Pedro Mendes: Az argentin arcél védelmében

(fikció-válasz egy Borges-esszére)

A minap eljutott hozzám egy jóbarátom révén, hogy egyes írótársaim körében heves ellenkezést váltott ki egy tanulmány, melynek szerzője – a nagy „szabadgondolkodó” Jorge Luis Borges – mindenféle „látszatköntörfalazás” kíséretében és szerintük „gyalázatosan okoskodó” hangnemben állítja pengellérre az argentin költészet és nemzeti irodalom hagyományait, mintegy megkérdőjelezve mindazt, ami mi tisztelünk és szeretünk a Martin Fierroban, a Paulino Roceroban és társaiban, röviden: az argentin világ – ha mondhatunk ilyet – ezidőbeli eposzaiban.
… De miért ne mondhatnánk? Népünk vezéreket választ, saját útjának meghatározó mérföldköveit jelöli ki évről-évre – s ugyanígy kiszitálja az elétálalt irodalmi lisztből a javát, amelyben igazán kedve telik. Ez így történt mindig is, a világon szerte mindenütt – de azt is tudjuk, hogy amennyiben felcsapunk egy irodalomtörténeti enciklopédiát, és csak egy cseppnyivel értünk jobban az irodalomhoz, mint a mezők csodás művelői vagy a gyárakban életerejükből valamit belénk visszaforgató munkások, hogy ez a képzeletbeli szita az idők változásával mindig máshogy forog. Amit egykor népköltészetnek neveztek, mára már csupán hagyomány, egy régmúlt tünemény, amit ma már csak eldugott vidékek anyókái énekelnek esténként unokáiknak – meseszerű tüneménye az irodalomnak.
S mintha szemünkbe húztuk volna kalapunkat, amikor városokat építettünk, burjánzó és szinte megállíthatatlanul szaporodó lények hátára költözvén, úgy szakítottuk el magunkat mindettől. Egyben pedig a lehetőséget is megkaptuk az emberi emlékezés adománya folytán, hogy – bár már pampák helyett grundokra, hegyvidékek helyett többemeletes tömbházakra néznek ablakaink – valamit átmentsünk mindebből a gyönyörű örökségből.
Abból az örökségből, amit méltán nevezhetünk az argentin lét gyökerének, s amelyet az az ember, akit már emlegettem névtelenül, úgy szel ketté tanulmányában, mint egy irodalmi gordiuszi csomót, melyen a penge saját elméjének brilliáns volta. Jorge Luis Borges egy alapvető tévedést emleget írásában irodalmi hagyományunkban, pedig voltaképp ő is bukfencet vét, mikor metrumok emlegetése és stíluseszközök tettenérése közben elfelejti az irodalmi örökséghordozással való komolyabb szembenézést.

Amit ő elválasztani igyekszik, lényegében ugyanaz, anyagában megbonthatatlan, csupán azért tűnik másnak, mert olyan, mint egy gyermek színjátszó üveggolyója – a szemnek kellemes, ahogy azt forgatván a szivárvány változó színeiben pompázik. Szembeállítani egy született gaucsót és valakit, akinek nem adatott meg csupán sorsa szerint, hogy az előbbi anyaföldjét tapodja, szörnyen igaztalannak tűnik. A Martin Fierro talán nem igazi népköltészeti sarjadvány metrumai és a „hely szelleme” alapján, de ki írta, kérdem? Egy olyasvalaki, akiben legalább annyira buzog az a szentimentális szilajság, ami egy valódi, hazáját szerető gaucsóban megvan. S Borges könnyed nyelvizmaival igyekszik fedni argentin agyának baljós gondolatait, miszerint ugyanattól a magánytól prüszköl és krákol, mint a többi, ehonbéli nemzeti író, akik elhagyták európaiság ellen kapott vakcinájukat.
Kik írták ezeket a „gaucsó stílusú műveket”? Olyanok, akik születésük helyétől függetlenül ugyanúgy rájöttek, hogy bilincsbe vert szellem vagyunk, mert nincs erőnk egy második gyarmatosításhoz; belovagoltunk pampáinkra, kiaggattuk zászlainkat hegyeink ormára, nagyot fújtattak mének délre érvén, a Tűzföld szívében. De ez csak odafelé-út volt, nincs retúr, amikor liheghetnénk diadalittasan, hogy hazafelé tartunk. Ami csodás itt, csupán körülvesz minket, de csak a bőrünket szikkasztja, húsunk nem érleli. Büszkeségünk elragadhatatlan, de önnön magunkat nem hódítottuk meg, csak birtokainkat. Hogy Borges is értse: ennyi volt, slussz, grand entrée, nincs tovább.
Mi, gaucsók, nem tehetünk mást, mint alázatos honfiként álljunk ki a világ elé, mert mi nem vagyunk tudósok, sem méla, aranyszájú papok – mi Argentína végzetszagú sorsa vagyunk. S ez az alázatosság, mellyel térdünk a port veri, megkövetel egyet s mást attól az ajkainkon visszaszüremlő léganyagtól, amivel mi „nemzetieskedünk”, ahogy Borges állítja.

A poétikus doktrínák szerint élő ember legalább annyira pap, mint tudós és költő – ezáltal elhiteti magával szüntelen, hogy egy fentebb síkon mozog, s akár igaza van, akár téved, nadrágja vásznát, poncsóját sárral nem szennyezi. Kinek azonban ebben nincs ismerete, ítélni ítélhet vádlottai felett, de a gyanú lobogó napkorongja gyötri majd örökké, hogy tévedhetett. S Jorge Luis Borgest is ez a veszély fenyegeti.

Jorge Luis Borges: Az argentin író és a hagyomány
http://mek.niif.hu/00400/00461/html/borges21.htm#xii

Rosaria de Castro két versének fordítása

Álnok szerelmek

Harag volt ez és fájdalom,
utálat volt és rettegés,
egy féktelen szerelem volt,
vagy tán isteni büntetés!
Vannak sötét szerelmek,
melyek akár a méreg
kifosztják a lelkeket,
háborítják elménket,
harapva simogatnak,
a pillantásuk éget,
kínzó haragjuk átjár,
mint szégyenletes bélyeg.
Inkább fagyjak halálra,
minthogy máglyájukon égjek.

Amores cativos

Era delor e era cólera,
era medo e aversiõe,
era um amor sem medida,
era um castigo de Dios!
Que hai uns negros amores,
de índole peçonhenta
que privam os espritos,
que turvam as concências,
que mordem se acarinham,
que quando miram queimam,
que dãe dores de rávia,
que mancham e que afrentam.
Mais val morrer de friagem
que quentar-se à sua fogueira.

 

Csend

Úgy remeg a kéz és reszket a kebel,
szemeimen sűrű ködöknek fátyla,
érzékeimen kétségeknek árnya,
bensőmben kínoknak tengernyi árja,
érzem, miként küzd bennem
e páratlan csatában
halhatatlan, kínokkal teli vággyal
a gyilkos harag lángja,
tollam hegyét saját vérembe mártom,
a duzzadt érbe vágva,
és írok…, és írok… de minek! Lelkem
legmélyére szálljanak,
e kínzó látomások!
Halott emlékek honában lakjanak;
és remegő kezem ne írjon mást, csak
szavakat és szavakat és szavakat!
Az eszme tiszta, szeplőtlen formája
a homályban hol marad?

 

 

Silêncio

A mão nerviosa e palpitante o seo,
as niebras nos meus olhos condensadas,
com um mundo de dudas nos sentidos
e um mundo de tormentos nas entranhas,
sentindo como loitam
em sem igual batalha
inmortales deseios que atormentam
e rencores que matam,
molho na própia sangre a dura pruma
rompendo a vena inchada,
e escrivo…, escrivo…, para quê! Volvede
ao mais fondo da ialma,
tempestosas images!
Ide a morar cas mortas relembranças;
Que a mão tembrosa no papel só escriva
Palavras, e palavras, e palavras!
Da idea a forma inmaculada e pura
donde quedou velada!

