (1986) A magyar irodalom története 1945–1975. II/2. A költészet, Budapest: Akadémiai.
Benyhe János szerk. (1971) Hesperidák kertje. Az ibéri világ költészete II. Portugál és gallego nyelvű költészet. Budapest: Európa.
Bowker, Lynne et al (1998) Unity in Diversity?: Current Trends in Translation Studies. Manchester: St. Jerome.
Brea, Mercedes et al. szerk. (1996) Lírica profana galego-portuguesa. Santiago de Compostela: Centro de Investigacións Lingüísticas e Literárias Ramón Piñeiro. < http://www.cirp.es/WXN/wxn/frames/meddb.html > Utolsó lekérdezés: 2005.
Chamberlain, Lori (1988) „Gender and the Metaphorics of Translation”, Signs 13: 3 (Spring). 454–472.
Dronke, Peter (1984) Women writers of the Middle Ages : a critical study of texts from Perpetua to Marguerite Porete, Cambridge: Cambridge University Press.
Even-Zohar, Itamar (2007) „A műfordítás helye az irodalmi (több)rendszer elméletében”, in Józan–Jeney–Hajdu szerk. 209–218.
Ferreira, Ana Paula (1993) „A «Outra Arte» das Soldadeiras”, Luso-Brazilian Review, 30: 1 (Summer). 155–166.
Illyés Gyula szerk. (1942) A francia irodalom kincsesháza. Budapest: Athenaeum.
Jakobson, Roman (1981) „Martin Codax’s poetic texture” In Selected Writings III. The Hague: Mauton Pub. 169–175.
Józan Ildikó–Jeney Éva–Hajdu Péter szerk. (2007) Kettős megvilágítás. Fordításelméleti írások Szent Jeromostól a 20. század végéig. Budapest: Balassi.
Kabdebó Lóránt et al. szerk. (1998) A fordítás és intertextualitás alakzatai. Budapest: Anonymus.
Kenyeres Zoltán et al. (1986) „A műfordítás (vázlat)” In Béládi Miklós szerk. 1007–1088. < http://mek.oszk.hu/02200/02227/html/02/934.html >
Kulcsár Szabó Ernő (1998) „A saját idegensége : A nyelv «humanista perspektívájának» változása és a műfordítás a kései modernségben” In Kabdebó et al. szerk. 1998. 93–111.
Lejeune, Philippe (2003) Önéletírás, élettörténet, napló: Válogatás Philippe Lejeune írásaiból, Budapest: L’Harmattan.
Menéndez Pidal, Ramón (1957) Poesía juglaresca y orígenes de las literaturas románicas, Madrid: Instituto de Estudios Políticos.
Mészáros Márton (2002) „Te nem is vagy igazi amerikai!: Kovács András Ferenc: Jack Cole daloskönyve: Egy fiktív fordítás olvasási lehetőségei”, Prae 1–2. < http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200206/31.html > 2008. február 6.
Riquer, Martin (1975) “Introducción a la lectura de los trovadores”, in Riquer szerk. 1975.
Riquer, Martin szerk. (1975) Los trovadores: historia literaria y textos I–III. Barcelona: Planeta.
Schein Gábor (2000) „A saját és az idegen. A fordítás humanista elméletei”. In Jelenkor 7–8. 768–776.
Sohár Anikó (1998) “‘Genuine’ and ‘Fictitious Translations of Science Fiction and Fantasy in Hungary”, in Lynne Bowker et al. szerk. 38–46.
Szegedy-Maszák Mihály (1998) „Fordítás és kánon” In Kabdebó Lóránt et al. szerk. 66–92.
Toury, Gideon (1995) Descriptive translation studies and beyond. Amsterdam: Benjamins.
Wallace, Melissa (2002) „Writing the Wrongs of Literature: The Figure of the Feminist and Post-Colonialist Translator”, The Journal of the Midwest Modern Language Association. 35: 2 (Autumn). 65–74.
Zumthor, Paul (1975) „Autobiographie au Moyen Age”, in Langue, texte, énigme. Seuil: Paris. 165–180.

A kutyán szerzett hercegség

A naplemente fényében még a sivatag is szépnek tűnt, a homok szinte izzott, a levegő remegett. Néhány pálmafa lengett a szélben, a várfalon kívülről pedig izgatott kiáltások hallatszottak: egy újabb karaván érkezett. Kereskedők. Most nyílik a várkapu, aztán bent is felbolydul majd minden.

Ralph de Domfront, az antiochiai pátriárka, rezidenciájának ablakából nézte a várost. Magas méltóságához képest (melyhez nem egészen tisztességes úton jutott hozzá) Ralph még viszonylag fiatal volt: a harmincas évei vége felé járt csupán. Magas volt, határozott arcvonásokkal és sötét hajjal. Akár jóképűnek is lehetett volna mondani, de még a legjóindulatúbb szemlélő sem tudott elsiklani egy jelentős szépséghibája felett: Ralph szemei a kelleténél közelebb álltak egymáshoz. Ellenségei többek közt ezért illették az „ocsmány kancsal bakkecske” névvel. Persze miután legtöbbjük egy fejjel rövidebben végezte, a túlvilágon volt alkalmuk elgondolkodni, vajon helyesen ítélték-e meg a pátriárka szemeinek távolságát.
Kopogtattak.
– Igen? – Ralph megfordult a hangra. Az ajtó kinyílt és belépett rajta legfőbb bizalmi embere, Eudes.
– Fontos híreim vannak számodra, uram. – lihegte. Egészen idáig futott, részben, hogy minél hamarabb elmondhassa halaszthatatlan közlendőjét, részben, mert egy csapat fegyveres üldözte. Eudes pedig gyáva volt és alattomos, pont ideális arra, hogy kémkedjen, így az ostoba hősi halál helyett inkább a menekülést választotta.

