Könyvheti szemle II.

Vegahorror

Bartók Imre: A patkány éve, Libri Kiadó, Budapest, 2013.

 

Bartók Imre A patkány éveFilozófiai téttel bíró apokaliptikus biohorrort írni egymást froclizó filozófus szereplőkkel mindenképp grandiózus vállalkozás, főleg abban az esetben, ha a könyv pozicionálása során egyszerre vetődik fel Poe, Lovecraft, Pynchon, Houellebecq, Csáth Géza, Hajnóczy Péter vagy Hajas Tibor neve. Bartók Imre jelentős tudományos és kritikai munkássága mellett két évvel ezelőtt jelentette meg első regényét, a fontos kritikai sikereket bezsebelő Fémet. A szerző tudatosan tartja távol magát a valóságreferenciák látszatától: „természetesen foglalkoztat a (szociális, politikai stb.) valóság, csak éppen nem hiszem, hogy azt bármilyen körülmények között érdemes volna irodalmi alapanyaggá tenni.”

A Patkány éve az előzetes elvárások alapján egyszerre határátlépő és trendkövető szöveg, a kifinomult prózapoétikai eljárások egymás mellé rendelve helyezkednek el a ’80-as évek agyonmásolt VHS-felvételeit idéző ordító horrorközhelyekkel. A regény lényeges szándéka a kimozdítás, összeérintés: hermeneutika és akcióregény, Heidegger és a Hullajó egyszerre való jelenléte. A szöveg legfőbb erénye a képiség szuggesztív, kitartott következetességében érhető tetten, a legkidolgozottabb víziók a testi működés növényi/gépi határműködéseire fókuszálnak. Az elmúlt évek magyar kortárs költészeti törekvései kimerítő alapossággal tematizálták az ember testi működésének egzisztenciális kitettségét, határterületi érintkezéseit, prózafronton azonban kevés jelentős kísérlet született ezen a területen. A Patkány évének olvasása során fontos kérdésként merül fel, hogy a bátran felvállalt kockázatok mentén létrejöhet-e a szándékolt nagyregény? Képes-e fuzionálni a képiség elsöprő ereje a Zs-kategóriás horrorszövegeket, -filmeket idéző esetlen dialógusvezetéssel, sematikus jellemábrázolással?

Borbáth Péter

 

 

„Az örök jelen állott, barna levegőjében…”

Tóth Krisztina: Akvárium, Magvető. Budapest, 2013.

 

toth_krisztina_akvariumTóth Krisztina első regénye, a 84. Ünnepi Könyvhétre megjelent Akvárium az ötvenes-hatvanas évek Budapestjének történeti – társadalmi – ­politikai színfala mögött zajló élet igen jellemző mikrotörténelmi hatásait teszi meg szemlélődése tárgyául, néhány szereplőjének kényszerűen összefonódó sorsán keresztül. Az Akvárium figurái családként is funkcionálhatnának ugyan, szándékosan mégis igen keveset láttat Tóth Krisztina az egészséges családi szerepekből, sugallva, hogy az állandó túlélés körülményei korlátot szabnak ezek kibontakozásához. A szereplők legtöbbjét erőteljesen, sőt, keserű iróniával eltúlozva, visszataszító jelenségként mutatja meg a narrátor, néhány naturális képpel érzékeltetve a nyomor szélén tengődő életek kényszermegoldások szülte vegetációját. A valós viszonyok, az egyén múltja, esetleges szebb múltja csak elszórt félmondatok formájában jelenik meg, mintha a szereplők számára is problémás lenne a saját emlékeikhez való hozzáférés. Ezen figurák számára mintha csak a jelen problémái léteznének. Együtt élnek ugyan, mégis, a legközelebbi hozzátartozóktól is elszigetelve, az „állandó gyanakvás csöndjében” léteznek, hiszen mind társadalmi-politikai, mind magánéleti témáról szólva lehetetlen és veszélyes az őszinte, egyenes beszéd. Felvetődik az olvasóban a kérdés, ha lehetőségük adódna, lenne-e nyelvük elbeszélni ezeknek a figuráknak az állandóan traumatizáló hétköznapok visszásságait? És ha igen, kinek? És tudnának még visszásságként beszélni a narrátor által dísztelenül elénk tárt, végső soron az életüket alkotó eseményekről, az állandósuló áldatlan állapotokról? Zárt közeg, zajló eseményei ellenére is mozdulatlan, hallgató és dermedtségében is romló világ jelenik meg ebben az utókorból, jelenünkből nyomtalanul el nem törölhető problémákat is felvető sűrű szövegben.

 

Páji Gréta

 

 

Az emlékezet teatralitása

Imre Zoltán: A nemzet színpadra állításai. A magyar nemzetiszínház-elképzelés változásának főbb momentumai 1837-től napjainkig, Ráció Kiadó, Budapest, 2013.

