Láng Olivér tündöklése és bukása (Rapai Ágnes: Mindenhol jó)

            Ötödik kötet. Folyamatosan írt netnaplók. Frissen elkészült honlap. Rapai Ágnes dolgos asszony, nem tétlenkedik.
            Az ötödik kötet karcsú, csinos könyv, tenyérbe simuló. Már az egyszerű, mégis elegáns borítóra is jól esik ránézni. Egyaránt könnyen vihető zsebben, táskában, elfér az autó kesztyűtartójában, bármikor előhúzható, fellapozható, barátoknak bátran ajánlható. Az utóbbi tíz év verseit adja az olvasónak, és nem okoz csalódást.
            Kezdjük a végével (hiszen sokan haladnak így, hátulról előre), és akkor rögtön Láng Olivér költeményeivel találkozunk. Azok, akik edzett Rapai-olvasók, aligha csodálkoznak, a többiek valószínűleg felteszik maguknak a kérdést: kicsoda ez a Láng? „ A könyvbe az 1996-ban Láng Olivér néven írt verseimet is beválogattam, de a fiúszerepet hamar meguntam, és visszatértem magamhoz” – írja Rapai a fülszövegben. Az egyik netnaplójában bővebben vall arról, miért érezte fontosnak, hogy egy férfi bőrébe bújjon, ha rövid időre is :”… népiesek és urbánusok rögtön közös nevezőre jutottak mindig nőügyben, évszázados előítéletekkel teli leereszkedéssel fordultak felénk: megsimogatták a buksinkat, sőt még puszikát is kaptunk, ha jól viselkedtünk…próbáltam harcba szállni ezen előítéletekkel…jól kiélveztem…, amíg senki nem tudta, ki is lehet Láng Olivér…” Olivért a szerkesztők nem szerették, ízlését provinciálisnak tartották – , nem az irodalmi választásait, hanem a párválasztását . Valószínűleg ( ha türelmesebbek vele), boldogult volna, mint költő, de rögtön az elején elbukott előttük, mint férfi…
            Elgondolkodtató, miért váltott ki Olivér ilyen heves bírálatot a pályatársakból. Talán Rapai meg is ijedt kissé a sokféleképpen markáns, de egyformán elutasító véleményektől, hiszen nagyon kevés időt szabott ki férfi alteregójának, Láng Olivér csak 1996 február közepétől március közepéig, tehát egyetlen hónapig működhetett. A pikantériára fogékony olvasó igencsak bánhatja ezt a rövidke jelenlétet, mert Láng Olivér versei groteszk tükörben mutatják a férfi-nő kapcsolatot, és roppant szórakoztatóak. A Jaj,Máriával! könnyedsége például Weöres Sándor Psyché-verseit idézi meg, a Mikor megszerettem éppen annyira mulatságos, mint a hozzáfűzött lábjegyzet, a Latinos epizód halandzsája nyelvi bravúr, a Jelek a vájtfülűeknek ad többletet, akik ismerik és kedvelik Hölderlint, a Se nagy láng, se kis láng antropomorf bojlerének és a hozzá hívott álomkóros gázszerelőnek kettőséből kiderül, hogy miért nem szabad hirtelen elzárni semmilyen csapot. A Szűk helyen a Láng Olivér-versek utolsója, s egyben a kötetet lezáró szonett. Tréfás hangütése ellenére véresen komoly helyszűkéről-életszűkéről mesél, eszünkbe juthat, Bereményivel szólva, az ötvenes évek szűk levegője, amiből még mindig itt rekedt némi áporodottság, és eszünkbe juthat Örkény ismert egypercese a lakáscsere, azaz a változtatási kísérlet lehetetlenségéről. Ez a vers finoman fanyar, és ettől hangsúlyos befejezés, a kötet címeként választott Mindenhol jó megkérdőjelezése. Rapai a szűk helyen való mozgás avatott feltérképezője, legyen szó egy íróasztal átpakolásáról, költözésekről, az értelmiségi létformáról a közép-európai térségben – , ezt a korábbi írásaiban, főként a Zadarnál a tenger letisztult verseiben már bizonyította.
            Láng Olivértől elbúcsúzva, a kötet első, terjedelmesebb részében a költő elmúlt tíz évének összegzését kapjuk. Olyan érzésünk támad, hogy egyszerre vagyunk kukkolók és meghívott vendégek, Rapai nagyvonalúan megosztja velünk a legszemélyesebb hétköznapi gondjait, a rá jellemző kíméletlen, csípős humorral. Erőssége az élőbeszéd, de sohasem pongyola vagy közönséges módon, mindig a lírai formáknak alárendelten alkalmazza a ki- és beszólásokat. A közvetlenségnek köszönhetően ott vagyunk a költővel az emlékek helyszínein, váltakozik a tág és a szűk tér, de a nézőpont ugyanaz, Londonban, Velencében, Frankfurtban, Pécsett, a pesti belvárosban, a Lago Maggiore partján, Óbudán, Barcelonában, a Hold utcai piacon, Balatonszentgyörgyön. Úgy tűnik, hogy tényleg mindenhol jó, de hirtelen az Önáltatás megkérdőjelezi a kiegyensúlyozottságot : „…a rendezetlenségben vagyok otthon, az átmenetben…A szemüvegem, tollam, hamutartóm, kulcsom vajon hol lehet? Majd csináltatok, majd újat veszek…Pestről Budára vágyom, Budáról meg Pestre…De út közben sem jó…” Ugyanez az életérzés mutatkozik a Menni, menni cipőkhöz fűződő visszaemlékezéseiben, az Ajándék ünneprontó fanyarságában, a Térdeplőszéket kéne venni öniróniájában. Az ironikus hang alapeleme Rapai világának. Egyes méltatói szerint ez a világ asszonyi érzékenységből táplálkozik, és az amerikai lírikusok, főképpen Sylvia Plath képeit juttatják eszünkbe. Bevallom, nem nagyon értem a női szenzibilitás egybemosását Plath hűvös távolságtartásával. Nem véletlenül neveztem Rapait dolgos asszonynak, ez a jellemzés, szelíd gúnnyal, a Rapai-versekre olykor ráfogott feminin sajátosságokat óhajtaná fricskázni. Rapai ugyan folyamatosan használja a női lét szerepeit és kellékeit egy-egy élethelyzet bemutatására, de szigorú, pontos fogalmazása, képeinek szikársága megóvja a könnyű megoldásoktól. Verseiben gyakran felbukkannak a színek, érdekes módon, legtöbbször a sárga.” Vágyam az okker” , írja , holott úgy hírlik, egyébként utálja a sárga színt.Talán mégsem véletlen a sárga favorizálása, pszichológiai tesztek bizonyítják, hogy a sárga az elvágyódás színe. Megint csak visszaérkezünk a „mindenhol jó, de útközben sem jó” életérzéshez.
            Ez a többszörösen megkérdőjelezett nőies-derűs környezet, ahol Rapai versről-versre körbevezet minket, érdekes módon, a kortárs képzőművészetből ismerős. A cseh-amerikai Barbara Benish rajzai, szobrai, Radák Eszter képei, de leginkább Drozdik Orsolya munkái mutatnak a kezdetben gyanútlan szemlélőnek olyan harmonikusnak álcázott élethelyzeteket, amikor bárhogy ügyeskedhetünk, sem közben, sem a végén nem lesz jó sehogy. Drozdik a legkülönbözőbb műfajokat vegyíti, köztük irodalmi szövegeket, és ugyanúgy kedveli a női szerepek bemutatását, vizsgálja a szerepvállalás lehetőségeit és határait, mint Rapai. Egyik fotósorozatában táncosnő bőrébe bújik, később megteremti Edit Simpsont, aki tudós-kutató státusz birtokosa, és a férfiaknak fenntartott közegben sikereket ér el. Drozdiknál is, Rapainál is, az úgynevezett női szemszög csupán cselfogás, egyfajta szellemi játék a szűkös tér és a szűkre szabott idő keretei között. Miként Drozdik porcelánfiguráinak biedermeier édessége egyszerre több párhuzamos értelmezést kínál, Rapai tűsarkú cipőinek, ruhadarabjainak, kis női holmijának mindig sokrétű mögöttes jelentése van. Nem véletlenül hasonlítom össze a munkásságukat, hiszen Drozdik sok verbális anyagot alkalmaz a tárgyegyütteseihez és az installációihoz, Rapai pedig gyakran verset „fest”, színek, formák tobzódásával. S mindketten mesterei az iróniának.
            A Mostan csak talán az egyik legérdekesebb vers a kötetben. „Egy jó könyvvel lenni, az volna jó. Nem kérdezősködne és nem szapulna. Itt lustálkodhatna az ágyamon. Hátára fordulna vagy a hasára. Lassan kinyújtanám a két karom. Felébredne, ha felgyúlna a lámpa. „(Rapai gyakran tekinti élőlénynek a bútorokat, a mindannyiunk által felhalmozott kacatokat -, nincs ebben semmi különös, minden szenzitív ember tudja, hogy a tárgyaknak is van lelke.) Megint csak az irónia … Az elidegenedett világban, a könyv, mint szerető, új távlatot nyithatna a párkapcsolatokban, és mindenki az ízlésének megfelelően választhatna társat. Ha innen nézzük, Rapai ötödik kötete bízvást beválna amorózóként, az érzelmesség, a távolságtartás és a fekete humor tökéletes arányérzékkel váltakozik a csaknem száz versben.

Bánki Éva: ESŐVÁROS (Versek a dobozban)

10849813_736415079768789_8048365903559650970_n

Használhatatlan asszony volt, mondta pár nappal a temetés után a bátyám, használhatatlan, de milyen gyönyörű. Dolgozni nem tudott, szülni nem szeretett. Kirázta magából a gyerekeket, aztán üldögélt az ablaknál egész életében, először sötétkék ruhásan, aztán fejkendősen, és gyűjtögette a halálból visszatérőkről, az asztrállényekről, magányos házakban hallott kopogásokról, visszatérő szellemekről szóló híreket, és persze a mesterkémekről is, akiben talán legelső szerelmét, Mályi Gézát sejthette. A doboz, ami Béla átadott nekem, tele volt a régi, nagy felvidéki vacsorákat idéző receptekkel, ezek között én rábukkantam néhány avokádós, fogolypecsenyés, kagylós, fenyőmagos különlegességre. Anci talán szerette az ilyesmiket, „áztassuk ki a tintahalat, mielőtt megfűszerezzük”, „vágjunk ketté két avokadó körtét”. Dunaszerdahelyen még senki sem látott tintahalat vagy avokadót, úgyhogy az ízét bármilyennek elképzelhette, mint a Clèves hercegnő eredetijét. De a receptek és az újságkivágások közé szórt verseket nem válogattam szét időrendben. Anciról nehéz volt elhinni, hogy hitt volna bármilyen fejlődésben.

Néhány verset egy brünni gépészeti kiállítás összefirkált katalógusán találtam.

Kőgyár.
Szélgyár.
Madárgyár.
Valaki a teremtményeket gyűlöli,
és hibákat ejt bennük: öregséget,
könnyet, mérget. Sebet, amit másik
méreg gyógyít, ellenszert, amit más
megmérgez: halált és vereséget.
Romlott és végtelen teremtő
nézi magát mindegyik művében.

……………………………….

Magától hajlik az erő a gépekben,
hamarosan háború lesz, és szavakat
dobál egy gép szerteszét, beszédtől
lobog a szén, míg a föld mélyén
egy ló hordja halálos terhét.
Fölöttünk villanyfényes madarak
cikáznak. Minden mozdulatuk parancs.

Anci gépes verseiről eszembe jut egy régi beszélgetés Galántán. Hát nem a romlás és a halál közös bennünk, kérdezgették a parasztok, akik elámultak a sok kitalált, mesterséges önjárón. De Anci számára talán a kiterveltség tűnhetett a legnyomasztóbb hasonlóságnak.