Ralph annak idején az életét mentette meg: Eudes egy francia kisnemesi család második fia volt, de nem osztotta szülei álmait az egyházi karrierről, így az első adandó alkalommal felkapott egy nagy csomó kegytárgyat és útnak indult a Szentföldre, hogy ereklyeárusként meggazdagodjon. A zarándokok úgy vették a hamisított ereklyéit, mint a cukrot. Mennyire ostobák! Drága pénzért ideutaznak, és az életveszélyt is vállalják azért, hogy pár órácskát a Golgotán tölthessenek imádságba merülve, aztán meg hazamenjenek. Ennyi volna a megváltás? Eudes egyik vevőjével sem beszélt ilyenekről, de sejtette, hogy mekkorát csalódtak: mindenfelé hangzavar, bazárosok, homok, forróság, gyilkos sivatagi szél, erős izzadtságszag, részeges barmok, akik kereszteseknek nevezik magukat, hangoskodó, kifestett szajhák, sivalkodó gyerekek, a szaracénok monoton mormogása, állandó harcok, életveszély, szegénység, szomjúság, halál. Hiába van a mennyország innen egy karnyújtásnyira, az emberek itt is úgy szenvednek, mint a kutya.

Eudes akkor bukott le, amikor rajtakapták, hogy a szegények temetőjéből lopott hajtincseket Szűz Mária, a Mi Asszonyunk fürtjeiként értékesíti. Persze feljelentőit inkább a kapzsiság mozgatta, nem a kegyelet: Eudes forgalma, elmés újításainak köszönhetően jelentősen megnőtt, lekörözve őket. Ezt nem nézhették tétlenül: Eudes csakhamar a pátriárka börtönében találta magát. Ralph itt bukkant rá és gyakorlatias ember lévén azonnal meglátta az ifjúban rejlő lehetőségeket.
– Tehát, mi újság? – tudakolta a pátriárka és az ujjait ropogtatta szórakozásképpen.
– Először is: egy csapat német szerzetes a fejébe vette, hogy ki kell űzni a szaracénokat a városból. Mert hogy ez nem fér össze a keresztes államok erkölcseivel és eszmei… – nem folytatta, mert a pátriárka leintette.
– Ó, a régi nóta, valahányszor egy kicsit békén hagyom őket, rögtön újra kezdik. Látszik, hogy nem tanultak a tavalyi eseményekből. – sóhajtott fel unottan. – Kötél!
– Értettem, uram. – mormogta Eudes. – Azonnal intézkedem is, de előbb a másik hír: a régensnő…
Ralph grimaszolt egyet, a vérnyomása pedig az egekbe szökött. Idegesen kaparászni kezdte az ablakpárkányt.
– Nos? – kérdezte, miután krákogott egyet. Ki nem állhatta Alice-t. Elvileg ugyan vele megosztva gyakorolta a hatalmat, de Ralph jobb szerette volna, ha a nő nem kontárkodik bele a politikába.
– Azt tervezi, hogy eladja a várost Bizáncnak. – mondta Eudes komoran.
– Nocsak, nocsak. – mondta immár abszolút közönyös hangon Ralph.

Majdnem hét évvel ezelőtt Alice a törökkel próbált egyezkedni. Akkoriban özvegyült meg, mindössze huszonkét évesen, és úgy gondolta, csekély fájdalomdíjként férje elvesztéséért, magához ragadja a hatalmat. Kislányát, a kétéves Konstanciát, aki elvileg a hercegség örököse volt, zsupsz, bedugta egy kolostorba, és teljes mellbedobással a politikai életbe vetette magát. Persze mások ezt egyáltalán nem tartották ilyen nagyszerű ötletnek, példának okáért Alice apja, a jeruzsálemi Balduin király sem. Amint tudomást szerzett leánya üzelmeiről, seregével megindult Antiochia ellen. Alice olyannyira nem törődött azzal a ténnyel, miszerint szégyenszemre a tulajdon apja indít háborút ellene, hogy laza csuklómozdulattal levelet írt a közelben állomásozó Zengi atabégnek, melyben elismerte a török szultán fennhatóságát, amennyiben meghagyja neki, Alice-nak a város irányítását. A levelet persze elfogták. Apja serege másnap bevonult a városba, a hercegné pedig minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül látványosan Balduin lába elé vetette magát, elmorzsolt pár könnycseppet, majd heves mű-zokogás kíséretében kijelentette:
– Ó, jó atyám, bocsáss meg gyarló leányodnak, aki vétkezett ellened és a kereszténység ellen! – a hatás kedvéért még szipogott párat jó hangosan. Körülbelül annyira vette komolyan a dolgot, mint amikor kislánykorában megszidták, amiért bebújt a trónszék alá.
– Kelj fel, leányom, megbocsátok. – mondta kenetteljes hangon Balduin király, és száműzte a komisz Alice-t, a régens szerepét pedig ő maga töltötte be unokája mellett, míg a következő évben meg nem halt. Alice ekkor úgy érezte, feltétlenül bele kell avatkoznia a trónutódlásba és gyorsan egy összeesküvést szőtt sógora, az újdonsült király ellen, persze eredménytelenül. De az új királyt ekkor a felesége, Mélisande vette kezelésbe, és hosszas házastársi csatározás után (melynek kirobbantója a királyné pajtása, a nyálas ficsúr Hugues lovag volt) békeajándékképpen többek közt azt kérte férjétől, húga hadd térjen vissza Antiochiába, hisz bizonyára hiányzik már neki a kislánya. A király a családi béke érdekében fejet hajtott, bajkeverő sógornője pedig visszatért korábbi aljasságainak színhelyére.

Ralph nem nézte jó szemmel az önjelölt régensnő ténykedését, de eddig nem tehetett mást, mint hogy várt. A nagy pillanat pedig úgy tűnt, most érkezett el.
– Elfogtunk egy levelet. –közölte Eudes, és át is nyújtotta a szóban forgó irományt. – Tessék, olvasd el.
Ralph felbontotta a levelet és rögtön erős illatszerek bűze tódult az orrába. Tipikus Alice, gondolta a bűzt legyezgetve, majd elkezdte olvasni a rózsaszín tintával írt szagos levelet. Alice rövid és lényegre törő volt:
„Kedves Jánosom! Arra gondoltam, mi lenne, ha a kisfiad, Mánuel elvenné feleségül az én kis Konstanciámat? Gondolj bele: megkapnátok Antiochiát, csak annyit kérek cserébe, hogy én kormányozzam. Na? Izgatottan várom válaszodat. Sok puszi: Alice.”
A nagyobb nyomaték kedvéért még egy szétkent rúzsfolt is ott díszelgett a levél alján: Alice nem fukarkodott női vonzerejének bevetésével sem. Ralph felsóhajtott: „Ostoba nőszemély”. Aztán gonoszul elvigyorodott.
– Azt hiszem, most megfogtuk. – jelentette ki. – Sejtettem, hogy nem bír sokáig megülni a fenekén.
– Tehát, mi a teendő, uram? – kérdezte Eudes.
– Írok egy rövid üzenetet, és a régensnő levelével együtt elviszed Jeruzsálembe, még ma este. – felelte Ralph, majd gyorsan meg is írta a levelet és átadta emberének. – Siess! És mondd meg a királynak, hogy sürgősen válaszoljon!
– Értettem, uram. – Eudes fekete köpenye lebbent egyet, és a fiatalember már el is tűnt a sötétben