 

imreA nemzet színpadra állításai cím érzékletesen fejezi ki Imre Zoltán könyvének alaptézisét: a Nemzeti Színház konkrét épülete-társulata és virtuális intézmény-jellege összetett teátrális keretét adja a mindenkori magyar identitás- és emlékezetpolitikai csatározásoknak. Hogy mindez a mai napig így van, az éppen úgy nem magától értetődő, mint az, hogy létezik egy kiemelt, akár a működő színháztól részben független, emlékezeti helyként funkcionáló, „a” Nemzeti Színház. A hazai helyzet sajátosságának okait finom esettanulmányok sorával kutatja a szerző, az előadások komplex elemzésére vállalkozva. Mint azt Imre hangsúlyozza, a színház efemer jelenségként önmagában is izgalmas történetfilozófiai problémákat vet fel, miközben az egyes előadásokon belüli érzéki sokszínűség (drámai szöveg, zene, zaj, kép, mozdulat, térbeliség, testiség együttes jelenléte), valamint a színház társas megvalósulása rendkívül bonyolult szövetet eredményez. A bemutatott darabok történetének és az előadás módjának, a bemutató társadalmi-politikai kontextusának, a kritikai reflexióknak és a közéleti beágyazottságnak a tükrében egyszerre rajzolódnak ki a színházról és a nemzetről való elképzelések, valamint ezeknek a történeti változásai. A mikrotörténeti megközelítésmód személyessé, átélhetővé teszi azokat a pillanatokat, amelyekben a nemzeti identitás meghatározása valamiért megkerülhetetlenné, feladattá vált, miközben ezekben a momentumokban gyakorlatilag végigkövethetővé válik a magyar történelem. Ebből a szempontból a legizgalmasabb vállalkozás a közvetlen közelmúlt beemelése: a rendkívül gazdag intertextuális utalásrendszert mozgató Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című előadás átfogó elemzése.

 

Ady Mária

 

 

„Ez az ajtó, amin nem tudsz bejönni”

Kubiszyn Viktor: Foglaltház, Jószöveg Műhely, Budapest, 2013.

Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei, Jószöveg Műhely, Budapest, 2013.

 

Pőcze FlóraKét könyv a Jószöveg Műhely Kiadónál. A szerzők ma, szombaton együtt dedikáltak a Könyvhéten. Sok a közös ismerősük, árnyalakok a zónából. Olvasom őket, és úgy érzem magam, ahogy az egyik árny mondja Kubiszyn könyvében: ez egy olyan könyv, ahol kiderül, hogy az olvasó a gyilkos. A védettségével, az előítéleteivel, a normalitásával.

Az utcai hálózat rejtett működésmechanizmusaiba engednek belátást. Az egyik inkább a „dzsankik” zsigeri függőségébe, ahol „csak a drogóra ketyeg”, a másik a Moszkvás hajléktalanok fiatalos galerijébe.

Igen, vannak szabályok, értékek, van náluk is idő, van munka – de minden fogalmat újra kell értelmezni. Ehhez mindkét szerző kijelöl egy-egy bázist: foglaltházat a belvárosban vagy szilvafát a téren – a többi csillagtúra. Innen válnak ki az alakok, és a köztük lévő hierarchia, kapcsolatrendszer. Az elbeszélők anekdotákat, sztorikat sorjázva bontják ki a karaktereket, nem is lehetne másképp.

Pőcze Flóra résztvevő megfigyelőként, kezdő antropológusként töltött hónapokat a Moszkva téri hajléktalanokkal az utcán, amit olvasunk, abszolút igaz történet. Ha nem tarhál, ha nem kasszázik, ha nem vállalja, hogy akkor iszik, akkor eszik, akkor alszik, ott és úgy, ahogy ők, nem fogadták volna el. Egy lett közülük, de személyes kötődései ellenére megtartotta kutatói szemszögét is. Bemutat, mesél, sztorizik, értékel, és mindegyik emberhez érző, összegző, búcsúzó vallomásokat címez. Könyve érthető, követhető formában, logikus struktúrával vázolja föl az utcán élők létének alapvonásait. 

foglaltházA Foglaltház máshogyan hat. Fragmentumos hallucinációk, állandó nézőpontváltások, elmosódott tudatú monológok és dialógok futnak a regényben. „Az oldszkúl dzsankik kihaltak. Nincs már egy barnás se a pályán. Felzabálta őket a dizájnerapokalipszis. Vagy leálltak, vagy meghaltak, vagy zombik lettek. Mit tenne ebben a helyzetben Jézus?” Kubiszyn karakterei tengődnek és imbolyognak az állandó elvonásban, egyszerre élősködve, vágyakozva és gyűlölködve azon a hazugságközösségen, amin az „átlagembereket” értik. Sűrű, rétegzett textus, ahol Party Service, Chem Store, Árnyékadatbázis és egyéb elkülönülő szövegblokkok hangolják át a sokszereplős, széteső narratívát. És a könyv maga utal irányvonalaira: „egy tisztán szépirodalmi eszközökkel megformált történet a Zónából”, „sorskatalógus”, „spirituális megváltástörténet”, igazi „dzsanki noir”, „bódulatszövetség az ördöggel”. Úgy éreztem magam az utolsó oldalon, mintha belőlem is kilógna a cöpi, és ezek a sorok visszhangoztak az álmomban: „Én vagyok a gonosz, és senki nem szabadíthat meg magamtól. Csak a fless. Csak az Isten.”

A két könyv nem véletlenül jelenik meg egyszerre. Köszönőviszonyban vannak egymással, ahogy egyik árny int a másiknak, csak szimplán, szavak nélkül. A Foglaltház és A Moszkva tér gyermekei egy standon pecóznak, és nyüzsög bennük a hús, a szer, a kosz, a túlélés, a szenvedés és a szeretet.

 

Sós Dóra

Roger McGough: Mi a baj a hóemberekkel?

 

„Hát a hóemberekkel –

szólt apa – az a baj,

alighogy készen vannak,

elolvadnak hamar.

 

Csinálok neked egyet,

egy olyat majd, ami

betonból lesz kiöntve:

soká fog tartani.