Létszámleépítés

Szeptember 26. szombat

Meditáció
A nevem P. P. dictus magister. A krónikás. Az okos emberek szerint valami ilyesféle kijelentéssel indulhatott az ember karrierje. Az önmeghatározás. Mikor kimondjuk a nevünk, kiüvöltjük magunknak és a világnak kik vagyunk. Kell hozzá bátorság és egy mély meggyőződés, hogy a világot ez érdekli. Sokáig én is azt hittem, hogy ez fontos. De szeptember 27-én megértettem, hogy van egy sokkal fontosabb mondat: élek. Mikor úgy döntöttem, hogy 24 év után először és utoljára írni fogok, mert most már van mit, van miért, és nincs kinek, akkor megfogadtam, hogy lassan, ráérősen fogok írni. Mindenki megfogad marhaságokat mielőtt írni kezd. Ebben nem vagyok én sem kivétel. Bár a legtöbb kezdő 20. század végi író vagy legalábbis íróforma ezt fogadta meg: bárhogy is írjak, csak ne úgy mint Eszterházy! Pedig mind úgy írt, vagy hasonlóan. Viszont én nem fogadtam meg ilyesmit. Az ember legyen racionális, ne fogadjon meg olyasmit, amiről még azt sem tudja, hogy érdemes-e egyáltalán.

Praktikum
Az élet praktikus tudomány. Élni kell, lehetőleg élhetőleg. Ennek jegyében felkeltem, szokásomtól eltérően viszonylag korán, 7 körül ébredtem. Átlagos, kora őszi reggel volt, átlagosan hűvös. Mint eddig minden ősszel, immár 5 éve, fej,- és torokfájással, meg persze eldugult orral ébredtem. A fogínyvérzésem új. Átlagosan hulladék közérzettel. Fitten és üdén kikászálódtam az ágyamból, amely nemzetiségére nézve francia, de mégis ápolja velem a hagyományos francia-magyar barátságot. Ezután délcegen tettem három lépést a fürdőszobáig, majd kezdeti lelkesedésem elmúltával lomhán fogat mostam. A reggeli teafőzés és az ezt megelőző mosogatás után még véletlenül sem ittam meg forrón a teát. Minek, úgysem használ. Még akkor sem, ha apám állítja, hogy igen. Pedig neki általában igaza van. Elmentem bevásárolni a tőlem alig 100 méterre lévő kisebbfajta plázaszörnyetegbe. Ezzel valahogy eljutottam odáig, hogy 11 óra lett, de fogalmam sem volt, ma sincs, hová ment el így az idő. Ezután főztem egy spagettit, amelyben azt hiszem kivételesen jó vagyok, mióta kedves L. barátom megtanította, hogyan kell. A délután is úgy telt, mint a legtöbb hétvégén mostanság, bámultam a tv-t és egyedül gubbasztottam otthon. Vártam hogy keres valamelyik barátom, találkozunk, beszélgetünk. Majdnem mindegy. A lényeg, hogy teljen az idő, hogy elvonja a figyelmet a gondolkodásról a lélek szokásos, ám éppen adott pillanatban nagynak tűnő gondjairól. Mivel ma nem jött senki, elkezdtem az udvart söprögetni. Ez is jó. Ha ló nincs… Este, mint általában: tv, alvás és az alvást mindig megelőző csendes, sötét negyed óra. Ez az idő nekem mindig kell. Szükségem van rá, olyan mint másnak az esti torna. Nem kifejezetten gondolkodásra kijelölt idő ez, azt végül is mindig lehet, még akkor is, ha ez manapság ellenjavalt. Inkább csak afféle békekeresés, elmélázás.

Meditáció 2.
Csöngetés. Az életemben soha nem vált különösebben fontossá a mobiltelefon. De egy szokás megrögzült bennem a családom és a barátaim révén. Megcsöngetjük egymást. Ez amolyan „gondolok rád hogy vagy én jól vagyok”-gesztus. A csöngetésnek nem egyszerűen anyagi oka van, hogy az ember mindig csóró, és nincs pénze csöngetés helyett mindezt elmondani. Sokkal inkább egyfajta mindennapi igény, gyakran napi többször gondolunk egymásra, természetes, mint a légzés. Ugyanezért fölösleges mindig elmondani. Pedig érdekes lenne. Mintha minden egyes lélegzetvételünket kommentálni akarnánk.

Szeptember 27. vasárnap

Praktikum
Kinyílt a szemem úgy 7 körül. Most, mint általában, a gondolatokat megelőzte a tett, a lélegzet. A kezem kinyúlt az ágyam melletti éjjeliszekrényhez. Levettem a telefont. Először megcsöngettem ésapámat. Megszoktam, hogy gyorsan visszacsönget. Teltek a percek, de nem tette. Ha nem, nem. Marad a fogmosás. Közben megcsöngettem egy volt munkatársam F.-t. Kellemes srác, csak csönget. Ez sem nyert. Nem szoktam elvárni, hogy azonnal megcsöngessenek, végül is miért legyen az ember türelmetlen, néha én is csak órákkal később csörgök vissza.

Meditáció
Nagyon furcsa, hogy az emberek zöme görcsösen kíváncsi a jövőjére, próbálja észérvekkel kikövetkeztetni a lehetséges variációkat. Engem ez annyira nem érdekel. Most már. De volt idő, amikor én is megszállottan tudni akartam azt, amit csak sejteni, érezni lehet. A baj talán csak az, hogy valami miatt, ha a jövőt nem is, de a szeretteim jelenlétét mindig éreztem. Akkor reggel volt egy furcsa sejtésem. De az élet praktikus, érdemesebb inkább fogat mosni, mint sejteni dolgokat. Egy időben szerettem Agatha Christie-t olvasni. Mentem a könyvtárba, ott mesélte egy barátom, hogy kölcsönzött egyet, de csak a huszadik oldalig bírta. Érdekes, szerintem azért annyira nem rossz. Nem a szerzővel volt a baj: valami kedves olvasó odaírta a lap aljára: úgyis a komornyik a gyilkos. Cimborám a könyvtári tulajdonnak kijáró minden tisztelettel földhöz vágta a könyvet. Ezek az olvasók! Azért mégse érdekel mindenkit a jövő.

Meditáció
Ha megnézzük történelmünk eddigi nagy tragédiáit, látjuk az okszerűséget. Az események logikus láncolatát. Mikor tanuljuk a II. Világháborút, a fejünkhöz kapunk, te jó ég! Miért nem látták akkor, hogy a Trianoni békerendszer magában hordja az újabb háborút. Pedig olyan egyszerűnek tűnik az egész. Persze utólag elég könnyű okosnak lenni. Körülbelül öt év kell hozzá egy egyetemen, mondjuk történelem szakon. Csak. De van az életnek egy olyan területe, amely számunkra minden híreszteléssel ellentétben kiszámíthatatlan. Ez az Isten. Vagy sorsszerűség, vagy bármi, ami az élet anyagiságát vezérli. Hardware-software. Ezt az elvet továbbra sem értjük. De mintegy száz év alatt eljutottunk oda, hogy már nem is félünk tőle. Végül is minek félni! A neandervölgyi is félte a természetfelettit, oszt mégis kihalt! Nagy ügy. De ezen a napon megtanult valamit az ember: az okszerűtlen, megváltoztathatatlan, sőt, a szinte természetesnek tűnő tömegpusztulást. Csak úgy megtörtént. Csendesen. Gyorsan. Tovább tartott felfogni, mint elfogadni. Pedig az emberiség nagyon készült rá: vártuk az UFOkat, az ezredfordulókat, a napfogyatkozásokat. Semmi. Egyszer csak szeptember 27-én bejelentés nélkül megtörtént. 6 milliárd emberből eltűnt 5. Jó és rossz emberek egyaránt. Mi volt a válogatás szempontja? Ki tudja? Hová tűntek és miért? De eltűntek állatok, növények, hegységek, síkságok. Mintha a teremtés követelt volna vissza egy szeletet. Egy hatalmas szeletet a művéből.