Míg kopik bennük a sebesség,
rohan mindegyik gép vagy állat
a sötét értelme felé. Hogy mikor
fellázadnak, ne legyen bennük titok,
csak csavar, szalag, szeg, gomb.

……………………………………….

A lélek a testbe,
a csont a földbe kerül. És a föld?
Kié lesz végül?
Zuhan lefelé.
Adják, megveszik.
Halott kéz, sok halott kezet.
Aludna minden lélek a levegőben,
de nem lehet. Csak zuhan minden élő,
amíg sötét és tömör ponttá lesz.

Hogy mi történt a fiatal Csernai Bandi (a köztes szellem) és Anci között a híres szeánszokon, az csak a többi versből, az Esőváros-ciklusból tudható. Bandira te hasonlítasz, szokta Anci mondogatni, de nem én időzhettem vele a cukrászdákban, és nem én látogathattam a párnás-függönyös szobákban, ha beteg lett. Mostani hiú felháborodásom illik is az Anci-féle világtörténethez.

Virágnyomok közt él a beteg és az orvos,
két édes, fűszerekkel teli, egymást gyógyító test,
emészt a szerelem, mondja harangvirágszínű szoknyában
a beteg, elemészt ez a surrogó, lágy esőhöz hasonló beszéd,
felel az orvos, esténként zsírt és kenyeret eszik,
vagy csak hallgat, mert gyógyító fű a beszéd, illata édes,
évek, évek múlnak el hiábavaló, titkos szerelemben.

Csernai Bandi, a fogorvos csak álom volt. Tudom, hogy a Mályi Géza-féle forró, gyerekkori szerelem kísért ezekben a versekben. Nem a lélekelemzés vagy a köztes szellemek súgják ezt, hanem az M. G. monogram a papír sarkán.

Nincs este. Gondolataim mégis
megtalálnak. Mintha hálóinget vennék
délután. Vége a futkosásnak. Meleg
áramlik bennem,
szerelemszag,
türelmetlenség.

Ennek Anci írásai közt a címét is megtaláltam.

Szabadon

Egy gésa öltözik, majd levelet diktál,
vár még, a haját igazítja, körme hegyével
gyümölcsöskertet rajzol egy üvegtálra.
Üvegből vannak a körmei, és üvegből van a kert is,
reggel tüllel borítja, este kék lakkal fedi,
így él. Üzeneteket kap, és ha nem vigyáz,
éjjel madarak törnek rá. A szeretői csak annyit
árthatnak, mint eső az üvegkertben.
Ő a hóról álmodik.

Szerdahely 1920-tól névtelen város lett, Dunajska Streda, igazi Esőváros, ahol Anci szerint nem változik semmi. De egy álom útmutatását követve a versek helyszínét mégsem merem azonosítani Dunaszerdahellyel. Halála után tíz évvel sógornőm egy hófehér kisvárosban ült az ablak előtt, körülötte magasba szökő trópusi növények, ő pedig az üvegen át nézte a lágy esőszálakat. Ez az álomban látott hely inkább egy El Pintacora nevű helyhez hasonlított, ezt a dél-amerikai kisvárost egyszer a tévében láttam, egy forradalmárral készült riportban. A szakállas férfi fölött látszott a felirat: Café Ana, és olyan ablakai voltak a kávézónak, ahol Anci is szívesen üldögélt volna. Azóta álmomban többször is vesszatértem erre a helyre, és mikor elmentem az ablak előtt, megkocogtattam az üveget. Anci nyugodtan ült, összezárta a térdénél a titokdobozt, és én szerettem volna kérdezni valamit, de a Bujdosók – úgy látszik – beszédesebbek a szellemekkel, mint a rokonokkal.

Először a gombák és a tövisek
jelennek meg, aztán a tea
belülről megéget, így aztán
csókokra vágysz, az a másik száj
meg kívülről éget. Kié leszek hát,
kérded súlyos betegen,
és egyre szebb vagy, az eső
hűvös cseppekkel vigasztal.
Szalad a tánc az utcákon,
mikor meghalsz, hűvös égbolt
gondolkodik feletted.

És Dunaszerdahely, az örökös esők mosta város mintha tényleg a Csendes-óceán legcsendesebb partján terült volna el. Az eső oltalmában színes lepkék, avokádó-erdők növekednek, Csallóköz alig kiismerhető termékenysége.

Örökös esők közt, kimerülten
tapad a völgy a város köldökéhez.
a függönyön túl helyet cserélnek
a hegyek, reszketnek egymástól, a növények
körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt?
A szakadó esőben a szavak is átváltoznak?
Ösvények taposnak egymáson, az esők alatt
talán az ő hangjukat hallom. Felébredek.
Hegyek és szavak között zuhog a városra a víz.

És Anci egzotikus receptjeinek a hátlapján pedig ez a vers:

A málnabokrok gyökere
belevés neveket a földbe,
és megszüli élő fizetségét,
húsos bogyóit. Lenn él ő,
évei nélkül, egyedül.

……………..

Az udvarban fekete, álmos
víz, az eső sűrű acélfésű, fölötte
titkolózó, örökfényes nap, az angyalok
repülőgépei, áttetsző arany mindegyik (…)

Hogyan találkoznak az idők mögött a szerelmesek, akiket világrendszerek, nagyhatalmak, koncepciós perek választanak el? Mikor találkoznak? Minden nap, mondja Anci, hiszen a verseiben nincsenek történetek, a tegnap is örökké tart.

A híd folyókról álmodik,
a folyó hídról, a híd engem szeretne
megpillantani, aki csak álmodom.
A fényben remegő íve emlékezik.
A vonatfütty – saját álma –
utolér, ha ébren vagyok.

………..

Lobognak a fák.
Végigsuhan a városon
az eső egy szalagja. Aztán
semmi, a fák megnyugosznak,
karjukat felemelik, mint a szüzek
a lámpásaikat, mikor még
tele volt az éjszaka.

Anci telt fiatalasszony volt. A sudársága emlékeztetett Legelső Földszerző Anna szépségére. De persze a szellemek rabja volt, nem egy ősanya, aki Esőváros nedveiből táplálkozik. Egyszer saját magát mégiscsak megrajzolta így:

Erős szép nő. Két hónalja fekete
fűcsomó, combjában erek ágaznak
szerteszét, lobogó szalagok. beszédes,
finom inak. Az eső szálai bőrére,
haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap
egymagában, zuhogó felhők között.

A „magyar évek” voltak a spirituális remény és balsejtelem évei. Mintha egy túl régi világ akart volna hozzánk visszatérni. A szépséges magyar zászlók mögött a kegyelmes urak. Olyan világ, amelyben a szerepeket elfeledtük, de amelyben észrevettük, milyen otthontalanul vagyunk otthon mindegyikben. Hiszen a zászlókat is elcsúfította az előérzet, hogy a nagy lobogás árát majd mi fizetjük meg. De az is lehet, hogy Ancit félreértem, sógornőmet – meglehet – csak valamilyen spiritiszta lap indította arra, hogy a „romlott földi világtól” búcsút vegyen.

Egyes versek helyén csak Mályi Gézához írott szerelmesleveleket találtam. Ezeket megtűzdelte szótárakból kimásolt angol és orosz szavakkal, mintha az idegen nyelvek varázslatával próbálná meg hajdani szerelmét utolérni. Hogy ezek a levelek mikor íródtak? Mit számít? Anci sohasem mérgezte magát dátumokkal. A titkosszolgálatok, amik Mályi Gézát földrészről földrészre kergették, védelmezték Esőváros falait.

Negyedik mágus

„Ne engedj több tavaszt, Babilon,
a házak roskadoznak a ragyogástól,
az ég festett madarai és képek közé rajzolt
csillagok – mit tehetnének – meghallgatják
a jóslatainkat.” Így szólt a mágusok közt
a legnagyobb, hisz megijedt az emberi szótól,
amely teherbe ejti az asszonyokat, és táncolni
kényszerít minden képet a mennybolton.
Hallgattak rá unokahúgai. A szépek, az imáktól
és aranytólékesek. Babilon por lett.
Visszaadták a halálnak a képzeletet.

Miért pont négy mágus? Miért a negyedik? Ki tudja?

Négy vadász kergette egymást a Bujdosó-ház falvédőjén. Anci egy utazás kezdetén, 1964. április 14-én halt meg, persze én korábban azt hittem, ilyen nap, ilyen hónap csak szerelmes fiatalasszonyhoz illik. Ma már illene beismernem, hogy szerelmes voltam, hogy most is mindig rá gondolok, de a legvégére inkább csak ezt a verset másolom ide. Az ismétlődések mágikus, igéző varázslatáról szól, amelyből Anci soha nem tudta magát megszabadítani.

Beleszakad a nap a sokadik tengerbe.
Minden éj, minden nap felfedez
új bolygókat, növő és belehaló
tengert mindegyik útján. De mi
azt hisszük, mindig ugyanott jár.

Aztán már csak papírfecnik vannak, egy-egy papírfecnin ugyanaz a szám, ugyanaz a betű.

(Magvető, 2004)

“Nekem megbocsát az Isten”? (Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony. Kalligram, 2007)

Bravúrosan felépített regényében Lovas Ildikó két női “fejlődéstörténetet” vetít egybe: Jónás Olgának, Csáth Géza feleségének a házassági drámáját és egy Szabadkán nevelődő, névtelen kamaszlány serdülőkorát és első házasságát. Vajon a két mesterien egymásba játszó-rímelő vallomást felfoghatjuk-e ok-okozatnak is?
A párhuzamos monológok a “lány” megszólalásával kezdődnek, és a férje elől menekülő, de közben a végzetébe beletörődő Olga utolsó monológjával fejeződnek be. Aprólékosan megismerjük a “lány” gyerekéveit – ezek épp a regény legmegragadóbb részei –, míg a századfordulósan érett szépség, a huszonhét éves Olga a “semmiből” lép a történetbe. Mintha az égvilágon semmi fontos dolog nem történt volna a “Magyarország legzseniálisabb emberével” való találkozását megelőzően. Olga tragikus előképe lenne a Csáth Géza-rajongásban felnőtt szabadkai tinédzsernek?
Vagy ez a kauzális gondolkodás nem is illik ehhez a női regényhez, és a két női vallomás még csak feltételesen sem rendezhető ok-okozati viszonyba? A szabadkai lány egy ponton elhallgat, nem sokat mesél a tönkrement házasságáról, a kortárs házastársi pokol ábrázolását helyettesíti “Olga története”. De a két női sors nem fut párhuzamosan: Olga beleveszik a házassági tébolyba, míg a “másik” a tönkrement házasság után is felépít egy új életet.
Ámde a századfordulós Olga és a hófehér stiklában (tűsarkú cipőben), méregdrága párizsi modellben a tükör előtt pompázó mai menyasszony történetét számos nyilvánvaló “minta” köti össze: kötelek, selymek, bársonykák, lila kelmék, csirkevágás, a Magdolna-nap, a “magdolnaság”, a sok-sok apró gomb Olga hálóingén és a “spanyol” menyasszonyi ruhán – mintha csak egy Joszeliani-filmet látnánk, ahol a tárgyak, a kelmék tekergődző ökörnyálként fonnak egybe, keresztül-kasul egymásról mit sem tudó korokat, életviszonyokat, embereket.
A két női vallomás- vagy történet-szövedék nem különül el látványosan, hanem hol elválik, hol egymásba tűnik, mintha csak két hasonló, finoman egymásra helyezett hímzést figyelnénk – szép, nem tudunk mást mondani. És soha nem mesterkélt! De ezek a hol elkülönülő, hol egymásba játszó vallomások teljesen eltérő női karaktereket takarnak. A gondolatban már a gyermeke halálával is eljátszadozó Jónás Olga végletesebben megnyomorított lény, mint a regény végén újságírónak készülő, szabadkai születésű elbeszélő. De valami mind a két életben megbicsaklott vagy elrongyolódott.
Tönkrement selyemharisnya. Kilyukadt, szétszakadt ruha. Tönkretett, kitört sarkú stikla. Hiszen egy rongy vagyok, nemde?