 

És akkor minden télen –

szólt apa – csak neked,

akár esik, akár süt,

lesz egy hóembered.”

 

A hóember még most is

(bár rég nem él apám)

kint áll az udvarunkon

üres sírkő gyanánt.

 

A házat nézi folyton,

torzan és ridegen,

mint aki arra vár, hogy

valami rossz legyen.

 

Ahogy múlnak az évek,

és öregebb leszek,

s a nyarak rövidebbek,

a tél meg hidegebb,

 

és elnézem, hogy ott lenn

gyerekek játszanak:

irigylem azt, ki kész lesz,

és nyoma sem marad.

 

 Havasi Attila fordítása

Könyvheti szemle I.

Lehangoló tükörkép

Térey János: Moll. Újabb versek 2006-2012, Libri Kiadó, Budapest, 2013.

 

terey

Térey János 84. könyvhétre megjelent kötete, a Moll, hat év verstermését foglalja magába. Az Ultra óta Térey könyveit inkább a színmű, a verses regény, a novella műfajai határozták meg, így méltán állhat az Ultra folytonosságát fenntartva az Újabb versek 2006-2012 alcím a kötet elején. Hat év anyagát egybefogni nem könnyű vállalkozás, a Moll cím és Beethoven Op. 132 (III. Molto adagio) művének az első lapra citálása azonban megadja a kötet alaphangját. A Beethoven-mű felidézése és a moll hangsor közhelyes értelmezése, miszerint az szomorkás, drámai hangvételűnek tekinthető, ráerősít a szövegek lassú áramlására, néhol igen sötét hangvételükre. Ezek a szövegek nem átfuthatók, többszöri olvasást igényelnek, de a száraz, komor sorok legtöbbször érzékenyen reagálnak a minket körülvevő világra, emberi történetekre. A fehér ember tévéje előtt ül, szórakozván a szenzációként bemutatott nyomorúság fölött, Mr. Lear, kinek tragédiája, hogy van kire várnia, egyedül marad, Szeretetlen Margitnak csak a „jobb-híján-ember” jut nagy szerelme helyett, máshol megtudhatjuk, hogyan tépte szét gazdáját egy medve, akit meg akartak szelídíteni, s a kötetben megtalálható a Magyar Közöny című vers is, amely Kemény István Búcsúlevelére reflektál. A középre helyezett ciklus, A vigasztalhatatlan, különbözik a többitől, amennyiben itt inkább az egyperces műfajára emlékeztető szövegeket találunk, melyek nehezen olvashatók szabadversként, a nyelv ritmusa ugyanis e ciklusban kevéssé lírai. Ekképpen helyzetük kérdéses az Újabb versek összefoglaló cím alatt, de szövegek témájukat, tragikumukat tekintve jól illeszkednek a többi ciklushoz. Térey János új kötetéből ugyanis nem hiányzik a tragikum, sem a gúny, borús, ám mégis szikár versek tükrében ismerhetjük fel mindennapjainkat.

 

Gorove Eszter

 

„Holott, persze, minden másként volt”

György Péter: Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély, Magvető, Budapest, 2013.

 

györgyMa, amikor mind többet hallunk emlékezetről, tradícióról, a múlt(unk)hoz való viszonyról, annak ápolásáról, mindezt a „nemzeti” jelzővel teleaggatott kulturális és politikai diskurzusban, fölerősödik az e fogalmakat instrumentalizáló kulturális-politikai jelenségekre adott reflexió jelentékenysége és szükségessége. Az új György Péter-könyvben helyet kapó politika-, kultúra- és irodalomtörténeti tanulmányoknak provokációjaként a mindegyre teret nyerő „neotradicionalizmus” agresszív jelenségei, valamint annak intézményesülése, az emlékezetpolitikában dominánssá válása jelölhető meg.

A kötet – talán nem meglepő, de talán nem elégszer hangsúlyozandó – koncepciója szerint a neotradicionalizmus és emlékezetpolitikája nem pusztán kompenzatív vagy restauratív, a modern társadalom kihívásaitól a múltba menekülő, de e múltat magát destruáló, „fantáziaparkot”, „képzelt helyeket” konstruáló, szó szerint semmitmondó ideológia. „Erdély” – képzelt helyként, mítoszként – ezek kitüntetett képviselője, egy metahistorikus konstrukció, a szimbolikus politikai tér tágasságának záloga, de mindenekelőtt tehát a történelmi múlt sokrétűségének, feszültségeinek, a sematizálásnak ellenszegülő, és a (populáris) kultúripar által hasznavehetetlen jelenségeknek a kioltása: „A mítoszi Erdélynek csak jelene van, a létező Erdélynek pedig csak múltja” – amint a Visky Andrástól vett idézet összefoglalja.

Ez tehát az a provokatív eredő, amely összekapcsolja a tanulmányokban elemzett jelenségeket: az elhalványuló múlt veszélyei kerülnek elő, legyen szó a Trianon-sokk nemzeti identitást meghatározó „sorseseménnyé” válásáról, az összeomló dualizmus világának idealizálásáról, a Tanácsköztársaság egészének kriminalizálásáról – mely utóbbi kettő lehetetlenné teszi az előbbi megértését -, a Trianon- vagy Wass Albert-emlékművek elburjánzásáról, vagy a vallási szinkretizmus „hibbantjainak” egyszerre nevetésre és sírásra ösztönző ostobaságairól. Mindezek ellenében György Péter az eltűnő múlt darabkáit veszi elő, villantja föl és elemzi, akár irodalmi kordokumentumokat (a Vérző Magyarország-antológiát), akár életműveket (Szilágyi Domokosét vagy a kevésbé ismert Szabédi Lászlóét), többször, több kontextusban rákérdezve a kisebbségi irodalom és kultúra problémáira. Nem hagyományos értelemben vett történelmi szakmunkákat találunk tehát, sokkal inkább XIX. és XX. századi történelmi események, korszakok, alakok és művek összetettségét fölmutató elemzéseket, a minduntalan megismételt céllal: ellenállni a mitizálás redukcionizmusának.