*

A jeruzsálemi király, Fulko azonnal válaszolt is: ha már Alice a lánya kiházasításán gondolkodik, Jeruzsálemnek is van egy férjjelöltje, név szerint Raymond de Poitiers, a híres-hírhedt Aquitániai Vilmos legkisebb fia, aki ez idő tájt a harmincas éveit taposta. Engedelmes hűbérese lesz a koronának; csak Mélisande királyné meg ne tudja, mit terveznek, mert képes, és mindent elárul Alice-nak. Akkor pedig vége mindennek. Ralph kárörvendően felnevetett, egyrészt, mert Fulkót tehetségtelen papucsférjnek tartotta, másrészt, mert nem csak Alice-t, de annak nővérét sem kedvelte, így örült neki, hogy az ő orra alá is borsot törhet.
Raymond boldogan fogadta a felkérést, és nyomban elindult jövendőbeli hercegségébe. Persze gondosan arab kereskedőnek álcázta magát, mivel Ralph és Fulko legnagyobb óvatossága ellenére is kiszivárogtak a hírek az Alice és Bizánc ellen irányuló tervről, így János császár (akinek Alice azóta újra írt egy szagos levelet) bérgyilkosokat fogadott, hogy megszabaduljon kis Mánuelje vetélytársától, és azt fontolgatta, hogyan hozhatná előbbre a tervezett esküvőt. E célból írt is Alice-nak: intézkedjen, hogy Konstanciát Bizáncba küldjék, és így létrejöjjön a frigy. Mánuelnek veszélyes lenne Antiochiába menni.

A pátriárka kérésére Eudes a gróf elé ment, részben, hogy a biztonságáról gondoskodjon, részben, hogy kipuhatolja, kiféle-miféle ember a vőlegény. Eudes levelei megnyugtatták a pátriárkát: Raymond magas, jó külsejű, jó kedélyű ember, de buta, mint a szamár. Készséges báb lesz majd Ralph kezében.
A kilencéves Konstancia hercegnő, Antiochia trónjának örököse mindeközben a babáival játszott, és nem is sejtette, miféle politikai cselszövések középpontja lett a személye. Legfontosabb problémája abban merült ki, hogy anyjából kizsaroljon egy kiskutyát. Alice ugyanis sajnált a lányára költeni, és közölte: elégedjen meg azzal, hogy enni-inni kap, és naponta egyszer kimehet a kertbe sétálni egy órácskára.
A kislány ezen a reggelen is éppen anyja lakosztályába készült, a szokásos délelőtti puszira. Alice ugyanis fontosnak tartotta kimutatni mindenkori vendégei előtt, hogy mennyire jó anya, ezért minden délelőtt fél tizenegykor magához kérette leánykáját, hogy a hogyléte felől érdeklődjön, oda se figyeljen a válaszára, aztán egy nagy, színpadias csókot nyomjon a homlokára.
Így történt ez ma is.

– Ó, én egyetlen, drága, szépséges kislányom! – ugrott fel aranyozott ébenfa székéből Alice, és körbepillantott, hogy lássa a hatást, a személyzet pedig erre a szokásához híven elkezdett suttogni arról, Alice milyen jó anya és mennyire törődik a gyermekével, egyszóval mindazt elmondták, amit Alice hallani akart, hogy folytathassa a műsort. – Milyen volt az éjszakád? Remélem, az angyalkák vigyázták édes álmodat!
– Szeretnék egy kiskutyát, mama. – közölte a kislány, miután anyja nagy hévvel magához ölelte.
– Ó, örülök, hogy zavartalan volt a nyugalmad, kis csillagom. – mondta Alice a plafonra szegezve tekintetét. – Ugye, finom volt a reggeli és mindent megettél?
– Megint zabkását kaptam. Utálom. – mondta a lány. – És szeretnék egy kiskutyát.
– Milyen rendes kislány vagy. – rebegte Alice, de belül majdnem felrobbant a méregtől. Hogy ez a kis taknyos tönkre meri tenni a nagyjelenetét! És ekkor eszébe jutott János császár levele. Konstanciára esett a pillantása. Hm… éppen beleférne a ruhásládámba… Adok neki egy kis mákteát, bepakolom a ládába, és útnak indítom Bizáncba. Igen, ez tökéletes terv. Este intézkedem is, hogy…
– Mama, szeretnék egy kiskutyát. – ó, hogy nem tudja befogni a képét még most se! De sebaj, éjjel már úton lesz a ládában, és úgy fog félni, hogy bepisil. Alice előre örült, és fel sem merült benne, hogy nem éppen egy anyához illő viselkedés ez.

Mindenki elhallgatott, kínos csend állt be. Alice-ban forrt a méreg, hogy a kis pukkancs elrontott mindent, és úgy döntött, egy jól irányzott rúgással észhez téríti, Konstancia pedig azt fontolgatta, hogy hisztérikusan a földhöz vágja magát, hátha így jobb belátásra bírja majd az anyját. De mielőtt bármelyikük is a tettek mezejére léphetett volna, bejelentették a pátriárkát.
– Ó, vajon mit akarhat? – tűnődött Balduin leánya, és visszaült a székére. Szokatlan volt, hogy Ralph felkeresi, pláne ilyenkor. De hát nyilván titokban imád, döntötte el végül Alice elégedetten. Végül is nem csúnya férfi, csak ne lenne olyan kancsal. – Uram, minek köszönhetem a látogatását?
– Úrnőm, fontos ügyben kívánok beszélni Önnel. – mondta Ralph, és jelentőségteljesen bandzsított egyet. Alice megremegett. Miről lehet szó? Gyorsan intett, hogy a személyzet távozzon, Konstanciát pedig távolítsák el.
– Mégis, miről van szó? – kérdezte izgatottan, amikor négyszemközt maradtak. Ralph egész közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogott.
– Hamarosan egy magas rangú úr érkezik a városba, név szerint Raymond de Poitiers…
– De hát ő az, aki… – emelkedett fel Alice szemöldöke.
– Ó, ugyan, ugyan. Csak nem hiszi el úrnőm a pletykákat! – mondta mosolyogva Ralph, jól álcázva a nő iránti megvetését. – A gróf azért jött, hogy megkérje úrnőm kezét! Szép férfi, igazi lovag, és epekedve várja, hogy úrnőm fogadja. Hónapokon át temérdek veszélynek tette ki magát, csakhogy az Ön színe elé járulhasson.
– Mikor? – kérdezte mohón Alice, és megállapította, hogy a pátriárka nyilván mentolos cukorkát szokott szopogatni, mert nagyon kellemes a lehelete. Ralph ekkorra már tudta, hogy győzött.
– Ma délután, háromkor. – súgta az asszony fülébe, mire az elpirult és önkéntelenül is bólintott.
– Mondja meg neki, hogy örömmel várom. – hebegte vörös arccal, és csak nézett maga elé, jóval azután is, hogy a pátriárka elvonult.