Praktikum
Délben kisétáltam a közértbe, kellett valamit venni. Ideje volt ebédet főzni. Az utcákon alig. Mint vasárnap rendesen. A közértben alig. Kevés eladó, mindössze egy ember a húspultnál, a szokásos három helyett, egy a kasszánál. Vásárló csak néhány. Furcsa volt. A kasszással elkezdtem beszélgetni. Zavarodott volt. A kollégái nem jöttek be. Semmi bejelentés, semmi telefon. A főnök keresi őket. Valami történt. Létszámleépítés. A hetedik napon. Vasárnap. Akkor döntöttem úgy, hogy megírom eltűnt ismerőseim krónikáját. Vasárnap, amikor az élet teremtő munkája megszűnt, megkezdődött az enyém, hogy újrateremtsem az eltűnt lelkek panteonját. Vasárnap.

Egy sírfelirat-olvasó sírfeliratai

Térey János: A. B. F. R. A.*

Péterfia-Ótemető

…Tényleg, miért a pusztulás, miért

Mindig a felleg borította ország?

Mint lázadó fiú az apja láttán,

Miért fordítok a kedvesek felé

Csiszolt pengét és rezzenetlen orcát?

 

A válasz ott, ahol téglákra hull

A háztetőnket tartó négy magas fal –

Fölforgatják a földet, és a fényre

Kerülnek bölcsőhelyem kincsei,

Hogy végre tisztában legyek magammal.

A hálószobám küszöbe alatt,

Hol pincegádor tátja nagyra torkát,

Egy csontváz fekszik… Tompán cseng a barbár

Csákányok éle: annyi koppanás,

Ahányszáz éve tart a síri fogság.

Kőműves Kelemenné, hogyha nő…

De hányan vannak még, százan vagy ezren!

Professzor Hatvani a holtak élén

Beszól: „Szekérderéknyi csont fölött

Húsz évet átaludni, kellemetlen.”*

Valahol a Seholban – ugyanitt –

Csónak formájú fejfák rémlenek még;

A törzsük olcsó bakacsin, s akár egy

Tövig leégett erdő, épp olyan

E gyászfákkal sűrűn beültetett rét.

Halálra élet nő: helyük közös.

Temető mindenütt, a portulácska

Szívós gyökerei alatt; a földben,

Melynek hasára dupla sor japán-

Akácfa élő aranyát dobálja.

Borúlátásom innét, már tudom.

Azt is tudom, kedélyem láthatárán

Miért dereng sok alvilági ködkép;

Csak egy titok: húsz álmos éven át

Kinek a szemfedője volt a párnám?



I.

 

Hõsünk természetesen azonos szerzõkémmel, azonos a szöveg fölött olvasható névvel, akármilyen körmönfont is a narráció. Tombol az alanyiság.”[1] – vallja Térey János 1998-ban közzé tett önértelmező szövegében. Ennek nyomán Térey Jánost szokás „alanyi költőnek” tekinteni[2], noha aligha tisztázható egykönnyen, hogy mit is jelenthet ez a megnevezés. A fentebb idézett meghatározás, nevezetesen hogy az alanyi költészetet hős és szerző(i név) azonossága jellemezné, egy olyan tételezésen alapul, amely egyenesen a probléma középpontjába vezet. A meghatározás azt a javasolja, hogy a szerzői név által megnevezett szubjektumot „egy az egyben” feleltessük meg a szövegekben beszélő „hangnak”. Akár Philippe Lejeune önéletírói paktuma is eszünkbe juthat itt[3], aki, Paul de Mannal szólva, ragaszkodik ahhoz, hogy a borítón olvasható név ne csak ígéretként legyen érthető, mivel – szerinte – ez az azonosság „szerződéses jellegű, vagyis nem trópusokon, hanem beszédaktusokon nyugszik.”[4] Ám ezt a „szerződést” a nyelv tropológiája teljesíthetetlenné teszi, mivel annak az „énnek”, akit a borítón olvasható név jelöl, a szövegben beszélő „én” kölcsönöz arcot. Sehonnan nem ismerhetjük meg ezt a „szöveg előtti ént”, mint éppen a szövegből, amely ennek a névnek a nevében beszél. „A szöveg előtti név” megjelölés tehát máris paradoxszá válik, hiszen az utóbbi (vagyis a szövegbeli én) révén szerzünk tudomást az előbbiről. Bettine Menke ezt a fölcserélődést a következőképpen fogalmazza meg: „A kijelentés szubjektumát, a szöveg szerzőjét, ilyenformán a szöveg előtti szerzőt a szöveg figurájaként vagy arcaként olvassuk, e figurát pedig elbeszélésként vagy leírásként olvassuk félre, mely művelet aztán egyszerre fojtja el és valósítja meg az arc kölcsönzését: az utólag a szöveg prosopopoiiája révén adott szövegbeli én a szöveg énjének, a szöveg előtt feltételezett énnek a helyébe lép.”[5] Az „önéletrajziság” ennélfogva csakis a szövegben beszélő hang kihallgathatóságának vagy olvashatóságának az allegóriájaként érthető, méghozzá úgy, hogy mindig megoldhatatlan és lezárhatatlan aporetikusságában mutatja föl a „név” és a „hang”, a tételezés és a figuráció, a szöveg előtti, és a szövegbeli én közötti kölcsönhatást vagy kölcsönös helyettesítést. Amikor ugyanis a név archoz jut a szöveg hangja, figuralitása következtében, tehát mihelyt beteljesíti a név által tételezett szubjektumot, rögtön el is változtatja azt, pontosabban az arc (figura) a név helyébe lép. De Mant követve Bettine Menke ezért jelentheti ki, hogy „Az önéletrajz annak az énnek a sírfelirata, amelynek a jelenlétét a műfaj performatívuma – mint szerződés – implikálja, sőt, határozottan kinyilvánítja. Az önéletrajz csak sírfeliratként lehetséges, inskripcióként, amely előfeltételezi és végrehajtja az életet lezáró, halálos mozdulatot.”[6] 

Ha a „sírfelirat-olvasás” allegóriája az önéletrajz olvashatóságának egyetlen lehetősége[7], akkor vizsgálandó, hogy miként olvasunk  – ha egyáltalán – sírfeliratokat. A sírfelirat olvasásakor egy szubjektum csakis távollevőként, halottként lehet tárgya a szövegnek, minek következtében a szöveg hangja egy halott hangjának fikciója. Továbbá e hang teljesítményeként a halottnak kölcsönzött arc (figura) csakis maszk, egy halotti maszk lehet. Az önéletrajzi szöveg alaptrópusa ezért a prosopopeia: „prosopon poiein, maszkot vagy arcot (prosopon) adni. A prosopopeia az önéletírás trópusa, melynek révén az illető neve (…) olyan érthetővé és emlékezetessé válik, akár egy arc.”[8] Ám ez a hang, tehát a halott hangja, amennyiben olvasóra talál, magát az olvasót is holttá dermedéssel fenyegeti. Mindez onnan válik világossá, hogy a sírfeliratként olvasott szöveg olvasási kódja (allegóriája) magától az olvasótól, és nem a szerzőtől „származik”. Kissé leegyszerűsítve: az olvasó éppenséggel csak a szerzői névvel megjelölt szubjektum hiányaként, halálaként olvashatja az olyan szöveget, amely szerző és hős azonosítását, helycseréjét, ezáltal egymás kölcsönös defigurálását kinyilvánítja. Az a szöveg tehát, amely sírfeliratként olvasható, mintegy a beszélő hang által jelölni kívánt szubjektum halálát adományozza, tételezi olvasatként. Mindezt a posopoeia trópusának szimmetrikus működése hívja elő: „A szöveg hangját éppúgy, mint azt az olvasatot is, amely ennek a figurának a segítségével nyer jelentést, utoléri az aposztrofé és az általa kölcsönzött arc (fiktív) beszédaktusához tartozó jelenlét, amely azonban nem más, mint az írás és a figura ’halott’, levetett, ismételt és ismételhető jelenléte, nem más, mint a holtak és távollevők jelenvalósága.”[9] Amennyiben tehát az olvasó nem más, mint az olvashatóság révén a halottnak hangot (aposztrofé) és arcot (posopopeia) adományozó „hang”, maga is belép a „néma trópusok” közé, maga is jelöltjévé válhat a beszédnek. Az „Állj meg, vándor!” felszólításkor bekövetkező pillanatnyi szünet, amíg éppen némán olvassuk a szöveget, pontosan erre a helycserére, azaz a beszéd hiányzó/halott szubjektuma és az olvasó szubjektuma közti helycserére hív föl. „Név” és „arc” szövegbeli lezárhatatlan, ugyanakkor szimmetrikus helycseréi az önéletrajz és a sírfelirat szövegében a (halott) beszélő és az olvasó közti cserében, pontosabban ennek a helycserének a fenyegető lehetőségében kulminál, a sírfelirat a holtak jelenlétével, és az élők halottságával, legalábbis a két „intervallum” közti felcserélhetőség/behelyettesíthetőség lehetőségével fenyegeti az olvasót. Ahogyan Menke megjegyzi, ez a trópus a „romantikus életrekeltés alakzatát” kínálja az olvasás alakzataként, vagyis azt javasolja, hogy a romantikus szövegeket (de Man és Menke elemzésében Shelley és Wordswordth sírfeliratokról szóló, vagy magukat sírfeliratként definiáló szövegeik kerülnek előtérbe) olyan sírfeliratként olvassuk, amelyek halott beszélőik „fantazmagórikus” hangján szólalnak meg a „beszélő arc fikciója” révén, méghozzá azzal a teljesítménnyel, hogy olvasóikat is halott szoborrá, emlékművé változtathatják[10].