 

Csuka Botond

 

Több út, egy történet

Hász Róbert: A Vénusz vonulása, Kortárs, Budapest, 2013.

 

hászHell Miksa és Sajnovics János, a két csillagász jezsuita 1768-ban útra kel Bécsből a Jeges-tengeren található Vardö szigetére, hogy figyelemmel kísérhessék az egy évvel későbbi csillagászati jelenséget, a Vénusz átvonulását a Nap előtt. Hász Róbert legújabb regénye ennek az utazásnak a részletes történetét meséli el, érintve a XVIII. századi Európa politikai, tudományos eseményeit éppen úgy, mint akár a jezsuita rend korabeli megítélését. Persze mint minden híres regénybeli utazás, az út itt sem csak egy külsődleges esemény, Hász Róbert könyvének főszereplője, Sajnovics több szinten és módon is bejárja az elé kerülő utakat, s ezek sikerességének vagy sikertelenségének megítélése elsősorban az olvasó feladata.

Hász Róbert regényében ugyan történetileg ismert szereplők és események vannak, nem igazán tűnik fontosnak, hogy hosszabban beszéljünk valós és elbeszélt események összefüggéseiről (hasonlóságokról és különbségekről), a regény nem érinti, nem is problematizálja ezt a kérdést, ahogy az elbeszélt idő és az elbeszélés ideje sem válik túlzottan fontossá – itt minden a történetnek, az út történetének van alárendelve. Ez egyébként nem válik a szöveg kárára, ellentétben azokkal a didaktikusnak ható mondatokkal, amelyek időről időre elhangzanak egy-egy szereplő szájából. Ettől függetlenül Hász könyve olvasmányos szöveg, s nem akar több lenni, mint ami – utak története.

 

Dobás Kata

 

 

„Csak az írás számít”

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal, Magvető, Budapest, 2013.

 

esterhazy

A cím, Kjell Askildsennek az Előversengésben is olvasható mondása a legjobb összefoglalója annak, hogy mi is történik Esterházy Péter legújabb könyvében, melyben, ahogy a korábbiakban is, a történelem, azaz a tények és az irodalom, pontosabban az írás viszonyát írja meg. Gondoljunk a többször újragondolt apatörténelemre, a futballos könyvekre, vagy, ahogy a Semmi művészetben Puskásék udvarolnak egy mesebeli, ugyanakkor önéletrajzi édesanyának. Az Egyszerű történet vessző száz oldal című regényben hivatkozások (most épp csillagozik!) jelölik ki a valóság pontjait egy tulajdonképpen történelmi regény ihletettségű históriában. S e megjegyzések érdekessége éppen az, ahogy bemutatják azt a vitát, ami a toll mozgása közben zajlik a tények és a regény, de megint csak pontosítva: az írás között. Mit jelent az, hogy a valós személyű Nyáry Pálról mintázott Nyáry Pál nevű szereplő még sem az a Nyáry Pál? Van-e jelentősége, hogy a csöndhintókészítő Ransmayr író nevét viseli? Miért javítja ki a jegyzetelő E. P. a regény folyamában Tiszát író önmagát, az írót, merthogy az nem is a Tisza volt, hanem a Duna, ahová a tündérkert-legenda halászai sodródtak? Arról szólhat mindez – s így talán egy újabb megközelítése, újraértelmezése is lehet a jellegzetes Esterházy-íráspoétikának –, hogy nincs értelme az irodalmon számon kérni a történelmet vagy az írói önéletrajziságot, vagy bármiféle anyagot, amin és amivel dolgozik. Mert ő úgy gondolja, „van ez fordítva is, vagyis hogy a mondattal lesz a valóság.” S ennek az egésznek az élvezete úgy tűnik, a dolgok ismétlésében rejlik: elmondani mondatokat, amiket más is – Napóleon, Kertész, Kosztolányi, Columbo – elmondott, más kontextusban, de ideillik. Vagy éppen belejavítgatni a történelembe, mindenféle történeti igény nélkül és örülni neki, annak, hogy van ez a gazdag múlt és igazából nem is kell semmi újat kitalálni, csak tudatosan zavarba hozni az olvasót, hogy akkor most ez-e az irodalom, játék a valósággal, vagy ez csak valami kétszázötvenoldalas blöff. A szerző könnyen olvasható módját találta meg annak, hogy meg- és átírjon valamit, úgy hogy közben valamiféle nyelvi hagyományt is szervesen – és humorosan – dolgozzon bele a könyvbe.

 

Makai Máté

Nélkülük

Tegnap éjszaka mindhármukat bezártam a pincébe. Sosem tettem még ilyet előtte. Magamtól most se tettem volna. De nélkülük sokkal szebbnek, elbűvölőbbnek éreztem magam az éjszaka. Nélkülük semmivel sem kellett törődnöm. Felszabadulhattam végre.