Egy férfi, aki az ő kezéért jött messze földről… Alice szíve hevesen vert, olyannyira, hogy kénytelen volt odatenni a kezét, nehogy kiugorjon a helyéről. Aztán a keze lejjebb tévedt teste más tájaira, mire kellemes bizsergés járta át egész lényét és eszébe jutott, hogy immár hét éve él szerelem nélkül. Hét éve… mióta a férjét, a szép, szőke Boemundot lemészárolta a török, Alice pedig csak egy fej nélküli tetem mellett zokoghatott, hiszen Boemund szőke fejét addigra egy bödön mézben már rég elküldték a szultánnak. És mit nyert ezzel a házassággal? Némi szerelmet, a terhességgel pár pluszkilót, amit alig tudott leadni, és azokat a ronda terhességi csíkokat… De most végre egy új, izgalmas férjjelöltre van kilátás! Alice elmosolyodott, és miután megbizonyosodott róla, hogy teljesen egyedül van, magára zárta az ajtót és ledobta ruháit. Egy ezüsttükröt vett elő, és szemügyre vette magát. Elégedett volt a látvánnyal, amit a tükör mutatott, egyedül azt sajnálta, hogy mellei kicsit már meglöttyedtek. És mivel abban az időben még nem létezett push-up melltartó, egy szalagot vett igénybe, hogy kellőképpen felpolcolja kebleit. Egészen természetes hatást kelt, és ez a visszafogott smink… gondolta piros ajkaival a tükörbe csücsörítve, és a ruháit nézegette. Újra húszévesnek nézek ki. Hozatott egy tál szamócát, és eltervezte, hogy mikor vendége megérkezik, visszafogott erotikával abból fog majd falatozni (szabadidejében már jól begyakorolta, hogyan kell bárgyú arccal és biggyesztett szájjal elemi erejű szexualitást sugározni ). Garantáltan el fogja csavarni Raymond fejét. Most már csak várni kell… És Alice várt.

*

Konstancia unottan sétálgatott a csöppnyi kertben, ahol nem volt más, csak két pálmafa és egy kiszáradt bokor. A nap forrón tűzött a fejére, de még nem mehetett vissza a szobájába: nem telt le az egy óra, amit szigorúan a sétára kellett fordítania.
– Hercegnő, miért vagy ilyen bosszús? – a pátriárka állt mellette, és Konstanciára bandzsított.
– Egy kiskutyát szeretnék. – méltatlankodott a kislány. – De Mama nem engedi, hiába kérem.
– Valóban olyan fontos neked az a kutyus? – kérdezte barátságos mosollyal Ralph. – Mert ha igen, segíthetek neked. Gyere velem a katedrálisba, és megkapod!
– Tényleg? – ámult el a kislány, és választ sem várva Ralph-nak nyújtotta a karját. Remek cukros bácsi lehetne belőlem, gondolta a pátriárka gonoszul, de sajnos nem vonzanak a gyerekek.

A katedrális kihalt volt, és kellemesen hűvös. A pátriárka az oltárhoz vezette az ámuló hercegnőt, és ekkor az árnyékból előlépett egy magas, jóképű férfi. Konstancia boldogan felkiáltott, amikor a férfi kezében egy kölyökkutyát pillantott meg. Odalépett a titokzatos idegenhez, és rángatni kezdte a ruháját.
– A kiskutyám! Add ide! – mondta ellentmondást nem tűrően. A férfi csak mosolygott.
– Csak akkor, hercegnő, ha hozzám jössz feleségül. – mondta, és magasba emelte a kutyát, hogy a lányka ne érje el. – Poitiers-i Raymond vagyok, azért jöttem, hogy megkérjem a kezedet.
– Bánom is én, csak a kutyust add ide. – mondta a kislány, mire Raymond elnevette magát, és átadta leendő feleségének az állatkát.
– Ez a helyes beszéd. – mondta, majd intett Ralph-nak.

Pár perc múlva Poitiers-i Raymond és Antiochiai Konstancia immár a házasság szent kötelékébe lépett. A kislány nagy, cuppanós puszit nyomott újdonsült férje arcára, aztán felkapta a kiskutyát.
– Buksinak fogom nevezni! –jelentette ki és elszaladt. Léptei viszont még sokáig visszhangoztak az üres teremben.

*

Alice szégyenében még aznap elbujdosott, Ralph pedig elégedetten vigyorgott, és Eudes-val megüzente Raymondnak, hogy a megállapodás rá eső részét már teljesítette, most a herceg következik: adja át neki a hatalmat, elég lesz, ha csupán a dekorációs feladatokat látja el a hercegség élén. Végre egy szép szál buta lovag, akit megénekelhetnek a költők.

Ralph öröme azonban nem tartott sokáig. Egyik este meglepetéscsomagot kapott Raymond hercegtől. Rosszat sejtve bontogatta a nagy piros masnit, és görcsbe rándult a gyomra, amikor a dobozt kinyitva Eudes levágott feje nézett vele farkasszemet, szájában egy levélkével. Ezen mindössze ennyi állt Raymond kézírásával: „Na, ki a szamár?”