Kinek bocsát meg majd az Isten? Hogyan tudja az egyik nő túlélni azt, amibe a másik tönkremegy? Házasságkötésekor a szabadkai lány semmivel sem bölcsebb vagy felvilágosultabb, mint az életét a “Magyarország legzseniálisabb emberéhez” hozzákötő Jónás Olga. Én úgy vélem, nem valamiféle szenvedésben pácolt asszonyi józanság vagy éppen a femininista eszmékkel való találkozás tartja meg az életnek a szerencsésebb elbeszélőt. Hanem a gyerekkorban megszerzett önazonosság és autonómia. Az “engem egy fiú ne piszkáljon” fennhéjázó magabiztossága. Az anyuka-apuka mellett élvezett biztonság, az a bizonyos “vatelin” a gyerekkori télikabátban. A régi nagy olvasásdüh. Hiszen nem lehet teljesen elveszett ember, aki kislánykorában, a szabadkai könyvtár olvasótermében Joyce Ulyssesét olvasgatva próbál a férjfogás csínjára-bínjára rájönni. De bárhol és bárhogyan is éltél, az időből nem lehet kibújni. Nincs hova menned.
Július huszonkettedike, hőség, Magdolna-nap. Asszonyok napja.
De miért épp Jónás Olga? A magyar irodalom két meggyilkolt a “jeleneteket egy házasságból” asszonyának, Draskovich Eusebiának és Jónás Olgának a sorsa is a Délvidékhez kötődik. Zrínyi, ha felemás módon is, de meggyászolta a saját, korábban Violaként dicsőített asszonyát. Eusebia (ha ez valakit vigasztal) elfoglalhatta a helyét a magyar múzsák “arcképcsarnokában”, hiszen egyetlen dehonesztáló sor nem maradt fenn róla. Míg Olga, vagyis O. (ez a férj által használt rövidítés olyan, mint a női nemi szerv emblémája) nemcsak az életét áldozta fel a házasságban, hanem az emlékezetét is.
Leírták őt. Egy k. Hogy ne tudjunk rá emberként emlékezni.
Maga a férj akarta így.
De a “Magyarország legzseniálisabb emberének” szerelmét kiérdemlő, a maga és gyermeke életét megvédeni képtelen Jónás Olga – mint ahogy ellenképe, a mindenkit ócsárló Kosztolányiné – tulajdonképpen tényleg nem sok rokonszenvet ébreszt. Talán megfordult Lovas Ildikó fejében (aki regényében felvillantja K. D-t is), hogy ezt a két női sorsot ellentétezze, hiszen milyen érzés lehet ennyire “zseniális unokatestvérek” feleségeinek lenni? Szerencsére a szerző nem ezt tette. Hiszen akkor egy groteszk századfordulós kor- és kórképet kaptunk volna. Századfordulós dagonya: írók, írófeleségek és nyavalyáik.
De Olga sorsát egy, az olvasó számára sok azonosulási pontot kínáló női fejlődésregény tükrén át látjuk. És így döbbenünk rá, a mintázatban tényleg mennyi sok azonosság van. Levágott tyúk, a halálra kínzott Olga, saját esküvőjén vérig sértett, megalázott fiatal lány, hiszen van valami szívszorító hasonlóság mindenfajta női kiszolgáltatottságban. A szerző kikényszeríti az empátiánkat. Bárhol is éltél vagy bárhogyan, a női időből nem lehet kibújni. A minta ugyanaz, csak a fonál színe változik.
Persze nem nevelkedhet mindenki egy patinás, legendásan kulturált, több nemzetiség lakta határon túli városban. De azért ez a legendásan kulturált városka mégiscsak igazi Sárszeg, ahol pontosan ugyanolyan előítéletek járják mint a legtöbb magyarországi városkában: “Ha férfiak megkapnak, elhasználnak és eldobnak”. “Anyukááám, elhiheted, tudod, miről beszélek.” De mért kéne a kicsinységnek vagy akár a nagyságnak fejet hajtani?
Ésperszenem mindennapi szerencse, ha a századfordulón egy lány az egyik festői szanatóriumban megismerkedhet Magyarország “legzseniálisabb” fiatalemberével, és – mit szerencse? egyenesen megtiszteltetés! – ha bekerülhet egy olyan neves vidéki értelmiségi családba, ahol már amúgy is van egy másik “legzseniálisabb” fiatalember. Hogy ennek az irigylésreméltó családnak a beleegyezésével kínozzanak halálra egy fiatalasszonyt: hiszen megérdemli, nemde…? Hogy aztán a végrendeletben a feleség vagyontárgyairól előre rendelkező férj külön köszönetet mondjon a mindent előre látó anyikának, “aki helyesen diagnosztizálta Olgát már a legelső alkalommal”.
Akkor honnan is tudjuk, hogy a hasonlóság csak látszólagos, hogy a kétféle stikla, a szabadkai lány és Olga sorsa különbözik? A nővé válást a szerző nem villámcsapásszerű átváltozásnak, nem(csak) lelki és biológiai folyamatnak, hanem lassú-lassú tanulásnak, a társadalmi szabályok elfogadásának láttatja. Egyszercsak eljő a szüzesség – hiszen ez is eljő, akárcsak a menstruáció, hiszen jól tudjuk, a kisebb gyerekeket egyáltalán nem érdekli az egész. “A szüzesség olyan hártya, mely a fülünket, szemünket és a lelkünket is betapasztja. Süketté tesz és vakká, valamint annyira kíváncsivá, hogy az már bűnnek számít.”
Magabiztos, gondolkodó gyereklányok – akik az Ulyssesből próbálnak a párkeresésre felkészülni – csoportban, alázatosan ácsorognak, hogy felkérjék őket a lassú blokknál a diszkóban, és előtte otthon halálra aggódják magukat az előszobatükör előtt. És mikor az osztálytársnőink épp izgulni kezdenek, hogy felkérik-e őket a “lassú blokknál”, mi már nem vagyunk itt…És lesznek az életben ciki és nem ciki dolgok, ezt is tanácsos tiszteletben tartani, egy lánynak mindig résen kell lenni: “Csörög a tekintet, ébresztő, férfiak!” Nehogy pár nélkül maradjunk! Pedig a nagy párkereső pánik helyett élhettünk volna szabadabban is. Megfejtve a világ megfejtetlen írásait, felszabadítva magunkat, az indiánokat, vagy más felszabadítandókat, vagy csak a napsütésnek örvendezve, KAMAZ márkájú biciklinkkel az egész világon átkerekezve…
A Spanyol menyasszony olvasható lélektani regényként, erotikus thrillerként is, de én úgy vélem, társadalmi regényként könnyebb megközelíteni. A regényben minden a férfiak körül forog, van megkínzott asszony, megsértett menyasszony és rengeteg más pompásan ábrázolt nőalak is – de az “igazi férfiak” csak olyan távoli, emblematikus szerepekben bukkannak fel, mint Kutuzov és Napóleon a Háború és békében. Boronganak, töprengenek, csatákat nyernek, csatákat vesztenek, lólengenek (mint Magyar Zoltán), bánatosan ácsorognak toronyházak előtt, vérig sértik a menyasszonyukat, vagy épp őrült módra köntösöket szaggatnak, hogy a végén, mint a szilvalekvár, “összerottyanjanak”… De a társadalmi elvárásokat nem ők közvetítik, az epikus értelemben vett, szélesen hömpölygő, “igazi élet” nélkülük zajlik. A mindennapi élet a “födeles kapu” mögött, a férfiak által meghatározott térben, ám mégiscsak nélkülük történik. Egyáltalán nem véletlen, hogy a szabadkai lány két nagy szerelme, a “klarinétos fiú” és a “vőlegény” nem nagyon különbözik.
Pedig Lovas Ildikó regényében bámulatosan realisztikus, megkapó jelenetek sorakoznak. Nagypapa haldoklása, a gubógyár, történetek a szabadkai diszkóban, a dacos “nem adom meg magam” várakozás az újvidéki tévé folyosóján, aztán a halálra ítélt Olga álmos botladozása egy liliomillatba, verőfénybe fulladt falusi házban… És mennyi pompás mellékalak! A nagymama – ő az, aki tudja, “milyen egy rendes lány, és mit akarnak a fiúk” –, osztálytársak, nagynénik, portások, szomszédok, rokonok és két vérfagyasztó nőalak, a Brenner-háztartás két nagy halálmadara, Olga cselédlányai: a lomha Ágnes, a más titkai között kotorászó Veron. Bár lehet a művet példázatos regényként is olvasni, a szerző irigylésreméltóan sokat tanult a másik “zseniális unokatestvér”, Kosztolányi Dezső ábrázolástechnikájából. Az a hihetetlen nyelvi pontosság! És a kegyelemmel és megbocsátással kapcsolatos spekulációk. A Magdolna-nap. Anna-Vizyné-Pacsirta-Olga… Lovas Ildikót nemcsak felületes egyezések kötik a Csáth- és Kosztolányi-örökséghez.
Erotikus thriller, erotikus női regény… tulajdonképpen igaz, ámbár a férfiak csak vonzó, távoli, félelmes árnyak. Kitapogatják tánc közben a lányok melltartóját, aztán átváltoznak, és mennek, vagy maradnak. Lovas Ildikó felülírja a hagyományos “női regény” sémáit, nézőpontját és ábrázolástechnikáját is. Az önsorsrontást nem valami ideológiai elvvel, hanem a gyerekkor autonómiatörekvéseivel állítja szembe, másrészt mélységében is lenyűgözően pontos társadalmi körképet ad.

Antikolás

Pár perc elég volt, már meg is bántam, hogy előrezavartam asszonypajtást, ne tetézze itt nekem a bajt, hogy a fülembe sipítozik, ha már segíteni nem tud. Hogyne, megsértődött, most ő már kint van az úton, nem sejti, hogy sejtené, amikor én is csak most kezdem, mekkora a baj valójában. Nincs idő, az a baj, nincs idő logikusan végiggondolni, mi lesz a helyes mozdulat, valami régi elsősegélynyújtó kurzusról rémlik, hogy van egy vérzéselállító nyomáspont a combon, na szerintem én most épp ott szorultam be, érzem is, hogy a lábamban nincs vérkeringés, a fájdalom pedig olyan tempóban fokozódik, hogy normálisan gondolkodni sem lehet, idő nincs, és ahány mozdulatot kipróbálok, hogy valami majd lesz, mind csak ront a helyzeten, szóval most akkor mi a f… van.

Kipróbáltam, halkan, mi az eredmény, ha kiabálni próbálok, utánakiabálni asszonypajtásnak, jöjjön vissza, de már lélegezni is csak nagyon aprókat bírtam, itt már nem segít semmi, csak a huszárvágás, az is nagyon fog fájni, de egyre inkább úgy tűnik, vesztenivalóm nincs, tehát mindegy. Olvastam egyszer egy hegymászóról, akinek szikla alá szorult a keze, úgy volt étlen-szomjan egy hétig, ennyi idő alatt került olyan tudatállapotba, hogy először a karját törje el, aztán pedig a lágy szöveteket nyiszitelgesse egy vacak bicskával. Odalett a keze, de életben maradt.

Olyan egyszerűnek látszott, a legutóbb frissiben felszedett csajomnak úgy festett, egyetlen mániája van, a bringázás, de azt nagyban nyomja, amikor megkérdezte, én hogy állok a kérdéssel, természetesen azonnal küldtem, hogy háppersze, nekem is a bringa a mindenem, van is egy pöpec gépem természetesen, azzal járom a természetet állandóan, amikor csak tehetem. Valójában egyáltalán nem is volt biciklim, de hát ezen ne múljon, gondoltam, mire alkalma lesz, hogy szavon fogjon, legfeljebb veszek egyet, egy tényleg pöpecet, nagy ügy, végre egy csaj, akit ilyen halál egyszerű dologgal le lehet a lábáról venni, mert lehetne sokkal extrább hobbija is, tudomisén, versenytánc, vagy művészfilmek, vagy, mint a legutóbbinak, hogy teát méreget hómlesszeknek, és ha hó van, ha fagy, még akkor megy leginkább teát mérni a hómlesszeknek, na, ezek azok az esetek, amikor kínossá válhat, ha az ember blöfföl, de hogy nyeregre rakja a seggét és tekerjen, ezt látatlanba akármilyen hülye bevállalhatja egy nő kedvéért, még ha utoljára általános iskolás korában ült is biciklin, mint jelen esetben én, mert ebbe aztán semmi vaszizdasz nincs.