Másnap reggel sietve indultam a munkahelyemre, teljesen meg is feledkeztem róluk. Hogy ők most a pincében. Mindhárman, már tegnap éjszaka óta.

Először nem tűnt fel a hiányuk. Csak egy icipicit éreztem magam máshogy, mint ahogyan egyébként szoktam. Olyat tettem, amit épeszű ember normális esetben nem csinálna. Rámosolyogtam egy ellenőrre. De ez még nem minősült árulkodó jelnek, a jókedvemre fogtam, amivel végül is nem tévedhettem túl sokat: évek óta nem volt ilyen jó éjszakám.

Aztán feltűnt, hogy milyen kócos vagyok. Hát előkaptam a táskámból a fésűm és a metrón fésülni kezdtem a hajam. Egy fél megállóval később körülnéztem és észrevettem, hogy nincs egy szabad ülőhely sem. Hát beleültem egy helyes fiatalember ölébe.

Mikor beérkeztem a munkahelyemre, hangosan kiabáltam mindenkinek a jó reggeltet. A vécén felváltva fütyörésztem és daloltam. A csapban leborotváltam a lábam. Lefénymásoltam a saját fenekem. Az ebédszünetben fánkokkal dobáltam a kollégáimat. Na, ekkor kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben. Leköptem a főnököm. Ekkor jöttem rá: otthagytam őket a pincében. Kirohantam az épületből, hogy hazajussak és kiengedjem őket, magamba olvaszthassam újra mindhármukat.

De a hiányuk mintha kezdett volna elhatalmasodni rajtam. Mintha elvesztettem volna az eszem; egyre szokatlanabb és felháborítóbb dolgokat műveltem.

Rákiabáltam egy kisfiúra, aki erre sírva fakadt. Tudtam, hogy haza kell jutnom, mielőtt ennél is borzasztóbb dolgokat teszek, de képtelen voltam irányítani a saját testem. Ez a valami átvette a hatalmat az egész lényem fölött és én szó nélkül engedelmeskedtem neki. Kivettem egy kislány kezéből a fagylaltját és a szeme láttára a kukába dobtam. Levizeltem egy rendőr motorját. Az utcán papírzacskót húztam egy idős néni fejére. Elgáncsoltam egy vakot. Levágtam egy fiatal lány copfját a buszon. Elvettem egy nyomorék mankóját és elfutottam vele. Egy templomban szentelt vízzel gargalizáltam. Telefonfülkében maszturbáltam, miközben anyám volt a vonalban. Beszabadultam egy kórházba és dohányoztam a csecsemőosztályon, belehamuztam az újszülöttek szájába.

Megrészegültem a saját tetteimtől, az ezutáni pillanatokra, percekre, vagy órákra, vagy nem is tudom mikre, egyáltalán nem emlékszem.

Elképzelésem sincs, hogyan kerültem végül mégis haza. Lerohantam a pincébe. Remegő kézzel kireteszeltem a zárat, majd kinyitottam az ajtót. Ott feküdtek mind a hárman. Fakó én-testük mozdulatlan és merev volt. Halottak voltak. A gátlásaim.

Szép voltam

Szép voltam. Tudtam magamról, hogy az vagyok. Legfőképpen a hajamat szerettem. Hosszú volt, barna és dús. Emlékszem még az otthoni szürkeköves verandán fogadtam meg, hogy nekem, bizisten, hosszú hajam lesz. Ezen kívül többet nem akartam az életben.

Talán még egy dolgot. Egy kis csekélység: sokáig élni, mert cefetül féltem a haláltól. Nem is értem már magamat, miért? Hiszen nem fáj, hiszen nem érzel semmit akkorra már, hiszen csak pár másodpercig tart. Az enyém pontosan nyolcvanhárom másodpercbe telt.

 

Besötétedett már akkorra. Egyedül az utcai lámpák adtak útmutatást mégis merre haladjak. Messze voltam még. Bevallom kicsikét féltem is. Az új cipőm kopogása volt az egyetlen, amely betöltötte az utcarészletet. Semmi autó, semmi ember, semmi beszéd vagy nevetés. Én voltam és a számon kiáradó füstgombolyagok. Nagyon szerettem cigarettázni, nem tudom megmondani miért, de megpróbáltam mindenkinek leírni mit érzek, mikor rágyújtok. Egyszerűen szerettem az ízét, az illatát és azt, ahogy az ujjaim között egyre jobban fogyatkozik. Ha nem tudnám, hogy mennyire káros, egymás után gyújtogatnám meg őket. Tudtam kört fújni és shotot adni. Alkohol mellé jól esett, részegen ismerkedni, gyújtó kérésével flörtöt indítványozni. Egyszerűen összenőttünk. Ő is szeretett engem.

 

Emlékszem sokszor megálltam megigazítani a cipőmet, mert valami nem stimmelt. Nem tudtam kavics került e bele vagy csak még nincsen betörve, esetleg a cipőtalp vicceskedik, de már nagyon idegesített. Azt éreztem, hogy az utcának nem lesz vége sohasem. Csak sétálok és sétálok, miközben a világ hatalmas keze egyre jobban nyújtja és nyújtja az utcát, miközben felülről nevetnek rajtam, vagy valami időmegtörő-portálon keresztül folyamatosan az utca elejére kerülök. Najó, ezen az ötletemen rémlik, fel is nevettem.

 

Keresgélés után megtaláltam a citromos sörömet a táskámban és felbontottam. Alapozok, gondoltam, meg amúgy is a cigarettámhoz nagyon passzol. Sercegés, szálló füst és kopogás, még mindig ennyi muzsika töltötte be az utcácskát.