Regény lehetne (Latzkovits Miklós: Laboda)

„Én kérem, egy novelláért gondolkodás nélkül odaadnám a fél karomat, egy regényért pedig kútba ugranék…” – olvassuk a könyv hátulján. Javaslom, fogadjuk el ezt az értékrendet.
A kötet bár a Magvető Novellárium-sorozatában jelent meg, számomra nem teljesen egyértelmű, hogy egy novelláskötetet, vagy egy regényt olvastam. A könyv tizenegy részből áll – szándékosan nem mondok novellát. Ebből a tizenegy részből hét a címadó hős, Laboda életét meséli el, hét variációban ugyanarra a témára. A maradék négy rész kevésbé szorosan kapcsolódik egymáshoz, és a “labodás” történetekhez. Az elsőként olvasható Találós kérdés című ravasz darab mind tematikusan, mind technikailag megadja az alaphangot: belépünk a Latzkovits-galaxisba, ebbe a sajátosan felépített Magyarországba, ami aktív lakosként számít ránk, akiknek szívügye, hogy pontosan mi is történik hazájában. Ennek átlátásához néha lapozgatnunk kell előre, adott esetben pedig a világhálón keresgélni. Ez az interaktivitás többé-kevésbé az egész kötetre jellemző.
A négy – némiképp különálló – rész közül a legfontosabb, az amúgy is a kötet fókuszába állított Tisztelt Szerkesztőség! c. darab. Egy orvos levelét olvassuk, aki egy különcről, a nagybetűs Olvasóról próbál egy novellát írni, és tulajdonképpen ennek a próbálkozásnak az aktusa válik a kötet hatodik részévé, amiért – és itt kerül helyre a hátsó borító citált szövege – fél karját adná az elbeszélő. A dolog igazi pikantériája, hogy ez a kötet egyetlen első szám, első személyben íródott darabja. Ez pedig annak a lehetőségét biztosítja, hogy valamennyi elbeszélésnek az orvos legyen a hangja. Innen olvasva a Laboda élettörténetek különböző variációi az orvos próbálkozásaivá válnak, melyek együttesen adják a teljes történetet, a maga teljes bizonytalanságában, mint azt a fülszöveg is summázza.
A könyv hőse Latzkovits Miklós. Gondban lennék, ha pontosan meg kéne határoznom, hogy hol is található. Talán ő az egyik, aki eltűnik a levegőben az utolsó részben. Én mégis azt hiszem, hogy inkább az uralkodó, aki a találós kérdést feltette még a könyv elején, és aki uralja a történelmet, a történeteket, az egész könyvet, a főszövegen is túl, és az olvasót is.
Laboda, tehát a hős hőse – ha hihetünk a fülszövegnek – a szerzővel egy napon, „1963. május 13-án született Szegeden, Magyarország tündöklő metropolisában.” Egy olyan Magyarországon, ami bár szatirikus képe lehetne a „valódinak”, csodás eseményeivel mégis rettentő távol áll tőle. A szerző tulajdonképpen a lehetetlenre vállalkozva állítja ezzel szembe, vagy használja e mellett a dokumentarista megközelítést, pontos adatokkal, információkkal, lábjegyzetekkel. Itt, valahol a mágikus realizmus és a tényirodalom taszítómezejében jön létre a Laboda c. kötet szövege. Azt hiszem, az a feszültség teszi igazán élvezetessé, ahogy a szerző lebilincselően próbálja bebizonyítani a történetek valósságát, minden hihetetlenségük ellenére.
A regényként való olvashatóság végül mégiscsak megbicsaklik: az utolsó két Laboda-történetnél még várnánk valamit. Nem sokat, tényleg, csak egy tematikus összekötést, csak egy finom visszautalást, de ez elmarad, így nem adnak hozzá sokat az egészhez. Ugyanaz a téma forog, ami szerkezetileg jó, de kicsit unalmas már olvasni. Vagy, meglehet az is, hogy a Jauss által emlegetett esztétikai distancia jelzi lemaradásomat és Latzkovits könyve Tar Sándor Szürke galambjához és Bánki Éva Dekameronjához hasonlóan egy átmeneti műfaj előképei a regény és a novella határán. Lehet. Mint ahogy, az is, hogy csak én akartam regénynek olvasni, mert az mégiscsak megér egy kútba ugrást.

Faluregény remetével

FALUREGÉNY REMETÉVEL

Elképzelni Remetét
a lápi folyó bal parti magaslatán,
750 méterrel a tengerszint felett.
Elképzelni Nyugaton a Görgényt:
Kereszthegy, Kecskekő, Öreghegy (Batrina),
neogén-kori vulkáni maradványok.
Érezni a terméketlen földek transzcendentális letargiáját.
Errefelé az állat is szomorú,
kuvasz és tehén hajtott nyakkal baktat.
Elképzelni: valaha itt a macskát is megették.
Látni a remetét, amint a vadalmát majszolja,
s barlangot váj a Temető-oldalba,
amelynek szádán szelek orgonálnak.

Elgondolni: ma ismét nagy dögvész jár arra,
hogy pusztul a java, pusztul a férgese,
válogatatlanul.
Hogy ki kell a temetőket,
ki kell teríteni.

Elgondolni.
Kitalálni egy mesét, mely ott játszódna,
véletlenül valós esetből indulni ki,
mely tényleg megtörtént, de már elfeledték.


 

A LOGOSZ EREJE REMETÉN
A fű nem nő, a Kőkút kiszárad.
Megárad. A Hőskert felé tolja,
bár Dél-Kelet irányból ritkán jön el eső.
Ha mégis, akkor veri három napig,
esik a fa, a disznó, a szederinda,
a mart, az eget nyitogató csuda.
A kincsesi földek igen termékenyek,
s hullámosak lesznek, mint a viharfelhők.
Igaz, kő is akad azért bőven,
           meg száraz eperlapi könyvbe lapjelzőnek.