Na, a kerékpárboltos eladónak nem blöfföltem, neki bevallottam, hogy úgy nézzen, én van húsz éve, hogy nem bicikliztem, azt se tudom, mik a menő fajták ezidőtájt, de egy punci kedvéért most épp az van, hogy max pár napom van profi bringássá avanzsálni, annyira tetszett neki, helyesbítek, annyira röhögött ezen a sztorin, hogy teljesen szolgálatkész volt ezután, főleg, mikor azt is mondtam, hogy pénz nem számít. Okos faszi volt, azt látta rajtam, hogy sportos, fitt csávó vagyok, de hozzátette, lehetek combban is akármilyen izmos, mert a kerékpározás az olyan speckós izommozgás, hogy ha én azt húsz éve nem csináltam, akkor, bár terepre a monti a legjobb, a monti, az az a brutál vastagkerekű, szóval eleinte nekem nem javasolja azt, mit szólnék egy trekkinghez, és ajánlaná ezt az, igaz, nem olcsó, de extra seggkímélő nyerget is, mert azzal is bajaim lesznek az első időkben, na, itt kicsit beijedtem, mondtam, hogy minden a lehető legkíméletesebb legyen, pénz nem számít, ezt hangsúlyoztam többször is, nehogy a nő előtt ez buktasson le, milyen ősbringás vagyok, hogy a nyereg megtör seggben, még mielőtt a városból kijutnánk… Szóval, sok hasznos dologban segítségemre volt a srác, én mindig is mondtam, hogy az őszinteség a legegyszerűbb, legcélravezetőbb út, ha az ember el akar érni valamit, még próbakört is mehettem, bírtam is menni majdnem harminc métert elesés nélkül, de ez is csak a rám jellemző mindig a lehető leghülyébb kombinációban sülnek el a dolgok című szindróma miatt volt, szóval épp csak rámentem a négysávosra, ahol egyből jön ugye a körforgalom, meg ott emelkedik is, meg egy kamion is mellém sorolt, ezért biztonsági okokból a lábam letétele és a megállás mellett döntöttem, de ekkor jött a meglepetés: nem ért le a lábam a földig, bakker, közben a kamion meg majd elsodort, és ahogy húzott el mellettem, olyan volt, mintha sose lenne vége, ezért a biciklit erővel jobbra döntöttem, hogy úgy keressem a lábammal a flasztert, de nem aszfaltot találtam, hanem… szóval a virágoknak épp akkor ásták fel ott a földet, az eső meg eláztatta, szóval ebbe cuppant bele a lábam bokáig, a biciklit viszont vitte a lendület még egy métert, vagyis szépen kigurult alólam, de úgy, hogy a nyereg majdnem vitte a golyóimat is, szóval én ott maradtam spárgában, a bicikli meg előttem szépen beledőlt a cuppanós sárba. Lejjebb kéne tenni a nyerget, ezzel vittem vissza a sáros biciklit, oké, hogy Hosszú Puska volt a becenevem már az ált. suliban is, de mégis miért van az mindenkiben, hogy aki magas, annak a nyerget is fel kell tolni az égbe?, de az eladó meggyőzött, hogy kell az a magasság, majd megszokom, mert ha lejjebb teszi, akkor nem tudok kinyújtott térddel tekerni, és akkor fájni fog a térdem, meg hamar el is fáradok, meg egyébként tönkre is megy a térdem, szóval mondom, rengeteg ilyen hasznos tanácsot adott a faszi, még le is akarta mosni nekem a biciklit, de mondtam neki, hogy ne, mert közben én meg kitaláltam, hogy ha már úgyis sár, akkor hadd száradjon csak meg rajta, ezzel legalább a leantikolás is meglesz, mármint, magyaráztam, mert az eladó nem vette, mi ennek a lényege, szóval hogy a csaj lássa, hogy ez nem egy vacsi zsírúj bicikli, mer már van benne kilométer, szóval érti.

Rákérdezett még a végén, nem lesz baj, biztos, hogy megúszom én ezt esés-bukás nélkül? Elmeséltem neki erre, hogy egyszer kiskoromban frontálisan belezúgtam egy mély árokba, és miután a bicikli beleálllt a gödör aljába, én herével még végigszánkáztam a vázon, de kb. azzal a sebességgel, amellyel maga a bicikli száguldott annakelőtte, a szánkázás végén pedig a szeméremcsontom frontálisan szabályszerűen belerobbant a kormányba, és hadd ne mondjam, mennyire volt ez fájdalmas: ez az egész akkor úgy történhetett meg, hogy egyszerűen leblokkolt az agyam és nem tudtam lereagálni, hogy baszki, egy árok száguld felém, és az agyleblokkolás az meg csak egy dolog miatt következhetett be, mégpedig, hogy nem tudtam, hogy ilyen, hogy agyleblokkolás, egyáltalán létezik, de azóta, ha váratlan vészhelyzetbe kerülök, parancsot tudok adni az agyamnak, hogy: nehogy leblokkolj, baszod!!!, és nem is csinált azóta ilyet, és ez független attól, hogy most bicikli, vagy nem bicikli, és attól is, hogy hány éve bicikliztem, vagy nem bicikliztem, vagy most akkor mi van.

Mondom, barátságos, jópofa gyerek volt ez az eladó, ezt a sztorimat is végigröhögte, biztos a stílusomat bírta, mert amúgy hogy egy kisfiúcska izomból tökön reccsenti magát egy biciklikormánnyal, hát nem tudom, én ezen nem röhögnék feltétlenül, de hát kinek mi hogy.

Szóval van az a rész, ahol a Feketeutca folytatása egész közel megy a tóhoz, én javasoltam, hogy kanyarodjunk fel a tótól oda, menjünk a Kálvária felé, nem azért, mert ne lett volna mindegy, merre megyünk, hanem hogy lássa, én tudom, hogy az az út tényleg ott megy, vagyis ergo tényleg van affinitásom a túrázgatáshoz meg minden, mert szerintem ezt amúgy nem sokan vágják, hiába ott laknak, mert takarják a fák, hogy mi a helyzet. Ő tök jól vette is a lapot, pedig az uccsó pillanatban szóltam neki, mégis, egy pillanat alatt odafordította a bringát, és már ment is felfelé az úthoz. Az egész egy tizenöt méteres ösvény, de az a tizenöt méter tiszta szopás, emelkedik, mint az állat, és kikerül az ösvény egy kifeszített láncot is egy szabályos hajtűkanyarral, meg gyökerek is kiállnak a földből, na hát, az én bringámból valahogy kifogyott a szufla a felénél, nem bírtam rajta felmenni, mindegy, ha kifogyott, kifogyott, a csaj közben már felért, nem nézett vissza, gondolta, megyek utána, mikor már majdnem megállt alattam a bringa, még akkor se gondoltam, hogy baj lesz, már tettem le a lábam a földre, hogy megállok, de a bicikli pont a kanyarban volt, mert kerültem épp kifelé a láncnak a karóját vagy mijét, vagyis a kormány meg a kerék épp jobbra volt fordulva, de a legutolsó pillanatban még egy gyökérre is ráment, és ekkor kiborult alólam az egész bicikli, és a lábam meg már nem volt a pedálon, á, én nem is tudom, igazából hogy történt, lényeg, a bicikli úgy esett össze alattam, hogy az elsőkerék teljesen kifordult jobbra, igenám, csakhogy a combom térd fölött meg valahogy a kerék meg a váz közé került, és így az összeeső bicikli a földre rántott engem is, és mivel így teljes testsúllyal ránehezedtem, így is maradtunk. Vagyis egész pontosan: a váz a combomba mélyedt, a kerék meg a térdkalácsom közé ékelődött. És ez fájt. Biztos mondtam is valami basszameget vagy ilyesmit, mert a nő mégis visszafordult, pillanat, szóltam oda neki, de aztán arra kellett rájönnöm, hogy meg se bírok moccanni, mert a lábam nem jön ki a szorult helyzetből, a kerék meg a kormány pedig meg se moccan, persze, amikor én vagyok rajta teljes súllyal, ráadásul majdnem spárgában, ezek a spárgák nekem már nagyon mennek, hát ilyen nincs.

Minden oké?, kérdezte a nő. Ne segítsek?

Nem, nem, nem, beszorult a lábam, mindjárt…

Hát azt látom…

Próbáltam a másik lábammal kezdeni valamit, de az nem tudott talajt fogni, csak kaparta a földet, hát hogyne, amikor majdnem spárgában voltam, próbálkoztam úgy, hogy a térdem behajlítom, hátha akkor feljebb bírom emelni magam, de érdekes módon, nem tudom, milyen áttételeken keresztül, de ettől csak még jobban rászorult a satu a combomra –

Áááá, sziszegtem, ez kegyetlenül fáj –

A nő odalépett hozzám, meg akarta fogni a biciklikormányt, hogy lefordítsa a kereket a lábamról.

Nenenenene, ordítottam rá. Nehogy hozzányúlj bármihez!

Hát de miért?

Ne! Ez így egy bonyolult rendszer, a bicikliben olyan erőátvitelek vannak… a lényeg, hogy nem biztos, hogy a mozdulatnak az lesz a következménye, amit te elsőre gondolnál.

Mi van, kérdezte a csaj. Úristen, hát ennek ilyesmiket hiába is magyarázok, gondoltam pánikba esve.

Figyelj, alig kapok levegőt, hadd ne most tartsak fizikaórát, nekem mindjárt meglesz, hogy mi hogy merre, és kiszedem magam innen. Elméletileg hadd gondoljam végig, ne próbálgassunk ki semmit, mert az fáj.

Figyelj, csak elfordítom a kereket…, hajolt oda megint.

Nem, bömböltem. Hozzá ne nyúlj! Menjél, innen, el! Tudod mit, várj meg kint, az úton. Mindjárt megyek.

Erre dühbe gurult.

Hülye pasi.

És otthagyott.

Na akkor, basszameg. Hogyisvan… Most kellene átgondolni, melyik testrészem hogy, merre, mi mit nyom, mi mit nem enged mozdítani… Á, felidegesített a nő, ez már így nem megy! Ráadásul tényleg másodpercek maradtak, a lábamban a vérkeringés gyakorlatilag megszűnt, fájni pedig annyira fáj, hogy tulajdonképpen vesztenivalóm sincs, ha erővel cibálom ki magam, ennél már az se lehet rosszabb.

Igazából most már jobb lenne, ha nem hagyott volna itt, mert lehet, hogy tényleg semmilyen módon nem tudok kiszabadulni, le kell vágni a lábam, satöbbi satöbbi. Miért áll le vitatkozni, hogy szerinte hogy jobb, amikor én vagyok szarban, és én érzem, én látom át rendszerszerűen, hogy mi van, miért áll le vitatkozni, amikor épp az a szituáció, hogy mindenre van idő, csak vitatkozni nem?

Hülye csajok.

Jut eszembe. Ő is lehülyepasizott engem. Elég szemét dolog, amikor az ember be van szorulva, lehet, hogy ezzel az együttjárásnak is gatya? Kit érdekel. Gondolhatja most már azt is rólam, hogy soha közöm se volt semmilyen bringázáshoz és csak kamuztam. Menjen a fenébe.