 

Emlékszem egy furcsa bokron elmélkedtem, mikor megérkezett a nagy sárga szemetes autó. Öcsém gyerekkorunkban mennyire szeretett volna egy ilyet. Mindig mutogatta, hogyan tologatná fel és alá. Mennyire vigyázna rá és hogyan törölgetné, hogy egy kis piszok se legyen rajta. Elég ironikus: egy szemetes autó, amin egy piszok sincsen. Hiányzott az öcsi. Már nem beszéltem vele lassan egy éve, bár semmi oka nem volt ennek. Fel kéne hívni. Holnap meg is fogom tenni. Gondoltam, én naiv.

 

A szemetes nem messze parkolt le előttem. Nem tulajdonítottam neki nagy szerepet. Mi a furcsa abban, hogy éjfél körül egy ilyen autót látok a legkihaltabb fővárosi utcán? Minden! Furcsállnom kellett volna, de engem csak a cigim, söröm és az éppen dúdolt popszám érdekelt.

Közelebb érve megláttam a vezetőt is. Éppen vizelt valamelyik út menti bokornál.

Ő kezdte a flörtöt. Ő kért fel engem táncolni. Megdicsért. Kiemelte szépségem, amit, mint már említettem tudtam magamról. Tetszett neki a ruhám. Férfiak gondoltam, jobb bók nincs is, csak az örök klasszikus. Nem is ért a ruhákhoz, nem is érdekli őt az, csak ami alatta van. Bár gondoltam belemegyek a játékba. Jött a szokásos: hajba túrok, fel-felnevetgélek, pirulgatok, szerénykedek és a többi. Meg akart hívni valami italra. Furcsállottam. Mondta, hogy a kocsijában van valami nagyon ütős. Hárítottam, de ő csak jött. Közel volt. Szépek voltak a szemei. Próbálkozott egyre jobban. Kínálgatta a nedűt, de én hárítottam. Közelebb jött. Büdös volt a szája. Mondta, hogy kóstoljam meg. Hárítottam és hátráltam. Nagyokat lépett felém. Hátráltam, de ő megfogtam a kezem, mondta, hogy csókoljam meg, mert tudja, hogy egy angyal jött ma este hozzá. Soha, nyögtem ki és kirántottam a kezem. Hátráltam. Sietettem. Megfordultam. Siettem. Futottam. Nem volt sok, hogy utolért. Mondta, hogy nem illik és pofon ütött. Nagyon fájt. Könnyeztem is talán. Rémlik egy-két kavics a kezembe fúródott. Felsegített. Ordítottam, de csak megrúgott. Első gondoltam az volt, hogy mennyire szánalmas az az ember, aki egy földön fekvőbe belerúg. Képletesen vagy konkrét értelembe gondoltam, már nem emlékszem. Leguggolt és belemarkolt a hajamba. A hajamba, aminek története van. A hajamba, amelyikre éveken át vigyáztam és ápoltam. Koszos kezeivel csak belekapott és ennyi. Nyöszörögtem talán, vagy néma lettem a félelemtől? Nem tudom már, de őt nem is érdekelte. Felemelt.

 

Az autó első ülése büdös volt, bőr és az izzadt meztelen hátamra folyamatosan cuppogva odatapadt. Kérte, hogy a szemébe nézzek végig, mert ez izgatja őt. Leköptem, de erre csak hevesebb lett. Letépte a ruháimat. Sírtam és ordítottam, hogy milyen drága volt az szoknya. Magamat sem értettem. Belém hatolt. Felsikítottam. Rohadtul fájt és véreztem is. Nem voltam már szűz, sőt már nagyon régóta nem voltam az, de ez más volt. Nem érdekelte semmi. Kezével betapasztotta számat és folyamatosan duruzsolta, hogy nézzek, rá mert különben pofán csap. Büdös sör illata volt, amely elsőre fel sem tűnt. Minél tovább néztem őt, megnyugodtam. Az járt végig a fejemben, hogy maradjak nyugodt, gondoljak erre úgy, mint egy normális szexuális érintkezésre, azután mindenki megy amerre lát. Én a rendőrségre elsősorban.

Hirtelen a melleimet kezdte birizgálni. Annyira érdesek voltak a kezei. Férfiasnak találtam, nem tudom egyszerűen. Ordítani akartam, de inkább összeszorított ajkakkal tűrtem, ahogy egy nagydarab állat nyögve felettem élvezkedik. Megfordított. A fejemet belenyomta az ülésbe. Nem kaptam levegőt. Begyorsult a mozgása. Ordított és a kocsi is mozgott már. Egyre jobban süllyesztette bele arcomat a mocskos bőrbe. Amikor hirtelen belém nyomta tövig és elélvezett. Leült és engem is meglökött. Megkérdezte jó volt-e. Kikerekedett szemmel meredtem magam elé. Sírtam, mire ő megint megütött, de már finomabban, nem annyira kanosan. Nem annyira masszívan.

Megkérdezte tőlem, hogy fel vagyok e készülve a halálra, hiszen már sejthetem, hogy ebből az autóból nem fogok kikerülni.

Ránéztem és bólintottam. Sírni sem tudtam már. Lebénultam. Menekülni sem voltam képes. El akartam bújni. De nincsen már hová.

 

Hatalmas kezeit nyakam köré fonta szorosan. Ránéztem és magatehetetlenül hevertem. Elköszönt tőlem.