REPÜLŐTERERET GYERGYÓREMETÉRE
A part menti ösvényt elmossa a vízár
Ártér és mocsár lesz az agrárterület
Kipusztulnak a Nagyrétben a békák
Sáskajárás rontja a kincsesi birtokot
Túlamarosnak már nagyrésze víz alatt
Megmaradt részein lángra kap a tőzeg
Ebháton kutyák tépnek szét gyermeket
A malmok Eszenyőben emberhúst darálnak
A bakói úton az útmenti öregpad
Kivégzőhely lesz az újgazdag elitnek
Csutakon meglásd gépek lázadnak föl
Bernádban asszonyok szöknek rendre kútba
Víz alá kerül a templomtéri Hőskert
Ideje lenne már végre gondolkodni
Repülőteret Gyergyóremetére
Repülőteret Gyergyóremetére
Gyökerezzen meg a turista-szellem
Tömjétek be a dögkútat Fenektetőn
Nyaralók épüljenek legelőiteken
A Szászok Veszibe építsetek gyárat
Kicsibükkben ha a kápolna még megvan
Zarándokhelyet létesítsetek
Hadd omoljanak a népek minden tájról
A nosztalgiahívők és nosztalgiaturisták
Hisz övék a jövő nyár
Kik szárnyra emelkednek
Repülőteret Gyergyóremetére
Ez legyen a jelszó Polgármesteretek
Járja ki a Tanácsnál az útját
Hisz annyi pénzt hoztak a nagyapák erdei
Repülőteret Gyergyóremetére
S ha majd mindenki egyként merít vagyont
A híven megőrzött hagyomány tavából
Fessétek nevem a gépek oldalára
Hogy híretek vigyem a nagyvilágba szerte
S emléktábla őrizze halálom
A Kerektói Első Terminálon

Grósz Vadák – szövegparódiák

– válogatás az „Öszödi beszéd”, az MTV-ostrom, a különféle tüntetések, az „ország kiárusítása”, hajótörése stb. ihlette szerelmi és agitatív költészet köréből a közelgő évforduló alkalmából. (A mellékelt kép azt szimbolizálja azaz jelképezi, hogy az ártatlan polgárokat megtámadta – természetesen jelképesen, szimbolikusan – egy nagy polip.) – Dsemshyd al Shabír 
I.
Margarin-halvarin, margarin-halvarin, margarin-halvarin – ezt kiabálta a szónok,valaki közberöhögött, de a kardvirágoktól semmit nem lehetett látni. A felszólalást hangos helyeslés és taps követte. A szónok most már megbátrodva kezdte el a beszédet:
Testvéreim a felsőbesmetyegben! Engedjétek meg, hogy szerényen köhintsek a nevetekben. [a szónok köhint ] A felsőbesmetyeg meghallgatta ím bannyogásunkat, binári poklok balmadára kárhoztatta a bősz buritánt és társait. Grósz vadákat élünk, grószakat, mely mián kötelességünk a burga balvederség ellen nyilatkoztatni, hogy hejába főtt, rüppögött Cseszen a csusza buritán, hejába mutatta föl hatalmas bránerét és verke minket el odva banyja albujába, mink nem szöszhetünk heveny hevedernek hamvedrében toszva. [Harsány kiáltások a tömegből: ballib kutyák, ballib kutyák]
Magam is föllelkesültem e zseniálisan megmunkált rímes prózán, és ordibálni kezdtem a következő jelszavakat: pityk és paszománt, pityk és paszománt.
A szónok folytatta: Felsőbesmetyegben bunnyadt társaim. Én nem vagyok senkinek se fiaborja, egyáltalán. De Cseszen a csusza buritán gyékát-bíkot mondott, amiben gyaszta, hogy őgyintetett nem is kicsit, de sokat, nem is csak fuszli, hanem detren, hevenyen meg lugyonán. Azt is mondta, és most figyeljetek, hogy farcsokán jön már ki a velő, tele a foszulykája a jittel, addig őgyintett. De méges bízzunk két erős baljában, méges bízzunk benne. Én megmondom akkor a véleményemet. Én már nem bízom ennek sem farcsokájában, sem foszulykájában, sem két erős baljában, mert ez már, társaival együtt, széthordta a zoholmányt, csahogot, eladta az összes betyeruszkát és elárulta ez saját enkaláját. Pfuj. [A szónok kiköp, a tömeg egyetértőleg zúgolódik]
A felsőbesmetyeg legyen velünk e grósz vadákban, csigalom, nyugavér. Igen, testvérem, grósz vadák, sőt meggrasszált, pockista, pickos fikák fiai ezek, kiknek semmi sem gurgula. Mert mit mondott Pocki? Hadd idézzem ezt a rüsmeteg picsulát: „Csihányok népekárjai, agyvelőgjetek!” Kell-e ez nekünk? Kell-e csihányok népekárja, agyvelőg? Hát mik vagyunk mi, bomlott kéve, mit sergő csapot, szám foga org a tőre? Testvéreim, menjenek ők a morgába, ők, a buritánok, a bránermutogatók, eszenyei jeszenyők, kik martonkában dornikat vágtak. Minknek van ősveli iramatunk, melyben foglalva van szlittya szlájdunk fittyes ereménye. Hujj a cínyes cihelőkre lető há. Hajrá Csalaország, hajrá csalivér. [ováció, taps, zászlólengetés]



II.
 
ÉNEK GRÓSZ VADÁK HADÁRÓL
„Kigyúl a kő a /
tüntetők felett.”
Kiáltjuk lentről
A por s a hamu alól
Tele van már egészen a fakkunk
S nyakig is vagyunk
S lassan megnyuvadunk
Köszörüljük már a
Nyakunkat veletek
Ha kegyelmeztek
Megkegyelmezünk
Másként Grósz Vadák
Leszen víg véletek
Burga balvederség
Lesz itten maholnap
Takony meg trutyi gyúl
Torkotokra folynak
Véreszájú szeszmék
Donkihót ki nem hóttjai
S nyakatekert
Mondatitok hossza
Lesz a lasszó
De nem kegy nem Canossa
Ha tovább tosztok
Tovább tekeregtek
Egyébként másképpen
Más lesz a fényképen
Kő kövön nem marad
S ha kedvünk hozza éppen
Levagdossuk a vadákotokat
Nyakatokra kötjük
A telefonfülkét
Másképpen magunkkal
Kezdjük az önkivégzést
A bélkigyúrást
A hamari bosszút
A haránt hasfelmetszést
S ha 150 év alatt
Nem lettünk törökké
Most iszlámi terrorban
Halunk ki s leszünk
Az égben mi egyek
Mindörökké
Ha már nem lesz akit
Kormányozzatok
S portestünk issza fel
Az országról a fost
Gondoljatok bár az
Unokáitokra
Nem születtetek
Tengni mint az állat
Lámpavas méri majd
Hány rőf is seggetek
Vessünk egymásnak
Most minden férfivállat
S nyaljuk le egymásról
A szart mit ránk kentetek