 

II.

 

Térey János elemzésünk tárgyául választott szövege nem annyira a romantikus szövegekkel való ebbéli hasonlósága, mint inkább ezekhez való sajátos viszonya miatt érdemel figyelmet. Az A. B. F. R. A. beszélője nem a halott (romantikus) beszélő „fantazmagórikus” hangján szólal meg, sokkal inkább e fantazmagórikus hang olvasójának hangján. A beszélő szituációja itt nem a síron túlról jövő hangé, hanem a sírfelirat-olvasóé. A szövegen kívüli kontextusokra utaló paratextuális jelzések, mint a címbeli „mozaikszó” lábjegyzetben való megfejtése, vagy a helyszínmegjelölés, referenciális hatékonyságukat (vagy inkább hatástalanságukat) azáltal fejtik ki, hogy olyan helyekre utalnak, ahol éppenséggel nincsenek szubjektumok, pontosabban ezek a helyek hiányzó szubjektumok helyei („Péterfia-Ótemető”, „a debreceni temetők fejfáinak felirata…”). A beszélő tehát sírfeliratokat olvas és idéz, továbbá változtat meg, a maga számára vesz kölcsön hangokat. A cím például a sírfelirat szövegét úgymond tulajdonnevesíti, a szavak kezdőbetűit nagybetűkre cseréli, s ezekből a nagybetűkből a lábjegyzet hiányában egy megfejthetetlen, voltaképpen jelentés nélküli, bevésett név keletkezik. A címben elrejtett „hypogramma” egyrészt a lábjegyzetben meg van ugyan fejtve, de mint cím olyan paratextusként is érthető, amely ezt a rejtett értelmet magában a szövegben fogja kifejteni. A rejtélyes cím megfejtését, amely ugyanakkor már önmagában egy „idézett” sírfelirat, a verstől reméljük. A szöveg három ponttal „kezdődik”, vagyis olyan „jelekkel”, amelyek egyrészt a szöveget valami ki nem mondottnak, vagy esetleg máshol mondottnak, itt el nem mondhatónak a folytatásaként határozzák meg, másrészt egy olyan hiátusra utalnak, amelyet – egyelőre – semmilyen hang általi figuráció, arc nem tölt be. A három pont egy szöveg végén „fordítható” mondjuk stb.-nek, az addig elmondottak alapján való változatlan vagy analóg behelyettesítésre történő felkérésként, a szöveg elején viszont a „kezdetnek mint hiánynak” a jelölőivé válnak, egy nem létező és nem is tételezhető hangra vagy arcra utaló üres jelekké. A sírfelirat-olvasó (azaz a vers beszélője) már a vers kezdetén önreflexív módon saját magára vonatkozó kérdés formájában szólal meg, vagyis megszólítottként, egy kérdés lehetséges válaszadójaként és felszólítottjaként hozza létre saját „identitását”. A harmadik sor hasonlata fölveti azt a lehetőséget, hogy a halott és a sírfelirat-olvasó viszonyát egy apa és egy fiú viszonyaként értelmezzük, bár ezt a behelyettesítést még egyáltalán nem írja elő a szöveg. A „rezzenetlen orca” jelzős szerkezet ugyanakkor fölidézheti a síron túlról jövő hang föntebb kifejtett sajátos hatékonyságát, nevezetesen a sírfelirat hiányzó szubjektuma és az olvasó szubjektuma közti csere lehetőségét, azt, hogy a sírfelirat-olvasó maga is holt szoborrá, „rezzenetlen arccá” merevedhet. Amennyiben a kérdést a beszélő önmagához intézett kérdéseként értjük, ez az „énnek” egy szintén sajátos kettészakítottságára hívja föl a figyelmet: van egy kérdező „én”, aki, mivel kérdez, nem ugyanaz, mint a lehetséges válaszadó „én”. Ezt a két „ént” egy némileg „erőszakos” tropológikus helycserével megint csak behelyettesíthetjük egyrészt a sírfelirat halott szubjektumának „hangjával” (ő lesz így a kérdező, a felszólító, v. ö. „Állj meg, vándor!”), másrészt a rezzenetlen arcú szoborrá merevedett, néma válaszadóval, vagyis inkább csak a válaszra felszólítottal. Ezt az értelmezést, vagyis hogy a sírfelirat által válaszra felszólított, ugyanakkor válaszra képtelen, bizonyos értelemben tehát már halott „én” a beszélővel azonos „helyen áll”, a szöveg további passzusai is alátámasztják, egyrészt a harmadik strófában: „A hálószobám küszöbe alatt, / (…) Egy csontváz fekszik…”, majd radikálisabban és egyértelműbben, ugyanakkor általánosítóan megfogalmazva a hatodik strófa kezdetén: „Halálra élet nő: helyük közös.” A vers utolsó sorában a párna mint a beszélő, és a szemfedő mint a halott „attribútumainak” metaforikus azonossága szintén arra a „közös helyre” utal, ahol mind az élő (beszélő), mind a sírból beszélő, felszólító „hang” „szubjektuma” fekszik. Ez a kettészakítottság, ami egy élő és egy halott „ént” „beszéltet” a szövegben, megfeleltethető a beszélő mint néma sírfelirat-olvasó „hangjának”, vagyis e „néma hang” paradox kettősségének.