Na, hát be kellett látnom, hogy nem fogok rájönni, melyik lesz az a mozdulat, amelyiktől a kerék és a váz eltávolodik egymástól. Pedig basszameg, amikor intelligenciateszt van, az ilyen feladatokat szoktam kenni-vágni! Nem maradt más, csak az izom. Mély levegő, felsőtest felhomorít, fog összeszorít, kerék lenyom, és egy rántás a lábon: vagy egy centivel kijjebb csúszott, de az ember nem bír, ugye, folyamatosan x ideig homorítani, úgyhogy az egycentis rántás után szépen visszaejtődtem a biciklire, amitől a satu még jobban megszorult, de legalább már nem ugyanott, ahol eddig, ettől persze még kurvára fájt…

Ha egy daru megemelne, az lenne a megoldás, a bicikli szépen leesne rólam, és mindenki happy lenne.

Újabb mély levegő, újabb homorítás, láb újabb egy centivel kijjebb rángatva, majd újra visszaernyedés-és-satumegszorulás. Na, valahogy így, pokoli kínok közt, végül is kicibáltam magam. A nő ott várt rám kint az úton, de mintha maga se tudná már, hogy miért is. Igyekeztem kibaszott zord arcot vágni, a sántikálás az adott volt, rájátszani nem kellett.

Semmi, mondtam neki. Majd lesz ott egy bázi nagy színes folt, itt a combomon, meg itt kívül a térdemen. Leantikoltam magamat is jól.

Örökség, örökrész

dél és öt között

Ritka hangütés lesz ez, úgy érzem, mert nem ez a napszak a cup of tea-m, enyhén szólva. Valami pocsék ebédet követően (kötelességszerűen lenyomok akármit; minden nap minimum kétszer meleget, egyszer hideget enni: ez a kötelezőség egy dokitól ered, de mindegy) (hol konzerv, hol menzakoszt, hol hidegkaja) el kell dönteni, hogy dögöljek-e le, vagy tegyek valamit. A ’tenni valamit’ hosszú heteken keresztül nyögvenyelősen megy, kivéve, amikor elkap a grafó és előbújik belőlem az intellektuális dúvad. Akkor meg megszűnnek a napszakok, rohammunka, összevissza és rövid pihenők, borosta és egyre érezhetőbb büdösödés. Ilyen a szelleminek nevezett munka nagyszerűsége.

Kettő körül azt is el lehet dönteni, hogy koffeinban nyomjam-e vagy jöjjön a tea. Nem a purdéktól ölelt felnőtt-duó eszméje vezet akkor, amikor a sarki Kaiserben (és régebben oly sok egyéb helyen) Tchibo Familyt veszek, vagy vesz az otthonunk felén velem osztozó lény. Törökösen isszuk; nem azért, mintha nem múlt volna el szinte nyomtalanul az a hosszú és nem annyira békés szimbiózis, amelyet történelmétől depressziós népünk velük eltöltött, még csak azért sem, mert nagyon szeretnénk így, hanem mert így a legegyszerűbb. Csak vizet kell forralni a forralóban (két perc mindössze), löttyinteni valamennyit a barna őrleményre, és kész. Majd csak pihentetni kell, hogy hűljön. Ennél is egyszerűbb módszer az, amikor megnyitom a melegvizes csapot, kifolyatom a vizet addig, amíg viszonylag meleg (majdnem forró) nem lesz, és kész. E technika alapbaja, hogy nem kell kibekkelni, míg a folyadék lehűl, hiszen hőfoka a létrejöttekor megfelelő. Csakhogy így a zacc félig ülepszik le, a fele ropog a fogaim között, megül az ínyen, és – homéroszi fordulattal szólva – ott sötétlik fogaim kerítésén, nem röppen el. A serkentő levet két és csak két csészéből iszom, mondhatni, méltatlan bögrékből (csészéknek ezek csak kényszerből nevezhetők). Azért csak ebből a kettőből, mert ez a kettő a helyes méretű, vagyis sem nem kicsi, sem nem nagy. Az egyiknek (a polcról gyakrabban leemeltnek) letört a füle, ezért ha bent akarok inni, mondjuk a Gép mellett, a középső ujjammal óvatosan kell tartani alul úgy, hogy a bőrfelület minimálisan érintkezzék a jól megforrósodott csészetesttel, és ugyanezt a metódust kell alkalmazni a bögre tetejénél. Még így is megesik, hogy erőteljes szentségelések közepette viszem, majd mint a karibi őrangyal, landoltatom a legelső vízszintes felületen, az n fokú égési sebeket megelőzendő. Régi bögre ez, belül az alsó kétharmada kimoshatatlanul bebarnult, ott is, nemcsak a belső fehér részen, vékony repedések jelzik a viszonylagos régiséget. De a külseje! Valamely kisüzem ördögi elméje úgy intézte, hogy – a közismert rajzfilmből természetesen – Micimackó üldögél rajta, ölében valamely nagy adag lila kerti dísznövényt szorongat, és rettentően vigyorog. Körülötte sok kis napocska fénylik (ha körbeforgatod, pontosan tizenhat, ebből tizenegy csonka (a matrica széle!!). Micimackó mellett, kissé szervilisen meghajolva egy csúnya, elrajzolt, de szintén érinthetetlenül és nem titokzatosan röhögő Malacka. Ő persze talpon van, kissé előredől, mintegy meghajolva Micimackó előtt, mellső kezét (?) (csak az egyiket nézegetheted) maga mögé kulcsolja. A túloldalon (ha kilencven fokkal elforgatjuk a csészét) szintén Micimackó lakozik, ritka bamba tekintettel mered előre. Micimackó itt egy büszt. Ruha helyett a nyakon piros valami, szerintem csak úttörőnyakkendő lehet. Nagy a veszély, az orra felé egy méh repül. És hogy értsed az egészet, szerepel a csészén a következő felirat: „Pooh & Piglet”. Vagyis, ha jól értem: So far, so good.

A következő csésze, ha lehet, még meglepőbb. Kihagyom belsejének ismertetését, csak a külsejére szorítkozom. Egy egész életképet (genre) kapunk. Körben végig a felső szélek alatt sötétkék ég, apró fehér pöttyökkel (vagyis: csillagos éccaka). Alul, körben az alsó szélek fölött, fehérség, értsd hó. Ha szemünket Königsbergi Manó javaslatára ismételten a csillagos égre függesztjük, ott van még a fogyó (vagy éppen növekvő) Hold is. Az így kétosztatúként leírt vidéken több fenyőfa szorong zsúfoltan a fül mellett. A túloldalon, még mindig közel a fülhöz, egyetlen szomorú fenyő. A rajz nem perspektivikus, nem tudható, hogy törpe- vagy óriásfenyők-e. Középen – és itt jön a meglepetés, mit meglepetés, tragédia – maga Télapó. Piros kucsma, narancsos bojt, piros köpeny, puttony. Szürke kesztyűje van, a hideg ellen. De ó jaj, vele szemben egy igazi medve. És egészen közel Télapóhoz. Télapó az egyik kezét kinyújtja, vagy védekezik, vagy attakíroz, de az is lehet, de az is lehet, hogy be akar egyet inteni a medvének. A medve ellenségessége csak közelségéből olvasható ki. Miért gyűlöli a medve Télapót? Éhes? Nem kapott semmit? Csak nem akarja megenni? December eleji katasztrófa? Chaos mundi infantis?

E kissé anarhista verzió felcserélhető még egy, de csak egyetlen verzióval, amely a rendnek kell lenni! Parancsa felé mutat. Mert mi van a puttonyban? Nem hiszek a szememnek: fenyőfa Mi a fasznak visz Télapó fenyőt? Kinek? Logikailag csak Télapónak (aki önnön maga) viheti, mert nekünk anya vagy apa vette, és apa faragta be a tartóba. (Egyszer leégett, nagyszerű volt, de a vatta és a fa lobogó tüzét majd később mesélem el; v.ö. tartalék: ú.n. emlékezetes fenyőfa). És ha fenyők (öt fenyő) között vagyunk, logikusan adódik a következtetés. Ez a fa lopott, Télapó pedig tolvaj, fenyőfatolvaj. Lehet, hogy el akarja adni, és a derék medve ezt az akciót stoppolja le éppen.

Épp egy éve, tavaly kicsomagoltam egy nagy fűzfakasból a napilapok darabjaiba tekert poharakat, csészéket, edényeket. Anyai örökség. Előtte egy éve, augusztusban csomagoltuk el őket, azóta az örökség megutazta a Délvidéket, egy évig elpihent ott békében, de visszakerült ide, Pestre (nem hazakerült, de vissza). Szép (és közönséges vagy éppen csúf) holmik ezek, de nekem különösen kedvesek, gyerekkoromat idézik. Lehet, hogy később mesélek róluk, most nem. Hanem az jutott eszembe a tavalyi augusztusról, ahogyan pakoljuk, csomagoljuk ezeket a holmikat a testvéremmel és a nőkkel, hogy bizony… Előre is röhögök, mint a vak egér. Van egy pluszegy plusz egy plusz egy maradékom. Miután sikeresen túljutottak a két bögre, valamint az egy plusz egy plusz egy plusz egy örökös léte fölvetette matematikai gondon (a dolog bizony szakmai szempontból sem egyszerű), fölmerül majd a nagy metafizikai kérdés: kié legyen a vigyorgó, bamba Micimackó, és kié a tolvaj, fenyőrabló, szerencsétlen medveeledel Télapó.

Feminista történelmi krimi, mint egy új történeti megértés ígérete

A múlt használata… rávilágít arra, ami meghatározza az életünket, amit a jelenben a múltból örököltünk.

(Rosemary Erickson Johnsen, Contemporary Feminist Historical Crime Fiction)

 

Mi a hasonlóság a Dan Brown Da Vinci kódja és Elizabeth Kostova Történész című regénye között? Mind a két könyvet milliók olvassák a világon, melyben a főszereplők történészek, akik a múlt titkait kutatják, hogy a jelenben harcoljanak a velünk élő gonosszal. Mindkettőben a főszereplő férfi is és a nő is jól képzett történészek, de valahogy mind a kettőben a nő(k)nek annyi szerep jut, hogy válságos pillanatban ötleteivel segíti a férfit a megoldás felé. Mit tanulhat a feminista történetírás ezekből hagyományos társadalmi nemi megosztásra épülő kasszasikerekből? Erre a kérdésre kísérlek meg választ adni, amikor a Közép Európai Egyetem Társadalmi nemek tudománya tanszékén tartott kurzusom elméleti és gyakorlati eredményeit próbálom meg az alábbiakban bemutatni. Elemzem az irodalomelmélet, az erőszak, történetírás és a populáris kultúra találkozási pontjait a feminista elméletekkel. Ez volt az a találkozási pont, amely a posztgraduális szintű nemzetközi hallgatóknak tartott transz-diszciplináris kurzus oktatásakor a leghatékonyabban járult hozzá a pozitivista és társadalmi nemekre vak történeti kánon megkérdőjelezéséhez.

 

A kurzusnak két szintje volt: egyrészt „hagyományos” egyetemi kurzus, melyben a historiográfia és szakirodalom kritikai ismertetésén át alakul ki a közös tudás, valamint másrészt az erre épülő kreatív írás gyakorlatok, melyek gyakorlatban alkalmazták ezt a transz-diszciplináris elméleti kereteket.

 

Történet története: miért történelmi az a krimi?

 

A kurzust azon elméleti probléma egy lehetséges megoldási kísérleteként találtam ki, hogy miként lehetséges a történeti elbeszélés társadalmi nemi különbségekre való érzékennyé tétele egy olyan átmeneti időszakban, mikor a történeti elbeszélés eszköztára és keretei alakíthatók?

Európában a „memory boom” után talán soha nem volt nagyobb a távolság a hivatásuk szerinti történetírók, a népszerű történeti munkák és a történelem „saját olvasatára” éhes közönség között. Nap, mint nap szembesülünk azzal, hogy a történelmi tudás kánonja nem tud megfelelni a demokratikus kihívásoknak.[i] Sokan a történelmi megértés válságaként értelmezik a történeti tudás médiumainak, átviteli tereinek végérvényes megváltozását (kevesebb könyvet olvasunk, az új generációk „ténybeli” tudása radikálisan csökken stb.). Ezzel átalakult „a történelem” maga is, ahogy azt a 19. század óta, mióta „tudomány lett”, megismertük.