III.
A BANKÁR HALÁLA
A szív karátja gyémánt-fénnyel árnyalt
Királyi fajták képessége ez
Mind mi fény s mit három tengerár nyalt
E kétarcú érme képe fémjelez
S glóbusz minden tűnő könnyű érme
Mit pergő idő perselyébe ránt
Mint napszilánkot nyirkos árok éje
Ha fölsír a sár és zizeg a szilánk
Drótkötélből a kufár glóriája
Pénzt mos majd a dagály szemeiből
S a rőt hulla majd telhetetlen állja
Hogy párnává nő s a holdkorongba dől
Mind mi fény s mit három tengerár nyalt
A kétarcú érme képe fémjelez
A szív karátja gyémánt-fénnyel árnyalt
Királyi fajták képessége ez



IV.
A VIRÁG FORRADALMI ÉNEKE
Nevem beteg. Széljárta kehely,
húsevő, én, kronoszi száj;
táguló űr, csóknyi hópehely;
Örök Ház, sivatag, szeráj.
Virág vagyok. Az én unalmam
a Szóig soha nem jutott.
Virág vagyok; de álma voltam
egy alvónak, ki itt hagyott.
Míg élt az Alvó, beszéltem is,
de sosem lettem szó rabja:
álomban szól, kit halni nem visz
a Sors, mert ő a Sors hangja.
Nevem beteg, s mióta Lét van,
minden virággal egy vagyok:
egy Virág van, mely halhatatlan,
s a Magány az, miben ragyog.
Nézd a Semmit! –, mint éj nézi
sötétje mögött a hiányt!
Perzsia sem több, mint kéj ízű
sár: sakál gyomra mit kihányt.
Jöjj! Napjaid bennem ülnek mind,
s nem múlt még el egy óra sem.
Sok és Egy, Múlt s Vak Jövő megint
szól hozzád. Költő, jöjj velem!



V.
GRÓSZ VADÁK ÉNEKE NAPSZÁLLTAKOR
Nézd, hogy körbefonja
széttáncolt közterünk
az utolsó aranyszál.
Lassan kihúnynak
a pásztázó reflektorok.
Az utolsó fénysáv:
mint átvágott torok.
S csendben alszik most
a lelkiismeret.
A bogár is alszik,
meg a madár,
a Föld és a miniszterek.
Ma saját ágyában hál az
elnök is otthonában.
Úgy tűnik, nincsen is magánál.
Csak te vagy ébren ó,
te pogány szatíra
groteszk és szép
vad, furcsa kevercse.
Figyeled, hogy a hold
a Szentkoronára ül,
s ahogyan árnyékod
figyel a hold mögül.



VI.
A TÜNTETŐK VEZÉRÉNEK ELHÍVÁSA AZ ÉGIEK ÁLTAL
HASZTALAN HINNI HOGY VISSZATÉREK
így ébredtem egyszer abban a városban ahová isten tudja miféle sors vetett
megtudtam életem nem több mint egy ízeltlábú élete
s hogy lent a mélyben hol már nem magunk vagyunk
hűvös sötét vesz körül
az elemek háborgó-lassú lappangó csendje
a város melyet soha nem ismertem s ő sem ismert el engem
rám nézett és szólt hozzám:
A SZÉL A VÍZ A TŰZ A NAP AZ ÁLMOK ÉS AZ EMBEREK
SEMMIVEL SEM KECSEGTETNEK TÉGED DSEMSHYD AL SHABÍR
MERT MINDEN ÖNMAGÁBAN ÉL S BÁR TE TÖBB VAGY MINT AMI VAGY
ÁM AMI BENNED TÖBB NÁLAD AZ MÁR NEM TE VAGY
ÍGY SOHA NEM TUDHATOD MEG KI IS VAGY
hidakon keltem át bejártam minden kerületet
hogy megkeressem a városban a várost
minden út a rakpartra vezetett ahol hajók találkoztak
egy kőre ülve a víz titkát kutattam próbáltam béka lenni próbáltam hal sirály
de minden élő menekült előlem
most szólt hozzám a víz:
DSEMSHYD AL SHABÍR TE VAGY A NAGY METAFIZIKAI HOROG
ESS BELÉM ÉS KIRÁNTANAK RÁNTSANAK KI ÉS BELÉM VETNEK
TE VAGY A TŰZ A VÍZBEN
TE VAGY A BÁRÁNYBAN A LÓ
A TÁVOLSÁG VAGY MI ÖNMAGADTÓL VÁLASZT EL
hazatértem otthonomba de álmomban megint láttam a várost
római cohorsok meneteltek rajta mindenkit megöltek
voltak akik a hegyek felé menekültek alán lovasok íjjazták agyon
a többit egyszerűen eltaposta a nehézgyalogság
az óváros mint egy kiégett kondenzátor
mindez álom volt kísérlet arra hogy más korba visszatérjek
de újra jött a reggel:
A SZÉL A VÍZ A TŰZ A NAP…
szédültem és mérgezett borokat ittam
hogyhogy nem térhetek vissza kérdeztem
akkor elhatároztam maradok akármilyen alakban
A SZÉL A VÍZ A TŰZ A NAP
LESZEK AZ ÚJ GREGOR S A RETTEGETT IVÁN KARAMAZOV
A NYUGATI NAP A DÉLIBÁB
ÉS MINDIG TERMELEK ELÉG ANTITOXINT
FOGASD BE LOVAID KIRÁLYNŐ
S TE RŐT URAM HÍVD EL INNEN MADARAIDAT
NE LEGYENEK VELEM HA ORSZÁGOM ELJŐ



VII.
AZ AMERIKAI ELNÖKÖK
Ha Amerikából megjönnek
majd az amerikai elnökök
keresni valakit aki élt itt
katonát költőt csuklyás püspököt
európai szájízzel hangsúllyal
szavalják majd nekem
sorban az amerikai elnökök
keresünk valakit aki élt itt
vagy mind kihaltak már önök
mondom majd nekik ha kérdezik
urak hát kit tetszenek keresni
már nem mintha tudnám urak
elnök urak nem lennék idevalósi
de ha őket keresik vagy bár egyet
azok közül aki élt itt
s netalántán mégis fennmaradt
s nem számít a név hit
urak mutatok egyet maguknak
ha az amerikai elnökök
arca most e szóra felvirrad
megkérdezem még tőluk
kilesve jó pillanatukat
egy szóra csak ó Hatalmas Elnök Urak
de miért keresik azokat kik meghaltak
ó uram az amerikaiak
– feleli majd kedvesen az egyik –
okos bölcs és jó nép
nem számít a név hit
egy embert kérnek innét
olyant aki élt itt
ha amerikából megjönnek
majd az amerikai elnökök
azt mondom én vagyok
az utolsó ki élt itt
azt mondom én vagyok
és hozzájuk elköltözök
s az amerikai nép
szól hozzám majd ekképp
köszönjük hogy eljött
örülnénénk ha mostantól
ön lenne az Elnök
s az amerikai elnökök boldogok lesznek
hogy az utolsó ki élt itt odaát Elnök lett