Az első strófában lehetőség volt arra, hogy mind a kérdezőt, mind a kérdés kérdezettjét egyazon személy kettészakított „énjeiként” jellemezzük, de már ez a kettészakítottság nyilvánvalóvá tette, hogy a válaszadás nem történhet meg, mégpedig a megszólított (fiú) rezzenetlen arccá, holt szoborrá merevedése miatt. Az élő és a halott közti csere legalábbis jelzésszerűen már itt megjelenik. A második strófa beszélője a válasz „helyét” keresve már nem saját rezzenetlen arcát vizsgálja, hanem egy deixissel magán kívülre mutatva, kívülről várja a választ: „A válasz ott, ahol (…) / a fényre / Kerülnek bölcsőhelyem kincsei, / Hogy végre tisztában legyek magammal.” A hálószóba köszöbe alatti csontváz helye lesz azonos a válasz „helyével”. A válasz lehetősége azonban, akárcsak a „rezzenetlen orca” esetén, megint rövidre zárul: a csontváz nem adhat választ, csak akkor, ha a beszélő „hangot” kölcsönöz neki, ami persze megint azzal a veszéllyel jár, hogy maga is holttá dermed. A válaszra felszólított itt is néma marad, akárcsak az első strófában, mégpedig azért, mert minden válasz azt a veszélyt rejti magában, hogy a felszólított a halott nyelvén szólal meg, s ezáltal maga is halottá válik, de ugyanakkor már maga a némaság is értelmezhető a halott sírfelirat-olvasó „hangjaként”. „A válasz ott…” – ez a deixis, amennyiben hatékony kíván lenni, azt a követelményt kell megfogalmazza, hogy a rámutatás pillanatában a tekintet, az arc elvonódjék a halott csontváz felől, nehogy a rámutató saját arcát kölcsönözze a csontváznak, noha máris megtette. Hiszen a szöveg egésze megint csak egy szubjektumnak, mégpedig a beszélőnek mint sírfelirat-olvasónak névtelen arcaként válik olvashatóvá, aki a megint csak egy lábjegyzetben „hitelesített” név, Hatvani István helyére is behelyettesíthető: mindketten, a beszélő és a professzor, akit a beszélő „idéz”,  a halottak csontjain fekszenek, onnan beszélnek, pontosabban éppen ez az, amit mondanak. Az a beszélő, aki a professzor sírkövének utánajár, nincs jobb, nincs „élőbb” helyzetben itt, mint maga a professzor.

Azonban mindezek a helyettesítések sokkal inkább a „trópusok nyelvének” sajátosságaira, és kevésbé az élők és holtak közti „kommunikációra” vetnek fényt. A megnevezés és a helyettesítés lehetősége, mint ahogyan behelyettesíthető Kőműves Kelemenné nevével bármelyik halott, egyetlen feltétel, hogy nő legyen, éppen abból adódik, hogy a névhez, a metaforához, a megnevezéshez nem tartozik semmilyen élő identitás, a nyelv, ha úgy tetszik: halott. De Man szavaival: „Amennyiben a nyelv figura (vagy metafora vagy prosopopeia), akkor tényleg nem azonos magával a dologgal, pusztán annak reprezentációja, képe, s mint olyan, hallgatag, és néma akár egy kép. A nyelv mint trópus mindig megfoszt.” Az a paradox állítás, hogy a nyelv néma, mint egy kép, implikálja, hogy – akár Wordsworth Esszék sírfeliratokról című „önéletrajza” végén – „mindannyian süketek és némák vagyunk”[11], éppen akkor, amikor beszélünk, amikor a nyelv néma, üres, imskripcionális jeleit, trópusait használjuk. Térey szövegének hatodik strófájában éppen arra utal a „Temető mindenütt…” emfatikus kitétel, hogy az egész világ ezekből az üres és hangtalan jelekből tevődik össze, a nyelv nem tartozik sem az élőkhöz, sem a holtakhoz, mindig kölcsönvett. És mivel a nyelv néma, éppen ezért alkalmas arra, hogy a holtak műemlékévé váljon.

 

III.

 

„A hang vagy a beszélő tudat fogalma a nyelv deiktikus funkciójának figurája”[12] – írja Cynthia Chase de Man figuárit elemzve –, s ez ahhoz az apóriához vezet el, amelynek nyomán de Man, Hegelből kiindulva, az írást úgy határozza meg, „mint egy olyan felejtés végső eltörlése, amely nem hagy semmilyen nyomot.”[13] Hegel a tudatot mint a rámutatás vagy bemutatás bizonyosságának funkcióját elemzi, mégpedig azon feltételezett képességében, hogy képes deiktikus rámutatni valamely „itt”-re vagy „most”-ra, tágabban értve, valamilyen rajta kívüli referenciára. Az elemzésből viszont éppen az derül ki, hogy a tudat az egyedit vagy partikulárisat („itt” vagy „most”) éppenséggel egy általánosítás révén nevezi meg, pontosabban már nem ezt az „itt”-et nevezi meg, hanem egy akármelyik általános „itt”-et, ez az általánosság biztosítja a deixis érthetőségét mások számára. Azaz, Hegellel szólva, „éppen nem úgy beszélünk, ahogyan ebben az érzéki bizonyosságban gondoljuk (meinen). A nyelv azonban, mint látjuk, az igazabb; benne magunk cáfoljuk meg közvetlenül gondolatunkat, s mivel az általános az érzéki bizonyosság igaza s a nyelv csak ezt az igazat fejezi ki, azért nem is lehetséges, hogy valaha is kimondhatnánk egy érzéki létet, a melyet gondolunk.”[14] Ennek következtében válik az üres és általános deixis de Mannál magának a nyelvnek a paradigmájává, vagyis maga az írás helye lesz az egyetlen partikularitás, amelyre a tudat deiktikusan utalni képes („Az egyetlen partikuláris esemény, amire rá lehet mutatni, az írás…”), ahol az írás mindig arra emlékeztet, „hogy az ember soha nem felejthet el felejteni.”[15] De az írás deixise természetesen töröl minden más egyedi és partikuláris „helyet”, amelyre egyedien utalnia kellene, így az írott szöveg maga nem más, mint a felejtés (üres) helye.

Amennyiben a nyelv vagy a tudat („a tudat maga a nyelv”[16] – de Man) működésének paradigmája a deiktikusan önmagára utaló írott jel vagy véset, akkor minden olyan válaszkísérlet, amely az elemzett Térey-szövegben a válasz „helyét” egy deixissel próbálja referencializálni, szükségszerűen csak egy „szöveghelyre” utalhat. A már idézett távolra mutató deixis („A válasz ott…”), illetve a második strófa végül magában a beszélőben leli föl a válasz értelmét („Hogy végre tisztában legyek magammal.”), mely beszélő maga már előbb hangtalan sírfelirat-olvasóként, az olvashatóság egyik személytelen trópusaként vált megragadhatóvá.

Az első három strófa a teret és a szereplőket a beszélőhöz tartozóként írja körül: „kedvesek”, „háztetőnk”, „bölcsőhelyem”, „hálószobám” stb., ezt birtokos szerkezetek jelölik. Ezek a helyek általános deixisekként bármilyen „én” szokásos, sőt „paradigmatikus” helyeit, a születés, az alvás stb. helyeit nevezik meg, amelyek éppenséggel nem egy partikuláris és egyedi teret, hanem egy általános, szokásos, bárki számára ismerős, noha nem ebből a szövegből ismerős teret rajzolnak körül. Ez biztosítja a szöveg olvasatát irányító helycserék és helyazonosságok végrehajthatóságát: az élet és halál, az alvó és a halott közös helyeinek felismerését és cseréjüket. A negyediktől a hatodik strófáig a szöveg nem csak térbeli, hanem tágabban vett kulturális kódok, egészen pontosan nevek[17] behelyettesíthetőségét kínálja föl, e nevek legfőbb tulajdonsága éppen az, hogy általánosságuk révén bárkire alkalmazhatóak, tehát nem egyénítenek. Kőműves Kelemenné, a befalazott feleség története Hatvani István kollégiumi professzor sírkövének történetével korellál; a városfalba beépített test és az elporladt testet jelölő kő itt megint fölcserélhetővé válik, ugyanis mindkettő az élőket körülvevő, biztosító falnak lesz „kötőeleme”. A két történet közti korrelációnak egy másik aspektusa, hogy egy népballadai, tehát hangsúlyosan fiktívként olvasandó, és egy „valóságos” (amennyiben a lábjegyzetek itt referenciális produktivitást fejtenek ki) történet egymásra olvasását teszi lehetővé, s ez megint csak az ún. „fikció” és az ún. „valóság” közti határok felszámolhatósága irányába hat a szöveg helyettesítéses rendszerében. Hatvani professzor pozíciója pedig, mint láttuk, a beszélő hálószobai pozíciójával analóg, mindketten a halottak „szomszédaiként” szólalnak meg. Ennyiben tehát aligha tekinthető túlságosan merésznek a halott professzor szavainak idézőjeles „megidézése”[18], inkább logikusan illeszkedik a „ki beszél itt?” kérdés megválaszolhatatlanságának és az ebből következő hang- és helycserék lezárhatatlan szövevényébe. A deixis az ötödik strófában is előfordul, de itt sem tesz lehetővé mást, mint egy az írott jelnek önmagára, pontosabban önmaga ürességére vonatkoztatható olvasatát: „Valahol a Seholban – ugyanitt –”, a következő sor „rémlenek” igéje továbbá a beszélő tudatának képeiként (arcaként) teszi olvashatóvá a „Csónak formájú fejfák” hangsúlyozottan formai/képi meghatározottságát: a sírfelirat-olvasó arcot ad a névnek, de ez az arc, amely a sírfelirat-olvasónak rémlik, maga a „csónak formájú fejfa”, amely ugyanakkor megint csak érthető a beszélő (képzelt) arcaként is, mely hasonlóan merev és méginkább monumentum-szerű, mint az első strófa „dermedt orcája”.