 

Leginkább nyilak

 

 

Először arra gondolt, hogy micsoda villámokat, nem is, leginkább fájdalmas nyilakat lövell majd a doktornő szeme, amint megnézik egymás gyűrött képét. Ez a doktornő efféle volt; modorában komoly hiányosságot mutatott az, hogy egyformán nézett a magát avas tejjel megszítt konyharuhára és az egyszeri emberre.
Persze, mindig is rettegés járta át hasonló körülmények között. Talán a „rettegés” nem is a megfelelő szó erre. Majd’ összeszarta magát.
De ebben a pillanatban, ahogy a váróterem csendjét meg-megtörte remegő térdeinek összekoccanása; ebben a nyomorúságos pillanatban a szeméből induló nyílveszők találkoztak a szemközt várakozó kislány nyílvesszőivel. Mondhatni, széthasították egymást, apró szemű forgácsot hányva minden irányba.
Elmondhatok két dolgot is, ami megmagyarázza a pillanat hevét: B. úr, ahogy ő magát nevezte, egyedül a gyermekek miatt tudta még csinálni azt, amit az életben való boldogulásnak nevezünk, kettő: Bú bá, ahogy őt a gyerekek nevezték, nem volt valami nagy pedofil.
De munkájában mégis csak nekik élt, mégiscsak miattuk volt valami melegség még abban a jégcsap, félszeg lényben, ahogy a környék nyugdíjasai nevezték őt, több ízben.
Könnyű, szőke lány ült vele szemben. Hasonló azokhoz, akik a színházba benéznek, iskolás csoportokkal, néha szülőkkel, ritkán egymaguk. Eszébe jutott, milyen volt az elején csinálni. Az első alkalmakkor, és néha a szezonális szünetek után is, mintha sosem csinált volna hasonlót, fanyar ízzel, görcsölő belekkel lépni színpadra, de egy órával korábban már ugyanígy ülni a színpad mögött, kopott kofferjában Edével.
Ede halott volt. Faforgács-halom margózta a helyet, ahol megölték, bár sokkal durvább forgács, mint ami jelenleg a váróterem padlóját borította.
Ede fafejű volt és meglehetősen hosszan tűrte, hogy B. úr kezét a seggébe dugva matat.
B. úr egész életében a színpadra gyakorolt, elmondható, hogy kiváló tehetség volt, kisebb sikerei voltak korábban a kocsmákban, ahová az a néhány jótét lélek elkísérte, akinek nem volt kedve izgalmasabb emberekhez, tehát unott arcú, gyúrható bőrű karikatúrái voltak a harmadik évezred kispolgárainak. Mikor aztán beállt a reflektor fényömlése alá, mégis rettegés tört rá.

És itt, a pillanat faforgácsai fölött, a váróterem holdsápadt kedélyében felismerte, hogy ez a fajta félelem sem más, mint amit akkor érzett.

Már-már mulatságosnak találta ezt a felismerést. Egy csapat jövőbeli, elégedett kölyök (tehát a tudat, hogy majd ők úgyis eloszlatják a rettegést) sem változtatott a lámpaláz mivoltán. Egy fogorvos meg aztán cseppet sem hasonlít egy csapat elégedett, jövőidejű kölyökre.
B. úr nyelt egyet.
Aztán még egyet.
A slejm is ilyenkor burjánzik erősen a szájüregben, ha orális nézőtér képzésére szorul az ember.

Tehát különös az a felismerés, hogy az ennyire különböző félelmek köbgyöke valójában ugyanannyi, és ezen semmiféle egzakt tudás és számítás nem segíthet. Az ember, jelen esetben B úr, ugyanúgy összeszarja magát. Tűkön ül.
Az utóbbi kifejezést használta fejben a lány, szemben Bú bával, ahogy ő nevezte. Tizenkét alkalommal volt már az előadásán, és egyáltalán nem tartotta mulatságosnak, a szó szoros értelmét illetve. Mi több: többször is elgondolkodott azon, miért ül itt a többi gyerek, és miért nevetnek olyan harsányan. Persze rajta kívül szinte mindenki csoportban, vagy szülőkkel érkezett, és a szülős-gyerek esetében még megértette a helyzetet, legalábbis talált rá racionális magyarázatot. A harmadik évezred kelet-közép-európai kölykei, legalább is kilenc éves kor alatt még többnyire hajlanak rá, hogy a szerencsétlen, jóakaró-szülők irányába szolidaritást vállaljanak. Az ilyen jóakaró-szülőkből amúgy sincs már sok. A lány sokszor végignézett már a nézőtéren, és a szülők arcáról mindig ezt az éppen-csak-nem-valódi, némán kacagó vigyorokat olvasta le. Negyven perc (amennyi egy előadás volt) pedig nem a világ vége, tehát a kölykök is kitettek magukért. Megtették azt, amit a térségben utoljára meg kellett tenni valakinek, szolidaritás vállaltak. Kacagtak, egészen addig, amíg a szülőket valami őszinte öröm meg nem fertőzte. Az előadás közepére nehezen volt szétválasztható a műkacaj és a valódi nevetés. A végére csodát műveltek a gyerekek. Mindenki boldog volt. Sőt: elégedett az életével.
Kivéve egyvalaki, nevezetesen önmaga.
De mégis, ha el lehet mondani valamit e leányról: csoda, de legalábbis tisztelet született lelkében. Rohadtul unta az újra- és újrahallgatott favicceket. Egy év alatt semmi nem változott a hasbeszélő előadásában. De az a tény, hogy Bú bá hangja valahogy kicselezi a hangképző szervek általános harci felállását, szégyenérzethez hasonlót ültetett a lányba. Sőt: az első néhány előadást nézve majd összeszarta magát.