 

A történelmi filmek, dokumentumfilmek csak ennek a folyamatnak kezdetét jelentik, mely aztán az adott történelmi eseményről létrehozott weblap révén, vagy akár a „second life”-ban a történeti események újraírást jelentheti. A sokat emlegetett „történelem vége” az induktív kutatási módszerrel dolgozó és biztos megoldásokat kínáló, a felvilágosodás filozófiai alapjaira épülő történelmi kutatás végét is jelenti.

 

Európa keleti felén a „memory boom” okozta átalakulás (a múlt eseményeinek személyesítése és az emlékezés közösségének kiszélesítése) egy időben zajlik le a poszt-szocialista átalakulással. A volt államszocialista országok történetírása és oktatása ugyanakkor érdemben keveset változott 1989 óta.[ii] Az 1989 után érezhető rövid eufóriát felváltotta a történetírás és kutatás intézményi polarizációja. A kánon megkérdőjelezése helyett a történeti ellenkánonok létrehozása következett be. A történelemoktatás intézményrendszerében a bolognai folyamat megerősítette a hagyományos „történelmet”, mint diszciplínát, illetve az alapképzésben az ehhez kapcsolódó tanítási gyakorlatokat. Az interdiszciplináris megközelítésre a mester és Phd képzésben is kevés mód nyílik, többnyire a hagyományos kultúra-, és társadalomtörténeti felosztás maradt meg. Az annyira remélt kelet-európai történeti paradigmaváltás nem következett be.[iii]

 

Annak idején a Közép-ázsiai oral history projekt létrehozásakor, amely ennek a feminista történelmi kurzusnak egyik előzménye volt, föltettük a kérdést: miképpen felelhet meg a történetírás a demokratikus kihívásnak az átmenet időszakában. Válaszul akkor az oral historyt mint módszert választottuk és főként családban mesélt női történeteket vizsgáltunk.

 

Noha a projekt összességében sikeres volt, több módszertani és elméleti kételyt vetett fel. Az egyik, hogy itt is komoly veszélyt jelentett a „maternalizmus”, hiszen senki nem mutatott érdeklődést a nők történetei iránt. Abban a helyzetben találtuk magunkat, hogy „hangot adunk” a nőknek, miközben ezt a felfogást társadalmilag és kulturálisan is komolyan kritizáltuk.[iv]

 

A másik tanulság, hogy a történeti kánon megkérdőjelezése helyett a történeteket újabb kizárólagos igazságokként beszélték el. A történet elmondói ragaszkodtak a “saját történeteikhez” és annak “Igazságához”.[v] Politikailag nem kérdőjelezhető meg, hogy az elbeszélő nem az igazságot mondja, amikor az 1991-es bakui mészárlásról vagy a dusanbei gyilkosságokról beszél, de ez pusztán egyik hegemón elbeszélési mód felváltása egy másikkal.

 

1989 előtt a múlt a monolitikus rendszer legitimálásának szolgálatában állt, ebben fontos szerepet játszott a felejtés és az elhallgatás. 1989 után a magántudás és az egyéni emlékezet megkérdőjelezte a hivatalos történelem állításait, éppen az egyénit tekintve eredetinek és “nem manipuláltnak” az államival szemben. Ha nem közvetlen múltról, hanem a közvetített múltról beszélünk, közelebb kerülünk a kánon és ellenkánon kialakulásának megértéséhez. A legújabbkori történelem (Zeitgeschichte) szakértőinek meg kell küzdeniük azzal a – Furet kifejezését használva ­– “megismerési hátránnyal”, hogy olyan korszakot vizsgálnak, amelyről mindenkinek meg van a saját “eredeti” és kizárólagosan autentikusnak tartott emléke.[vi]

 

De mi, a közép-ázsiai női történeteket feldolgozó projektben a „közvetített” múltat kerestük. Ez a „közvetített múlt” ebben a kurzusban a történelmi bűnügyi regény lett, mely populáris kultúra oldaláról kérdőjelezi meg a történeti elbeszélés pozitivista kánonját. A nyomozó beleképzeli magát az elkövető és az áldozat helyébe, így a feminista gondolkodás által elvárt kritérium, a beszélő többszempontú pozicionalizálása megvalósulhat. A krimi írója több elbeszélői pozícióval kísérletezhet, míg a történészek az igaz-hamis paradigmába zárva alkotják meg a történetüket.

 

A Közép-Ázsiában végzett kutatás harmadik tanulsága, hogy hiába az oral history az egyetlen elmesélési forma, melyben a nők a tapasztalataikat megoszthatják a kutatókkal és másokkal, az elmesélés kerete meghatározza az élményt. Az oral history történeteinek keretében az interjúalanyok összefüggő önmegjelenítést akarnak létrehozni, ez a kommunizmus bűnein át az egyéni ellenállási formák elmondásáig terjed. Az a „kulturális eszköztár”, amit a megkérdezett nők az interjúkban használtak, meglepő módon főleg vallásos eszköztár volt. Az elbeszélés legfontosabb keretéül pedig a kommunizmus áldozatának szerepe szolgált, mely semmilyen személyes variáció megjelenítését nem tette lehetővé. A függetlenségüket újonnan elnyert közép-ázsiai államokban ez a szerep vált az 1991 utáni hivatalos történetírás keretévé. Ezek szerint a történeti elbeszélés szabad lehet ugyan a „nyilvános” történeti diskurzus elbeszélést meghatározó kereteitől, de az újból megjelenő vallásos keretek más típus társadalmi nemi hierarchiákat hoznak létre. Ezért próbálkoztam ebben a kurzusban egy más „kulturális eszköztárral”: a bűnügyi történetek mindenki által jól ismert formulájával.

 

De az „új történelem” írása során olyan új kérdések merültek fel, mint az osztály, a társadalmi nemek, az etnicitás szempontjai. Így már „történetírásról” beszélünk, hanem a történeti kultúráról, mely olyan esernyő fogalom, mely a múlthoz való kapcsolódásokat vizsgálja. Ez az megközelítés lehetőséget nyújt a társadalmi nemek történetének vizsgálatára, hiszen a társadalom létrejöttéről, működéséről és főleg a nemzet fogalmának létrejöttéről nem lehet a társadalmi nemek figyelembevétele nélkül beszélni. Ugyanakkor az új megközelítések a régi kánonnak kell részei legyenek, de nem mint egyedüli, hanem mint egy a nagyon hatásos narratívák közül, melyek a nemzetek és a demokrácia történetét meghatározták.

 

Giovanna Pomata megfogalmazásában: „a társadalmi nemek szempontjának vizsgálata újraírja a nemzeti és az általános történelmet abból a szempontból, ahogy elemzi azt a szerepet, amit a társadalmi nemek jellemzői és szimbólumai játszanak a történelmi eseményekben és folyamatokban”.[vii] Ez a megközelítés teret enged az elbeszélés pluralitásának, átalakítva a történeti források meghatározását is. Az írásos dokumentumok mellett a történészek használnak képeket, szobrokat, épületeket, filmeket, oral history-t, rítusokat, hogy megismerjék a múlttal. Ezek révén próbálják meghatározni a saját kapcsolatukat a múlthoz a múltban, tehát nem azt, hogy mi is történt valójában. Ez a meta-történeti megközelítés lehetővé teszi, hogy a tudományos elemzés mellett a történeti reprezentáció recepcióját és annak társadalmi újraosztását is vizsgálják. A bűnügyi történek világa is lehet egy olyan „emlékezés helye”, melyben a múlthoz való komplex kapcsolódási pontokat vizsgálhatjuk.

 

Miért éppen feminista a történelmi krimi?

 

A történetírást Middleton és Edwards úgy határozta meg, mint „intézményes emlékezés és felejtés gyakorlatát”.[viii] Ez az intézményesített és intézményes emlékezés mindig összekapcsolódik a „igaz” emlékek fogalmával, melyet a különböző politikai rendszerek erővel elfelejtettek vagy még a létezését is tagadták. A különböző társadalmi csoportok a politikai hatalmukat ezekkel a „igaz” emlékekkel támogatják meg, s ez alól a nőmozgalmak sem kivételek. Ez az „érvényesség politikája” arra vonatkozik, hogy a különböző változó hatalmi struktúrák létrehozzák „azt az erőt, mely szöveghez rendelődve fenntartja a történelem megfogalmazott változatát”.[ix] Tehát az „igaz” emlékek elismerésének követelése mindig egy hegemón politikai igény megfogalmazását is jelenti.

 

De az emlékezés folyamat, melyben a múltról alkotott emlékek folyamatosan a jelen elvárásainak megfelelően változnak. Ezek az elvárások másképpen fogalmazódnak meg a nők, és másképpen a férfiakkal szemben. Az emlékezés az egyén eszköze, hogy múltjához és a közösséghez való kapcsolatát meghatározza, ez az emlékezés történhet a szimbolikus, valamint metaforikus szinteken is. A feminista szimbolikus politikai harc a társadalmi változásért metaforákon keresztül történik, s ezek a metaforák: történetiek.[x]

A történetírás elmélete mellett a másik ok, ami a feminista történelmi krimi tanítása felé vitt, az a történésznőknek másfajta kapcsolata a szakmai nyelvvel.[xi] Számtalan példát tudunk arra – azon kívül, hogy a történelmet hallgató nők nem fejezik be a Phd-dolgozatot, mert képtelenek megfelelni a tudományos narratíva nyelvének –, hogy sikeres karrierjük egy pontján a tudósnők más műfajjal is kísérleteznek megkérdőjelezve ezzel a „nyugati” racionalizmus episztemikus ideológiáját. Ez az ideológia a tudást és a tudót elválasztja egymástól, és független, kontextus nélküli objektív igazságot hoz létre. A tudományos stílus és írásmód rítus, mely szükséges az elismertetéshez és az objektív igazság megfogalmazásához.[xii] Ezt két oldalról is megkérdőjelezték: egyrészt a poszt-strukturalista történetírás, melyben a tudás kontextuális és egy csoport tagjaként a különleges nézőpont elfogadható, másrészt részben ehhez is kapcsolódva, a feminizmus.

Az első lépés annak a vizsgálata: mi történik, ha nő lesz a detektívregény írója. Az elmaradt paradigmaváltás miatti csalódás például Agatha Christie Death Comes as the End, az író egyetlen az ókori Egyiptomban játszódó krimijében az elemzés első szintjén jelenti.[xiii] Jelentősége van ugyanakkor a „jelenlét politikájának”, nevezetesen az arra vonatkozó kérdésnek, hogy miben változnak – vagy nem változnak – a műfaj szabályai, ha nemcsak nő írja a történetet, hanem nő maga a detektív is. Sara Paretsky Total Recall-jának detektívje, Warshawski a Holocaust során elrabolt kincseket kutatja,[xiv] Barbara Neely Blanche among the Talented Ten című történetének nyomozó főhősnője, az afro-amerikai Blanche mindenféle formális oktatás nélküli háztartási alkalmazott. A detektív tolmács és a jelek olvasója.[xv] Ő az, aki a jeleket és nyomokat megtalálja, felfedi és értelmezi, majd felállítja az ok-okozati összefüggést a tudományos követelményeknek megfelelően. Az értelmezés, az egyedül lehetséges elbeszélés megalkotása a detektív kiváltsága és hatalma. A detektív fedezi fel az „igazságot” és kulturális kódokon kívülisége megkérdőjelezi a történelem pozitivista episztemológiáját.

 

A történeti elbeszélés kronologikus, mely a krimiben megfordul: a történet a múltban bekövetkezett esemény emlékeit kutatja, annak lenyomatát az emlékezetben, mely szükségszerűen más és más minden emlékezőnél, hiszen különleges álláspontot jelenítenek meg. A történész is a hatalom és az értelmezés monopóliumának birtokosa.