Az utolsó strófabeli rejtett vagy metaforikus deixis (”Borúlátásom innét”) a szövegben vissza és előre-utalásként is olvasható: egyrészt az eddigi válaszkísérletek helyei felé, azok felé a „közös helyek” felé, ahol „halálra élet nő”, másrészt azon regény irányába, amelynek címét a második és a harmadik sor parafrazeálja: Kemény Zsigmond, Ködképek a kedély láthatárán. Vélhetően nem csak annak újabb demonstrálására alkalmas ez a szövegközi utalás, hogy az írás maga az egyedüli partikuláris „hely”, amelyre egy írott szöveg utalhat, s hogy ebben az utalásban is saját magára mint a szövegközi utalásban előhívott másik szöveg saját maga általi olvasatára (vagy félreolvasására) képes csak utalni. Emlékeim szerint – mivel nem olvastam újra a regényt – az önmagát eltörlő emlékezet struktúrája beleolvasható a regénybe, tehát akár egy hypertextuális viszony is feltételezhető Térey és Kemény Zsigmond szövege között, amelyet talán – és most már monomániásnak tűnhetek – megint csak sírfeliratként, méghozzá saját sírfelirataként olvas a versbeli beszélő. Ez indokolja a vendégszöveg első személyű adaptációját, s ez tűnik az egyetlen távolabbra mutató válasznak az első sorban megfogalmazott kérdésre, arra, hogy miért íródik bele kultúránkba örökösen a gyász, és miért olvasható bármilyen alanyi költészet a hiányzó „alany” sírfelirataként. A vers azonban a válasz egy lehetséges irányának, vagyis egy újabb szöveg, Kemény Zsigmond szövegének elolvasása felé mutató „deixis” után újabb kérdéssel „tetézi” ezt a csupán lehetséges „választ”. Az utolsó sor metaforái („szemfedő”, „párna”) a szövegben eddig is működő tükrös struktúrára vetnek fényt, továbbá a nyelvi jelölés véletlenszerű és egyáltalán nem determináló erejű, széttartó működésmódjára: ugyanaz a dolog nevezhető szemfedőnek vagy párnának, ebből még egyrészt nem fog kiderülni, hogy e neveken kívül voltaképpen hol találhatók, továbbá az sem, hogy kié a „szemfedő”, vagy a „párna”, hogy ki beszélhet itt párnáról és ki beszélhet itt szemfedőről.. A kérdés kérdés marad, s ha át akarunk hatolni a „szemfedő” áttetsző metaforáján, akkor megpillanthatjuk a „párna” metaforáját, és ha át akarunk hatolni a „párna” metaforáján, akkor láthatjuk a „szemfedőt”, egyiknek sincsen „eredeti” neve, a nevek figurálisan megsokszorozódnak. A szavak (mint Nesszos mérgezett köntöse, mely megfosztja önmagától a testet) a  helyeknek és az „énnek” csak átiratait nevezik meg a beszélő és az olvasó számára is. Mivel a szemet már eleve „szemfedő” takarja.


 

* „A boldog feltámadás reménye alatt”: a debreceni temetők fejfáinak felirata a reformáció fölvételének idejétől.

* Hatvani István kollégiumi professzort, „a magyar Faustot” 1786-ban temették el a régi Péterfia utcai temetőben. Síremlékét később, ismeretlen körülmények között, ferdén kettéfűrészelve egy Péterfia utcai ház kapuoszlopaiba falazták be kerékvetőként, és csak az épület átalakításakor került elő. (A csillaggal jelölt jegyzetek Térey Jánostól származnak, a szöveg megtalálható: Térey János, Ultra, új versek, 2002-2006, Budapest, Magvető, 2006.

[1] L. Térey János, Házunk tája, A belterjességről, Jelenkor, 1998/2.

[2] Margócsy István, Térey Jánosról: Az alanyi költő este a kuliszákkal, in: Uő., Hajóvonták találkozása, Palatinus, 2003, 153-160.

[3] L. Lejeune, Philippe, Az önéletírói paktum, in: uő., Önéletírás, élettörténet, napló, Válogatott tanulmányok, Budapest, L’Harmattan, 2003, ford. Varga Róbert.

[4] L. de  Man, Paul, Az önéletrajz mint arcrongálás, in: Pompeji, 1997/2-3, 93-107, 97, ford. Fogarasi György.

[5] Menke, Bettine, Sírfelirat-olvasás, in: Helikon, 2002/3, 305-315, 309, ford. Katona Gergely.

[6] Menke, i. m., 309.

[7] V. ö. . de  Man, Paul, i. m., 102., Menke, i. m., 309.

[8] L. de  Man, i. m., 101.

[9] Menke, i. m., 312.

[10] Menke, i. m., 310-311.

[11] L. de  Man, i. m., 105.

[12] Chase, Cynthia, Arcot adni a névnek, De Man figurái, in: Pompeji, 1997/2-3, 108-147, 116, ford. Vástyán Rita és Z. Kovács Zoltán.

[13] de  Man, Paul, Hypogramma és inskripció, in: U. ő., Olvasás és történelem, Budapest, Osiris, 2002, 395-432, 419, ford. Nemes Péter.

[14] Hegel, Georg Wilhelm Friedric, A szellem fenomenológiája, Budapest, Akadémiai, 1961, 59, ford. Szemere Samu.

[15] de  Man, Paul, Hypogramma és inskripció, i. m., 418.

[16] de  Man, Paul, Hypogramma és inskripció, i. m., 417.

[17] Bettina Menke írja a nevek kapcsán: „A név olyan figura, amely már mindig is katakrézisnek bizonyult; megjegyezhető (memorabel), azaz ’üres’ beíródás, ami azonban sosem lehet érthető (intelligibel).” In: Menke, i. m., 313.

[18] Eszünkbe juthat a egy másik professzor idézése egy másik és másjellegű epitáfium-versben: Áprily Lajos, Tavasz a házsongárdi temetőben: „S ahogy dalolt, a századokba néztem / s a holt professzor szellemét idéztem,” A halott professzor itt, szintén paratextuális határozottan kiemelve Apáczai Csere János.