És itt, a pillanat faforgácsai fölött, a váróterem holdsápadt kedélyében felismerte, hogy az a fajta félelem sem volt más, mint amit most érzett.

Nézte Bú bá mázolatlan, ráncos képét. Sosem látta korábban ilyennek, pedig többször szerette volna meglesni előadás után vagy előtt, de nem volt olyan alkalom, amikor elég korán érkezett volna, vagy elég sokáig várt volna rá. Végül arra a következtetésre jutott, hogy Bú bá nem mozdul ki a színpad mögül. Elképzelte, hogy sátrat állít a színház jelmez- és kelléktárába, ahol olyan dobozokat őriznek, mint Túl a Maszat-hegyen, Lúdas Matyi, Karácsony. Vagy csak befészkeli magát egy kupac Fehérlófiába.
Bú bá arca szokatlanul természetes volt tehát. Mindig úgy képzelte, hogy meg sem ismerné korrektor, púder és szemceruza nélkül. Mégis, ha valamilyen képet sikerült néha megálmodnia róla, semmiben sem hasonlított ehhez az emberhez, ki most vele szemben ült.
Az az ember elégedett volt / ez az ember félt.
Az az ember mosolygott / ez az ember rágta a körmét.
Az az ember fütyörészett / ez az ember negyvenöt fokos szögben meredt maga elé és mélyeket pislogott.
Az az ember felismerte őt és meghívta egy fagylaltra / ez az ember farizmain dülöngélt jobbra-balra.

Ha valamit biztosra vett, hogy ezeket a dolgokat sosem lehet összekeverni. Hogy ezeket a dolgokat határozottan elválasztja valami nehezen kimondható vagy elképzelhető, mint például egy perjel.

Most a férfi felállt, mert nevét zengte az asszisztens, akinek ez is feladata volt, az ajtót támasztva, érzelemmentes hangon zengeni egy nevet. Legyen az
– B. úr,
vagy bármi más.
B. úr lenyelte a slejm 32,467%-át, amivel nem volt kijjebb a szarból, és nyikorogva hagyta el székét. Megmondhatatlan volt, a szék vagy az emberi félsz nyikorgott ennyire.
A lány figyelte, ahogy eltűnik az ajtó mögött, aztán ez a hülye asszisztens – akinek nyilvánvalóan az is preferált dolga volt, hogy az ilyen kislányokra idiótán kacsintson – idiótán rákacsintott. Bevágódott az ajtó, a lány még egy percig tiszta fejjel, türelmesen nézte a forgácsokat, a zárt ajtó nem-nyíló, árnyékolatlan sarkát, aztán, mint ahogy azt már előre kitalálta magának, gondolatban továbbjátszotta a jelenetet.

Bú bá belép, biccent a fogorvosnak és szótlanul a bőrszékbe ül, ami hangtalanul megemeli öreg testét, és hátraengedi fejét. Az orvos kérésére kinyitja a száját, meg sem lepődik rajta, hogy a doktornő semmit sem kérdez, talán mert megszokott az ilyen jövetel, rutinvizsgálat, esetleg előre bejegyezték. Elképzeli, hogy az orvos gyorsan végigugrál az orális nézőtéren, néha latin kifejezésekkel trükközve megnevezhetetlen diagnózist állít fel, majd kérdés nélkül az injekciós tűért nyúl. Bal felül valahová becsusszan a tű, az orvos elégedett arcán szeplők kergetőznek, Bú bá felnyüszít, alig érthetően, aztán, még szájában az injekciós tűvel – szapora ádámcsutkamozgás mellett – beszélni kezd, hogy ugye nem fog nagyon fájni, bár már tudja is, hogy nem. Csak csendesen bólogat az orvos, úgy szokás ezt, esetleg néhány nyakcsigolya reccsen belé. Kihúzza a tűt, Bú bá pedig talán már sokkal nyugodtabb is. Nem tudja miért, vajon a fájdalomcsillapító tette-e, esetleg azt gondolja, túl vagyunk a nehezén, beszél is erről csukott szájjal, az asszisztens – kinek ez is fontos feladta – elragadtatva nevet az előadáson. Persze az ok lehet egyszerű, hiszen ezek a kergetőző, gyerekes szeplők fecskendeztek valami boldoguláshoz hasonlót az ínybe, testbe, lélekbe.
Tovább is játssza a lány a jelenetet, talán közben biciklire száll, hiszen már rég végzett a fogorvos vele, ez a fajta ő, aki a tapasztalás után kezd csak rettegni. Talán elhajt a színházhoz, jegyet vált az esti előadásra, a faforgácsra gondol, meg arra, hogy nem menekülhet, ő is pont ilyen lesz, mint ez az öregedő hasbeszélő, és már a perjelekkel sem tud sokat kezdeni.
De annyi szent, hogy lenyeli a szájában gyűjtögetett színtiszta nyálat. (Valaki azt mesélte neki, ezzel edzhet egy hasbeszélő.) Elégedetten lenyeli a nyálát, tudva, hogy minden rendben van.
– Több mint rendben – büfögi egy hang a torkában.
Harmadik évezredbeli, közép-kelet leány. Biciklit hajt. Nem siet. Mosolyog.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info