Morris Methales szerelme

 

Rajt volt már a halál szaga. És én hogy utálom ezt a szagot. Baloldalról egy kamasz karolt belé és vezette át a zebrán a kabrió Mercedesek és zümmögő olasz robogók cirkuszában. De vidám ma mindenki! Szaporán veszi a levegőt, száz méter már megvan, még nyolcvannyolc, azaz pont annyi méter van hátra, ahány év mögötte. Megszületett Szegeden császármetszéssel, óvódában megharapta a Lacika pöcsét, vérzett neki, sírt, szülei ágyában vesztette el a szüzességét, ahol fogant, összevérezte, mint amikor fogant. A második világháborúban nem engedett be egy zsidó fiút az Andrássy utcai lakásába, a zsidót agyonlőtték, ő ezt nem tudta, de egy zsidónak szült egy kislányt. Cserébe? Helyette? Nem. Nem. Negyvennyolc évesen elvált, ötvanhat évesen volt utoljára férfival, lányával a rendszerváltás óta nem beszélt és most itt van, egy kamasz vezeti át a zebrán, kezében szatyor, abban virág: rózsa és krizantém, ez egy ilyen történet, 2009-ben, Komáromban. A kamasz átkíséri a sikátoron is, ahol csak egy nyikkanás – na mi van mama!? – tizenhárom méterre a hentestől. Péntek tizenhárom van, reggel fél nyolc. A sikátorból csak a kamasz jön ki, rózsával a kalapján. Az utcán divatos diáklányok mászkálnak, csinosak, telefonálnak. Nekem az a fekete kékszemű kéne, az a miniszoknyás. De lennék a dzsekszonja! A kamasz neve Józsi, egy tizenhat éves rák, ki lehet számolni, apja elhagyta őt, nőt akar. Horoszkópja szerint ez ma meg is lesz. Munkahelyen, – úgy értsd Józsi, hogy iskolában – viszont szerencsétlen lesz ez a péntek, de ez kit érdekel, ki a faszt 2009 márciusában? Amikor az öreg megkérte, hogy segítse át, akkor megijedt. Ez lenne az?!?! Olyan nincs, az nem lehet!!! A matek karó után viszont már olyan magabiztosan ment oda Fannihoz, ahogy csak Schumacher ment a szpá frankosam(p)-i ringen fénykorában. Délután gyere velem sétálni, talán át is ugorhatnánk szlovákba. Na? És Fanni belement. De miért? Azért mert Fanni tizenhat és kos. Ránézésre, mint egy Nyeste-hős. A horoszkóp ma először igért neki fiút, mióta Mikit elvitte a gyivi. Azóta dolgoznia kell. Keményen. Ő nem Mikit várta azóta, hanem a megfelelő időpontot, amióta elvitték azt, azóta minden padban Józsi könyököl számára. És pont ma elé áll: Délután gyere velem sétálni, talán át is ugorhatnánk szlovákba. Pont amikor a horoszkóp is. És hiába háromszáz az Euró. Amikor a napi kajára alig telt. Mennek át a hídon, át Komárnóba, Fanni vadító, Józsit meg ismerjük. Fanni belekarol (Fiatalember, kérem!), Józsi megijed, de hagyja. Ma meglesz végre! Amióta nem jár pszichológushoz, azóta csak erre gondol: nő kell! Csillámló házfalak, fénytörés az országhatáron. Ki itt Zsolt volt, ott Slota. És ível a híd, ahogy a nap hullik át felvidékre, majd megáll pozsony felett, ahol délután háromkor – Krisztus halála perce ez – iszom a kávémat, cukor nélkül, sárga Camellel. Még egy tárgyalás, a köcsög szlovákokkel még megetetem a tervem, aztán enyém a világ, meg a Gyulának meglehet az fehéringes rihe. Pszichológus, hja! Na még egy cigi, mert tényleg aggódom a hazámért. Slukkolok, a Józsi, meg letér a hídról, balra ahol kis park, aztán sétálóutca, majd egyre kisebb utcák, azon is átmennek, ahol az az aljas lángosozó van, ahova Menz meg Fürth se mertek bemenni pár éve, oda most ők se, és csak jönnek az egyre szűkebb utcák, ahogy karol belé Fanni, a Miklósé, aki most is dolgozik. Az utcák úgy szűkölnek, mint valami kibaszott Kafka-regényben. És Józsi elcseszi!!! Eszébe jut a lány reggelről, a fekete kék szemű, akit én néztem ki magamnak. Fanni már majdnem egy bogár az oldalán, nem is Medúza – ez megcsókol, bassza meg – gondolja, majd ököllel arconüti. És újra bogár! Mellédobja a kokárdát és itthagyja ezt a kafkai szart. Aztán egyre csak nyílnak az utcák, már majd nem mennyország, és jön a fekete kék szemű – ezt képzeli a köcsög, csak a teste kell neki. A nyaka vonala, amit én néztem ki magamnak, hajlik, becsavar, mint egy húsdaráló, és csak szerelem marad meg valami nem-lét, pedig épp hogy átment melletted az utcán és azt mondta a telefonba, édes vagy. Én meg fáradt vagyok, nyomom a gázt a Mustangban. Van egyénisége a verdának, ezt be kell törni, mint egy lovat, kurva fáradt vagyok mondom még egyszer, annyira, hogy már a kocsi visz engem a fasz tudja, hova haza. Szeretném, ha a kékszemű mellettem ülne, de nem bírom ideképzelni úgy, hogy az a köcsög Józsi is rá gondol. Meg kellett volna basznia Fannit, de elkúrta. Egy peronon majd bevárom.

 

Éjjel bárányfelhők haladnak el a Kárpát-medence fölött.

Irodalmi és Társadalmi Portál