Disznóölés

Judit utálta a disznóöléseket már kiskorában is: gyűlölt arra ébredni, hogy a disznó visítva vergődik, mert nagypapa túl részeg volt, és nem tudta elsőre megölni, gyűlölte a füstöt és a lármát, a sok részegen mulatozó embert. Már azt is ki nem állhatta, amikor előző nap este fokhagymát kellett pucolniuk a nagy asztalnál: viszolygott a szagtól, és nem szeretett a vadidegen, csak ilyenkor látott családtagok mellett ülni, és kényszeredetten beszélgetni.
De nem tehetett mást: minden télen már két nappal korábban megérkeztek a férjével, Viktorral, és a gyerekekkel Judit idős nagymamájához Sertésegyházára, ahol ilyenkor összegyűlt az egész család. A hatalmas családi ház ilyenkor legalább tizenöt-húsz embernek biztosított helyet: jöttek nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, ismerősök… Judit sosem tudta megjegyezni az arcukat. Viktor és a gyerekek ellenben jól érezték magukat. Viktor segített a pörkölésben, az abálásban és természetesen a kolbász- és hurkatöltésben, majd a füstölő felállításában is. Kisviktor és a húga, Katica pedig ide-oda rohangáltak a nagy udvarban, ha esett a hó, hóembert építettek, különben az egész napot azzal töltötték, hogy a kutyákat kergették. Sőt, néha-néha bekukkantottak a fészerbe, ahol a komoly munka folyt, és megpróbáltak segíteni is a felnőtteknek, ami persze leginkább abban merült ki, hogy rakniuk kellett a kis kályhában lobogó tűzre, meg beküldték őket a konyhába egy kupica pálinkáért.
Judit, ahogy a többi nőrokon is, a konyhában volt, és egy teljesen ismeretlen unokanővérével éppen a belet pucolta. Természetesen nem sok kedve volt hozzá: úgy érezte, menten elhányja magát a bűztől. Fáradt is volt: már jó ideje nem a disznó halálsikolyaira ébredt, hanem kora hajnalban kedves és segítőkész rokonai gondoskodtak róla, hogy ne tudjon visszaaludni, így fél hattól kezdve rizst főzött, hagymát szeletelt, illetve most az anyja elküldte belet pucolni, és nem ellenkezhetett: mindenki meg volt róla győződve, hogy ez az egész disznóölés milyen jó dolog; Judit jobban járt, ha nem tette közkinccsé a véleményét ezzel kapcsolatban.
Délre a helyzet még mindig kilátástalannak tűnt: sült a hús, kevergették a hagymás vért, volt, aki pogácsát sütött, más a férfiaknak vitt ki ezt-azt, és a tömeg is egyre nagyobb lett: megjelentek az apróságok, és az ebédet követelték. Kisviktor és Katica is ott kiabáltak, de Judit, nyakig a bélben, nem tudott odamenni hozzájuk, és úgy érezte, felrobban a feje a hangzavartól.
Ekkor érkezett meg Wanda is, egy távoli unokahúga, akit mindig is utált: ledér, ostoba libának tartotta, és legszívesebben az arcába gyalogolt volna egy magassarkú cipővel, annyira irritálta a lány jelenléte.
Wanda a legújabb divat szerint volt öltözve, idétlenül kuncogott és vihorászott, és természetesen az összes rokon köréje sereglett, ott hagyva Juditot egy halom pucolásra váró béllel. Igen, Wanda, aki egyetemre jár (szociológia szakos), és azóta w-vel írja a nevét, mert az trendi, ő maga tökély, és nagymama is büszkén mondja, hogy ő lesz az első diplomás a családban, mintha Judit, és az ő tanári diplomája mit se számítana. Bár ő csak főiskolára járt, és a szülei már akkor közölték vele: hogyan lehetsz ekkora marha édes lányom, hát miből fogsz te megélni? Hiába, azt szerették volna, ha jól kereső orvos lesz a lányuk, és sose heverték ki a csalódást, amelyet leányuk pályaválasztása okozott nekik. Jócskán nehezteltek rá még most is emiatt. Mindegy, a lényeg: ő, Judit nem számít, egy senki, a többiek se szeretik, mert nem lehet vele beszélgetni, mert furcsa könyveket olvas (ezek a marhák nem ismerik még Balzacot sem…), mert ő maga is olyan fura… De Wanda… Bezzeg a Wanda, ez a huszonkét éves taknyos, itt picsog, rebegteti a pilláit, és olyan lenézően pillant rá, hogy… Ó, és még ez kellett csak: most itt cicázik Viktorral… na, csodás, hogy nem sül le a bőr a képéről, aljas kis lotyó… És Viktor, hogy meri ezt tenni, nyilván ivott, persze, ilyenkor állandóan részeg, na, marhajó, hogy ezt látják a gyerekek… hú, majd holnap megmondom neki a magamét, hát nem igaz, hogy nem bírja kicsit tartani magát… Tisztára megőrült. A múltkor is hogy kiakadt, amikor a szórólapos lány lepapizta. Mi ez, valami kapuzárási pánik?
De úgy tűnt, Viktor semmit se vett észre neje megrovó pillantásából, és megfogta Wanda karját, hogy magával húzza a lányt az udvarra. Judit mérgesen a lavórba csapta a beleket, és nem érdekelte segítőtársnője felháborodott rikácsolása, az ablakhoz lépett, és azt nézte, mit csinálhatnak Viktorék. És mit látott? Most már Wanda vezette Viktort, méghozzá az egyik melléképület irányába. Ó, hogy ezek! Judit még látta, ahogy elcsattan az első csók, de nem tudott utánuk rohanni, ugyanis a nagymamája megragadta a kezét, és így szólt:
– Kedves kisunokám, látom, nehezen megy neked, így megmutatom, hogyan kell rendesen belet pucolni.
– De nagymama… – hebegte Judit, ám nagyanyja nem engedte el a kezét, míg a beles teknőhöz nem értek. – Viktor és Wanda…
– Jaj, kisunokám, ez természetes: ilyenek a férfiak. – mondta a nagymama és a fejét csóválta. – Azt hiszed, nagyapád különb volt? Hát nem…
A nap további részében nem is szabadult el a konyhából, és csak annyit tehetett, hogy amint egy kis ideje volt, leskelődött. Persze ettől csak még idegesebb lett: Wanda szüntelenül ott sündörgött a férfiak körül, és szégyentelenül enyelgett Viktorral. Mindenki csak röhögött, Wanda pedig ott vonaglott, és vihogott és kellette magát, Judit pedig arra gondolt, ha tehetné, beledöngölné a fejét az asztallapba. És remélem, alaposan felfázik ebben a vacak miniszoknyában!
Este későn vacsoráztak: Katica el is aludt közben, így Judit bevitte a hátsó szobába, és lefektette, majd Kisviktornak segített megfürdeni, és aludni küldte, aztán végre ő is ágyba került. Kint még a többiek lármáztak egy darabig, aztán elcsöndesedett a ház. Judit azon gondolkozott, vajon férje mikor jön majd aludni, amikor Wanda kacagását hallotta. Ettől rögtön elkomorodott, és befordult a fal felé.