 

A „nő” a hagyományos műfaji keretekben, mint rejtély, a szexuális különbség metaforája jelenik meg. A társadalmi nemek tudománya kritikusan vizsgálja a „Nő” fogalmát. De a nő a modernitás képviselője, hiszen az újrakezdés, a szebb jövő elképzelése bezárja egy elbeszélési keretbe. Az új kultúrtörténeti megközelítés megkísérli a nőt a szimbolikus gyakorlatok és politikák tárgyaként és alakítójaként is elemezni.[xvi] A „nő” mint a forradalmi elbeszélés hősnője, megkérdőjeleződik azon nők által, akik kimaradtak a történelemből. A kurzuson föltett kérdés ennek a határnak a vizsgálata volt: miképpen jelenik meg, és miképpen módosul szerepe, ha a detektív: nő.

A „törvényen kívüli” (outlaw) mint fogalom különösen alkalmas volt annak a leírására, amivel foglalkozni akartam.[xvii] A törvény megszegése az az elem, mely meghatározza a bináris ellentétet: mi és ők, akik betartják és a jók, és azok akik szembeszállnak. Ahogy a műfaj klasszikusában, A. S. Byatt regényében is az éppen a történettudomány szabályainak betartása miatt szenvedő és marginalizált főhős a történetíró szakma szabályainak betartásáért felelős levéltáros orra előtt lopja el az addig ismeretlen levéltári forrást, ezzel megtöri a „kódot” és megnyitja önmaga számára az autonóm értelmezés lehetőségét, mellyel új kódot hozhat létre.[xviii] A „nő” a szövegekben, mint a „másik” jelenik meg, a férfi ellentéte, és a bűntett elkövetői gyakran kerülnek a „másik” kategóriájába. A történetekben az „homme fatal” az elkövető, mely a társadalmi nemek szerinti rendszer globális átalakulása miatt a patriarchális férfiasság formákat erősíti.

 

A társadalmi nemek tudománya önreflexiv, saját fantazmagóriáját is kritikusan kezeli. Ennek egyik módja, az egyik legkonzervatívabb elbeszélési forma, a bűnügyi történet szubverziv átalakítása a politikai célok mentén.[xix]

Miért a krimi műfaja?

 

A krimi műfaja a populáris kultúra részeként a művészet, a politika és a szórakozás találkozási pontja. A bűnügyi történetek jellemzője, hogy a félelem és az öröm együtt jelenik meg. A formula egységes forgatókönyvet követ, melyet az olvasó ismer, elvár, s attól érzi magát biztonságban a könyv olvasása közben, hogy a kötet végére a rend és a biztonság helyreáll. A bűnt felderítik és a társadalmi rend helyreáll.

 

A krimi műfaja is fejlődött és differenciálódott. Amerikában íródott bűnügyi regényt (crime fiction) a brutalitást és a realizmusa megkülönbözteti meg az angol szerzők terminológiájában is más detektív történeteitől (detective fiction). Míg a bűnügyi történetekben a detektív magányos hősként harcol a bűn és a legalitás határán, addig a detektívtörténetekben a pszichologizálás és a bűnügyi jelek olvasása helyettesíti az erőszakot. Itt a nyomozó intellektuális képességeivel biztosan megtalálja az elkövetőt. A magyar szóhasználat krimi, elfedi ezt a különbséget.

 

A műfaj melyre a leghagyományosabb férfiuralmú elbeszélési mód jellemző, megváltozott, és ez a változása maga tudományos vizsgálat tárgya. Az krimi identitás politikája, melynek kivételezett szereplője a férfinyomozó megváltozik a többszörösség, sokrétegűség és az ellentmondásosság irányába. A bűnügyi történet megoldása éppen olyan készségeket igényel, mint a történészi munka.[xx] De mi történik, ha a középosztálybeli vagy éppen arisztokrata detektív helyett nő kezdi el értelmezni a tényeket, kezd olvasni a jelekből és az időbeli kronológiát megbontva visszamenőleges magyarázó keretet alkot? Nagy utat tett meg a műfaj a „női intuícióra” építő és az angol életet, annak hierarchiáját meg nem kérdőjelező Miss Marple-tól a független, feminista nyomozókig. Gondoljunk Antonia Fraser, Jenima Shore vagy Kate Fansler leszbikus detektívjeire. A női nyomozók szembekerülnek az egyediségük okozta dilemmával a társadalomban. Nem csak a bűntettet akarják felderíteni, hanem ezzel magát a világot is jobbítani. Az áldozattal való azonosulás, a halál szükségszerű értelmetlensége és brutalitása ezt meg is követeli. A női nyomozók elutasítják az áldozati szerepet, nemcsak mint női testben megjelenő férfiak, hanem saját életet élő nő szempontjából. A műfaj, noha a 1970-es években a feministák számára „legkevésbé használhatónak” bélyegződött, mégis az igazságszolgáltatás, a hatalom, hierarchiák, és a jog fogalmának kritikai lehetőségét adja.[xxi]

 

A formula zártsága és annak esetleges feltörhetősége feminista szempontból a szakirodalomban vita tárgya. A hit a biztos jövőben – azaz hogy a gyilkost elfogják – az a pont, ahol a nőmozgalom itt becsatlakozik, hiszen mint minden utópikus mozgalom, ez is a jövőre irányuló jelen időlegességének csapdájában él: most rossz, de majd idővel jobb lesz. A krimik műfaja három lehetőséget adott: az elbeszélési mód jellegzetességeit és – tegyük hozzá – korlátait, az erkölcs meghatározását és a kulturális kódokat, melyek segítségével ezek a történetek értelmezhetőek. A szöveg, melyen keresztül értelmeződik az elkövetett bűn, közvetíti is a bűnt, ezen keresztül történik az értelmezés maga. A tudományos írásmód és a regény közötti határ értelmezése megfelel annak a politika célnak, hogy kinyíljon a szélesebb olvasóközönség felé.

 

A krimikben a nők, mint detektívek, áldozatok és elkövetők küzdenek a mindennapjaikkal. A fantázia hatalmán keresztül lehet erőt nyerni a „határon”, vagy „határokon” való élethez és a boldogság lehetőségeinek kereséséhez. A fantáziának hatalma van a valóság felett. A fiktív szereplők megértése egyszerűbb, mint a valódiaké, mikor az olvasás közben a távolságot méregetjük magunk és a történet hősnői között. Az erőszak vizsgálata a hatalomhoz, illetve a hatalmakhoz való viszony vizsgálatát teszi lehetővé. Továbbá kritikai lehetőséget nyújt a konzervatív hierarchiák, értékek átértelmezésére az elméleti viták és írásgyakorlatok során.

 

Miért a kreatív írás módszere?

 

A feminista pedagógia a gyakorlatban – a reflexivitáson keresztül létrejövő párbeszédben – a megértésre koncentrál, nem az ismeretek egyszeri átadására. A diák nem üres üveg, amibe bele kell tölteni a tudást. Ezért is izgatott az a kérdés, hogy az új információs és komputer technológia milyen lehetőséget nyújt a feminista pedagógiának, különös tekintettel a történetelmondásra.[xxii] Egy korábbi oktatási kísérlet – az olasz terrorista nőkkel a börtönben készített interjú sorozat, mint oral history – is bizonyította, hogy a történetelmondás hatására az önértékelés és az önkép megváltozik.[xxiii] A kreatív írás tanításában már volt gyakorlatom és ezért döntöttem úgy, tudatosan átlépve a tudomány és irodalom határát, hogy „tudományos esszé” helyett egy novellát adjanak be a diákok.[xxiv]

Az emlékezet létrehozói néha beleolvasztják a szövegbe azokat a jelentéseket és értékeket, melyeket a saját kultúrájukból hoztak, ezzel a kultúra fogyasztása egyben a kultúra átértelmezése is. Kansteiner úgy érvel, hogy „a kollektív emlékezet története kulturális termelés és fogyasztás összetett folyamata, mely elismeri a különböző kulturális hagyományok létét, a történeti emlékezet létrehozóinak egyediségét és az emlékezet fogyasztóinak szubverzív érdekeit.”[xxv] Ez azt jelenti, hogy a társadalmi nemek szempontjából meghatározott kollektív emlékezet létrehozóit és fogyasztóit – pl. a nőmozgalmat – el kell választanunk a társadalmi nemekre jellemző emlékezés hagyományaitól és az emlékezet appropriációjától. Michel de Certau használja az appropriáció fogalmát, mellyel azt fejezi ki, hogy a folyamat során nem marad passzív az sem, aki „csak” fogyasztó. Tehát a kreatív írás gyakorlatokat, mint appropriációt értelmeztem.

Ez volt tehát, az elméleti háttér. Minden óra tanári előadásból, diákelőadásból, filmelemzésből[xxvi], regényelemzésből és kreatív írás gyakorlatból állt. A kreatív írás tanítására jó néhány segédkönyv áll rendelkezésre. Amit én választottam, az a novella írását segíti, és ennek a gyakorlati lépéseit követtük.[xxvii] A diákokat arra kértem, hogy miután a történelmi bűnügyi történetek elméleti kérdéséről tartottak beszámolót, próbálják meg az elméleti kérdést egy történelmi bűnügyi történetben kontextualizálni.

A női önálló cselekvési kör (agency) a feminista elméletek kulcsfogalma, mely gyakran jelenik meg a szakirodalomban kritikátlanul és homogén módon. A kurzusban McNay kettős értelmezését használtuk annak magyarázatául, hogy a múltban hogyan cselekedtek a nők autonóm módon, noha a társadalmi szankciók ezt korlátozták és ezek napjaink komplex hierarchiáit hogyan befolyásolják.[xxviii] Az írás és az írásmód lehetővé teszi, hogy az utópikus női cselekvési kört felfedezzük, mégpedig úgy, hogy a paródia, a remix és a szubverzív írásmód eszközeivel megkísérli a progessziv politikát létrehozni. Az írás az „ellenség” – gyakran a belső ellenség – leleplezésére is szolgál, melynek könyörtelen logikája többek között a hidegháború egyik lelki hagyatéka.

 

A nemzetközi oktatási környezetben a kreatív írás az „otthon” utáni vágyódás megjelenésének helye is.[xxix] A témaválasztásnál hiába az olvasott elméleti és módszertani irodalom angol-szász fókusza, a diákok a cselekményt az otthonukba helyezték. Érdekes kivétel Marina Matesic története, mely egyrészt reflexió a nemzetközi oktatási helyzetre, valamint szubverzív módon használja az elbeszélés módjait, hogy az európai menekültügy rasszista elemeiről írjon.

 

Az angol nyelv, mint a kommunikáció eszköze természetesen elválasztó vonalat jelentett az anyanyelvi szinten beszélő két amerikai és egy kanadai, illetve a három orosz, egy nepáli, egy magyar, egy romániai és egy horvát hallgató között. A diákok történetei a félév során folyamatosan változtak, a cselekmény vagy a helyszínprezentációk során előkerültek mindazok a tudományos írással kapcsolatos félelmek és fóbiák, melyek a kreatív írást hátráltatják („sose tudtam jól írni”, „a történelem pedig olyan unalmas”). Az, hogy a történet fiktív, sokkal lassabban kezdett szabadságot jelenteni, mint előzetesen gondoltam. Sokkal határozottabban kötötték a történet folyamatát egy „valós” eseményhez, mint az én korábban gondoltam („X figuráját Z-ről mintáztam”). Irodalmi betétekkel, idézetekkel illusztrálták a mondanivalót, mert az „leírja, ahogyan volt.” Ebből a helyzetből továbblépési lehetőséget találtam Pechorina történetében, ahol a szerző kedvenc verse lesz a kód, melynek megfejtése adja a történet gerincét.