Másnap hajnalban kakasszóra ébredt. Ó, hogy ez a hülye állat nem bír nyugton maradni legalább télen! Hogy nem fagy be a torka! Judit felült a matracon, amely a fekvőhelyéül szolgált, és körbenézett a félhomályban: a többiek már felkeltek, egyedül a gyerekek aludtak még. Judit gyorsan felöltözött, és kiment megmosakodni, aztán gyorsan letudta a reggelit is, és minden úgy ment, mint előző nap. Te jó ég, és ez még legalább két napig fog tartani, gondolta. Ugyanis a nagy családi disznóölésnek legalább hat disznó esett áldozatul: egy nap kettőt öltek le, és dolgoztak fel, másnap hajnalban pedig jött a következő kettő. Így biztosították, hogy minden családtag részesüljön a jóból. Az utolsó napra mindenki holtfáradt volt, de elégedetten méregették a majdnem egy tonnányi hurkát, kolbászt, szalonnát, sonkát, nem beszélve a finom sültekről, amiket munka közben már el is tüntettek. És ezért kell nekem szabadságot kivennem, sóhajtott fel Judit. És még Wanda is… Neeeeeeee! gondolta kétségbeesetten, majd nekiállt húst sütni. Belet már nem kellett pucolni, de ha esetleg mégsincs elég, akkor se ő a soros.
Közben felkelt Kisviktor és Katica, és kijöttek reggelizni. Judit elküldte őket játszani, hogy ne legyenek útban, így is elég ember volt a konyhában. Olyan nagy meleg volt, hogy délben, amikor kiugrott a fürdőszobába, és belenézett a tükörbe, látta, hogy arca vörös, akár a főtt rák. Te jó ég, gondolta, de már futott is, hogy segítsen megteríteni az asztalt: a többiek már tódultak be a tágas étkezőbe, és nem tudtak várni. Hajnalban reggeliztek, azóta már majdnem hét óra telt el.
Félóra múlva már javában folyt az ebéd, ám Judit nem tudott enni, mert már undorodott a sok hústól. Rosszkedvűen kortyolta a fröccsöt, és a hangosan nevető társaságot szemlélte. Wanda ismét mesterkedett valamiben: ott illegette magát Viktor előtt, és csivitelve megkérdezte:
– Juj, muti a mobilodat! Küldök át neked egy tök jó csengőhangot!
Viktor persze vigyorogva átadta a telefonját, és szorosan ott állt Wanda mellett, aki egyre csak a gombokat nyomkodta.
– De hát neked nincs is blútúszod. – álmélkodott a lány, és Judit úgy érezte, hogy meg tudná fojtani a mobiltöltő zsinórjával. Úgyis be volt dugva, csak egy csavarintás és kész. – Hú, akkor megnézem, infrán sikerül-e… – Viktor keze lecsusszant Wanda fenekére. – Juj, de megijesztettél!
– Hahaha. – nevetett fel bután Viktor, mire Wanda is magas hangon kuncorászni kezdett. Judit ezt már nem bírta tovább: vörös arccal kirohant az étkezőből. Még hallotta, hogy a többiek halkan megjegyzéseket tesznek rá, de addigra szerencsére kiért a bejárati ajtóhoz. A friss levegőtől talán jobban leszek kicsit, nyitotta ki az ajtót, és meglepetten pillantott meg egy fiatalembert, aki szintén értetlenül bámult Juditra: most akart csengetni.
– Jó napot kívánok, Ákos vagyok, Wanda barátja. – mondta a fiú.
– Tepertő Judit. – kezet fogtak. – Jöjjön be, épp ebédelünk. Még időben jött.
Be is vezette a fiút, és leültette, majd ő maga is visszaült Katica és Kisviktor közé. Szerencsére Ákos érkezésével volt elfoglalva mindenki, és nem az ő viselkedésével. Különösképp Wanda nyalta-falta barátját látványosan, és úgy tűnt, Viktornak ez nem igazán tetszik. De Wanda nem foglalkozott vele: egyszerűen levegőnek nézte. Hát ennyi volt, gondolta Judit megkönnyebbülten. Legyen csak vége a disznóölésnek, majd elbeszélgetek vele!
Ettől függetlenül azért rajta tartotta a szemét Viktoron és Wandán. A lány ugyanis még mindig sűrűn kijárt a fészerbe, de nyilván azért, mert Ákos is kivette a részét a munkából. Viktor azonban mintha ideges lett volna. Judit mosogatás közben kilesett az udvarra, és látta, hogy férje megállítja a fészerbe igyekvő Wandát, és igencsak ingerült arccal beszél vele. Wanda üres arccal nézett Viktorra, és bólintott, aztán ment tovább: nem érdekelték Viktor problémái.
Ezt benézted, kedvesem, gondolta elégedetten Judit, miközben a férjét nézte. Úgy kellett neked!
A továbbiakban már lényegesen jobb volt a kedve, sőt, majdnem, hogy élvezte főzést és a takarítást, még a többiek beszélgetésébe is bekapcsolódott.
Vacsoránál szóba került, hogy holnap lesz az utolsó nap, és persze ezt is meg kellett ünnepelni: hamarosan a legtöbben alaposan berúgtak, hiszen már csak egy disznót ölnek, ráérnek kicsit később kelni. Van még egy kevés hús, de az nem romlik meg ilyen hidegben, ráérnek majd holnap betölteni.
Judit kilenckor már ágyban volt, és az italozás zaja sem zavarta: hamarosan elaludt.
Hajnali kettő körül riadt fel arra, hogy nagy a csend. Viktor nem volt sehol! Judit felkapta a köntösét és kiosont az előszobába, ahol belebújt a csizmájába. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és már kint is volt az udvaron. Halkan lépkedett, mert a fészer felől hangfoszlányokat sodort feléje a szél, és a lámpa is égett bent. Na ne! gondolta Judit, és elbújt az ablak alatt, az sem érdekelte, hogy milyen hideg van: hallgatózott. És igen, Wanda és Viktor voltak bent.
– Ezt nem teheted velem. – hallotta Judit a férje hangját.
– Ugyan, hiszen mondtam, hogy van barátom. – mondta Wanda sértődötten. – Neked meg feleséged van!
– Elválok Judittól! – mondta Viktor idegesen.
– Jaaj. – mondta kényeskedve Wanda. – Viktor!
– Tehát csak szórakoztál velem? – üvöltötte Viktor.
– Ugyan… Jaj, olyan hideg van. – mondta Wanda gyerekesen, és a miniruháját húzogatta lefelé, persze kevés eredménnyel. – Be kéne már menni, még felfázom…
– Azt már nem! –mondta fenyegetően Viktor, majd Judit egy sikkantást és utána egy puffanást hallott. Ettől kicsit megijedt, és benyitott a fészerbe.
Viktor állt vele szemben, kezében egy nagy késsel, előtte pedig Wanda, a rózsaszín miniruhájában (amelyen ironikus módon kicsi, kövér, nevető malackák kergetőztek), egy kis vértócsa közepén. Na ne, gondolta ismét Judit, és felmerült előtte a sivár jövő: férje börtönben, ő meg a nevetséges kis fizetéséből tartson el két gyereket és saját magát… Mondjuk Wanda megérdemelte…
– Viktor! – kiáltott rá a férjére. Viktor bambán meredt rá: még mindig nem volt teljesen józan.
– Csak szórakozott velem. – mondta üveges tekintettel. – Érted, Judit?
– Persze. De végül is mit vártál tőle?
– Megöltem. – pillantott le Viktor a késére. – Most mi lesz?
– Valamit ki kell találnunk, különben lecsuknak, és akkor mi is eláshatjuk magunkat. – közölte Judit lassan, nyugodtan, hogy férje is magához térjen ebből a letargiából.
– De mit? – kérdezte Viktor, és úgy tűnt, egészen magánál van már. – Hogyan szabadulunk meg ettől? – lábával Wanda holtteste felé bökött. Judit elgondolkodott, majd megakadt a szeme a nagy fateknőn, amiben a kolbásznak való hús maradéka piroslott.
– Azt hiszem, van egy ötletem…

Ünnep

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Miért az ünnep, fénye hogyha gyenge?
Vendégszobákban kóborolni tétlen,
mint húsban a lélek. A lámpafénynél
mélyebb a lámpatest árnyéka, téli
eső. Egyenlősít az este. Ködben
élek, a dús ködöt észlelem – nemde
ez a világosság? Ezernyi apró
mozgás és ingázás. Amplitúdója
mennyi volt a nyárnak? Tested vázához
mi hasonlít inkább? Minden lélegzet-
tel fogy a szoba oxigéntartalma.
Otthon vagyunk mi minden vendégházban,
beköltözöttek, kilakoltatottak,
mint húsban a lélek. Mi az, mi mozgat
ágat és felleget, szelet és lassú,
nyugodt lélegzetvételt és álmokat
sző a szürke hétköznapba? Mozgatja
az időt, mint Ige a történelmet.
Miért az ünnep, fénye hogyha gyenge?
Átaludni vészterhes végidőnket,
ébredni, mint holtak a kegyelemben,
nézni rád, mint a vadőr a legszebbik
szarvasára. Miért adtál az éjnek,
arcot és szemet, homlokot és ajkat?
Miért esteledik? – Erdő mindenhol.
Miért gyullad lángra a szavak szövét-
nekje, hogyha utána megkövül, mint
a pompeji pergamen. Miért ünnep
e naptalan szak, fénye hogyha gyenge?
Ha mégis átüt kifosztottságunkon?

Irodalmi és Társadalmi Portál