 

Nehezebben sikerült megfogalmazni azt a mondanivalót és annak elméleti keretét, amiért a történet megíródott. A nők elleni erőszak és ennek az emléknek az elnyomása a feminista elméletek egy központi kategóriája. Repina, Nemtsev, Urdang, Virginas történetei ennek az aspektusait elemzik. Emberi jogok és erőszak kapcsolata volt az elméleti keret, melyben ezek a történetek értelmeződtek.[xxx] Minden bűn tulajdonképpen politikai, hiszen azok a hatalmi és jogi rendszerek hozzák létre, melyek mélyen a társadalmi nemek szerint vannak strukturálva. Az erőszak mint a modernitásra adott, társadalmi nem szerinti specifikus reakció jelenik meg.

 

A homoszexuális közösségen belüli szexizmus, erőszak és kirekesztés tabuizált témájánál Simmons története egyrészt használja a bűnügyi történet eszköztárát a homoszexuális detektív figurájával, ugyanakkor egy olyan társadalmi környezetben követik el a bűntényt – a new york-i homoszexuális terekben –, melynek hatalmi erővonalaiba csak neki, mint „belső”-nek lehet betekintése. A magyar történet is hasonlóan a belső-külső elbeszélői pozíció váltásait használja: egy pénzügyi botrány, az egyik legnagyobb magyar pénzintézetben elkövetett pénzügyi manipuláció aktív részesei lettek a Budapesten élő arab pénzváltók. Velük kerül kapcsolatba a magyar főhősnő, aki beleszeretve az egyik arab pénzváltóba, az orientalista diskurzus rabjaként kerül döntéshelyzetbe: feladja-e szeretőjét a rendőrségnek. Ennek a dilemmának a történetét ismerjük meg.

 

A kurzus végére a történésznek, mint történetelmondónak és detektívnek nyújtott értelmezési szabadság erőteljesebben jelent meg.[xxxi] Az egy szempontú, monolitikus történetelmondást kérdőjelezi meg Nemu története, amely egy társadalmi osztály – a nepáli király szolgái – szempontjából meséli el a nepáli királyi házban történt mészárlást. A történetírás az egy adott eseményről kialakított többféle igazságok rendszere, melyben a történész, a történet megírója egyfajta értelmezést ad. A bűn társadalmi nemek szerinti kritikus értelmezése az irodalomban közösséget teremt, és a mások történeteinek megismerésén keresztül saját életünket, az életünkről alkotott szöveget is jobban megértjük.

 

Összefoglalás

 

A múlt ismételgetése létrehozza a valóságot, mely bizonyos tekintetben új. Ez Butler perfomativ kategóriája, melynek újszerűsége, hogy összekapcsolódik a történelem közönségének demokratizálásával, s így a demokrácia új retorikáját adhatja.[xxxii] A történelmi szempont segít a kulturális normák változásának vagy éppen változatlanságának feltérképezésében, és abban hogy a heteroszexuális vágygazdaság normáit megértsük és átalakítsuk.

 

A kurzus végső soron a kulturális állampolgárság fogalmának történeti alakulását vizsgálta szimbolikus szinteken. A szövegekben az aszimetria, marginalitás, szimbolikus rendek, és a kirekesztés kérdései új tartalmakat kapnak. Itt azt vizsgáljuk, hogy az ismétlés, elutasítás, és átalakítás eszközeivel a társadalmi nemek szerinti identitás nyilvános térben milyen szimbolikákat hoz létre.[xxxiii]

 

Az ’adatok’ és ’tények’ szándékos vagy önkéntelen megjelenítése az egy adott időben élő emberek mentalitásának tanulmányozását teszi lehetővé. Az, hogy miképp kezeljük az ’igazság követelményét’ a történeti kutatásban, megszabja, hogy miként értelmezzük a történelem nyelvét. Akik ilyen, az első pillanatban reménytelennek tűnő feladatra vállalkoznak, azok hisznek abban, hogy munkájuknak van olyan ereje, mely a társadalom (ön)képével kapcsolatos fantáziákat átalakíthatja. A történelem, mint „befejezetlen projekt” újrarendeződik a történelmi bűnügyi regényekben, és a történelmi igazság helyett a történelmi lehetőségeket vizsgálja. A feminista bűnügyi történetek elemzése során a „múlt-megértések” változása rávilágít arra, hogy a múltról alkotott elbeszélés egyben a jövő kivetítése.

 

Pető Andrea

http://www.gend.ceu.hu/habil_andrea_pet.php

 



[i] Stuurman, Siep, „The Canon of the History of Political Thought: Its Critique and a Proposed Alternative” in: History and Theory 39. (2) 2000, 147-166.

[ii] Pető, Andrea, Szapor, Judit, „The State of Women’s and Gender History in Eastern Europe: The Case of Hungary” in: Journal of Women’s History 19. (1.) 2007. 160-166., Pető, Andrea, „Writing Women‘s History in Eastern Europe. Toward a „Terra Cognita?“ in Journal of Women‘s History 16 (4) 2004, 173-183.

[iii] Pető Andrea, Szapor Judit, A „diszkriminatív” nőtörténelem tanításától a társadalmi nemek történetéig” in A társadalmi nemek tanitása Magyarországon. Szerk. Pető Andrea. Budapest, ISZCSEM, 2006. 75-85.

[iv] Az oral history módszertan alkalmazásának határairól bővebben Pető Andrea, “Az Igazság vonzásában” in Replika megjelenés alatt és uő, “Perehodnij period pamjaiti ili pamjaty o prehodom priode” (Memories of Transition or Memories about Transition) in Zsenszkaja Usznaja Isztorija (Women`s Oral History), Csaszty 2. ed. Shakirova, Svetlana The Soros Foundation/ Kyrgiztan, OSI Network Women`s Program Bishkek, 2005. 3-8.

[v] Zsenszkaja Usznaja Isztorija (Women`s Oral History), Csaszty 2. ed. Svetlana Shakirova, Bishkek, The Soros Foundation/ Kyrgiztan, OSI Network Women`s Program, 2005. To Look at Life through Women’s Eyes: Women’s Oral Histories from the Former Soviet Union”, Pető, Andrea ed. Network Women’s Program, Open Society Institute, New York, 2002.

[vi] Erről bővebben: Pető, Andrea, “Több, mint két bekezdés.”A női történeti emlékezés keretei és 1956” in: Múltunk 2006. 4. 82-91.

[vii] Pomata, Gianna: „History, Particular and Universal: Some Recent Women’s History Textbooks” in Feminist Studies 19. (1) 1993. 42.

[viii] Middleton, David, Derek Edwards, Collective Remembering, London, New Bury, New Delhi: Sage, 1990. 10. quoted in Berliner, David, „The Abuses of Memory: Reflections on the Memory Boom in Anthropology” in Anthropolical Quarterly (4) 2000, 205.

[ix]Ammon, Elizabeth, Hedrick, Joan, Jane Tomkin műveit idézi in Lauter, Paul, „History and Canon” in Social Text, (12)1985. 94.

[x]Ankersmit, F. R., History and Tropology: the Rise and Fall of Metaphor Berkeley, University of California Press, 1994.

[xi]Fleishman, Susan „Gender, the Personal, and the Voice of the Scholarship: A View Point” in Signs, 23. (4) 1998. 975-1016.

[xii] Heilbrun, Carolyn, Keynote Address: Gender and Detective Fiction, in The Sleuth and the Scholar: Origins, Evolution, and Current Trends in Detective Fiction. Rader, Barbara A., Zettler, Howard G. and Robin W. Winks, eds. Greenwood Press, 1988. 1-11.

[xiii] Cawetti, John G., Adventure, Mystery and Romance, University of Chicago Press, 1976, Craig, Patricia, Mary Cadogan, The Lady Investigates: Women Detectives and Spies in Fiction (1981). Paperback edition 1986, Oxford University Press., Bakerman, Jane, S, And Then There Were Nine… More Women of Mystery. Bowling Green University Popular Press, 1985.

[xiv] Décuré, Nicole “V. I. Warshawski, a “Lady With Guts”: Feminist Crime Fiction by Sara Paretsky” in: Women’s Studies International Forum 12 (2) 1989., 227-238.

[xv] Ginzburg, Carlo, “Moretti, Freud, and Sherlock Holmes: Clues and Scientific Method” in: Popular Fiction ed. Bennett, Tony, London, Routledge, 1990. 252-276.

[xvi] Felski, Rita, The Gender and Modernity, Harvard UP, Cambridge Mass. 1995. 11-33.

[xvii] Young, Alison, Imagining Crime. Sage, 1996.

[xviii] Byatt, A. S., Possession. A Romance. Vintage, 1991.

[xix] Cranny-Francis, Anne, “Gender and Genre: Feminist Rewritings of Detective Fiction11” in: Women’s Studies International Forum 69 (1988). 69-84.

[xx]Strout, Cushing, “The Historian and the Detective.” in Partisan Review 61. (4): 1994. 666-74.

[xxi] Munt, Sally Rowena, Murder by the Book? Feminism and the Crime Novel. Routledge, 1994

[xxii] Teaching with Memories. European Women’s Histories in International and Interdisciplinary Classrooms.Eds. Pető, Andrea Berteke Waaldijk, Women’s Studies Centre, University of Galway Press, 2006, magyarul: Pető, Andrea, Berteke Waaldijk, „A női példaképek élettörténetének írása. A feminista pedagógiai eszköz története, gyakorlata és jövője” in Új Pedagógiai Szemle 2005. 2. 3-16. http://www.oki.hu/cikk.php?kod=2005-02-ta-Tobbek-Noi.html

[xxiii]Passerini, Luisa Storie di donne e femministe. Magyarul: A nők és a feministák története. Balassi, 2003.

[xxiv] Konzultánsként dolgoztam Bassler, Terrice ed. Learning to Change. The Experience of Transforming Education in South Eastern Europe. CEU Press, Budapest, 2005. című kötetében, ahol a szerzők saját életük egy eseményét dolgozták fel „story” formájában.

[xxv]Kansteiner, Wulf, „Finding Meaning in Memory” in History and Theory, 41 (2001). 178.

[xxvi] Rebecca (Hitchcock, 1940), Marnie (1964, Hitchcock), The Maltese Falcon (Huston, 1941), Bonnie and Clyde (Arthur Penn, 1967), Bound (The Wachowski Brothers 1996), Mulholland Drive (Lynch 2001), Fargo (Coen, 1996), Thelma and Louise (Ridley Scott, 1991), The Silence of the Lambs (Demme, 1991)

[xxvii] Goldberger, Natalie, Writing Down the Bones. Freeing the Writer Within, Shambala Boston, New York 1986., Grant-Adamson, Lesley, Writing Crime Fiction Chicago, IL: Contemporary Books, 2003

[xxviii] McNay, Lois, “Agency, Anticipation and Indeterminacy in Feminist Theory” in Feminist Theory 4 (2) 2003: 139-148.

[xxix]Fortier, Anne.Marie, ‘‘Coming Home’, Queer Migrations and Multiple Evocations of Home’ in European Journal of Cultural Studies 2001. 4(4):405-24., Finch, J. and L. Hayes, ‘Inheritance, Death and the Concept of the Home’, in Sociology 28 (2):1994. 417-33.

[xxx]Schwartz, Martin D., Friedrichs, David O., „Postmodern Thought and Criminological Discontent: New Metaphors for Understanding Violence” in: Crime History and histories of Crime: Studies in Historiography of Crime and Criminal Justice in History. Eds. Emsley, Clive,. Knafla, Louis A., Greenwood Press, 1996, 419-436.

[xxxi] Benjamin, Walter, “The Story Teller” in: Illuminations, London, Jonathan Cape, 1970, 83-110., Fulbrook, Mary, Historical Theory Routledge, 2002, 96- 121.

[xxxii] Butler, Judith, Problémás nem. Budapest, Balassi 2007.

[xxxiii] Sieg, Kathrin, “Women in the Fortress Europe: Feminist Crime Fiction as Antifascist Performative” in: differences 16 (2) 2005. 138-166.

Irodalmi és Társadalmi Portál